45. Szívrobbanás

Sziasztok!

A múlt héten sajnos kimaradt az új rész, amit rettenetesen sajnálok, elkezdődött nekem is a félévem, amit már nagyon vártam, de most már világossá vált számomra, milyen kusza lesz minden hetem. Mindenesetre igyekszem a lehető legkevesebbet éreztetni ebből. 

xx Lu

Niall

Szinte lángol a mellkasom néhány perc intenzív ringatás után. Vagy mert már most kifulladtam, vagy talán mert még mindig érzem azt, amit kiváltott belőlem Eire hirtelen őszinteségi rohama. Mindenesetre nem hagyom abba, és csak arra összpontosítok, hogy a karjaim közt szuszogó kislány minél hamarabb megnyugodjon.

Az érzés, ahogy a puha kis karjai hozzátapadnak a felkaromhoz, és a talpával addig rugdos, míg meg nem találja a legmegfelelőbb pontot rajtam, ahol meg tud támaszkodni, valami eszméletlen energiákat szabadít fel bennem. Mintha tényleg csak én tudnám megóvni ezt az apró embert, és sosem voltam büszkébb arra, hogy én jelentem valakinek a maximális komfortérzetet.

Csendesen dúdolgatok, hátha ez is gyorsít némiképp a folyamaton, de ahelyett, hogy elálmosítanám, csak még élénkebbé válik a lányom. Láztól csillogó szemmel néz fel rám és mozgolódni kezd. Nincs ebben a pillanatban semmi és senki hozzá fogható, mert még betegen is a leggyönyörűbb dolog az életemben, annak viszont örülnék, ha ugyanilyen lélegzetállítóan aludna, mint ahogy most fészkelődik az ölemben.

- Na jó - leteszem a szőnyegre, amitől egy röpke pillanatra megszeppen, de amint leülök én is, azonnal mászni kezd felém, fel a lábaimra, mint egy kismajom. Türelmesen megvárom, amíg belekapaszkodik a felkaromba, és elkezdek hangosabban énekelni.

Félig lehunyt szemmel kezdek el egy régi, elfeledett dalt. Legalábbis, én borzasztó régen forgattam a kottáját, de a szövege és a dallam, mint ahogy minden dalát, amit írtunk, egy életre belém rögzült.

- Ez tetszeni fog, figyelj a szövegre - mindenféle nehézség nélkül beszélek hozzá, majd folytatom. - Kicsit régi, de jó, nem?

Sonia csak vigyorog, és mászkál. Kicsit lassan, és az arca is túl piros, de mivel nem hajlandó aludni, kénytelen vagyok tovább szórakoztatni.

Egy pillanatra az ajtóhoz kapom a fejem, ahonnan nemrég eltűnt a feleségem, de most visszatért, méghozzá kávéval a kezében, a gitárommal a nyakában.

- Gondoltam jól jön az erősítés - fáradt mosollyal helyezi magát kényelembe a földön. Amíg leakasztom róla a gitárom, mozdulatlanul ül, és a lányunk azonnal ellesi a fegyelmezettségét, és ő is egyenes háttal, a talpait egymás felé fordtva, majdnem törökülésben ül.

Egy pillanatot áldozok a feleségemre, aki még most is, az éjszaka közepén is türelmesen vár a csodára, és bár a szemei lassan egy csíkká préselődnek, nem adja fel. Addig nem, amíg Sonia ki nem dől. Ismerem, és nincs semmi, amiért képes lenbe magát a lánya elé helyezni.

- Köszönöm - igyekszem a lehető leghálásabban nézni rá. Újra kezdem a dalt, ezúttal megint gitárkísérettel, ám Sonia nemhogy elaludna, inkább kíváncsian tekergeti a hangszer nyakán a kulcsokat. Ilyenkor Eire elhúzza maga felé, az izzadt kis haját simogatja, a könnyeit törölgeti, amikor Sonia hisztérikus sírásba kezd, és minden erejét összeszedve próbál leimádkozni a torkán néhány korty gyógyteát.

Óráknak tűnik, amíg éneklek, olyannyira, hogy kezd kényelmetlenné válni. 

- Na jó, feladom. Eire, hajnali 3 van, menjünk be az ügyeletre, vagy nem tudom. 

- Ennyire rossz szülők lennénk? - kiterülve fekszik a macis szőnyegen, Sonia a derekának dőlve ücsörög, tehetetlenül csuklik és pityereg. Csukott szemmel beszél hozzám, és ha lenne is erőm megmozdulni, arra használnám, hogy a fal helyett én is neki dőljek. Esetleg a karját behúznám a fejem alá kispárna helyett, mint régen. De bennem is csupán annyi lendület maradt, mint benne, így a hűvös falat melegítem tovább, ölemben a fektetett gitárral és céltalanul pötyögtetem véletlenszerűen a hangokat.

- Még azt se tudjuk, mi a baja. - Ezzel némiképp megálaszolom a kérdését. 

- Lázas. - Mosolyogva beszél, félálomban. Ettől én is elnevetem magam, mert nyilvánvalóan igaz, de kár firtatni. A lányunk feladta a leckét, és mi csúfosan elbuktunk.

Kis idő múlva újra megszólal. Csak annyit vár, hogy elbóbiskoljak eléggé ahhoz, hogy másodpercekbe telhessen a reagálásom.

- Amint beérek az irodába, kidobom a virágot a kukába.

Át kell gondolnom a szavakat. Iroda, pipa. Tudom hol van, elém tárul a kép. Virág. Milyen virág?

Ja, hogy az.

Kidobni? 

Fogalmam sincs, ez jó vagy rossz. Vajon jó, mert el akarja tüntetni, vagy rossz, mert még mindig foglalkoztatja. Vajon ő sejti, kitől kapta? Vagy pontosan tudja, csak az orrom alá akarta dörgölni, hogy volt olyan, aki gondolt rá? Vagy csak időközben rájött mindenre, összerakta a képet és most bűntudata van? És ha igen, mitől? Akarta, hogy az a valaki meglepje? Basszus, még az is előfordulhat, hogy ez nem az első alkalom. Annyi ideig voltam távol, abszolút és relatív értelemben is, hogy gyakorlatilag egy bő félévre teljesen kizártuk a másikat a közvetlen magánéletünkből. Mi van, ha az a valaki, akitől a virágot kapta, valami mást, értékesebbet is adott neki? 

- Igazad van, hülyeség - nem nyitja ki a szemét, vakon billenti el a fejét felém, és egyenletes, mély szuszogással jelzi, ő komolyan feladta a dolgot, és elaludt. 

Nekem is ezt kéne tennem, és bár a testem pihenni vágyik, az elmém még most is éber, friss és képtelen leállni. Folyamatosan ezen jár az agyam, a virágon és a feleségem rejtélyes magánéleti válságán. Olyannyira felhergelem magam, hogy már csak azért sem, dacból elvánszorgok a félálomban imbolygó Sonia mellé, beteszem a kiságyba, és felnyalábolom Eiret a padlóról. 

Remeg a térdem, rettenetesen fáj, mégis megteszek mindent, hogy el ne ejtsem őt. Gyengén ugyan kapaszkodik belém, de mostanra olyan mélyen alhat, hogy arra sem riadna fel, ha a küszöbön állva dobnám el az ágyig, viszont amikor megpróbálom óvatosan a hátára fektetni, sikerül annyi energiát összekaparnia, hogy a nyakamba csimpaszkodjon, ezáltal magára húzzon. Milliméterekre vagyunk egymástól, evy olyan helyzetben, amiben rég nem voltunk már. A karjait bebújtatja a pulcsim alá, és nem enged el. Ujjaival a pólóm markolássza, érzem ahogy görcsösen szorítja, az ujjbegyei időnként meg-megcsípik a bőröm is.

- Aludj mellettem - keserves hangon kérlel, mintha fenyegettem volna az ellenkezőjével! Pedig Isten ments! 

- Nem megyek sehova, itt vagyok - megpróbálok lemászni róla, hogy ne törjem össze. Lecsúszok mellé, de abban a pillanatban, hogy ezt megérzi, velem együtt fordul, a lábait beleakasztja az enyémbe, és ha ez lehetséges, akkor még inkább magához szorítja a karom. - Itt vagyok, nem hagylak itt.

- Szeretlek - elkapom ezt az egyetlen félmondatot, mielőtt én is álomba zuhannék, és meg mernék esküdni arra, hogy mosolygok. Még mielőtt teljesen elengedném magam, leveszem a pulóverem és a farmerom, hogy reggel ne kelljen leszenvednem magamról, ha bedagadna a térdem. Magunkra húzom az egyik takarót, amit ki tudpk húzni Eire alól és a derekánál fogva szorsan magamhoz húzom.

Mint egy kiscica, összegömbölyödik, minden egyes porcikájával rám tapad. Mindenem tele lesz vele, az illatával, a hajával, az érintéseivel. A mellkasomon érzem, mikor fújja ki a levegőt. Ezeket számolva alszom el végül én is.

Jó néhány órával később szinte ugyan így ébredek. A nap már elég magasan van ahhoz, hogy tudjam, a délelőtt java részét átaludtam, de megnyugtat a tudat, hogy Eire is még itt fekszik mellettem. Laposakat pislogva, lustán ébredezek, mert bár nem sikerült teljes mértékben  kialudnom magam, nagyon jól tudom, hogy nem lustálkodhatok sokáig, mert amilyen elkeseredett voltam Sonia láza miatt éjszaka, most legalább annyira várom, hogy megint a közelemben legyen, megfürdessem, együtt reggelizhessünk hármasban, és délután mindannyian a kanapén aludjunk valami mese zajára.

- Jó reggelt- alig tudatosul bennem, hogy mennyire fázom, már meg is érzem Eire meleg karjait magam körül.

- Szia - mosolygok rá, és szinte magától érthetődő, amikor mindketten a másik felé mozdulunk. 

Amikor az esküvőnk után megkérdezték tőlem a barátaim, mi a legjobb ebben, vagy volt-e hatalmas atomvillanás azután, hogy kimondtuk az igenelet, azonnal azt válaszoltam, hogy most már soha többet nem kell várnom az első csókra fogmosás utánig. Persze, jót nevettek, de most megint csak ez jut eszembe, mert azelőtt is őrülten szerelmes voltam ebbe a boszorkányba, és biztos nem lennék képes ennél jobban szeretni őt, mert már most az egész mindenségemet jelenti, azért jó, hogy tudja, fontosabb nekem a friss lehelletnél is.

Lehunyt szemmel várom, mikor érzem már meg az ajkait a számon, és mikor megtörténik, mohón, akaratosan még többet akarok belőle. Beletúrok a hajába és magam alá gyűröm félig. Mindkét karját a mellkasomnak feszíti, de ezúttal nem azért, hogy ellökjön magától. Érzem, hogy remeg, és kapkodja a levegőt, amikor egy pillanatra elhúzódom.

Hagyok egy csókot a homlokán, egyet az orra hegyén, a szája két szélén, és az állán is. Ettől óriási mosoly terül szét az arcán, és a nyakamba csimpaszkodik.

- Lement Sonia láza - azt vártam, hogy ettől egy picit romantikusabb mondatot fog a fülembe motyogni, és egy kicsit el is keseredek emiatt, de aztán megérzem, ahogy a lábaival felkapaszkodik a derekamra és apró puszikat hagy a kulcscsontom vonalán.

- Igen? - mindketten fülig pirulunk, mintha ez lenne az első alkalom, hogy ilyeneket művelünk, de mindezek ellenére iszonyatosan jól érzem magam. Olyan, mintha egy pillanatra megtaláltam volna az egyensúlyt a világmindenség káoszában. - Akkor egész nap henyélhetünk?

- Nos, erről is lehet szó - mosolyogva fúrja az arcát a nyakamba, amitől végigfut rajtam a hodeg és libabőrös lesz az egész felsőtestem.

- Akkor jó, mert kicsit mintha fájna a térdem. Jót tenne neki egy kis fetrengés - a vállára hajtom a fejem, és bár percekig nem mozdulunk, végtelen kényelmet, nyugalmat és, ami a legfontosabb, békét érzek.

Csak a saját szuszogásainkat hallom, beletemetkezem Eire bőrének illatába, abba, hogy még mindig érzem rajta az éjszaka főzött kávét és a ruháinak a tipikus, édeskés illatát.

- Így tudnék maradni életem végéig - muszáj ezt bevallanom neki, mert remélem, ő is így érzi. Válaszul csak bólogat, legalábbis ezt érzékelem abból, ahogy mozgatja a fejét.

- Én is - a nyakamban összegyűrődött tincseket piszkálja, a lábával megigazítja a takarót, hogy melegítse a fájós térdem. - Nagyon fáj?

- Kicsit. Csak a szokásos, majd elmúlik - az ezt megerősítő puszik és a ragaszkodó ölelésem ellenére lehámozza magáról mindkét karomat, és besiet a fürdőshobába. Hallom, hogy az egyik polc tetejéről levett dobozzal bajlódik, és nem sokkal később megérkezik a fájdalomcsillapítós tapasszal meg egy kenőccsel.

- Szivi, muszáj ezt? Olyan rossz illata van - tényleg semmi kedvem ahhoz, hogy a kenőcs bűzét szagoljam. Olyan jól indult ez a reggel - mint egy kisfiú, daccosan felülök és tüntetőlegesen magamra rántom a takarót teljes egészében.

- Ne csináld ezt, Niall, tudod nagyon jól, hogy ettől jobb lesz - ellentmondást nem tűrően lép közelebb, és lefogja a lábam. Hiába mocorgok, nem hatja meg, rutinos mozdulatokkal masszírozza a krémet a bőrömbe, egészen addig, amig be nem szívódik teljesen, majd ráteszi a kék tapaszt. - Amiért ilyen ügyes voltál, kérhetsz valamit.

- Bármit? - felvonom a szemöldököm, és karba tett kézzel úgy teszek, mintha olyan sokat kéne gondolkodnom ezen.

- Bármit.

- Jól van, Doktornő. - Elkapom a derekát és az ölembe rantom. - Ezért ma ki sem.fogunk mozdulni a házból, rendelni fogjuk a reggelit, az ebédet, este meg átdobjuk Soniat Harryhez.

- Este? Miért, hova mész este? - látom rajta, hogy baromira tetszik neki a tervem, mert a szemei gyémántként ragyognak, ahogy rám néz.

- Elviszem vacsorázni a feleségemet - mindkét kezét a számhoz emelem és minden ujját megcsókolom.

- Szóval a feleséged ma rettenetesen sokat fog enni - lebiggyeszti az ajkait, mintha bánná.

- Lemozogjuk - belecsókolok a tenyerébe és nevetve engedem, hogy bebújjon mellém.

Gyermeki lelkesedéssel bújik hozzám, és kacagva böki meg az oldalam.

- Akkor először hozz kávét a feleségednek - hangosan nevet.- Utána beszélhetünk arról, hogy hajlandó vagyok-e megjeleni veled bárhol is.

- Na, ez nem volt szép - visszabökök, finoman érintem csak meg, hogy biztosan ne fájjon neki.

- Bekentem a lábad! - szélesen vigyorog, a szembogarában szinte látom magam, akkorára tágult a pupillája.

- Rendben, megyek - még egy utolsó csókot nyomok a szájára, mielőtt kimásznék az ágyból.

A lépcsőn lefelé menet szinte táncolok, a boldogság egész egyszerűen felrobbant bennem és elárasztotta mindenemet. Fütyörészve látok neki a kávéfőzésbek, és amíg megy a daráló, átfutom az üzeneteimet. Semmi érdekes, elolvasom az aktuális hírek főcímeit, de úgy tűnik ma a világban senkinek sem volt kedve elrontani ezt a győnyörű napot.

Elrakom a mobilom, ma már nem is akarom használni, nem akarom, hogy bárki is felhívjon, pláne nem munkaügyben. 

Elkészítem a kávéinkat, és a forró bögrékkel szaladok vissza a hálóba, ahol Eire vár, Soniaval maga mellett.

- Szia, Hercegnőm - Eire kezébe adom az eszpresszóját, a sajátomat leteszem egy biztonságosabb helyre, és azonnal felkapom a lányom az ágyról.- Tényleg lement a lázad.- Jócskán megkönnyebbülve puszilok bele a köldökébe, amire válaszul csak harsány nevetést kapok és némi rugdosást.

Soniaval a kezemben mászok vissza, hogy a délelőtt hátramaradt részét hármasban lustálkodhassuk végig.

- Tudod mi lenne még ennél is jobb? - félve kezdek bele ebbe a beszélgetésbe, mert bár tegnap óta teljesen a feje tetejére állt az életünk, vagyis inkább visszaállt a régi, megszokott rendjére, a legkevésbé sem vagyok biztos abban, hogy teljes mértékben sikeres leszek.

- Micsoda?- eleinte rám sem néz, a lányunkra figyel, a mozdulataira, arra, hogy milyen izgága és kíváncsi.

- Ha lenne még egy gyerekünk. Vagy kutyánk. - Eszem ágában sincs hazahozni egy kutyát, még egy apróbb termetűt sem, viszont így talán nem olyan hirtelen és meghökkentő a kijelentésem. Látszólag működk is, mármint, Eire nem kap azonnal a szívéhez, és elmarad a dorgálás is. Ehelyett csak elmosolyodik, egyetlen pontot bámul a szemközti falon.

- Mi az? Valami rosszat mondtam?

- Nem. Dehogy! - Csak akkor látom, hogy könnybe lábadt a szeme, amikr felém fordul. - De tudod, hogy ez szinte lehetetlen.

- Már miért lenne az? Eire, Sonia is megszületett, és ha akarod, én még vagy tízezerszer vévigcsinálom veled újra, meg újra az összes vizsgálatot, és fogom a hajad, ha rosszul vagy. 

A lehető legkomolyabban gondolom mindezt és igyekszem az arckifejezésemmel ia ez sugallni.

- Én...- elcsuklik a hangja. - Nem tudom, Niall. Még várjunk ezzel egy kicsit, rendben? Ha minden rendben lesz, akkor vágjunk bele, de kutyát nem akarok - elneveti magát, és vele nevetek én is. - Még magunkra sem tudunk odafigyelni.

- Jó, semmi kutya - védekezően felemelem mindkét kezem. 

Néhány percre megint elhallgatunk, de ez sem kínos. Kényelmesen, lustán mozgunk, az egyik kezemben a kávém, a másikban Eire tenyere pihen. Az ujjaimmal a gyűrűjét piszkálom, eszembe jut, milyen sokszor aludt benne, és reggelente pityergett, amikor megpróbáltam folyékony szappannal leszedni róla. 

A hideg fém eszembe juttat millió mást is, de egy valami nem hagy nyugodni. Mintha rákönyököltek volna egy piros gombra az elmém egy eldugott helyén, és egyre világosabbá válik, mit kellene tennem annak érdekében, hogy a nő, aki mellettem van, még boldogabb legyen.

44. Őszinte vallomás

Sziasztok!

Elég rég volt alkalmam írni ide valamit, sőt, valószínűleg időben is rég tudtam felteni a részt, és most óriási megkönnyebbülés, hogy mindkettőt teljesíteni tudtam- majdnem, mégis csak éjfél lesz hamarosan.

Igaz, legtöbbeteknek elkezdődött már az iskola, de nekem ez az utolsó péntekem, mielőtt megkezdeném a soron következő félévemet. Remélem eddig még nem kapott senki frászt az következő 10 hónap teendőitől, vagy ha mégis, nyugodjatok meg. Nem segít sokat, de legalább nem ront a dolgokon.

Kitartást, és remélem, jövő héten ilyenkor, vagy kicsit korábban tudok jelentkezni!

xx Lu

Eire

Már akkor megérzem, hogy közeledik, amikor még elválaszt minket egy fél emelet és néhány fal, de ahogy elkezd bizseregni a nyakam, biztos vagyok benne, hogy haamrosan meglátom.

Rég volt már alkalmunk ilyesmire, és bár a legkevésbé sem bánom, hogy Sonia alapvetően mindent megtesz annak érdekében, hogy egyhuzamban aludjon estétől reggelig, jóleső izgalommal tölt el, hogy perceken belül megint hármasban fogunk virrasztani, és ami talán még ennél is fontosabb, és be kell vallanom magamnak, hogy meg is rémiszt egyben, hogy Niallt hallani fogom zenélni.

Fél éve már, hogy egy árva hangot, annyit sem hallottam a munkájából, nem nagyon énekelt a közelemben, vagy csak egyszerűen figyelmetlen voltam. Hiányzik az a lágyság, ami ilyenkor teljesen átjárja. Nem olyan feszes a mozgása, és imádom nézni az ujjait, ahogy lefogja az akkordokat. Átszellemül, és mintha valamit átprogramozna magában.
- Itt is vagyok - széles vigyor ül az arcán, és olyan csendesen, könnyedén lépked, hogy ha nem beszélne, észre sem lehetne venni a sötétben.
Elég késő van már, a szemem szúr, és éget, de még messze vagyok a lefekvéstől, pláne, amíg Soniat folyamatos mozgásban kell tartanom, hogy ne sírjon kétségbeesetten. Minden porcikámmal a férjemre koncentrálok, a jobb combjára támasztott gitárra, a bal kezére, amin az ujjai puhán keresgélik a húrokat. Kissé tátva marad a szám, mert megint azt látom a szemeiben, amit már szinte el is felejtettem. A teraszon égő lámpa fénye tükröződik benne, és ettől a tekintete milliószor vidámabb lesz. Egészen eddig a pillanatig úgy gondolom, hogy már mindent láttam, amivel ismét levesz a lábamról, és bátran ki merném jelenteni, hogy most, csak úgy, mint azon a borzalmasan hideg estén egy olcsó, egyetemi házibuliban, Niall Horan kisajátította a figyelmem, és elvett tőlem valamit, amit addig féltve őriztem. Most is, mint akkor, a hideg futkos a hátamon attól, hogy ül, a finom mozdulataitól, ahogy megszólaltatja a hangszert. Még Sonia is hajlandó felemelni a fejét a vállamról, és úgy néz az apjára, mintha nem is ember lenne, hanem valami más, valami több.
A dallam nem ismerős, de tetszik. Fülbemászó, egyszerű, tiszta. Nagyon is passzol hozzá, jobban, mint bármi más, és azonnal tudom, hogy ez egy különleges pillanat mindhármunk számára. Niall arcát figyelem, hogy vajon tényleg lehunyta a szemét, vagy csak az ujjait figyeli, de amikor meghallom a hangját, hirtelen mindenről megfeledkezek, csak tágra nyílt szemmel ülök. Még a lányom is elfelejtem ringatni. A szöveg, minden egyes szó bekúszik a bőröm alá, és a bensőmet rángatja az őszintesége, és a hangja, ami még mindig bájosan kisfiús, amikor egyedül énekel. Mindenféle egoizmus nélkül tudom, hogy rólam szól. Vagyis rólunk. Nekem.
Nem tudok nem a szemébe nézni, amikor végre hajlandó rám emeli a tekintetét, és megörvendeztet gyönyörű mosolyával, csillogó szemeivel, bársonyos hangjával és valamivel, ami nem igazán látható, csak egyszerűen érzem. Itt lebeg körülöttünk, sejtelmesen és puhán, kicsit lustává és képlékennyé tesz, mintha minden erőm elszippantaná egy pillanat alatt. Remeg a gyomrom, a térdemnél érzem, ahogy kicsúszik a talaj alólam, vagy csak a lábaim mondják fel a szolgálatot- még szerencse, hogy ülök. A gyomromban életre kelnek a pillangók, és csak hallgatom, még, tovább, mert még nincs vége, és sosem elég ebből. Azt akarom, hogy reggelig zenéljen, csak ezt az egyetlen dalt végtelenítse, és soha, de soha ne hagyja abba, mert akkor véget érne valami, elillanna az érzés, amit már olyan rég óta keresek, és már szörnyen hiányzott.
Én, Eire Reed-Horan ma, ezen a napon, vagy éjszakán, újra beleszerettem a férjembe, méghozzá úgy, hogy egy ujjal sem ért hozzám. Nem fogta meg a kezem, nem csókolt meg, még a hajam sem piszkálta. MI
indent én csináltam, és nem volt elég, nem ájult el tőle, nem rogyott térdre, és nem örvendezett. Neki bezzeg elég volt elkezdenie zenélni, és én teljesen elvesztem benne.
Legszívesebben tényleg felállnék, és táncolnék vele, akármennyire is hülyén hangzik. Csak fognám a kezét, és a mellkasának dőlnék, úgy, hogy érezzem az illatát, azt a fás, mentolos illatot, amit elfelejtettem értékelni, és arról is megfeledkeztem, milyen hatással van rám, hogy sírni tudnék tőle, mégis a legjobb a világon, és ha távol volt tőlem, csak ezt kerestem: a pólóin, az elcsent parfümös üvegén, a pulóverének ujján, ami naphosszat csak szagolgattam, amikor épp nem vettem fel, hogy abba aludjak el.
Aztán véget ér minden. Leteszi a gitárját maga mellé, hosszú karjával a lányunk felé nyúl, aki bágyadtan, le-lecsukódó szemmel pislog fel rá, elmosolyodik, szelíden és óvatosan. Kinyújtóztatja a jobb térdét, és egy rövidke pillanatra a sebéhez kap.
- Fáj? - közlebb húzódok hozzá, a kezem az övére teszem, érzem az ujjain, hogy fázik, de nem szólok semmit, mert megadnék bármit, csak itt maradhassunk örökre, és újra hallhassam a dalt, amit az előbb játszott.
- Már nem, elmúlt - felfordítja a tenyerét és összefonja az ujjainkat. - Elaludt. - Sonia felé biccent, én viszont csak helyeslően bólogatok. Fogalmam sincs hirtelen, miről beszél.
- Igen, ja, persze. Fel is viszem a szobájába. - Ugyan kimondom a szavakat, de meg sem mozdulok. Továbbra is őt nézem, mennyire tökéletes, és most legalább annyira szeretem, mint amennyire a veszekedéseink alkalmával gyűlölni tudtam, és olyan szürreális, hogy ez az ember, az én Niallöm képes volt agresszívan viselkedni, inni, csapkodni, kiabálni, üvöltözve a falat ütni.
Most?
Az arca úgy ragyog, mintha egy angyal lenne, és olyan boldogságot áraszt magából, ami egyenesen megbénít.
- Eire, Édesem, minden rendben van? - aggodalmaskodva, de még mindig kitörő jókedvet mutatva nyúl az arcom felé, ám válasz helyett arcom a tenyerébe fúrom.
- Persze, csak félek, hogy ha megmozdulok, akkor vége lesz. -Vallom be őszintén, és komolyan ezt gondolom. Még mindig nem akarom elengedni ezt a pillanatot, amiben már nem is hárman, hanem csak ketten vagyunk.
- Soha. Ígérem - hüvelykujjával az arcom simogatja, miközben fél kézzel arrébb rakja a gitárt, majd feláll és átveszi Soniát a karjaiba.- Gyere- egyik karját felém nyújtja, én pedig egyetlen árva szó nélkül elfogadom, és az alkarjába csimpaszkodok. Összefonódunk, szorosan mögötte lépkedek és követem minden lépését egészen a lépcsőig. Ott kénytelen vagyok elengedni, mert nem férünk el egymás mellett.
- Hozok...hozok egy lázmérőt - csak suttogni tudok, és kissé koordinálatlan mozgással, de elindulok a konyha felé. Tudom, hogy nem ott tettem le, de muszáj egy kicsit távol maradnom tőle, hogy ne veszítsem el végleg a józan eszem.
Az imént a teraszon teljesen biztos voltam abban, hogy ha a lányom nem lett volna a karjaimban, akkor kisajátítom magamnak minden egyes porcikáját, és sírni tudnék, hogy az enyhe kis hőemelkedés nélkül ma már valószínűleg nem beszéltünk volna egymással, csak ébren feküdtem volna mellette, és figyelhettem volna a szempilláinak rezgését, a mellkasának emelkedését és süllyedését. Pontosan úgy, mint amikor még nem tudtunk közös témát találni, vagy csak olyan sokáig dolgozott, hogy késő éjjel beesett az ágyba és egy szó nélkül elaludt.
De most egészn más a helyzet, mert ma jött el a napja, hogy összekaparjam a megmaradt bátorságom, és megpróbáljam megmutatni neki, mennyire szeretem. Hogy még mindig vagy már megint, az részletkérdés, egyikünk sem tudná megmondani, hogy elmúlt és újra fellángolt a kettőnk közti szerelem, vagy soha sem csendesült el, csak elnyomtuk magunkban, azt viszont pontosan tudom, mikor éreztem ezt utoljára, és ha nem lenne még mindig hallótávolságon belül, sírnék, sikítanék, mert egyszerre felemelnek az érzelmeim, egyenesen a felhők közt érzem magam, de ott vannak a sebek is, amiket feltépett ezzel a dallal, és belül vérzek. Olyan mérhetetlen fájdalmat érzek, hogy más esetben simán elájulnék, de most valamiért ébren, épségben eljutok a konyháig.
Megtalálom a poharainkat, amikben még van néhány korty bor, amit gyorsan ki is iszok. Kell még bátorság, egy csipetnyi vakmerőség, különben megfutamodok, és képes lennék a földszinten tölteni az éjszaka további részét, csak hogy ne kelljen szembesülnöm szerelmem tárgyával, az emberrel, akitől a legtöbb jót, és legnagyobb szörnyűségeket kaptam.
De mit művelek? Niall nem csinált semmit, semmi rosszat, csak elénekelet egy dalt, hogy Sonia elaludjon, ami sokkal jobban ment, mint valaha. Nem szólt egy rossz szót sem, nem bántottuk egymást. Még azt is hihetném, hogy szerelmet vallot, vagy valami hasonló, de félnivalóm egész biztosan nincs, mégis van bennem valami, ami miatt nem érzem magam jól, nem vagyok teljes. Miért? Mert azt vártam, hogy majd mond valami igazán szépet a teraszon? Vagy mert csalódottan vettem tudomásul, hogy a lányunk elaludt és így vége a dalnak? Vagy talán az a bajom, hogy a gyönyörű szavait csak a láz ellen hsználta fel, és nem tőle kaptam a virágot?
Az átkozott csokor, legszívesebben berongyolnék az irodába, és kivágnám a kukába, hogy soha többé még csak eszembe se jusson.
- Szivem, minden rendben? A lázmérő ott volt a kiságy mellett - a hátam mögül hallom őt, és azt is, hogy másodpercről másodpercre egyre közelebb ér hozzám.- Eire? Te sírsz? Mi baj?
Riadtan kapok az arcomhoz, hisz észre sem vettem, mennyire kiborítottam saját magam, és azonnal nekilátok letörölni a könnyeimet.
- Semmi, csak. Semmi - megpördülök, hogy szembe kerüljünk egymással. Igyekszem vicsorgás helyett csak diszkréten mosolyogni.- Szép a dal.
- Oh, én..- a kezeit mélyen a zsebébe dugja, és a földre pillant.- Igazából még nem volt teljesen kész, most fejeztem be a teraszon, csak..tudod sokat dolgoztam vele, és örülök, hogy volt végre alkalmam megmutatni neked is.
- Nekem is? - értetlenkedek, és magamban imádkozom, hogy ne ismerje senki rajtam kívül, mert ez alatt a néhány perc alatt a szívemhez nőtt, és nem viselném el, ha más is így érezne vele kapcsolatban.
- Már kezdtem unni, hogy csak magamnak pötyögtetem a súdióban - a szemembe néz.- Senki sem hallotta még, csak ti. És féltem, hogy mit szólsz majd hozzá, de ezek szerint...tetszik?
- Niall.
- Rólad írtam. Eire, én, minden egyes szónál csak rád gondoltam, még akkor is, amikor olyan szörnyen viselkedtünk, és sajnálom. Nem tudom, mi ütött belénk, de szeretném, ha soha többé nem lennénk olyanok. Még Victoriához is hajlandó lennék visszamenni, pedig nagyon nem kedvelem azt a nőt.
A szám egy vonallá préselem, és vacilálok, hogy mit lépjek erre. Nem vártam, hogy ez most, és így fog kibukni belőle, de némiképp megnyugtat, hogy ahogy én nem, úgy Niall sem bírkózik meg könnyen ezzel a helyzettel. Viszont nem segít azon az aprócska problémámon, hogy teljesen ledermedek a közelében.
Kapkodom a levegőt, és szeretnék még legalább egy üveggel meginni ebből a vörösborból, hogy járni se tudjak, és ne kelljen gondolkodnom, de nincs rá lehetőségem, és bizonyára az lenne a legjobb megoldás, ha józanul közlöm Niallel, mit érzek most. El kell mondanom neki, nehogy félreértsen, és elszalasszam talán az egyetlen esélyem arra, hogy tudassam vele: szeretem.
- Emlékszel még, mi történt a kampuszon? - a kérdéseme csak bólogat. Egyikünk se mozdul.- Én nem sokmindent jegyeztem meg, csak egyetlen egy dolgot. És azóta is képtelen vagyok elfelejteni. A legrosszabb és a legszebb pillanataimban is itt lebeg a szemem előtt, és félek, hogy egyszer elfelejtem, ezért időről időre felidézem azt az estét. - Idétlenül hadonászok a szemem előtt. - Amikor elindultam aznap, egész úton veszekedtem Britannyvel, mert valami srác miatt indult el, engem meg nem akart a koleszban hagyni porosodni, de tudod, ha akkor nem rángat el, akkor most...teljesen elveszett lennék. Talán jónéhány kilóval könnyebb lennék, és egy csendes, ingerszegény házasságban élnék, vagy eljárnék szombatonként valami könyvklubba, ahol epekedve hallgatnám mások boldog történetét. Niall, én aznap este azt éreztem, hogy belémcsapott egy kurva villám - a számhoz kapom a kezem. Rég használtam már ilyen szavakat, és bár azt a célt szolgálja jelenleg a káromkodásom, hogy elmélyítsem a szavaim jelentését, és hogy nyomatékosítsam a mondanivalómat, mégis furcsa magamtól hallani.
- Eire..- felelmelem a kezem, ezzel beléfojtom a szót.
- Ne, Niall, engedd meg kérlek, hogy ezt elmondjam, mert különben soha többé nem leszek elég bátor ehhez. - Megköszörülöm a torkom, és egy pillnatra becsukom a szemem. Felidézem a hideget, a talpam alatt ropogó havat és a csípős szelet. A busz ablaka belülről jegesedett, és nekünk legalább tíz percet kellett ott töltenünk, ezért elkezdtem üvegből inni a vodkát, így mire odaértünk a buliba, már kettőslátásom volt és rongylábam. - Semmit sem fogtam fel az egész estéből, csak azt, hogy amikor beléptem, és megszabadultam a sálamtól és a szemüvegemtől, ami tiszta pára volt, hallottam a hangod. Ismerhettél valakit, mert túl közvetlen voltál, viszont túlságosan is józan hozzám képest. Közelebb kellett mennem hozzád, ezért elkezdtem szidni a telet, amivel kapcsolatban minden egyes szavam igaz volt, hiszen tudod nagyon jól, mennyire utálom, de akkor nem a túláradó őszinteségem miatt tettem, hanem mert részeg voltam, és nem láttalak rendesen, viszont a nevetésed...a nevetésed visszhangzott a fülemben, és szívesen lettem volna annak a fekete hajú lánynak a helyében, akit előtte ölelgettél. Utáltalak, amiért nem a magamfajtával kezdtél ki, és olyan nagyon nehezemre esett téged eltaszítani. Nem akartam, hogy meglásd rajtam a bizontalanságot, és hogy a találkozásunk pillanatában megtudd, mennyire odáig voltam érted. Ezért ittam még többet, viszont kiderült számomra, hogy mindenkinél jobban bírjuk az italt, és Niall, édes Istenem, nálam boldogabb ember nem volt az egész városban, amikor kettesben maradtunk hajnalban a teraszon, és elkezdtél hóval dobálni. Érted? Engem! Nem maradtál ott a haverjaiddal, és a lány is eltűnt. Nyertem. És a nyereményem egy sokkal jobb, kalandosabb, izgalmasabb élet, mint amilyet valaha el tudtam volna képzelni.
Mostanra elegendő erőt gyűjtöttem, és teszek egy bátortalan lépést felé. Kék szemeivel meredten bámul, és látszólag egy hangot se tudna kiadni magából. De ez nem baj, sőt. Talán így még könnyebb folytatnom most, hogy látom, mennyire megleptem.
- És ezt mind tőled kaptam, Niall. A jót, a rosszat, a legádázabb rémálmaimat okoztad, és életem legnagyobb ajándékát kaptam a szerelmeden túl, a lányunkat, Soniát, és ezért soha nem lehetek elég hálás. Köszönöm, Niall. És azt is, hogy nem utáltál meg, és nem engedted, hogy elváljak tőled, csak azért, mert belebolondultam a szülésbe meg minden szarságba. Nem számít semmit, és nem is érdekel, hogy ki küldte azt a rohadt virágot, amíg minden este hazajössz hozzám, és - itt, ezen a ponton viszont befogom a szám. Jobban mondva, kénytelen vagyok, mert Niall egy ugrással előttem terem, mindkét kezével a derekamat szorongatja, és megcsókol. Nem túl erőszakosan, de nem finomkodik. A könnyek patakokban folynak végig az arcomon, és amint felocsúdok, azonnal körbefogom a nyakát mindkét karommal. Olyan közel húzom magamhoz, amennyire csak tudom, lábujjhegyre állok, amitől belenevet a csókunkba.
- Szeretlek te kis hülye - elszakad tőlem, és csak egészen messziről hallom a szavait, mert ég a tüdőm, és homályosan látok a hirtelen megugró adrenalintól.- Őrülten szeretlek, mindig és mindörökké.
- Szavadon foglak - egy apró puszit adok csak a szája szélére, semmi többet, de tudom, hogy már elmondtam mindent, amit akartam, és tudja, mit érzek, mert rajta is végigfut az elektromosság, érzem, hogy libabőrös a karja, és ugyan úgy kapkodja a levegőt, mint én.
Egy ideig nem mozdulunk, csak én birizgálom a haját, miközben a szemébe nézek, ő meg csak rosszallóan rázza a fejét, néha vigyorogva nyom egy csókot a számra. Így telnek a percek, és mikor már majdnem belefeledkeznénk a másikba, abba, hogy mennyire hihetetlenül egyszerű lett volna már korábban is megtennünk ezeket a lépéseket, meghallom felsírni Soniát. El akarok lépni előle, kiszakadni az öleléséből, hogy azonnal elindulhassak az emeletre, nem enged.
- Csak egy pillanat - kérlel, és megcsókol, újra meg újra.
- Niall, a lányod bőg. - Nevetek, pedig nem kéne.- Meg kellene vígasztalnod.
- Tudom - továbbra sem mozdul, nem csinál semmit.
- Indulj már! - Idétlen vigyorral a képemen nyújtom ki a kezem, és mutatok a lépcső felé.- Nyomás!
- Jó - megragadja a kezem, és maga után húz.- Gyere velem.
Persze, hogy követem! Krisztusom, bolond lennék ezek után futni hagyni, egyedül felmenni és megvárni, hogy elaltassa megint a lányunkat.
Megint úgy sietünk hozzá, mint régen, összekulcsolt ujjakkal, az éjszaka közepén.
- Semmi baj, semmi baj - kiemeli a kiságyból a rugdalózó kislányt, kissé hátradőlve fekteti a melkasára.- Itt van apa, semmi baj.
A keserves csuklás ellenére sem tudom levakarni a boldogságom, és csillogó szemmel nézem Niallt. A szerelmem, a zenészem, a gyermekem apja, a férjem, a legjobb barátom.

43. Itt az idő

Eire

Megilletődve ácsorgok a szobában, amíg azt várom, hogy Niall visszaérjen a földszintről. Hallom, ahogy pakolászik, keresgél, és amikor leejt valamit a padlóra.

Ijesztő, mennyivel tisztább a tudatom, ha kellő távolságra kerülök tőle. Ilyenkor az egész zűrzavar, amit az agyamban és az idegeim közt előidéz, hirtelen eltűnik, mintha elvágták volna. Letisztulnak a dolgok, és pontosan emiatt idegeskedek is. Egyszerűbbek a gondjaim, de egyúttal sokkal több is lesz.

Mi lesz, ha kiderül, mégsem tőle van a virág? Ez a legégetőbb probléma, és nem tudok elmenni amellett a végtelenül ésszerű és reális következmény mellett, hogy kérdőre von, kivel találkoztam, amíg távol volt. Persze örülnék egy picit a féltékenységének, mert az azt jelentené, hogy jelent neki még valamit, ami kettőnk közt van, de jobban örülnék annak, ha a karjaiban aludnék el és a szeretete jeléül betakarna hajnalban és a hátam simogatná, minthogy frászt kapjon és csapkodni kezdjen. Szóval veszekedés helyett akár folytathatnánk is a délután történteket.

- Nem találtam, csak ezt - egy már felbontott, félig üres kakaós kekszes zacskót lóbál a kezében.

- Nekem ez is jó - mindketten a másikhoz közelítünk, és egyáltalán nem olyan nehéz elvenni tőle a nasit és elfogadni tőle a szám szélére célzott, bátortalan puszit. 

Mintha nem hagytuk volna ki az ilyen estéket az elmúlt hónapokban, mindketten a saját oldalunkon mászunk fel az ágyra. Niall a kezembe adja a papírszalvétába tekert evőszereket, és szinte azonnal kevergetni kezdjük az egyébként már közel sem forró instantlevest.

- Mi az? - az arcomhoz kapom a kezem, amint megérzem magamon a tekintetét.- Van valami a..?

- Nem, csak..mindegy - megrázza a fejét és enni kezd. Nem kérdezek vissza, ha akarja, majd elmondja mire gondol. Ha faggatom, csak ideges lesz.- Azon gondolkodtam, mi történhetett ma.

Egy pillanatra lefagyok. Sejthettem volna, hogy nem tudunk csak úgy, szó nélkül beletörődni a mostani állapotba, pedig én baromira örülnék ennek.

- Mármint. Van valami baj? Nyomaszt valami? Olyan furcsa volt az arcod lent is, mielőtt feljöttél fürdeni.- A szemébe nézve nem látok mást, csak őszinte aggodalmat.

- Niall. - Leteszem a kanalam, és felé fordulok. - Te küldtél nekem virágot?

Most rajta a sor, hogy megálljon a mozgásban és visszafojtott lélegzettel nézzen rám.

- Nem baj, ha nem, vagyis, reménykedtem, hogy senki sem akar az én magánéletemmel foglalkozni, csak kaptam egy csokrot, és se egy név, se egy monogram, semmi nem volt rajta. Harry beugrott koradélután, azt mondta ma nem sokat voltál bent, és egész délután azt mondogattam magamban, hogy tőled van, hátha attól valósággá válik. De félek, hogy valaki más küldte, ami már csak azért sem jó, mert ezek szerint a kérésem nélkül foglalkozik velem, másrészt roppant kellemetlen, hogy egy ismeretlen ajándékát tartogatom az ablakomban.

A tekintete a két szemem és a gesztikuláló karjaim közt cikáznak. Semmi jele, hogy a közeljövőben mosolyogna.

- Basszus! Nem te küldted! - elrejtem az arcom, hogy ne lássa, mennyire vörös, és én sem akarom látni, ha esetleg kétségbe esne.

- Sajnálom, nem.- Ez minden, amit mond, majd hallom, ahogy tovább kanalazza a vacsoráját.

- Én sajnálom, hogy megkérdeztem. 

Tényleg bűnösnek érzem magam, amiért látszólag tönkre tettem a randi estünk.

- Nem, örülök, hogy szóltál. Lehet, hogy csak...- mély levevőt vesz, nehezére esik kimondani.

- Zayn? - befejezem helyette a mondatot, mert szemmel láthatóan szenved,  amiért ki kell ejtenie a nevét.

- Igen, ő.

- Nem hiszem - tehetetlenségemben piszkálni lezdem a tál szélét.

- Kicsim?

- Nem tudom, ki más küldhette. Vagy is, nem számít, tudod? Nem érdekel.

- Tudom - sokkal csendesebben beszélünk. A beszélgetés ezen részét lezárja annyival, hogy felém dől, ajkait a homlokomra tapasztja és hosszú, elnyújtott csókot hagy a bőrömön. Beleborzongok, és egy szemvillanás alatt megváltozik minden. 

Megérzem a közelgő őszt, ahogy a résnyire nyitva hagyott ablakon át kúszik be a hűvös, de a felkarom, ami a legközelebb van a férjemhez, szinte lángol és minden apró sejtem ordít bennem, hogy húzódjak már közelebb végre. Ha nem lennék éhes, és nem lenne tele az ágyunk a vacsoránkkal, egész biztosan bekönyörégném magam az ölelésébe, hogy ne fázzak. 

- Na jó, most nagyon bizarr ez a csend - szólal meg és kényszeredetten elneveti magát. 

- Igen. - Közel sem hősiesen lehajtom a fejem és addig lapátolom magamba a levest, amíg az utolsó cseppig el nem fogyasztom. Tudom, hogy mondanom kéne még valamit, de nem tudok. Képtelenség bármi értelmeset mondani, pláne azok után, hogy Niall már kimondta, ami nyilvánvaló. Kínos vagy sem, ettől a virág mizériától zátonyra futott a beszélgetésünk.

Niall

Fél szemmel a kocsim jobb első kerekét figyelem, amíg Eire gondosan összehajtogatja a papírdobozokat és a szelektívbe dobja. Késő van már, ahhoz mindenképp, hogy megpróbáljam megmagyarázni magamnak, miért találtam ki, hogy hozzuk le a kocsifeljáró mellé a szemetet. De így talán lesz alkalmunk újra értelmes beszélgetést folytatni.

- Ennyi. - Látványosan felsóhajt, kezeit a pulóvere zsebébe dugja.

A kezemben lóbált zsákot is a többi közé dobom, és azt mondogatom magamban, ez mennyire normális. Teljesen álagos, hogy ezt csináják az emberek. És tökre rendbe van, hogy egy majdnem romantikus vacsora után lerángatom a feleségem az emeletről, hogy kidobjuk a szemetet.

- Bemegyek, megnézem Soniat - tétován áll, és vár a válaszomra. Csak biccentek, hagyom, hogy egyedül menjen, és amíg ő a lépcsőn felfelé megy, és átsétálok a kertbe, és kényelembe helyezem magam a fűben. 

Ha dohányoznék, most biztosan elszívnék vagy fél dobozzal, de még a gondolatától is rosszul vagyok, így csak tépkedem a tökéletesen zöld gyepet. Szálankét szedem őket, hogy aztán néhány centire dobáljam. Zavar, hogy nem tudok semmit sem az ellen, hogy beálljon a kínos csend kettőnk között, ezért választottam a néhány perc magányt. Azzal viszont nem számoltam, hogy befészkeli magát egy nagyon alattomos és gonosz gondolat a fejembe.

Ugyanis sem én, sem a fiúk nem küldtek már évek óta virágot romatikus céllal. Ki az, aki még mindig ilyet csinál? Elcsépelt és nyálas. Túlságosan is az, és biztos vagyok benne, hogy Eire az első pillanatban elolvadt tőle. Tulajdonképpen nem is az a baj, hogy valaki megtette, hanem hogy nem én voltam az a valaki, és ezzel újabb esélyt szalasztottam el. És hiába sorakoztatom fel az összes lehetőséget, nem jövök rá, ki előzhetett meg. Eszembe jut Erin, de kétlem, hogy ez lehetséges lenne, mert mégiscsak egy másik országban él, és szerintem nem tudja Eire semelyik címét vagy elérhetőségét.Meredith pedig aztán végleg kizárt. A nagybátyja? De eddig sem kapott tőlük hasonló meglepetéseket.

Kirantom a zsebemből a telefonom, és tárcsázni kezdem Britanny számát.

- Vedd fel, kérlek... - szinte fohásgkodom, és néhány csörgés után meg is hallom nyűgösen köszönni.

- Mi van? - nevetnem kell, mert sosem.vette fel ennél kedvesebben a telefont nekem.

- Küldtél virágot valaha is?

- Mi van? - ismétli kicsit élénkebben. - Biztos, hogy engem akartál ezzel felhívni? Niall, este fél tizenegy van.

- Tudom, és igen. Akkor kitől kaphat Eire virágot?

- Ha így kérdezed, akkor gondolom nem tőled - ismét nyugodtabbá válik, bár kevésbé hallatszik álmosnak.

- Bingo! De most komolyan, Brit. Segíts, kérlek!

- Harry, Liam, Louis, Zayn, Mark, valami üzleti partner, a fél világ, bárki.- Egy név megüti a fülem.

- Mark? Ki az a Mark? 

- Baszki - a telefont távolabb tartja, de hallom a szitkolózást.

- Britanny! Várjunk csak. - Újra normálisan hallom a lélegzetét. - Mark, az a fickó az újságból?

- Jó éjt Niall- ha lennének még vezetékes telefonok, a feleségem barátnője most lendületből csapta volna le.
Igazából ezzel meg is kaptam választ a kérdésemre, mégsem nyugodtam meg. Sőt.
Nem tudom, mások mit látnak belőlünk, voltunk már újdonsültek, újraboldogok, exkluzívak, bátrak, elváltak, de egyiket sem tudtam magunkra aggatni úgy igazán. Ahogy a rosszat, úgy a jót sem. Mi, Eire és én már a kapcsolatunk elején többek voltunk annál, amit láttak, mert senki, még a legjobb barátaim sem tudták, mi történik velem, amikor nincs velem. Zavartan beszéltem, elkalandoztam, és hiányérzetem volt. Most pedig, hogy felkaptak valami ostoba híresztelést, miszerint elválunk, egyenesen nevetségessé vált számomra ez az egész. Nem mintha pár hete még nem ettől rettegtem volna, de valamiért végig azzal nyugtattam és vígasgtaltam magam, hogy nem lenne képes rá egyikünk sem, mert nem tudunk élni a másik nélkül. Még ha vitázunk is.
- Niall? - a terasz felől meghallom a hangját, és rögtön felpattanok a nyirkos fűről.- Itt vagy? Nem tudtam, hová tűntél. - Karjában a hüppögő lányommal közeledik felém, és egy szó vagy fintor nélkül elkezdi ledörzsölni az apró fűszálakat a lábamról.- Mit csináltál?
- Csak telefonáltam, és tépkedtem a füvet. - elhessegetem a kezét, elvégre felnőtt vagyok, és nem akarom, hogy Sonia ringatása közben még a koszos nadrágommal is foglalkoznia kelljen.
- Viszont van egy kis baj - nem tudom eldönteni, mekkora ez a "kis baj", mert nem látom a sötétben az arcát.
- Mi? Micsoda?
- Sonianak hőemelkedése van, de már mindketten ittunk, és..- nem tűnik annyira kétségbeesettnek, mint amennyire szokott, de ezt is betudom a csillagos égnek.
- Baszki. - Csak úgy kibukik belőlem, de azonnal a számra is csapok.
- Jó, igazából nem vészes, lehet feleslegesen vinnénk orvoshoz, pláne most, de ha nem megy le magától, akkor hosszú éjszakánk lesz.
- Nem baj. - Megsimogatom Sonia puha haját, és nevetve konstatálom, hogy a fejét rángatva tiltakozik.- Ó, elnézést hölgyem, hogy megzavartam.
Elkapom a pillanatot, amikor Eire elneveti magát, megjelennek a gödrök az arcán és a ráncok a szeme alatt.
Annyira szép ilyenkor. Akkor is gyönyörűnek látom, amikor morcos, vagy ideges, de ilyenkor csupa báj. Olyan, mint amikor beleszerettem.
- Rég láttalak ilyennek - egyik ujjammal belefúrok az arcába, de ő is, ahogy a lányom ellenkezik az érintésem ellen.- Mi van veletek!? Nők.
- Tudod..arra gondoltam - kezd bele még mindig mosolyogva- Hogy játszhatnál neki valamit. Hátha attól megnyugszik.
- Itt kint? - bármikor képes lennék dalra fakadni a lányom kedvéért, akár a Trafalgar mértani közepén is, nemhogy a saját kertemben.
- Nem muszáj - intenzívebben kezdi ringatni Soniat, aki láthatóan egyre nyűgösebb, de nem tud elaludni, amíg nem hat a gyógyszere.
- Várjatok meg a teraszon, mindjárt jövök.
Itt az idő. Ha már nem nekem jutott eszembe az a rohadt virág, hát adok valamit, amivel mindkét szerelmemnek adhatok valamit, amit soha senki mástól nem kaphatnak meg.
Kettesével veszem a lépcsőfokokat, remegve nyúlok a gitárom után. Pontosan azt veszem el, aminek segítségével megírtam a  dalt.