31. Beszéljük meg

Eire

- Eire - lehajtja a fejét, és gyorsan felpillant a többiekre, hogy figyelnek-e minket. 

Louis percek óta hallgatózni próbál, de annyira lefoglalja az álcázás, hogy észre sem veszi, mennyire átlátszóan viselkedik. Ráadásul Zayn nevére jól láthatóan eltorzul az arca egy percre, a kezei pedig ökölbe szorulnak.- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

- De miért? Liam, nekem tényleg hiányzik. A barátom, és tudom, hogy milliókat bántott meg, de adnunk kell neki egy esélyt. Megbánta, láttam rajta, és olyan jó volt őt látni! - úgy könyörgök, mint egy gyerek, és annyira, de annyira akarom tudni, hol találom meg őt.

- Niall tudja, hogy ezt akarod? 

- Akkor nem tőled akarnám megtudni, éppen hol találom meg- nem akarom elveszteni a szemkontaktust, de Liam pont ez ellen küzd. - Kérlek.

- Nem, Eire. Előbb beszéljünk meg néhány dolgot, mert most sok minden összejött, és egyenlőre elég ez a temétés is.

- Úgy kezelsz, mintha tíz éves lennék - összefont karokkal állok vele szemben, és továbbra is megpróbálok hatni az ítélőképességére a tekintetemmel.

- Mert úgy is viselkedsz. Menj inkább Niallhöz, mondd el neki, mire készülsz. Ha rábólint, én magam viszlek el hozzá.

- Rendben - nem gondolhatja komolyan, hogy feladom. - Azért köszönöm - ösztönösen ölelem magamhoz, mert szeretem, mint embert, és tudom, hogy megint segíteni fog. Ugyan még nem találtam ki, hogyan fogom neki mindezt meghálálni, de megtalálom a módját, és rendbe fogom hozni a barátságom Zaynnel, mert egyre többször gondolok rá, és hiányzik.

Sajnálom, amiért ez történt, és az apám elvesztése többek között arra is rávilágított, mennyi mindent hagyunk futni az életben. Zaynt nem fogom hagyni, hogy végleg eltűnjön az életünkből.
Visszaülök Niall mellé, hamarosan úgyis leszállunk, és be kell majd kapcsolni magam, meg persze Soniat is, de előtte átgondolom, hogyan is vigyem véghez a tervem.
- Minden oké? - tenyerét a combomra simítja, ami még úgy is teljesen idegennek hat, hogy az elmúlt napokban gyakorlatilag megint olyan, mintja az én Niallöm lenne. Nem másé, nem az, aki után éber álmaimban epedezek, aki semmi mást nem ad nekem, csak kínt és könnyeket.
- Hogyne - vágom rá, ezzel egy időben pedig elhúzódok. - Hova utaztok?
Egy ártatlan kérdésnek szánom, ezért még engem is meglep a reakciója. Elakad a lélegzete, visszarántja a kezeit, amik remegnek, és megesküdnék rá, hogy el is sápad.
- Ezt otthon megbeszéljük. Megyek, visszaültetem Soniat - kapkodva áll fel mellőlem, és kikapja Harry kezéből a lányunkat.
- Hova rohansz? - csalódottan szólal fel a büszke keresztszülő, sem ő, sem Britanny nem értik a rohanását.
- Sok idő, míg rendesen be tudom kötni - Niall még mindig zavart, nem mer rám nézni, holott tudom, hogy tudja, figyelem minden mozdulatát.
És bár valóban őt nézem, igazából minden gondolatom akörül forog, vajon most épp mit titkol előlem annyira, hogy már ettől a kérdésemtől ilyen zaklatottá vált. Néha képes lennék eladni a lelkem az ördögnek, csak hogy egy röpke percre megértsem Niall gondolkodását, hiszen, ha ekkora jelentőséggel bír az az utazás, amit államtitokként kezel, egy nap kénytelen lenne elmondani. Akkor miért olyan nehéz időben szólnia, hogy ne érjen meglepetésként, hogy nélküle kell ébrednem és boldogulnom? 

Akkor sem tudok meg többet, amikor visszaül mellém, csendben bekapcsolja az övet, amire még nem is figyelmeztettek minket, és türelmesen vár, összezárt térdekkel, a markában szorongatja a rágót. Felém nyújtja, de nemet intek. Nem kell semmi más, csak hogy legyen őszinte velem.

- Most ez komoly? Azt hittem most már normálisan fogunk tudni beszélni, de ezek szerint megint tévedtem - igenis rosszul esik, hogy nyíltan rákérdezek valamire, és bár nem hazudik a szemembe, de titkolózik, látom, hogy feszeng. 

- Mondtam, hogy majd otthon elmondom! - sértődötten elfordítja a fejét, és valóban úgy tesz, mintha én lennék az, aki bántón viselkedik, mintha az én hibám lenne bármi is, pedig én tényleg csak szerettem volna megtudni, hogy hova utazik.

Ez olyan nehéz? Ezért kell felháborodni, és elfordulni? Mit tervezhet, hogy így reagál?

- Ez szép - direkt úgy morgok, hogy biztosan meghallja, még akkor is, ha úgy tesz, mintha aludna. Nem alszik, ilyen gyorsan, alig néhány pillanat alatt , képtelen elaludni, csak épp most nincs hová elmenekülnie, kénytelen mellettem maradni, ezért azt hiszi, nincs más választása. Pedig van, és én sokkal boldogabb lennék, ha az igazságot választaná végre.

Liamet keresem a szememmel, de annyival mögöttünk van, hogy túlságosan ki kellene tekerednem ahhoz, hogy lássam, azonban a biztonsági övem már nem akarom kikapcsolni, csak reménykedek abban, hogy a leszállást követően tudok még pár szót váltani vele. 

Türelmetlenül várom, hogy meghalljam a leszálló repülő jellegzetes hangjait, mijden fékelmem ellenére sem kapaszkodom sem a karfába, sem Niall karjaiba, amikor pattogni kezdenek a kerekek az aszfalton, és még akkor is csak kíváncsian fürkészem a férjem, amikor mindannyian elhagyjuk a gépet. Úton a terminál felé kicsit lemaradok, Soniat ringatom az ölemben, hogy ne féljen. Tágra nyílt szemmel bámulja a hatalmas tereket, a golyóálló üvegben visszatükröződő arcomtól viszont megnyugodni látszik. Alábbhagy a rúgkapálása, csendesen a vállamra hajtja a fejét, és csak akkor mozdul meg újra, amikor meglátja Harryt, kezében az ő kistáskájával, amin ugyan az a dínó van, mint a kiskanalán.

- Louis hívott taxit nektek is - kivételesen nem úgy beszél hozzám, hogy közben a lányom szórakoztatja. Furán tegetetlen, ahogy itt ácsorog velem szemben, egyik kezében a táska, a másik janagul a zsebében lóg.

- Rendben, köszi - kiveszem Sonia kezei közül a hajam, mielőtt még megtépne játékból. - Harry, kérdezhetek valamit?

- Nem tudom, épp hol van Zayn, és ha bármit meg akarsz tudni, jobb, ha Niallel beszélsz - féloldalasan elmosolyodik, végre visszatér a határozottsága.

- Harry, ne csináld már te is! Niall nem hajlandó beszélni, pedig...

- Fog, csak még tisztázni akar mindent, hogy a lehető legbiztosabb legyen minden. Ne haragudj rá, csak azt szeretné, ha minden a legnagyobb rendben lenne veletek - közelebb hajol hozzám, nekem is és Sonianak is ad egy-egy homlokpuszit. - Megyek, alig várom hogy hazaérjek. Majd beszélünk, rendben?

- Rendben - lemondok arról, hogy a férjem barátai elárulják ezt az óriási titkot, és elfogadom a tényt, hogy ma sem jutottam közelebb az igazsághoz.

Niall

Túl könnyű lenne szó nélkül összepakolni, és elmenni, de nem tehetem meg. Már nem. Családom van, feleségem és gyerekem, ami bármennyire csodálatos, valamiért most mégis úgy érzem, hátráltat. Nem tehetek bármit, nem ülhetek csak úgy vissza egy repülőre, céltalanul nem élhetek. Olyan ez, mint a mókuskerék, vagy a három műszakos gépsori munka. Nincs kiszállás, mindig ott kell lenned a megadott időben, és bárhogy küzdesz, valaki visszanyomja a fejed a víz alá, te meg csak mész, dolgozol, csinálod, különben megbélyegeznek, sárral dobálnak.

Persze, azért sokkalta több örömet okoz egy boldog nevetés, félmosoly, sőt, néha napján egy sírástól mentes, átaludt éjszaka felér egy kéthetes álomnyaralással, de ez nem változtat a tényen, hogy be van zárva az ember olyan normák és szabályok közé, amit korábban nem is ismert és foglalkoznia sem kellett vele. Én is csak egy srác voltam, aki élte az életét, még ha nem is volt túl átlagos mások számára. Nekem viszont teljesen természetes volt, hogy esténként csak tévézek, vagy felvételen vagyok, öltöztetnek, egy csomó alapozót kennek rám. Minden nap volt pár óra, amikor mikroportot erősítettek rám, hogy hallják a hangom, reggelente pedig kikapcsolt telefonnal a kezembe aludtam addig, amíg elviselhetetlenné nem vált az éhségem. 

És most?

Késő estig egy törpe embert kergetek, rosszabb napokon a feleségem csapkodását hallgatom, akárhányszor csak a közelébe férkőzöm. Már reggel fél hétkor olyan zajokra ébredek, amiket csak egy dühös nő tud életre kelteni, és amikor végre kocsiba ülök, bűntudatom van, amiért képtelen vagyok kibékíteni őt, vagy hosszútávon változtatni a viselkedésemen.

Persze ezek a gondolatok csak akkor bukkannak fel, amikor a nap végén, kótyagos fejjel, fáradságtól elterülve fekszek az ágyban és a mellettem fekvő feleségemet figyelem, ahogy a takaró alatt emelkedik és süllyed a mellkasa. Le sem tudom venni róla a szemem, mert akármennyit veszekszünk, nekem örökké a szerelmem marad, aki még dühösen is gyönyörű, és akárhányszor a szemébe nézek, újra meg újra darabokra esem, és megint azt érzem, mint amit a legelső találkozásunkkor. Kivéve, hogy az esetek többségében nem vagyok részeg és nem haragszom az ítéletidőre. Attól a téltől fogva már egy rossz szavam sincs a hóra, mert valami olyat kaptam tőle, amit az addigi életemben senki sem tudott volna megadni nekem. 

De a jóból is megárt a sok, és nem akarok most már örök életemre az a Niall Horan maradni, aki elvett egy gyönyörű, zöldszemű lányt, és apa lett. Nem akarom, hogy úgy emlegessenek, mint a One Direction egykori tagja, mert én még mindig az a srác vagyok az ír zászlós mikrofonnal, aki egy színpadon ugrál, gitározik és millióknak próbál örömet okozni egy dallal, amit a magukénak érezhetnek a közönség tagjai.

- Szóval még mindig nem vagy hajlandó elmondani, hova mész? - olyan érdektelenül és fáradtan kérdezi tőlem meg minden este Eire, mintha ettől az információtól múlna az élete. De akárhogy próbálkozik, még nem akarom elmondani neki, mert fogalmam sincs, hogy fogadná, és még semmi biztosat nem tudok. Csak hogy menni akarok, menekülni, tényleg csak kiszakadni ezekből a mindennapokból egy pár hétre, esetleg néhány hónapra. Visszajönnék, ez teljesen természetes, de elegem van már abból, hogy nem csinálhatom azt, amit mindig is akartam.

- Nem megyek sehova - talán indulatosabban beszélek a kelleténél, mert egyetlen mozdulattal ugrik ki mellőlem az ágyból, a takaróját ráhajtogatja a párnáira, majd ölébe véve a kis csomagot, ellépdel a folyosó irányába. - Eire, most komolyan? Megint ezt csinálod?

- Igen, Niall. Megint - vissza sem néz, csak megáll, hogy biztos meghalljam, amit mond.

- Ne csináld ezt, kérlek. Gyere vissza - az agyam ezt mondatja velem, de a szívem mintha kicserélték volna. Belefáradt a kíváncsi, önző kérésekbe.

- Ó, nem. Nem vagyok hajlandó elölről kezdeni mindent, elég volt. Folyton hazudsz, titkolózól, és ha kérdezek valamit, úgy kezdesz beszélni, mintha tehetnék bármiről is. Pedig hidd el, fogalmam sincs róla, miért gondolhatnád ezt. Elfáradtam - ezeket már a szemembe mondja, az ajtónak támaszkodva, kezében az ágyneműjével.

- Csak gyere vissza - annak az emléke, ahogy legutóbb itt hagyott, élénken feldereng, szinte látom, ahogy ugyan ezt végigcsinálta akkor. Ez már a konok énemnek is pont elég ahhoz, hogy tíz körömmel ragaszkodjak a jelenlétéhez.

Emlékeztetnem kell magam arra, milyen szörnyű érzés volt minden reggel nélküle ébredni, és megbarátkozni a gondolattal, hogy esténként is legfeljebb egy veszekedés erejéig látom.

- Beszéljük meg!

- Beszéljük meg... - rosszallóan nemet int a fejével és nevet. - Niall, eddig ezt próbáltam elérni, és most csak úgy idevágod?

- Most miért mondod ezt? - kipattanok a kellemesen langyos takaró alól, lassan megközelítem őt.- Eire, mindketten kimerültünk, sok volt ez a pár nap. 

- Néhány percre még teljesen más voltál. Mi történt? Ez most melyik Niall? Amelyik tényleg így gondolja, vagy aki csak el akarja simítani a gondokat egy pihentető alvás érdekében? 

- Niall Horan. A férjed.

- De melyik? Áruld el, melyik? - ahogy megrázza a fejét, mindenét beteríti a haja, a kócos loknik, amiket már teljesen széttúrt.

- Az, amelyik szeret és jót akar nektek! Nem azért nem mondtam semmit, mert titkolni akarom.

- Ó, szóval mégis csak elutazol! Ez remek hír, Niall, köszönöm! És csupán kettő nap kellett ahhoz, hogy ezt eláruld nekem, holott már legalább ezerszer rákérdeztem! Fantasztikus.

- Ne legyél cinikus, nagyon szépen kérlek! 

- Ne legyek cinikus? Niall, édesem, te pedig ne tagadd le kérlek ezeket az apróságokat - nem is dühös, inkább csalódott, és ha képes lenne rá, a tekintetével felgyújtana mindent. Velem az élen.- Tudod, nem is az érdekelt volna, hogy hova meg kivel mész, csak abból, hogy házasok vagyunk, egy család, arra következtettem, hogy megbeszélünk dolgokat, elmondjuk a másiknak, ha történik valami. Te mit szóltál volna, ha se szó, se beszéd itthon hagyom neked Soniat, és egy cetlit hagyok csak magam után? Hm? Mondd meg, Niall, mit csináltál volna, ha a tudtod nélkül megyek el apa temetésére?

Szóhoz sem jutok, csak a levegővételig jutok, mert rájövök, hogy ez egy újabb pillanat, amikor jobb, ha meg sem szólalok, mert minden kimondott szó csak ront a helyzetemen. Ha helyeselek, és bevallom neki, hogy abban a pillanatban pánikba estem volna, lezárattam volna az ország összes repterét, hogy ne tudjon elmenni nélkülem, akkor is neki lesz igaza. És akkor is érthető lenne a kiborulása, ha ellenkeznék, és kiengedném a bensőmbe ragadt keserűségeket. Sőt. Azt hiszem, az utóbbi végleg kinyírná a házasságunkat, mert nagyon úgy tűnik, hogy semmi sem változott, csak épp nem volt időnk foglalkozni a fásult, önsajnálattól bűzlő önmagunkkal.

- Na jó, tudod mit? Ne is válaszolj, nem akarom hallani, mit próbálsz megint elhitetni velem. Vagy eltitkolni. Mindegy - sarkon fordul, és a paplant végighúzza a folyosón maga után, hogy néhány ajtóval arrébb megint eltűnjön. 

Én meg csak itt állok, teljesen bambán, azt sem tudom, mit kellene tennem, vagyis, inkább mit kellett volna, mert most már szinte mindegy. Ma már nem tehetem jóvá a dolgot. Utolsó lehetőségként még megpróbálok bejutni hozzá, de a vendégszobát kulcsra zárta. Kopogok kettőt egész halkan, hátha válaszol. Az arcom teljesen a fához nyomom, és szólongatni kezdem.

- Eire. Nyisd ki, nagyon szépen kérlek.

- Hagyj aludni, Niall - több tíz másodpercnek tűnik, mire válaszol, a hangját alig hallom, de még így is tudom, hogy sír.

Régen nem volt ilyen. Persze, tudom, a terhesség, és az azt megelőző időszak kemény volt. A nő, aki előtt leborulnék minden nap, és minden egyes lábnyomát képes lennék megcsókolni, már közel sem ugyan az az ember, aki régen volt. És nem azért, mert már nem mosolyog, vagy többet sír. Azt hiszem, Eire úgy igazán csak most nőtt fel, és amit én nem tudtam neki megmutatni, vagy elmagyarázni, hogy milyen sokrétű lehet a fájdalom, vagy a büszkeség, mennyi fokozata van az elkeseredésnek, és hányféleképpen lehet boldog valaki, azt épo most kezdi felfedezni. Nem tőlem tanulta, hanem általam, de most már az érzelmi skálája közel tízszeresére nőtt, ami sokszor remek dolog, de ilyenkor átok minden perc, amit elzárva tölt. Szörnyű, mert fogalmam sincs, mi jár a fejében, mit fog tenni, milyen hangulatban ébred, vagy mi lesz az első szava hozzám egy-egy beszélgetés után.

Két lehetőségem van. Vagy visszamegyek, vagy addig ülök az ajtaja előtt, amíg végre ki nem jön, és akkor elmondok mindent, a nyakába zúdítom minden tervem, vágyam, álmom: a turnét, azt, hogy ne dolgozzon, és hogy próbálkozzunk meg még egy gyerkőccel. Zenélni akarok, de nem csak egy hangszigetelt dobozban, hanem igazi, élő, hús-vér embereknek. Szeretném, ha annak az életnek ő is és a kislányunk is részese lehetne. És szeretnék egy kisfiú apukája lenni, hogy legyen kinek megtanítanom a foci szabályait, és megmutathassam neki, milyen remek időtöltés a golf. 

30. Színészek

Niall

Hiába szólítom meg, alig reagál. Többnyire csak bólint. 

Egyetlen szó nélkül ül a kocsiban, néz előre, de aligha lát valamit. Magára hagyom néhány percre, de a biztonság kedvéért magammal viszem a slusszkulcsot, és megkeresem Soniat.

Már az előtérben kiszúrom a lányomat, aki a keresztszülei társaságában jól láthatóan remekül szórakozik. Kíváncsian forgatja a fejét a temérdek ismeretlen felé, azonnal barátkozni akar. Minden kézfejet megtapogat, amit felé nyújtanak, sokáig észre sem vesz.

- Nézd, ki van itt, Sonia! Apa - Britanny csak addig mosolyog, amíg rám nem néz. - Hé, mi történt? Hol van Eire?

- Kint ül a kocsiban - megcirógatom a puha hajacskát, Sonia nyöszörögve nyújtózik felém. Gyorsan körbepillantok, nehogy bárki meghallja, amit mondani fogok - Meredith elküldött minket. 

- Mi? - Harry is és ő is egyszerre kérdeznek vissza.

- Nem, nem, nem - Britanny átadja nekem a lányom, és Harry vállát félrelökve indul el. - Meredith! Nem látta valaki Meredith-t?

- Erre semmi szükség - Harry utána nyúl, de a lány hamar kikapja a karját a szorításból.

- De, Harry. Sonia keresztapja vagy, és neked is az ő érdekeit kell nézned! Nem hagyom, hogy a legjobb barátnőmet kirakják a saját apja temetéséről a családjával együtt! Nem rángathatjuk sem a gyereket, sem Nialléket! 

- Persze, de nem ez a legjobb megoldás, tudod jól - ismét a kezei felé nyúl, hogy megfogja. 

Fogalmam sincs, mi folyik kettejük között, de egészen olyan érzésem van, mintha egy titkos, senki más által nem ismert nyelven beszélnének. Harry csak néz rá, enyhén nemet int a fejével, Britanny viszont hevesen bólogat, mielőtt a mellkasára borulna. - Kimennél Eirehoz? Addig összeszedem a többieket.

- Rendben - megtörli az arcát és visszalép mellém. - Mit mondtál? A kocsiban van?

- Igen - biccentek, és engedném el magam mellett, de Harry mutogatni kezd, hogy menjek én is.

- Kint találkozunk. Ne hozzuk magunkat túlságosan kínos helyzetbe - sarkon fordul, a lépcső aljánál kiszúrja Liamet és Louist, akik Eire unokatestvéreivel beszélgetnek valamiről, láthatóan jókedvűen.

Bármennyire nem szeretnék, mégis csak bent maradok, kíváncsian várom, hogyan akarja elsimítani a helyzetet Harry, mert az előbbi kirohanásra néhányan felkapták a fejüket, és velem együtt ők is tudni akarják, mi fog kisülni ebből. Sutyorognak, Harry csak odahajol Liamhez, és félig mutogatva, félig tőmondatokat használva elmagyarázza a dolgot. Csak annyit látok belőlük, hogy bólintanak, és mintha rettentő fontos lenne megosztaniuk velem valamit, felém indulnak. Semmit nem tudok leolvasni az arcukról, mert túl jó színészek, és csak az átható együttérzés látszik rajtuk.

- Sétáltassuk meg Soniat, szüksége van egy kis friss levegőre - Louis bökdösni kezdi az oldalam, hogy induljak el kifelé. Értetlenül kapkodom köztük a tekintetem.

- Indulj már - morog Liam, és kedvesen odaint Jamesnek és a feleségének. 

- Most ez mire jó? - szegezem feléjük a kérdést, amint kilépünk. Britanny már a kocsiban van, próbálja szóra bírni Eiret, akit szemmel láthatóan pont nem érdekel semmi. Még mindig rémisztő merevséggel bámul maga elé.

- Harry elköszön, és jön utánunk - hiába beszél nekem, mindvégig Sonia arcába mosolyog és akár egy idegesítő nagybácsi, csipkedi a pofiját.

- Ne csinálj hülyét a gyerekemből - a mai nap talán először nevetem el magam, de csak mert a lányom határozottan azt sugallja, nem tetszik neki a dolog. Fogalmam sincs, kitől tanulhatta, de az apró termetéhez és a piszkosul fiatal korához képest egy nagy nyálpacát köp Louis ingére. - Mondom.

- Jó, ezt megérdemeltem. Pedig Freddie kedvelte.

- Ennek a gyereknek Eire az anyja, ezt ne feledd - nem akarom rosszindulatúan mondani, de egy pillanatra látom Louis szemében a meglepettséget és talán egy picit meg is bántom. - Bocs, tudod, hogy értettem.

- Semmi gáz, csak eszembe jutott, hogy az apja viszont te vagy, és egy nap annyit fog enni, mint te.

- Hogy is ne. Az anyja ki is nyírná - a szám majdhogynem a fülemig ér, amikor Harry is kijön, elégedetten a hajába túr, és egy félmosollyal leugrál a lépcsőn.

- Mehetünk, Meredith mindenkit üdvözöl, és sajnálja, hogy nem tudtunk tovább maradni - meg sem áll mellettünk, a két lányhoz siet, és Eiret hosszan magához öleli.

- Mit művelt? - Liamhez fordulok, de csak a fejét rázza.

- Diplomatikusan távozott a társaságunk, ne aggódj. Meredithtől hangosan elnézést kért, de mivel mi csak Sonia miatt jöttünk, hogy ha kell, vigyázzunk rá, úgy éreztük, ideje indulnunk, nem akarunk alkalmatlankodni egy ilyen családi eseményen. Eire viszont képtelen szembenézni a dolgokkal, jobbnak láttad, ha elviszed innen, mielőtt összeroppanna.

Szóhoz sem jutok, mert egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék. Borzasztó büszke vagyok, hogy ilyen barátaim vannak, akik még a bajban is képesek mindent megtenni értünk, és azt hiszem egy-két könnycseppet el is ejtek, amiért ennyi jó ember vesz körül hosszú-hosszú évek óta.

- Köszi - ennyi telik tőlem. De komolyan fogalmam sincs, mit kell ilyenkor tenni, vagy mondani. Soha nem voltam ezelőtt ilyen helyzetben. Először vagyok házas– remélhetőleg ez az utolsó alkalom is–, először kísérem a feleségem az apja temetésére. Mindenből ez az első próbálkozásom, de annyi biztos, hogy ha újra kéne kezdenem, semmit nem tennék másképp, legalábbis nem sok mindenen változtatnék.

Persze, többet lennék a családommal, gyakrabban hazamennék, Eiret nem hagytam volna magára várandósan, de tudom, hogy sosem fogom tudni visszaforgatni az idő kerekét. Inkább hálás vagyok, amiért a barátaink mellettünk állnak, és megakadályozzák a kellemetlen családi vita kirobbanását.

Britanny és Harry elveszik tőlem Soniat, Liamékkel együtt néhány méterrel távolabb állnak, amíg ma már ezredjére is kiimádkozom egy szót a feleségemből.

- Hé, minden okés - letörlök egy lefelé guruló könnycseppet az arcáról. 

- Valóban? - szemforgatva fordítja el a fejét, nem tudom megcsókolni, csak a halántékára adok puszit. Megteszek minden tőlem telhetőt annak érdekében, hogy feltérképezzem az érzéseit, mert már réges-rég feladtam a küzdelmet, nem fogom sosem megérteni őt. De ez nem jelenti azt, hogy nem tarthatok lépést a hullámvölgyeivel.

- Nem szeretnél néhány napot még itt tölteni? Elmehetünk anyához, vagy...

- Haza akarok menni. Londonba - határozottan beszél, egész máshogy, mint ahogy várnám az elnyűtt arcára nézve. Nem is igazán az döbbent meg, hogy félbeszakít, hanem a stílusa. Soha ne engedte meg magának, hogy így beszéljen, még velem sem, de tudom, hogy tőlem leste el, hogyan kell igazán bántani szavakkal, hanglejtéssel, vagy éppen a csenddel. És Eire bámulatos tanítvány.

- Rendben, akkor hazaviszlek - megigazítom a haját, ami rátapadt az ülésre, és megkísétlem megfogni a kezét, de ahogyan az arcát, azt is elkapja, az ölébe húzza a karjait, és az ablakon át bámulja a házat. Az ajtót szuggerálja, mintha várna valamit. Vagy valakit.

- Hívok taxit a srácoknak, és máris indulunk - sóhajtok, mára elég az elvesztett csatákból.

A cipőm orrával a port rugdosom, amíg rendelek egy hézszemélyes autót, csak hogy kényelmesen kijusson mindenki a reptérre, ha mind egyszerre indulnánk vissza.

A napunk teljesen tönkrevágódott, pedig még csak délután fél öt van. Túlvagyunk egy megrázó temetésen, majdnem megismerhettem azokat az embereket, akik szebbé tették Eire napjait előttem, és hiába árasztottak el a barátaim szeretettel és törődéssel, ez sem volt elég ahhoz, hogy megmentsük a parányi jókedvet. Egyetlen szó nélkül vonulunk vissza a szállodába. A megszokottnál sokkalta kevesebb csomagunk és táskánk van, szinte meztelennek érzem magam, ahogy helyet szorítok a saját bőröndömben Louis holmijának, Liamhez beköltözik Harry az öltönyével, Britanny pedig összepakol Eire helyett is. Sonia folyton valaki lábánál ücsörög, érzi ő is a feszültséget, mert kivételesen nem akar megszökni sehonnan, engedi, hogy Britanny tisztába tegye és átöltöztesse, lefelé kenet pedig nyugodtan vár a hordozóban, míg átteszi Harry a kocsiba. 

Bármennyire is igyekszünk, szükségünk van egy órára, hogy távozzunk, és már csak a repülőn fogunk tudni enni valamit.

Eire

Tehetetlenül forgatom a telefonom a kezemben. Ki van kapcsolva, és még legalább addig így marad, míg le nem szállunk. Még a gondolattól is rosszul vagyok, hogy bárki számára elérhető leszek néhány óra múlva, mert kénytelen leszek Britanny miatt úgy viselkedni, mintja minden normális lenne. Mintha nem éreznék folyton úgy, mintha gyomorszájon vágtak volna a múltammal. 

Mindenki kényelmesen heverészik, Niall nagy örömére végre Sonia is kiélvezheti a magángép adta lehetőségeket, a játékai közt remekül szórakozik, Harry és a legjobb barátnőm valamiről nagyon komoly arccal beszélnek, időnként felém pillantva. Remélem nem gondolják, hogy nem veszem észre, mert átlátszóak, én pedig semmi mással nem tudom elütni az időm, minthogy a saját környezetem vizsgálom. A sivár, pénzből épített várat, ahol mindenkinek megvan mindene, engem mégsem tud boldoggá tenni, sőt, egyenesen taszít.

Felpattanok a helyemről, és egy szó nélkül elvonulok a kíváncsi tekintetek elől, magam után bezárom az ajtót és a kényelmes fotelek helyett az ócska műanyag vécédeszkát választom. Émelyeg a gyomrom, nem veszi be a képmutatást és az oktalan támadást. Küzdök a könnyeimmel, átkozom magam, amiért csupán két falatot reggeliztem, a fájdalomtól, és a görcsös fájdalomtól sikítani tudnék, mégsem jön ki egyetlen hang sem a torkomon. 

Kihányok magamból mindent. A keserűséget, a fájdalmat, a magányt, félelmet, a dühöt, és a végtelen gyűlöletet, amit anyámra gondolva érzek. A zubogó vízzel együtt elengedem a negatív érzéseim egy részét, alaposan megmosom az arcom, a fogam, és csak akkor megyek vissza, mikor már megbizonyosodom arról, hogy az út végéig már nem térek vissza, és hazáig nem tör rám ismét ez a borzalmas rosszullét.

Hiába minden próbálkozás, Liam mellett elhaladva megérzem magamon a pillantását, és amint elsétálnék mellette, tenyerét a hátamra simítja.

- Minden rendben? Sápadt vagy - megölel, türelmesen megvárja, hogy válaszolok-e.

- Azt hiszem, igen. Most már minden sokkal jobb - elrejtem a könnyeimet, óvatosan letörlöm őket az arcomról, amíg a felsőteste takarásában vagyok.

- Szólj, ha bármiben tudok segíteni - néhányszor végigsimít a ingem hátán, érzem, hogy komolyan gondolja. Szívesen megkérném valamire, de nem merem, túl bátortalan vagyok. Szavak helyett beharapom az alsó ajkam, szaggatottan veszem a levegőt, és amilyen csendben csak tudom, ki is fújom.- Bármiben, érted? 

- Köszönöm - remeg a hangom, de csak akkor jövök rá, mikor most megszólalok.

- Nem szeretném, ha úgy kéne elutaznunk, hogy te nem érzed magad biztonságban, és bánt valami.

- Elutazni?- ez a szó megüti a fülem, és cseng, visszhangzik a fejemben, mintha folyton ezt üvöltené mellettem valaki.

- Óh, hát..igen - képtelen megakadályozni, hogy hátrébb lépjek. Szavak nélkül is megért, oldalra.biccentem a fejem, nem tudom, miről beszél, de alig várom, hogy beavasson. Felhúzom a szemöldököm, de azért ügyelek arra, hogy ne fessek úgy, akár egy féltékeny, elviselhetetlen nő.- Niall nem mondta?

- Valahogy elfelejtette megemlíteni, hogy készül valahova - bár nem látszik, elfog a félelem, pedig már kezdtem reménykedni abban, hogy elmúlt egy jó időre.

- Ha hazamegyünk, megbeszéljük - kínosan érzi magát, én pedig időben kapcsolok. Nem faggatom, eszem ágában sincs kellemetlen helyzetbe hozni őt. Elvégre nem tehet semmiről.

- Persze. Otthon. - megint eszembe jut, miben tudna segítségemre lenni Liam. Ő a legalkalmasabb arra, hogy kiszivárogtasson némi információt a számomra, mégis nehezen veszem rá magam.- Liam?

- Hm? Mondjad.

- Tudod, lenne itt valami, amiben talán segíthetnél - izgulok, remeg a lábam, de most nem figyel ránk senki, és fogalmam sincs, mikor lesz ismét alkalmam arra, hogy rákérdezzek.

- Na és micsoda? - lelkesen csillogó szemmel várja, hogy megszólaljak, én viszont közel sem repesek ennyire az örömtől. Nem akarom, hogy ő is azt érezze, mint amit én, hogy hasbavágják valami ócska emlékkel.

- Meg tudnád adni nekem Zayn címét? - félve pillantok fel. Az arcára van írva, mit gondol, mégis rettegek attól, mit fog mondani, mert mi, akik itt vagyunk ezen az átkozott gépen, mind remek színészek vagyunk. 

Niall, aki mostanában ismét eljátssza a tökéletes férj szerepét, csak hogy levegye a teher egy részét a vállamról. Britanny, aki még mindig úgy viselkedik Harry társaságában, mintha eltökélt és laza lenne, na meg legalább tíz évvel fiatalabb. Harry, aki fantasztikusat alakított a családom előtt, ezzel megmentve anyát, engem, és magukat is. Sonia, aki épp eljátssza, hogy ért a kitömött plüssállatok nyelvén. Louis, aki úgy tesz, mintha nem érzékelne semmit, Liam, aki visszafogja magát, pedig tisztán látom rajta, mit akar mondani valójában. És én is, aki mindezt elfogadja, úgy tesz, mintha vak meg süket lenne. 

29. Takarodj innen!

Sziasztok!

Sajnos, nem sajnos, ma nem tudtam bemenni az óráimra, aminek azért egy kicsit örülök, mert így nem kell még késő éjjel is a részt pötyörésznem, hanem szép kényelmesen be tudtam fejezni, és végre volt időm foglalkozni vele, de azért picit lelkiismeretfurdalásom van, mert kihagytam még egy pénteket. 

Remélem tetszeni fog nektek, én személy szerint élvezem azt, ahol tart a történet, és már alig várom, hogy megtudjátok a folytatást!

❤

xx Lu

Niall

Némán nyammogok a reggelimen, míg Eire egyetlen csésze kávé és pár falat zabkása felett ücsörög. Nem eszik, csak piszkálja a tányér tartalmát, a szeme alatt sötét karikák húzódnak. Semmi esélyt nem látok arra, hogy normális ételt egyen, vagy hogy egyáltalán leerőltessen akár egy falatot is a torkán, amit meg is értek valahol, hiszen éppen az apját készül eltemetni.

Elképzelni sem tudom, milyen érzések kavarognak benne, hogy mire gondolhat. Csak a hófehér arcát látom, a meg-megremegő sötét pilláit és a véresre harapdált ajkait.

Szeretnék tenni valamit érte, valamit, ami segít neki túlélni, de nagyjából ez kimerül abban, hogy átvállalom Sonia felügyeletét, és idefuvarozom a legjobb barátainkat, hátha nekik sikerül legalább egy félmosolyt kicsalogatniuk belőle.

- El kell mennem a srácokért. Sietek vissza, rendben? - megérintem a haját, ami leér a könyökéig. Végigsimítok rajta, míg ő csak lomhán bólint. Szinte észre sem venni, hogy megmozdult.

- Vigyázz magadra az úton - csak akkor hallom a hangját, mikor már rajtam van a cipőm és belebújok egy pulóverbe.

- Rendben - ígérem, és magára hagyom.

Valójában nem azért sietek, hogy minél hamarabb elhozhassam Liaméket, inkább azért, hogy minél kevesebb időt kelljen egyedül töltenie Eirenak. Tökéletesen el tudja terelni a temetés minden gondolatát, és legyen bármennyire is jó anya, nem szeretném, ha Sonia megpróbálna túljárni az eszén, ami után magát, rosszabb esetben pedig magát és engem hibáztatna. Éppen ezért kihasználok minden lehetőséget a száguldozásra, jó néhányszor túllépve a sebességhatárt. Igazoltatás és baleset nélkül parkolok le a reptéren cirka negyven perccel indulás után, és a telefonomat figyelve várok. 

Louis neve villan fel a képernyőn, rövid, pár szavas üzenetet küld, hogy már leszállt a gépük, csak meg kell várniuk, míg egy utasszállítóról leszállnak és csak utána mennek a csomagjaikért.

A mai nap először mosolyodok el, mert eszembe jut, mi mennyire igyekeztünk normálisnak tűnni, pedig könnyedén idejöhettünk volna magángéppel. Persze mi szeretjük túlbonyolítani az életünket csak azért, hogy ne unatkozzunk annyira, és nehogy véletlenül kényelmesen utazzunk...! De nem mondok semmi rosszat inkább, mert ez Eire nevelési elveinek egyik fontos része, hogy Sonia tanulja meg, hogy nem hullik minden csak úgy az ember ölébe, és foggal-körömmel tiltakozik az ellen, hogy egy hangyányit is elkényelmesedjen az a kilenc hónapos gyerek, aki előbb lett világszerte ismert, mint hogy meg tudott volna fordulni a hátáról a hasára. Ráadásul egy olyan kislány a stratégiájának a témája, akinek a családneve Horan, és Harry Styles a keresztapja. Akkor is mindent megadnék neki, ha a bankszámlámon csupán néhány száz font lenne, nem hogy így. De még egyszer, nem mondok semmit, csak nézem majd, ahogy hazafelé Eire elkényelmesedve alszik a kialakított hálórészen, ezzel egy órára újra megadhassak neki minden luxust, amit előszeretettel írt ki az életéből, pedig megengedhetnénk magunknak, nem utolsó sorban pedig abszolút megérdemelné.

Húsz percet kell az üzenet elolvasásától várnom arra, hogy megpillantsam a fiúkat egy távolabbi ajtón kirontani. Liam és Harry elől, mögöttük Louis, és legnagyobb meglepetésemre Britanny siet a parkoló felé.

Felhívom Liamet, hogy merre induljanak, és mikor megtalálják a bérelt autót, sietősebb tempót kezdenek diktálni.

- Jó reggelt - kipattanok a kocsiból, amint ideérnek, és már nyitom is a csomagtartót, hogy bepakolhassanak.

- Szia - elsőként Britts borul a nyakamba, ami már csak azért is meglep, mert az utóbbi hónapokban távolságtartó volt, és ha rajta múlna, élve kínzott volna meg. Biztosan ez is valami női dolog, és Eire elmesélte neki, hogy nem kell feltétlenül eltenni engem láb alól egy szebb élet reményében.

- Szia -  viszonzom az ölelését, és igyekszem rezzenéstelen arccal venni, hogy megpuszil.

- 'Reggelt - Harry nem túl lelkes a korai indulás végett, de azért megpróbálja összeszedni magát. Csupán egy ruhazsák van nála, az iratai és a telefonja. Fél karral ölel át, és azonnal a feleségem iránt érdeklődik. - Eire hogy van?

- Őszintén? Legszívesebben minden lépését figyelemmel kísérném. Tegnap már túlesett az első vitán az anyjával, de szerencsére nem fajult el annyira. Erin megnyugtatta szerintem.

- Meredith nem változott semmit, mi? - látom Britannyn, mennyire csalódott, ugyanis ő is azok közé tartozik, akivel nem volt hajlandó beszélni Eire családja a történtek, és a Londonba való átköltözését követően.

- Nem sokat - elveszem Louis és Britts csomagját, két pehelysúlyú táskát, és Liam kézi poggyászát. Mindannyian fáradtak, alig hogy beesnek a kocsiba, oldalra biccen a fejük, és egy emberként szuszognak nyitott szemmel.

Lehalkítom a rádiót, és mielőtt kihajtanék a városba vezető sztrádára, végignézek a társaságon. Hátul Liam és Louis, mellettem pedig Britanny fetreng bekötve. Álmosak, alig tudják tartani magukat, de itt vannak, mert Eirenak szüksége van rájuk. Ha már a férje alkalmanként teljesen idióta, legalább a barátai fantasztikusak, és ettől egy picit jobban érzem magam.

- Rettenetes idő van - állapítja meg Louis, mikor kiszáll a szálloda előtt az autóból. Valóban hideg esőillat terjeng a levegőben, és nem valószínű, hogy kisüt a nap, de egy kiadós zápor akkora klisé lenne, amit egy Daniel Steel regény sem bírna el, ezért bizakodva tekintek fel az égre.

- Miért, Londonban mi van? - érdeklődöm, még mindig a felhőzetet pásztázva.

- Sötét. Többnyire - morog Harry, és becsapja maga után az ajtót.

- Ne legyetek ilyen negatívak. Eirenak erre van legkevésbé szüksége - Liam kikapja a cuccait a csomagtartóból, és nagy lendületet véve indul el a recepció felé. - Ha pedig esni fog, nagy kaland. Nem lennék meglepve, ha ezen az átkozott szigeten szakadna.

- Igaza van - dünnyög Britanny, kicibálja a holmiját a járdára, és egy helyben állva várja, hogy mindannyian kövessük.

Tartok attól, hogy milyen látvány fogad majd minket, megkérem a többieket, hogy legyenek türelmesek a feleségemmel, mert nem biztos, hogy olyan nyugodt, mint amikor itt hagytam. Óvatosan lököm be az ajtót, a lányaimat keresem.

- Hahó, megjöttünk - hangomra előbújnak, Eire már felcsavart hajjal, harisnyában és köntösben lép elő, ölében Sonia, akinek már kész a frizurája, és fel is lett öltöztetve.

- Nézd, kik vannak itt! - eléjük lépek, és átveszem a megszeppent kislányt- Apa hozott vendégeket.

Harry mosolya felé kap, kacagva rugózik az ölemben, és rögtön tudom, hogy innentől kezdve bárki karba veheti, csak mi, a szülei nem. 

Azzal, hogy a srácok és Britanny felváltva vigyáznak Soniara, borzasztóan megkönnyíti a dolgunkat. Viszonylag nyugodtan veszek egy zuhanyt, míg Eire talpig feketébe öltözik. Egymást váltjuk, hol a fürdőben, hol a hálóban, és amikor nem látja, csak őt figyelem. Az apró hajtűket kihúzza tincsei közül, amik ettől hullámokban omlanak le a vállára. Igazít a szemfestékén- amit nem értek, mert szinte biztosan végig fogja sírni a nap hátralévő részét, tehát szerintem felesleges sminkelni, de ha ettől jobban érzi magát, bátrabbnak, ám legyen. Amíg a cipői közt válogat, igyekszem arra koncentrálni, hogy ezúttal jól gomboljam be az ingem, és mire elkészül, megtalálom a nyakkendőm is.

- Megkötnéd, kérlek? - aprót bólint, sötétvörös ajkait összepréseli, annyira koncentrál, hogy ne gyűrje meg az ingem. 

Vészesen közel áll hozzám, alig egy-két milliméter választ el tőle, amikor megigazítja a galléromat.

- Mennyire lenne pofátlan azt mondani, gyönyörű vagy ebben a ruhában? - még mindig itt áll előttem, szemeivel kétségbeesetten keres valamit a tekintetemben, de abban bizony nem láthat mást, csak hogy igazat mondok.

- Köszönöm - zavartan lehajtja a fejét. Tudom, hogy nem ildomos ezt mondani, vagy tenni, de szeretném valamiképp megpecsételni a bókom, és biztosítani afelől, hogy mellette leszek ma, holnap, minden nap. Finoman közelebb húzom magamhoz, az utolsó pillanatban gondolom meg magam, és az ajkai helyett a homlokára adok egy kissé elnyújtott, bátorító csókot. Arcát a nyakamhoz fúrja. Érzem, ahogy apránként kifújja a levegőt, és ettől libabőrös leszek.

Hetekkel ez előtt elképzelhetetlen lett volna, hogy így álljunk, és kiabálás helyett csendesen összebújjunk. Hogy ki merjem mondani, mennyire szép, és ő ilyen közel van, karjaival erőtlenül kapaszkodjon a zakómba.

- Mennünk kéne - húzódik el hirtelen, ujjaival óvatosan megtörli a szeme alsó vonalát, hogy a könnyei ne mossák el a szemfestékét. Egyetértően bólintok, lesimítom a nyakkendőmet a mellkasomon, megvárom, míg felkapja a taskáját, majd együtt megyünk ki az előtétbe.

Mindenki átöltözött, Sonia boldogan csimpaszkodik Harrybe. Semmi sem tart minket vissza attól, hogy időben megjelenhessünk azon a szörnyű eseményen.

A recepciónál elhaladva jut csak eszünkbe, hogy sehogy sem fogunk elférni abban az autóban, amit béreltem, noha a legnagyobb szabad autót kértem, de az mindössze öt embernek ad helyet, és sehogy sem férünk be heten, ez tény.

- Hívunk taxit, nem kell túlbonyolítani - Liam már nyúl is a telefonjáért, de Britanny megálljt parancsol.

- Szólok anyáéknak, hogy erre jöjjenek, útbaesik nekik a szálloda - az én agyam teljesen lefagyott, de látszólag nem vagyok ezzel egyedül, valahogy Eire sem látja át a kialakult helyzetet, de örülök, legalább más használja a fejét, ha már mi nem tudjuk.- És akkor visszafelé nem kell emiatt ácsorogni, ki tudja, milyen idő lesz pár óra múlva - felnéz az égre, ahol a felhők egyre sűrűbbek, lassacskán egyetlen nagy sötét réteget képezve.

Fel sem fogom, mi történik, csak a feleségem figyelem, aki türelmetlenül kíváncsiskodik a bejáratnál, és csak akkor engedi ki teljesen a levegőt, amikor felismeri az autókat. 

- Drágám, ezer éve nem láttalak - Britanny szülei azonnal Eire nyakába borulnak. Egyik szemük sír, a másik nevet.

- Részvétem. Isten nyugosztalja édesapád - az idősödő férfi ölelésében szinte elvész Eire, mellette újra olyan, mint egy kislány. - Jó ember volt, remélem tudod.

- Persze - szipog, majd felém fordul. - Jane, Georg, ő a férjem, Niall.

- Niall Horan - nyújtok kezet, és meg sem lepődök, amikor a határozott kézfogástól elfehérednek az ujjaim.

- Örülök, hogy megismerhetlek, fiam! 

- Részemről a szerencse - majdhogynem vinnyogok, és csak akkor érzem, hogy visszaáramlik a vérem, amikor már mindenki kölcsönösen bemutatkozott.

- Niall, kedvesem - Jane, Britanny édesanyja elkapja  akarom, mielőtt ki-ki beszállna egy autóba. - Vigyázz erre a lányra. 

- Természetes, Mrs. ...

- Jane, hívj csak Jane-nek.

- Rendben, Jane. 

- A minap összefutottam Meredith-szel, nagyon rossz passzban van. Ne engedd, hogy veszekedjenek, rosszul venné ki magát, ha Jeff temetésén is állna a bál!

- Megteszek minden tőlem telhetőt - elillan a nyugtalansága, helyette kedvesen elmosolyodik. Nincs kedvem elrontani ezt az apró örömét, hogy tegnap már túlestek egy vitán. Inkább magamban tartom, és megnézem, tudok-e segíteni Soniat beültetni a kocsiba.

Liam és Louis Sonia két oldalára ülnek, próbálják elterelni a figyelmét, amíg kitolatok a parkolóból, de pechünkre meglátja, hogy a keresztszülei ellenkező irányba mentek, ezért majdhogynem elsírja magát.

- Nincs semmi baj, Hercegnő - Lou addig simogatja a haját, amíg rá nem döbben a lányom, hogy akik körülveszik, azokat legalább annyira imádja, mint Harryt, ezzel sikerül némiképp megnyugodnia.

Remeg a kezem, mikor elindulunk, és követni kezdjük a többieket, és az sem segít, hogy egész úton síri csend van. A harmadik vidám dal után Eire kikapcdolja a rádiót, miközben elmormol egy 'bocsi'-t. 

Az a fura Eire családjában, hogy mindannyian makacsak, öntörvényűek, és ahogy a feleségem, úgy a hozzátartozók jelentős része is csak némán biccent mindenki felé, akiről úgy vélik, hogy a temetésre igyekeznek. Egyikük sem lép oda hozzánk, páran talán felismerik Eiret, de azok is legfeljebb bátortalanul intenek, úgy, hogy Meredith ne lássa, és inkább neki nyílvánítanak részvétet.

A feleségem pedig onnantól kezdve, hogy belépünk a kapun, még annyit sem mond, mint idevezető úton. Már nem is válaszol a kérdéseinkre, Sonia pedig a harang megszólalását követően átkerül Harry karjaiba, Britanny szüleivel megfelelő távolságra állnak, mi pedig előrébb nyomolunk, miután Erin integetni kezd.

Mindenki itt van, nem is várunk sokáig, megjelenik a pap hosszú, sötét ruhában, kezei között arany borítású Bibliával. Búsan néz végig rajtunk, a „szűk” családon, potom negyven emberen.

Eire

Beszív, kifúj.

Beszív, kifúj.

Újra.

Ütemesen, ismételve.

Minden bizalmam ebben a légzőgyakorlatban van, így van némi esélyem túlélni az előttem álló másfél órás mély, csendes gyászt, a beszédeket, a várakozást, hogy mindenki lerója tiszteletét a zongorafekete koporsó előtt, amiben apám fekszik. 

A templomi öltönyében van, arcán egy ránc, annyi sem látszik. Innen, ahol én állok legalábbis nem. De az egészséges pír sem, és csupán ebből és a rezzenéstelen pilláiból állapítható meg, hogy végleg lehunyta a szemeit.

Anyám hangosan zokog, két karjával kapaszkodik, küzd. Nem engedi a temetőinasoknak, hogy leengedjék és lapáttal hányják rá a földet apára. Sikítozva áll ellen, a fejfát tartó férfi már percek óta kínosan ácsorog, pedig semmi köze a családunkhoz, Jeff Reed számára csak egy volt azon sokak közül, akiket néhanapján látott komótosan ballagni egy-egy szál fehér szegfűvel, de semmi több. Anya viszont ezzel mit sem törődve pirít oda neki, hogy nem akárki nevét tartja a kezei közt, hanem a férjéét, egy gyermek apjáét. Ezt már inkább meg sem hallom, nyilvánvaló volt, hogy én már nem vagyok itt senki, pusztán a végrendelet miatt vagyok itt, hogy a hagyatéki tárgyaláson lemondjak mindenről, amit kapnék- bár már abban is kételkedem, hogy egyáltalán szerepelek a listán. Nem is érdekel, ha így is van, nem mondtam le róla, és ő sem rólam, annyi jogom még talán van, hogy elbúcsúzhassak az embertől, akitől a nevem és a kiállhatatlan természetemet kaptam.

- Kérem a családtagokat, vegyenek végső búcsút szerettüktől - a lelkész sivár hangon, megtörve kérlel minket.

- Nem! Engedjék el! - nem vagyok képes tovább hallgatni anyát, odasietek hozzá, finoman megfogom a karját.

- Anya, nincs semmi baj, nyugodj meg, kérlek- kezét hevesen elrántja, és még arra is van ideje, hogy felpofozzon.

- Takarodj innen - szemei szikrát szórnak rám, én pedig annyi próbálkozás és igyekezet ellenére némán sírni kezdek. Összepréselt ajkakkal állok, a lábaim földbe gyökereztek, forogni kezd velem a világ. Fel sem fogom, mi történik ez után, nem tudom, ki tessékel vissza a helyemre, fogalmam sincs, Niall, Britanny vagy Erin az, aki a könyökömnél fogva tart, egyedül a kiutat próbálom megkeresni, a legközelebbi kaput, ami a parkoló autókhoz visz.

De nem mozdulok. Már nem.
Karok és ismerős arcok mozgatnak, ha tehetném, levegőt is csak segítséggel vennék. Lehetetlennek tűnik számomra, hogy feldolgozzam, miként taszított el az anyám ismét, és nem értem miért nincs jogom vígasztalni őt apa halála után.

- Eire, nézz rám, kérlek - a legjobb barátnőm guggol velem szemben, lábaim Harry térdéről lógnak, és ha nem tartana meg, nem ölelne szorosan magához, egész biztos a földön fetrengenék. - Nézz a szemembe.

Pislogok néhányat, hogy legurulhassanak az arcomon a könnycseppek, amik már kényelmetlenül szúrták a szemem alsó vonalát.

- Nincs semmi baj, drágám. Itt vagyunk - Britanny és Liam a kezem szorongatják, míg Louis Soniat ringatja, Niall pedig....nos, őt hirtelen sehol sem látom.

Megpróbálok körbe nézni, hátha meglátom valahol a közelben. Biztosan csak telefonál, engem mégis nyugtalanít, hogy nincs mellettem.

- Beszél anyával, nem sokára itt lesz - a barátnőm háta mögül bukkan elő Erin, idegesen tördeli a kezeit.- Sajnálom, szívem. Próbáltam beszélni vele, de teljesen értelmetlen volt. Nem hallgat senkire.

- Nem is vártam mást. Csak reménykedtem benne, hogy képes lesz egyszerűen levegőnek nézni, és nem akar megalázni mindenki előtt - vallom be a nyilvánvalót, és igyekszem elvonatkozni attól, mennyire sajog az arcom. 

Azt tényleg nem gondoltam volna, hogy meg is fog ütni, és erre a tettére nincs magyarázat, én mégis próbálok találni egyet. Az egyetlen esélyem, hogy rendezni tudjam a dolgot az, ha beszélek anyával. Négyszemközt. Az ugyanis nem lézetik, hogy minden egyes tettét komolyan gondolja. Kell lennie egy gyengébb pontjának, ha más nem, akkor Sonia, vagy ha bevallom neki, valójában rettenetesen hiányzott a támogatása, legyen szó az esküvőről, vagy a sorozatos bukásaimról.

- Bocsánatot kell kérnem tőle - elszántan állok fel, és még az sem riaszt vissza, hogy a nővérem és a barátaim egy emberként akarják megakadályozni. Nem érdekel, mennyire jó ötlet vagy sem, muszáj tisztáznunk ezt a nézeteltérést, ami már egészen fiatal korom óta fennáll köztem és az anyám között. 

- Hé, hé - Harry a karom után nyúl, és visszatart. - Ne most.

Távolról nézem végig, ahogy végül a sírt betemetik, felkoszorúzzák a fejfát, a nagynéném a férjével igyekszik támogatni anyát. Az anyám, aki a világ leghatározottabb és legkarakánabb nője volt a szememben, most nem más, mint egy megtört, gyenge özvegy, akinek minden lépéséhez szüksége van némi támaszra. Niallt nem űzte el maga mellől, legalábbis még ott téblábol a közelében. Félúton átveszi a néném helyét, aki már csak anya táskáját cipeli utánuk. Vajon tudja, hogy annak a nem létező gyereknek a férje segít neki eljutni a sírhelytől a kocsiig, akit az imént az egész család előtt felpofozott? Aki, minő véletlen, kimaradt a gyászbeszédből? Érdekes.

A gyászoló tömeg innen még nagyobbnak tűnik, felismerek néhány családtagot és közeli barátot, de elképedve veszem tudomásul, hogy az unokatestvéreimet már nem ismerném meg az utcán, mindannyian felnőttek, legfőképp Nora, akit talán akkor láttam utoljára, amikor még alig tudott kimondani pár szót, és a születésnapi tortáján még csak három szál gyertya égett. És ahogy közelednek, egyre több és több arc válik ismerőssé, sorra villannak be a régi emlékek, James bácsikám, aki amióta csak élek a tenyerén hordozott, Erinnel együtt, és annyi szeretetet kaptunk tőle, mint mindenki mástól összesen. A halántékán már őszülő bácsikám élesen felém fordul, még jó pár lépésre van tőlem, amikor kitárja karjait, én pedig nem ellenkezek, megölelem.

- Eire, édesem. Részvétem - olyan furán veszi ki magát, hiszen a testvérét temettük, és én enyhén szólva sem ápoltam túl jó viszonyt a családommal az elmúlt években. Nekem kéne ezt mondanom.

- Hiányoztál James - túl kényelmes hozzábújnom, de kénytelen vagyok ellépni tőle. - Még nem találkoztál a férjemmel és a barátainkkal, James, szeretném bemutatni Harryt, Liamet, és Louist.

- Üdv - egy emberként szólalnak meg mind, kezet ráznak, de James is keres valakit.

- Niall anya mellett volt az előbb - tekintetemmel újra keresni kezdem, és pánikba esem, amikor nem látom őket.

- Majd később biztos összefutok vele - mosolyog, olyan kedvesen, mint senki más. Végigfut rajtam az a szörnyű érzés, hogy hosszú éveken keresztül nem láttam, nem kerestem őt, pedig megérdemelte volna. - Mert jöttök az ebédre, ugye?

- Persze - bólintok, mintha ez természetes és magától érthetődő lenne, és útjára engedem.

Percekig állunk néma csendben, Louis addig ringatta Soniat, míg el nem altatta. A cipőm orrával az apró kavicsokat rugdosom, és amikor senki nem veszi észre, a hasamra szorítom a kezeimet, hátha ettől elmúlik a görcs, ami azóta kínoz, mióta megtudtam, apa meghalt. A legszörnyűbb az, amikor egyszerre kezd el szúrni a mellkasom, és rándul össze a gyomrom. Akkor egészen olyan, mintha haldokolnék, és a szervezetem fellázadna ellenem.

- Eire - Niall épp csak megérinti a vállam, máris felé fordulok, kicsit bele is szédülök. - Ne haragudj, hogy elmaradtam, Erinnek segítettem. Meredith teljesen összeomlott.

- Semmi baj. Menjünk - szipogok, és visszaülök az autóba. 

Megint megpróbál előjönni az az énem, aki képes ilyen apróságokon megsértődni, mint például hogy Niall anyámat támogatta be az ősrégi Fordba, amíg én percekig nem tudtam magamról, és valaki más igyekezett életet lehelni belém. Nem is mi lennénk, ha nem így történt volna. De igyekszem nem mutatni ebből semmit, feleslegesen nem szeretnék veszekedni. Elég lesz anyám elé állnom, hogy próbáljunk meg kibékülni, vagy csak rávenni, hogy ne bántsuk egymást.

A hazavezető út teljesen kiesik, alig emlékszem valamire, folyton azon jár az agyam, vajon hogyan kellene viselkednem? Tágabb családi körben egész biztos nem fog úgy beszélni velem anya, mint a temetőben, vagy tegnap este, mégis motoszkál bennem, hogy talán nem kéne itt lennem. Mit mondjak másoknak? Biztosan hallottak rólam valamit, pletykáltak a magánéletemről szombat esténként, vagy reggel olvastak rólunk munkába menet. Osztok, szorzok, de sehogy sem jó ez így, majdnem mindenki tudja, hova mentem, mit csináltam, tehát sehogy sem tudom elkerülni az elkerülhetetlent: kérdezősködni fognak. Éppen ezért olyan gyorsan szállok ki a kocsiból, amennyire ez lehetséges, és miután senki sem engedi, hogy a lányom mögé bújjak és ölbe vegyem, csak nézem, ahogy Harry a gyerekülésből a babahordozóba teszi, bűbájosan cirógatja az arcát, elrendezi a szőkés kis tincseit, amik olyan puhák, hogy lehetetlen kordinálni őket.

- Szerbusz drágám, de rég láttalak! - James bácsikám felesége csak úgy repül felém. Alacsonyabb nálam majdnem egy fejjel, mégis úgy ölelem meg, mintha még mindig csak a derekáig érnék. - Szent ég, gyönyörű vagy! Ó, az én kicsi Eirem, már nem is olyan kicsi!

- Beth, annyira örülök, hogy látlak végre! - mindig  olyan anyát akartam, mint ő. Őt hívtam fel elsőnek, amikor történt valami. Amikor eltörtem a könyököm, és egész nyáron gipszelt karral ültem otthon, ő jött át hozzám minden nap, hogy ne legyek egyedül, és ne unatkozzak. Állítólag már akkor is ő vigyázott rám, amikor Erin bárányhímlős lett, és karanténba került, engem pedig nem engedett haza a háziorvos, így náluk voltam. Persze két nappal azután, hogy Erin meggyógyult, rajtam is kijött, Beth pedig, mintha ez lenne a legtermészetesebb, lezavart mindenkit az emeletről, beköltözött mellém a szobámba, és borzasztóan vigyázott arra, hogy ne legyek rosszabbul. Hogy elterelje a figyelmem az égő, viszkető pöttyeimről, felolvasott nekem, megtanított úgy színezni, hogy ne menjek ki a vonalból, és órákig fésülgetett, estére pedig mindig befonta a hajam, hogy másnapra szép hullámos legyen.

Beth tulajdonképpen egészen kicsi koromtól kezdve úgy viselkedett, mintha tényleg az anyám lenne, elvitt az iskolai kirándulások előtt esőkabátot venni, tőle kaptam az egyetlen kiskutyámat, amitől apámék frászt kaptak, és át kellett költöztetni hozzájuk. De nem bántam, mert amíg nem kerültem be az egyetemre, addig sokkal több időt töltöttem velül, mint bárki mással. 

- Beth néni, szeretnélek bemutatni néhány barátomnak, és a családomnak - izgulok, hogy mit fog szólni Liamékhez, akik tele vannak tetoválással, híresek, és apám szabaival élve „embertelen munkával keresik a kenyérre valót”. - Ők itt Liam, Louis, és Harry, a legjobb barátaink. A férjem, Niall, és Sonia Horan. A lányom. 

Harry és Britanny Sonia körül fontoskodnak, és látom, hogy végre egyikük sem érzi kínosan magát, amiért mindenki csak elsétál melletzük, és be sem mutatkoznak.

- Drágáim, nagyon örvendek. Elisabeth Reed vagyok. Ó, Istenkém, hát te nagyon szép vagy! - ráncos ujjacskáival Sonia felé nyúl, óvatosan megsimogatja.- Gyönyörű vagy, akár az édesanyád! - cinkosan rám kacsint- Csak neked kisszivem, olyan vörös hajad volt, mint az ördögnek! 

- Biztos azért voltál olyan szörnyű kicsinek - a semmiből tűnik fel Beth és James egyetlen lánya, Rose, aki Erinnél is idősebb. - Szia, Eire! - a nyakba borul, és szorosan magához ölel.

A mennyekben érzem magam, sosem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz hazajönni. Nem is hihetem ezt, mert ahogy jött, úgy múlik el az égi boldogságom. Meglátom anyát, ahogy a teraszon áll. Hátborzongató, ahogy lenéz néhány lépcsőfok magasról, tetőtől talpig feketében, mint a végzet rosszindulatú, és sértődött asszonya.

- Beszélhetnénk, Eire? - a nevem teljesen úgy hangzik a szájából, mintha egy természeti katasztrófa lennék, valami, amit megfelelő készültséggel el lehet hárítani, mégis zsigerből utálja mindenki.

- Bent megvárlak - Beth bátorítóan megölel, James, aki eddig arra várt, hogy tudjon pár szót váltani velem, egy pohár borral a kezében várakozik anya mellett, de amint mellé ér a felesége és a lánya, inkább elvegyülnek a nappaliban.

- Szivi, bemegyünk, bemutatom mindenkinek a keresztlányom - Britanny és Harry is eltűnnek, Liamnek és Louisnak pedig hirtelen akad sokkal jobb dolga annál, mint hogy egy családi perpatvar kellős közepébe kerüljenek. Telefonnal a kezükben járkálnak a parkoló autók között, de látom, hogy Louis sűrűn felénk pillant, hogy ha kell, időben közbevághasson. Niall gyakorlatilag el sem mozdul a közvetlen közelemből, ujjaival épp csak hozzáér a kézfejemhez, amitől ugyan a vérnyomásom nem csillapodik, de talán elegendő erőt tudok meríteni belőle, és akaratom ellenére ki fogom bírni, hogy ne kezdjek el túl korán üvöltözni.

- Persze, anya - ellököm magam a motorháztetőtől, teszek pár lépést felé. 

- Szeretném, ha elmennétek innen. Te, és a pereputtyod - arra a légzőgyakorlatra asszociálok, amit a temetés elején csináltam, ugyan azt az ütemet diktálom magamnak. Muszáj kibékülnünk, vagy megbeszélnünk a problémát, mert ez az egyetlen esélyem, hogy megszűnjön az állandó, rám nehezedő fájdalom. Ebben azonban nem segít sem a stílus, ahogy beszél velem, sem az, ahogyan a családomról és a barátaimról beszél.

- Beszéljük meg, kérlek! Ez most nagyon nehéz, elhiszem, nekem is fáj, itt, - a mellkasomra teszem a kezem. Talán nem a legjobb módszer ugyan azokat a gesztusokat tenni, mint amikor Soniahoz beszélek, de bízom benne, hogy van remény arra, hogy valahogyan újra megtaláljuk kettőnk közt az anya-lánya kapcsolatot.- De el kell fogadnunk, és igyekeznünk kell, hogy ha már jobb nem lehet, rosszabbá ne tegyük a dolgot.

- Azt mondtam, fogd a holmid, és menj innen!

- Anya! Te hívtál fel, te mondtad, hogy jöjjek, és vársz minket. Ideutaztunk, itt vagyunk, most pedig...elküldesz? Akkor miért volt ez az egész? Semmi logika nincs benne! - pont kettejük közé kerültem, féúton Niall és Anya közt. 

- Azt hittem, ezzel minden rendben lesz, de képtelen vagyok rád nézni. És a lányodra. Őrületesen hasonlítasz apádra, Sonia pedig rád - köpni-nyelni nem tudok, a lábaim mintha földbe gyökereztek volna abban a pillanatban, hogy felfogtam ezt a banáis okot, ami szerint nekem semmi keresnivalóm itt.

- Oh, komolyan!? - a döbbenettől elnevetem magam.- Arra nem gondoltál, hogy pontosan azért vagyok itt, mert hasonlítok arra az emberre? Hogy azért vagyok olyan, mint ő, mert az apám? Anya, ezt nem teheted meg velem!

- Sajnálom. El kell menned - meg sem rezzen az arca, kevésbé agresszívan küld el. 

- Nem tehetsz ki ebből a házból, megint! Nem! - ahogy rámnéz, ridegen, érzem, hogy kést szúr belém és még jól meg is forgatja. 

- Meredith, beszéljük meg - Niall sem képes eltűrni ezt tovább. Mellém lép, de meg sem áll, felsétál a teraszra, hogy ne kelljen kiabálni.

- Sajnálom, Niall - sarkon fordul, és becsukja maga után az ajtót.

Dermedten állok, a szívem hevesen ver, és nem tudom eldönteni, hogy meg kéne könnyebbülnöm, vagy inkább érezzem magam cseszett pocsékul!? 

Fogalmam sincs. Azóta nem tudok mit kezdeni a káosszal a fejemben, mióta az anyám azt mondta, „Takarodj innen!”