24. Minden rendben lesz

Eire

Telefonnal a kezemben ülök a fürdőszoba padlóján, és erős késztetést érzek, hogy megérintsem a képernyőn a "hívás" opciót. Vissza kellene hívnom őket, elmondani, hogy mennyire sajnálom, és hogy néha hiányoznak. Elmesélni, mi történt az elmúlt tíz évben, elmondani, hogy van egy lányom, aki már kilenc hónapos, elmondani mindent, amit csak tudok az anyaságról, büszkélkedni, hogy megérzem, mi a baja, meg tudom különböztetni, mikor sír a fogai miatt, vagy mert éhes. Elmondani, hogy valójában jó anya volt, és meg kéne köszönnöm, hogy felneveltek, de tudom, ez csak azért kívánkozik ki belőlem, mert a tudatalattimat agyonnyomja az érzés, hogy apa már nincs többé. Nem fogja meghallani az unokája első szavait, már nincs lehetőségem kibékülni vele, hogy a mellkasára omolva sírhassam el a bánatom, és nem fogok többé kint éjszakázni vele a teraszunkon, Nem mintha sűrűn megtettük volna, de azért akadt néhány alkalom, amikor több órán keresztül megálltuk veszekedés, és kiabálás nélkül. Ilyenkor keserű Guinesst ittunk üvegből, és a csendet csak akkor törtük meg, ha apának egy eget rengető kérdése volt: Mikor hagysz már fel az életed rombolásával? Nevetés közben csuklom a sírástól, egyszerűen nem vagyok kész arra, hogy meghaljon. Még nem, mert annyi mindent akarok mondani. 

A földszinten történtek és az anyám hívása ide-oda taszít, hol az egyik, hol a másik miatt érzem azt, hogy a padlóra dobnak vagy falhoz vágnak. Fáj, de mégis jól esik. Niall azonnali együttérzése, az ölelése, és hogy gondolkodás nélkül beleegyezett az utazásba hirtelen sokkal többet ad hozzá a fájdalmamhoz. A karjai között megint úgy éreztem, bármi is történik majd, meg fog tudni védeni. Ha nem miatta, vagy magam miatt, hát akkor Soniáért, és ez a legfontosabb, nem csak most, de mindig.

- Eire? Minden rendben? Odabent vagy? - halkan kopog, óvatosan.

Meg akarok szólalni, de csak most döbbenek rá, mennyire nehéz is valójában.

- Igen, persze - ellököm magam a faltól és felkapaszkodok a mosdó mellett. Felrántom a csapot, hagyom zubogni céltalanul a hideg vizet, mintha kezet mosnék, de hozzá sem érek. 

- Jól vagy? - annyira fél, én meg annyira dühös vagyok. Legszívesebben visszakérdeznék, hogy szerinte jól lehetnék-e az apám halálhíre után, de tudom, mire érti, és valójában igen, remekül érzem magam. Ezért elzárom a csapot, megtörlöm az arcom, hogy ne legyen könnyes, és otthagyom minden bajom magam mögött. A telefonom zsebre vágom, és kilépek a folyosóra.

Hosszú idő után először szembenézek minden problémámmal, és kimondok mindent, ami a hajam alá szorult.

- Niall, tudom, hogy most azt hiszed, minden bonyolult lesz, vagy szomorú. De én tényleg jól vagyok, főleg úgy, hogy tudom, jössz. Mert akkor biztos minden rendben lesz, mert....rendben kell lennie. És amíg Sonia és te mellettem vagytok, nem számít mennyit veszekszünk, mert az anyám nem ér el idáig, és apa...- mély levegőt veszek, felemelt ujjal próbálom összeszedni magam, hogy ne tudjon közbeszólni - ...nem vagyok biztos abban, hogy jobban tudna hiányozni, mint most, mert tudom, hogy még vagy 10 évig nem megyek haza Dublinba. De ettől semmi sem változik.

- Csak attól félek, hogy veszekedés lesz megint - ujjbegyei épp csak megérintik az enyémet, de mégis olyan, mintha villám csapna belém. Még annál is erősebb, mint az az érzés volt, ahogy szétestem egy rövidke percre és ő ott volt, hogy elkapjon, magához öleljen, és egyben tartson.

- Nem érdekel. Mondjanak bármit, nem érdekel. Csak el akarom temetni tisztességesen az apám, és lezárni mindent. Lemondok mindenről, nem kell az örökség, sem a lakásom, semmi. 

- Jól van - hirtelen azt sem tudom, mit csinálunk, vagy mikor lettünk ilyen bátrak, de amint előrébb dőlök, két keze magától nyílik szét, hogy a hátam mögött összefonódjon. Bátran, szégyenkezés nélkül karolom át én is, és meglepődöm, amikor sikerül őt körbeérnem. 

De ez nem is számít. Csak az, hogy hiába minden szarság, amit tettünk, vagy mondtunk, Niall még mindig a férjem, és ahogy megígérte, mellettem áll. Azonnal értelmet nyer az eskünk. Jóban, rosszban, egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben.

Niall itt van, és végig itt volt, ahogy én is neki. A színpad mögött szorongattam a palackozott vizét, hogy ne legyen túl hideg, ahogy a tiszta törölközőjét és egy száraz pólót is, mikor széles mosollyal állt ki tömegek tízezrei elé. Mikor megkaptam életem első fizetését- akkor épp New Yorkban voltunk, és amint elolvastam az SMS-t, ami szerint az összeg most már a számlámon van, meghívtam őt egy utcai árusnál ketchupos hotdogra, sok sajttal és pirított hagymával. Ott voltunk egymásnak, amikor azt hitte, az élete darabokra esett, és akkor is, amikor elvesztettünk egy babát. Ez az igazi gazdagság, ha egy olyasvalakivel osztozhatsz a házadon és az életeden, aki a viták és könnyek ellenére a támaszod, és visszafogad a bizalmába még akkor is, ha meg sem érdemled.

- Mindent megteszek, hogy ne legyen baj, rendben? - a hajamba suttog, amitől kiráz a hideg, de az újból feltörő sírástól csak bólogatni tudok, és beszívni az illatát, ami csak úgy, mint este, teljesen elbódít. - Nem lesz semmi baj.

- Köszönöm - halkan csuklok egyet, amin elnevetjük magunkat. Óriási tenyerével a hátam simogatja, és mikor Sonia nyöszörögni kezd, akkor is együtt sietünk be a szobába.

Az arcom ragacsos a sírástól, ég a szemem, de ez nem akadályozza meg a lányom abban, hogy összetapicskáljon engem, és Niallt is. 

- Nézd, az mi? Az már a foga? - elképedve, kissé meghatódva kérdezi, a fejem mellett rámutat egy parányi kis fehér, miniatűr hegycsúcsra emlékeztető valamire Sonia szájában. 

- Az első foga - ez számomra az eskünkből az egészség. A gyermekünk, akinek mindene mozog, nő, fejlődik, szépül. És most, az első próbálkozásai után még egy újdonsággal rukkol elő. - Olyan büszke vagyok rád - cuppanós puszit nyomok a homlokára, és mikor visszahúzom a fejem, megérzem Niall kezét a derekamon. Ott, ahol valamelyik nap kellett volna lennie, ha nem lennénk ilyen őrülten makacsok.

- Hozok be neki vizet - megtörli a szemét, nem akarja mutatni, de tudom, hogy elsírta magát.
- Rendben - ha ránéznék, biztosan elsírnám magam megint, ezért inkább visszafordulok Sonia felé, de ez sem ment meg a büszke könnyektől. Legfőképp azért, mert a mellkasomba beszorult a levegő, és ha arra gondolok, mi mindent képes már a lányom tenni, és épp nem rég borultam a mai nap már másodszorra az apja karjaiba, könnyekig hatódom.
Hihetetlen érzés, tényleg. De mégis úgy érzem, hamarosan valamelyikünk komolyan megbántódik majd, vagy csak ráeszmélünk, mekkorát tévedtünk- megint. Utálnám magam, ha megint tönkretennék valamit, legfőképp úgy, hogy nagyjából egy hét múlva még az anyámat is meg kell látogatnom, még beszélgetnem is kell vele, és fogalmam sincs, mit fogok neki mondani, mert egy „szia, hazajöttem”, nem túl kibékítő tíz év után, amikor is összepakoltam, és egy „menj a pokolba” kijelentéssel becsaptam magam mögött az ajtót.
- Anya nagy bajban van, Sonia. Rettenetesen nagy bajban - és miközben ringatom, már látom lelki szemeim előtt, hogyan fogok megint vitába szállni a családommal, veszekedni és üvöltözni fogunk egy baba felett, aki semmit sem fog érteni, csak sírni fog, Niall pedig ismét csalódni fog bennem, és még az is elképzelhető, hogy a perpatvar után fogja magát, és elcuccol valahová, mondjuk Harryhez, vagy kivesz egy lakást. Remek.
- Itt is vagyok - ellépek a kiságytól, átadom Niall kezébe a lányunkat, hogy minél hamarabb nekiláthassak a pótcselekvéseimnek. Megigazítom a lila bárányos kispárnáját, megnézem, minden szükséges plüss megvan-e még, még a függönyt is megigazítom, hogy még véletlenül se lehessen belátni kintről.- Ideges vagy?
- Fogalmam sincs, mit fogok mondani anyámnak.
- Meredith örülni fog neked - ahogy kiejti a nevét, olyan, mintha lávát öntenének a nyakamba. Minden egyes betűtől sajog a fejem és a vérnyomásom őrült hullámvasútra vált jegyet.
- Ne áltassuk magunkat, Niall. A legutolsó szavam az volt hozzá, hogy felőlem fel is dobhatja a talpát, akkor sem fogok neki megbocsátani.
- Nem megbocsátani kell, hanem Jeff miatt kibírni veszekedés nélkül pár napot.
- Az csak abban az esetben lehetséges, ha nem kerülünk, tudod, egy légtérbe- mutogatni kezdek magam körül- Sőt, addig jó, amíg a legrövidebb út köztünk csak repülővel tehető meg.
- És Erin?
- Nem tudom, mi van vele. Nem beszéltünk már...- sóhajtok, és megpróbálok úgy tenni, mintha akár a nővérem, akár én erőfeszítéseket tettünk volna a másikért, ami valójában nem igaz, mert amióta elköltöztem otthonról, még a telefonom is kivágtam a kukába, nehogy kapcsolatba tudjon állni velem bárki is, és a céges telefon az egyetlen, amit elérhetnek. És a nővérem még ezt sem tette meg, így tíz éve vele sem beszéltem.- Mindegy is. Most már remélhetőleg nem csak idősebbek, de bölcsebbek is lettünk.
- Figyelj, tényleg nincs mitől félned. Ott lesz mindenki, Harry, Liam, Louis, Brittany, és én is. Csak annyi időt töltünk ott, amennyit szeretnél, vagy muszáj. Legfeljebb egész nap a szállodában leszünk, és ha Sonia nagyobb lesz, majd akkor megmutatjuk neki Írországot. Ha mindhárman készek leszünk visszamenni.
Legszívesebben elsírnám magam, kivenném a kezéből a lányom és helyette én kuporodnék a karjai közé, annyira jól esik minden, amit tesz és mond. És mindezt értem, ami csak azért felfoghatatlan, mert az elmúlt időben egy szörnyeteg voltam, igazi házisárkány, és ő meg..nos Niall pedig bunkó volt, akaratos, és kiállhatatlan. Most mégis képesek vagyunk a botrány elkerülése érdekében normálisan viselkedni, amit egyértelműen magunknak köszönhetünk. Az együtt eltöltött sok-sok év és a kialakult kapcsolat miatt, amitől még így is képesek vagyunk családként működni.
- Köszönöm - szipogni kezdek, és a fájdalom helyett hálát érzek. Már nem feszíti semmi a mellkasom, tudok rendesen levegőt venni, és az ájulás sem kerülget. Mintha az állandó őrületből a nyugalom kellős közepébe csöppentem volna.

Niall

Nem tudom, mi mást mondhatnék még neki. A fejemben olyan káosz van, mint még talán soha, az érzelmeim lassan darabokra tépnek. Alig várom, hogy elaludjak, hátha akkor véget ér ez a rémálom, ami kedvességekkel csábítgat, Eire öleléseivel, a túl könnyen és hirtelen jött, váratlanul felbukkanó szeretet köztünk, ami tudom, átmeneti, mert végtelenül gyerekesek vagyunk, és amint elhárul a baj, ismét visszatérünk oda, hogy reggelente egy szavas köszönésekkel megyünk el egymás mellett. Kivéve, ha egyáltalán szóba áll majd velem a feleségem, miután közlöm vele, pár hétre át kell költöznöm a Los Angeles-i lakásomba.
Húzom az időt, sokáig lent ülök a konyhába egy pohár felett, amiből rég kiittam már a vizet, ami nem is kellett, és nem is esett jól, mégsem vagyok képes felállni a székről, és éjjel kettő előtt felmenni az emeletre, ahol Eire már kimerülten, valószínűleg álmatlanul alszik.
Minden lépcsőfokkal közelebb kerülök ahhoz, hogy visszaforduljak és a kanapén aludjak el, de nem tudom megtenni vele, hogy nem vagyok mellette, akár fizikailag akár szavakkal, mert tudom, hogy minden veszekedésünk és majdnem-válásunk ellenére szüksége van rám ebben a nehéz és szomorú helyzetben.
- Azt hittem már alszol - amikor kinyitom az ajtót, Eiret ébren találom, ölében a babafigyelő és a laptopja.
- Nem tudok aludni - sóhajtja és látom, hogy görgetni kezd lefelé.- Megtaláltam Erin twitter fiókját. És most úgy érzem, hogy illegálisan kutatok utána.
Leveszem a nadrágom, lerúgom valahova a földre és bemászom mellé az ágyba.
- Pedig nem az. Biztos ők is kerestek már téged, főleg miután - nem tudom kimondani, csak forgatom a gyűrűt az ujjamon- Tudod.
- Igaz - ösztönösen vagy nem, de ő is megpiszkálja a gyűrűjét, mielőtt lecsukná a gépet és eltenné az éjjeli szekrényre.- Fogalmam sincs, mit mondjak majd nekik.
- Semmit. Nem kell mondanod semmit - felé fordulok, hogy lássam a szemeit.
Az elmúlt órákban sok minden eszembe jutott kettőnkkel kapcsolatban. Többek között az, milyen gyorsan elrepült az idő, mióta először megláttam, vagy hogy milyen rég volt már, mikor először megcsókoltam. Hogy mennyire hiányzik az az őrült nő, aki képes az első hajnali buszon Bon Jovi-t énekelni részegen, és mikor kizárja magát a lakásból, egész egyszerűen magára köti a táskájával a cipőjét, hogy megmássza a kerítést. Csak most érzem, mennyire távoli az emlék, amikor az eső elől menekülve rohantam végig a lakáson hozzá, és milyen hangosan tudott sikítozni, ha a vállamra dobva cipeltem ki a hóba.
- Mi az? - sokkal közelebb fekszik hozzám, mint mondjuk tegnap, vagy múlt héten ilyenkor. Annyira, hogy érzem a bőrömön, akárhányszor kifújja a levegőt, és a takarója összegabalyodott az enyémmel, így a lába veszélyesen közel lehet az enyémhez.
- Emlékszel még, mennyi sört tudtál meginni egy levegővétellel a lakásavatónkon? Azt hiszem, akkor estem beléd másodszorra.
- Niall, én..- felül, és tudom, elcsesztem.
- Ne haragudj, csak kicsúszott a számon - pánikba esem, és már elképzelem, hogyan fogja meg a cuccát, és költözik át a vendégszobába.
- Nem, nincs semmi baj, csak...- megfogja a kezem, amit ijedtemben a csuklója köré fontam.- Gondolkodtam. Ez a válás dolog, meg a papírok, egyszerűen nem nekem valók - megkönnyebbülök, megszokásból a nyakába borulok. Ehhez ugyanis elég gyorsan hozzászoktam a mai nap folyamán. - Bedaráltam mindet az iratmegsemmisítőbe, miután felhívtak apa miatt. Niall, én sajnálom. Hülye voltam.
- Semmi baj. Túl vagyunk rajta - érzem, ahogy a kezeivel megint megpróbál körbeérni, és tudom, még közel sem hoztunk helyre mindent, megcsillant a remény. Sőt, egészen olyan, mintha az életem felpofozott, és úgy fenéken billentett volna, hogy kénytelen voltam egyszerre több akadályt is figyelmen kívül hagyni, és így, ennek köszönhetően ma este megint úgy alhatok el, hogy Eire az oldalamhoz bújik.
- Elég sokat tudtam inni, nem gondolod? - a csendet megtörve halkan, nevető hanggal szólal meg.
- Mi az hogy - suttogom a hajába.
Mozgolódni kezd, elemelkedik tőlem. Addig ficánkol, míg tökéletesen ki nem tekeredik, visszahajtja a fejét a mellkasomra, és egyik karját hanyagul átdobja a hasamon.
- Apa mindig ezzel nyaggatott - kuncog, és amíg nekem is eszembe jut még néhány spicces emlék, a hideg ráz, de ez sokkal jobb, mint kora este, amikor rám nézett. Úgy érzem magam, mint egy töltőre tett telefon, mintha a nevetése, és a közelsége egyszerre visszaadná az életem azon részét, amit nélkülöznöm kellett hónapokig, tulajdonképpen azt sem tudom, miért.
Az ábrándozásomból a hüppögése rángat vissza, a könnyei, amik most pontosan ugyan ott áztatják a pólóm, ahol nemrég még az arca csiklandozta a bőröm.
- Eire? Hé - elsöpröm a haját az arcából.
- Miért hiányzik ennyire? Ki kellett volna békülnöm vele - tudom, hogy ostobaság, de mégis dühös vagyok Jeffre. És Meredithre. Sőt, az egész családjára, hogy ennyire nem voltak képesek támogatni őt, és most úgy érzi, bármiért is bocsánatot kellene kérnie, holott semmi köze nincs már annak a családnak a bajaihoz.
- Semmi baj - már amikor beült a kocsimba Eire, még akkor ki kellett volna szállnom, és elmondani nekik, mit veszítenek, és most bánom, hogy nem tettem meg, annak ellenére, hogy rettenetesen sajnálom, ami történt. De akkor is bosszant és még nem találtam ki, hogy fogom kibírni csípős megjegyzés nélkül az ott töltött napokat.- Szivem?
Nem válaszol, leereszkedik a válla, amit eddig görcsösen felhúzott, kisimul az arca, és ahogy lent elképzeltem, olyan kimerülten alszik el félig rajtam, félig engem ölelve.
- Jó éjt - felesleges ezt mondanom, nem hallja, fel sem fogja, de nekem jól esik. Lejjebb csúszok, hogy teljesen vízszintesen feküdjek, és addig nézem az arcát, míg le nem ragadnak a szemeim, habár nemkönnyen tudom túltenni magam ezen a napon. Valahogy muszáj lesz elmondanom Eirenak, hogy mire készülünk, de még előbb túl kell esnünk életünk legkínosabb családlátogatásán.
Még legalább egy óráig nézem a semmit és a feleségemet felváltva, végső tehetelenségemben már azon gondolkodom, a világ legszerencsésebb embere, vagy a legnagyobb lúzere vagyok, végül hajnali négy előtt nem sokkal erőt veszek magamon, és rákényszerítem magam az alvásra.

23. Hazamenni otthonról

Sziasztok!

Mint tegnap ígértem, ma is felteszek egy részt. Azért nem akartam tovább halogatni, mert ennek a második fele már hónapok óta - konkrétan a blog megnyitása előtti hetektől fogva - piszkozatként el van mentve. 

Ne haragudjatok, nem terveztem sosem, hogy hatalmas monológot írok majd a részek leé, de most muszáj. A blog alapötletétől eltekintve rengetegszer inspirált a saját életem, vagyis a családomé. Tavaly előtt decemberben halt meg az egyik nagypapám, és attól függetlenül, mint oly' sok mindenkivel, vele sem volt szoros kapcsolatom, egyike volt azon keveseknek, akikkel egyébként nem magamtól tarottam meg a távolságot, és rettenetesen éreztem magam a hírtől. Eleinte csak ő járt a fejemben, akárhánysozr belejavítgattam itt-ott az utolsó pár bekezdésbe, de az elmúlt hónap óta naponta eszembe jut Johannah is, és sokszor nem bírom ki sírás nélkül. Nem szeretnék túlságosan érzelgős lenni, a való életben sem vagyok az, de a mai részt én magam egy kicsit nekik is címzem. A nagyszüleimnek, akik már nincsenek itt, és gondolatban kicsit Johannanak is, bármennyire tűnik úgy, ez butaság.

Nektek, akik még itt vagytok, és olvastok pedig szeretném még egyszer megköszönni a türelmet, és igyekszem jövőhéten is legalább ilyen hosszúságú részt írni, mert mostanában picit lerövidültek.

Szép hétvégét! ❤

xx Lu

 Niall 

A vacsora, és az este olyan gyorsan telik el, mint egy pillanat. Becsületesen elpakolok mindent, elmosogatom a tányérokat és evőeszközöket, aztán megetetem Soniat, Eire pedig elviszi megfürdetni, amint jóllakottnak nyilvánítja magát a lányom. Harryvel még elkezdünk nézni a földszinten valami filmet, de hamar belátjuk, hogy éjfélnél tovább nem bírja egyikünk sem, a vége előtt nem sokkal ki is kapcsolja a tévét. Nehezemre esik a mozgás, kimerültnek érzem magam, már csak attól is, hogy Harry itt léte óta igyekszem alaposabban átgondolni minden szavam és tettem. Ami kissé elkeserítő így utólag belegondolva, mert nem a legjobb barátunk társasága miatt kellene figyelnünk egymásra Eireval.
- Jó éjt - elköszönünk egymástól, én csak intek, mikor felérünk az emeletre. Nagyon óvatosan nyitok be a hálóba, ahol Eire már összegömbölyödve alszik. Az éjjeli szekrényen megint ott van a csésze, benne a mentatea. Hidegen, keserűn.
Sosem értettem, miért issza ezt éjjel, és azt sem tudom elhinni, hogy ha az éjszaka közepén felébred, és belekortyol, kettő perc múlva nem lesz még szomjasabb, ráadásul mindezt egyetlen, árva fintor nélkül. Én már az illatától is hideglelést kapok, attól függetlenül, hogy többször volt rá példa, hogy lusta voltam lemenni a konyhába, és ezzel igyekeztem oltani a szomjam.
Csendben sétálok végig a szobán, lenémítom a telefonom és töltőre teszem. Nagy a kísértés, hogy lerúgjam a nadrágom, és egyszerűen csak bemásszak az ágyba, de néhány perc alatt összekaparom minden megmaradt erőmet és tiszta ruhával a kezemben bezárkózom a fürdőszobába. Bent még érezni a tusfürdőjének az illatát, a tükör párás, szóval nem rég járhatott itt. Sokszor zavart, hogy sűrű, párás a levegő idebent, akárhányszor Eire fürdött, mostanra viszont megszerettem, különösen, mióta újra mellettem alszik, és nem a ház túlsó felében. Tudom, hogy annak is megvolt az oka, én és a dühkitöréseim, de jó, hogy visszajött hozzám, és remélem most már itt is marad, még azután is, hogy Harry hazamegy.
Zuhanyzás közben egészen úgy érzem, mintha felfrissülnék, de fogmosás közben megint elkap a fáradtság, mégsem tudok elaludni, csak forgolódok. De nem akarom felébreszteni Eiret, végre legalább egy huzamban alszik jó pár órát, és nem álmatlanul fekszik, a plafont bámulva. Megpróbálom kivenni az arcát a sötétben, ebbe alszom bele valamikor, és csak akkor ébredek fel, amikor kintről már besüt a gyér napfény, és Eire már nincs mellettem.
Reggel fél nyolc van, Sonia pedig meg sem nyikkant 11 órája. Különös, még nem igazán szoktam hozzá, de ha igaz, amit a doki mondott, hamarosan úgyis megint fél éjszaka fent leszünk vele a fogai miatt.
A tegnapi nadrágomban, ahogyan este feljöttem, ugyan olyan tempóban vánszorgok le, és zombiként támolygok a konyhába.
- Jó reggelt - Harry sokkal kipihentebbnek tűnik, mint én, ölében Sonia igyekszik minél több ételt bekanalazni a kis dínós kanalával, Eire pedig szélesen vigyorogva ül mellettük. Ahogy megpillant, felpattan.
- Jó reggelt - még rekedt a hangom, idegennek hallom magam.
- Kérsz kávét? - nem tudom, mi ez a kitörő jókedv, remélem nem csak és kizárólag Harry tehet róla, hanem a pihentető alvás is.
- Igen - elindulok, hogy elővegyem a bögrém, de Eire finoman leállít, épp csak hozzám nem ér, de megállok.
- Hagyd csak, majd én - még mindig nevet, biztos Harry mondott valami mókásat. Persze, ki más.
Bevillan egy korábbi vádaskodásom, hogy Mrs. Stylesnak kellene lennie, ami most is könnyen elhagyhatná a számat, de fékezem magam, és az indulataim, ameddig csak tudom.
- Nos, akkor..köszönöm - a tarkómhoz kapok zavaromban, aztán inkább csak leülök, és megsimogatom Sonia kunkorodó kis haját - Jó reggelt, Napfény - rám mosolyog, tiszta maszat a pofija, de szerencsémre nem az én ölemben ücsörög, így Harry felsőjébe keni a nyálát és a reggelijét is.- Nagyon ügyes vagy.
- Ó, hogy az a - egy pillanatra úgy tűnik, hogy kiborul, de ahogy a keresztlánya ránevet, kisimulnak a ráncai- Belőled már biztos, hogy festő lesz - és mire ezt kimondja, és hangosan cuppanó puszikat ad Soni arcára meg homlokára, addigra Eire leteszi elém a gondosan elkészített, kellemesen meleg kávémat.
- Köszönöm, Szivem - teljesen véletlenü csusszan ki a számon, legutóbb egy nagyon csúnya veszekedés közepette hívtam így, de nem azt látom rajta, hogy zavarná, vagy megsértődne.
- Egészségedre - pirosas arccal ül vissza oda, ahonnan felállt, és tovább kortyolja a kávéját.
- Ha most nem indulok el, akkor soha - Haz kihasználja az alkalmat, hogy Sonia nem csüng rajta és nem is eszik, hanem átkönyörgi magát Eire karjai közé. - Köszönöm a vendéglátást srácok, örök hálával tartozom.
- Ugyan már, a legjobb barátunk vagy, nem fogom hagyni, hogy egy hotelbe költözz. És így tudtam rajtad röhögni - elnevetem magam, mert még mindig viccesnek találom, hogy Harry képes volt addig variálni a kapuval, hogy kizárta magát.
- Remek, köszi, tényleg - próbálja visszafogni magát, de ő is legszívesebben kiröhögné magát. Ismerem.
- Vigyázz magadra - amennyire a lányunk engedi, Eire megölelgeti Harryt, és elköszönnek, én pedig leteszem a lattém, felkapok egy cipőt meg egy pulóvert az előszobában, és kikísérem a kocsihoz.
Kint már sokkal komolyabban beszél az autója mellett ácsorogva.
- Vigyázz rájuk. Komolyan, nem is értem, miért veszekedtek, hiszen látszik, mennyire szeretitek a másikat.
- Tudom, igyekszem majd - belecsapok félig kinyújtott kezébe.
- Szavadon foglak- felemelt mutatóujjal száll be a kocsiba, és lassan elhajt, én pedig újult erővel megyek vissza, hogy megigyam a maradék kávémat.
- Bemész ma a stúdióba? - Eire már kevésbé vidáman érkezik meg, ölében az átöltöztetett Soniaval.
- Nem, csak akkor, ha felhív Liam. Dolgozunk most valamin, de mindkettőnknek jobban megy itthon a munka, csak akkor kényszerülök be, ha fel akarunk venni valamit, vagy meg akarjuk hallgatni. Miért? - még mindig abban a hitben ringatom magam, hogy ez egy boldog nap lesz.
- Csak kérdeztem. Itthon hagyom akkor Soniát, be kell mennem megnézni, okozott-e valami kárt a tegnapi áramszünet, és lehet, hogy Brittanyvel  is beszélek. Meglesztek?
- Hogyne - átveszem a mai nap először a szülő szerepet, hogy Eire készülődhessen.
Percekkel később farmerben és kötött pulcsibam szalad le a lépcsőn Eire, kezében már ott van a táskája és a kulcsai. Rohan, mintha lenne bárki is, aki kérdőre vonja a késői érkezése miatt, de nem szólok.
- Délután jövök, jó mulatást! - az ajtóból szól vissza, de a válaszom már nem hallja.
A délelőtt teljes egészét kettesben töltjük, túl egyszerűen megy minden. Nem kell könyörögnöm Sonianak, hogy rendesen tízóraizzon, nem ültet fel még a késői ebédnél sem, és a szokásosnál sem lesz nagyobb a rendetlenség. Ez az idill még délután sem tűnik fel, csak mikor Liam neve villan fel a kijelzőmön.
- Maradj itt, Hercegnő, apu mindjárt visszajön - csak néhány méterre megyek, és miközben beszélek, Soniat figyelem. - Szia Liam.
- Szia, beszélnünk kéne. Beugorhatok?- a háttérből hallom, hogy Louis is a közelben van.
- Ha útba esik, jöhetsz nyugodtan, de szívesen bemegyek, csak miattam nem kell erre jönnöd.
- Nem, megyek, jó nekem - olyan, mintha ideges lenne, valami eléggé felbosszanthatta.- Öt perc és indulok.
- Jól van, várlak - nem köszön el, csak leteszi. Ez teljesen normális nálunk, fel sem tűnik, csak visszasétálok a lányomhoz, aki nélkülem is remekül elszórakozik, csendben rajzolgat, én pedig amíg Liamet várom, elkezdem rendbe rakni a konyhát, hogy ha kérne egy kávét vagy valamit, hozzáférjek mindenhez, és ne kelljen a bébiételes üvegeket kerülgetnem.
- Halihó - a kinyíló ajtó és a semmiből előbukkonó barátom hangjára eszmélek fel. Sonia is rögtön megörül. - Szia, Szépség - a lábához kúszó kislányt felkapja és hatalmas puszit nyom az arcocskájára.
- Szevasz - belecsapok a kezébe, olyan furán kezet fogunk, ahogy mindig.
Még ez sem másabb, mint szokott. Csak az arca miatt érzem azt, mint amit akkor éreztem, mikor felhívott.
- Baj van? Meggyötörtnek tűnsz.
- Baj? Nem, baj nincs - tagadja, és követ a konyhába, ahol lehuppan egy székre, ölében még mindig Soniaval.
Az egyetlen különös dolog csak az lehetne, hogy a lányom majdnem minden pótapukájával és tiszteletbeli nagybátyjával találkozik viszonylag rövid időn belül, de egyáltalán nem tűnik úgy, mintha ez bántaná vagy nem tetszene neki, sőt. Szerintem ha most megjelenne Louis is, eldobná magát, és örömujjongva cikázna kettejük közt, kikosarazva engem, és az anyukáját is. Mi abszolút megszűnnénk számára legalább egy órára.
- Kérsz valamit? Kávét? - már nyúlok a szekrényajtóhoz, de legyint.
- Nem köszi.
- Nos, és mi történt?
- Elgondolkodtunk Tommoval ma. Figyelj, Niall, van egy csomó anyagunk, egy komplett album van a kezünkben, amivel jó lenne kezdeni valamit.
- Igen? Kinek akarjátok? - fel sem merül bennem más megoldás. Mindannyian dolgoztunk együtt az elmúlt években másokkal, rengeteg dal került ki a kezeink közül, amit mi készítettünk nullától kiadásig. Több száz.
- Magunknak, Niall. Harry is bent volt ma, és céltalanul dumáltunk. Csak meg akartalak kérdezni téged is, hogy lenne-e kedved kiadni egy új albumot. Tiszta lappal indulunk. Felnőttünk, de még sokan várnak ránk.
- Liam, én..nem tudom, mit mondjak - rég éreztem ezt. Feszít belül, mardossa a torkom, de esküszöm az életemre, hogy ennél csak a lányom születése volt nagyobb hatással rám. Elöntenek az érzelmeim, megszólalni is nehezemre esik.
- Figyelj, tudjuk, hogy ez most bonyolult, Sonia még pici, és Eirevel is a dolgok nehézkesen alakulnak...
- Nem, Liam. Nincs gond, én csak...boldog vagyok, hogy végre megint színpadra állhatok a legjobb barátaimmal.
Ezúttal ő az, aki nem mond semmit, csak biccent, és tudom, hogy ők is ugyan azt érzik, mint én. Hogy sikerülhet, és jó lesz újra koncertet adni, éjszakába nyúlóan dalokat felvenni, a stúdióban éjszakázni, hogy utána elmondhassuk, megcsináltuk. Sikerült. És ha majd a backstageben ácsorgunk a felcímkézett mikrofonokkal, az ear-in-ekkel, magunk mögött hagyva a bőröndjeinket és a szerelmeinket, felmászunk a lépcsőkön. Olyan lesz, mint hazamenni otthonról.
- Akkor szólok nekik is, és kitaláljuk, mikor kezdjünk vele gőzerővel foglalkozni - látom rajta, mennyire boldog. Gondolom csak annyira, mint én. - Igazából csak ezért jöttem, személyesen akartam megkérdezni, mert tuladonképpen a srácokat is én kérdeztem meg, mert ma reggel úgy ébredtem, hogy nem bírom tovább. Nekem elég volt ebből a visszavonulósdiból.
- Nekem is, és szerintem mindannyian ezt hiányoljuk már.
- Persze, ez még semmi biztosan nem jelent. Tudjuk, milyen most a kapcsolatotok, ha úgy érzed, a házasságod kockáztatod, leállunk, Ni. Nem akarom, hogy..
- Nem lesz semmi baj, Eireval úgyis szükségünk van egy kis távolságra, hogy mindketten tisztán lássunk. Talán épp ez fog minket újra összehozni, nem?
- Igen, lehet - mosolyog, majd visszaviszi Soniát a szőnyegre játszani.
- Holnap beszéljünk azért még erről bent a többiekkel is. Jó lenne tudni, hogy állunk, mint van, hol kéne kezdeni, ilyenek - annyira izgatott vagyok, bizsereg mmindenem, alig várom, hogy elújságoljam Eirenak, anyának és Gregnek, hogy mire készülünk.
- Persze, mindenképp - kilép az ajtón és mintha csak otthon lenne, kioldja a centrálzárat és a kocsija felé siet.- Akkor holnap! - int vissza, és beszáll a kocsiba.
És én, otthonapa csak ácsorgok a küszöbnél, integetek, és bármennyire is fáj hallanom, "akkor", nagyon boldog vagyok.
Mikor visszamegyek, estig csak a kanapén ülök, és gondolkodom, milyen lesz minden. Újra összezárva a fiúkkal, újra dalt írni, nem csak céltalanul komponálni másnak, mások érzéseiről. Megint arról énekelni, bennünk mi van. És Eire? Remélem jól fogja fogadni, és nem úgy, mint mostanában a dolgokat. Szeretném, ha megértené, ez nekem legalább olyan fontos, mint neki a munkája, és örülnék annak is, ha velem jönne majd. Ha immár a lányunkkal az oldalán megint a részese lenne a mi kis világunknak.
Lehozom a naplóm a fiókomból, és amíg a felségem várom, lapozgatni kezdek, végül, mikor túllapozom minden telefirkált oldalt, előveszek egy tollat, és amint átgondolom a helyzetünket, írni kezdek.
Öt hosszú, és fáradtságos hét áll mögöttünk. Szorgosan körmölöm a sorokat a naplómba, mi és hogyan történik, milyen változásokat veszek észre. A legelkeserítőbb, hogy Eire füzete, ami mindig az enyém mellett lapul a fiókban, még szinte üres. Szinte. De ami benne van, rosszabb, mintha hozzá sem kezdett volna.

Titokban belelapozok minden hajnalban, ahelyett, hogy kimennék az erkélyre, de egy idő után csalódottan csukom vissza és bedobom a helyére. Egyetlen oldalt írt tele, azt is a kételyeivel, azzal, hogy biztosan nem működik a terápia, mert még mindig rosszul érzi magát mellettem, forgolódik. Nos, ezt enélkül is tudom, nem kell ahhoz a kecses betűit olvasnom. Mikor felébredek, ő akkor alszik el, és reggel félholtan próbálja megmelegíteni Sonia reggeli tápszerét, mártírként viselkedik, a szó pozitív értelmében. Pontosan emiatt nem ismerek rá, hiszen erős nő, mindig is az volt, és sosem gondoltam volna, hogy egyszer a saját elvei elől menekülve, meghunyászkodva, szinte visszakaparja magát a komfortzónájába napjában többször. Túlságosan erős karakter ő ahhoz, hogy így viselkedjen. Mostanra úgy érzem, már nem ismerem eléggé a feleségem, mintha egy számomra teljesen idegen emberrel osztoznék a hálószobán, a házon, az egész életemen.

Ide jutottunk. Ide, hogy a feleségem, az a magabiztos, erős, irányító, okos nő, akit annak idején megismertem, a háttérbe szorul egy szorongó testben, a kiutat eltorlaszolja, makacsul próbálja megtagadni a segítséget, és inkább magába roskad, mint hogy szembenézne a valódi problémáinkkal.
Annyira elkalandozok, hogy észre sem veszem, mikor ér haza, mindig csak a járókát figyeltem, ahova Liam távozása után tettem be Soniát, hogy ne tévesszem szem elől, még véletlenül se.

- Niall - megugrok, gyorsan becsukom a kis füzetet és a hátam mögé rejtem, mikor megszólít. A hűvös hangtól, amivel hozzám beszél, a hideg ráz. 

- Igen? - nem tudom, vajon most illendő lenne-e érzelemmentesen visszakérdeznem, vagy csak maradjak egyszerűen érdeklődő udvariasságból. Egyenlőre arra koncentrálok, hogy ne tűnjek rémültnek.

- Beszélnünk kellene - felé fordulok, mert érzem, ez az a pillanat, amikor megtörik a jég. Legalábbis történnie kell valaminek, mert Eire tekintete közel sem olyan szigorú, mint amilyen eddig volt, vagy vidám, akár csak reggel, sokkal inkább üres és tehetetlen.

- Beszéljünk - tettetett sóhajtással fordulok a felsőtestemmel felé, elveszem magam mellől a nap díszpárnát, ő pedig erőtlenül botorkál el ide, hogy mellém ülhessen. - Miről?

- Haza kell utaznom néhány napra - a szemöldököm összeszalad, értetlenül nézek. Haza? Mi számít most annak? A régi lakása, ahol az előtt lakott, hogy ideköltözött volna? Úgy tudom, jelenleg albérlő lakik benne, már ha a banki kivonatokból indulok ki, hiszen az összeg, amiben megállapodtunk, maradéktalanul megérkezik a közös bankszámlánkra. Vagy a szülői ház, aminek eléréséhez szintén repülőre kell ülni? Évek óta nem járt ott, nem is nagyon tartja a kapcsolatot a szüleivel, amióta lediplomázott, és hozzám költözött. Nem hinném, hogy akár őt, akár engem szívesen fogadnának. És pontosan emiatt nem tudom értelmezni ezt a kijelentését.

- De hát te ... - semmi hajlandóságom nincs befejezni a mondatomat, ugyanis nekem pontosan olyan kényes terület ez az életemben, mint neki, vagy bárki másnak, aki nem a szülőhazájában éli a mindennapjait, túl nagy távolságra a családjától, ráadásul hasonló viszonyban.

- Apa meghalt - rezzenéstelen arccal, tükrös szemekkel néz rám. De csak néz, tudom, hogy egészen mást lát most maga előtt. Nem engem, hanem valamit, ami eddig is túlságosan messzinek tűnt, s most már abszolút elérhetetlenné vált.

Hirtelen elhagy az erőm, és érzem, hogy a fejem tompa fájdalmak közt kezd el égni. Nem ismeretlen ez az érzés, sokszor volt úgy, hogy ennyire leforrázott egy hír, de utoljára ennyire erős negatív érzelmeket az váltott ki belőlem, amikor ehagyott minket egy barátunk, mert akkor is tudtam, hogy bár a látszatot fennt kell tartani, és hivatalosan még mindig a haveromnak tekintettem, tudtam, akkor is, hogy végleg elvesztettem egy barátomat, nem számít mi történt, mi történik, vagy mi fog történni velünk.

- Ahj - leeresztem a fejem, mert azt hiszem, így könnyebb feldolgoznom a váratlan információt. Tudom, hogy Jeff viselkedése, már amennyire megismertem őt személyesen vagy Eire által, évek óta rányomta a bélyeget a család életére, és éppen ezért szörnyű, mert én magam nem sikerült igazán megismernem őt, és már nincs esélyem bebizonyítani neki, hogy a lánya mellettem is lehet boldog, annak ellenére, hogy ő ezt másképp gondolta.  - Sajnálom!

Válasz helyett egyszerűen csak elsírja magát és a szégyen legapróbb jelét sem mutatva omlik a karjaim közé. Remélem, hogy ez nem csupán megszokás, hanem valami több, de csalfa álmokat sem kívánok kergetni.

- Eire - suttogom a hajába, egy cseppet sem meglepetten. Palástolni próbálom minden bizonytalanságom, hátha ezzel megkönnyítem a helyzetét.

Az viszont rémisztő, mennyire sajog mindenem, és mennyire fáj a boldogság. Így, hogy újra hozzáérhetek, büntetlenül, nem csak tettetve, hogy alvás közben képtelen voltam koordinálni a testem sokkal jobb, mint amire emlékszem. Legszívesebben még hosszú órákig ölelném őt, és el sem engedném, de nem merem, így pár pillanat alatt visszahúzom a kezem, ő pedig a bocsánatomért esedezve áll fel és kezd el hátrálni.

- Anya azt kérdezte, ott leszel-e a temetésen- a pulóvere ujját gyűrögetve áll, tudom hogy válaszolt neki valamit, ezért csak kivárom, hogy kibukjon belőle. - Csak azért mondtam neki, hogy igen, mert nem akarom itt hagyni Soniát hiszen még nem is látták, és apa már ... - elcsuklik a hangja, de tartja magát. Vesz egy mély levegőt, megtörli a szemét, és folytatja - Szóval nem merem bevállalni, hogy egyedül utazom vele, más meg nem tudom, hogyan kezelne egy ekkora utat velünk. De ha azt mondod, semmi kedved hozzá, azt is megértem, csak akkor keresnünk kell valakit, vagy arra az időre mégis itt hagynám veled.

- Természetes, hogy megyek.

- Még azt sem tudod, mikor lesz - csodálkozva hátradobja a zavaró tincseit, és csak most látom, mennyire gyönyörűen fest.

- Megoldom - legszívesebben azt mondanám, hogy megoldjuk, de elég volt a kínos pillanatokból ma estére. Biccent, majd csiga lassúsággal fordul ki a nappaliból, és felsiet az emeletre.
Nem tudom, mit mondjak, vagy tegyek, utána menjek-e, vagy sem, Akkor látom legközelebb, amikor lejön megetetni Soniát, utána pedig felviszi megfürdetni.
A csend miatt, ami késő este a házra telepszik, még azt is hallom, ahogy matat valami után. Tisztában vagyok vele, hogy már nem látom őt, ébren legalábbis nem, mert míg le nem tudom hunyni a szemem, addig lent maradok, gondolkodom, és próbálom felfogni, mi történik körülöttünk.

Hívogató, hogy felhívjam Eire nővérét, vagy Meredith-t, végül mégis elvetem a dolgot. Egyikük sem kedvelt soha, legalábbis nem annyira és úgy, ahogy egy testvér vagy egy anya kedvelhetné az új családtagokat. 

Eiret mindig is zavarta a rossz kapcsolat, ezért döntött úgy, hogy velem jön. Mosolyogva gondolok vissza arra, mennyire felbosszantották őt, alig két óra alatt összepakolt, és lehordta a cuccait a kocsimhoz, este pedig úgy berúgott a bortól, hogy elaludt állva. Megpróbálom visszafogni magam, de néha egy-egy hang kiszökik a számon, mert képtelen vagyok abbahagyni a nevetést. Tollat ragadok megint, kihúzom magam mögül a naplót, és folytatom ott, ahol befejeztem az írást, ám áttérek Eire pozitívabb oldalához. Ugyanis nem csak megtörhetetlen, makacs nőnek ismerem, hanem egy végtelenül életvidám, és humoros embernek is. Illetve tipikus egyetemistaként, hullarészegen is láttam. Úgy csókolt meg először. Vizsgaidőszak után, egy átmulatott éjszaka eredményeként. Emlékszem, az ajkainak édeskés brandy íze volt, a hajának pedig füst és dohány szaga, de semmi pénzért nem változtattam volna rajta, és ez a mai napig így van.
Elragadnak az emlékek, és az érzések, amik kavarognak bennem, sírni akarok, mint egy kisgyerek, de nem teszem meg, helyette a szépre gondolok, a jóra. Amikor igent mondott nekem Mallorcán, a homokos tengerparton, hajnali háromkor Ouzotól kótyagosan, amikor bejelentettük Sonia érkezését a családomnak, és ahogy anya könnyektől elvakultan vont szoros ölelésébe egyszerre kettőnket. Akkor megígértette velem, hogy vigyázni fogok rá, nem engedem el a kezét sosem, és gondját viselem a lányomnak. Most úgy érzem, valahol teljesítettem a kívánságát, de egy részem tisztában van vele, hogy átvertem őket.
Befejezem az írást, nem bírom tovább. Fogalmam sincs, Eirera milyen hatásal van ez, de engem kínoz egy idő után, a mai nap pedig attól függetlenül, hogy nem sok mindent csináltam, annyi minden ért, Liam, az új album és turné ötlete, a feleségem reggeli mosolya, és most ez a szörnyűség Jeffel. 

A kezem magától nyúl a telefonért, és habozás nélkül hívom fel anyát, hátha ébren találom még. Muszáj valakivel megbeszélnem a történteket, és most úgy érzem az édesanyámra van szükségem, még ha a pokolba is kíván amiért pofátlanuk ilyen későn keresem.
- Kisfiam, baj van? - amint meghallom a hangját, valami megtörik bennem, és elsírom magam. - Niall, megrémisztesz! Mi történt?
- Anya - csuklani kezdek az elfojtott könnyektől. 

22. Napsugaram

Sziasztok!

Sajnálom, hogy az előző héten kimaradt egy rész, de csak hétfőn végeztem a vizsgákkal, és őszintén szólva rettenetesen féltem, de ha érdekel valakit, ezt a félévemet sikeresen befejeztem, viszonylag jó átlaggal, és a fennakadás miatt ma és H O L N A P  is felteszek egy részt, mert végülis majdhogynem készen van, és már így is beütemeztem egy extra dolgot. Mindegy.

Még egyszer bocsánatot kérek, és meg szeretném köszönni a türelmet. <3

xx Lu

Eire

Észre sem veszik, itt vagyok vagy sem, én legalábbis így érzem. Niall és Harry is Sonia bűvkörébe kerülnek, én meg zavaromban egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat várok, és azon gondolkodom, hogy felhívjam a barátnőm, csatlakozzak a fiúkhoz, vagy csak szívódjak fel egy rövid időre.

Teljesen hasznavehetetlennek érzem magam, még csak nem is hivatkozhatok a munkámra, mert amikor hazaértem, elfecsegtem mindent, hogy bent van az irodában több nap munkája, és Niall tudja, hogy a legritkább esetekben hozom haza az elintéznivalókat és a problémákat. Utólag egy kicsit bánom, hogy kiöntöttem a teát, amit Niall adott, mert most jól esne, ráadásul ki sem tudtam élvezni igazán, hiszen egyetleb kortyot ittam belőle. De kár keseregnem miatta, a kedvességét megtartom magamnak, ha már a figyelme nem lehet az enyém. És bár zavar, nem várhatom el, hogy ugyan úgy öleljen magához, mint régebben, sőt, valójában nagyon is zavarban érezném magam.

Harry mobilja megcsörren az asztalon, amitől a szívemhez kapok, a gondolataimból úgy rángat vissza, mintha valaki a vállamnál fogva rázna fel a legszebb álmomból.

- Styles - komoly a hangja, arca feszült. Csak akkor ilyen, amikor idegenekkel beszél. - Rendben, köszönöm.

Amint leteszi, széles vigyorral lép hozzám, maga mögött hagyva Niallt, aki hason fekve igyekszik szórakoztatni a lányát, egy plüss egérrel a kezében.

- Jó hírem van - mellém áll, és szeretetteljesen ölelgetni kezd. - Be tudok jutni a saját lakásomba, anélkül, hogy az ablakon kéne bemásznom.

- Nagyszerű, akkor nem rontod tovább a levegőt nálunk? - fogalmam sincs, hogyan képes erre, de érzem, hogy már most, néhány másodperc elteltével képes mosolyt csalni az arcomra, és felvidítani, ha csak egy rövid időre is.

Belenevet a fülembe, hatalmas tenyerével megborzolja a hajam.

- Alig várod, hogy kitegyem a lábam, mi? - egyre hangosabban nevetek.- Nincs ebben semmi vicces - a szemeim összeszűkülnek, és a szempilláim tövéből kibuggyannak az első könnycseppjeim.
- Azért örülök, hogy ha más nem is, de te megúsztad komolyabb sérülés nélkül.
- Rendkívül vicces vagy - kicsit meglök, de nevetni kezd ő is, majd mellém húz egy széket, és mélyen a szemembe nézve folytatja, újra komolyabb hangon.- Azt hittem többet tudok majd segíteni nektek - hanyagul az asztalra dobott kezeimet fogja, és a szívem szakad meg, hogy ennyire töri magát a barátunk, mi pedig még csak beszélgetni sem vagyunk hajlandóak.
- De ugye nem direkt emiatt tetted tönkre a zárad?- tudtam, hogy ez az egyik oka annak, hogy ide jött. Így az ellenőrzése alá tud vonni minket, és bár nem sok mindent intézett kedve szerint, vagy csak nem vettem észre, kicsit rosszul érzem magam amiatt, hogy esetleg nem én voltam a legjobb vendéglátó, vagy úgy érzi, csak gyermekfelügyelőként tekintettem rá ez alatt a rövid idő alatt.- Harry, nem neked kell megoldanod a mi problémánkat. Így is bebizonyítottad, hogy fantasztikus barát vagy - igyekszem bíztatni, és éreztetni vele, hogy nem az ő hibája mindez, mert tényleg nem az. - Köszönöm.

- Ne köszönd, csak ne hagyd el azt a hülyét ott. Belerokkanna - félig maga mögé néz, ahol Niall még mindig a szőnyegen hasal, de Sonai már a hátára igyekszik felmászni, teljesen sikertelenül.

- Tudom, én is. De gondolnunk kell Soniara is.

- Erős kislány, nem véletlenül lett pont ő a te kislányod - eltűri az egyik tincsem, és letörli a könnyeim, amik fogalmam sincs, mikor bújhattak elő, talán nevetés közben.

- Nem kell aggódnod, ha rajtam múlna, sosem történne meg, de kezdem elveszíteni a hitem. Egyre többet gondolok arra az éttermi számlára, és tudom, hogy ez már beteges, de azon gondolkodom, kivel jàrhatott ott.

- Én tudom - szemeivel az arcom fürkészi, és minden bizonnyal látja, akint a bőröm lesápad, a szemeim szikrát szórnak és minden részecskémmel féltékenységet árasztok magamból.

- Elmondod?

- Zaynnel - úgy érzem menten elájulok. 

Gondolhattam volna, még talán logikus is lenne, de elsőre mégsem hiszek neki. Kételkedve nézek rá, igyekszem szavak nélkül megmondani, mit akarok hallani. - Tényleg!
- Szóval, mielőtt a férjem laposra verette magát, még együtt ebédelt Zaynnel, egy meghitt étteremben, ahol a steak annyiba kerül, mint egy gyémánt gyűrű? - megrázom a fejem, ez sehogy sem áll össze. - Miért tette volna? Ez így nem logikus.
- Mi? - döbbenten néz rám, mintha hirtelen idegenné válnék, eltávolodik. - Te most tényleg ennyire túlgondolod? Eire, ez nem egy krimisorozat, Niall elment ebédelni Zaynnel. Mindannyiunkkal megpróbált személyesen is beszélni pár szót.
- Harry. Ez akkor sem így megy. Nem ilyen egyszerű. Oda előre kell asztalt foglalni, és mindig teltház van, és...
Abbahagyom. Harryből kitör a nevetés, a nappaliban Niall is felkapja a fejét, és feltápászkodik a földről, hogy megnézhesse, mitől nevet olyan jóízűen Harry.
Én meg teljesen leforrázva ülök, mint aki alatt a talajt rángatják. Visszhangozva lüktet minden egyes szívverésem, zavart és ideges leszek pillanatok alatt.
- Most mi van? - kérdőn nézek Niallre, de védekezően maga elé emeli mindkét kezét. - Harry!
- Semmi. Csak eszembe jutott valami - megdörzsöli az arcát, igyekszik rendezni a légzését.
- Na jó, ha mégis szeretnéd közölni velem, mi volt ilyen vicces, megtalálsz - kínosan érzem magam, és folyamatosan azon jár az agyam, mit mondtam, mi lehetett ennyire mulatságos. A zavaromat leplezve úgy teszek, mintha felbosszantott volna, mondjuk egy kicsit igaz, és látványosan kisétálok a konyhából. A nappaliban felkapom Soniat, és visszateszem a szőnyegre, hogy ne a hideg padlón mászkáljon, és a zuhogó eső ellenére kiállok a teraszra.
Mindig is féltem a viharoktól, nem sikerült jó kapcsolatot kialakítanom a szélsőséges időjárással, utálok mindent, ami hideg, jeges, nedves, hangos és az égből jön, most valahogy mégis szükségét érzem, hogy bámuljam a nagy, sötétszürkés kék eget, és kiszakadjak az itthoni problémáim közül, a még mindig ingatag lábon álló házasságomból, és átgondoljam, mi is történik valójában körülöttem. A szomszédaink, akiket korábban nap, mint nap láttam, mintha felszívódtak volna, nem járok el sehova, mert Sonia már túl nagy ahhoz, hogy beültessem egy babakocsiba, és céltalanul tologassam a környéken. Nem is bírná ki nyugodtan. Niall miatt pedig szinte azonnal tele lenne minden a fotóinkkal, és nem szeretném kitenni ennek. Körülöttem tehát nem is történik semmi ezen kívül, ami nyomasztó, de csak most jövök rá, mennyi áldozattal jár az, ha valaki olyan makacs, mint én, olyan híres, mint Niall, és olyan lehetetlen, mint..nos, én.
Akármikor elérem ezt a pontot, hogy magamat, a természetemet hibáztatom, és bírálni kezdem a saját döntéseim, valahogy mindig ugyan ott kötök ki: egy cseppet sem vagyok jobb anyámnál, és legalább olyan elviselhetetlen tudok lenni, mint az apám. Az alma nem esett messze a fájától. Persze ez nem jelenti azt, hogy őrülten hiányoznának, de a nővérem történetesen hiányzik néhanapján, és már nagyon régóta vágyom arra, hogy normális családom legyen, olyan szülőkkel, akiket tudok tényleg szeretni, és tisztelni, nem tartom magam még a szörnyű természetemmel is jobbnak tőlük, és tudom hiányolni az ölelésüket, a közelségüket, és mindent, amit egy ember szeretni tud a családjában.
A felhőréteg felett kékes villámok villognak, és olyan hang üti meg  fülem, amitől meggondolom magam a kintlétemmel kapcsolatban, és inkább visszamegyek a lakásba, mielőtt halálra ijednék, vagy hisztirohamot kapnék félelmemben egy kis dörgéstől.
- Hé, Eire, baj van? - egyikükkel sem szeretnék beszélni, addig nem, amíg rá nem jövök, mivel csináltam bohócot magamból.
- Nem, nincs - igyekszem természetesen viselkedni, még akkor is, ha Niall közelében ez lehetetlen.
- Kimentél nézni a vihart - állapítja meg a nyilvánvalót.
- Igen, tudom. Ott voltam - tényleg nem akarok cinikus lenni, de semmi mást nem lehet mondani. Igen, kimentem, igen,  vihar van, igen, félni szoktam, és igen, most is azért jöttem vissza. De ezt miért kéne megmagyaráznom? És vajon mi az, amit valójában mondani akar nekem ez az ember, aki itt áll, tétlenül, keresi a szavakat, és minden erejét összeszedve végül sikeresen megszólal.
- Jó, persze, csak - habozik, látom rajta a teljes értetlenséget. - Te félsz tőle.
- Be is jöttem - ezzel a mondattal lezárom ezt a furcsa beszélgetést, és megyek tovább.
- Hát jó - ennyit még elcsípek, mielőtt visszamennék a konyhába.
- Beszéltetek? - Harry tökéletesen otthon érzi magát, a nyitott hűtő előtt ácsorog, és minden polcot feltúrja. Fogalmam sincs, mit keres, de érthetetlen okokból már meg sem lepődöm ezen. Végül csak egy doboz bolti kukoricasalátát vesz magához.
- Ha lehet annak hívni - megrántom a vállam, és leülök. Amíg nem figyel, elveszem a kanalát, és egy jókora adagot belapátolok. Mire visszafordul, már csak a majonézfoltos kanál árulkodik a tetteimről.
- Hé! - a felháborodása csak újabb mosolyt csal az arcomra.
Hiányozni fog, ha hazamegy, pedig csak néhány napot töltött velünk.
- Milyen 'hé'!? Én vagyok itthon. Ráadásul kiröhögtél - nem zavartatom magam, és még egy kanállal elveszek.
- Nem téged röhögtelek ki, hanem Niallt - helyet foglal mellettem, és ő is nekiesik a doboznak.
- Ez mindent megmagyaráz, végül is, csak én voltam itt, és az én mondatom hallatán érezted szükségét a nevetésnek- próbálom cukkolni, de mintha meg sem hallana.
- Nagyon finomat vettél - az utolsó falatot meghagyja nekem, hátradől, és előveszi a telefonját. - Pizza vagy indiai? De mehetünk kajálni is valahova.
- Nem szükséges, összedobok valamit vacsorára - mielőtt tiltakozni kezdene, belefojtom a szót - De, Harry, nincs kifogás.
- Jó, de akkor segítek - azt gondolja, ezzel el tud tántorítani.
- Még szép - elveszem a dobozt, és az utolsó kukoricaszemet is kikanalazom. Mosolyogva nyújtom a kezébe, és végignézem, ahogy a dobozt kidobja, a kanalakat pedig a mosogatóba teszi.
Tompa esés, nem sokkal később pedig keserves sírás töri meg a jókedvem és a csendet. Mindketten azonnal a hang irányába fordulunk, én elindulok a földön fekvő Soniahoz, Harry csak megijed, nekem pedig az első gondolatom az, hogy hagyhattam egyedül, felügyelet nélkül, és hol van Niall, mert láttam, hogy elindul az ellenkező irányba, amikor visszajöttem a teraszról és váltottunk pár szót. Amikor idaérek, akkor lép mellém ő is.
- Semmi baj, édesem, még csak bibid sincs - felnyalábolom a lányom, és ellenőrzöm minden végtagját, de se horzsolást, sem véraláfutást nem találok rajta. A sírást viszont nem tudja még abbahagyni. - Jól van, csak megijedtél. Nincs semmi baj.
Rugdalni és rángatózni kezd, mindkét karjával Niall felé nyúl, aki megszeppenve néz rám, mint aki engedélyt kér tőlem. Finoman eltolom magamtól Soniat, és odaafom Niall kezébe, ahol azonnal elcsendesül, és hamarosan már csak hüppögés meg csuklás hagyja el a száját.
- Sajnálom, nem tudom, miért hagytam itt, én - mentegetőzni kezd, de leállítom.
- Erre semmi szükség, nem történt baj, és ez a fontos- felemelem a kezem. Tudom, mennyire szívtelennek tart most, de nem érdekel. Egyikünk sem volt itt, ezen nincs mit vitatkozni.
- Igen - helyesel. Furcsa most itt állni így, amikor tudom, hogy Harry figyel minket, és bár kikívánkozik belőlem, hogy a szavaimtól függetlenül sorolni kezdjem az érveimet, miért is kellett volna itt lennie a lányunkkal, nem teszem. Harry jelenléte valahogy észhez térít, és nem engedi, hogy meggondolatlanul dobálózzak a szavakkal.
Amióta itt van, nem sértegetjük egymást, és ez még a forró fürdőnél is jobban esik.
- Szárítsd meg a hajad, mert megfázol - mellbevágóan gondoskodó, ahogy a még nyomokban nedves hajamra néz, és a hangjában van valami megfoghatatlan, amit utoljára talán akkor hallotram, amikor még várandós voltam. Az ijedtség vagy a továbbra is bennem tomboló hormonok miatt pedig ettől picit el is érzékenyülök. Bólintok, és lassan felvonszolom magam az emeletre.
Megszokásból sokszor még most is a vendégszoba felé indulok, mostnis csak akkor jut eszembe, mit művelek, amikor megfogom a kilincset. Hirtelen elrántom a kezem, fogalmam sincs, mit művelek. Az egyik pillanatban fel tudnék robbanni, aztán olyan könnyedén beszélgetünk Niallel teljesen hétköznapi dolgokról, most meg pityergek, mert kedvesen szólt hozzám. Megrázom a fejem, mintha ettől minden kuszaság eltűnne, és tisztábban látnék, egy pillanattal később pedig már a hálószobánk ajtaját csukom be magam mögött.
Újból kifésülöm a hajam,  és mivel nem találom a sajátom, Niall hajhabját használom. Az ő illata árad a hajamból, és legszívesebben most órákig a tincsemet szagolgatnám. Imádom ezt a kesernyés, kicsit parfümös, a férjemre emlékeztető aromát, amit a hajszárító csak még inkább szétszór a szobában.
Gyorsan elő is veszem a füzetet, amit Victoria adott, és arra a lapra, aminek a tetejére korábban felírtam egy hatalmas, piros plusz jelet. Ide gyűjtöm mindazokat a tulajdonságait, vagy apróbb megjegyzéseit Niallnek, amit szeretek benne, vagy ami valaha is pozitív hatással volt rám a megismerkedésünk óta.
„Az illatszerei.”
Ezt tényleg nagyon szeretem, és régen is szerettem, hogy mindig nabyon finom illata volt, de sosem locsolt magára túl sokat ezekből, hogy zavaró legyen. Mindog olyan kellemes volt a közelében lenni, hozzábújni, vagy amikor ő ejtette az ölembe a fejét, a puha haját simogatni, amiből áradt minden, ami számomra, és az orromnak őt jelentette. És most úgy érzem, visszakaptam egy egészen kicsi darabot belőle.
Leteszem a hajszárítót, átfésülöm megint a hajam, megigazítom a felsőmet, hogy ne látszódjon olyan gyűröttnek, mint amilyen a vizes hajamtól lett a vállamnál, és visszamegyek a földszintre életem férfiai és a lányom társaságába, hátha időben sikerül megakadályoznom, hogy Harry valami egészségtelen gyorskaját rendeljen, csupán azért, hogy megkíméljen.
- Niall és én csináljuk a vacsit, anyuci - már a lépcső alján megállít Harry, és a nappaloba irányít, ajol Sonia már túllépve a sokkon, boldogan játszik tovább.
- De nem rendeltek - felemelem a mutatóujjam, de megfogja a kezem, és a fejét rázza.
- Ígérem - nyom egy cuppanós puszit a homlokomra, aztán elsiet, mert Niall szól neki.
- Gyere már, nem fogok mindent én csinálni - én is a hang irányába kapom a fejem, és rég nem látott ismerős jelenet szemtanúja leszek. Niall feltűrt ingujjal áll a pult mellett, kezében kés, körülötte egy csomó zöldség, néhány tál, és egy nagy pohár víz.
Nem veszítem őket szem elől, de eloldalazok Soniahoz is. Úgy helyezkedek el, hogy bármikor legeltetni tudjam a szemem a két férfin, akik sokszor nevetve, vagy komolyan dolgoznak. Valamikor akkor áll helyre a bennem folyton őrjöngő görcs, amikor véletlen találkozik a tekintetünk Niallel, és pislog kettőt. Pont mint régen, amikor valahogy a tudtomra akarta adni, hogy minden rendben van.
Órákon át megy ez, elfogadom minden játékát Sonianak, amit a kezembe nyom, néha megrángatja a ruhámat, hogy figyeljem a rajzocskáit, aikor lebukok, és helyette a konyhában fotoskodó férjem nézem.
- Nagyon szép, szivecském - megpuszilom a homlokát, és elfogadom a papírt is.
Egy anyának az a dolga, hogy büszke legyen, és amikor Sonia teljes összevisszaságokat kezd el firkálni a kedvenc színeseivel, akkor én igenis büszke vagyok, mert kilenc hónapos még csak, és már kimondta az első szavát, képes megfogni egy filcet vagy egy zsírkrétát, a lányom ösztönösen bújik hozzám, és az apukájához is, sokat mosolyog, hangosan nevet, és hamarosan előbújnak a fogai is. Már csak azt várom, mikor fog magától két lábra állni, mert már csak akkor lennék képes még ennél is büszkébb és boldogabb lenni, ha a lányomról van szó.
- Enyém - édesen mondogatja, kicsit még nehézkesen, de egyre érthetőbben.
- Igen, kincsem, te rajzoltad a maminak - apró tenyerével csapkodni kezd, a szája széles vigyorba fut. Sonia még a napsugarakat is képes lenne elővarázsolni a felhők mögül, ebben biztos vagyok.

Niall

A konyhából ki-kipillantgatok oda, ahol Sonia kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de örömujjongásban tör ki, Eire akárhányszor az arca elé teszi a kezeit, majd előbújik. A lányom vidáman ficánkol, ks kezeiben folyton van valami, és óriási koncentrációt igénylő rajzokat készít. Jó így látni őket.
- Te, Niall, kérdezhetek valamit? - percekig csendben maradt Harry, már kezdett gyanússá válni.
- Nyugodtan - megtörlöm a kezem, és a poharam után nyúlok. Jól esik a szénsavas víz, csk most jövök rá, milyen keveset ittam egész nap.
- Miből gondolta Eire, hogy az a hely, ahol Zaynnel voltatok, ilyen...tudod, zsúfolt meg ilyenek? - miközben beszél, zsonglőrködni kezd a serpenyővel, nekem pedig visza kell mennem gondolatban egészen addig, hogy Eire és én a londoni reptéren landolunk, kezünkben az addigi élete, legalábbis, amit magával akart hozni ide, és beesünk Louis kocsijába.
- Amikor hozzám költözött Liam elvitt minket a régi lakásomhoz. De akkor már vagy három hete nem voltam otthon, ezért minden, amit a hűtőben hagytam ehetetlen volt, viszont éhesek voltunk. Én meg a nagy hősszerelmes, el akartam vinni vacsorázni úgy, hogy az álla a földet súrolja. Meg akartam mutatni neki, hogy velem tényleg sokkal boldogabb lesz, mint otthon. Mármint, a szüleivel, érted - ahogy mesélni kezdek, felelevenedik bennem az az este.
Ahogy fáradtan pislog ki az ablakon, közben a kezemet fogja, és szinte remeg az idegességtől. Louisnak is csak köszönt, bemutatkoztak egymásnak, de néhány mondat után hirtelen lerántotta a mélybe a fáradtsága és az arcán kiütközött minen fájdalma és félelme, így szépen lassan kivonta magát a beszélgetésből. Néhány percre még el is aludt, de akárhányszor dudaszót hallott, vagy Lousnak fékeznie kellett, felriadt. EMlékszem, a hátsó üésről majdhogynem kiesett, már alig állt a lábán, a lakásom küszöbét átlépve pedig a karjaimba borult, és csak sírt.
- Istenem, milyen rég volt - mosolyognom kell, annyi minden jut eszembe. Az első reggel, ami Londonban érte, az utolsó esténk a másik lakásban, az első itteni állása, Brittany megérkezése, régi ismerősök felbukkanása a semmiből. Annyiszor magunk mögött hagytuk ezt a várost, hogy egy hétre mások lehessünk, de mindig visszatértünk, és láttam rajta, hogy szinte azonnal elfogadta ezt a helyet a közös otthonunknak. És ilyenkor mindig azt kívánom, bárcsak minden nap ilyen boldoggá tehetném a feleségem, az egyetlen nőt, akit valaha szerettem, és aki még mindig ugyan az a dublini lány, aki hétvégén túl sok vodkát és barnasört ivott, fulldokolva dohányzott egy vadidegen nappalijában, és hosszú perceken keresztül hóval dobált .
- Miért nem mondod meg neki? - felsóhajtok.
- Mit? Hogy még mindig ő életem szerelme, és nem akarom elveszteni néháy ostoba nézeteltérés miatt?
- Most igazából csak arra gondoltam, hogy csak le akartad nyűgözni, és kicsit kiszínezted a dolgokat a közeli grill bárral kapcsolatban, de a te ötleted sem rossz - lekapcsolunk mmindent, alig egy óra alatt elkészülünk mindennel, és Harry azonnal lázasan tálalni kezdi az általa kitalált, furán ázsiainak tűnő csirkés tésztáját.
- Mindkettőre ugyan az a válasz - Sonia sikkantásaira megint felkappom a fejem, és egy pillanatra a tüdőmben reked a levegő is. A lányom minden nap képes levenni a lábamról, de most, ebben a pillanatban, ahogy megnevetteti Eiret, és a szőnyeget csapdossa örömében, ahogy besüt egy egészen vékony sávban a késő délutáni nap a lábacskáira, hirtelen úgy érzem, én vagyok a világ legbüszkébb, és legszerencsésebb apukája. - Mert idióta vagyok. De hé, legalább gyönyörű a lányom, huh?
- Ebben egyetértünk - oldalba bök, de közben ő is Sonia felé néz, szemében megcsillan a büszkeség, és tudom, hogy ebben a pillanatban ő is ugyan azt érzi, mint én. Hogy bármit is rontottunk el korábban, bármennyi hülyeségbe is ugrottunk fejest, valahol mégis csak mi kerültünk ki nyertesen, a rengeteg megpróbáltatás ellenére is, hiszen remek barátaink, és végtére egészen elbűvölő családunk van.
Nekem már csak meg kéne tudnom győzni a feleségem arról, hogy én továbbra is teljes szívemből szeretem, akármennyire is nehéz hosszú hónapok sorozatos pofáraesése után.

21. Hajóra várni a repülőtéren

Sziasztok!

Itt is szeretnék elnézést kérni a kimaradásért, de szükségem volt minden plusz órára, hogy tanulhassak, de sikerült, már csak két vizsgám van, és úgy érzem, tele vagyok energiával.

Mindenkinek csodálatos napot/hetet kívánok, és vigyázzatok ebben a borzalmas időben magatokra. ❤

xx Lu

ui.: És Boldog Új Évet! 

Niall

Egy sokadik bögre teával a kezemben ácsorgok a nappaliban, és a kocsifelhajtót bámulom. Mögülem Sonia kacaja hallatszik csupán és Harry fájdalmas nyikkanásai, akárhányszor meghúzzák a haját vagy a hasára ugranak puszta szeretetből.

Tudom, hogy most ment el, nincs egy órája sem, hogy kiviharzott, de már most várom, mikor tűnik fel a kocsija. Persze ez lehetetlen, Eire minden reggel késésben van, akkor is, ha időben felébred, mert akkor azt hiszi végtelen mennyiségű ideje van a konyhában ücsörögni és iszogatni a kávéját.

- Ha tovább bámulod az utcát, én fogok begolyózni helyetted - jobbra pillantok, Harry itt áll mellettem, a lányom pedig rajta csimpaszkodik, mint egy kismajom.

- Csak elgondolkodtam - leteszem a bögrém az ablakpárkányra. A hirtelen mozgásomra felfigyel Sonia, és ma először engem választ Harry helyett. - Gyere, Kincsem - átveszem az ölembe, hogy ezúttal engem tudjon összenyálazni.

- Tudod, hogy abszolút melletted állok, ugye? - felvont szemöldökkel, ölbe tett kézzel néz rám, és olyan arcot vág, mintha számon akarna kérni. 

- Igen, és hálás is vagyok érte - kérdőn pillantok felé, mert érzem a mocskos hátsószándékát. Sűrűn csinál ilyet. Harry a titkos kettősügynök, és mindenkinek a magánéletéből száztíz százalékosan ki akarja venni a részét, ha úgy érzi, szükség van a segítségére. Mondjuk legtöbbször csak ő hiszi hasznosnak magát, de nem haragszom rá. Mindannyian egy kicsit ilyenek vagyunk, és mindig próbáljuk védeni a másikat, mintha tényleg testvéreknek születtünk volna, szóval ez elmondható akár rólam, akár Louisról, és természetesen Liamről is. Mind érdeklődnek a dolgok iránt, Liam a múltkori reggelink után többször is rákérdezett, hogy állnak a dolgaink, kijövünk-e egymással, mi van a terápiával, de Harry mindkettőnk számára jó barát, tudom, hogy sokat beszél Eireval. Ez az ideköltözés pedig újabb lehetőséget ad neki arra, hogy elárasszon a jótanácsaival és a meglátásairól dumáljon.

- De ma reggel te voltál a legtuskóbb férj, akit valaha láttam - olyan meglepő természetességgel folytatja, hogy először fel sem fogom, mit mond. Kell néhány néma másodperc, amíg azt nézem, nőtt-e Sonia lába, de a kis zoknis talpacska még mindig akkora, mint tegnap, vagy tegnap előtt. Aztán az agyam feldolgozza az információt. Sóhajtok.

- Tudom. Ez benne a legrosszabb - lehorgasztom a fejem, hogy a lányom elérje a hajam. Összeszűkült szemekkel várom, hogy megtép-e, de csak simogat. Butácskán, a legkevésbé sem kifinomult mozdulatokkal, de szeretetteljesen. Mintha nem ültetett volna fel már többször is az éjszaka közepén, amikor semmi baja sem volt, csupán figyelemre vágyott, vagy nem köpködné tele az arcom és a pólóm, ha éppenséggel nem ízlik neki valami. Tehát a lányom azért még szeret, és van remény arra, hogy ez még sokáig így legyen.

- Akkor miért viselkedtél így? Nagy nehezen kiderítettem, mi nyomja Eire lelkét, csináltunk reggelit is. Azt hittem, mire leérek egy családot fogok látni, de ti..
- De mi, mi? Harry, tudom, hogy ez így nem jó, de nem tudok mit tenni. Félek, hogy valami rosszat mondok, vagy teszek. Jobb elkerülni azokat az eseteket, amikor ingadozik a kedélyállapotunk. Ráadásul megint kihúztam a gyufát valamivel - pontosan nem tudom, mi az, de napok óta érzem a feszültséget. 

- Komolyan? - nevetni kezd, másodpercekkel később pedig a kanapén ülve kuncog tovább, és a tévét kapcsolgatja.
- Most mi van? - értetlenül állok előtte, kezemben a még mindig nyálas arcú lányommal, aki gondol egyet, és nagyjából fél litert köp rá a hátamra, aztán kinevet. Ő is.
Mérgemben csak motyogok, és leülök meccset nézni.
- Tényleg a legjobb kifogásod az ellen, hogy a feleségeddel reggelizz, az az, hogy nem tudtál mit monani, meg hogy pikkel rád? - rámnéz, a fejét rázza. - Eszedbe sem jutott, hogy jól esne neki, ha nem csak akkor pirítanál oda valami velőset, amikor haragszol, vagy veszekedtek?
- Én igyekszem, de akárhányszor mondok valamit, ami egyáltalán nem sértő, vagy offenzív, rögtön támad, hogy mit, mikor csináltam, kivel, és különben is, mit keresek itt-és-itt. Eléggé fárasztó. Ráadásul még mindig zavar a régi-új Eire. Nem tudom miért, de azt akarom, hogy ne változzon meg, hogy ne legyen többé olyan, mint régen, nem akarom, hogy rövid szoknyát hordjon és kivágott ruhákat, nem beszélve a kihívó sminkről meg a frizurájáról.
- Niall, te nem csak hülye vagy, de féltékeny is - lehet. Lehet, hogy igaza van, de engem igenis zavar, hogy amíg ő szemrebbenés nélkül számonkér, én már meg se kérdezhetem, hova ez a nagy változás egyik napról a másikra.
- Igen, mert szeretem, de ő el akar válni, és ha ezt megteszi, én eküszöm neked, hogy levetem magam a Tower tetejéről - kicsit túlzok, és én magam is érzem, hogy túlreagálom a dolgokat, de jól esett mindenzt kimondanom.
- Na idefigyelj - hirtelen felém fordul, a képernyőt már egyikünk sem bámulja, csak Sonia mutogat a focistákra, és azt az egy szót gügyögi, amit már elég jól begyakorolt két nap alatt, „enyém”. - Eirenak már elmondtam, mit gondolok, de akkor megosztom veled is. Gyerekesek vagytok, hülyék és elviselhetetlenül hisztisek. Ha nem akarod elveszíteni a feleséged, akkor ma este megfogod a kezét, és elviszed vacsorázni, sétálni, vagy csak leülteted az asztalhoz, gyertyát gyújtasz, megteszel bármit, amitől hasra vágódik, és térden állva fogsz könyörögni a bocsánatáért, amiért seggfej vagy. És most nem számít egyáltalán, hogy melyikőtök hibázott, mert mindketten elrontottátok, pedig nem is volt mit. Én addig elviszem Soniat sétálni, vagy átmegyek Liamhez, lényegtelen.
Megreked a levegő a tüdőmben, és döbbenten pislogok néhányat, mielőtt megszólalnék. Harry beszélőkéje elég jól működik, efelől nincs kétségem.
- Harry, ez nem egy romantikus film, valószínűleg ha elhívnám valahova, sértődötten elvonulna, vagy kinevetne. De kösz, jó tudni, hogy seggfej vagyok. Igazi jó barát vagy - elhúzom a szám, igyekszem mosolyogni, ami érthetetlen okokból nem megy, pedig még meg sem bántódtam. Leteszem Soniat a földre, engedem, hogy kóboroljon, amerre csak szeretne, és elindulok a konyhába, hogy igyak egy kávét, mert már nem igazán tudok mit kezdeni magammal. Legszíveseben bemennék a stúdióba, hogy finomíthassak néhány apróságot a dalon, amit elkezdtem pár hete, de Harry nem engedné, hogy egyedül legyek, ráadásul elég nagy bunkóság lenne őt itt hagynom. Szóval úgy teszek, mintha jól érezném magam a házamban, aminek minden szeglete Eirera emlékeztet, és hagyom, hogy Harry tovább sorolja az érveit amellett, hogy ma délután cselekednem kell.
- Nem azért mondtam, csak szörnyű így látni, ráadásul pont titeket! - utolér, és két bögrét elővéve magyaráz tovább, miközben feltúrja a hűtőt tejért. - Emlékszem, milyen undorító módon szerelmesek voltatok, és arra is, amikor Eire sírva a nyakamba ugrott az esküvőtök előtt. És arra is emlékszem, az volt az utolsó mondata, mielőtt bekísértem hozzád, hogy ha pofára esik, ássam el a tengerparton oda, ahol senki nem találja meg, és akkor is, ha elront valamit. És most ilyen közel vagyok ahhoz, hogy beszerezzek egy ásót, és megfenyegessem - a mutató és hüvelykujját egészen közel tartja egymáshoz. Most már én is inkább nevetek, mert ezt elmesélte nekem, még aznap este, és percekig csak nevettünk azon, menniyre féltünk mindettől, pedig a világ legegyszerűbb dolga volt hűséget és szerelmet fogadni valaki olyannak, akit teljes szívünkből szeretünk, és az eskünk potosan olyan volt, mint mi, rettenetesen nyálasak, de viccesek is, és a másik tudta nélkül mindketten belefogalmaztuk valahogyan azt a vodkagőzös téli estét, amikor megláttuk egymást.
Még most is a hideg ráz, ha arra gondolok, annak már lassan 5 éve, hogy kimondtuk a mindent megváltó igent. Ráadásul a házassági évfordulónk vészesen közeledik, amit még fogalmam sincs, hogyan s miként fogunk eltölteni, ha a viszonyunk ilyen mérges és harapós marad. Ezen csak egy csoda, vagy egy családi tragédia segíthetne, de abból már volt elég.
- Harry, szerinted az évfordulónkon mi lesz? - töltök mindkettőnknek kávét, aztán gyorsan megpróbálom elkeverni benne a cukrot, hogy elolvadjon, és ne ropogjon a fogam alatt a sok apró darabkája.
- Mit szeretnél, mi legyen? - belekóstol a sajátjába, majd egy fintorral jelzi, hogy valamit csúnyán elronthatott. Még vagy két púpozott kanállal tesz a cukorból, hogy végül teljes boldogságban kávézhasson tovább.
- Hogy azt mondja, szeret, és nem akar elválni, elköltözni vagy elperelni tőlem Soniat. Hogy már nem haragszik amiatt, hogy sokat dolgozunk, és nem féltékeny senkire, akiknek kizárólag a jómodor és a régóta tartó barátság miatt küldök néhanapján üzenetet.
- Hm, legalább nem vagy nagyravágyó - cinikusan megvonja a vállát, majd a lányomra vigyorog, aki összkerékmeghajtással gyorsabb, mint gondolnánk, és egyenesen a lábunknak rohan.- Ugye? Keresztapa leggyönyörűbb keresztlánya - vigyorog és bohóckodik neki, Sonia pedig élvezi, boldogan sikkant fel, akárhányszor Harry haja megcsiklandozza a nyakát vagy az acát. - Te, eddig nem félt a vihartól? Az idő ellenére kifejezetten jó kedve van.
- De igen. Viszont itt vagy, és nem számít semmi más - kinézek az ablakon, ahol még mindig az egybefüggő esőfüggönyt látni, és a kihalt, üres kertvárost. - Legalább jó kedve van, és nem sír, mert azt nem szeretem, olyan, mintha a szívemet zúzná szét valami, ha fél vagy szomorú.
- Gondolj így Eirera is, hogy nem szabad engedned, hogy összezuhanjon. Meg kell védened, a férje vagy. A férfi, akit párjául választott.
- Tudom, és remélem, hogy ezt sikerül majd egyszer bebizonyítanom neki - folytatnám tovább is, de zajt hallok kintről, és amint az ablakhoz sietek, Eire autóját látom megállni. Kivágódik az ajtó, és az esernyő után őt is meglátom. Az esőben és szélben küzdve csukja be a kocsiajtót, és megnyomja a riasztót.
Szinte azonnal az ajtó mellé ugrok, kinyitom a kaput, és az ajtót is, hogy minél gyorsabban bejuthasson a feleségem a házba.
- Szia, ilyen korán? - mielőtt megszólalhatnék, megteszi helyettem Harry, én meg csak állok, és teljesen bénán fogom az ajtót, amíg bejön, és dühösen levágja az esernyőjét.
- Igen, elment az áram az irodában. Nem tudtunk semmit se csinálni, aztán szóltak, hogy menjünk haza, mert újra kell indítani majd a rendszert, beleértve a biztonságit is, és nem akartam, hogy bárki bentragadjon délutánra, vagy akár estig. Szóval, mára ennyi, hála a csodás viharnak - látom rajta, hogy tényleg csalódott és ideges.
- De ugye nem veszik el így semmilyen munkád? - magamat is megdöbbentem az őszinte érdeklődésemmel és a bátorságommal, de láthatóan Eire nem akad fenn ilyen dolgokon. Leveszi  a kabátját, amiből csurog a víz, és elkeseredve válaszol.
- Nagyon remélem, mert akkor kezdhetem elölről többnapi munkámat, és rajtam kívül mindenki - elfogadja a segítségemet, és a kezembe adja a táskáját, amíg kibújik a másik kezével is a vékony dzsekiből, és a pulóveréből, ami szintén átázott.
- Siess, öltözz át, csurom víz vagy - Harry közelebb lép, és leellenőrzi, hogy csak úgy tűnik, vagy tényleg tejesen elázott Eire, és valóban az esőtől csöpög a víz a haja végéből.
- Ahj, tudom, mindjárt megfagyok - mielőtt eltűnne, megpuszilgatja Soniat - Remélem jól viselkedtél, amíg mami távol volt, kis Hercegnőm.
- Nagyon jól érezte magát, képzeld, nem félt a viharban sem - büszkén mesélem a lányom hőstettét, ugyanis ő még Eirenél is jobban fél, hiszen még olyan picurka, messze nincs egy éve sem köztünk, és a viharral járó zajok nem meglepő módon halálra rémítik őt.
- Nahát, akkor tényleg nagyon bátor vagy - szerelmesen megölelgeti, aztán, hogy ne legyen Sonia is csupa víz, felszalad az emeletre.
- Látod!? Megy ez nektek, csak gyakorolni kell - Harry kapva kap az alkalmon, és szinte rögtön megszólal, amint lehetősége adódik.
- Ja, persze - becsukom végre az ajtót, hogy ne essen be az eső és ne fújjon be a hideg szél, de közben Eire csatakos nyomait nézem, amit otthagyott minden lépésénél, minden egyes lépcsőfokon, a konyhában, ahol leguggolt Soniahoz, és az előszobában, ahol megszabadult a nedves ruháinak egy részétől.
- Egyszer látnod kéne magad, hogy még mindig milyen áhitattal, nyálcsorgatva nézel utána. Haver, mi ez, ha nem szerelem...?
- Ez bizony az - zsebre vágom mindkét kezem, aztán a padlót bámulom. Azt a pontot, ahol teli talppal beleléptem a vízbe, és a zoknim azonnal hideg, esővízben kezdett el úszni.- De nem hiszem, hogy viszonozná.
Egy hosszú másodpercig némán állunk, aztán megszólalok, de úgy érzem, hogy lánggal égetik a nyelvem minden egyes szónál.
- Hé, hogy is mondta Zayn mindig? Hajóra várni a repülőtéren?

Eire

Alig várom, hogy megszabadulhassak a hideg, nyirkos gönceimtől. A harisnyám el is szakadt a nagy rohanásban, valószínűleg akkor, amikor beleakadt a szoknyám valamibe, miközben megpróbáltam elmenekülni a vihar és a pásztázó pillantások elől a parkolóban. Szinte azonnal kidobom a kukába, a többi ruhámat egyszerűen ledobom a földre, és amíg arra várok, hogy megteljen a fürdőkád vízzel, lemosom a sminkem.
Brittany szavai visszhangzanak a fejemben, hogy meg kell mutatnom magamnak, Niallnek, és az egész világnak, milyen fából is faragtak, és én egy erős, gyönyörű, és független nő vagyok, valahogy mégsem sikerül elhitetnem mindet magammal. Sem erős, sem gyönyörű nem vagyok jelenleg, mert legszívesebben a padlón heverve hisztiznék, amiért ma reggel sem sikerült javítanom a helyzetünkön, Niall rideg és távolságtartó, amit meg is értek. A gyönyörű pedig egyértelmű, miért nem igaz. Az a méret, ami a ruháim címkéjén van, már lassan meg sem található a boltokban, és ideje lenne felkeresnem valami kismamaruha-üzletet, vagy egy olyan helyet, ahol a vastagabb emberekre is árulnak ruhát, mert mindenhol úgy néztek rám, mintha minimum hat XL-es méretet kerestem volna, pedig nem éreztek eddig extrémnek a ruhaméretem. Az arcomat pedig csak rengeteg festékkel és optikai csalássak tudom úgy helyrehozni, hogy valóban szépnek lássanak.
És ott van Mark is. Ma is olyan figyelmes volt, mielőtt eldöntöttem volna, hogy mindenkinek haza kell mennie, a fülem rágta, hogy menjek, ha a lányom ennyire fél, mert biztosan szüksége van rám. Nem mondom, elég rámenős, de jól esett, hogy volt valaki, aki az én és a lányom érdekeit próbálta előtérbe helyezni. És ahogy néz rám, olyan érzésem van, mintha a vesémbe akarna belelátni, tudni akar mindent, és félelmetes, hhogyan issza minden hozzá fűzött szavam. Valahol rémisztő, de mégis jól esik.
Belenyomom a krémes tégelybe a vattacsomót, és elkezdem a szemem és az arcom dörzsölni. Elképesztő mennyiségű fekete és barnás festéket mosok le a bőrömről, mintha egy súlyos maszkot viseltem volna- lehet, hogy így is volt. Néhány perc alatt, mire teljesen megbizonyosodom arról, hogy az utolsó alapozóréteget is levakartam magamról, egy helyes kis kupacot építek magam mellé a vattagömbökből, amik egy rossz mozdulat következtében szétgurulnak. Azt hiszem ez abszolút leírja, milyen napom van.
Felszedegetem őket, elzárom a vizet, és nyakig merülök a habos fürdőben. Szinte azonnal zsibbadni kezd mindkét lábam, érzem, hogy hirtelen átmelekszik  bőröm, és rájövök, hogy semmi másra nem vágytam eddig, csak arra, hogy feküdjek a forró, illatos habban, ne gondoljak semmire és senkire, biztonságba tudjam Soniat, és elteljen egy nap veszekedés nélkül. Éppen ezért olyan sokáig húzom a fürdést, ameddig csak tudom, megmosom a hajam, és még a fürdőszobában nekiállok kifésülni az összegubancolódott, ám mostanra samponillatú tincseimet. A szennyestartóba begyűröm a ruháimat, a tisztát felhúzom, a hajam pedig becsavarom  egy törölközőbe.
Mire kiérek a nappaliba, a vihar majdhogynem teljesen elvonul, már csak rettenetesen esik az eső. Harry és Sonia a szőnyegen ülnek, a lányom hatalmas mozdulatokat tesz, és kipakolja egy hosszú sorba minden kezébe akadó játékát, és szinte kényszeríti Harryt arra, hogy lenyűgözve forgassa őket egyesével. Én legszívesebben újra kifésülném és összekócolnám a hajam, csak azért, hogy ne érezzem kellemetlenül magam Niall társaságában, ám erre nincs lehetőségem. Mármint meglógni.
Ugyanis Niall szinte rögtön, ahogy meglát, elindul felém. Kicsit félénken, és bűnbánóan- amitől elképesztő lelkiismeretfurdalásom támad.
- Csináltam teát, hátha átmelegít - lazán, bár tényleg visszafogottan, és óvatosan szól hozzám, nekem pedig az elmúlt hetekben, hónapokban semmi nem esett ilyen jól tőle, mint ez az apró figyelmesség.
- Köszönöm - elfogadom, és az ujjaim rögtön a bögre köré fonom, hogy érezzem a forróságot. Föléhajolok, hogy beleszagoljak, de először nem érzek semmit, csak a méz illatát.
- Jázmin. Csak ezt találtam - megrántja a vállát. Mintha valami rosszat tett volna. Pedig ha tudná, most milyen áthidalhatatlannak tűnő távolságot sikerült legyőznünk az ő segítségével, valószínűleg nem így és nem ezt mondaná.
- Finom. Nagyon - muszáj letennem, mert vagy 90 fokosnak érzem, és a nyelvem is teljesen leégettem, de ezt nem akarom mondani neki, nem akarom megbántani.
Akarok még mondani neki valamit, bármit, de nem tudok, és ő is tehetetlenül áll mellettem. Mindketten Soniat nézzük, és szemlátomást Niallt is elkápráztatja, milyen okos és elbűvölő a kisemberünk.
Régen, ha így álltunk, átölelt, és én is megpróbáltam teljesen átkarolni őt, de sosem sikerült, és szegényből kis híján kiszorítottam a szuszt. De szerettünk így ácsorogni, figyelni Soniat, ahogy játszik, vagy csak figyeltük, ahogy teljesen szétcsúszva alszik el egy hosszú és fáradtságos nap után. Most viszont megtartjuk a szigorú félméteres távolságot, még csak egymásra sem nézünk, pedig ha lenne elég bátorságom, csak őt figyelném, és megpróbálnám a lényének minden apró szegletét elraktározni, és elzárni magamban, hogy sose feledkezzek meg róla, az emberről, akitől minden jót és minden rosszat megkaptam, és aki nagyobb hatással volt rám nyolc év alatt, mint a szüleim előtte közel húsz esztendőmben.
Mire összeszedem minden bátorságom, és találok egy megfelelő kérdést is, amit sértődés vagy hiszti nélkül megválaszolhatna, addigra kifordul mellőlem, és a telefonját kezdi bámulni megint. Egy félmosollyal az arcán ül fel a pultra félig, néha a lányára pillant. Hosszú percekig nézem őt, rám se hederít, és minden kedvessége feleslegessé válik. Érzem, ahogy kipukkan a minket körülvevő harmatgyenge lila köd. Megragadom a bögrém, és a még meleg teát egy az egyben kiöntöm, és végignézem, ahogy lefolyik a mosogatóban.
Pedig már kezdtem azt hinni, hogy végre sikerül elindulnunk egy másik irányba, hogy talán megint sikerülhet megtalálnunk a közös nevezőt, de úgy tűnik, sem Harry jelenléte, sem Sonia újabb mérföldkövei nem elegek ahhoz, hogy bármi is megváltozzon köztünk. Ettől pedig feszültnek érzem magam, és azt kívánom, bárcsak lenne egy gyorshívó a telefonomban, aminek segítségével elérhetném Markot, hogy legalább egy ember mondjon nekem valami bátorítót és szépet, ha már a férjem nem képes beszélgetni velem.