51. Összeesküvés elmélet

Sziasztok!

Nos, én kezdem feladni, és úgy érzem, hogy már sosem fogom tudni időben feltenni a részeket. Ennek ellenére igyekezni fogok jövőre is, hogy ez mégis sikerüljön valahogy.

Addig viszont már nem jelentkezem, ezért itt és most követelem, hogy mindenki érezze jól magát az év utolsó napjaiban: buliban vagy otthon, könyvekkel, mindenkinek nagyon boldog új évet kívánok, és egy óriási adag szerencsét, kitartást a következő évre!

De azért valljuk be, még egy pár hétig nem fogjuk leírni 2018-at, csak egy rossz, átjavított 2017 lesz! :D

xx Lu

Niall

Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnám át az életem. Hogy mekkora szerencsém volt, van és remélem lesz is. Szerető családban nőhettem fel, minden - vagyis csak majdnem minden - álmom valóra válthattam, láttam a világ legszebb helyeit, egyszerre három csodálatos országban élhetek, hangulatomnak megfelelően válogathatok az autóim és lakásaim közt, mégis, most bármit megtennék azért, hogy mindenből csak egy jutott volna nekem, egy ország, egy autó, egy lakás, és eggyel kevesebb rossz térd, amit műteni kell.

- Mr. Horan, üdvözlöm - udvarias biccentéssel lép be az orvosom a kórterembe.

A nap süt, hisz Los Angelesben vagyok, ez természetes. Az ablak elé behúzott függönyök vékony résein jut csak be a fény, még kímélni akarnak a hosszas altatást követően, de érzem, ahogy szinte éget a hőség, és ez az, amit egyszerre imádok és utálok egyszerre ebben a városban.

Általában szeretem érezni a bőrömön ezt a forróságot, ahogy percről percre egyre barnásabb pirosasabb a bőröm, és mélyen beszívni az óceánnal teli, sós, nehéz párás levegőt, ami szinte érezhetően tisztítja mindenemet. Nem lehet megunni, sem az időjárást, sem a jótékony meleget, sem a kilátást, az embereket, hogy rengetegfélék és mégis egyformák, a zsongást, azt az elképesztő életigenlést, ami árad mindenkiből itt, Kaliforniában.

- Üdv, doki - nem bajlódom az udvarias beszéddel, hiszen nem fontos. Ismerjük egymást, ez az ember virrasztott mellettem a legtöbbet a családom után minden egyes orvosi kezelésem, műtéti beavatkozásom után. Már csak akkor lenne szorosabb ez a kapcsolat, ha nála születik a lányom, vagy ha vér szerinti rokonom lenne.
- Hogy érzi magát? - az ágyam végén lévő papírokat nézegeti, lapozgatja őket, néha hümmög.
- Remekül, mint mindig - tudja, hogy ki nem állhatom ezt a kiszolgáltatottságot, hogy rendszeresen gyógyszerekkel tömnek, naponta többször hoznak és visznek, tologatnak ilyen-olyan vizsgálatokra, mindezt úgy, hogy egyedül vagyok itt, mint a kisujjam.
- Ízületi vagy izomfájdalom, fejfájás, hányinger, rossz közérzet, remegés? - sorolja a dolgokat, és ahogy intek a fejemmel, úgy adminisztrálja a nemleges válaszaim. - Rendben. Nem sokára megérkezik a véreredménye, valószínűleg nem lesz baj. A lábát 1.5-2 óránként valaki meg fogja nézni, ebéd 13.15-kor, vizit a délutáni látogatást követően.
Fa arccal hallgatom végig, hiszen tudom, hogy senki nem jön be majd hozzám, legfeljebb akkor látom a családom és a barátaim, ha kijönnek elém a reptérre, de annak sem látom sok esélyét, mert nincs kedvem ahhoz, hogy pátyolgassanak. Majd otthon, Londonban látjuk egymást, és az bőven elég lesz. Csak jönne már el az a pillanat, hogy két lábra állok és elhúzok innen.
- Ne legyen ilyen negatív, tudja, hogy ez ezzel jár. Megígértem magának, hogy a tudásomhoz mérten a legjobb ellátásban fog részesülni, és bár nem garantálhatom a végleges gyógyulását, azért nem rossz, ha csak 10-15 évente kell pihennie, nem igaz!? De azért vigyázzon, nem szeretném, ha három hét múlva lépcsőkön ugrálna meg színpadon dobálná magát. Csak óvatosan, semmi hegymászás meg szörf - amíg az orvosom igyekszik pozitív maradni, csak arra gondolok, hogy sokkal előbb akartam színpadon állni, mint tudok, és az sem nyugtat meg igazán, hogy ülve még megjelenhetek.
Egyedül maradok a steril bútorokkal és a rekkenő hőséggel. A telefonom nyomogatom, hátha történik valami, egyik képről a másikra ugrok, és a kislányom legújabb vonásait tanulmányozom. Mivel lassan eljön az ősz, otthon egyre kevesebbet süt a nap. A bőre világosabb, a haja sötétebb, de mégis, mintha ennél sokkal többről lenne szó. Egy éves lesz, már csak pár hét van a jeles napig, és félek, hogy nem leszek ott vele. Nem tarthatom majd az ölemben, nem is tudnám, csak ülve. Pedig az apukája vagyok, kötelességem feltartani a magasba, elirányítani a tortája felé, hogy elfújhassuk a gyertyákat. Ajándékokat kell bontogatnom vele és sütimérgezéstől fetrengeni a gyerekszoba padlóján. És mindezt nem fogom tudni megtenni a lányomért, pedig nem hazudok, ha azt mondom, ő mindennél és mindenkinél fontosabb, az életemnél, a zenénél és még életem szerelménél, a feleségemnél is! Persze örökké hálás leszek Eirenak, amiért megajándékozott Vele, de Sonia mindig egy hajszállal többet fog érni nekem.
- Mr. Horan, alszik? - bedugja a fejét egy kórházi dolgozó, én meg mint akit tetten értek, eldugom a telefonom a párnám alá. - Látogatója van. Bejöhet?
- Persze, természetesen- megilletődve pislogok, és bénán a hajamba túrok. A műtét előtt akkor láttam magam utoljára tükörben, mielőtt Eire mentőt hívott hozzám a londoni lakásunkba. Fogalmam sincs, hogy festek, de lefogadom: szörnyen, vagy még rosszabban.
- Jöjjön csak - hátrébb lép, maga mögé beszél.- De maximum fél óra, utána hoznom kell a gyógyszereket.
- Rendben, köszönöm - a hamg hallatán ozgatottan megugrik a szívem. Álmomban sem gondoltam volna, hog, pont ő fog eljönni hozzám!
Persze az meg sem lep, hogy mindenki tudja, mi történt, hisz a legelső műtétem is hajszál híján nem derült csak ki idő előtt. Most viszont bizonyára minden azzal lett kiplakátolva, hogy nyomorék lettem, egy selejt, aki a rossz térde miatt egy életre sínylődni fog.
- Szia - becsukja maga mögött az ajtót. Magasabbnak tűnim, mint amekkora valójában, pláne most, hogy én fekszem. Kicsit ékénkebb az arca, mint mikor legutóbb láttam, mégis valahol, mélyen jólesően terül szét bennem a felismerés, hogy ő egy varáton, a valaha volt legjobb.
- Hello, Zayn - megpróbálok felülni, kicsit vállalhatóbb pozícióba tornázni magam, hogy kezet foghassunk.
- Hé, nyugi. Azt mondták, pihenned kell, friss a sebed, haver- ahogy ezeket a szavakat mondja, teljesen szétcsúszok.
- Minden rendben van velem, ne aggódj - idegesen nézelődök, mit mondhatnék, hova üljön, de nem kellenek az ostoba szavaim, egyszerűen lehupan a legközelebbi székre, és az ágyam mellé húzza magát.- Valahol van gyümölcslé, víz, talán valami más is, szolgald ki magad. Sajnos most nekem nem megy - stesszesen nevetünk mindketten. Érzem, hogy ez neki sincs rendben.
- Ugyan, hagyd. Nem azért jöttem - benyúl a zsebébe, és pár darab csokis műzliszeletet csempészik a fiókomba- Ilyen cuccot tuti nem adnak itt. Kell egy kis boldogság.
- Köszönöm - hálás vagyok, amiért igyekszik a lehető legkevésbé feszengeni. - Mi szél hozott?
- A legjobb barátom kórházban van, a családjától távol, egy teljesen más földrészen, frissen műtött térddel, és biztos voltam benne, hogy megtiltod mindenkinek, hogy ideutazzon. Ja, meg Gigi is mondta, hogy illene beugrani, hamár erre járunk - egy olyan rég nem látott mosoly jelenik meg az arcán, amit esküszöm, valamikor a második stúdióalbumunk készítése közben láttam csak. Tudom, hogy az utosló mondatát nem gondolja teljesen komolyan, de azért észben tartom, hogy minden vicc fele igaz. Most az, hogy épp melyik fele az, teljesen lényegtelen.
- Kösz - vetem oda, mintha nem esne nehezemre azt hallani, hogy még mindig legjobb barátokként tekint ránk.
Ízlelgetem a szavait, mondogatom magamban, és közben felrémlik előttem a kép, amint leszegett fejjel áll előttünk, a kezéből kiesik a mikrofon, a fülesei a vállára lógnak. Egyszerre kér bocsánatot a tekintetével és tesz szemrehányást. Fogalmam sincs, mire gondol, mit akar, hogy ez végleges, vagy időszakos kiborulás. Szorongas? Félelem? Felszínes hisztéria? Fáradtság? Netán halál komoly? Nem tudom. Nem tudtam. Sem akkor, sem most.
- Zayn, figyelj - megköszörülöm a torkom. - Ha csak kín, tudod, hogy nem kell itt lenned.
- Nem, nem, nem- leállít, nem enged tovább beszélni.- Sok mindent elszúrtam már, többek között azt az estét is. Szeretném valahogy jóvá tenni, és komolyan sajnálom a történteket, meg azt is, hogy most itt vagy.
- Fátylat rá - összeszorított foggal préselem ki magamból a szavakat, a fájdalom úgy nyilall bele a térdembe, mintha forró acélt nyomnának egészen a csontomhoz.
- Lesz valaha jobb? - aggódó pillantással bök a lábam felé, én meg csak rázom a fejem.- Úgy érted, soha?
- Sokkal jobb nem lesz, valószínűleg ilyenkor csak halogatjuk, hogy még rosszabb legyen. De ez van, hozzá kellene már szoknom.
- Sajnálom.
- Nem kell, ez ellen nem tehetek semmit, sőt, senki más sem. Már legelső alkalommal közölték, hogy ez így lesz. Most megint 10-12 évig minden a legnagyobb rendben lesz, aztán majd gondolom elkövetek egy hasonló hőstettet, mint most, és akkor újra itt kötök ki. - Igyekszem pozitívan állni a dolgokhoz, és nem csak azért, hogy ne tereljem el egy szörnyen lapos, depresszív irányba a beszélgetésünket, hanem azért is, mert tudom, hogy Eire örülne, ha ilyen hozzáállásról kapna híreket, és végső soron ha kesergek sem lenne jobb semmi. Tehát jobb derűsen tekinteni a helyzetemre.
- Értem. De mi történt? Egyszer csak összeestél? - felvont szemöldökkel, kevésbé aggódóan, inkább kíváncsian dől előrébb, az irányomba.
- Gyakorlatilag igen. Előtte persze boldogan szökdécseltem lefelé a lépcsőn, és az utolsó három fokot egy szabályos ugrással tettem meg, szóval itt lehetett a baj. Mármint hogy ugráltam. Előtte pedig megerőltettem a sok fent léttel, és a futással.
- És ilyenkor ennyi? Fáj és nem tudsz felkelni?
- Igen - kiveszem a telefonom magam mögül, mert érzem, hogy folyamatosan rezeg. -Ne haragudj, Eire küldött valamit, ezt megnézem gyorsan - gyors mozdulatokkal pörgetem végig a beszélgetést, ami egyoldalú, és csak kérdésekből áll: hogy vagyok, mit csinálok, mikor tud hívni, ilyesmik. A végén pedig egy videó.
- Semmi baj, amúgy is megyek, nem kaptam sok időt - már épp felállna, amikor megálljt parancsolok.
- Hé, még van vagy húsz percünk, nem maradsz? - Érzem, hogy pofátlan és tolakodó kissé a stílusom.- Ne haragudj, ha dolgod van persze, az más, nem akarlak erőszakkal itt tartani.
- Azt gondolná az ember, hogy amekkorát ütsz, annyira vagy mogorva ilyen helyzetben - kitárt karokkal áll mellettem, a kórházi szobára gondol.
Nevetek.
Annyira hiányzik az a furakodó, mégis kedves keserűség, ami Zayn természetes velejárója, hogy erre nincsenek is szavak. Szeretem a személyiségét, hogy mindent másképp lát, mint én, hogy egyáltalán nem azonos az ízlésünk, de még akkor sem, ha pizzáról van szó, nemhogy az életről!
Ő nem akar apa lenni, legfeljebb egy édes kutyáé, én meg már lassan egy éve az vagyok. Rajta millió tűszúrás van, rajtam évente egy, amikor vért adok. Mégis, valahogy még most sem érzem azt, hogy olyan veszélyesen távol lenne tőlem. És ezt nem csak a fizikai térre értem.
- Komolyan, ha nincs dolgod, szívesen látlak. Úgysem jön hozzám senki - egyáltalán nem sajnáltatni szeretném magam. Erről szó nincs. Csak az igazat mondom, a színtiszta igazat.
- Eire? - visszaereszkedik a székre.
- Otthon van, nem sokára Sonia születésnapja lesz. Meg amúgy is dolgozik, nem várhatom el tőle, hogy folyamatosan felfüggessze miattam a dolgait, és őszintén szólva jobb is, hogy nincs itt.
- De nincs baj köztetek most, ugye? - félve folytatja a beszélgetést, amit egyébként megértek.
nem rég még meg tudtuk volna verni egymást, sőt, én komolyan gondoltam, hogy addig ütöm, amíg el nem ájul valamelyikünk, most pedig a lehető legnagyobb lelki nyugalommal készülök elmesélni a  magánéletemben történt változásokról.
- Nem, abszolút. Sőt, azt hiszem mostanra igazán helyre rázódtak a dolgok, egyszerűen csak tudom, hogy tehetetlen vagyok, és eleget fog ugrálni körülöttem. Nem várhatok el ennyi mindent a feleségemtől. Munkája van, gyereket nevel, és néha még helyettem is gondolkodik. - Szinte biztos vagyok abba, hogy megjelenik mindaz az arcomon, amit most érzek. Hála, szerelem, büszkeség, mindez megbolondítva egy jó adag honvággyal és egy csipetnyi szomorúság.
- Tehetetlen? Niall, átestél egy műtéten. Ez csak egy állapot, elmúlik. Gondolom Eire sem szereti hallani, ha ilyen negatív vagy. -Igaza van, és tudom, hogy mindketten jól ismerjük azt a szeszélyes nőszemélyt, aki otthon valószínűleg egy pompás vacsorával fog várni, kényelmes házzal, egy otthonnal, és olyan szeretettel fogja adagolni a fájdalomcsillapítóimat, amitől el fog árasztani engem is a boldogság. Ha pedig megpróbálok ehhez hasonló stílusban beszélni, akkor tarkón vág. - Annak viszont örülök, hogy kibékültetek. Baromi fura lett volna titeket külön látni.
- Ne is mondd - kezdek feloldódni a társaságában, ezét már képes vagyok úgy tartani a fejem, hogy ne görcsöljenek a nyakizmaim. - Volt egy pont, amikor komolyan megrémültem, de szerencsére lebeszéltem az összes határidős hülyeségéről. Viszont azt hiszem, Harry az, akinek meg kell majd köszönnöm a közreműködést, és azt, hogy nem hagyott minket békén addig, amíg nem voltunk hajlandóak változtatni.
- Tudom - egy pillanatra elnéz mögém, mintha teljesen máshol járna, de aztán gyorsan visszatér ide gondolatban.- elég sokat beszéltem vele. Főleg azóta, amióta kiderült, hogy Eire apja, Jeff. nos tudod. Szóval akkortájt megint elkezdtünk rendszeresen beszélni, és bár egy hete nem nagyon sikerült elérnünk a másikat, azt hiszem, sikerült visszaszereznem a bizalmát. Szóval ő mondta, hogy mi a helyzet, de persze csak vonalakban, és csak akkor, ha rákérdeztem.
- Oh - ez minden, amit hozzá tudok fűzni.
Gondoltam, hogy mindezeket Harry is megosztja valakivel, de azt hittem ez nem épp Zayn lesz.
Aki teljesen véletlenül felbukkan abban a városban, ahol műtenek. És pont arra van dolga, amerre ez a kórház is van.
És Harryről beszél, aki néha furcsán viselkedik, és bár remek játékos, sokszor átlátszó módszerei vannak. Mint amikor kizárta magát véletlenül a házából és néhány napra beköltözött hozzánk, elfoglalva a vendégszobát, és nevetett magában, hogy most aztán felügyelet alatt tarthat minket.
Mindez pont akkor történik meg, amikor Eire és én újra megtanuljuk értékelni a másikat, a közösen eltöltött pillanatokat, a szerelmünket, és a tényt, hogy itt vagyunk egymásnak, ha esik, ha fúj.
- Hé, Gigivel mi van? Dolgozik? Vagy nem miatta vagytok most itt? - személyesen nem sokszor találkoztunk, de a közös barátaink és ismerőseink mind azt mesélték, hogy jó hatással van Zaynre, és boldogok, mindemellett kedves és okos. Szóval én abszolút ki merem jelenteni, hogy kedvelem.
- Fogalmam sincs, mit csinál épp, nekem túl bonyolult a napirendje, de igen, neki van itt valami elintéznivalója, nem hiszem, hogy komoly dolog lenne, akkor meg tudtam volna jegyezni. - Mosolyogva hajtja le a fejét, és én minden apró jelet felkutatok, ami arra utalna, hogy nem mond igazat. De olyan régen láttam, és annyira nincs fogalmam arról, mit is kéne keresnem ilyenkor!
A beszélgetésünk olyan irányt vesz, ami ugyan bármikor véget érhetne, tudnánk folytatni a végtelenségekig. El nem mondott történetek, ismeretlen, szövevényes emlékek koncertekről, nyaralásról, barátokról. Direkt arról kérdezem, ami beleilleszthető lenne a véletlen egybeesésekből álló kirakósomba, de semmilyen meglepő, új dolog nem derül ki a gyógyszerosztásig.
- Most már tényleg mennem kell. Nem szeretném megvárni, hogy kidobjanak -biccent és visszateszi a széket oda, ahonnan elvette. -Később benézek, Nialler. Persze csak ha nem bánod.
Megvonom a vállam, és megint azt érzem, mintha a tizenkilenc éves Zaynnel beszélnék.
- Jó, gyere. És hozz csokit. Szerintem ezt szép csendben el fogom pusztítani még estig. Felemelem a karomat, hogy kezet tudjak fogni Zaynnel.
- Mindenképp - kacsint és már fordul is ki. - Ja, és Niall, ha beszélnél addig Eireval, üdvözlöm!
Intek, és még azt sem akarom elhinni, ami kérdeznek tőlem.
Biztosan nem véletlen, hogy így alakult a napom. Nem lehet véletlen.
Előkapom megint a mobilomat, és megnézem a videót, amin Sonia integet az etetőszékében ülve. Bizonyítékokat keresek, egy összepakolt bőröndöt, bármit. de semmi ilyesmit nem veszek észre.
Csalódottan válaszolok a feleségem üzenetére, és biztosítom afelől, hogy velem minden rendben van, és hívhat bármikor.
Észre sem veszem, amikor belép az egyik nővér, kezében a kartonom és a gyógyszereim. Csak akkor ugrok meg egy kicsit, amikor megköszörüli a torkát és bocsánatkérően megszólít.
Megméri a lázam, ami szerencsére nincs, kiadagolja a bogyóimat, és megnézi a térdem is. De nem szól semmit, csak felír néhány dolgot a papíromra, és már távozik is.
Még csak most maradtam egyedül, de máris unatkozom, épen ezért folytatom az összeesküvés elméletemet, miszerint a családom és a barátaim meg fognak jelenni itt, és bizonyítékot próbálok szerezni. Természetesen sikertelenül. Azonban megfogalmazódik bennem még valami. Olyasmi ez, mint egy tűszúrás. Legutóbb Eire boldogságát akartam tetézni, és nem csak a randevúnkkal, hanem azon felül is, most viszont egy egészen őrült dolog jut eszembe. Már majdnem elkezdem megfogalmazni az üzenetet, amikor megcsörren a telefonom, és szembe találom magam Eire mosolyával a képernyőmön.
- Szia, Szerelmem - azonnal felvillanyozódok, és törlődik minden felesleges baromság a gondolataim közül, és csak annyi marad, hogy mennyire várom már, hogy magamhoz öleljem őt, fogjam a kezét, és érezzem a samponjának illatát.

50. Sok(k)

Sziasztok!

Nos, a kis kihagyásom után ismét itt, aminek én személy szerint nagyon örülök. Gondolom mostanra mindenkinek lezárult nagyjából az éve, vagy legalábbis látja már a végét! Én jelentem, végeztem februárig a tanulmányaimmal, már csak át kéne vészelni a decemberi felfordulást.
Bár rettenetesen utálom az év végi ünnepeket, remélem mindannyian békés, pihentető napoknak néztek elébe!

Idén még egyszer jelentkezem, addig is kellemes ünnepeket! 

❤

xx Lu

Eire

Sokszor hittem azt, hogy rosszabb már nem lehet. Volt már, hogy féltem, vagy fájt valami, de nézni, ahogy Niall fél, vagy neki fáj, olyan, mintha savval öntenének le. Tehetetlennek, idegesítőnek érzem magam, és csak akkor fogom fel, mit csinálok, amikor már épp becsukná az ajtót az a fiatal mentős, aki felsegített pár perce.

- Engedjen ki, kérem- igyekszem udvarias maradni, de valójában még mindig tombol bennem a hisztériás rohamom.

- Hölgyem, ismét meg kell kérnem, hogy higgadjon le - a másik férfi már türelmetlen miattam, amit megértek. Niall térdét rögzíti, és fájdalomcsillapító injekciót is ad neki, szóval végzi a dolgát. Nekem is ezt kellene, ezért is nem hagyom magam, és nem akarom, hogy nekem is oxigénmaszkot adjanak.

- Nem érti! Bent van a 11 hónapos lányom a házban, egyedül. Még kutyánk sincs, muszáj visszamennem érte! - megragadom Niall kezét, és belecsókolok a tenyerébe.- Bemegyünk hozzád, jó? Azonnal indulok.

- Hé, Riri, nyugodj meg. Nincs semmi baj, jó? Vigyázz magatokra, és ne rohanj. Inkább szólj Harrynek- megszorítja az ujjaimat, majd a térde felé bök. - Ez nem halálos.

Egyedül az ő hangja képes némiképp megnyugtatni. Egy másodperc erejéig elidőzik a tekintetem az összefont ujjainkon mielőtt leugranék. Vissza se nézek, rohanok be a házba. Az ajtó tárva nyitva áll, Sonia pedig értetlenül csuklik az etetőszékében.

- Jól van, azt mondta apa, nincs baj, szóval minden rendben lesz - nem tudom,  melyikünket nyugtatom, a lányomat, vagy saját magam, talán mindkettőnket. Én mindenesetre remegő kézzel adagolom Sonianak a reggelijét, tűröm, ahogy rugkapál, és mire elérkezik a pillanat, hogy el tudunk indulni, a gyomrom gyűszűnyire szűkül.

Beülök a kocsiba, és próbálom továbbra is a lehetőséghez mérten leginkább higgadtan kezelni a dolgot.

Máskor is volt már olyan, hogy Niallnak fájt a téde. És mostanra jó kezekben van, olyan emberek közt, akik nap, mint nap életeket mentenek, vért vesznek és gyógyítanak. Ebben biztos vagyok. De akkor sem hagy nyugodni, hogy ez történt, és őszintén haragszom a sorsra, amiért így kibabrált velünk.

Küldök egy gyors üzenetet Harrynek, hogy ha tud, jöjjön be, és bár már most kínosnak érzem, megkérem, ha tud, vigyázzon Soniara. Nem szeretném órákig a kórházban ringatni, még egy nyamvadt sminklemosó kendő sincs nálam, hogy le tudnám törölni az arcát vagy a kezeit. Így nem maradhat ott velem.

Lehunyt szemmel gyakorlom a már jól ismert légzőgyakorlatot, amit még akkor tanultam el Nialltől, mikor még heti szinten felléptek a világ különböző pontjain és szűk liftekkel kellett néhánytíz emeletet mennünk, vagy a rémisztően keskeny reptéri folyosókon az üvegen át lenézett, vajon hová esnénk, ha beszakadna alattunk az egész. Nem sok értelmét láttam akkor, csak arra emlékszem, milyen szörnyű volt látni, ahogy szorong és fél.

Most én is félek. Ritkán fordul elő velem, hpgy ilyen mély, sikoltó fájdalommal párosul a rettegésem, de nem hahy nyugodni a gondolat, hogy majdhogynem a semmiből ez történt. Pont, amikor már rendben mentek a dolgok kettőnk között, pont akkor kellett ennek a rohadt sérülésnek felbukkannia. Haragszom. Haragszom a világra és mindenre, ami ezt előidézte a férjemnél.

A dühöm igyekszem nem az utakon levezetni, és odafigyelek minden apróságra. Amíg Sonia mellettem van, nem veszíthetem el a fejem. A parkolóban viszont már csapkodom az ajtókat és úgy szaladok keresztül mindenen, hogy épp csak körbe pillantok. Szerencsére mások sokkal józanabbak, nem ügy, mint én, aki csak úgy beront az épületbe, és átrongyol a lobbin.

- Jó napot, a férjem nem rég hozták be. Niall. Niall Horan - érzem, hogy rezeg a telefonom a farzsebemben. Amíg a hölgy keresgél, addog megnézem. Liam az.

- Foglaljon helyet, kérem. A férjét hamarosan láthatja, de még bent van a m...vizsgálják. A doktor úr ide fog jönni, ha végeznek.

- Rendben, köszönöm - fel sem fogom, mit mond, elfordulok és a lányommal az ölemben egyensúlyozva felveszem a telefont.- Szia, Liam.

- Eire? Most hívott Harry, hogy mi történt. Jól vagy?

- Nem - ennyi. Nem bírom tovább és elsírom magam.- Itt vagyok már a kórházban Soniaval, Niall sehol, nem is láthatom. Azt sem tudom mi baja, hogy műtik, vagy nem, mikor engedik el, semmit.

- Hé, hé. Ne pánikolj. Tudod, hogy kell egy kis idő, míg helyrerakják, de minden rendben lesz. Kicsit bicegni fog, de nem lesz rosszabb, mint eddig. Bemenjek érted?

- Ne! Mármint. Én itt maradok, csak Soni...nem tudom, mi legyen.

- Harry nincs a városban, ha el is indul most azonnal, csak nehány óra múlva ér oda. Elugrok hozzátok, viszem Louist is, összeszedünk pár holmkt nektek, és hazavisszük Soniat. Nem lesz semmi baj.

- Köszönöm, Liam. Köszönöm - elcsuklik a hangom, de valamivel összeszedettebb vagyok, mint mikor ideértem.

- Addig meg ne csinálj semmi hülyeséget. Ne rendezz jelenetet, és eszedbe ne jusson kávét inni!

- Igyekszem.

- A kocsid ott maradjon, vagy vigyük azt is haza?

- Nem tudom. Megpróbálom kideríteni, hogy meddig lesz bent Niall, mire ideértek. Ha pár nap, akkor este hazamegyek, hogy tudjak neki ruhát hozni, meg apróságokat.

- Jól van. Fél óra múlva ott leszünk szerintem.

- Oké, az előtérben leszünk - megtörlöm az arcom a felsőm ujjával, és elrakom a telefonom.

Hiaba nyújtogatom a nyakam, senki nem jön erre, és a recepciós hölgy is csak ingatja a fejét, hogy semmi hír.

Ólomlábakon jár az idő, félpercenként nézem az órát, de csak nem akar eltelni a harminc perc. Idegesen dobolok, fel-alá járkálok, Sonia kezd nyűgös lenni, és már az sem nyugtatja meg, ha ringatom. Folyton a bejáratot lesem, hátha meglátom Louist vagy Liamet.

- Hölgyem, minden rendben?- az egyik kórházi dolgozó megelégelve a járkálásom és az ideges pillantásaimat mellém lép. Kedvesen kinyújtja felém a karját, és megfogja a vállam. - Idegesnek tűnik.

- Persze, csak. Nem, nem tudom.

Kifújom a levegőt, majd egy friss, mély lélegzetet véve elmesélem neki, miért is vagyok itt. Hogy a férjemnek komoly térdsérülése van, elesett, és még mindig nem tudom, hol van, mit csinálnak vele.

- Ez nem túl etikus, de ha gondolja, végigsétálok a vizsgálókat összekötő folyosón. Oda csak mi mehetünk be.

- Isten őrizz, nem szeretném ha miattam megzavarna valamit! - akármennyire is hálás lennék, tudom, hogy nem várhatok el ilyesmit.

- Ugyan! Egyébként is van arra dolgom, be kell vinnem pár doboz gyógyszert és eszközt. Nem fáradtság, és hátha jó híreket hozok.

Hálásan bólogatok, és nézem, ahogy a harmincas évei végén járó hölgy átvágtat a recepción túlra, belöki az ajtót, és dúdolgatva nézelődik.

Megmosolyogtat. Olyan kedves, hogy szinte már gyanús, de sikerül megnyugtatnia, hogy legalább próbál valahogy segíteni.

Eltereli a gondolataimat a kíváncsiság, és észre sem veszem, amikor a fiúk betoppannak.

Louis lazán, melegítőben jön, kezében egy sporttáska.

- Sziasztok - Liam azonnal átveszi tőlem a lányom, és hatalmas, cuppanós puszikkal halmozza el, míg én Louis karjaiba omlok.

- Kiderült valami? - érdeklődik, de szerintem látja rajtam, mit fogok mondani, mert azonnal folytatja. - Ne izgulj, jó kezekben van Niall. És legalább nem nekünk nyavajog, hogy fáj a lába.

- Legyen igazad - egy rövid percre belekapaszkodom a felsőjébe, és hagyom, hogy szorosan megöleljen, ezzel összetartva a szétesni készülő részeimet. - Amúgy volt itt egy hölgy, itt dolgozik, épp most indult el felderítő útra, hogy vajon merre van a férjem, mert semmilyen további információt nem kaptam, csak hogy valóban ide hozták be. - A folyosó túlsó feléről ütemes kopogást hallok, azonnal arra fordulok, és reménykedem abban, hogy Niall orvosa, vagy az a nő közeledik, akivel beszéltem.- Itt is van! - izgatottan ácsorgok, egyik lábamról a másikra helyezem a súlyom.

- Jó napot - köszön a többieknek, majd felém fordul. - Megtaláltam a férjét, még az orvossal van - a kezét tördeli, sűrűn lefelé pillant.

Gyanús. Összerándul a gyomrom, és előtör belőlem az egyik legnagyobb félelmem.

- Műtik?

- Nem. Nem tudják műteni, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy gondolja, de ezt ne itt beszéljük meg - megfogja a karom, és félrehúz a folyosó túlsó felre, ahonnan már nem jut el a hang egykönnyen a recepcióig.

- Komolyan, mondja el, mi történik, kérem. Itt van egy 11 hónapos gyerek, akit haza kellene lassan vinni, és nem tudom, hogy hogy készüljek. Hozzak be néhány napi holmit? Egyáltalán bent tartják a férjem?

- Figyeljen ide. A férjét jelenleg a kórház egyik legjobb sebésze vizsgálja, de abból, amit láttam, arra következtetnék, hogy el fogják küldeni ahhoz az orvoshoz, aki műtötte - egy pillanatra elakad a lélegzetem. Egy szóval sem mondtam a nőnek, hogy volt műtve Niall.

- De hisz..- csak hebegek.

- Ne vicceljen velem! Tudom, hogy ki a férje, mint ahogy gyakorlatileg mindenki ebben a kórházban. Naiv lenne magától azt gondolni, hogy egy ilyen névvel csak úgy el lehet tűnni. De tényleg, nyugodjon meg, tényleg nem lesz baj. Amúgy mindenkit köt a titoktartás, nem kell emiatt sem izgulnia. Úgy tippelem, hogy még egy bő fél órát kell várnia. Mr. Horan kap majd még fájdalomcsillapító injekciót, és majd eldöntheti, hogy itt kíván lábadozni, vagy saját felelősségére haza megy. Mindenképp pihentetnie kell a lábát, rendszeres orvosi felügyeletre lesz szüksége, amit akár magánúton, akár itt, Londonban igényel. De higgyen nekem, a férje valószínűleg azt fogja mondani, hogy a tengeren túlon akar átesni a műtéten.

Csak pislogok, és nem igazán tudom elhinni, hogy az eddigi félelmeim, és óriási védelmező mechanizmusom ellenére tényleg azt hittem, hogy a nő velem szemben majd teljesen érdektelenül áll majd hozzánk, a családunkhoz. Ez nyilvánvalóan nem így van, és arcon csap a felismerés, hogy néha olyannyira képes vagyok túlaggódni magam, hogy észre sem veszem, valójában mi történik körülöttem.

- Kevesebb pánik, több levegő - veregeti meg a vállam. - Ha valamire szüksége van, itt megtalál valahol. Nem azért hívtam félre, mert rossz híreket akarok közölni, csak valóban nem túl etikus, hogy más orvosokhoz beosztott betegek után kutakodom, engedély vagy belső utasítás nélkül.

- Köszönöm - ez minden, amit mondok, mielőtt biccentene, és elsétálna.

Döbbenten pislogok, majd visszasétálok a fiúkhoz.

- Na? - mindketten kíváncsian néznek rám, miközben soniát szórakoztatják.

- Teljesen és tökéletesen hülye vagyok - ülök le melléjük.- Nem is tudom, mi történt most. Valósznűleg a lehető legudvariasabb módon közölték velem, hogy egy kibírhatatlan, hisztis nő vagyok, aki feleslegesen pánikol állandó jelleggel, és fel kéne nőnie - nem érzek semmiféle rosszat ezzel kapcsolatban. Teljes mértékben igazat tudok adni a nőnek, akiről azt sem tudom egyébként, hogy pontosan milyen munkakörben dolgozik itt, de biztosan nem orvos. Nem bántott meg, tényleg, inkább felnyitotta a szemem, és végre sikerült megnyugtatnia. Hiszen igaza van, nem lehetek ennyire vak és naiv.

- Miért, mit mondott? - Liam értetlenül néz rám. Biztos vagyok benne, hogy ahogy engem ismer, legalább egy órás bőgés várt tőlem, és nem azt, hogy csak ülök, mint akit leforráztak, és igazat adok egy vadidegen nőnek, aki az imént hülyézett le.

- Nos, tulajdonképpen azt, hogy Niallt még vizsgálják, és szinte biztos, hogy műteni kell. De mivel Niall az, aki, így ő állítja, hogy mindez nem itthon fog megtörténni - széttárom a kezem, amit csupán azért teszek, mert értetlenül állok a helyzet előtt, de a lányom felhívásnak érzi, és felém nyújtja a kis kezeit.

Mosolyt csal az arcomra, mint mindig, és amint átveszem az ölemben, rögtön ragacsos puszikat kapok tőle. Ez az a kezelés, amire minden nap szüksége van a lelkemnek, hogy ne háborogjon végre, hanem élvezze a mindennapok apró örömeit.

Mindannyian csendben ücsörgünk, mígnem fel nem bukkan Harry és Britanny is, akik ugyan azokat a kérdéseket teszik fel, amiket ilyenkor fel lehet tenni, majd csatlakoznak hozzánk, és a korábbi tevékenységünkhöz. Sonia is egy hang vagy pisszenés nélkül babrál egy kulcstartóval, amit Liam nyomott a kezébe néhány perce.

- Mrs. Horan? - nem messze tőlünk feltűnik egy fehér köpenyes orvos, kezében papírok és toll.

- Én vagyok - átadom Harry kezébe Soniat és felpattanok.

- A férjét most kísértük el a kórtermébe, ha gondolja, bemehetnek hozzá. Mutatom az utat - kedvesen mosolyog, és megvárja, míg összeszedjük magunkat.

- Köszönjük - mosolygok, és követjük őt.

Csak akkor kezdek el újra izgulni, amikor lelassít az egyik ajtó előtt, és az ablakon belesve meglátom Niallt, bekötözött lábbal, kimerülten.

- Menj be, megvárunk itt- Liam szinte belök az ajtón, ők egy tapodtat sem mozdulnak.

Magunkra csukom az ajtót, ha már van rá lehetőségem, kettesben akarok maradni Niallel.

- Szia - kábán néz rám, a feje erőtlenül biccen oldalra, de még így, ilyen állapotban is mosolyog és megpróbálja felém nyújtani a kezét.

- Hogy vagy? - gondolkodás nélkül húzom közvetlenül az ágya mellé az egyik széket, és elkapom a kezét. 

- Pokolian fáj a lábam- nevet, és látni rajta, hogy ez már nem a gyógyszerek hatása. - Legkésőbb jövőhéten megműtik. Megint.

- Jó, semmi baj. De utána biztosan jobb lesz - elsimítom a haját, hogy ne hulljon a szemébe.- Megoldjuk.

- Eire, nem akartam ezt. Megint hetekig fekszem majd, nem tudok majd semmit se csinálni, csak púp leszek a hátadon, és mindenki más hátán.

- Ne beszélj butaságokat, nem teher. Csak ígérd meg, hogy most még jobban fogsz vigyázni majd magadra. Semmi hősködés. Engedd, hogy normálisan meggyógyítsanak.

- Eire, nekem erre nincs időm, és neked sem!

- Niall, kérlek! Ezen most ne vitázzunk. Nem fogom megvárni, hogy visszafordíthatatlan legyen ez az egész. 

- Nem is ezt mondtam, csak hogy most ez nagyon nem jókor jött.

- Erre nincsen jó időpont. Tudod nagyon jól - nem bírom megállni, és rendezgetni kezdem a takaróját, megigazítom a párnáját.

- De ezt tudod, hogy mit jelent? - látom, hogy tényleg fájdalmai vannak, és hogy küzd az ellen, hogy káromkodjon, és üvöltözzön kínjában.

- Igen, de nem érdekel. Niall, most hazamegyek, elpakolok neked néhány fontos dolgot, és elintézem a repjegyed. Addig keresd fel az orvosod. És nem akarom azt hallani, hogy ellenkezel. 

- De..- felemelem az ujjam, nem engedem, hogy végig mondja.

- Ebből most nem engedek, Niall. Neked még sok dolgod van, többek között elkísétned a lányod majd az első iskolai napján. És ahhoz az kell, hogy most elutazz, és rászánj jópár hetet a gyógyulásodra. És nincs apelláta!

- Nem hiszlek el - végre valahára megint mosolyog, és nyújtogatja a nyakát. - Gyere, hajolj ide.

Egy másodpercig sem habozok, és valamiért nagyon boldognak érzem magam. Olyannak, mint akinek felrobbant a szíve, és most tele van konfettivel.

- Kint vannak a többiek, beküldöm, hogy szórakoztassanak, amíg visszajövök.

- Nem akarok bent maradni. Feküdni otthon is tudok - belekapaszkodik a kezembe, nekem meg azonnal megesik rajta a szívem.

- Rendben. Megteszek mindent az ügy érdekében, de most maradj itt, és legfőképp maradj nyugton.

- De..

-Mit mondtam!? - visszafordulok az ajtóból, és megintcsak beléfojtom a szót.- Nem sokára visszajövök.

Amint kilépek, megszűnik a nyugalmam, és magam mellé veszem Britannyt, hogy a fiúk nyugodtan tudjanak beszélni Niallel, én meg ki tudjam faggatni a barátnőmet.

Mert bármennyi idősek is legyünk, felnőttek, vagy ostoba tinédzserek, sosem változunk. Nekik szükségük lesz egymásra, nekem pedig szükségem lesz egy megerősítő barátra, akivel komoly dolgokról tudunk pletykálni. Vagy hát kevésbé komolyakról.

- Mit mondott Niall? Makacs, mi? - válaszra sem méltatom, mert tudja, biztosan tudja, hogy milyen Niall, hogy nem hajlandó nyugton tűrni a gyógyítást, utál fetrengeni hetekig, és képtelen kompromisszumot kötni, ha a másik fél nem elég határozott.

- Mi van közted és Harry között?- szögezem felé a kérdést szinte rögtön, amint kocsiba ülünk.

- Azt hittem most a lelked kis darabkáit kell majd sepregetnem! - szinte felháborodik a kérdésem hallatán, kikerekednek a szemei.

- Az ráér majd akkor, ha Niall elutazott. Nos?- ellentmondást nem tűrő hangon kérdezek rá újra, persze kedvesen.

- Semmi!

- Persze. Amikor legutoljára azt mondtad valakire, hogy nincs köztetek semmi, hetekig összejártatok egy-egy...

- Jó, fúj, ne is emlegesd, kérlek! Az egy óriási baklövés volt!

- És Harry?

- Nem, tényleg nincs semmi.

- Kár - vonom meg a vállam és átpillantok a teljes sokkhatás alá került barátnőmre. - Gyereket akarok.

- Tessék?- újabb döbbenet, és szerintem már tudja, miért pont őt ragadtam ki a társaságból, hogy kísérjen el pakolni.- Eire, mi van veled?

- Gyereket akarok szülni Niallnek. Vagyis, még egyet. Legalább. - Túl sok mindent akarok mondani egyszerre, a gondolatok ezerrel kavarognak a fejemben. De megkönnyebbülök, amint ezt a dolgot elmondom Britannynek.

Percekig meg sem szólal, csak néha élesen beszívja a levegőt, és kinyitja a száját, de végül nem mond semmit. Az én örökmozgó, folyton fecsegő, szeleburdi barátnőm szótlanul ül mellettem a kocsiban, és nem hajlandó megszólalni, míg ki nem szállunk a kocsiból.

- Együtt aludtunk, úgy, hogy nem volt rajtam egy rohadt melltartó sem. Csak az egyetemi pulcsid meg egy melegítő - ez minden, amit hozzá tud fűzni a beszélgetésünkhöz.- Nem is tudtam, hogy még megvan.

- Puha és kényelmes. A legjobb anyagösszetételű ruhám a gardróbomban - nem élvezem különösebben, hogy elsétálunk a valódi beszédtémánk mellett, de alapnak jó. Britanny imád dumálni, és előbb vagy utóbb célba érünk.- Szóval nincs semmi, csak együtt aludtatok? És most is teljesen véletlenül érkeztetek együtt, ugye?
- Eire, drágám. Imádlak, amiért okos, türelmes, figyelmes és minden vagy, ami én nem, de egészen véletlenül elmeséltem múltkor, hogy nincs autóm. Tudod, összetört. - Egy csepp szarkazmust visz a beszélgetésünkbe. Kicsit csípős, azonban jogos válasz.
- Értem. - Biccentek, és felgurulok a házunk elé.
Ugyan itt abbamarad a csevej, örülök, hogy ezt elmondta, mert tudom, hogy bárkit felhívhatott volna, sőt, ha nem tud a saját autójával menni valahova, az az első, hogy taxit hív. Ennek ellenére Harry oldalán jelent meg, ami, még ha most csak a stressz és a túlzottan szentimentális hangulatom miatt is, de megmelengeti a szívem. Egy röpke pillanatra arról is megfeledkezem, miért jöttünk ide, és csak akkor tudatosodik bennem mindez, amikor belépek a lakásba, és megérzem a kávé illatát, meglátom a pulton hagyott tányért és a földre rántott holmikat.
Összeszorított fogakkal állok,és igyekszem nem kitörni, mint egy vulkán, hogy üvöltve bőgjek. Nem lehet, pláne nem azok után, hogy ma már egyszer sikerült összeszednem magam, és ha most legyengülök, akkor Niall és Sonia is ezt fogja rajtam látni, ezt meg aztáb végképp nem engedhetem meg magamnak most.
- Hé, Eire - lazán mellém sétál a barátnőm, átfogja a vállam, és szinte hallom, ahogy lassan visszaszámol 3-tól
- Nekem ez sok - ebben a pillanatban tudna kirobbanni belőlem a sírás, de csak lebiggyesztett ajkakkal nyelem a könnyeimet, hátha elmúlik egyszer a fojtogató, szúró érzés.

!?

Sziasztok!

Többeteknek feltűnhetett, hogy megint eltűntem, és néhány hete (2?3?) nem került fel új rész.
Ezt borzasztóan sajnálom, és sejtettem is, hogy ez lesz. Akárhogy próbálkoztam, a tanulás kárára nem akartam írni, és mivel nemis csak hogy közeleg, de egész pontosan itt is van a félév vége, nagy a hajrá. A héten még nem is lesz új rész, ne haragudjatok, de ha minden jól alakul, akkor jövőhéten kedden és szerdán letudom minden vizsgámat, és még Karácsony előtt jelentkezem.

xx Lu

49. S.O.S.

Niall

Britanny és Harry hamar eltűnnek, valamit magyaráznak Brits autójáról, de őszintén? Nem igazán fogom fel. Csak leutánzom a feleségem reakcióit, és bízom abban, hogy ő nem ugyan ezt a technikát választja.

- Vigyázz magadra, és hívj fel, ha sikerül elintézni valamit - megölelgeti, majd nagy nehezen útjára engedi a barátnőjét, aki botorkálva megy végig a járdán, aztán valami csoda folytán nem esik be Harry kocsijába, sokkal inkább beül, mint egy normális ember.

Elfojtok egy mosolyt, mert a 'normális' és az 'átlagos' egyikükről sem mondható el, de valószínűleg őket mondanám, ha a családokon kívül meg kéne neveznem valakiket, akiket valóban nagyon szeretek.

- Felmegyek, megnézem Soniát - megérzem a mellkasom köré fonódni a vékony kis karjait, és ahogy a haja a felsőmhöz tapad.

- Jó, addig keresek valamit, amit Harryék nem ettek meg előlünk - hangosan korog a gyomrom, mert a másik lakásban csak kávé volt. Nem is értem, hogyan él túl napról napra Harry.

- Ne legyél ilyen irigy - nyom egy gyors puszit a tarkómra, és eltűnik.
Megint elterelődnek a gondolataim. Olyannyira, hogy azt is elfelejtem, hova akartam elindulni. Levetem magam a nappaliba, a telefonom nyomogatom és nem csinálok semmit. Ki-be lépegetek az alkalmazásaimból, végignézem a képeimet, de végig csak az jár a fejembe, hogy milyen jól sikerült a tegnap esténk, mert őszintén, nem gondoltam volna, hogy egy hangos szó, egy bántás vagy aprócska kis szurkálódás nélkül megússzuk. De legalább arra számítottam, hogy Sonia belázasodik megint, vagy Harry nem bír vele. Nem tudom megmondani, miért, de túl szép volt minden ahhoz, hogy igaz legyen.
Elmosolyodok, amikor eszembe jut a kissé spicces feleségem, akin majdnem kifog a taxi ajtaja, és ügyetlenül botorkál hátrafele, miközben belém kapaszkodik és megpróbál úgy megcsókolni, hogy ne fulladjunk bele az esővízbe. Ha pedig az este folytatására gondolok, a hideg ráz. Hihetetlen, hogy visszakaptam a feleségem, testestül, lelkestül, és most már tudom, hogy még mindig úgy szeret, ahogy én őt. Beleborzongok a gondolatba, hogy milyen jó volt az egész napunk, és nem csak a vége miatt, hanem egészen onnantól, hogy reggel együtt lustálkodtunk hármasban, és éreztem azt a meghittséget és szeretetet, amit csak mellettük ismertem meg. Család voltunk, és most már mindig így lesz. 

- Szivem, nem azt mondtad, hogy enni fogsz? - észre sem veszem, amikor Eire leér, karjában Sonjaval.

- De, igen. Titeket vártalak - felpattanok a kanapéról, és eléjük sietek, hogy átvehessem a lányom az ölembe és még egyszer megcsókolhassam életem nőjét. Érzem, hogy mosolyog.

Elhatároztam, hogy ezt a nőt boldoggá fogom tenni, méghozzá minden percét tökéletessé fogom varázsolni, de ehhez az kell, hogy én is boldog legyek. Éppen ezért együtt reggelizünk, és minden másodpercet velük töltök. Nem megyünk sehová, egész nap a lakásban, legfeljebb a teraszon vagyunk. Sonia délutáni pihenését kibasználva a hálószobában heverészünk mi is, mirelit pizzát ebédelünk és jégkrémet eszünk.

- Fel kell hívnom Britannyt- félig csukott szemmel motyog, de nem veszem komolyan őt, mivelhogy hosszú percek óta lehunyt szemmel szuszog a mellkasomra dőlve, kezében a lenyalt kiskanalával.

- Jó - ennyi csupán a válaszom, és meglepődök, amikor valóban kiveszi a telefonját a zsebéből.

Eleinte nem figyelek, csak foszlányokat fogok fel a beszélgetésükből, aztán néhány perc elteltével összeáll a kép, és kiderül számomra is, pontosan miért volt itt ma reggel Brits. 

Eire

Csukott szemmel nyúlok a telefonom után, hogy megnézzem az időt. Fázom, valahonnan húz a hideg, és amint ezt felfogom a még lassan reagáló elmémmel, keresni kezdem az okozóját. A kezemmel keresgélni kezdek magam mellett, de csak egy hideg kispárnát találok. Még a matrac is kihűlt, ami azt jelenti, Niall jó ideje nincs itt mellettem. Résnyire nyitott szemmel feküdtem eddig, de most kipattannak, és ébrebb már nem is lehetnék. A szívem hatalmasat dobban, de leginkább csalódottságot érzek, amikor meglátom a nyitott erkély ajtót. Annyi rossz emléket idéz bennem, hogy már nem is vagyok kiváncsi az időre, és forgolódok, amíg Niall be nem jön.
Végő elkeseredettségemben kihúzom az éjjeli szekrényem fiókját, és kiveszem belőle a könyvet, amit még Victoria adott. Még meg sem tört a gerince, olyan kveset írtam bele, és nem is sűrűn nyitogattam.
Olyan érzés ez, mintha megszegtem volna egy szabályt. Mintha áthágtam volna valami áthághatatlant, és ettől bűnösnek érzem magam.
Kinyitom az első oldalon. Az írásom kusza, egyenetlen, a betűim mintha részegek lennének. Arra az önmagamra emlékeztetnek, aki napról napra élt, káoszban és keserűségben. Elégedetlen és savanyú volt, aki majdnem felrúgott valamit, ami csodálatos. Majdnem megtettem, amit nem kellett volna.
És különben is, mit gondoltam? Veszek egy jegyet Dublinba, és hazamegyek? Kihez? Az anyámoz? Vagy a halott apámhoz? Nevetséges. Mi lett volna Soniaval?
A bűntudatom odáig vezet, hogy tollat ragadok. Úgyérzem, most muszáj írnom bele valamit. Nem fogalmazok meg semmit sem előre, csak írom, ami eszembe jut, egyik mondatot a másik után.
Niall Horan feleségének lenni a világ egyik legnehezebb, és legkönnyebb dolga egyszerre. Ugyanis pontosan ugyan az okozza a bonyodalmat, mint ami egyszerűvé is teszi: Ő. Megtesz mindent azért, akit szeret, de nem tud választani a rengeteg féle szeretetéből. Ugyan akkora dózisban kapja a szomszéd kutyája, mint a lánya, a barátai, akármelyik munkatársa, a kedvenc kávézójában dolgozók, és én. Niall Horan felesége. Szeretem leírni, az ő nevét is, és azt is, hogy jogilag egymáshoz tartozunk. Azaz nem csak jogilag, de a törvény mégis csak valami, ami megerősít minden köteléket. 
Olyan ez, mint megmászni a világ legmagasabb hegycsúcsait oxigénpalack nélkül, és a mindenség tetején ücsörögni, kézenfogva körbenézni, majd lesétálni. Egy pillanatra állunk csak meg, mindig zajlik az életünk. 
Felnézek egy pillanatra, de Niall még mindig kint ácsorog, lehajtott fejjel. Nem tudom, mit csinál, hogy csak álldogál, vagy telefonozik, nem látok sokat a sötétítőtől. Tovább írok. Meg sem állok addig, amíg már úgy érzem, még egy tollvonás és leesik a kezem csoklóból. Akor aztán büszkén lapozgatom a teleírt oldalakat, végigsimítok néhányszor a nevén.
Frászt kapok magamtól. Különösen attól az érzéstől, ami állandó jelleggel itt van bennem, hogy egyszerre vagyok idióta és megszállott, de csak annyira, mint amennyire szerelmes. Hiszen éppen miattam zalottak le olyan heves viták, mintha egy rossz sorozatba csöppentünk volna, de mint minden telenovellában, nekem is megbocsátott a férjem. Pedig lett volna más, ennél logikusabb válasza is a viselkedésemre, ám most, hogy túlvagyunk életünk második első  közös randiján, nem akarom, hogy mással legyen. Hogy más valaki álljon mellette, és ugyan azt a levegőt szívják. Hogy valakinek a kifújt szén-monoxidját lélegezze be Niall. Nem akarkm, hogy rajtam kívül mással beszéljen ilyenkor. Ragaszkodom hozzá, és tíz körömmel tudnám marni őt, hpgy ne legyen ilyen. Ne csaljon meg sem az éjszakai égbolttal, sem a rajongói üzeneteivel. Azt akarom, hogy minden egyes pillanatban magam mellett tudhassam őt, bezárhassam egy dobozba, hogy mindig velem legyen.
Mozgolódni kezd, ezért elteszem a naplót, és visszahanyatlok a párnára. Illene már aludnom, sőt, tulajdonképpen még álmos is vagyok, mégsem akarok csukott szemmel várni arra, hogy besüppedjen mellettem a matrac.

- Fent vagy? - suttog, és latom, ahogy felém sétál. Azaz csak sántikál.

Felmerül bennem a hallgatás lehetősége, hogy azt tettetem, alszom, de nem merem megtenni. Az ilyen viselkedés vezetett ahhoz a szörnyű időszakhoz is, és azt nagyon nem szeretném. Ráadásul ha azért jött be, mert hallotta a bentről jövő neszeket, nehezen tudnám letagadni, hogy én voltam, aki zajongott.

- Éreztem, hogy nem vagy itt. Minden rendben? - amint mellém ér, és leül az ágyra, a keze után nyúlok.

- Persze, csak muszáj volt felállnom, és járkálnom - intenzíven dörzsölgeti a térdét, és még a sötétben is látom, ahogy megrándul az arca, akárhányszor belenyilal a fájdalom a sebébe.
- Fáj nagyon?- óvatosan a sebére testem a kezem, a hüvelykujjammal apró köröket rajzolok a hegek köré.
Nem hallom, hogy válaszolna, és hiába nézek rá, a sötétben azt sem látom, hogy bólogat-e vagy sem.
Kételkedem abban, hogy egyáltalán méltatott-e válaszra, de nem foglalkozom vele sokáig. Lefoglal, hogy épp milyen boldog vagyok, amiért visszajött, és itt van mellettem. A fejem a lábára hajtom.
- Baj van Édes? - a hajammal játszik, ujaival fésülgeti a tincseimet. Baromi jó érzés, mintha egy exkluzív masszázst kapnék, csak még jobb. Lehunyt szemmel válaszolok.
- Nem, örülök, hogy itt vagy. Nagyon - megcsókolom a térdét, mire kimászik alólam, a fejem visszairányítja a párnámra. Kábán nézek fel rá, figyelem, ahogy a sziluettje megkerüli az ágy sarkát, majd valahol középtájt felkúszik mellém.
Bekéretőzik a takaróm alá, én pedig csak sikongatok, amikor megérzem, milyen hkdeg az ujja és a lábfeje.
- Ilyen hidegbe voltál kint? Niall, meg fogsz így fagyni - két kezem közé veszem az ő kezeit, és belecsókolok mindkét tenyerébe.
Apró bókok ezek, mégis melengetik a lelkem, hogy csak úgy kapok tőle egy ölelést, miután felmelegítettem az ujjait, vagy hogy megcsókolja a bal szemöldököm. Érzem, ahogy másodpercről másodpercre lenyugszom, eltűnik a hisztérijusan ragaszkodó részem. Ezzel egy időben ragadnak le a szemeim, és a héten már legalább harmadjára alszom el Niall karjaiban, szorosan hozzábújva.
Reggel azonban, mikor újra mocorogni kezdek, ismét egyedül találom magam. Nincs még késő, alog múlt el fél 8, az viszont meglep, hogy nem én keltem hamarabb. Azt terveztem, hogy ma én hozok Niallnak kávét az ágyba, esetleg egy villás reggelit is összedobok neki.
- Szovem, itt vagy valahol?- nem kiabálok, hátha csak a folyosón vagy a fürdőben van, de nem kapok választ.
Kimászom az ágyból, és az első utam Soniahoz vezet. Teljesen meg vagyok bizonyosodva afelől, hogy ott találom a két Horant, és már szinte várom, hogy meglássam őket, ahogy mindketten fáradt arccal néznek a másikra, de legnagyobb meglepetésemre a lányom egyedül van. Békésen ücsörög cumival a szájában, pöttöm kis ujjaival a kiságy szélébe kapaszkodik.
- Szia Hercegnő, hát hol hagytad apukádat!?- kiemelem a kisállatok és a takarója közül, megvárom, amíg megtámasztja rajtam a talpacskáit, majd mikor már tisztességesen össuenyálazta a nyakam a cumijával meg a ragacsos ujjaival, elindulok vele a reggeli fürdésre.
Soniaval mindig a földszinten pancsolunk, mert csak abban a fürdődzobában nem kap frászt attól, hogy megint tisztának kell lennie. Valahol olyan még ő, mint egy kiskutya, imád koszos lenni, ragadni a sártól és a reggelijétől, és legszívesebben egész nap üvöltözne meg vonulna, amerre csak tud, éppen ezért igazi tortúra a mindennapos fürdés, és minden egyes átöltözés.
- Niall, itt vagy lent? - a lépcsőn lefele menet már határozottabban keresem őt. -Úgy tűnik, apu ma bújócskázik anyuval - belepuszilok a pocakjába, ettől édesen kacarászni kezd, de egyúttal meg is húzza a hajam, és bár legszívesebben elsírnám magam, annyira tud fájni, tudom, hogy ezt azért csinálja, mert kapkod, és szeretné megmutatni, mennyire szeret.
- Eire? Itt vagy? - messzebbről hallom a hangját, de így is tisztán kihallom, hogy valami nincs rendben.
- Igen, de te hol vagy? - akármerre nézek, nem látom, hiába megyek be a nappaliba, vagy lesek be a konyha felé.
- A konyhában - talán még sír is, ezért rögtön bepánikolok.
Azonnal arra veszem az irányt, Soniat beleültetem az etetőszékébe, és akkor látom csak, hogy a pult előtt fekszik a földön.
- Mi történt? - lerogyok mellé, remegő kézzel emelem meg a fejét. Szemeit összeszorítva grimaszol.- Niall, valaszolj, kérlek, az Isten szerelmére!
- Nincs baj, csak a térdem. Hortelen belenyilallt a fájdalom és elestem, de nem tudok felkelni. Basszus, nagyon fáj Kicsim - szörnyű így látni őt, remegek és meg is szédülök a hortelen sokktól.
Fogalmam sincs, mit csináljak hirtelen, olyan rég történt ilyen. Nem törődök semmivel, mindent, ami útban van elsöprök, feltépem a hűtő ajtaját és keresgélni kezdek valami fagyasztott cucc után. Kiborítok egy zacskót, a tartalmát félrerugom a lábammal, majd megpillantva kirangatom a jeget. A lábammal rúgom vissza az ajtót és szinte elesek, úgy térdelek vissza Niall mellé.
- Szorítsd rá a térdedre, hívok mentőt- ellentmondást nem tűrően pirítok rá. Már épp szólna, de leintem. Nincs arra idő, hogy makacskodjon.
A pulton megtalálom a telefonját, és amilyen gyorsan csak tudok, remegő ujjakkal tárcsázom.
Hirtelen és gyorsan beszélek, fel sem fogom, mit mondok és hogyan, csak magyarázok. A címünkre koncentrálok, és arra, hogy siettessem a diszpécsert.
Mire felocsúdok, már magamnál szorongatom mindkettőnk iratait, és végignézem, ahogy megpróbálják a lehető legóvatosabban átrakni őt a hordágyra.
Némán állok, engem is úgy segítenek ki. Megkérdezik, hogy mi történt, de mindössze annyit vagyok képes reagálni, hogy tanácstalanul széttárom a karjaim.
- Jöjjön, fogja meg a kezem - az egyik mentős készségesen megvárja, amíg felmászom Niall mellé, és leültet az egyik rögzített ülésre.

48. Ébredés

Sziasztok!

Tudom, hogy megint egy nagyobb lélegzetvételű szünet volt, de sajnos erre utaltam a legutóbbi rész előtt is. Már most elegem van ebből a félévből, és még vizsgaidőszak sincs. 

Remélem nektek most valamivel könnyebb, tudtatok pihenni az őszi szünetben, és megújult erővel vágtok neki hétfőn a következő másfél-két hónapnak. Én kicsit kimerültem, de hamarosan megint összeszedem magam, és akkor kevesebbet fog csúszni a blog.

Kitartást és szép hétvégét mindenkinek!

❤

xx Lu

Eire

Az ujjaim alatt érzem a mellkasának ütemes emelkedését és süllyedését. Zsibbad mindenem, de ez nem rossz. Bár a talpam még érzi az este hordott magassarkúm, a tudatalattim picsog csak, hisz tudom jól, már rég ledobtam magamról, minden mással együtt. A félelmeim, aggályaim, és minden akadály köddé vált egy szempillantás alatt. 

Mosolygok.

A férjem békésen bújik a nyakamhoz, érzem ahogy kifújja a levegőt- libabőrös leszek tőle. A haját nézem és közben a hátát simogatom. Nem tudok betelni azzal, hogy itt van, mármint mellettem. Az illata, a közelsége, az, hogy végre, végre megint tudom feltétel és rosszérzés nélkül, teljes szívemből szeretni, megadni neki mindazt, amit megérdemel, a boldogságot, cseppnyi nyugalmat, s cserébe én is visszakaptam azt az embert, akibe húsz évesen belezúgtam. 

Az esőben csókolózni és felvisítani a hátunkra csapódó hideg víztől olyan volt, mint amikor részegen buszoztunk, vagy forró homokot szórtunk a napozók cipőibe a nyaralásokon. Olyan volt, mint régen, a kezdetek kezdetén. Kicsit bolondosak, de végtelenük szerelmesek vagyunk, és ennél többre nem is nagyon vágyom. Talán csak arra, hogy mindig maradjon minden így. Legyünk végre igazán nagyon boldogok, és soha többé ne okozzunk fájdalmat a másiknak. 

Mocorogni kezd, a lábát visszahúzza a takaró alá, és a kezét visszabújtatja a kezeim alá. Egy pillanatra a hasamhoz ér, de csak azért, hogy félálomban átkarolja a derekam, és még inkább hozzám bújjon. Mint egy kisgyerek.

Beharapom a szám, mert zavarba jövök a gondolattól. Olyan, mintha megint az első együtt töltött éjszakánk után feküdnék mellette, még akkor is, ha évek óta házasok vagyunk. 

Még a mai napig hihetetlen belegondolni, hogy milyen rég volt már, mikor kimondtuk az igent, ennek ellenére olyan, mintha minden nap jobban és jobban emlékeznék arra a néhány órára.

Amikor az esküvőt megelőző napon már elkülönítettek minket a barátaink, és egyedül töltöttem az éjszakát. Életem leghosszabb, és legizgatottabb tizenkét órája volt, amikor Britanny rám parancsolt, hogy feküdjek le aludni, nehogy karikás szemmel álljak oltár elé. Ő és Harry begyűjtötték mindkettőnk telefonját, sőt, Brits még a laptopom is bezárta az irodába, nehogy véletlenül megszegjem a szabályait, és még képernyőn keresztül se láthassuk egymást Niallel. De megérte, és ezerszer is megtenném újra, mert az a pillanat, amikor megláttuk egymást, szédítő volt. Kapaszkodtam Liam karjába, azt hittem, el fogok ájulni, de láttam, hogy Niallt is úgy tartja Harry és Louis, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne. Akkor megfogadtam, hogy bármi történjen, fogok még így ránézni, ennyire szerelmesen, kábán és boldogan, könnyekkel vagy anélkül. Most is legszívesebben felébreszteném, de csak hogy lássan a szemét. Hogy milyen tiszta, és kristályos, és mennyire gyönyörű.

Mert Niall számomra az. Gyönyörű. A tekintete, a mosolya, a lelke, minden egyes porcikája a legszebb dolog az életemben, és a tudattól, hogy visszakaptam, hogy megérdemeltem őt már másodjára ebben a rohadt életben, mintha lebegnék. A föld felett, rózsaszín kis felhőkön, kényelemben.

Összevont szemöldökkel motyog valamit, nem értem és nem is igazán hallom, mit próbál mondani, valószínűleg csak álmodik. Megcsókolom a halántékát, hosszan nyomom a bőréhez a számat, és intenzívebben simogatom a lapockáját. Ilyenkor tényleg gyermekies, ellazulnak az izmai, és kisimul az arca. Kicsit mintha mosolyogna is. Imádom, és most én is azt kívánom, bárcsak még sok-sok kisgyereknek lehetne ilyen édes, hosszúra elnyúlt ébredezése. De azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem olyan könnyű. Sonia érkezéséhez is sokkalta több kellett, mint a szerelmünk: kitartás, könnyek, imák, és végeláthatatlannak tűnő kudarcok sorozata. Viszont a remény, hogy egy nap talán mégis sikerül, és lesz testvére Sonianak, minden nap egy kicsit felerősödik bennem, az elmúlt napok után pedig most már határozottan akarom.

Sóhajtok, és elfordítom egy pillanatra az arcom tőle. Kinézek az ablakon, hátha meg tudom állapítani, mennyi az idő, de csak azt látom, hogy még mindig néha szemerkél az eső, és kiráz a hideg, ha arra gondolok, milyen hűvös van a lengedező széltől. 

Hirtelen határozottabban ölel át Niall, mire visszafordítom a fejem felé.

- Hé - suttogja rekedten, és belecsókol a nyakamba. Kuncogva behúzom a nyakam, mert csiklandoz, de ekkor az ujjaival kezdi óvatosan bökdösni az oldalam.

- Na - nevetek és kikecmergek a karjaiból.

- Jó reggelt - mosolyogva bújik vissza hozzám, és elhalmoz apró, rövid kis puszikkal a vállamtól egész a szám sarkáig.

- Jobb nem is lehetne - érzem, hogy megint remeg a lábam, és ha most nem ágyban lennénk, akkor bizonyára összecsuklanék. 

Lejjebb csúszom, hogy a vállaink egy vonalban legyenek, az oldalához préselem magam. Mélyen beszívom az illatát, és közben már szinte kapaszkodom belé. Csüngök rajta, mintha a közelsége éltetne, és semmi mást nem szeretnék, csak örökké mellette maradni. 

- Azt hittem még alszol - apró köröket rajzol a hátamra, érzem az érdes ujjait amiket megedzettek a gitár húrjai.- Baj van? Szomorúnak tűnsz. 

Gyorsan elmosolyodok, mert nem akarom, hogy rögtön ébredéskor a problémáimmal traktáljam.

- Baj? Nincs. Csak pár perce keltem, biztos azért - bágyadtan nézek fel rá, és elnyomok egy valódi ásítást is.
- Akkor jó - belecsókol a hajamba, és nem szól egy szót sem.
Én is hallgatok hosszú percekig, mert egyszerűen túl jó most így feküdni. Tökéletesen megfelel a csend, és csak arra gondolok, hogy milyen jól éreztem magam vele tegnap este.
Irdatlan mennyiséget ettünk és ittunk magunkhoz képest, és a világ egyik legjobb érzése volt jóllakottan, becsípve táncolni Niallel, és az esőben rohanni.
- Szeretlek, Niall Horan. Nagyon, nagyon szeretlek. Ugye tudod? - amikor ránézek a hallgatásunk után, csak a szeme csillogását látom, és a meghatódott félmosolyát. Így nézett rám az esküvői eskütételem után is, amikor befejeztem a néhány perces monológomat. Mindketten bőgtünk, és remegő ajkakkal pecsételtük meg az elhangzottakat.
- Én is szeretlek, Eire Elisabeth Horan. És foglak is, amíg ez itt ketyeg - a mellkasára helyezi szabad tenyerét, és én újra meg újra belezúgok ebbe az emberbe.
A könnyeimmel küzködve nyomulok hozzá közelebb, hogy még egyszer megcsókolhassm, mielőtt a korgógyomrunk kiűzne minket Harry konyhájába.
Niall tegnap esti ingjét magamra kapva követem a férjem a földszintre, a derekát átkarolva, mint egy gyerek. Az ilyen reggeleken mindig megfordulnak a szerepek köztünk, ő lesz az érettebb, a magabiztos, a felnőtt, aki mellett teljes biztonságban érzem magam, és ő készít nekem reggelit és kávét, amit máskor inkább én csinálok.
Csak bámulom őt, miközben ügyködik, és határozottan kijelenthetem, hogy én vagyok a világ legnagyobb mázlistája, hogy egy ilyen ember mellett kötöttem ki, még ha voltak is komoly problémáink.
Nem akarok hazamenni, de miután mindketten megkávéztunk, és felöltöztünk, kénytelenek vagyunk összeszedni a holminkat és hívni egy taxit, ami hazavisz minket, mert nem várhatjuk el Harrytől, hogy a tegnap este után még a mai napot is teljes egészében gyerekneveléssel töltse.
- Azért jó lesz otthon lenni, pedig azt hittem ennél hoszabb időt is elviselek a lányom nélkül - vallom be, és legnagyobb meglepetésemre Niall is hevesen bólogat.
- Én is azt hittem. Pedig voltunk már távol tőle ennyit, nem?
- Igen, de csak külön - ismét bólint, nekem pedig bűntudatom támad, amiért végül belementem Harry ajánlatába, és nem mentem haza a gyerekemhez tegnap.
Biztosan ez is csak valami női dolog, de minél többet gondolok erre, annál rosszabb embernek érzem magam, és egyre inkább hiányzik Sonia reggeli nyűgöldése, a macerás öltöztetés, a sírása, ha épp nincs kedve enni és nem elég kényelmes az etetőszéke.

Britanny*

Egészen távolról érzékelem valakinek a mozgását. Csendes léptek, suttogások, ismerős illat, mégis minden idegen. Lusta vagyok kinyitni a szemem, sőt, megmozdulni sem vagyok hajlandó, amíg éhes nem leszek. Kimerültnek érzem magam az este történtek után, és egyik porcikám sem kívánja elintézni a kocsim ügyeit. Úgyis tudom már a forgatókönyvet: belibbenne egy beszárított hajú maca— ez lennék én—, hogy megkérdezze, mikorra készül el az autója, mire legalább három férfi kezdene el magyarázni arról, milyen összetett, férfias, nyers munka szükséges a szerelés kivitelezéséhez, mindeközben a  nőt, aki még mindig én vagyok ugye, teljesen hülyének próbálják nézni, és igyekeznek rávenni őt, hogy ugyanattól a tróger vállalkozástól béreljen egy retkes, lerobbant, motorhibás járgányt.

Ismerem a fajtájukat, ahogyan magamat is. Inkább járok gyalog és busszal, minthogy kitegyem magam az ilyesfajta megaláztatásoknak. Sőt, elveimmel ellentétben még taxiba is előbb hajlandó lennék beülni. Vagy egy Uber. Mindegy.

Átfordulok a másik oldalamra, vagyis csak fordulnék, csakhogy ezzel a mozdulattal elintézem a reggelemet, és a padlón kötök ki, arccal felfelé. Fájdalmasan felnyögök, a fejem visszahanyatlik a padlóra, mihelyst megpróbálok felülni. 

Ugyanis kurvára nem a saját lakásomban ébredtem, és épp ebben a pillanatban játszódik le a fejemben az, ahogy a hidegtől remegve, csatakosan, rossz esernyővel, amit a csomagtartóban találtam meg egy pulóver alatt, amit még anyám csempészett a kocsimba, egyre csak azon imádkozva kúszom el a legjobb barátnőmhöz. Merthogy még mindig azt hiszi az én drága anyukám, hogy London minimum tizenöt fokkal hidegebb, mint bármelyik másik város, amit meg tudok nevezni ebben az országban, és míg számoltam az utcákat, hogy még mennyit kell jönnöm, azon gondolkodtam, vajon mikor válik egy nő olyanná, mint az én drága anyukám? Aki biztosan tudja, hogy azért szokott itt sütni a nap, keg minden, de hogy úgy éreztem este, hogy legalább tizenöt fokot hűlt hirtelen a levegő, az biztos.

- B? Te meg mi a francot művelsz? - ahelyett, hogy fölém tornyosulna, és kinevetne, leül mellém, és megböki a vállam.

- Ja, minden oké. Csak, nos, nem tudom. Fekszem- felhúzott térdekkel, a plafont bámulva válaszolok. Végülis, egész jó. De tényleg.
- Azt látom, de miért a földön? Miért nem az ágyban?
-Leestem - feltör belőlem a nevetés, mert baromira szánalmasnak érzem magam.
Szegény Sonia, előre félek, miken kell majd keresztülmennie, ha megtapasztalja, mekkora rakás szerencsétlenség néha a keresztanyja. Hogy huszonhat évesen még egy macskája sincs, csak a családja, akik persze egy rövidke repülőútra élnek tőle, és a legjobb barátnője, aki meg az anyja, szóval lesznek olyan pillanatok, amikor nehezére esik majd választani, kinek és mit mondjon el.
- De nem ütötted meg magad, ugye? - két karom alá nyúlva húz fel a földről, és pontosan ugyan úgy vizslat, mint este, amikor elmeséltem neki a történteket.
- Kutya bajom, Harry. Csak az ágyról estem le. Hidd el, sokkal rosszabb volt, amikor a lépcsőn történt meg ugyan ez. Na akkor, fájt mindenem, te jó ég! Azt hittem, soha többé nem fogok járni. De azt is túléltem nagyobb sérülések nélkül - zavaromban ellépek tőle, kiszakítva ezzel magam a béna öleléséből. - Sonia? Felkelt már?
- Nem, az előbb azt hittem, hogy őt hallom, de már képzelődök. Remek alvó lett, most hogy mi már megbolondulunk, nem igaz?
- De. Vicces. Pedig még a tizedét sem csináltuk végig, mint amit Niall és Eire.

Egyik lábamról a másikra táncolva helyezem ide-oda a súlyom, kicsit zavarban érzek magam azok után, hogy este miket mondtunk és tettünk.

Jó volt végre úgy elaludni, hogy nem magányosan heverek egy rohadt nagy ágy kellős közepén. Nem kellett forgolódnom és vergődnöm, ahogy elfoglaltuk a vendégszoba kétszemélyes heverőjét, bebújtam a takaró alá és élveztem minden előnyét annak, ha egy nő egy férfi mellett hajtja álomra a fejét. Még rémlik valami arról, hogy a lábam átvetem a térdén, és Harry, mintha ez teljesen magától érthetődő lenne, egyik karjával lazán átkarolja a derekam. Biztonságban éreztem magam, kényelemben, és egy percig sem aggódtam amiatt, hogy most ezt kellene vagy nem, mennyire szükséges összegabalyodnom a keresztapukával. Szerettem mellette aludni, még akkor is, ha eddig még sosem fajultak el a dolgok. 

- Nem vagy éhes? Eire egy hadseregnek elegendő kaját bízott rám, és gondoltam kávézhatnánk, mielőtt a kis szörnyetegünk felébred - mindezidáig nem gondoltam az evédre, de most, hogy Harry felhozta, minden megváltozik. Bólintok, és megigazítom a pulóvert magamon.

Újra listát kéne írnom fejben 'Tedd' és 'Ne tedd' néven. Rögtön lenne is néhány javaslatom számomra: a 'Ne tedd' első pontja lehetne az, hogy soha ne aludjak többet kapucnis pulóverben, pláne nem Eire és Nial lakásában, ahol éjszakai is legalább 22 fok van Sonia miatt. 

- Mindjárt megyek, csak megnézem, megszáradtak-e a gönceim - némán imádkozom, hogy ne egy bányászt lásson most bennem Harry, hanem csak egy kicsit még kómás, de alapvetően igényes nőt.
- Bedobtam a szárítógépbe. Tutira tiszta és száraz - teljesen természetesnek gondolja, hogy ezt kellett tennie. Mintha csak azt mondta volna, levett nekem valamit a legfelső polcról, vagy hogy elfogyott a narancslé. Meg is rémiszt, mert rögtön az jut eszembe, hogy ez az ember reggel azzal indította a napját, hogy a levetett melltartómat fogdosta. Zavarba jövök és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy lesápadjak vagy elvörösödjek első lépésként, szóval inkább elkezdek beszélni. Természetesen ez a legrosszabb lehetőség, denem hazudtolhatom meg magam.
- Baszki, de jó, legalább nem fogok megfulladni ebben a förtelmesen meleg pulóverben - a számra tapasztom a tenyerem, és óvatosan kilesek a folyosóra, nehogy a keresztlányom titokban ott mászkáljon. Ha tényleg káromkodni fog idejekorán, Eire engem tutira ki fog nyírni mert egyértelműen én leszek az, akitől ezt el tudja tanulni.
Harry persze csak nevet, és a fejét rázva nyúl a derekamhhoz, hogy kitaszigáljon a szobából.
- Tényleg ki kéne mosni a szád szappannal - olyan hangosan, és jóízűen nevet, hogy azonnal átragad rám a jóedve, és megfeledkezve az eddigi kínos szituációkról, szinte ugrándozva megyek le a lépcsőn.
Egészen addig nincs baj, amíg meg nem áll egy taxi, és ki nem kászálódik belőle a legjobb barátnőm, ragyogó mosollyal, kicsit kócosan és Niall, akinek teljesen kisimult az ábrázata.
- Figyeld - bököm oldalba Harryt, aki már a harmadik poohár gyümölcslevet és negyedik croissant gyűri az arcába.
- Mit? - teli szájjal lép mellém, és hallom, ahogy csámcsog.
- Ne zajong, nem hallom, miről beszélnek - csitítom el, de aztán világossá válik minden, és kis híján elájulok. - A rohadt életbe.
- Mi van? - a vállam felett hajol az ablakhoz. Érzem rajta, hogy nem csak az én ruháimra volt gondja, de le is zuhanyzott reggel.
- Minden esélyünk meg van még egy keresztgyerekre. A nyakamt rá, hogy ezek ketten...- a kezét a szám elé teszi.
- Nem hallom a beszélgetést!
Megforgatom a szemem, mert amíg nem figyelmeztettem, hogy megérkeztek, addig ügyet sem vetett rá, csak zabált.
Amikor kinyílik a bejárati ajtó, mindketten feléjük fordulunk, egymásnak dőlve, kérdő tekintettel.
- Jó reggelt - Harry széles vigyorral köszön, én meg csak némán intek.
- Britanny? Te hogy kerülsz ide? - Igen. Ez az első mondat, ami elhagyja Eire száját.
- Ne szeress már ennyire. Jöttem felmentőseregnek. Harry nem bírkózott volna meg Soniaval - megrántom a vállam és kivégzem a kávém maradékát.
Mind a négyen döbbenten nézünk egymásra, és nem tujuk eldönteni, hogy ez vajon mennyire normális helyzet. Én legalábbis ezen morfondírozok, és alig tudom megállni röhögés nélkül.

47. Babysitting

Sziasztok!

MInt már említettem Ask-on, megint elég nagy eséllyel érkeznek "valamikor hétvégén" a részek, amit sajnálok, de jelenleg nekem is az iskola az első, és már most érzem, hogy szorongatnak.

Gondolom észrevehető, hogy ez egy kicsit ilyen epizód rész jelleget ölt, de remélem még így is szeretni fogjátok- vagy legalább néhányatok-, én örültm, hogy végre nem csak Eire és Niall összevisszaságáról pötyögök, és bízom abban, hogy látjátok értelmét kitérni néha az apró részletekre, mint most például Harry.

Nem szaporítom tovább a szavakat, köszönöm az eddigi türelmet (is),

xx Lu

Harry*

Már a sokadik rajzfilm ér véget, mire Sonia hajlandó felhagyni a szülei utáni kutakodással, és elfogadni, hogy a ma este folyamán csak az én társaságomat élvezheti.

Kicsit azért irigy vagyok Niallre. Mindent elrontott, amit csak lehet. Eire is és ő is megtettek mindent, ami elég lehetett volna egy váláshoz, de még ezt is megúszta. Apa, férj, van egy gyönyörű családja, ahogy már lassan mindannyiunknak. Szép lassan felnőttekké váltunk, emberek millióival találkoztunk, kiálltam százezrek elé. Én! Bátor és vakmerő voltam, szabadszájú, majd csendes. Nem féltem sosem, igyekeztem jó emberekkel körülvenni magam, és bár nem meglepő, nekem nem jutott szelet az élet tortájából. Vagyis, de, csak kevés habbal.

Tudom, hogy senki más nem tehet erről, csakis én. Én nem akartam megbírkózni eddig a fontos dolgokkal, én húztam, halasztottam a dolgokat, de most, ebben a csendes pillanatban, amikor a kereszlányommal vagyok, és minden túlságosan is tökéletesnek tűnik, rájövök, hogy ha így halad a magánéletem, sosem lesz iyen gyönyörű kislányom, sem egy borzalmasan hősies fiam. Nem lesz kinek átadnom mindenem, a tudásom, a zene iránti tiszteletem és szeretetem. Nem lesz kivel anyák napja reggelén palacsintát sütni, és hangosan nevetve gyümölcslevet készíteni. Nem leszek ott egy kicsi klónom első iskolai napján, és nem csak Soniát és Freddiet akarom látni, ahogy elvégzik sorra az iskoláikat, és a végén boldogan jelentik be, megtalálták Az Igazit. Szeretném ezt még rengeteg kis lurkóval megélni, lehetőleg néhányuk az én vérem lesz.

Feleslegesen rágódom ilyeneken. Ha valaminek meg kell történnie, az úgy is lesz, ha nem is most, valamikor biztosan, hiszen csak nem voltam annyira felelőtlen és kicsapongó eddig, hogy a Sors a várakozással büntetne. Mármint az évtizedekig tartó, hosszú, nyomorúságos megváratással.

Kint szemerkél az eső, egyre hevesebben, mígnem hangosan kopogni nem kezd az ablakon. Sonia lassan mozog, fejecskéjét lustán hajtja a szőnyegre, arccal felém. Érzem a lábamnak csapódó szuszogását, az egyenletes levegővétele még a kinti eső ellenére is tisztán cseng a fülemben. Ez az, amire vágyom. Nem kérhetek semmit, mert így is piszkosul szerencsés vagyok, amiért ennek a kis angyalkának lehetek a második apukája, a legjobb barátja, szövetségese, és hálás vagyok, amiért van egy gyönyörű nő, akiért már most rajonghatok.

- Csere nagylány, felviszlek az ágyadba - óvatosan a karjai alá nyúlva vonom az ölembe. Kézzel-lábbal kapaszkodni kezd belém azonnal, és olyan édesen nyüszög, hogy kedvem lenne elbüszkélkednem mindenkinek a világon, nekem van a legaranyosabb, legszebb keresztlányom, akihez fogható csak a saját gyerekem lehetne egy nap.

A lépcső felé indulva más fajta zajra leszek figyelmes. Zörgő, siettetett léptek. Az ajtó felé fordulok, várom, mikor robban be Eire sírva, vagy Niall üvöltözve. Azonban egyik sem történik meg, csak ütemesen dörömbölni kezd az illető. Percekig csak állok, Soniaval az ölemben. Nem tudom, mit tegyek. Nem akarom megvárakoztatni az esőben toporgó látogatót, de mivel lövésem sincs, ki lehet az, Sonia biztonsága érdekében előbb felviszem őt. Azaz vinném.

- Eire!? Niall!? Hahó, itthon vagytok gyíkok? Engedjetek be, kérlek! - a hang hallatán hangosan elnevetem magam.

Ezer, sőt, egymillió hang közül is felismerném ezt az érces, csípős stílust, ami olykor tele van aggodalommal, vagy csordultig lesz együttérzéssel. Nem is kérdés, hogy visszafordulok, Sonia a lehető legnagyobb biztonságban van. De csak lassan fordítom el a kulcsot a zárban. Kínzóan, szinte fáj belegondolnom, hogy tekeredik a fém. Lassan nyomom le a kilincset, és egy kézzel, amennyire lehet Soniat nyugton hagyom szunyókálni.

- Már azt hittem, sosem nyitjátok ki - nem lát az arcába forduló esernyőtől. Vagyis, ami megmaradt belőle. Megtépázva, eltörve lóg a kezében, de Britanny a sikertelenség csíráját sem mutatva, büszkén áll, és úgy tesz, mint aki pontosan így tervezte az estéjét.

- Sajnálom, nincsenek most itthon - a hangom hallatára megáll a mozgásban és elkerekedett szemekkel kapja fel a fejét.

- Basszus - egy rövid másodpercre nem tudom eldönteni, hogy sírva fakad, elfut, vagy valahogy másként reagál majd a tényre, hogy csak én vagyok itt, de legnagyobb megkönnyebbülésemre elneveti magát, és nem törődve azzal, hogy épp csurom víz, elázott, és rettenetes a frizurája, áthajol a vállam felett, hogy elérje Sonia arcát, és óriási, cuppanós puszikat nyom a pofijára. - Szia Hercegnő! Csak nem itt hagytak egyedül ezzel a csúnya bácsival?

Akárhogy is, élvezem, ahogy a keresztlányom rajtam nevet, és sikongatva kapkod Brits után.

- Remek. Már majdnem sikerült elaltatnom. Tudod milyen sok mesébe került ez? - mélyen legbelül háborút vesztett katonának érzem magam, de a büszkeségem nem engedi, hogy kimutassam, vesztettem. Inkább elpoénkodom, és mosolyogva beengedem Britannyt a lakásba.

- Ne rinyálj, Styles. Sonia akármikor, akármilyen pózban és helyzetben képes elaludni, csak rá kell őt hangolni. Szóval magad helyett sajnálhatnál másokat is, mondjuk azokat, akiknek lerobban a kocsijuk a gyorsforgalmi mentén, a szakadó esőben, és fél órát gyalogolnak, hogy a legjobb barátnőjük ne legyen otthon, és ne tudjon neki segíteni. Persze most nem magamról beszélek, csak úgy általánosságban - be nem fogná a száját, csak beszél, beszél, és beszél. Valószínűleg sosem fogja abbahagyni, de tudom, hogy elég magára hagyni, és akkor néhány perc elteltével realizálja a dolgokat. Akkor sem marad csendben, de igyekszik másokat is szóhoz jutni, ami az ő esetében már igazi csoda időnként.

- Szóval akkor nem robbantál le, és nincs szükséged száraz ruhákra és egy fuvarra. Értem - komoly arccal hümmögök, aprókat bólogatok.- Akkor mi járatban errefele?

- Csak beugrottam - hanyagul megvonja a vállát, és maga alatt gyűjti a ruhájából csöpögő esővizet.

- Egy teát esetleg? Vagy már késő van, mit gondolsz? - az órára pillantok, lassan este nyolc.

- Nem, pont időben vagyunk. De szívesen megcsinálom, ringasd csak a lá...keresztlányunkat - egy pillanatra megakad a beszédben, mintha fojtogatná valami. Kikerekedett szemekkel áll, majd köhécsel. - Na jó. Amúgy rohadtul szükségem lenne Eire tiszta, száraz és meleg gönceire, szóval ha megbocsátasz, én most eltűnnék pár percre az emeletre.

- Csak tessék - mosolyogva állom el az útját, és nem birom ki, hogy ne nyúljak a keze után. Meghökkenve, kérdőn néz rám, mire csak annyit tudok kinyögni, hogy- méz vagy cukor?

- Méz. Mindig méz - kezembe adja a még mindig szörnyű állapotban lévő esernyőjét. - Ha megkérlek, kidobnád?

- Ezer örömmel - már csak rángatózik a szák, igyelszem komoly maradni, bár nem könnyű. 

Amint elviharzik, döbbenten pislogok Soniara, aki láthatóan élvezi, hogy mégsem maradunk kettesben egész estére. 

Bevonszolom magunkat a konyhába, Sonit a járókájába rakom, hogy ne kelljen folyton attól rettegnem, hogy magára ránt valamit, vagy leforrázza magát, és mint aki baromira kéoben van, mit hol talál, elkezdek keresni azt a rohadt mézet. 

Nagy nehezen eljutok odáig, hogy előkerítem a teás dobozt, sőt, Eire vízforraló kütyüjét is sikerül beindítanom valahogy- fogalmam sincs az egész procedúra alatt, hogy mit művelek, egyszer csak működik- de a méz sehol nincs. 

- Baba, nem tudod hol a méz? Hol tartja anya? 

Természetesen nem kapok választ. Tizenegy hónap ide vagy oda, azon kívül, hogy 'enyém', 'nem', legfeljebb egy igenlő sikkantást kaphatok segítségül. Így hát módszeresen kinyitogatok minden szekrényt és fiókot. Csak akkor adom fel, mikor felforr a teavíz, de miután kiöntöm két óriási bögrébe, folytatom a felfedező expedíciót.

- Atyaisten, te mit művelsz? - kacagva áll meg mögöttem Britanny, immárom törölközőbe csavart hajjal, fekete melegítőnadrágban és a Dublini Egyetem címerével ellátott, óriási pulóverben, ami még ennyi év után is lóg rajta.

- Mézet kérsz, nem? Hát most épp azt keresem - egy széken egyensúlyozva, a felső polcon kutatokdva nézek le rá, és amint találkozik a pillantásunk, tudom, hogy ő már rég tudja, rossz helyen járok, és ezt igazolja az is, hogy a tőlem legtávolabbi szekrényhez lép, és a hűtőnek támaszkodva, lazát kitárja. Szemmagasságban nagyjából négy-öt különböző méz sorakozik kecses üvegekben.

- Talán erre lesznek. Nem tudom, csak tippelek - megrántja a vállát, és a félig lecsúszott törölközőt letekeri a nedves hajzuhatagról.
- Most csak azért nem szókok a szarkazmusod miatt, mert már ismerlek annyira, hogy tudjam, szörnyű ember vagy.
A mosollyal támogatott dorgálásra ismét csak megrántja a vállát és elsétál Sonia felé.
- Hagyjuk zsörtölődni Harry bácsit, amíg csinál nekem egy elképesztően tökéletes teát, addig felviszlek. Na mit szólsz, jöhet egy kis alvás? - teljesen átszellemülve beszél, a hangja lágy és búgó, a kegyetlen szúrkálódás és irónia mintha egy szempillantás alatt elhahyta volna őt. Mintha sosem lenne csípős megjegyzése, vagy túlzottan nagy szája. Kedves, mosolygós.
Így képzelem őt mindig, amikor Eire valami régi történetet mesél, amikor még mindketten fiatal tinédzserek voltak, gondok és veszekedések nélkül.
Ahogy kiemeli a keresztlányunkat a játékok közül, látom, hogy nincs rajta fehérnemű. Melltartó biztosan nem. Nagyot nyelek, és inkább elfordulok. Illetlennek érzem megnézni őt, még akkor is, ha ismerem évek óta, és pláne mióta kiderült számunkra, hogy keresztszülők leszünk, viszonylag szoros barátságot ápolunk.
- Felviszem, hátha elalszik - suttogva, mégis dallamosan beszél, és közben az ujjait a kis kék felsőn járatja.
Bólintok, de rögtön visszafordítom a tekintetem a bögréinkre, amiben már ott gőzölög az egyre sötétedő tea. A mézre koncentrálok, hogy ne csurogjon mellé és ne legyen minden tiszta ragacs. Azért lopva oda-odapillantok, amíg még látom őt a lépcsőn felaraszolni. Végtelen türelemmel és odaadással bánik Soniával, mint ahogy mindannyian, de mégis más. Nem hasonlítható az én férfias mozdulataimhoz, sokkal kecsesebb és anyásabb. De nem olyan, mint Eire.
Sosem beszéltünk más gyerekről, sőt a beszélgetéseink az utóbbi hónapokban lekorlátozódtak a Horan házaspárra és a kis Hercegnőre. Mindketten őt védjük, történjék bármi. Jeff temetésén is igyekeztünk átvenni a szülők szerepét, amíg Niall és Eire Meredith kedélyeit próbálták csillapítani. Eire összeomlásakor viszont biztos voltam abban, hogy kettőnk közül ő az erősebb és kitartóbb. Másként nem is lehetne, mert bennem ugyanúgy ketyegett a bomba, mint mindenki másban, egyedül Britanny volt képes tiszta fejjel gondolkodni. Megszervezte mindannyiunk utazását, tartotta a lelket Liamben, Louisban és bennem is a repülőúton. Kávét és reggelit vett, emlékeztetett minket arra, hogy ne felejtsünk el inni, és ne vágjunk olyan képet, amitől a barátainknak öngyilkos hajlamai lesznek. Szóval tényleg egy darabbá gyúrta mindenki idegeit, és a legbiztosabb ponttá vált.
Csodáltam, és még mindig irigykedek a kitartására, a talpraesettségére.
- Mondtam, csak rá kell hangolni. Mire felértem vele, már egyenletesen szuszogott, de ezt a vackot azért elmartam a hálószobából - a babafigyelőt lebegtetve pattan fel a székre, amit bevonszoltam a konyhapulton belülre.
- Most foglaljam aranyba a neved, hm? - komisz nevetéssel adom oda az italát, és felé fordulva dőlök a pultnak. Már nincs mit kevergetnem, de céltalanul körözök a kanalammal.
- Miért is ne? Remek ötlet! - kitárja a karját maga előtt, és képzeletben leírja a szivárványívet. - Csodásan fest a Britanny arany színben! Bár a burgundi inkább illik hozzám, de ez már szerintem részletkérdés.
- Burgundi, mi? Hagyd már, inkább valami konszolidált kéne, hogy ne legyél olyan harsány és sok!
Elkerekedett szájjal vágja hozzám a kiskanalat, amit épp most kapott ki a forró teából. - Hé!
- Na, ne hézzél itt nekem, ezt igenis megérdemelted, kedves Harry.
- Na, mégis csak kedves vagyok? - felvonom a szemöldököm, és pislogok párat. - Vagy rosszul hallottam, Miss Donahue?
- Ne hívj így, kérlek! Annyira szörnyű tőled ezt hallani!
- Miért, mi bajod a neveddel? A tied, már évszázadok óta viseled!
- Ebből elég, nem hallgatom tovább a cinkus megjegyzéseket. És különben is, nem vagyok öreg, jó!?? - mosolyog, de valóban elindul az előszoba irányába.
- Ne legyél már ilyen mufurc, csak viccelek. Különben is, ha jól sejtem a kocsit vagy még mindig a gyorsforgalmi szélső sávjában van vagy elvontatták a város túlfelére. Ha még egyáltalán megvan. Tényleg, mi is történt?
- Ahj, tényleg. Pedig azt terveztem, hogy nagyasszonyosan távozom köreidből, Styles - arcát a tenyerébe temeti, és visszahanyatlik a székre.
- Szóval, mi lett a kicsi kocsival? Megpadkáztad?
Az arcából ítélve közel sem sikerült eltalálnom a dolgot.
- Belém jöttek. Megírtuk a betétlapot nagynehezen, bár az a farok el akart hajtani, de megfenyegettem, hogy hívom a rendőröket. Le is fotóztam a rendszámát, biztos ami biztos. Szóval amíg kitöltöttük a papírokat, addig hívtam egy autómentőt, meg egy taxit. De jó néhány utcányira szintén baleset volt, így gyalog jöttem.
- Basszus, miért nem mondtad? Miért nem hívtál fel? Elugrottam volna érted! - hirtelen feltámad bennem a védelmező ösztön, és amikor meglátom a tekintetét, ami valódi, igazi érzelmeket közvetít, nem csak az elbagatellizált, nagyképűségét, azon nyomban előtte termek és idétlenül megölelgetem.
- Azt hittem, hogy Eiret el fogom érni, de nem vette fel és én bepánikoltam - csuklani kezd, küzd a sírás ellen. Nem keserűen, nem félelemből, egyszerűen mert nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ideges, remeg mindene
- Cssst, nincs semmi baj. Nyugodj meg. De nem lett semmi bajod, ugye? - két kezem közé fogom az arcát, és azonnal vizslatni kezdem. Most már nem azt nézem, milyen kevés göncöt visel, hanem hogy van-e látható jele valami apróbb sérülésnek.
- Nem kell aggódni, még vagy ezer évig a nyakatokon maradok, legalábbis nem most vágtam le a centiket a hátralevő életemből - leejti a fejét, és letörli a szemei aljáról a sós cseppeket. - De kedves, hogy aggódsz. Minden rendben, a bizotsító fizet, a kocsim menthető, csak rohatul eláztam, és most nem a koktéloktól.
Ellépek tőle, és nevetek. Nem tudom, hogy csinája, még mindig nem. Rejtély számomra ez a nő, és valami elképesztően varázslatos, ahogy kezeli a dolgokat. Most is egy pillanatra szeppent csak meg, de hamar túltette magát a meghatódáson, és már vissza is tért a régi, jól megszokott, és megszeretett stílusához.
- Te itt fogsz aludni, vagy...? - látom, menyire nem tud mit kezdeni azzal a nem elhanyagolható információval, miszerint én otthoni göncben lébecolok a Horan házban, miközben a gerlepár valahol szórakozik.
- Eredetileg úgy volt, hogy Sonia jön hozzám, de megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó elhagyni a főhadiszállást, így én valószínűleg itt alszom ma este. Miért?
- És ittál már? Mármint, alkoholt, tudod. Mert lehet, hogy szükségem lenne egy fuvarra. Persze csak ha nem gond, mert szívesen hívok taxit is, csak arra gondoltam, hogy ha már itt vagyunk... - befejezi, és megrántja a vállát.
- Nekem viszont pont az jutott eszembe, hogy elkélne a segítség Soniával. Amúgy is, a hajad még mindig vizes, meg kéne szárítanod, a ruháid godolom továbbra is csurom vizesek. Reggel hazaviszlek, hátha addigra eláll ez a szörnyű eső is.
Mindketten kinézünk az ablakon, és csak annyit látunk a kinti állapotokból, hogy az úton hömpölyög a víz, megállíthatatlanul esik, dörög és villámlik.
- Igen, Sonia biztos sokat lesz fent az éjszaka - állapítja meg. -Adtál neki vacsorát?
- Mit? - tettetem, mintha megfeledkeztem volna, és remekül szórakozom a reakcióján. Ismét elnevetem magam, ez buktat le, de mivel már nincs nála több kiskanál, amit hozzám vághatna, csak a fújtatása marad.
- Na jó, komolyan elég legyen, ez nem vicces - ölbe tett karokkal ül, próbál morcos arcot vágni, de egy nagyobb villám hallatán megugrik, és felkapja a lábait.
- Jó, befejezem. - Nem hisz nekem, szemforgatva folytatom.- Tényleg! Gyere, menjünk át a nappaliba, ott kényelmesebb.
- Jó, csak hozom a ketyerét - kiissza a maradék teáját, és a babafigyelőt felkapva követ.
A nappaliban elkényelmesedek a kanapén, hagyva magam mellett helyet. Reménykedek abban, hogy nem akar a fotelbe gömbölyödni, és bár Eire utolsó szavai ma hozzám azok voltak, hogy hívjam fel a kattant barátnőjét, nem tettem meg, most mégis arra vágyom, hogy befogja pár percre a lepcses száját, és az oldalamon foglaljon helyet.
Be is csapódik, maga után rángatva egy plédet, amit gondosan a lábainkra terít. Nem szól egy szót sem. Gyanúsnak gyanús, de nem bánom. Úgy teszek, mintha ez lenne a lehető legtermészetesebb dolog, és kapcsolgatni kezdem a tévét. Sonia meséinél maradunk, mert semmi más nem köti le a figyelmünket. Halkan duruzsolnak a Disney klasszikusok, a daloknál mindig hallom, hogy dudorászik- förtelmes hamissággal, de édesen követi a dallamot.
Az egész estém valahogy megváltozik. Abból a gondolataival küzdő srácból nem sok maradt. Kényelmesen heverészek, az egyik oldalam egy hatalmas díszpárna, a másikat Britanny melegíti.
Csak akkor mozdulunk meg, amikor keserves hüppögések közeoette felébred a keresztlányunk.
- Most rajtad a sor, apuci - dünnyögi a sokadik ébredéskor éjfél felé közeledve, és lehámozza kezeit rólam.
- Megyek - betolom a párnát a feje alá, amíg távol lennék, és felmászom az emeletre, hogy lecsitíthassam Soniát, aki minden nagyobb dörgés után percekig tartó sírásba kezd.
Már szinte vakon teszem a dolgom, állva alszom, és közben nem felejtek el ringatózni. Csodálom, hogy még minidg nem képes mély álomba zuhanni ez a kis csöppség, mert baromi kimerítő lehet egyébként neki egy-egy ilyen nap.
Tehát a nem létező tánctudásommal keringőlépéseket írok le, tapasztalataim szerint ez az a ritmus, ami a leggyorsabban hat a keresztlányom felkavart lelkivilágára, és közben próbálok talpon maradni, de alig telik el három rövid perc, érzem, hogy már alig állok a lábamon.
- Boldogulsz? - rekedtes hanggal szólít meg Brits, és megtámaszkodik a kiságy oldalánál. Kezeivel Sonia talpacskáit masszírozza, és kedves szavakat tátog neki.
- Most már kezd jobb lenni - motyogom, és amint újra lassulni kezd a légzése, visszaaraszolok vele a helyére, és befektetem a plüssök és a puha takarók közé.
- Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyeneket fogok csinálni - állapítja meg, és elismerően bólogat. Egy kis darabot elkülönítek magamnek ebből a dicséret-féléből, és a vállát átkarolva irányítom el a vendégszobáig.
- Harry?
- Aludj itt. Kényelmetlen lenne egész éjszakára a kanapé kettőnknek.
Zavartan elfordítom a fejem, hagyom, hogy besétáljon, és bár egy icinyke picikét reménykedek abban, hogy nekem is jut hely azon az ágyon, elhessegetem a gondolataimat. Mégiscsak Britannyről van szó, és én valószínűleg csupán azért gondolkodok így, mert rég volt kapcsolatom, és hiányoznak azok az apró kis gesztusok, amikkel éreztetni lehet, hogy törődünk a másikkal.
- És te? Te lent leszel? - elmosolyodom, és félig hátra nézek.
- Nos, nem sok választásom maradt.
- Nos - csámpásan ácsorog, a lábfejét nézi.- Talán akad. Tudod, csak hogy biztos meghallja valamelyikünk, ha Sonia sír, és a vihar is elég hangos még.
Több nem is kell, szinte azonnal sarkon fordulok.

46. 'Rendezvous'

Eire

Az estéhez közeledve egyre inkább eluralkodik rajtam a pánik. Harry már lent ül a nappaliban, válogatják Soniaval, hogy mit vigyenek magukkal és mit ne, Niall az ingek között válogat, én meg frissen beszárított hajjal, köntösben kuporgok az étkezőben. Addig nem akarok belemerülni a dolgokba, amíg nem látom ennek az egész huzavonának a végét, mert most valamiért úgy tűnik, Sonia nincs elragadtatva az ötlettől, hogy elvigyék, mert amire elsőre rábólintott, azt néhány perc vita és könyörgés után visszadobja a szőnyegre.

- Hagyd, Harry, ha nem akarja, akkor inkább szólok Niallnek, hogy maradjunk itthon. Majd legközelebb - képtelen vagyok tovább nézni, ahogy az egyik legjobb barátom küzd a makacs lányommal.

- Nem, szó sem lehet róla - beletúr a hajába, majd egy sóhajt követően feláll Sonia mellől. Várakozóan a telefonjára néz, egy pillanatra felvillan a képernyője, de alig hogy ez megtörténik, már el is sötétül.

Jobban megnézem az arcát. Igaz, kicsit távol van, néhány méterre tőlem, mégis észreveszem az apó kis jeleket rajta. A szemei vörösek, a bőre sápadtabb, mint szokott, a haja pedig mintha egy hete nem találkozott volna samponnal.

- Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, de ha el szeretnél mondani valamit, meghallgatunk, Harry.

Heves fejrázásba kezd, de közben a keresztlánya holmijaival babrál.

- Nincs semmi baj - egy félmosolyt kierőltetve magából néz rám, amitől akár hihetnék is neki. 

Igaz, az évek alatt már kitapasztaltam, mikor igazi valami, és mikor nem, de azt is, hogy amíg erre képes, nem lehet olyan nagy a baj. Harry tipikusan az az ember az életemben, aki soha nem titkolt semmit, és tőlem is elvárta, hogy a lehető legőszintébb legyek vele szemben, így nem aggódom nagyon, mégsem vagyok határtalanul boldog. El fogja mondani, tudom, csakhogy nem most, amitől lelkiismeretfurdalásom van. Nem akarom, hogy emögött a ma esti kiruccanásunk álljon.

- Hé, Eire, komolyan. Minden rendben, ne rágd magad - időközben mellém lép, és a kulcsait a kezembe nyomja. - Itt maradok Soniaval. Ha gondoljátok, mehettek hozzám is, ha szeretnétek. Ha Pöttöm itt akar maradni, akkor így lesz a legjobb. - Határozott, mindkét kezével az enyémeket tartja, miközben a szemembe néz. Mindenbizonnyal eldöntötte az est további részét, és esélyem sincs ellenkezni.

- De hívj fel minket, ha bármi van! Ha nem talász valamit, vagy Soni kiborul. Jó? 

- Az első dolgom lesz tönkretenni az estéteket - elneveti magát, amitől az idegességem alább hagy. A fintorom már-már egy komolyabb mosoly.

- Reméltem is. 

Felhúz a székről és a lépcső felé irányít. Ellentmondást nem tűr, gyakorlatilag tol maga előtt.

- Mire lejössz, teljes pompádban akarlak látni. Smink, ruci, minden. Értem?

- Világos, mint a Nap - nevetek és nyomok egy hatalmas puszit az arcára, mire Soni is nyújtóztatni kezdi a karjait Harry felé. Még elkapom a pillanatot, amikor a pici kis száját a keresztapja bőréhez préseli és nyálas kis foltokat hagy maga után. Összemosolygunk, mint a cinkostársak, és megint azt érzem, hogy a lányom sokkal okosabb mindannyiunknál. Alig várom, hogy fecsegjen, kérdésekkel bombázzon, és tudni akarjon minden a világról, mert ha egy kicsit is olyan lesz a személyisége, mint Niallé vagy az enyém, akkor szinte száz százalék, hogy egy okos, talpraesett kisördöggé válik néhány év alatt, akit nem lehet majd nem szeretni.

Vigyorogva rontok be a hálószobába, és kutakodni kezdek a szekrényben egy olyan ruha után, ami még jó rám, és nem túl vékony vagy rövid. Hosszú idő után ez az első igazi randevúm a férjemmel, nem nézhetek ki alárhogy. Meg kell tennem mindent, de tényleg mindent, hogy legalább feleannyira ragyogjak mellette, mint amilyen boldog vagyok jelenleg, és megérdemli, hogy egy csinos nővel lépjen ki a nyilvánosság elé.

- Szivem - kétségbeesetten áll meg mellettem Niall. A gardróbszekrény tükrében látom őt, sötétszürke öltönynadrágban, kezében egy inggel.- Ez jó lesz? Mibe jössz?

Zavarban vagyok, ugyanis továbbra is tökéletesnek látom őt, és megőrít, ha nem visel felsőt. A haja nedvesnek hat még a zselétől, és friss illatfelhőt húz maga után. Áldom az eszem, amiért felrángattam magamra korábban a harisnyát és magamon hagytam a köntösöm. Nem akarom, hogy lássa, ahogy libabőrös leszek a látványától.

- Nem tudom - csak hebegek. - De ha ebbe szeretnél menni, akkor keresek valamit.

- Mindenben csinos vagy - a vállamhoz hajol és belepuszil a nyakamba. Na, hát ha eddig nem vette volna észre, miket vált ki belőlem, akkor mostanra biztos világossá vált számára, mert szó szerint elakad a lélegzetem és a levegőt, amit még képes vagyok kipréselni magamból, csak szaggatottan tudom kifújni.- Csak nehogy megfázz. Hűvös van már.

Bólintok, és mikor ellépünk egymás mellett, alig várom, hogy hozzáérhessek. Hogy összekoccanjon a gyűrűnk, amikor egymás keze felé nyúlunk, a tenyere pedig végigsimítson a derekamon. Eltűnik a folyosón, de még a küszöbnél visszanéz egy egészen rövid pillanatra. Találkozik a tekintetünk, és megint olyan, mintha áramütés ért volna: a szívem csordultik megtelik azzal a fajta szerelemmel és boldogsággal, amit csak Nialltől kaphatok. 

Magamban somolyogva, csendesen dudorászva öltözök át, és mikor a cipőmért sietek, már szinte nevetséges, ahogy táncikálok lépésről lépésre. Izgatott vagyok, mint az a kislány, aki életem első randija előtt voltam. Igaz, nem Niall volt az, aki elsőként elcsavarta a fejem, de határozottan kijelenthetem, hogy toronymagasan ő bolondított magába leginkább- még jó, hisz hozzámentem feleségül!
Annyira elkalandoznak a gondolataim, hogy azt veszem észre, csak ide-oda tologatom az akasztókat, de egyetlen göncöt sem vettem ki a szekrényből. Nem akarom húzni az időt, felveszem az első ruhát, ami színben illik Niall öltözékéhez, és amilyen gyorsan csak tudok, bele is bújok. 

- Kész vagy? - megpördülök, amint megérzem a kezeit a vállamon. Látni rajta, mennyire izgatott ő is az estét illetően.

- Persze, mehetünk - a kezem után nyúl, és összefont ujjakkal vonulunk le a földszintre.
Szó szerint vonulok, kiélvezem minden egyes pillanatát, hogy a férjem mellett királynőnek érzem magam, hogy úgy néz rám, mintha valami csodálatosan látna, és én is szinte a föld fölött három méterrel lebegek. Harryre mosolygok, akit egyre inkább beterítenek a lányos játékok és Sonia. 

- Hívok egy taxit - homlokon csókol, dob egy puszit Sonianak is, aki csak felé nyújtott karokkal igyekszik integetni neki.- Jó éjszakát, Hercegnő!

- Jó szórakozást, fiatalok! - csak a nyurga karjait látom, ahogy a szőnyegen fetrengve integet Harry.

Amíg meg nem hallom a kapu nyílását, addig a biztonság kedvéért megnézem még egyszer, hogy minden rendben van-e, hogy Sonia vacsorája elég lesz, és marad reggelre elég kávé mindannyiunknak.

- Adj anyunak egy puszit, Szerelmem - felkapom a négykézláb kúszó babát, és a nyakába fújok. - Vigyázz a keresztapádra.

- Eire. Menj már! - Harry egyébként továbbra sem tud mozdulni, mert plüssök és puha hajú babák ejtették fogságba, de még így is komolyan tudom őt venni.

- Rendben - visszateszem Soniat a dolgai közé fontoskdni, de mielőtt kilépnék a lakásból, visszafordulok Harryhez.- Csak még valami!

- Micsoda? - úgy kérdez vissza, mint egy konok kamasz.

- Hívd fel Britannyt! - meg sem várom a válaszát, csak kirongyolok a kocsihoz, ami mellett már ott vár Niall. A táskám hátsó zsebébe süllyesztem Harry lakáskulcsait, mert nem tudom, Niall mennyit tud erről a dologról.

Niall

Anélkül, hogy óriási felhajtást terveztem volna, büszkén indulok el Eireval az oldalamon. Tudom, hogy ettől függetlenül remek téma lesz az elkövetkezendő napokban a felbukkanásunk, ugyanis a legutóbbi cikket követően, ami nagyobb port kavart, mint azt eleinte gondoltam volna, nem mutatkoztunk kettesben. Csak most, napokkal később lépünk utcára, kitéve magunkat a kíváncsi nyilvánosság pletykaéhségének. De nem bánom. Miért is tenném? Senki sem tudja, mekkora lelki erő kellett mindkettőnknek ahhoz, hogy megtegyük ezeket a könnyűnek tűnő lépéseket a másik felé. És a hangsúly a látszólagosságon van, hisz ki más tudhatná, ha nem mi, hogy valójában mennyi stressz, félelem és bizonytalanság övezi azt, hogy épp kisegítem az autóból, megfogom a kezét, és összekulcsolt ujjakkal köszönjük meg, amikor kinyitják előttünk az ajtókat.

- Niall? Miért nem mondtad, hogy ilyen helyre jövünk?- észrevétlenül simul hozzám és a fülembe suttogva kérdez. Hallom a hangján, hogy teljesen ledöbbent a látványtól, pedig igazán semmi oka félni.

- Milyenre? - mintha nem venném észre az aggodalmát, mosolyogva beszélek.

- Olyan, mintha alulöltöztem volna a társaságot - a ruhája alját huzogatja, hogy legalább a térdéig leérjen a könnyű anyag.

- Csodálatosan festesz, ez nem is kérdés!- belecsókolok a sampon illtú hajzuhatagba, megerősítésként pedig megszorítom a kezét.
Mosolyogva viselem, hogy egészen addig mormog, amíg le nem segítik a kabátainkat, és helyet nem foglalunk.
Rendelnie sem kell, az asztalon már ott vár minket a behűtött pezsgő és két pohár. Kérdőn néz rám, de csak legyintek.
- Nem kellett volna, Niall - lesütött szemmel forgatja az italát, de nem tudja elrejteni előlem, mennyire élvezi valójában.
- De, és nem szeretnék erről vitát nyitni. Csak érezzük jól magunkat! Sláinte - a szemébe nézve koccintom hozzá a poharam az övének, és nyitva tartom a szeme, vele ellentétben, aki vakon, elégedetten hümmögve kortyol aprókat.
Tudom, hogy szereti, és azt is, hogy felháborítóan ritkán iszik pezsgőt: utoljára Sonia keresztelójén koccintott egy alkoholmentessel, előtte pedig az esküvőnkön ittunk. Silveszterkor mindig átalussza az éjféli tüzijátékot és ivást, így egy ritka pillanatként élem meg mindezt. Ráz a hideg.
A vörös rúzs halvány csíkot hagy a pohár szélén, és egyáltalán nem meglepő módon azt kívánom, bárcsak az ingem gallérja is hsonló mintázatot kapna. Szeretném mindenkinek elmondani, hogy hosszú hónapok, rengeteg sírás és veszekedés ellenére mellettem maradt életem nője, aki elbűvölőbb, mint valaha, de ezzel egy időben szeretném elrejteni őt a világ szeme elől. Nem csak azért, hogy ne tudjanak beszélni róla, de senki ne is lássa. Eire hozzám tartozik, és ha rajtam múlna senki még csak rá sem pillanthatna. Ám sajnos nem áll módomban megvakítani minden férfit a világon, így kénytelen vagyok megmaradni a kérkedés mellett.
- Már nem is emlékszem, mikor voltunk valahol kettesben utoljára - kissé hátradől, az arca rózsaszín a melegtől.
- Ránk fér - spiccesnek érzem magam az első pohár után, és ha belegondolok, hogy majdnem hátravan az üveg kétharmada, illetve az újabb és újabb kör, elgondolkodom azon, vajon ez amiatt van, hogy zavarban érzem magam Eire mozdulataitól, vagy tényleg ennyire meleg van idebent, hogy alig másfél deci pezsgőtől kótyagos a fejem.
A zene hangosabb, az hőmérséklet még magasabb az idő előrehaladtával, és mi alig eszünk néhány falatot, annál inkább kezdjük elengedni magunkat, minden fogáshoz újabb pohár bort rendelünk, és a desszert befejezte előtt nem sokkal érzem, hogy ideje pihenni, legalábbis ami az ivászatot jelenti.
- Táncolsz velem? - még magamat is meglepem ezzel a kérdésemmel, nemhogy a feleségem, aki felvont szemöldökkel nevet rám, miközben buzgós bólogat.
- Komolyan, te táncolni szeretnél?
- Igen - jelentem ki határozottan, és már nyúlok is a keze felé, hogy felhúzzam a székről és szorosan magamhoz öleljem.
- Sosem gondoltam volna, hogy még egyszer valaha részem lesz ilyenben melletted- olyan őszintén mondja ki, hogy egy pillanatra elkeseredek.
Tényleg ezt tettem vlee? Ezt tettük a másikkal? Miért? Hiszen minden nap be kellett volna bizonyítanunk a másiknak, hogy a világ végére is elmennénk egymásért, a közös céljainkért, a lányunk kedvéért. Minden este táncolnom kellett volna a feleségemmel, a fülébe súgni, milyen szép, és mennyire szeretem, hogy ő is elmondhassa, mennyire szeret és hogy örökké az életem része marad.
- Sajnálom - eltűrök egy tincset a füle mögé. Megállunk mindketten a mozgásban, és bár rajtunk kívül még akadnak néhányan, akik összebújva dőlöngélnek, olya, mintha semmi és senki nem lenne tt rajtunk kívül.
Csókoltam már meg Eiret életemben néhányszor, de csak ritkán volt részem abbn, hoy mnindkét térdem remegjen, a szívem felugorjon a torkomba és őrült tempót diktáljon, miközben a mozdulataim a lehető leglassabbak a valóságban. Ez most egy olyan csók, amit véletlenül sem sietünk el, és még annál a hihetetlen tömény csokoládénál is édesebb, mint amit nemrég pusztítottam el félig a tányéromról.
- Menjünk - belekapaszkodik a akromba, és szinte alig áll a lábán. Ő is elgyengült, a hangja vékony és levegős.
Intek a pincérnek, hogy rendezném a számlát, és mire fizetek, már mindkettőnk kabátja Eire kezében van, és biccent, hogy kint vár az üres taxi.
Meglep a gyorsasága, hisz én még mindig csillagokat látok attól, hogy hozzám bújt, táncolt velem- már amennyire ezt lehet táncnak nevezni-, és a csók...Az egész estét megkoronázta számomra, és nem is számítottam egészen idáig arra, hogy még többet is kaphatunk egymástó, pedig jelenelg nem érzem akadályát annak, hogy belevágjunk a babaprojektbe.
Szörnyen nyálas, és túlcsordulóan romantikus fordulat lenne, ha pont ezen az éjszakán megfoganna Sonia testvére, és valószínűleg nem is lenne fair vele szemben, de egyszerűen képtelen vagyok kiverni a gondolatát a fejemből.
Kilépve kissé csalódottan konstatálom, hogy szakad az eső. Segítek neki beszállni a hátsó ülésre, és mielőtt megkerülném az autót, szó szerint beránt maga mellé. Besapódik az ajtó, és már mondja is a címet. Nem figyelek, arra koncentrálok, hogy a dereka pont a két kezem közé való, és hogy az orrom megtelt a parfümének illatával, anak ellenére, hogy már most csurom vizesek vagyunk. Egészen addig nem tűnik fel a trükk, amíg ki nem szállunk.
- Hé, ez nem..? - mire felé fordulnék, már az ujján pörgeti a kulcsot.
- Meglepetés - nevet, még mindig az ital hatása alatt állunk.
Hirtelen belémcsap a felismerés, hogy annak ellenére, hogy én szerveztem meglepetést Eirenak, valójában ő lepett meg engem.
Fél karral felkapom őt, míg a szabad kezemmel kicsavarom a kulcsot az ujjai közül. Ügyetlenül bár, de bejutunk, ám a bejáratig még így is hátra marad jónhány méter, ami pont elég ahhoz, hogy újra bőrig ázzunk. Nevetségesen bénának érzem magam, alig látok valamit az arcomra tapadó hajszálak, és Eire vészes közelsége miatt.