Emiatt van....

Sziasztok!

Nem, ez nem egy újabb rész, viszont mostanában arra sem vettem a fáradtságot, hogy egyáltalán magyarázatot adjak arra, miért is nincs új rész fent, ami rettenetesen bánt. Nos, a helyzet egyébként nem bonyolult, viszont roppant kínos, és számomra szomorú.
Sokan talán tudjátok (aki nem, hát akkor most majd megtudja), hogy főiskolás vagyok. Ami egyébként még nem kifogás, mert akármilyen hihetetlen, egyáltalán nem veszi el az ember életét, ha nem csak tetteti a tanulást, és bőven marad idő munkára, pihenésre, sorozatozásra, blogolásra és egyéb dolgokra —mondjuk alvásra nem, de az senkit sem érdekel nyári szünetig.
Viszont ezt a félévemet egy cseppet lazábban vettem, mint az előzőt, nem tanultam annyit, amennyit kellett volna, és sokszor találtam jobb elfoglaltságot előadások helyett, így hát nemhogy lecsökkentettem volna minimálisra a vizsgáim számát, de meg is buktam 2 tárgyból.
Ezt más egyetemista/főiskolás nem érzi kellemetlennek, sőt....én viszont igen, és szörnyen érzem magam, ugyanis nem is nehezek azok a tantárgyak, amik nem sikerültek, ennél szörnyebbeket is simán teljesítettem 4-esre, most viszont rövid időn belül szépítenem kell a korlátozott vizsgaszám miatt [nem sokan olyan elemi hülyék, mint én].
Jövőhéten szombaton letudom az utolsó utáni kollokviumot is, és igyekszem addigra összeszedni magam, a gondolataim, az életem, és túltenni magam azon a 9 könyvön, amit az elmúlt napokban megpróbáltam a tudásomhoz mérten legjobban tanulmányozni és memorizálni meló mellett.

Ezer meg egy bocsánat attól, akit ezzel a magánakciómmal megvárattam/megváratok, de remélem, hogy a történet javára válik, hogy nem próbálom hajnali kettőkor növelni a karakterszámot felesleges baromságokkal.

Akinek még van hátra pár hete a suliból, annak kitartást, most feküdjetek rá a tanulásra, hogy szebben induljon a nyár, aki pedig végzett szeptemberig, annak jó pihenést.

❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤
xx Lu

35. Mi történt veletek?

Eire

A kezemet tördelve ácsorgok a teraszon, és úgy várom Zayn felbukkanását, mintha valami háborús hőst várnék haza, emellett pedig rettenetes bűntudatom van amiatt, hogy Niall még csak nemrég hagyta el a házat, máris az egykori legjobb barátjának társaságába menekülök. Egészen biztosan kiakadna, meg is érteném, hiszen még mindig ott a lehetőség, hogy Britannyt zaklassam a magánytól való undorommal, én mégis mindezek ellenére elhiszem, hogy életemben ilyen jót még nem tettem valakivel, mint most magammal, Zaynnel és Niallel egyszerre. Bemesélem magamnak, hogy kettejük közt egyedül én építhetek hidat, én lehetek az egyetlen kapocs, akinek segítségével visszatalálhatnak egymáshoz. Persze, ez így kissé eltúlzott és szentimentális, de ahogy várom Zayn kocsijának begördülését a kapun, a korlátnak támaszkodva, hunyorogva a gyenge fuvallattól, szinte látom magam kívülről, és sokkalta jobban benne érzem magam a kialakult helyzetben, mint valaha korábban. Minden rám nehezedik, a vitám Niallel, Zayn felbukkanása, Erin és anya viselkedése, a fojtogató érzés, amit általában akkor érzek, amikor tehetetlenül bámulom a kis könyvet, amit Victoriától kaptam, de még mindig ugyan az van benne, mint egy hónappal ez előtt, és eszembe jut, hogy valamiért elmaradoztak a terápiák— amit kicsit sem sajnálok már, mert mindegyiken kiborultam eddig, Niall is csak még feszültebb lett és esténként csúnyán egymás torkának estünk. 

Mindent kizárok, kivéve az emlékeimet, amik Zaynhez köthetőek, legyen az jó, vagy kevésbé az. Csak arra koncentrálok, hogy ennek most működnie kell, muszáj, és nekem mindent meg kell tennem, hogy mire hazajön a férjem, addigra legalább Z-t meg tudjam békíteni, és megbeszélhessem vele a történteket. Mert Niallnek csak akkor fogok tudni segíteni, ha ismerem a történetet a másik szemszögből is. Zaynnek pedig elmesélhetem, én hogyan éltem meg az eltűnését, és a többiek miként reagáltak. Tudom, hogy nehéz lesz, de azzal is tisztában vagyok, Niallnek mennyire hiányzik az, hogy ismét öten legyenek. Ha a színpadon nem is, legalább a magánéletben visszakapná a barátját, akire piszkosul nagy szüksége van, volt és lesz is reményeim szerint.
Alig állok a lábamon, amikor megnyomom a kapukulcson a nyitógombot, és az, ahogy az autó begurul, egy örökkévalóságnak tűnik. Mire leérek a lépcsőn, még be sem csukódik a kocsi ajtaja, én pedig ösztönszerűen ölelem magamhoz Zaynt, mintha évezredek óta magányos és elhagyatott lennék. Pedig még mindig csak néhány óra telt el Niall elindulása óta, de már annyira vágyom valaki olyannak a társaságára, aki nem kényszerből tölti velem a szabadidejét, és annyira hiányzott már Z.
- Oh, hát ilyen fogadtatásra nem számítottam. Szia Eire - ahogy nevet, érzem a remegő hasfalát, megcsap a kesernyés dohány és fűszeres parfüm illat, amitől szinte teljesnek tűnik az életem.

- Szia - beleborzol a hajamba, amitől elnevetem magam. Mintha semmi sem változott volna meg, mintha még mindig ugyan azok az emberek lennénk, akik annak idején voltunk. Minthaeg sem történt volna az a kellemetlen incidens nemrégiben a londoni lakásában.

- Niall is itt van? - hirtelen nem tudom elképzelni, hogy szeretne vele találkozni, vagy megkönnyebbül attól, ha elmondom neki, mi a helyzet.

- Nem, Louisnál van. Elutaznak - ellépek tőle, látom ahogy megváltozik a testtartása. Mázsás súlyok gördültek le róla másodpercek töredéke alatt, fesztelenül vigyorog.

- Tehát akkor igazak a pletykák? - bezárja a kocsit, gondolom már megszokásból, és megfontolt léptekkel indulunk be a házba.

- Miféle pletykák? - a bejáratnál magam elé engedem, amit nem fogad el, beterelget maga előtt.

- Na igen, felröppent néhány. Most épp a turnéra gondoltam.

- Igen - bólintok, majd hellyel kínálom. - Kérsz valamit?

- Ha lehetek pofátlan, akkor szívesen elfogadnám a csodálatos kávéid egyikét - telivigyorral ácsorog, nekem pedig megint nevethetnékem van.

- Nem pofátlanság, ülj le, mindjárt viszem - kellemetlenül érzem magam, de annyira örülök még mindig annak, hpgy eljött, hogy legszívesebben tinis rajongással ölelgetném és visítoznék a boldogságtól. - Nem tudom, hogy Sonia milyen állapotban van most, de múlkor szó szerint szerelmes lett beléd, úgyhogy nem ígérem, hogy nem fog rajtad lógni - a konyhából magyarázok, természetesen fülig érő szájjal, mert leperegnek előttem a képkockák, és nagyon cuki a lányom, amikor tetovált férfiakat lát. Csak az apjának nincs, Liam, Louis, Harry, és Zayn is szépen ki van dekorálva, a lányom pedig megőrül a mintákért. Neki aztán ugyan mindegy, hogy színes, vagy fekete, ha valakinek meglátja a bőrén a tetoválásokat, addig rajzolgatja körbe, amíg el nem fárad. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy talán ennek később az lesz a következménye, hogy ő is akar majd, természetesnek véli, és őszintén, nem zavarna. Örülnék, ha nem fordulna el a későbbiekben azoktól, akik egy kicsit másabbak, csak ne szúrkálja tele az arcát.

- Alszik? - tompán ér el hozzám a kérdés, először csak bólogatok, aztán eszembe jut, hogy a legnagyobb jóindulattal is van köztünk egy válaszfal, ezért ezt nem láthatja.

- Igen, de már nem sokáig, szerintem hamarosan szirénázni fog. Legalább annyit tud enni, mint Niall, mégis olyan picike, hogy néha elgondolkodom azon, vajon mikor fog egyáltalán nőni? 

Csend, Zayn nem mond semmit. Nem is veszem észre, azzal vagyok elfoglalva, hogy ne forrázzam le magam a forró italokkal, a tálcával egyensúlyozva billegek ki a nappaliba, hogy lepakolhassak a dohányzóasztalra. 

Zayn az egyik polc előtt ácsorog. A könyvek előtt sorakozott egykor a sok képkeret, de most már csak egyetlen van kitéve.

- Eire? - csendben felém fordul, fel sem tűnik, hogy mit lát. Vagy éppen mit nem.

- Igen? - mellé lépek, kezében az a kép van, amit Soniaról készített nemrégiben Niall egyik fotós barátja. A stúdióban ücsörög a levendulalila tüllruhájában, hozzá illő masni a hajában, és megpróbál elbújni Niall egyik kapucnis felsője alá. Imádom ezt a képet.

- Hol vannak az esküvői fotóitok? - leejtett karokkal áll, a mosolya kissé lehervadt már.

- Fent - próbálom én is elhinni, de őszintén szólva fovalmam sincs, hogy a garázsban lévő dobozban van, amit Niall kivávott az udvarra, vagy összetörve hevernek valahol egy szeméttelepen.

- Eire. Hol vannak a képek? - jó, persze. Én sem hinnék magamnak. Veszek egy mély levegőt, és csak nagyon lassan fújom ki. A gondolataim cikáznak, fogalmam sincs, mi az, amit el kéne mondanom, és mi az, amit nem.

- Fogalmam sincs. Valahol a házban hánykálódnak dobozokban, vagy szemeteszsákokban.

Szégyellem magam, mert jócskán sáros vagyok én is a történtekben, legalább annyira, mint Niall.

- Mi történt veletek? -akárhogy forgatom a fejem, követ az aggódó tekintete.

- Őszintén? Sokminden - elmosolyodok. - Sonia fontosabb most.

- Hé, ne mondd nekem, hogy Niall Horannek gondot okozna egy egész fotókiállítás megszervezése, ha szükséges lenne. Eire, mi van köztetek? Azok a képek fontosak voltak. Életetek legszebb napja. Hol vannak?

- Tényleg nem tudom - esküdözöm, és komolyan azt érzem, hogy magyarázattal tartozom. - Voltak mostanában viharos időszakok az életünkben.

- Váltok?

- Nem, dehogy! Csak nehezen lendülünk át bizonyos akadályokon. De megoldjuk, nem kell aggódni. Járunk terápiára is - ezzel próbálom menteni a menthetőt, de szemmel láthatóan ez csak ront a helyzeten. Zayn arca eltorzul, keserűen sóhajt fel. Szűkszavúan reagál.

- Sajnálom Ri.

Alig láthatóan megrántom a vállam, nem merek megszólalni. Mert mit mondhatnék? Hogy én is sajnálom? Mert amúgy így van. Rettenetes és elkeserítő.

- Rendben leszünk, ne félj. Tényleg csak pár hét - tudom, hogy ez viszont már a legkevésbé sem mondható igaznak, de ezt kell mondanom, hogy ne essen kétségbe Z.

- Amikor összeszedtem minden bátorságom, és elhívtam sétálni meg kávézni Gigit egy szponzoros buli után, valamiért feljött a házasság kérdése. Mert Pez meg én..tudod - kissé ködös tekintettel bámulja az üres polcot, de egészen mást lát. Fesztelenül beszél, holott mindenki tudja, mennyire kínos téma számára az, ahogy felbomlott a jegyessége és —sokak szerint— viszonylag hamar hivatalossá vált az új párkapcsolata. - Abban az időszakban voltam a legőszintébb, azt hiszem. És nem féltem felvállalni, hogy olyan életet akarok egyszer valaki mellett, amilyen Niallnek adatott meg melletted. Meg akartam maradni a feleségem legjobb barátjának, valakinek, akivel jól érzi magát, nem kell megjátszani a komolyságom, akit hazacipel egy jól sikerült buli után, vagy aki az ölében viheti be a lakásba álmai asszonyát. Azt hiszem féltékeny voltam a kapcsolatotokra onnastól kezdve, hogy az élete aktív részesévé váltál. És tisztában vagyok azzal, hogy ezt nem róhatom fel Perrienek, de engem ő csak nagyon ritkán tudott várni a backstageben, míg te és mások is rendszeresen ácsorogtatok a tiszta pólókkal és öleléssel fogadtatok minket. Nos, ha nem is mindig mindenki, de te ott voltál és mindannyiunkat vártál. És ahogy megpróbáltam ezt magyarázni Giginek, úgy nézett rám, Istenem, meg tudtam volna bolondulni abban a pillanatban, mert pontosan úgy néztél te is mindig Niallre. Akkor döntöttem úgy, hogy ha kell, az életem odaadom ezért a nőért - nevet, néhány pillanatra visszatér a jelenbe az elrévedezéséből. - Eire, Niall az első találkozásotok után, amikor Dublinban ragadt, azt az üzenetet írta nekem, hogy megtalálta élete párját. Azt az embert, aki okosabb, szebb, viccesebb nála, és mégsem zavarja. Azt, akinek, és emlékszem, pontosan ezeket a szavakat használta, „akiért hajlandó lenne visszaköltözni Írországba, feladni a londoni lakást és a várost”. 

Teljesen ledöbbenve állok. Sosem tudtam meg, valójában mit gondolt vagy mire emlékezett abból az estéből. Nekem ugyanis vannak hiányos emlékképeim, mint például az, miért ácsorogtam kint a térdig érő hóban, és miért keltem másnap véraláfutásos felkarral. Sőt, amíg Niall el nem kezdett kutakodni utánam, fel sem merült bennem, hogy ebből lehet még valami komoly. Összeköltözésről pedig nem is álmodtam. Ha valaki nekem akkor azt mondja, hogy az az utolsó Karácsonyom Dublinban, és Londonba költözök egy hebehurgya zenészfiúhoz, valószínűleg kiröhögtem volna. Hogy én? Egy zenésszel? Egy olyan emerrel, akinek milliók skandálják a nevét és a dalait? Ugyan.

- Zayn.. - felemeli a mutatóujját, elhallgatok. Jobb is, hiszen fogalmam sincs, mit akart velem mondatni a kétségbeesésem.

- Tudom, hogy nem releváns a véleményem, és sokkal több ember bizalmát kell visszanyernem, mint gondolnám, de egy tanácsot fogadj meg, kérlek. Én elszúrtam, nagyon csúnyán. Elrontottam valamit évekkel ezelőtt, a végeredmény pedig hogy egy tucat fantasztikus embert vesztettem el a szavahihetőségem és belém fektetett bizalom mellett. Az, hogy Gigivel ennyire gyorsan és hihetetlenül szerencsésen alakultak a dolgaink, hogy szinte azonnal szerelmes tudtam lenni és ő is valahogy belémhabarodott, isteni szerencse. De neked Niall az, aki nekem Gigi, és soha, semmiért ne add fel ezt a házasságot. Mindhárman boldog családot érdemeltek, te, Niall és Sonia is.

- Zayn, értékelem, de ha nem működik? Mi lesz, ha folyton csak falakba fogunk ütközni? És Sonia? Gyerekként állandóan azt láttam, hogy a szüleim nem is szeretik egymást annyira, vitáztak, egymással, velem, Erinnel. Nem akarom, hogy Sonia is úgy nőjön fel, hogy a szülei háborút vívnak minden nap. Én elmenekültem az országból, ahová megszülettem. Ha a lányom ugyan erre kényszerülne, abba belehalnék.

- Hé, de ti sosem adtátok fel! Vagy nincs igazam? 

Veszek egy mély levegőt. A történetünk teljességéhez hozzátartozik, eddig mennyit küzdöttünk, féltünk, és milyen nehéz megérezni a siker ízét.

- Közel két éve teherbe estem. Az orvosok azt mondták, hogy csoda történt, ezért túlféltett Niall. Én is rettegtem minden nap, de a dolgok egész jól alakultak. Hat hónappal később mégis Niall a karjaiban tartva rohant velem, berúgta a kórház ajtaját. Sírt, a karja csupa vér és verejték volt. A kisfiam...a kisfiúnk elment, és mi nem tehettünk semmit. Azt mondják, genetika, apámtól örökölhettem. Papíron ugyanis én sem lehetnék, mégis, látod, lassan három évtizede annak, hogy világra jöttem - megakadok, a kezeim akarva-akaratlanul is a hasamra simulnak. - Sonia harcos típus. Apám régen ezt mondta rám is. Élni akartunk. De mit kezdek ezzel az akarattal, ha csak arra használom, hogy mindent de mindent elrontok?
Készül a válaszra, de végül csak egy mély lélegzetvétel lesz belőle. Elgondolkodva fordul az asztalka felé, én meg inkább leülök és kevergetni kezdem a kávém, bár nincs benne se cukor, se tej, semmi.
- Már miért rontanád el? Lehet, hogy csak elfáradtatok. Kapcsoljatok ki, utazzatok el vidékre, vagy valami tengerpartra.
- Ó, hát ez baromi hétköznapi - elmosolyodok, mert ezeknek a srácoknak tényleg nem számít a pénz, én pedig még mindig nem tudom felfogni, hogy gyakorlatilag a saját magam szórakoztatására dolgozom, mert a havi fizetésemet Niall nagyjából minden nap megkeresi kétszer.- Ha apámék minden alkalommal elutaztak volna, amikor veszekednek, hamar éhenhalt volna a család. Nem mondom, hogy nem esne jól a hófehér porhanyós homokban járkálni naphosszat, de ettől nem változna semmi, mert tuti lenne egy luxusszálloda a közelben, ahol Niall tudna a lobbyban koktélozni és cseverészni a rajongóival valami idióta videóban.
- Vagy életed legizgalmasabb utazása lehetne, csak ti ketten, Sonia Harrynél.
- Niall a térdére hivatkozva ki sem mozdulna a nyugalmas helyekről, amit persze megértek, mert sokszor még most is fáj neki a műtét helye, pláne ha hirtelen változik meg az időjárás, de akkor is. Már nem igazán látom magunkat kettesben sétálgatni meg ilyenek. Meg sem fogná a kezem a nyilvánosság előtt.
- A régi Eire, akit megismertem, az daccból már csak azért is kézen fogná Niallt, sőt, szét is kürtölné a fél, ha nem az egész világnak, hogy a férfi mellette igenis az övé, és büszke rá.
Bárgyún vigyorgok, mert igen, igaza van. Az az Eire, aki a sok vita és eltávolodás előtt voltam, arra is képes volt, hogy hetekig tartó gyűlölködést követve kipakoljon pár képet a boldog családjáról, ágyban fekve, nyaralások alatt, csak hogy megmutassa, mennyire nem érdekli a negatív kritika.
- Igen, csak az enyém. Mindem hiszijével együtt - sóhajtozok, és amíg Zayn átsétál még egy kis cukorért a konyhába, előkapom a mobilomat és hirtelen felindulásból írok egy üzenetet Niallnek, hogy ne haragudjon a kirohanásom miatt, vigyázzon magára és hívjon fel valamelyikük, amint Los Angelesbe érnek.

34. Várni foglak!

Niall 

Kedvetlenül tengődöm Louisnál, már mindketten kikészítettük a motyóinkat az előszobába, útra készek vagyunk. Soha nem volt még ilyen, legalábbis nem emlékszem olyanra, hogy nem az utolsó pillanatban kapkodunk még a fejünk után, hanem pedáns rendben sorakoznak indulás előtt már órákkal a táskák és bőröndök.

- Miért nem hívod fel? - akárhányszor elhallgatok, Louis rögtön ezt kérdezi, ennek ellenére még mindig nincs rá megfelelő válaszom.

- Minek? Most csak pár napra megyünk. Volt, hogy egy hétig nem beszélt velem, kibírjuk most is - igyekszem elfojtani magamban a dacc érzést, nem akarok kifakadni megint.

- Akkor legalább áruld el, mitől vagy ilyen mogorva. Min vesztetek össze? - kiveszi a kezemből a könyvet, amit a konyhapulton találtam. - Nem is olvasod, tedd már le Niall, és válaszolj. 

- Miért akarja mindenki tudni? - nem vagyok ideges, csak morcogok, mint valami rossz pukkancs.

- Mert segíteni szeretnénk! Ha nem szólsz egy árva szót sem, attól nem lesz jobb. Szívesen  beszélek Eireval, hiszen a barátom, kedvelem őt, de ha nem mesélsz semmit, akkor csak állok majd telefonnal a kezemben, és hebegek minden megjegyzése után. Niall, kérlek.

- Semmin. Vagyis nem tudom. Egyszerűen csak felbosszantott, mert a fejébe vette, hogy megkeresi Z-t, én meg kiakadtam, és kiabáltam. Nem az a bajom, hogy fel akarja venni vele a kapcsolatot, mert ahogy magamat ismerem, egy szép nap én is fel fogom emelni a fenekem és megkeresem, mert nem akármilyen évek vannak a hátunk mögött, de még nem tudtam megbocsátani neki a legutóbbi dolgot, sőt, magamnak sem. Inkább az zavar, hogy a hátam mögött tette mindezt.

- Te is a tudta nélkül szerveztél meg millió dolgot, nem?

- De most jobb volt nálam - gúnyosan elmosolyodok, mert valóban ezt érzem. Sem a harag, sem a düh nem elég erős bennem, egyszerűen csak bosszant, amiért egy ügyes kis boszorkány és mit sem vettem észre az ügyeiből, ellenben én lebuktam. Tudom, hogy meg kéne bánnom, amit a fejéhez vágtam, de nem megy. Még mindig úgy gondolom, hogy igazam volt, és most az egyszer neki kellene bocsánatot kérnie tőlem.

- Felhívom - meg sem várja, hogy mit mondok erre, telefonnal a kezében rohan ki a teraszra, az ajtót behúzza maga után és rágyújt. Néhány másodperc múlva nosolyogva magyaráz valamit, hevesen bólogatva nevet. Én meg csak állok egy helyben, és azon gondolkodom, hogy miféle bolondok háza lett az életemből. 

Teljesen abszurd, hogy összeveszünk a feleségemmel valamin, később pedig a legjobb barátomnál kanapészörfözök, hogy ne keltsem fel a családom az éjszakai pakolászásommal. Louis pedig ennek ellenére vidáman cseverészik Eireval, akinek a hangulatáról és kedvéről fogalmam sincs, mert épp hisztizek és daccból fel sem hívom, hogy megbeszéljük ezt az apróságot normális felnőtt emberek módjára. 

Kiveszek a hűtőből egy üveg sört, kinyitom és elsétálok vele a tévéhez. Úgy teszek, mintha nem lennék ideges és kíváncsi, unott arccal kapcsolgatok az értelmetlen csatornák közt, még a sportok sem kötnek le. Találomra kiválasztok egy zenecsatonát, és egy tömegsláger ütemét dobolva kezdem piszkápni a telefonom. Sűrűn okdalra pillantgatok, de Louis csak beszél és beszél, monoton bólogat és nevet. Egyszercsak oldalra biccenti a fejét, megváltozik az arca. Mindenbizonnyal Sonia is hozzá kívánt szólni a beszélgetésbe hangos nevetéssel vagy sikkantásokkal, máskülönben nem vigyorogna ilyen bárgyú fejjel. Félreértés ne essék, örülök, hogy ennyire szeretik, mert tudom, hogy Sonia is legalább annyira imádja őket, és kötődik hozzájuk, mint ahogy a srácok bálványozzák a lányom és rajonganak érte, de azt hiszem, féltékeny vagyok, amiért búcsúzáskor Soni rám se hederített, teljes nyugalomban pakolgatta ki a kedvenc játékait a rózsaszín elefántos szőnyegére. Igazán szerencsés kis fruska lesz, mert ha a szüleit majd utálni fogja, és cikinek érzi felhívni őket, Liam, Harry és Louis mindig ott lesznek neki, még ha a világ túlfeléről is kell segítséget nyújtaniuk, akkor is.

Eire

Idegesen járkálok a kezemet tördelve, mert már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy jó döntés volt elküldeni az üzenetet. Mi van, ha haragszik rám? Rém kellemetlen lenne, és még meg is tudnám érteni őt. Hiszen miért is ne? A férjem nekiesett, én meg az első ütésnél csak álltam és a vizes kezem törölgettem a ruhámba. Gyakorlatilag hagytam, hogy megverje őt Niall.

Amikor megszólal a telefonom, kis híján elájulok a rémülettől, botladozva esek neki az asztalnak, meg is ütöm a sarkával a lábam.

- Basszus - hangosan felszisszenek, de már emelem is a fülemhez.- Szia Louis, mi baj?

- Hello, baj? Miért lenne baj?- hallom hogy beleszív a cigarettájába, hirtelen én is megkívánom. Utoljára akkor gyújtottam rá, mielőtt az oltárhoz sétáltam. Vagy részegen hajnalban az esküvő után. - Jól vagy?

- Persze, csak nekimentem az asztalnak- saját magamon nevetek, idegességemben kopogok az asztallapon. Őszintén? Semmi kedvem bájologni vele úgy, hogy tudom, Niall nála alszik ma. - Veletek minden rendben? Bepakoltatok mindent? Vagy kell még valami, átvigyem?

- Ne aggódj, minden kész van. Csak gondoltam felhívlak, mert nem sokára kirugdosom a férjed a tévém elől és elküldöm aludni. Jól vagy?

- Hogyne, persze - észrevétlenül párolog el lassan a stressz és félelem, ami mindezidáig rámnehezedett.- Csak már olyan rég kellett izgulnom amiatt, hogy elutaztok. Elszoktam tőle.

- Hallottam, hogy veszekedtetek. Eire, minden rendben? - fogalmam sincs, mit kéne mondanom, így inkább egy ideig csak csendben ácsorgok, végül csak ráveszem magam. Beszélni kezdek, és amint az első szavak elhagyják a szám, nincs megállás. Fáradhatatlanul hadarok arról, mennyire sajnálom, amiért nem szóltam Niallnek arról, hogy fel akarom keresni Zaynt, viszont daccból tettem, mert ő is titkolózott.

- Fogalmam sincs, hova vezet majd ez az egész. Victoriához is nem mentünk már hetek óta, amióta meg hazajöttünk anyáméktól, megint csak veszekszünk. Nem tudom mit csináljak, Louis. És gonosz dolog tőlem, de azt várom, mikor történik valami tragédia, mint apa halála, hátha megint egy kicsit magunkba nézünk, és normális emberekként beszélünk egymással.
Csend. Másodpercekig nem érkezik válasz, és már épp kezdem magam rosszul érezni amiatt, hogy rázúdítottam a problémáim egy hosszú, fárasztó utazás előtt Louisra, akinek így is megvan a saját maga baja, amikor meghallom a nevetését.
- Eire, nincs semmi baj. Csak elfáradtatok. Nyolc nap múlva hazavizem neked Niallt és higyj nekem, úgy fogtok örülni egymásnak, hogy egymás nyakába estek majd a bejáratnál - jólesnek a szavai, bár ez az utolsó gondolatom. Semmi esélyt nem látok arra, hog ez valaha bekövetkezzen, de ráhagyom.
- Lou, butaság lenne most megkeresni Zaynt, ugye? - tulajdonképpen nem is attól tartok, hogy Niall mit szólna, mert azt már tudom, de komolyan tartok Zayntől.- Mi van, ha látni sem akar? Ahj, nem kellett volna írnom neki, mi?
- Tehát már meg is kerested Z-t - nem kérdezi, sokkal inkább kijelentésnek szánja, és valami megváltozik a hangjában. Nem rossz irányba, ami fura. Érezni rajta valami rejtett izgatottságot, ami ad némi reményt.- Nem gondoltam volna, hogy te leszel az egyetlen közülünk, aki elég tökös lesz a történtek után felkeresni.
- Ja, én meg azt, hogy Niall ezen ennyire ki fog borulni, azok után, hogy valószínűleg hetekig titkolta, hogy mire készültök.
- Nem akarta, hogy kiborulj miatta.
- Sajnálom, hogy nem ismer. Már akkor tudtam, mire vállalkoztam, amikor összeköltöztünk. Mondd, Louis hányszor okozott problémát az, hogy a munkátok ezzel jár? Ha elmondta volna, ha beszélgetnénk, tudná, mennyire örülök annak, hogy végre megint azt csinálhatja, amit a legjobban szeret ezen a világon! Csak annyit kellett volna tennie, hogy elmondja.
- Hidd el, csak attól tartott, hogy még jobban széthullik ez az egész. Liam csak abban az esetben hajlandó elindulni, ha te nem neheztelsz emiatt ránk.
- Remek. Már ketten is elfelejtették, hogy mi a véleményem erről. Tudod mit, Louis? Nem érdekel. Hazudott? Ez van. Csak kérlek, vigyázzatok magatokra, és ha bármire, de tényleg bármire szükségetek van, legalább te vésd az eszedbe, hogy rám számíthattok.
Én minden szavam komolyan gondolom. Annyira, hogy ha Niall most azt mondaná, menjek vele, mert nem akar sokáig távol maradni a lányától, úgy érzem, megtenném. Gőzöm sincs, honnan vettem a bátorságot, de annyira elkeseredtem a helyzetünket illetően, hogy most azonnal képes lennék összepakolni a fél házat, és ideiglenesen Los Angelesbe költözni Niall miatt, és azért, hogy végre legyünk túl ezen a szörnyű időszakon.
- Oh, Eire. Nem is értem, miért nem az én feleségem lettél - jóízűen nevet, és azon kapom magam, hogy átjár a beszélgetésünk abszurditása és én is vele együtt nevetek. Pedig még mindig sajog a lábam.
- Na jól van, indulás, Lou, holnap korán keltek. Vigyázzatok magatokra - képzeletben elhessegetem őt a szobája felé, és mint egy szugorú anya, ágyba küldöm.
- Piszok szerencsés Niall, és esküszöm, hogy rádöbbentem. Bízz bennem - ha most meg kéne szólalnom, ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy elcsuklana a hangom és bőgnék, mint egy kölyök kutya, akit most szakítottak el az anyukájától. - Jó éjt, Eire. És puszilom Soniat.
- Jó éjt, Lou - kinyomom a telefont és azzal a lendülettel le is dobom a pultra.
Mereven bámulok, képtelen vagyok bármi értelmes dolgot tenni,csak tengek, forgolódom egy helyben, feleslegesen pakolgatom a csészéket a konyhában, átrendezem a polcokat, a nem létező port söpörgetem félre a kézfejemmel. Sonia ebédjének maradékát is eltűntetem, elmosogatom a dínós étkészletet, kimosom az üvegcsét és a szelektívbe hajítom. Újra letörölgetek mindent. Nem tudok mit kezdeni magammal, már most hiányzik Niall, hogy heverésszen a kanapén, tévézzen és a hasán altassa a lányunkat. Hiányzik, hogy hangosan nevessen a videókon, amit Liam küldözget neki vagy csak morcosan csoszogjon végig a lakáson.
Zsebre vágom a mobilom, és a babafigyelővel a kezemben leheveredek a nappaliban. Pont olyan pózban, ahogy Niall szokott, de rá kell jönnöm, hogy nem elég hosszúak a lábaim ahhoz, hogy kényelmes legyen, így leginkább egy begyógyszerezett makira hasonlíthatok, nem pedig valakire, aki épp a kiérdemelt délutáni pihenését tölti. Végső elkeseredettségemben bekapcsolok valami zenét, hátha az segít elterelni a gondolataim, esetleg ellazít, de már a második refrénnél ki kell kapcsolnom, ugyanis a telefonom veszettül rezegni és villogni kezd. A szám ismeretlen, ezért habozok, hogy felvegyem-e vagy sem, mert ha valamelyik újságtól vagy rádiótól hívnak, akkor élből elküldöm őket—a kérdés csak az, hogy mindezt hogy próbálják mocskos pénzért eladni és etetni vele a pletykára éhes lakosságot. De emellett hívhatnak az irodából is, vagy, ami a legmerészebb gondolatom, hogy a nővérem, Erin, vagy valamelyik rokonom keres, tekintve, hogy elég jók vagyunk abban, hogy felkavarjuk az állóport, amire remek példa a temetésen vagy az utána tartott állófogadáson történt incidensek valamelyike.
- Eire Reed, tessék - igyekszem normálisnak tűnni, a hangom komoly és határozott.
- Szia, Zayn vagyok. Nem zavarlak? - egy pillanat alatt kifut a vér az ereimből, izgatottságomban majdhogynem elájulok, remeg kezem-lábam, de boldog vagyok.
- Nem, dehogy zavarsz! Úristen, ha tudnád, mennyire örülök, hogy felhívtál! - valóban így érzek, gyerekes rajongással várom, mit akar mondani. Mint amikor a legjobb barátod fogalmazást ír rólad, és te büszkén bólogatsz.
- Olvastam, amit írtál, és én..nos, ne haragudj, ha nem voltam egyértelmű a legutóbbi alkalommal, de jó, hogy még mindig barátnak tekintesz.
- Persze, hogy az vagy! Z, te mindig is a barátom maradsz, akármekkora seggfej is legyen Niall.
- Nem az, egyáltalán. Provokáltam, nem kellett volna hozzávágnom azt az utsolsó mondatot.
- Nem kell mentegetőznöd. Nekem nem. 

- Valami baj van? Furcsa a hangod. Ugye nincs semki Soniaval?

- Nem, semmi. Minden rendben van velem- mosolyogova kezdek el járkálni. - Csak azért szerettelek volna megkeresni, mert a legutóbbi találkozásunk rádöbbentett, mennyire hiányzol, és most, hogy Niall nincs itthon legalább nyugodtan tudunk beszélni. Feltéve, ha nem a tengerentúlon vagy, mert akkor nem akarlak ébren tartani feleslegesen. 

Hadarok, mert továbbra sem sikerült feldolgoznom a tényt, hogy Zayn ilyen gyorsan visszahívott.

- Még nem sikerült kihevernem az időeltolódást, nemrég értem haza Londonba. Jó lenne ébren maradnom most, hogy ne virrasszam át ezt az éjszakát is - hirtelen, akár a villámcsapás, úgy villan be a nagy ötletem, mivel tudnám eltölteni a nap hátralevő részét úgy, hogy legyen is bármi értelme.
- Nincs kedved átjönni? Sonia még úgysem ismer igazán, ráadásul se te nem alszol el ideje korán, se nekem nem kell egyedül ülnöm a négy fal között - miközbe beszélek, a saját ötletemtől fellelkesedve masírozok vissza a konyhába, és megkeresem a leggyorsabb aprósütemények receptjei közül azt, amit hirtelen el tudok készíteni, és rendelek valami vacsorát is.
- Jó ötlet ez? Nem akarok kellemetlenkedni, vagy vitás helyzetbe kerülni.
- Z, nem kellemetlenkedsz, hisz én hívtalak! A viták meg nem érdekelnek senkit!- meglepően pozitív és lelkes vagyok, kis híján elérem azt a szintet, ami már rém idegesítő, ezért visszafogom magam.
- Köszönöm, ebben az esetben akkor élnék a lehetőséggel.
- Várni foglak! - elköszön, rajtam pedig teljes mértékben eluralkodik az az érzésem, hogy győztem, és talán most visszakaphatom egy kicsit a barátomat.