16. Nehéz másnap

Eire

Egész éjjel a gyerekszoba előtt virrasztok, hátha kijön, és megbeszélhetjük ezúttal fenőttek módjára, hogyan is kezdhetnénk megoldani a problémáinkat, de Niall nem jött, sem éjfélkor, sem kettőkor, de még hajnali négykor is bent volt, az időközben kétszer felébredő Soniat vígasztalta, de nem lépte át a küszöböt. Tudom, hogy elszúrtam, és bocsánatot kell kérnem a viselkedésemért, de most még nem vagyok rá képes. Mert hiába bánom a pofont, valahol, mélyen, legbelül tudom, hogy bármikor máskor megtenném újra, ha ilyen stílusban beszélne velem. Le kell szoknia arról, hogy úgy kezel, mint egy beosztottat, és a gyerekes felfogása sem segít rajtunk. Tudja nagyon jól, hogy nem érdemes fenyegetni engem, sosem tudtak ezzel megfélemlíteni, az pedig, hogy feltételezi rólam az ország végleges elhagyását...! Nem is értem, hogy gondolja, hogy itt tudnám hagyni egyáltalán Londont! Itt élek, ez az új otthonom, itt dolgozom, és ki tudja mióta már a legjobb barátnőm is itt él, a legegyszerűbb logikát követve is legfeljebb Brittany lakásáig tudnék menekülni, ami tőlünk legfeljebb fél óra kocsival. Ahhoz pedig végképp nem lenne gyomrom, hogy Soniat elszakítsam az apjától. Én így nőttem fel, egy biológiai apával, akit csak akkor láttam, ha hazaköltöztem, és akkor is csak abban az esetben, ha nem zárkóztam be a szobámba, vagy nem jelentette ki, hogy látni sem kíván. Tudja, tisztában van azzal, milyen kapcsolatom van a családommal, pláne mióta beszálltam a kocsijába 2013. július 24-én. Akkor magam mögött hagytam a nővérem, a szüleim, a gyerekkoromat, Dublint, és Írországot is. Tudtam már akkor, hogy végleg soha többet nem fogok „haza”menni, legfeljebb ha Sonia nagyobb lesz, és szeretné megnézni, honnan is indultak a szülei. Más okot nem látok arra, hogy visszamenjek. Meg nem is látnának szívesen. Egyszerűen nem fogom fel, miből indult ki, és hogyan gondolkodott, hogy végül ez legyen az eredmény. Persze, ha tudnánk beszélgetni, minden nap szánnánk legalább 5-10 percet arra, hogy megosszuk a másikkal a gondolatainkat, hogy mi történt aznap velünk, mit érzünk, félünk-e, szükségünk van-e egy hosszú, meleg ölelésre a másiktól, egy jó szóra, vagy egy gesztusra, akkor még mindig ismernénk egymást, és nem az ellenségét látná bennem, és jutna ilyen képtelenség eszébe. 

Összerándul a gyomrom, amikor meghallom beszélni Niallt, de a fáradtságtól nem minden szavát értem kristály tisztán. Aztán egyszer csak kitisztul valami, ami jelentheti azt is, hogy csak ölbe vette Soniat, járkálni kezdett és ennek következtében közelebb került az ajtóhoz, vagy épp éberebb vagyok, mint néhány perccel ez előtt. De egyre sűrűbbé válnak az értelmes mondatok, és szép lassan összeáll a kép: rólunk van szó. Még azt is hihetném, hogy tisztában van azzal, hogy itt ülök kint, és hallom minden szavát, vagy csak jól esik neki kimondani mindent, ami eszébe jut. Kedves gyerekszinten, mellőzve a fölényes oldalát mesél. Elakad a lélegzetem, hiszen azok után, ami este történt, gyönyörűen beszél rólam, a kapcsolatunkról, arról, hogy őt válaszottam, ettől pedig csak még nagyobbra nő a bűntudatom, már beteríti mindenem, és rá akar venni, hogy berontsak a szobába, sírva a nyakába boruljak, és ezerszer bocsánatot kérjek, de az önérzetem maradásra bír. Muszáj tartanom magam a tervemhez, és elkerülni messzire a hangulatingadozásokat, az érzelmeim nem hagyhatom teljesen váratlanul kirobbani, féken kell tartanom a gondolataimat, a tetteimet, és nem ártana egy óriási lakatot tennem a számra. És nem értem:miért? Miért nem tudjuk szeretni egymást szemtől szembe? Mégis hogy történhetett meg az, hogy már csak a harag maradt köztünk, a keserűség? Mitől? Aztán eszembe jut. Minden. Az apróságok, amiket  nemrég még én kaptam, a figyelme, a csillogó tekintete. Másoknak adta. Mindent, amiről azt hittem, csak az enyém ezen a világon.
Ettől a kettős érzéstől a legnehezebb megszabadulnom, mert hiába tudom, hogy valamiért mégis csak a felesége lettem, folyton történik valami, amitől bizonytalanná válok. A legutóbbi éttermi számlát sem tudom még hová tenni, de ha rákérdeznék, a válasza rögtön az lenne, hogy üzleti ügyben volt ott, vagy lerázna a felháborodásával. Mindig ez van, akárhányszor úgy éreztem, végre egy kicsit közelebb kerülhetünk egymáshoz, tesz egy jókora lépést hátra, majd csodálkozik, hogy én állandóan menekülök.
Hátra billentem a fejem, próbálok rájönni, hogy mit kéne tennem reggel, ha megint arra kényszerülünk, hogy egy légtérben tartózkodjunk, ha nem is hosszú időre, de néhány percre. Hozzam fel neki a témát megint? Vagy egyáltalán mondjak neki valamit? Vajon megváltoztathatom a hozzáállását, a véleményét? És később? Nem akarom, hogy két hónap múlva egy bőrönddel a kezében átcuccoljon valakihez, vagy vegyen egy lakást magának a város túlfelén.
Túl sok kérdés merül fel bennem a jövőt illetően, friss a vitánk élménye, fáradt vagyok már attól is, ha mély levegőt veszek, így történik meg az, hogy egy ponton elmerengek, elfelejtem, hol is vagyok és falnak döntött fejjel, a padlón ülve alszom el hajnaltájt, és még arra sem ébredek fel, hogy fázom vagy fájna valamim, csak a csendre, ami néhány, alig három órával később tűnik fel.
Még ki se nyitom a szemem, de már érzem, hogy biztosan nem a folyosón fekszem, ugyanis ahogy tapogatózom magam körül, túl kényelmes és puha a közeg, amiben vagyok. A párnám még ontja magából a samponom és az öblítő illatát, a takaró gondosan ölel maga alá. Egészen olyan, mintha nem egy kilenc hónapos gyerek kialvatlan anyukája lennék, mintha nem lennék sosem fáradt, és nem sírnék állandóan. Közel egy év után először azt érzem, hogy kialudtam magam, még úgy is, hogy piszkosul kevés időt töltötem lehunyt szemmel, ez alatt az idő alatt pedig éberen gondolkodtam is, de ez alatt az idő alatt, ami borzasztóan rövid, elmúlt minden fájdalmam. Nem értem, mitől lehet ez, de amikor kinyitom a szemem, végre valahára, világossá válik minden.
A hálószobában térek magamhoz. Nem is akármelyikben, abban, amelyiket az elmúlt időben átlagosan minden harmadik estén újra Niallel együtt foglaltam el. Ebben a házban pedig egyetlen olyan ember van, aki képes lenne idáig cipelni, az én vagyok, ám mivel biztos nem magamtól jöttem ide, csak Niall lehetett. Akaratlanul is legurul egy könnycsepp az arcomon, de nem sírok. Elérzékenyülök attól, mennyire jó ember, és én tönkre teszem.
Ez egy egészen új fajta érzés. Habár, sűrűn előfordul, hogy magamat hibáztatom, tisztában vagyok a saját hibáimmal is, és a férjemével is, most nem egyszerűen erről van szó. Egy részem elkezdte a hadjáratot az élmém ellen, és utálni kezdtem magam. Mint egy agresszív autoimmun betegség, az vagyok jelenleg saját magamnak, és hiába az elapadt könnyek, a mozgásom, miközben kikászálódok az ágyból, a hangulatom, a testtartásom egészen olyan, mintha sírnék. Ha nem kéne viselkednem, még hisztiznék is, de muszáj sietnem, rápillantani Soniara, elkészülni, összepakolni, és elindulni dolgozni, hogy a héten először a négy nap alatt ne késsek el.
A folyosóra óvakodva lépek ki, minden lépésem után hallgatózok, de semmiféle zaj sem szűrődik ki a gyerekszobából, és a földszinten sem találom őket.
- Niall? - óvatos hangerővel szólongatom, és őszintén nem bánnám, ha nem lenne itthon.

Niall

Sértődött hüppögések, képtelen kapálózások és néhány perc keserves sírás után lassan álomba merül ismét Sonia. Visszafektetem a kiságyba, gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se ébresszem fel.
Amíg nem kezdett el sírni, egészen frissnek éreztem magam, vagy csak tombolt bennem az elfojtott düh, és attól voltam olyan éber, ehhez képest most a hirtelen rámzúduló fáradtságtól a szemem egyre inkább összehúzódik, csak botladozok az ajtóig. A bejövetelemnél jóval csendesebben távozom, szinte meg se hallani az kilincs hangját, de amint lépek egyet, valamibe beleütközöm.
Eire az, összegömbölyödve, félig fekve, félig ülve alszik, lábait maga alá húzva, békésen. Elképzelésem sincs, hogy kerül ide, talán utánam jött, vagy csak el akart tölteni néhány lopott percet ő is a lányunkkal, és várhatta, hogy kijöjjek. Valószínűleg ebbe bóbiskolt bele, és így került le a földre.
- Szép. Már Soniahoz sem tudunk bemenni együtt - mormolom teljesen szétcsúszva az álmosságtól. Lehajolok hozzá, nem tudom itt hagyni, két kézzel a dereka alá nyúlok, és az ölembe húzom. A karjai lazán lógnak a teste mellett, de valahogy mégis úgy, mintha bármelyik pillanatban megragadhatna. Az mondjuk más kérdés, hogy megütne, elkezdene fojtogatni vagy átölelne, de hozzám érne, és ez a lényeg.
Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek ezen az agyament dolgon, sőt, még a fáradtságom is alább hagy, ahogy befektetem őt az ágyba. Soniaval majdnem ugyan ezt csináltam végig az imént, betakartam, megbizonyosodtam arról, hogy mindene megvan még, és magára hagytam aludni. Eirevel is ezt teszem, kihátrálok a hálóból, és ahelyett, hogy arra gondolnék, mit szól majd reggel a hálószobai ébredésre - a vendégszobai helyett-, a gondolataim elterelődnek a munkám irányába. Legalábbis én retteneteden igyekszem, ugyanis egyik porcikám sem kívánja folytatni a veszekedést vagy azt, hogy megint az Eire féle különös váláson rágódjak.
Tehetetlenül álldogálok, lézengek a lakásban, céltalanul. Öt körül már tudom, hogy lehetetlen visszaaludnom, és felesleges is lenne. Elkezdek főzni egy kávét, és amíg az elkészül, összedobok egy melegszendvicset, nyomkodom a telefonom, megnézem, hogy van-e még elég bébiétel és víz Sonianak. Addig bogarászok apróságokkal, amíg rá nem döbbenek, hogy a sütőben már korom feketére sült a reggelim.
- Rohadj meg - pánikszerűen kapcsolgatom, teljesen feleslegesen a sütő gombjait, ez sajnos már nem hozza vissza a tökéletes állapotát. Kiveszem a tepsit ráccsal együtt és odavágom a pultra.
Egy tenyérnyi szenes kupac maradt belőle, a sajt pedig ráégett teljesen az edényre.
Mély levegőt veszek, próbálom lenyugtatni magam, nem akarok csapkodni. Inkább dobok még egy kanál cukrot a bögrémbe, alaposan elkeverem, és néhány nagyobb korttyal elfogyasztom a kávém. A szendvicsem maradványát kidobom a kukába, de a romok eltakarításával nem vesződök. Igyekszem nem felbosszantani saját magam, ehelyett felmegyek zuhanyozni Eire szobájába, nehogy felébresszem a motoszkálásommal, de felöltözni muszáj átmennem.
Amennyire csak lehet halk és gyors vagyok, nem vasalok inget, teljesen meg fog felelni ma egy póló is, meg egy zakó, farmerral.
Mielőtt elmennék itthonról az éjjeliszekrényhez lépek, kitépek egy darab papírt a Victoriatól kapott noteszból, és ráfirkantom, hogy minden rendben, Sonia alszik és feltettem a telefonját tölteni, hogy ne merüljön le. Igazából csak idegesít a csipogása és a rezgése minden figyelmeztetőnél.
Lerobogok a lépcsőn, felhúzom az első cipőm, ami az utamba kerül. Hiába a hideg víz, amit az arcomra locsoltam, a kávé, úgy érzem szükségem van még koffeinre, és reggelizni sem ártana, mert még mindig gyengének érzem magam. Kissé kótyagosan ülök autóba, feltúrom a kesztyűtartót, hogy megvan-e mindenem, és elindulok a stúdióba. Útközben betérek egy pékségbe, de előtte körbetelefonálok, hogy ki fog még a reggeli órákban megérkezni.
Liammel kezdem, mert tudom, hogy a legnagyobb valószínűséggel ő ébred mindanyiunk közül a legkorábban- kivéve ma, mert én el sem aludtam.
- Jó reggelt - kicsit érces még a hangja, de köhög egyet és azonnal elmúlik. - Baj van?
- Nem, nincs. Mikor érsz be ma? - átsétálok a sós péksüteményes pulthoz, és az óriási pizzaszeleteket bámulom nyálcsorgatva.
- 7-re, legkésőbb fél 8-ra ott vagyok. Miért?- pakolászhat, mert zörög valami a háttérben.
- Akkor viszek reggelit. Kávét is kérsz? - az eladónak ügyetlenül mutogatni kezdek, hogy négyet kérek. Valami isteni csoda folytán sikerül megértenünk egymást az ázsiainak kinéző sráccal.
- Azt megköszönném - hálálkodik, szinte látom magam előtt, hogyan nézhet. Most már biztos vagyok benne, hogy nehéz éjszakán van túl ő is.
- Rendben, akkor bent találkozunk.
- Szia- leteszem, és gyorsan a farzsebemhez nyúlok. Döbbenten veszem észre, hogy egy font sincs nálam. - Ne haragudj, tudok kártyával fizetni?
- Persze - unott képpel felém fordítja a terminált, amihez hozzáérintem a bankkártyám.
- Köszi - se neki, se nekem nincs jó kedvem, ezért mogorva és furcsa a vásárlásom, de nem érdekel.
Az órára pillantva konstatálom, hogy még mindig csak fél 7 lesz, ezért nem sietek. Mielőtt elindulnék, az egyik pizzába beleharapok, hátha ettől elcsendesedik a gyomrom, és nem fog hisztériázva kajáért könyörögni, aztán át gondolom, merre menjek. Nem tudom, milyen kávét akarok, vagy honnan, csak azt, hogy sürgősen szükségem van rá. A legegyszerűbb megoldásnál maradva leparkolok az első Starbucksnál, és veszrk vagy öt koffeinbombát, hátha Louis éd Harry is korábban beér. Innen az utam már egyenesen a stúdióba visz, ahol a megvett finomságokkal egyensúlyozva igyekszem lepakolni az első üres asztalra.
- Jó reggelt - megerőltető a beszéd is, annyira kifáradok. Leülök az első székre, amit találok és ráborulok az asztalra. Álmos, nyűgös és éhes vagyok. Egyszerre.
- Gyorsan beértél - hallom, hogy Liam is helyet foglal, és hamarosan a zacskók zörgése is megüti a fülem. - Úristen, de jó. Még langyos - nagyokat harap. - Melyik kávé az enyém?
- Amelyik szimpatikus - felemelem a fejem, megkeresem a megkezdett pizzám, és elmarok én is egy nagy papírpoharat.
- Köszi - mutat a reggelinkre teli szájjal. - De hogyhogy ilyen korán itt vagy?
- Nem tudtam aludni - füllentem, de az arcom valószínűleg ennél kicsit többet árul el Liam számára.
- Szóval?
- Ahj - visszaborulok az asztalra, és nyüszítek egyet. - Eire válni akar.
Kiesik a kezéből a telefonja, ami hangosan koppan a padlón.
Nos, igen. Valahogy én is így reagáltam, ha jól emlékszem.

15. Ultimátum

Sziasztok!

Úgy terveztem, hogy a héten nem fog kiszúrni velem semmilyen tantárgy vagy munka, de legyűrtek, ne haragudjatok. 

Egy kicsit most más lesz minden, remélem nem kap senki sikítófrászt. 

❤

xx Lu

Eire

A Brittanyvel való beszélgetésünket követően még hosszú ideig fent maradok a búvóhelyemen. Mozdulatlanul, néha felsóhajtva ücsörgök és Britts szavain gondolkodom, hiszen igaza van! Nem dönthetek semmiről sem úgy, hogy nem raktam helyre a gondolataim, a tetteimnek ugyanis súlya van. Nem váltogathatom az álláspontom napi szinten, a hangulatomnak megfelelően. Nem hangoztathatom, hogy képes leszek megmenteni a házasságom, ha percek múlva a váláson gondolkodom, és megkérdőjelezem az egybekelésünk szükségességét.
Egyszerű tehetetlenségből játszottam el a gondolattal, de minél többször futtatom le a lehetőségeim logaritmusát, ízlelgetem a szót, annál logikusabbnak tűnik. Amiről szó van, az pedig egy feltételes válás. Egy tökéletes szerződés, egy motivációs forrás, ami segíthet túllendülni az apróságokon, hogy igazán a lényegre koncentrálhassunk. Drasztikus változást hozhat, de az nem feltétlenül rossz. Sőt. Lehet, hogy segíteni fog, és végre boldogok lehetünk. Nem csak én hanem mindketten, a férjem is. Akárhogy csűröm-csavarom, ez egy jó megoldás lehet számunkra. Hiszen megpróbáljuk, teszünk érte, de ha nem megy, vagy közös megállapodással feladjuk, abban az esetben mindenféle harag nélkül elválhatunk, sérülések és komolyabb baj nélkül. Szeretem őt, de pontosan emiatt van szükségünk erre. Azt szeretném, ha szépen lenne vége, ha véget kell vetni mindennek.
Megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés árad szét a mellkasomban, mert komolyan hiszek abban, hogy ez a mi megoldásunk. Megcsillan előttem a remény, hívogat és részegít. Egészen más boldogságot érzek, mint mikor mellette feküdtem, vagy könnyedén, gördülékenyen tudtunk beszélgetni, megdícsért, vagy Victoriánál negpróbálta tartani bennem a lelket.
Összekaparom a megmaradt bátorságom és büszkeségem, és egy üres papírra leírom mindazt, ami eszembe jut.
60 nap. Ennyit adok magamnak és Niallnek, ugyanis két hónapnál tovább nem bírom így, ebben az állapotban. Vagy nagyon gyorsan változtatunk a dolgainkon, vagy kénytelenek leszünk külön utakon folytatni. A mi érdekünkben.
Legalábbis én ezt mondogatom magamnak, hogy ne kezdjek a könnyeimben fulldokolni a levegőhiány miatt.
Ajtócsapkodásra figyelek fel, és az ablakhoz lépve látom, hogy Louis menni készül. Elhúzom a függönyt, így jobban látom, mikor hajt el, de lebukok. Felnéz, de csak egy rövid pillanatra,majd mutogatni kezd valamit Niallnek, feltűnik a középső ujja, de végig vigyorog. Nem feszeng, lazának tűnik, mikor kinyitja a kocsinak is az ajtaját, és mielőtt beülne, integetni kezd. Felém!
Riadtan rántom vissza a levendula színű organzát, és hevesen dobogó szívvel lépek hátrébb. Szánalmas, hogy erre sem vagyok képes, egy barátni köszönésre, több méter távolságból, falakkal és hangszigetelt ablakkal elválasztva, miközben arra készülök, hogy ultimátumot adjak életem szerelmének.

Niall

Ugyanazzal a dermedt, jéghideg pillantással néz rám, mint aznap éjjel, amikor kidobáltam a kacatjainkat a teraszon. Azzal a különbséggel, hogy most egymással szemben ülünk, köztünk az ébenfekete étkezőasztal, teljesen üresen. Csak a gondjaink hevernek rajta, a széthullott házassásunk és az aggodalom.

- Niall, én - remegő hangon kezdi el újra, de nem akarom hallani. - Figyelj rám, kérlek!

- Miért csinálod ezt? - büszkén viselem még a könnyeimet is, mert ez is én vagyok, a férfi, aki siratja a boldogságát.

- Nem azt mondtam, hogy már holnap költözzünk szét. Én sem akarom, de ha úgy jobb, akkor egyszer muszáj lesz - nem mozdul, de érzem, hogy a közelemben nyugszik. Egy helyben ülünk, mégis vannak mondatok, amik eltaszítanak minket a másiktól, és van olyan is, ami közelebb hoz. Eire remekül forgatja a szavakat, így hol ölel velük, hol a falhoz vág.

- És mit akarsz? Próbaidőt, vagy mit? Játsszuk el, hogy bármit jóvátehetünk, aztán ha mégsem működne, akkor vágjunk el mindent, és hagyjuk a francba? - a vérem már forr az ereimben, el sem akarom hinni a hallottakat. - Mondd ki inkább, hogy el akarsz válni.

- Nem akarok - erőszakosan szól vissza, tüntetőlegesen még az asztalra is rácsap, de rögtön rá is szorít az öklére másik kezével. Kiserken a vére egy- két helyen, amit a hófehér bőre csak még inkább kihangsúlyoz.

Nagyot nyelek, megpróbálom ezzel visszaszorítani mindazt, ami most a fejemben van, a zűrzavart, a dühöt, a tehetetlenséget. 

- Azt akarom, hogy próbáljunk meg tenni valamit. 60 nap. Ennyit kérek, semmi mást - remegő, még mindig fájó kézzel vesz ki egy mappát a táskájából. - Megkeresem az ügyvédem - elém tolja a névjegykártyát, rajta a névvel, címmel, mindenféle elérhetőséggel.

- Mit kezdjek ezzel? - visszapöccentem a lapot, sértődötten állok fel, hogy újratöltsem a poharam.
Az elmúlt órában a vízfogyasztásom is az elhallgattatásom eszközévé vált, így már vagy másfél litert ledöntöttem. Bármit megteszek, csak hogy ne kelljen megbánnom a későbbiekben, amit most mondanék vagy tennék.
- Nyílt lapokkal szeretnék játszani - közli egész halkan. Csak hogy meghalljam. Épp annyira erősíti fel a hangját, amennyire kell.
- Kedvesem, a válás mióta játék? Ó, vagy számodra ez is csak egy buli? Az életünk? - a szarkasztikus énem utat tör magának a felháborodásom alól. Ez a Niall megállíthatatlanná válik.
- Jézusom, nem! - felpattan, pár lépéssel előttem terem. Felbiccenti a fejét, hogy a szemembe nézhessen.
- Akkor miért kezeled a házasságunkat annak? Jó hogy nem viszed a tőzsdére, vagy nem adod el! Sőt, jobbat is tudok! - lesöprök mindent a pultról, hullanak a kanalak, amik ott  maradtak, a kávéfőző mellé tett bögre szétrobban a padlón, a gyümölcsök szétgurulnak. - Tessék! Ilyen könnyen kárt tudok tenni benne, akkor neked is biztos nagyon jól menne! Árusítsd a kurva emlékeinket, mindent! A házat, a kocsikat, a nyaralást, az esküvői holmikat, a gyerekem! Mindent, tessék!
Nem érzek mást, csak a tenyerét, amint az arcomon csattan. Ég a bőröm a helyén, és szinte biztos, hogy vörös is a nyoma. A szemei szikrát szórnak, készül az újabb ütésre, ám végül meggondolja magát.
- Arcátlan tuskó vagy! - úgy kell erővel kipasszíroznia a szavakait, miközben a könnyeit nyeli. - Nem is értem, hogy tudtam hozzád menni feleségül!
- Mintha ezt a mondatot már hallottam volna - könyörtelenük vágom hozzá a múltját, majd faképnél hagyom. Vállam épp csak súrolja őt, érzem a bőrének rázkódását. Máskor megviselne, ha sírni látnám, de most sokkal jobban lefoglal a magam baja.
Mert ki az a nem normális, aki képes feltételeket támasztani egy válásnak? Ki, és miért ad ultimátumot a másiknak? Egyszerűbb lett volna csendben lelépnie, egy szó nélkül, mert még az érthetetlenség is jobb, mint ez az őrültsége.
- Ne merj itt hagyni, Niall Horan! - uánam kiabál, mit kiabál, üvölt a konyhából.- Ez rohadtul nem fair, meg se hallgatsz!- Megfeszül valami bennem. Egy idegszál. Leheletnyi, vékony kis apróság, mégis megállásra kényszerít, kiegyenesedek tőle. Gépiesen fordulok hátra, feladva az összes reményemet, és egyenest a szemébe nézek.
- Nos, mert felajánlani, hogy ha ennyi és ennyi idő alatt nem változik meg semmi, akkor elköltözöl a lányommal egy másik országba, az bezzeg fair, mi? - higgadt maradok.- Rosszul gondoltad Cicám. Nem fogok holmi gyerekes játék részévé válni, és ha el mered vinni Soniat, akkor sajnos kénytelen leszek megtenni a megfelelő jogi lépéseket.
- Egy szóval sem mondtam, hogy elviszem Soniat! A mondandóm melyik része nem volt világos?
- De ez lenne a vége, nem?
- Ha te mondod..! Biztosan jobban tudod, mire gondolok, mint én.
- Ne sértegess, kérlek.
- Te pedig ne becsüld alá a képességeimet!
Elfordulok. Meg sem hallom, amit mond. Már ha egyáltalán megteszi. Beleég az agyamba a látványa, ahogy vörösben úszó tekintettel és kipirosodott arccal harcol a szavain át velem. Képtelen vagyok kiverni a fejemből ezt a képet.
Aznap este, amikor először megláttam, ugyan ilyen volt. Akaratos, határozott lány, elvekkel. Megszerettem. Talán akkor, vagy később, mikor hajnalban hozzámvágta a jeges hógolyót. Tisztán él bennem, ahogy a lapockámon landol és a hátamon végiggurulnak a darabkái. Hótól nedves kézzel fordulok vissza, hogy revansot vegyek, de ő addigra menedékre talál a teraszajtó mögött. Okos, most is az, kijátssza a figyelmem, és sunyin hátba támad. Ugyan azt csinálja, mint tizenkilenc évesen. És én megint csak ott tartok, hogy már csak azért is haragszom rá, holott tudom nagyon jól, hogy nem tudok.
A szobaajtót hangosan csapom be magam után, ami nem a legjobb ötlet. Direkt nem a hálóba megyek, hogy ne tudjon utánam jönni, és folytatni a veszekedést, hanem Soniahoz, akit szemmel láthatóan hidegen hagy az anyja kisírt szeme és az apja darabokra hullott idegrendszere. Édesdeden alszik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Lassan az ágya mellé sétálok, magam alá húzom az egyik széket, és csak nézem őt. Elmormolok magamban egy óhajt, hogy neki sose legyenek ilyen problémái. Azt szeretném, ha mindig vidám és boldog lenne, és ha kell, hát élete végéig mellette maradok, élek akár száz hosszú, gyötrelmes évet, csak Sonianak meglegyen mindene, ne szenvedjen hiányt semmiben, és legyen kihez fordulnia, ha azt érzi, már senkire sem számíthat ezen a világon. Ebben az elcseszett, válóperben úszó, vitáktól fröcsögő, átkozott életben.
- Nem akarok elválni - suttogom magam elé, mintha hallana, értene, és tudna válaszolni. - Szeretem az anyukádat, Manócskám. Na, nálad nem jobban, de mielőtt a világra jöttél volna, így volt. Tudod, ő nekem az első igazi szerelmem, amit te még nem tudsz felfogni ésszel, de egy nap meg fogod érteni. Olyan lesz, mint egy villámcsapás. Pillangók repkednek majd a pocakodban, és olyan gyorsan fog dobogni a szíved mellette, hogy kis híján kiszakítja majd a mellkasod. Meg akarsz majd felelni neki, a kívánságait lesed, mindig csinos leszel, ha vele találkozol, parfümöt fújsz majd magadra. Lehet, hogy még a zoknidra is, hogy jó benyomást kelthess. A legszebb ruháid hordod majd, és a nyakláncod, amit az első komoly közösen megtett úton kapsz tőle. Anya is ezt csinálta, és apa is. Tudod mennyire szeretett engem? Képzeld el, Prücsök, hogy elfogadta az életem, pedig én is nehezen törődtem bele, hogy állandóan távol kellett lennem azoktól, akiket szeretek, akikkel az egész gyerekkorom töltöttem. Az ő anyukája és apukája már majdnem tíz éve nem látták őt, rólad pedig csak hírből hallhattak. Ostobán eldobták maguktól, de anyukád nem ijedt meg. Bátor volt! Összepakolta a szép ruháját, a parfümét, és a nyakláncát, hogy velem jöhessen Londonba. Annyira szeretett, hogy képes volt maga mögött hagyni Írországot, még úgy is, hogy Dublin jelentette számára a teljességet. Ott volt boldog, de vakmerően belevágott egy új kalandba velem. Még az sem riasztotta vissza, hogy bántani fogják, és tudod, az történt, hogy nem fájt neki semmi. Mondhattak bármit, velem maradt. A legrosszabb percekben is mosolyogva fogadott itthon, pedig volt aki megfenyegette. Válaszul boldoggá tett, többek közt azzal, hogy Téged a világra hozott - megtörlöm az időközben kibuggyant könnyeimet a pólómba. Sajog a térdem, és a mellkasomat szét próbálja feszíteni valami egészen különös módon a fájdalom. Ilyet még talán soha életemben nem éreztem, de leginkább ahhoz hasonlít, mint mikor műtöttek, és vissza kellett számolnom tíztől. Kilencnél már elernyedt a felsőtestem, nyolcnál már nem éreztem a lábaim, és hétnél kezdett el égetően zsibbadni a bőröm. Most is ilyen. Csak jobban fáj, mintha szikével körbevágták volna. - Nagyon szeretem az anyukádat Sonia, de már nem tudom, mit tehetnék azért, hogy felfogja.
Válasz helyett csak nyöszörög, nehézkesen kapkodja a levegőt, amitől egy pillanatra mozdulatlanná válok. Pár másodperc az egész, mély levegőt vesz, és felüvölt. Megkönnyebbülök attól, hogy nem fog megfulladni, és ölbe kapom, hogy megnyugodjon. 

14. Fordulópont

Niall

Értelmetlen kifogásokat sorakoztatok fel, csak hogy meggyőzhessem magam, miszerint semmi keresnivalóm ennél a nőnél. De a tudat, hogy Eire megint külön autóval érkezett, és egész délután nem beszéltünk, sőt, nem csak vele, senki mással sem sikerült beszédbe elegyednem, egyértelművé teszi a dolgokat. Persze azért próbálkozom.

- Jó napot- belépve azonnal köszönök a folyosón ácsorgó két nőnek. Látásból ismerem őket, minden alkalommal itt vannak, amikor Victoria megpróbálja a tűréshatárom feszegetni a borzasztón idegesítő módszereivel. De nem állok le fecsegni, és jópofizni. Nem ezért jöttem, hanem hogy egy alkalmat megint letudjak, és ezt Harry, Louis és Liam orra alá dörgölhessem. Illetve, hogy ezzel is megpróbáljam megenyhíteni Eiret.

- Niall, jöjjön csak - széles vigyor, a már jól ismerős arc, amitől önkéntelenül is megfeszülnek az izmaim. Még mindig nem sikerült megkedvelnem, és bizalmatlnaul figyelnem kell minden mozdulatát, hogy nyugodt maradhassak. - A felesége nemsokára visszajön.

Alaposan körbenézek, vajon merre, hova mehetett, és talán el kellene szégyellnem magam, amiért késtem, de nem teszem. Egy porcikám sem kívánja ezt a terápiát, ezért annyira későn jövök, amennyire csak lehet.

- Rendben - levágódok a helyemre, ahova mindig le szoktam ülni.

- Miért választotta azt a széket, Niall? - áltudományos pillantással néz rám, de úgy, hogy nem merem az igazságot kibökni.

- Miért, mi baj van vele?- hárítani próbálok, már csak azért is, mert fogalmam sem lehet róla, mitől akarom megvédeni magam ezen a helyen.

- Csak megfigyeltem, hogy minden alkalommal ugyan azt választja - engem nem fog csapdába csalni, már a legelső alkalommal megfogadtam magamnak. Határozottan igyekszem helytállni a beszélgetésben.

- A megszokások híve vagyok - megrántom a vállam, enyhén, hogy tudja, abszolút lazán kezelem a dolgot.- És a feleségem is.

- Minden esetben kialakul maguk közt ez a rend? - gondolhattam volna, hogy nem egy egyszerű, könnyed beszélgetést próbál fenntartani, hanem most is, ebben a pillanatban is megfigyel, elemezni próbál.

- Mármint? - felvonom a szemöldököm. Nem akarom megtudni, pontosan mit akar kiszedni belőlem. Kezd nagyon kényessé válni a téma.

- Házi munkák; mosogatás, főzés, takarítás, esetleg más, hasonló dolgok - felsorolás közben erősen gesztikulál, maga előtt kevergeti a levegőt a kézfejével. - Van állandó rend maguk közt, hogy ki melyiket végzi el?

Egy jó hosszú sóhajtás erejéig csendben maradok, és gondolkodom, miként bújjak ki a válasz alól.

- Nézze, nem tudom, ez most miért fontos, de azért szeretném, ha figyelembe venné az életmódunkat. Sokáig én nem is csináltam mást az otthonomban, csak aludtam. A mi életünkben nagyjából nyolc hónap, tizenkilenc napja állt fel valamiféle rend. Aki éhes, eszik, és ha nincs kaja, főz. A feleségem ugyan rendszeresen tevékenykedik a konyhában, ő is ember, dolgozik. És elég nagy gyerek vagyok már, ki tudom vasalni a saját ingem - bűbájos maradok, sőt, egyenesen olyanná válok, mint egy joviális apuka.

- Elnézést, muszáj volt elintéznem ezt a telefonhívást - zavartan toppan be Eire, de amkor meglát, hirtelen minden kislányos zavara elmúlik, kihúzza magát, és úgy ül le mellém, hogy rám se néz. 

Kissé döbbenten konstatálom a ridegségét, nem értem mi baja van most. Nem mondtam vagy tettem semmi bántót, legalábbis az emlékeimben nem él ilyesmi. 

- Semmi baj - Victoria megint csak kicsattanó jókedvvel vág neki a mai terápiás bárminek. 

Csak tudnám, miért büntet a sors két ilyen nővel. Az egyik teljesen érthetetlen módon viselkedik, az egyik pillanatban még közömbös, majd hirtelen elkezdi váltogatni az arcait, hol gondoskodó, hol közlékenyebb, néha hisztériás rohamot kap, elkezd kiabálni, végül megint csak ott tartunk, hogy inkább hozzám se szól. Victoriát pedig, nem tehetek róla, egyszerűen zsigerből nem kedvelem, már csak azért sem, mert a munkáját végzi, amire én mellesleg sosem kértem, pusztán áldozatként vagyok jelen hétről hétre.
De Eire kedvéért beletörődök abba, hogy megint itt kell lennem, és mindent megteszek annak érdekében, hogy megfeleljek az elvárásaiknak, akkor is, ha ez nehezebb, mint gondolnám. Mert az csak egészen kicsi, elenyésző dolog, hogy egy helyben kell ülnöm. Jár a lábam, az ujjaimmal dobolok, de ülve maradok. Néha eszembe jut egy újabb sor, egy dallamrészlet, vagy egyszerűen egy ötlet, amit ki néne próbálni, hogy hangzik, passzol-e az eddigiekhez, vagy máshoz? Fel akarom hívni Harryt, hogy hallgassa meg, vagy Liamet, hogy üljünk össze. Aztán eszembe jut Louis, most ő vigyáz Soniara. Tudom, hogy jó kezekben van a lányom, sőt, bármelyiküknél tökéletes biztonságban lenne, ebben biztos vagyok, de az az igazság, hogy undorító módon féltem, és féltékeny tudnék lenni még magamra is, akárhányszor eszembe jut, mennyi boldogság és napfény szorult abba a csöpp emberbe. És most nem nekem adja át a jókedvét. Hallani szeretném a gügyögését, látni, ahogy tágra nyílt szemekkel figyel, holott azzal is tisztában vagyok, hogy Louist már háromszor összenyálazta, kétszer leköpte, a haját folyton tépi, és ha igazán elemében van, mindent szétpakol, amit csak elér.
A testem izgágasága sehol sincs az elmémhez képest, de nem vehetem elő a telefonom, mert akkor rögtön rámtámadnának, elhordana Eire mindenféle faragatlan tuskónak, és abban sem vagyok biztos, hogy egy pszichológus előtt kéne bizonyítanom az akaratgyengeségem.
- És Ön, Niall, elkezdte már a könyvet írni? - hirtelen kell visszatérnem, épp csak kiszakadok a szanaszét heverő gondolataimból, emiatt pedig  csak egy értetlen grimaszra futja tőlem. - Amit adtam.
- Ja, az. Alakul - attól, ahogy néz, kiráz a hideg. Mintha az anyám akarna lenni és valamiért piszkálna. Nem takarítottad ki a szobád, fiam. Legalább a cipőd vedd le, mielőtt minden csupa sár lesz! - Igen, írtam már bele. Nem sokat, de próbálkozom.
Valójában az utóbbi pár napban egyetlen betű sem került bele. Ránézni sem tudok, mert csak a kudarcom lát benne. Azt, hogy mindegy mit csinálok, vagy mennyire igyekszem, egyszer csak elérem azt a pontot, amikor mindent tönkre tudok tenni. És nem csak a tudásom van meg hozzá, hanem valóban meg is teszem, legyen ez egy veszekedés, egy rossz szó, verekedés, bármi. Szóval a könyv emiatt csukva van, és egy darabig úgy is fog maradni.
- Tudom, eleinte nehéz megtalálni a megfelelő szót, de ha ezzel megbirkóznak, sokkal jobban fognak tudni kommunikálni - ezt már mindkettőnknek mondja, hol rám, hol Eirera nézve. De engem aztán nézhet, mert továbbra sem értem, mit keresek itt, nem akarok itt lenni, és remélem hamarosan valóban távozhatok.
Képtelen vagyok megálljt parancsolni az elmémnek, folyton egyetlen egy sort éneklek, szinte sebzi a bőröm a dallama. Nem én írtam, közöm sincs hozzá, egyszerűen csak megragadt, és időről időre eszembe jut. Zayn jut róla eszembe.
A barátom, akit valamikor elvesztettem, pedig nem akartam. Akartam, hogy ott legyen körülöttem, a mindennapjaim része legyen, mint ahogy akárki más. Szerettem volna, ha mellettem állna a nehéz helyzetekben. Ahogy Liam, Louis és Harry. Ahogy a szüleim, a testvérem és a feleségem. Ahogy az a több millió rajongó, akik a világ különböző pontján várnak ránk, bíznak bennünk, hallgatják a dalainkat,  terápiaként gyógyítják a lelküket velünk, a zenénkkel, koncertfelvételekkel, emlékekkel. Most egy kicsit én is rajongó vagyok. És legbelül sírok, mert egy külső szemlélő számára én vagyok a világ legrosszabb embere, de legbelül, mélyen a lelkemben irtóztató háború dúl. Mindent porrá égetett a Zaynnel töltött este.
- Elnézést - felpattanok, és kirohanok a folyosóra. A hideg verejték patakokban csordogál a hátamon, érzem, ahogy elindulnak a hajtövemtől, a felsőm rám tapad. Remegő térddel sétálok el a legközelebbi székhez, és inkább zuhanok, mint leülök. Nem érzem magam körül a biztonságot, próbálok mély levegőt venni, érezni a tágas teret, a bőséges levegőt, de a mellkasom szorítani kezd. Ez nem olyan, mint amikor zsúfolt helyiségben vagyok, és akkor tör rám a légszomj. Nem pánikolok, az elmém teljesen ép, mondhatni normális, nem akarok zavarodottan menekülni, egyszerűen csak szükségem van levegőre. Még több levegőre.
Kimegyek a parkolóba, hátha itt végre elmúlik a szorító érzés, de sokminden nem változik. Előveszem a mobilom, mert jobb megoldás nem jut eszembe, és küldök egy rövid üzenetet Eirenek hogy nem megyek vissza, közvetlenül ez után pedig Louist hívom fel.
- Szia apa - hangos nevetés és jókedv szűrődik át, semmi más.
- Nem zavarlak? - a kocsim felé sétálva a kulcsom után kutatok a zsebemben, fél szemmel a környéket figyelem, nehogy feltűnjek valakinek.
- Viccelsz? Épp legyőzött a lányod. A földön fetrengek, ő meg ott üt, ahol ér - egy rövid pillanatra megdermedek, de aztán átgondolom a dolgokat, és fellélegzek.
- Bolond - beülök az autóba. - Eljöttem a terápiáról.
- Megint? Ember, veled nehezebb, mint 100 nővel! - megváltozik a beszélgetésünk hangulata, pedig alig egy perce tart. - Most mi történt?
- Eire nem beszél velem, pedig most nem csináltam semmit - védekezően magam elé is emelem a kezem, hogy bizonyítsam az ártatlanságomat, bár ezt csak magammal szemben tehetem meg.
- Azért ebben nem lennék biztos - alig hallhatóan jegyzi meg, közben ecsuklik a hangja, gondolom megpróbál feltápászkodni.
- Nem, azon túlvagyunk. Bár eléggé kivoltam, nem is emlékszem már pontosan mindenre, de Eirera igen. Együtt aludtunk.
- Hé, de az jó, nem?
- De, csak, nekem ez nem elég. Nem akarom, hogy minden este könyörögnöm kelljen! Azt szeretném, ha magától érthetődő lenne - úgy érzem magam, mint egy sértődött kamasz.
- Ha már leléptél, ugorj be. Segítesz megetedni a lánykád, és közben megdumáljuk. Úgy is elég zavaros minden, és már Zayn is ezerszer keresett. Tudni akarja, jól vagy-e.
A gyomrom összerándul, elhagy minden erőm. Tényleg erre kíváncsi?
- Fél óra maximum - ígérem, majd elteszem a mobilom.
Eire nem írt vissza.

Eire

Csak nézek utána, ahogy alig észrevehetetlenül biceg, kilép az ajtón, és nem néz vissza. Aggódom, mert nem tudom eldönteni, vajon azért jár így, mert megint rátört a fájdalom, vagy ez még az elmúlt este eredménye?

- Eire, minden rendben? Kicsit sápadtnak tűnik - Vicotria hangja ránt vissza.

- Tudja, érdekes, hogy mi egyetlen egy időpontot nem tudunk végigülni normálisan. Valamelyikünk mindig feladja - még mindig az ajtó túloldalán gondolkodom, de már visszafordított fejjel. Előre nézek, koncentrálni próbálok, de közben azt figyelem, szűrődik-e be valamilyen zaj a folyosóról.

- Előfordul - a mosolyában nyugalmat keresek, támogatást, de nem találom. Ez a nő nem a legjobb barátnőm, nem ismerem, nem bízom benne, de valahol mégis. - Milyen mostanában a kapcsolatuk?

- Változó. Igen, azt hiszem ez a legjobb szó rá - végigpörgetem az elmúlt hetet, mi történt, miket mondott. 

- Ez mit jelent? Hullámzó, egyszer fent, egyszer lent, vagy rendszertelenül változékony inkább? 

- Átmenet nélkül történnek dolgok. Leginkább velem - az éjszakai cserbenhagyására gondolok, hogy neki ez biztos egész máshogy kjátszódik le a fejében. - Az egyik pillanatban még meg akarom menteni a házasságom, tíz körömmel kapaszkodom a remény utolsó darabkájába, a következőben pedig...-  legszívesebben addig üvöltenék, amíg ki nem szakad a tüdőm -  minden megváltozik.

- És a férje? - megint ír, de kezdek hozzászokni. 

- Nehéz neki is. Sok problémája van újabban - erősen gondolkodom azon, hogy beavassam-e a dühkezelési problémájába, vagy ne. Mert Niall nem kifejezetten közveszélyes, de mégis szétverte Zayn arcát, és ha akarnám se tudnám elfelejteni az arcát, amikor rájött, mit tett.

Megrezzen a telefonom, de nincs bátorságom megnézni, mert már így is szégyellem magam a hosszúra nyúlt telefonálás miatt.
- Olvassa el nyugodtan - rákapom a tekintetem. Egyáltalán nem ahhoz vagyok szokva, ahogy Victoria viselkedik, mert bár valóban nem érzem hasznosnak a beszélgetéseket, olyan szabadságot ad nekem e négy fal között, amilyet még otthon sem engedek meg magamnak.
„Nem megyek vissza. Elugrok Soniaért.”
Meg kéne lepődnöm, fel kéne háborodnom. Ehelyett megnyugszom, mert így nem kell újabb kínos perceket eltöltenem mellette.
- Tegnap elmentünk egy régi barátunkhoz - gondolkodás nélkül kezdek bele, anélkül, hogy átgondolnám. - És Niall, a férjemként viselkedett. Beszélgettünk az autóban, megosztottunk egymással dolgokat. Tudja, mintha tényleg igazi lenne ez az egész, aztán - megdörzsölöm a felkarom, próbálom megtalálni a legmegfelelőbb szavakat. - A férjemnek problémái vannak. Verekedett, általában inni is szokott. Nehezen irányítható, ha dühös, és tudom, hogy sosem bántana sem engem, sem a lányunkat, azon a vacsorán mégis nekiment valakinek.
- Fél tőle? - mellbe vág a jól irányzott kérdése. Még levegőt is elfelejtek venni, annyira zsibbad mindenem. - Fél a férjétől?
- Nem - vágom rá egyből, ezzel egy időben viszont megtalálom a megoldást.

***

Hazaérve csak azzal szembesülök, hogy Niall már a teraszon üldögél Sonia, Louis és néhány sör társaságában. Victoria szavai visszhangoznak a fejemben, ízlelgetem a szót, de nem vált ki belőlem semmit. Nem félek. Ebben teljesen biztos vagyok, viszont van itt valami más. Fáj, de keresem, akarom érezni, még úgy is, hogy rossz. 

Anélkül, hogy odaköszönnék nekik, elvonulok a vendégszobába, és amíg bekapcsol a laptopom, átgondolok mindent újra. Persze, tele van rizikóval, és könnyen megüthetem a bokám, de talán van még remény, és meg tudjuk menteni ezt a borzalmat, amit házasságnak merünk csúfolni. Ledobom a kabátom és a táskám az ágyra, a gépemet az ölembe húzom, és videóhívást indítok Dublinba. Brittany régi szobája hamarosan feltűnik, a kép közepén pedig a nő, akit ismerek pelenkás kora óta, de még ennyire kipihentnek és kócosnak nem láttam. A bal kezénél egy tálca sütemény, cukorkás papírok és üdítő.

- Szia - megtörli a száját, nem akármivel, a kinyúlt, ósdi pizsamafelsőjével.

- Beszélnünk kell - fittyet hányok a kinézetére, mert nem érdekel. Láttam már mindenhogy, és tudom, hogy a ruhájától függetlenül minden szavamra figyel.

- Ki vele, mit csinált?

Én én csak mondom, és mondom. Egészen odáig, hogy ma ott hagyott, onnan, hogy először külön töltöttem az éjszakát.

Akárhogyan is, de kimondtam. Kimondtam azt, amit sosem akartam, pláne nem ilyen nyíltan, de mélyen, legbelül érzem, hogy Brittany meg fogja érteni, és tud segíteni. A döntésem innentől kezdve megmásíthatatlan.

- Micsoda? - hüledezve hajol közelebb.- De hát miért?

- Remélem, egy nap rájövünk, hogyan tehetjük jóvá mindazt, amit teljesen feleslegesen tettünk tönkre.

- Eire, tényleg ezt akarod? - a barátnőm hatalmas szemekkel bámul rám, aligha hisz a fülének.

- Igen - jelentem ki határozottan, mintha soha egy másodpercre sem bizonytalanodtam volna el. - Szükségünk van rá, ezt neked is be kellene látnod. Már beleegyezett, és valamiért nem is veszekedett velem.

- Persze, szerintem csupán annyiról van szó, hogy már évek óta gyakorolja az átverés művészetét, te pedig túl határozott voltál ahhoz, hogy bármit is visszavágjon.

- Nem, szinte biztos, hogy ő is fontolgatta a lehetőséget - gyengének érzem magam, de kipréselem azt, amit hallani akarok magamtól.

- Eire, egyáltalán közölted vele a tényt? - gyanakodó pillantása elől elrejtem az arcom, mert igen, valóban csak elképzeltem, hogyan is kellene megbeszélnem vele a dolgokat, és hiába gondolok a lányunkra, kezdem feladni. -A legjobb barátnőm vagy, ismerlek, mióta csak élek, de ezt nem akarom elhinni rólad. Nem adhatod fel ilyen könnyen! Ez nem olyan, mintha valami futó kalandotok lett volna, az Isten szerelmére, házasok vagytok! Család! És Sonia? Vele mi lesz?

- Fogalmam sincs, jó? Csak azt tudom, hogy belefáradtam, érted? Nem alszom, nem iszom, nem eszem, kimerült vagyok, ideges, és a védőnő szerint már fél éves kora óta képtelen vagyok a szorongások és a stressz miatt táplálni a gyermekem! Tudod milyen érzés ez? Szörnyű! Az anyja vagyok, és a magánéleti problémáim miatt csak úgy ott vagyok mellette, hallja a hangom, de csak ha nem sírok. Feladom, nem érdekel. Ha kell, hát kibékülök anyámmal, apámmal, a nővéremmel, az egész pereputtyal, nem érdekel. Képtelen vagyok tovább csinálni ezt. Boldog akarok lenni, ha nem vele, akkor egyedül. És ha ehhez az kell, hogy meglebegtessem előtte a válási papírokat, akkor még a föld alól is szerzek egy jó ügyvédet.
Legördülnek az első könnycseppek az arcomon, nem tudom, bánjam-e a kirohanásom, vagy inkább azt, hogy mindezt interneten keresztül mondtam el a legjobb barátnőmnek ahelyett, hogy személyesen tettem volna, vagy csak megszokásból sajnáltatom magam. Mindenesetre rossz volt hallani saját magamtól, akkor is, ha jogos.

13. Az önzés magasiskolája

Eire

Hosszú, a lehető legnagyobb bőrfelületet eltakaró pizsamanadrágot, topot és köntöst veszek fel. A szó legszorosabb értelmében rettegek az éjszakától, még ha nincs is mitől félnem, mégsem tudok mit tenni ez ellen. Remegő végtagokkal csoszogok végig a folyosón, a küszöb előtt megtorpanok, elidőzök. Nehezen veszem rá magam, hogy megmozduljak, hiszen borzasztó rossz érzés újra átlépni az ajtón túlra, ismét itt lenni, a sokat látott négy fal közt, ahol az egész megpróbáltatás-sorozat elkezdődött, és a romlás útnak indult.
Görcsösen kapaszkodom a ruhám szélébe, fogalmam sincs, miért is jöttem át. Maradhattam volna a vendégszobába, hogy mindketten a saját magunk módján gondoljuk át a Zaynnél történteket, de valami különös oknál fogva itt vagyok, és érzem, hogy ez így helyes.

- Szia - valahogyan kipréselem magamból ezt az egy szót, de csak suttogok.

- Szia - elhaló hangon válaszol. Egyedül ült itt végig, amióta ott hagyott, amíg zuhanyoztam, húztam az időt, amíg csak lehet. Itt ült, és várt. 

- Fáj még? - ez minden, amit képes vagyok megkérdezni tőle. Vizsgálgatja az arcát, forgatja a tükröt a kezében.

- Nem vészes - rám sem néz, szörnyülködve tapogatja a leragasztott szemöldökét, és  megpróbálja minden szögből ellenőrizni az épségben maradt részeit.

Bólintok, mintha hallaná, a köntösöm felakasztom a fürdőszobaajtó belsejére. Kínzó lassúsággal, bátortalanul közelítem meg az ágyunkat, óvatosan bebújok a takaró alá, szigorúan a legszélére kihúzódva. Továbbra sem érzem jól magam itt, de meg kell tennem, ha másért nem, Niallért, és az est további részének megóvásáért.

Egész a nyakamig húzom a takarót. Ide nem illő kelléknek érzem magam, idegen a lepedő tapintása, Niall meztelen felsőteste, a tusfürdőjének illata, a szanaszét hagyott ruhái. Az ismeretlen ismerős érzésbe burkolózva, megerőltetve az agyamat teszem félre az elmúlt néhány órát, visszatérek a kocsiban felhozott témára. Megint azt akarom érezni, amit ott, az első ülésen; hogy van köztünk egy kapocs, amit nem lehet megszüntetni csak úgy. Ez pedig Sonia, és minden, ami vele történik.
- Beszéltem Harryvel - mintha csak érezné az akaratom, lustán fekve kezd el beszélni. Egymás felé fordulva fekszünk az oldalunkon, köztünk a lehető legnagyobb távolság. - Mondtam neki, hogy Sonia nemsokára beszélni fog - azzal, hogy ég az összes villany a szobában, tisztán látom az arcának minden apró részletét. A sebeit, a kékes-vöröses foltjait.
- Lehet, hogy hónapok fognak eltelni az első szaváig - próbálom felidézni a doktornő szavait.
Vajon mi lesz az első szava? Remélem sem az „anya”, sem az „apa”. Leginkább annak örülnék, ha egy semleges szó lenne az, valakinek a neve, akit magától kedvelt meg, és az élete része. Mindegy, csak ne mi legyünk azok.
- De addig is, hallatni fogja a hangját - elhomályosul a tekintete, a fókuszt valahova mögém helyezi, és elrévedve beszél tovább.- Meg fog szólalni a lányom.
Nem tudom tovább türtőztetni magam, hátat fordítok, mielőtt még meglátná a könnyeim. Úgy tűnik soknak bizonyul az, ami ma történik, és a félelem, ami egyre inkább átveszi az uralmat felettem és a tetteim felett.
- Eire?
- Ne haragudj, de nem bírom látni a sebeidet. Fájnak - szégyenlősen összébb húzom magam, a takarót még magasabbra rángatom. Kisvártatva lekapcsolódnak a villanyok, az éjjeli lámpát is leoltja. Azt akarom, hogy kikapcsoljon minden érzékem, nem akarok féltékeny, sóvárgó feleség lenni. Nem akarom azt hallgatni, hogy Sonia az ő lánya. Nem akarom, hogy látnom kelljen a sebeit. Nem akarom látni őt, csak érezni a közelségét. Nem szabadna haragudnom rá, pedig ezt teszem, gyűlölöm a helyzetet, de nem tehetek semmit, mert akkor még inkább felforgatnám a lelki világát. Így hát hagyom abban a hitben, hogy kizárólag a sajnálat vezérli a könnyeimet, nem más.
- Nekem nem fáj - ismét suttogni kezd. Nem érzem a lehelletét, pedig ez az egész ismerős, szinte várom, hogy állát a vállamhoz támassza, akkor is, ha tudom, elképzelhetetlen. Itt, a szobánkban sokmindenről beszélgettünk azelőtt, a falak tudják minden titkunkat, a képek helyén emlékek csüngenek, odaképzelem mindet. Ahogyan Niall ölelő karjait is csak elképzelem, a boldogságunkkal együtt.
Várom, hogy mondjon még valamit, még vissza is fordulok a hátamra, ahonnan titokban rápillanthatok, de mire összeszedem a bátorságom, már alszik.
Érzem a legördülő könnycseppeket. Marják a bőröm, a szemem szorongatja a fájdalom. Itt fekszik mellettem a férfi, akit valaha mindennél jobban szerettem, és végig kell néznem, ahogy darabokra hullik az élete, ezzel magával sodorva az enyémet is.
A világ minden kincsét odaadnám még egy mosolyáért, egy gesztusért, amiről messziről ordít a boldogsága. Egy huncut pillantásért, mielőtt valami gyerekes ostobaságba belevágna. Egy utolsó csókjáért, aminek minden mozzanatába belesűríti a szerelmét. Bármit megadnék Niall Horanért.

Niall

Valamit nem mond el. Látom rajta, hogy szenved, de önző, képtelen módon nem vagyok hajlandó megkérdezni, feltenni a kérdést, ami talán a legfontosabb lehetne. Sokkal jobban foglalkoztat a saját, megoldandó problémám, a volt legjobb barátom. Jobban mondva a létezése, visszatérése, és a tény, hogy gyakorlatilag azért nem vertem félholtra, mert nincsenek meg hozzá a testi adottságaim. Ha csak egy lehelletnyivel erősebb lennék, akkor még Liam és Louis együttesen sem tudtak volna lerángatni róla. Még most is ütném Zaynt, ököllel, érezve a vállamba a megkönnyebbülést nyújtó feszültséget, ahogy az izületeim megrándulnak, elernyednek, a bőröm az övének csapódik, sötét véraláfutás nyomát hagyva maga után.
Csukva tartom a szemem, bármennyire is nehezemre esik. Egyfolytában mély levegőt veszek, hogy ne veszítsem el Eire illatát. Megmagyarázhatatlan az a nyugalom, és szeretni akarás, amit kivált belőlem az évek alatt oly ismerőssé és számomra kedvessé vált illat. Mintha sosem cserélte volna le a parfümeit, mintha minden egyes nap ugyan azt a tusfürdőt és sampont használná, miközben a mozdulatai nyomán ott van Sonia is, az aloeverás kenőcsök, a hintőpor és a babaillat. Ezek segítségével próbálok a nyugalomra összpontosítani, hogy a bennem tomboló viharból semmi le látszódjon. Egy apró rezzenést sem engedek meg a testemnek, nehogy megrémisszem a feleségem. Úgy akarok felébredni, hogy mellettem van, és eddig ez így is van. Más nem számít, nem akarom, hogy számítson. Minden atomommal arra koncentrálok, hogy Eire itt fekszik mellettem, ezáltal baj sem történhet. Felfoghatatlan boldogság tör utat bennem, minél tovább mondogatom magamban. Itt van. Hallom a légzését. Érzem az illatát. De nem érinthetem meg, pedig a kezem, ha az agyam nem tudná kontroll alatt tartani, már rég közrefogta volna a kezét. A kényszert legyűri bennem az önzés, a féltés, és valami, amit nem tudnék szavakba foglalni.
A fejben vívott küzdelmem hirtelen fárasztja le a testem és az elmém. Hiába kapaszkodom Eire ittlétébe, már képtelen vagyok kinyitni a szemem, a mozgásom súlyossá válik, és egyre nehezebb elválasztanon a valóságot a képzelettől.
Folyamatosan ugyan az a jelenet pereg le előttem, amikor megérzem a végeláthatatlan dühöt. Nem tudok szabadulni, mert sem a lelkiismeretem, sem az önérzetem nem enged a szorításból, egész éjszaka forgolódok. Egy óra alvás után felriadok valamire, egy ütésre, a saját lélegzetemre, Eire mozgolódására, egy kinti zajra, bármire, mintha kifogásokat keresnék alvás helyett. Hajnalban, valamikor fél 5 után döntök úgy, hogy ennyi bőven elég a szenvedésből. Ügyelve arra, hogy Eire véletlenül se ébredjen fel a zajokra, kimászom az ágyból, és magamra kapom az első nadrágot, amit találok. Félre rúgom az este ledobott ruhakupacot az útból, hogy elbotorkálhassak a fürdőszobába. Útközben valahogy belegabalyodok Eire köntösébe. Hosszú másodpercekig gyűrögetem a puha anyagot az ujjaim között, kisajátítom az illatát, és az érzést, hogy ahogy ő, úgy a kellékei is visszatértek hirtelen a hálószobánkba. Az alvó testet figyelem a puha pamut mögül, megpróbálom rögzíteni valahogy a pillanatot, hogy megtarthassam magamnak későbbre, és folyton azon gondolkodom, mivel érdemeltem ki őt. Félő volt, hogy köztünk is kirobban a vita, ezer meg ezer rémkép jelent meg előttem arról, hogy amint hazaérünk kérdőre von.
Mire volt jó? 
Miért csináltad? 
Miért viselkedsz így?
Ennyire nehezedre esik nyugton maradni?
Válogatott szidalmakat vártam tőle, még úgy is, hogy a kocsiba beülve láttam rajta, mennyire rémült, és felzaklatta a látvány. Hihetetlen, hogy ezt megtette értem, fennt maradt, csak azért, mert még a sebeim sem vagyok képes normálisan lemosni, egy szó nélkül törölgette a véremet, gyakorlatias mozdulatokkal ragasztotta le a szemöldököm, sőt, a mérhetetlen fáradtsága ellenére még arra is hajlandó volt, hogy itt aludjon. Én pedig önző módon magammal foglalkozom, magamnak akarok jót, szép emlékeket, nyugodt éjszakát- már amennyire ez lehetséges- és most is csak az érdekel, hogyan tudnám a saját lelki világomat helyre billenteni.
Sonia hangját meghallva viszont mindent eldobok, másodpercek alatt már a szobájánál vagyok, hogy ölbe kapjam, mielőtt még hangos üvöltözésbe kezdene. A haja csiklandozza a karomat, a fejét hisztisen rángatja, ki akar mászni a kezeim közül, és mivel ezt nem engedem neki, rúgni és csapkodni támad kedve.
- Fejezd be, Sonia! - nem akarok erélyesen rászólni, sem leteremteni, hiszen olyan kicsi még, de az amúgy is kevés türelmem pillanatok alatt elszáll ettől a viselkedéstől.
Megszeppenve bámul fel rám, mielőtt a kövér könnycseppek eláztatják az arcát. Irtózatos üvöltés visszhangzik a nappalinkban, és amíg Eire fel nem bukkan, én tehetetlenül állok, kezemben a bömbölő babával.
- Hagyd, majd én - nyúzott, és fáradt, a lépcsőn lefelé egészen úgy fest, mint aki hamarosan összeesik, de amint az ölébe veszi Soniat, megfeszül benne valami, és őszinte gondoskodással ringatni kezdi a lányunkat. Határozottan, mégis gyengéden öleli.
Ha engem is így karolna át, én sem sírnék.
De engem egyáltalán nem ölel magához, csak ha épp arra készülök, hogy véresre üssem Zayn arcát, ezért ki is hátrálok inkább ebből a furcsa idillből, mielőtt féltékenységbe torkollna minden kusza érzelmem. Hang nélkül megyek vissza, hogy kizárhassam magam az erkélyemre a gitárommal és a félig megírt dalommal.

Eire

- Szerinted Harryt nem zavarná, ha megint nekik kéne vigyázniuk Soniara? - karomban a félig alvó lányommal hintázok ide-oda a nappali közepén, és naivan megpróbálok beszélgetést kezdeményezni Niallel. - Vagy kivételesen vigyük magunkkal Victoriahoz? - nem érkezik válasz, de ami a legfurcsább, még a türelmetlen sóhajtozásai is elmaradnak.- Niall? Ni..

Persze, hogy elmaradnak. Hiszen itt sincs. Egy szó nélkül eltűnt, mint aki jól végezte dolgát. Meg sem kérdezi, hogy segítsen-e, pedig most úgy érzem, szükségem van a tanácsára, a két erős karjára, ami nem fárad el percek alatt a ringatástól, vagy esetleg megtehette volna, hogy bekeveri Sonia tápszerét.

De mit is hittem! Egyetlen éjszaka nem fogja megváltoztatni a férjemet, verekedés ide vagy oda, hiába a megbánás, vagy a furdaló lelkiismeret, Niall ugyan az a makacs, önző férfi marad, akivé szép lassan átváltozott.

Mit ne mondjak, ez azért megalapozza a hangulatom, és inkább vissza sem alszom, mikor végre Sonia hajlandó nyugton maradni a kiságyában. Csak nézem őt, gyönyörködök a porcelán simaságú bőrében, a húsos kis ujjaiban, a lényében, hogy anyai büszkeséggel felvértezve zuhanyozzak le, készítsek reggelit, és pakoljam el az este és a hajnal maradványait. 

Lassan beletörődök abba, hogy Niall megint csak az utolsó utáni pillanatban fog megjelenni, amikor indulnia kell dolgozni, és már számolom visszafelé a perceket. Kikészítem a kávéját, egy túlzottan egészséges szendvicset, még a narancslevet is kiveszem a hűtőből, hogy ne legyen túl hideg, mire méltóztat lefárdni. Magamhoz veszem a sokadik bögre teám, és átvonulok a nappaliba, hogy kényelmesen át tudjam nézni a levelezéseimet, a napom beosztását, és gondolkodhassak azon, kire tudnám ma délután rábízni a lányunkat néhány óra erejéig, amíg mi ismételten alávetjük magunkat Victoria végtelenül gyenge próbálkozásainak.

Fel sem tűnik, milyen gyorsan telik az idő, és csak arra leszek figyelmes, hogy a gyerekszobából megint nyöszörgés és kétségbeesett sírás szűrődik ki. A laptopom félredobva indulok el, közben magamban átkozom a napot, amikor beleegyeztem az emeletes házba. Rohadtul utálom ezeket a lépcsőket.

- Nincs semmi baj Édesem - elkapom a levegőben keresgélő ujjakat, és egyesével végigcsókolom az összeset.- Itt van anya, nem kell sírni - orromat a füle tövéhez nyomom, és hangos, cuppanós puszikat hagyok az arcán. Alább hagy a sírás, vigyorogva kap bele a copfomba, ökölbe szorított kezeivel sikeresen megszabadít pár szál hajtól is, de nem bánom. Ez az a fajta fájdalom, amiért még hajnalok hajnalán is érdemes felkelni, nemhogy kerek két óra nyugalom után.

Figyelmen kívül hagyom a hangokat, amik a földszinről felhallatszanak, nem érdekel Niall és az önsajnálata, amiért megint elaludt és rohannia kell a stúdióba. Nem érdekel semmmi, mert őt is hidegen hagyta a hajnali gyerekvígasztalás, a nehézkes visszaaaltatás. Este ugyan még sajnáltam, de most, néhány órával később már csak az lebeg előttem, mennyire önző, és milyen undorítóan magának akarja a világ minden nyugalmát csak azért, mert elvesztette a fejét egy baráti összejövetelen.

Sajnálom, de én ennél többet nem tudok tenni érte, és már azt is bánom, hogy egyáltalán ejtettem érte könnyeket lefekvéskor.