2017. november 18., szombat

49. S.O.S.

Niall

Britanny és Harry hamar eltűnnek, valamit magyaráznak Brits autójáról, de őszintén? Nem igazán fogom fel. Csak leutánzom a feleségem reakcióit, és bízom abban, hogy ő nem ugyan ezt a technikát választja.
- Vigyázz magadra, és hívj fel, ha sikerül elintézni valamit - megölelgeti, majd nagy nehezen útjára engedi a barátnőjét, aki botorkálva megy végig a járdán, aztán valami csoda folytán nem esik be Harry kocsijába, sokkal inkább beül, mint egy normális ember.
Elfojtok egy mosolyt, mert a 'normális' és az 'átlagos' egyikükről sem mondható el, de valószínűleg őket mondanám, ha a családokon kívül meg kéne neveznem valakiket, akiket valóban nagyon szeretek.
- Felmegyek, megnézem Soniát - megérzem a mellkasom köré fonódni a vékony kis karjait, és ahogy a haja a felsőmhöz tapad.
- Jó, addig keresek valamit, amit Harryék nem ettek meg előlünk - hangosan korog a gyomrom, mert a másik lakásban csak kávé volt. Nem is értem, hogyan él túl napról napra Harry.
- Ne legyél ilyen irigy - nyom egy gyors puszit a tarkómra, és eltűnik.
Megint elterelődnek a gondolataim. Olyannyira, hogy azt is elfelejtem, hova akartam elindulni. Levetem magam a nappaliba, a telefonom nyomogatom és nem csinálok semmit. Ki-be lépegetek az alkalmazásaimból, végignézem a képeimet, de végig csak az jár a fejembe, hogy milyen jól sikerült a tegnap esténk, mert őszintén, nem gondoltam volna, hogy egy hangos szó, egy bántás vagy aprócska kis szurkálódás nélkül megússzuk. De legalább arra számítottam, hogy Sonia belázasodik megint, vagy Harry nem bír vele. Nem tudom megmondani, miért, de túl szép volt minden ahhoz, hogy igaz legyen.
Elmosolyodok, amikor eszembe jut a kissé spicces feleségem, akin majdnem kifog a taxi ajtaja, és ügyetlenül botorkál hátrafele, miközben belém kapaszkodik és megpróbál úgy megcsókolni, hogy ne fulladjunk bele az esővízbe. Ha pedig az este folytatására gondolok, a hideg ráz. Hihetetlen, hogy visszakaptam a feleségem, testestül, lelkestül, és most már tudom, hogy még mindig úgy szeret, ahogy én őt. Beleborzongok a gondolatba, hogy milyen jó volt az egész napunk, és nem csak a vége miatt, hanem egészen onnantól, hogy reggel együtt lustálkodtunk hármasban, és éreztem azt a meghittséget és szeretetet, amit csak mellettük ismertem meg. Család voltunk, és most már mindig így lesz. 
- Szivem, nem azt mondtad, hogy enni fogsz? - észre sem veszem, amikor Eire leér, karjában Sonjaval.
- De, igen. Titeket vártalak - felpattanok a kanapéról, és eléjük sietek, hogy átvehessem a lányom az ölembe és még egyszer megcsókolhassam életem nőjét. Érzem, hogy mosolyog.
Elhatároztam, hogy ezt a nőt boldoggá fogom tenni, méghozzá minden percét tökéletessé fogom varázsolni, de ehhez az kell, hogy én is boldog legyek. Éppen ezért együtt reggelizünk, és minden másodpercet velük töltök. Nem megyünk sehová, egész nap a lakásban, legfeljebb a teraszon vagyunk. Sonia délutáni pihenését kibasználva a hálószobában heverészünk mi is, mirelit pizzát ebédelünk és jégkrémet eszünk.
- Fel kell hívnom Britannyt- félig csukott szemmel motyog, de nem veszem komolyan őt, mivelhogy hosszú percek óta lehunyt szemmel szuszog a mellkasomra dőlve, kezében a lenyalt kiskanalával.
- Jó - ennyi csupán a válaszom, és meglepődök, amikor valóban kiveszi a telefonját a zsebéből.
Eleinte nem figyelek, csak foszlányokat fogok fel a beszélgetésükből, aztán néhány perc elteltével összeáll a kép, és kiderül számomra is, pontosan miért volt itt ma reggel Brits. 



Eire

Csukott szemmel nyúlok a telefonom után, hogy megnézzem az időt. Fázom, valahonnan húz a hideg, és amint ezt felfogom a még lassan reagáló elmémmel, keresni kezdem az okozóját. A kezemmel keresgélni kezdek magam mellett, de csak egy hideg kispárnát találok. Még a matrac is kihűlt, ami azt jelenti, Niall jó ideje nincs itt mellettem. Résnyire nyitott szemmel feküdtem eddig, de most kipattannak, és ébrebb már nem is lehetnék. A szívem hatalmasat dobban, de leginkább csalódottságot érzek, amikor meglátom a nyitott erkély ajtót. Annyi rossz emléket idéz bennem, hogy már nem is vagyok kiváncsi az időre, és forgolódok, amíg Niall be nem jön.
Végő elkeseredettségemben kihúzom az éjjeli szekrényem fiókját, és kiveszem belőle a könyvet, amit még Victoria adott. Még meg sem tört a gerince, olyan kveset írtam bele, és nem is sűrűn nyitogattam.
Olyan érzés ez, mintha megszegtem volna egy szabályt. Mintha áthágtam volna valami áthághatatlant, és ettől bűnösnek érzem magam.
Kinyitom az első oldalon. Az írásom kusza, egyenetlen, a betűim mintha részegek lennének. Arra az önmagamra emlékeztetnek, aki napról napra élt, káoszban és keserűségben. Elégedetlen és savanyú volt, aki majdnem felrúgott valamit, ami csodálatos. Majdnem megtettem, amit nem kellett volna.
És különben is, mit gondoltam? Veszek egy jegyet Dublinba, és hazamegyek? Kihez? Az anyámoz? Vagy a halott apámhoz? Nevetséges. Mi lett volna Soniaval?
A bűntudatom odáig vezet, hogy tollat ragadok. Úgyérzem, most muszáj írnom bele valamit. Nem fogalmazok meg semmit sem előre, csak írom, ami eszembe jut, egyik mondatot a másik után.
Niall Horan feleségének lenni a világ egyik legnehezebb, és legkönnyebb dolga egyszerre. Ugyanis pontosan ugyan az okozza a bonyodalmat, mint ami egyszerűvé is teszi: Ő. Megtesz mindent azért, akit szeret, de nem tud választani a rengeteg féle szeretetéből. Ugyan akkora dózisban kapja a szomszéd kutyája, mint a lánya, a barátai, akármelyik munkatársa, a kedvenc kávézójában dolgozók, és én. Niall Horan felesége. Szeretem leírni, az ő nevét is, és azt is, hogy jogilag egymáshoz tartozunk. Azaz nem csak jogilag, de a törvény mégis csak valami, ami megerősít minden köteléket. 
Olyan ez, mint megmászni a világ legmagasabb hegycsúcsait oxigénpalack nélkül, és a mindenség tetején ücsörögni, kézenfogva körbenézni, majd lesétálni. Egy pillanatra állunk csak meg, mindig zajlik az életünk. 
Felnézek egy pillanatra, de Niall még mindig kint ácsorog, lehajtott fejjel. Nem tudom, mit csinál, hogy csak álldogál, vagy telefonozik, nem látok sokat a sötétítőtől. Tovább írok. Meg sem állok addig, amíg már úgy érzem, még egy tollvonás és leesik a kezem csoklóból. Akor aztán büszkén lapozgatom a teleírt oldalakat, végigsimítok néhányszor a nevén.
Frászt kapok magamtól. Különösen attól az érzéstől, ami állandó jelleggel itt van bennem, hogy egyszerre vagyok idióta és megszállott, de csak annyira, mint amennyire szerelmes. Hiszen éppen miattam zalottak le olyan heves viták, mintha egy rossz sorozatba csöppentünk volna, de mint minden telenovellában, nekem is megbocsátott a férjem. Pedig lett volna más, ennél logikusabb válasza is a viselkedésemre, ám most, hogy túlvagyunk életünk második első  közös randiján, nem akarom, hogy mással legyen. Hogy más valaki álljon mellette, és ugyan azt a levegőt szívják. Hogy valakinek a kifújt szén-monoxidját lélegezze be Niall. Nem akarkm, hogy rajtam kívül mással beszéljen ilyenkor. Ragaszkodom hozzá, és tíz körömmel tudnám marni őt, hpgy ne legyen ilyen. Ne csaljon meg sem az éjszakai égbolttal, sem a rajongói üzeneteivel. Azt akarom, hogy minden egyes pillanatban magam mellett tudhassam őt, bezárhassam egy dobozba, hogy mindig velem legyen.
Mozgolódni kezd, ezért elteszem a naplót, és visszahanyatlok a párnára. Illene már aludnom, sőt, tulajdonképpen még álmos is vagyok, mégsem akarok csukott szemmel várni arra, hogy besüppedjen mellettem a matrac.
- Fent vagy? - suttog, és latom, ahogy felém sétál. Azaz csak sántikál.
Felmerül bennem a hallgatás lehetősége, hogy azt tettetem, alszom, de nem merem megtenni. Az ilyen viselkedés vezetett ahhoz a szörnyű időszakhoz is, és azt nagyon nem szeretném. Ráadásul ha azért jött be, mert hallotta a bentről jövő neszeket, nehezen tudnám letagadni, hogy én voltam, aki zajongott.
- Éreztem, hogy nem vagy itt. Minden rendben? - amint mellém ér, és leül az ágyra, a keze után nyúlok.
- Persze, csak muszáj volt felállnom, és járkálnom - intenzíven dörzsölgeti a térdét, és még a sötétben is látom, ahogy megrándul az arca, akárhányszor belenyilal a fájdalom a sebébe.
- Fáj nagyon?- óvatosan a sebére testem a kezem, a hüvelykujjammal apró köröket rajzolok a hegek köré.
Nem hallom, hogy válaszolna, és hiába nézek rá, a sötétben azt sem látom, hogy bólogat-e vagy sem.
Kételkedem abban, hogy egyáltalán méltatott-e válaszra, de nem foglalkozom vele sokáig. Lefoglal, hogy épp milyen boldog vagyok, amiért visszajött, és itt van mellettem. A fejem a lábára hajtom.
- Baj van Édes? - a hajammal játszik, ujaival fésülgeti a tincseimet. Baromi jó érzés, mintha egy exkluzív masszázst kapnék, csak még jobb. Lehunyt szemmel válaszolok.
- Nem, örülök, hogy itt vagy. Nagyon - megcsókolom a térdét, mire kimászik alólam, a fejem visszairányítja a párnámra. Kábán nézek fel rá, figyelem, ahogy a sziluettje megkerüli az ágy sarkát, majd valahol középtájt felkúszik mellém.
Bekéretőzik a takaróm alá, én pedig csak sikongatok, amikor megérzem, milyen hkdeg az ujja és a lábfeje.
- Ilyen hidegbe voltál kint? Niall, meg fogsz így fagyni - két kezem közé veszem az ő kezeit, és belecsókolok mindkét tenyerébe.
Apró bókok ezek, mégis melengetik a lelkem, hogy csak úgy kapok tőle egy ölelést, miután felmelegítettem az ujjait, vagy hogy megcsókolja a bal szemöldököm. Érzem, ahogy másodpercről másodpercre lenyugszom, eltűnik a hisztérijusan ragaszkodó részem. Ezzel egy időben ragadnak le a szemeim, és a héten már legalább harmadjára alszom el Niall karjaiban, szorosan hozzábújva.
Reggel azonban, mikor újra mocorogni kezdek, ismét egyedül találom magam. Nincs még késő, alog múlt el fél 8, az viszont meglep, hogy nem én keltem hamarabb. Azt terveztem, hogy ma én hozok Niallnak kávét az ágyba, esetleg egy villás reggelit is összedobok neki.
- Szovem, itt vagy valahol?- nem kiabálok, hátha csak a folyosón vagy a fürdőben van, de nem kapok választ.
Kimászom az ágyból, és az első utam Soniahoz vezet. Teljesen meg vagyok bizonyosodva afelől, hogy ott találom a két Horant, és már szinte várom, hogy meglássam őket, ahogy mindketten fáradt arccal néznek a másikra, de legnagyobb meglepetésemre a lányom egyedül van. Békésen ücsörög cumival a szájában, pöttöm kis ujjaival a kiságy szélébe kapaszkodik.
- Szia Hercegnő, hát hol hagytad apukádat!?- kiemelem a kisállatok és a takarója közül, megvárom, amíg megtámasztja rajtam a talpacskáit, majd mikor már tisztességesen össuenyálazta a nyakam a cumijával meg a ragacsos ujjaival, elindulok vele a reggeli fürdésre.
Soniaval mindig a földszinten pancsolunk, mert csak abban a fürdődzobában nem kap frászt attól, hogy megint tisztának kell lennie. Valahol olyan még ő, mint egy kiskutya, imád koszos lenni, ragadni a sártól és a reggelijétől, és legszívesebben egész nap üvöltözne meg vonulna, amerre csak tud, éppen ezért igazi tortúra a mindennapos fürdés, és minden egyes átöltözés.
- Niall, itt vagy lent? - a lépcsőn lefele menet már határozottabban keresem őt. -Úgy tűnik, apu ma bújócskázik anyuval - belepuszilok a pocakjába, ettől édesen kacarászni kezd, de egyúttal meg is húzza a hajam, és bár legszívesebben elsírnám magam, annyira tud fájni, tudom, hogy ezt azért csinálja, mert kapkod, és szeretné megmutatni, mennyire szeret.
- Eire? Itt vagy? - messzebbről hallom a hangját, de így is tisztán kihallom, hogy valami nincs rendben.
- Igen, de te hol vagy? - akármerre nézek, nem látom, hiába megyek be a nappaliba, vagy lesek be a konyha felé.
- A konyhában - talán még sír is, ezért rögtön bepánikolok.
Azonnal arra veszem az irányt, Soniat beleültetem az etetőszékébe, és akkor látom csak, hogy a pult előtt fekszik a földön.
- Mi történt? - lerogyok mellé, remegő kézzel emelem meg a fejét. Szemeit összeszorítva grimaszol.- Niall, valaszolj, kérlek, az Isten szerelmére!
- Nincs baj, csak a térdem. Hortelen belenyilallt a fájdalom és elestem, de nem tudok felkelni. Basszus, nagyon fáj Kicsim - szörnyű így látni őt, remegek és meg is szédülök a hortelen sokktól.
Fogalmam sincs, mit csináljak hirtelen, olyan rég történt ilyen. Nem törődök semmivel, mindent, ami útban van elsöprök, feltépem a hűtő ajtaját és keresgélni kezdek valami fagyasztott cucc után. Kiborítok egy zacskót, a tartalmát félrerugom a lábammal, majd megpillantva kirangatom a jeget. A lábammal rúgom vissza az ajtót és szinte elesek, úgy térdelek vissza Niall mellé.
- Szorítsd rá a térdedre, hívok mentőt- ellentmondást nem tűrően pirítok rá. Már épp szólna, de leintem. Nincs arra idő, hogy makacskodjon.
A pulton megtalálom a telefonját, és amilyen gyorsan csak tudok, remegő ujjakkal tárcsázom.
Hirtelen és gyorsan beszélek, fel sem fogom, mit mondok és hogyan, csak magyarázok. A címünkre koncentrálok, és arra, hogy siettessem a diszpécsert.
Mire felocsúdok, már magamnál szorongatom mindkettőnk iratait, és végignézem, ahogy megpróbálják a lehető legóvatosabban átrakni őt a hordágyra.
Némán állok, engem is úgy segítenek ki. Megkérdezik, hogy mi történt, de mindössze annyit vagyok képes reagálni, hogy tanácstalanul széttárom a karjaim.
- Jöjjön, fogja meg a kezem - az egyik mentős készségesen megvárja, amíg felmászom Niall mellé, és leültet az egyik rögzített ülésre.

2017. november 4., szombat

48. Ébredés

Sziasztok!

Tudom, hogy megint egy nagyobb lélegzetvételű szünet volt, de sajnos erre utaltam a legutóbbi rész előtt is. Már most elegem van ebből a félévből, és még vizsgaidőszak sincs. 
Remélem nektek most valamivel könnyebb, tudtatok pihenni az őszi szünetben, és megújult erővel vágtok neki hétfőn a következő másfél-két hónapnak. Én kicsit kimerültem, de hamarosan megint összeszedem magam, és akkor kevesebbet fog csúszni a blog.
Kitartást és szép hétvégét mindenkinek!

xx Lu



Eire

Az ujjaim alatt érzem a mellkasának ütemes emelkedését és süllyedését. Zsibbad mindenem, de ez nem rossz. Bár a talpam még érzi az este hordott magassarkúm, a tudatalattim picsog csak, hisz tudom jól, már rég ledobtam magamról, minden mással együtt. A félelmeim, aggályaim, és minden akadály köddé vált egy szempillantás alatt. 
Mosolygok.
A férjem békésen bújik a nyakamhoz, érzem ahogy kifújja a levegőt- libabőrös leszek tőle. A haját nézem és közben a hátát simogatom. Nem tudok betelni azzal, hogy itt van, mármint mellettem. Az illata, a közelsége, az, hogy végre, végre megint tudom feltétel és rosszérzés nélkül, teljes szívemből szeretni, megadni neki mindazt, amit megérdemel, a boldogságot, cseppnyi nyugalmat, s cserébe én is visszakaptam azt az embert, akibe húsz évesen belezúgtam. 
Az esőben csókolózni és felvisítani a hátunkra csapódó hideg víztől olyan volt, mint amikor részegen buszoztunk, vagy forró homokot szórtunk a napozók cipőibe a nyaralásokon. Olyan volt, mint régen, a kezdetek kezdetén. Kicsit bolondosak, de végtelenük szerelmesek vagyunk, és ennél többre nem is nagyon vágyom. Talán csak arra, hogy mindig maradjon minden így. Legyünk végre igazán nagyon boldogok, és soha többé ne okozzunk fájdalmat a másiknak. 
Mocorogni kezd, a lábát visszahúzza a takaró alá, és a kezét visszabújtatja a kezeim alá. Egy pillanatra a hasamhoz ér, de csak azért, hogy félálomban átkarolja a derekam, és még inkább hozzám bújjon. Mint egy kisgyerek.
Beharapom a szám, mert zavarba jövök a gondolattól. Olyan, mintha megint az első együtt töltött éjszakánk után feküdnék mellette, még akkor is, ha évek óta házasok vagyunk. 
Még a mai napig hihetetlen belegondolni, hogy milyen rég volt már, mikor kimondtuk az igent, ennek ellenére olyan, mintha minden nap jobban és jobban emlékeznék arra a néhány órára.
Amikor az esküvőt megelőző napon már elkülönítettek minket a barátaink, és egyedül töltöttem az éjszakát. Életem leghosszabb, és legizgatottabb tizenkét órája volt, amikor Britanny rám parancsolt, hogy feküdjek le aludni, nehogy karikás szemmel álljak oltár elé. Ő és Harry begyűjtötték mindkettőnk telefonját, sőt, Brits még a laptopom is bezárta az irodába, nehogy véletlenül megszegjem a szabályait, és még képernyőn keresztül se láthassuk egymást Niallel. De megérte, és ezerszer is megtenném újra, mert az a pillanat, amikor megláttuk egymást, szédítő volt. Kapaszkodtam Liam karjába, azt hittem, el fogok ájulni, de láttam, hogy Niallt is úgy tartja Harry és Louis, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne. Akkor megfogadtam, hogy bármi történjen, fogok még így ránézni, ennyire szerelmesen, kábán és boldogan, könnyekkel vagy anélkül. Most is legszívesebben felébreszteném, de csak hogy lássan a szemét. Hogy milyen tiszta, és kristályos, és mennyire gyönyörű.
Mert Niall számomra az. Gyönyörű. A tekintete, a mosolya, a lelke, minden egyes porcikája a legszebb dolog az életemben, és a tudattól, hogy visszakaptam, hogy megérdemeltem őt már másodjára ebben a rohadt életben, mintha lebegnék. A föld felett, rózsaszín kis felhőkön, kényelemben.
Összevont szemöldökkel motyog valamit, nem értem és nem is igazán hallom, mit próbál mondani, valószínűleg csak álmodik. Megcsókolom a halántékát, hosszan nyomom a bőréhez a számat, és intenzívebben simogatom a lapockáját. Ilyenkor tényleg gyermekies, ellazulnak az izmai, és kisimul az arca. Kicsit mintha mosolyogna is. Imádom, és most én is azt kívánom, bárcsak még sok-sok kisgyereknek lehetne ilyen édes, hosszúra elnyúlt ébredezése. De azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem olyan könnyű. Sonia érkezéséhez is sokkalta több kellett, mint a szerelmünk: kitartás, könnyek, imák, és végeláthatatlannak tűnő kudarcok sorozata. Viszont a remény, hogy egy nap talán mégis sikerül, és lesz testvére Sonianak, minden nap egy kicsit felerősödik bennem, az elmúlt napok után pedig most már határozottan akarom.
Sóhajtok, és elfordítom egy pillanatra az arcom tőle. Kinézek az ablakon, hátha meg tudom állapítani, mennyi az idő, de csak azt látom, hogy még mindig néha szemerkél az eső, és kiráz a hideg, ha arra gondolok, milyen hűvös van a lengedező széltől. 
Hirtelen határozottabban ölel át Niall, mire visszafordítom a fejem felé.
- Hé - suttogja rekedten, és belecsókol a nyakamba. Kuncogva behúzom a nyakam, mert csiklandoz, de ekkor az ujjaival kezdi óvatosan bökdösni az oldalam.
- Na - nevetek és kikecmergek a karjaiból.
- Jó reggelt - mosolyogva bújik vissza hozzám, és elhalmoz apró, rövid kis puszikkal a vállamtól egész a szám sarkáig.
- Jobb nem is lehetne - érzem, hogy megint remeg a lábam, és ha most nem ágyban lennénk, akkor bizonyára összecsuklanék. 
Lejjebb csúszom, hogy a vállaink egy vonalban legyenek, az oldalához préselem magam. Mélyen beszívom az illatát, és közben már szinte kapaszkodom belé. Csüngök rajta, mintha a közelsége éltetne, és semmi mást nem szeretnék, csak örökké mellette maradni. 
- Azt hittem még alszol - apró köröket rajzol a hátamra, érzem az érdes ujjait amiket megedzettek a gitár húrjai.- Baj van? Szomorúnak tűnsz. 
Gyorsan elmosolyodok, mert nem akarom, hogy rögtön ébredéskor a problémáimmal traktáljam.
- Baj? Nincs. Csak pár perce keltem, biztos azért - bágyadtan nézek fel rá, és elnyomok egy valódi ásítást is.
- Akkor jó - belecsókol a hajamba, és nem szól egy szót sem.
Én is hallgatok hosszú percekig, mert egyszerűen túl jó most így feküdni. Tökéletesen megfelel a csend, és csak arra gondolok, hogy milyen jól éreztem magam vele tegnap este.
Irdatlan mennyiséget ettünk és ittunk magunkhoz képest, és a világ egyik legjobb érzése volt jóllakottan, becsípve táncolni Niallel, és az esőben rohanni.
- Szeretlek, Niall Horan. Nagyon, nagyon szeretlek. Ugye tudod? - amikor ránézek a hallgatásunk után, csak a szeme csillogását látom, és a meghatódott félmosolyát. Így nézett rám az esküvői eskütételem után is, amikor befejeztem a néhány perces monológomat. Mindketten bőgtünk, és remegő ajkakkal pecsételtük meg az elhangzottakat.
- Én is szeretlek, Eire Elisabeth Horan. És foglak is, amíg ez itt ketyeg - a mellkasára helyezi szabad tenyerét, és én újra meg újra belezúgok ebbe az emberbe.
A könnyeimmel küzködve nyomulok hozzá közelebb, hogy még egyszer megcsókolhassm, mielőtt a korgógyomrunk kiűzne minket Harry konyhájába.
Niall tegnap esti ingjét magamra kapva követem a férjem a földszintre, a derekát átkarolva, mint egy gyerek. Az ilyen reggeleken mindig megfordulnak a szerepek köztünk, ő lesz az érettebb, a magabiztos, a felnőtt, aki mellett teljes biztonságban érzem magam, és ő készít nekem reggelit és kávét, amit máskor inkább én csinálok.
Csak bámulom őt, miközben ügyködik, és határozottan kijelenthetem, hogy én vagyok a világ legnagyobb mázlistája, hogy egy ilyen ember mellett kötöttem ki, még ha voltak is komoly problémáink.
Nem akarok hazamenni, de miután mindketten megkávéztunk, és felöltöztünk, kénytelenek vagyunk összeszedni a holminkat és hívni egy taxit, ami hazavisz minket, mert nem várhatjuk el Harrytől, hogy a tegnap este után még a mai napot is teljes egészében gyerekneveléssel töltse.
- Azért jó lesz otthon lenni, pedig azt hittem ennél hoszabb időt is elviselek a lányom nélkül - vallom be, és legnagyobb meglepetésemre Niall is hevesen bólogat.
- Én is azt hittem. Pedig voltunk már távol tőle ennyit, nem?
- Igen, de csak külön - ismét bólint, nekem pedig bűntudatom támad, amiért végül belementem Harry ajánlatába, és nem mentem haza a gyerekemhez tegnap.
Biztosan ez is csak valami női dolog, de minél többet gondolok erre, annál rosszabb embernek érzem magam, és egyre inkább hiányzik Sonia reggeli nyűgöldése, a macerás öltöztetés, a sírása, ha épp nincs kedve enni és nem elég kényelmes az etetőszéke.




Britanny*


Egészen távolról érzékelem valakinek a mozgását. Csendes léptek, suttogások, ismerős illat, mégis minden idegen. Lusta vagyok kinyitni a szemem, sőt, megmozdulni sem vagyok hajlandó, amíg éhes nem leszek. Kimerültnek érzem magam az este történtek után, és egyik porcikám sem kívánja elintézni a kocsim ügyeit. Úgyis tudom már a forgatókönyvet: belibbenne egy beszárított hajú maca— ez lennék én—, hogy megkérdezze, mikorra készül el az autója, mire legalább három férfi kezdene el magyarázni arról, milyen összetett, férfias, nyers munka szükséges a szerelés kivitelezéséhez, mindeközben a  nőt, aki még mindig én vagyok ugye, teljesen hülyének próbálják nézni, és igyekeznek rávenni őt, hogy ugyanattól a tróger vállalkozástól béreljen egy retkes, lerobbant, motorhibás járgányt.
Ismerem a fajtájukat, ahogyan magamat is. Inkább járok gyalog és busszal, minthogy kitegyem magam az ilyesfajta megaláztatásoknak. Sőt, elveimmel ellentétben még taxiba is előbb hajlandó lennék beülni. Vagy egy Uber. Mindegy.
Átfordulok a másik oldalamra, vagyis csak fordulnék, csakhogy ezzel a mozdulattal elintézem a reggelemet, és a padlón kötök ki, arccal felfelé. Fájdalmasan felnyögök, a fejem visszahanyatlik a padlóra, mihelyst megpróbálok felülni. 
Ugyanis kurvára nem a saját lakásomban ébredtem, és épp ebben a pillanatban játszódik le a fejemben az, ahogy a hidegtől remegve, csatakosan, rossz esernyővel, amit a csomagtartóban találtam meg egy pulóver alatt, amit még anyám csempészett a kocsimba, egyre csak azon imádkozva kúszom el a legjobb barátnőmhöz. Merthogy még mindig azt hiszi az én drága anyukám, hogy London minimum tizenöt fokkal hidegebb, mint bármelyik másik város, amit meg tudok nevezni ebben az országban, és míg számoltam az utcákat, hogy még mennyit kell jönnöm, azon gondolkodtam, vajon mikor válik egy nő olyanná, mint az én drága anyukám? Aki biztosan tudja, hogy azért szokott itt sütni a nap, keg minden, de hogy úgy éreztem este, hogy legalább tizenöt fokot hűlt hirtelen a levegő, az biztos.
- B? Te meg mi a francot művelsz? - ahelyett, hogy fölém tornyosulna, és kinevetne, leül mellém, és megböki a vállam.
- Ja, minden oké. Csak, nos, nem tudom. Fekszem- felhúzott térdekkel, a plafont bámulva válaszolok. Végülis, egész jó. De tényleg.
- Azt látom, de miért a földön? Miért nem az ágyban?
-Leestem - feltör belőlem a nevetés, mert baromira szánalmasnak érzem magam.
Szegény Sonia, előre félek, miken kell majd keresztülmennie, ha megtapasztalja, mekkora rakás szerencsétlenség néha a keresztanyja. Hogy huszonhat évesen még egy macskája sincs, csak a családja, akik persze egy rövidke repülőútra élnek tőle, és a legjobb barátnője, aki meg az anyja, szóval lesznek olyan pillanatok, amikor nehezére esik majd választani, kinek és mit mondjon el.
- De nem ütötted meg magad, ugye? - két karom alá nyúlva húz fel a földről, és pontosan ugyan úgy vizslat, mint este, amikor elmeséltem neki a történteket.
- Kutya bajom, Harry. Csak az ágyról estem le. Hidd el, sokkal rosszabb volt, amikor a lépcsőn történt meg ugyan ez. Na akkor, fájt mindenem, te jó ég! Azt hittem, soha többé nem fogok járni. De azt is túléltem nagyobb sérülések nélkül - zavaromban ellépek tőle, kiszakítva ezzel magam a béna öleléséből. - Sonia? Felkelt már?
- Nem, az előbb azt hittem, hogy őt hallom, de már képzelődök. Remek alvó lett, most hogy mi már megbolondulunk, nem igaz?
- De. Vicces. Pedig még a tizedét sem csináltuk végig, mint amit Niall és Eire.
Egyik lábamról a másikra táncolva helyezem ide-oda a súlyom, kicsit zavarban érzek magam azok után, hogy este miket mondtunk és tettünk.
Jó volt végre úgy elaludni, hogy nem magányosan heverek egy rohadt nagy ágy kellős közepén. Nem kellett forgolódnom és vergődnöm, ahogy elfoglaltuk a vendégszoba kétszemélyes heverőjét, bebújtam a takaró alá és élveztem minden előnyét annak, ha egy nő egy férfi mellett hajtja álomra a fejét. Még rémlik valami arról, hogy a lábam átvetem a térdén, és Harry, mintha ez teljesen magától érthetődő lenne, egyik karjával lazán átkarolja a derekam. Biztonságban éreztem magam, kényelemben, és egy percig sem aggódtam amiatt, hogy most ezt kellene vagy nem, mennyire szükséges összegabalyodnom a keresztapukával. Szerettem mellette aludni, még akkor is, ha eddig még sosem fajultak el a dolgok. 
- Nem vagy éhes? Eire egy hadseregnek elegendő kaját bízott rám, és gondoltam kávézhatnánk, mielőtt a kis szörnyetegünk felébred - mindezidáig nem gondoltam az evédre, de most, hogy Harry felhozta, minden megváltozik. Bólintok, és megigazítom a pulóvert magamon.
Újra listát kéne írnom fejben 'Tedd' és 'Ne tedd' néven. Rögtön lenne is néhány javaslatom számomra: a 'Ne tedd' első pontja lehetne az, hogy soha ne aludjak többet kapucnis pulóverben, pláne nem Eire és Nial lakásában, ahol éjszakai is legalább 22 fok van Sonia miatt. 
- Mindjárt megyek, csak megnézem, megszáradtak-e a gönceim - némán imádkozom, hogy ne egy bányászt lásson most bennem Harry, hanem csak egy kicsit még kómás, de alapvetően igényes nőt.
- Bedobtam a szárítógépbe. Tutira tiszta és száraz - teljesen természetesnek gondolja, hogy ezt kellett tennie. Mintha csak azt mondta volna, levett nekem valamit a legfelső polcról, vagy hogy elfogyott a narancslé. Meg is rémiszt, mert rögtön az jut eszembe, hogy ez az ember reggel azzal indította a napját, hogy a levetett melltartómat fogdosta. Zavarba jövök és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy lesápadjak vagy elvörösödjek első lépésként, szóval inkább elkezdek beszélni. Természetesen ez a legrosszabb lehetőség, denem hazudtolhatom meg magam.
- Baszki, de jó, legalább nem fogok megfulladni ebben a förtelmesen meleg pulóverben - a számra tapasztom a tenyerem, és óvatosan kilesek a folyosóra, nehogy a keresztlányom titokban ott mászkáljon. Ha tényleg káromkodni fog idejekorán, Eire engem tutira ki fog nyírni mert egyértelműen én leszek az, akitől ezt el tudja tanulni.
Harry persze csak nevet, és a fejét rázva nyúl a derekamhhoz, hogy kitaszigáljon a szobából.
- Tényleg ki kéne mosni a szád szappannal - olyan hangosan, és jóízűen nevet, hogy azonnal átragad rám a jóedve, és megfeledkezve az eddigi kínos szituációkról, szinte ugrándozva megyek le a lépcsőn.
Egészen addig nincs baj, amíg meg nem áll egy taxi, és ki nem kászálódik belőle a legjobb barátnőm, ragyogó mosollyal, kicsit kócosan és Niall, akinek teljesen kisimult az ábrázata.
- Figyeld - bököm oldalba Harryt, aki már a harmadik poohár gyümölcslevet és negyedik croissant gyűri az arcába.
- Mit? - teli szájjal lép mellém, és hallom, ahogy csámcsog.
- Ne zajong, nem hallom, miről beszélnek - csitítom el, de aztán világossá válik minden, és kis híján elájulok. - A rohadt életbe.
- Mi van? - a vállam felett hajol az ablakhoz. Érzem rajta, hogy nem csak az én ruháimra volt gondja, de le is zuhanyzott reggel.
- Minden esélyünk meg van még egy keresztgyerekre. A nyakamt rá, hogy ezek ketten...- a kezét a szám elé teszi.
- Nem hallom a beszélgetést!
Megforgatom a szemem, mert amíg nem figyelmeztettem, hogy megérkeztek, addig ügyet sem vetett rá, csak zabált.
Amikor kinyílik a bejárati ajtó, mindketten feléjük fordulunk, egymásnak dőlve, kérdő tekintettel.
- Jó reggelt - Harry széles vigyorral köszön, én meg csak némán intek.
- Britanny? Te hogy kerülsz ide? - Igen. Ez az első mondat, ami elhagyja Eire száját.
- Ne szeress már ennyire. Jöttem felmentőseregnek. Harry nem bírkózott volna meg Soniaval - megrántom a vállam és kivégzem a kávém maradékát.
Mind a négyen döbbenten nézünk egymásra, és nem tujuk eldönteni, hogy ez vajon mennyire normális helyzet. Én legalábbis ezen morfondírozok, és alig tudom megállni röhögés nélkül.