51. Összeesküvés elmélet

Sziasztok!

Nos, én kezdem feladni, és úgy érzem, hogy már sosem fogom tudni időben feltenni a részeket. Ennek ellenére igyekezni fogok jövőre is, hogy ez mégis sikerüljön valahogy.

Addig viszont már nem jelentkezem, ezért itt és most követelem, hogy mindenki érezze jól magát az év utolsó napjaiban: buliban vagy otthon, könyvekkel, mindenkinek nagyon boldog új évet kívánok, és egy óriási adag szerencsét, kitartást a következő évre!

De azért valljuk be, még egy pár hétig nem fogjuk leírni 2018-at, csak egy rossz, átjavított 2017 lesz! :D

xx Lu

Niall

Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnám át az életem. Hogy mekkora szerencsém volt, van és remélem lesz is. Szerető családban nőhettem fel, minden - vagyis csak majdnem minden - álmom valóra válthattam, láttam a világ legszebb helyeit, egyszerre három csodálatos országban élhetek, hangulatomnak megfelelően válogathatok az autóim és lakásaim közt, mégis, most bármit megtennék azért, hogy mindenből csak egy jutott volna nekem, egy ország, egy autó, egy lakás, és eggyel kevesebb rossz térd, amit műteni kell.

- Mr. Horan, üdvözlöm - udvarias biccentéssel lép be az orvosom a kórterembe.

A nap süt, hisz Los Angelesben vagyok, ez természetes. Az ablak elé behúzott függönyök vékony résein jut csak be a fény, még kímélni akarnak a hosszas altatást követően, de érzem, ahogy szinte éget a hőség, és ez az, amit egyszerre imádok és utálok egyszerre ebben a városban.

Általában szeretem érezni a bőrömön ezt a forróságot, ahogy percről percre egyre barnásabb pirosasabb a bőröm, és mélyen beszívni az óceánnal teli, sós, nehéz párás levegőt, ami szinte érezhetően tisztítja mindenemet. Nem lehet megunni, sem az időjárást, sem a jótékony meleget, sem a kilátást, az embereket, hogy rengetegfélék és mégis egyformák, a zsongást, azt az elképesztő életigenlést, ami árad mindenkiből itt, Kaliforniában.

- Üdv, doki - nem bajlódom az udvarias beszéddel, hiszen nem fontos. Ismerjük egymást, ez az ember virrasztott mellettem a legtöbbet a családom után minden egyes orvosi kezelésem, műtéti beavatkozásom után. Már csak akkor lenne szorosabb ez a kapcsolat, ha nála születik a lányom, vagy ha vér szerinti rokonom lenne.
- Hogy érzi magát? - az ágyam végén lévő papírokat nézegeti, lapozgatja őket, néha hümmög.
- Remekül, mint mindig - tudja, hogy ki nem állhatom ezt a kiszolgáltatottságot, hogy rendszeresen gyógyszerekkel tömnek, naponta többször hoznak és visznek, tologatnak ilyen-olyan vizsgálatokra, mindezt úgy, hogy egyedül vagyok itt, mint a kisujjam.
- Ízületi vagy izomfájdalom, fejfájás, hányinger, rossz közérzet, remegés? - sorolja a dolgokat, és ahogy intek a fejemmel, úgy adminisztrálja a nemleges válaszaim. - Rendben. Nem sokára megérkezik a véreredménye, valószínűleg nem lesz baj. A lábát 1.5-2 óránként valaki meg fogja nézni, ebéd 13.15-kor, vizit a délutáni látogatást követően.
Fa arccal hallgatom végig, hiszen tudom, hogy senki nem jön be majd hozzám, legfeljebb akkor látom a családom és a barátaim, ha kijönnek elém a reptérre, de annak sem látom sok esélyét, mert nincs kedvem ahhoz, hogy pátyolgassanak. Majd otthon, Londonban látjuk egymást, és az bőven elég lesz. Csak jönne már el az a pillanat, hogy két lábra állok és elhúzok innen.
- Ne legyen ilyen negatív, tudja, hogy ez ezzel jár. Megígértem magának, hogy a tudásomhoz mérten a legjobb ellátásban fog részesülni, és bár nem garantálhatom a végleges gyógyulását, azért nem rossz, ha csak 10-15 évente kell pihennie, nem igaz!? De azért vigyázzon, nem szeretném, ha három hét múlva lépcsőkön ugrálna meg színpadon dobálná magát. Csak óvatosan, semmi hegymászás meg szörf - amíg az orvosom igyekszik pozitív maradni, csak arra gondolok, hogy sokkal előbb akartam színpadon állni, mint tudok, és az sem nyugtat meg igazán, hogy ülve még megjelenhetek.
Egyedül maradok a steril bútorokkal és a rekkenő hőséggel. A telefonom nyomogatom, hátha történik valami, egyik képről a másikra ugrok, és a kislányom legújabb vonásait tanulmányozom. Mivel lassan eljön az ősz, otthon egyre kevesebbet süt a nap. A bőre világosabb, a haja sötétebb, de mégis, mintha ennél sokkal többről lenne szó. Egy éves lesz, már csak pár hét van a jeles napig, és félek, hogy nem leszek ott vele. Nem tarthatom majd az ölemben, nem is tudnám, csak ülve. Pedig az apukája vagyok, kötelességem feltartani a magasba, elirányítani a tortája felé, hogy elfújhassuk a gyertyákat. Ajándékokat kell bontogatnom vele és sütimérgezéstől fetrengeni a gyerekszoba padlóján. És mindezt nem fogom tudni megtenni a lányomért, pedig nem hazudok, ha azt mondom, ő mindennél és mindenkinél fontosabb, az életemnél, a zenénél és még életem szerelménél, a feleségemnél is! Persze örökké hálás leszek Eirenak, amiért megajándékozott Vele, de Sonia mindig egy hajszállal többet fog érni nekem.
- Mr. Horan, alszik? - bedugja a fejét egy kórházi dolgozó, én meg mint akit tetten értek, eldugom a telefonom a párnám alá. - Látogatója van. Bejöhet?
- Persze, természetesen- megilletődve pislogok, és bénán a hajamba túrok. A műtét előtt akkor láttam magam utoljára tükörben, mielőtt Eire mentőt hívott hozzám a londoni lakásunkba. Fogalmam sincs, hogy festek, de lefogadom: szörnyen, vagy még rosszabban.
- Jöjjön csak - hátrébb lép, maga mögé beszél.- De maximum fél óra, utána hoznom kell a gyógyszereket.
- Rendben, köszönöm - a hamg hallatán ozgatottan megugrik a szívem. Álmomban sem gondoltam volna, hog, pont ő fog eljönni hozzám!
Persze az meg sem lep, hogy mindenki tudja, mi történt, hisz a legelső műtétem is hajszál híján nem derült csak ki idő előtt. Most viszont bizonyára minden azzal lett kiplakátolva, hogy nyomorék lettem, egy selejt, aki a rossz térde miatt egy életre sínylődni fog.
- Szia - becsukja maga mögött az ajtót. Magasabbnak tűnim, mint amekkora valójában, pláne most, hogy én fekszem. Kicsit ékénkebb az arca, mint mikor legutóbb láttam, mégis valahol, mélyen jólesően terül szét bennem a felismerés, hogy ő egy varáton, a valaha volt legjobb.
- Hello, Zayn - megpróbálok felülni, kicsit vállalhatóbb pozícióba tornázni magam, hogy kezet foghassunk.
- Hé, nyugi. Azt mondták, pihenned kell, friss a sebed, haver- ahogy ezeket a szavakat mondja, teljesen szétcsúszok.
- Minden rendben van velem, ne aggódj - idegesen nézelődök, mit mondhatnék, hova üljön, de nem kellenek az ostoba szavaim, egyszerűen lehupan a legközelebbi székre, és az ágyam mellé húzza magát.- Valahol van gyümölcslé, víz, talán valami más is, szolgald ki magad. Sajnos most nekem nem megy - stesszesen nevetünk mindketten. Érzem, hogy ez neki sincs rendben.
- Ugyan, hagyd. Nem azért jöttem - benyúl a zsebébe, és pár darab csokis műzliszeletet csempészik a fiókomba- Ilyen cuccot tuti nem adnak itt. Kell egy kis boldogság.
- Köszönöm - hálás vagyok, amiért igyekszik a lehető legkevésbé feszengeni. - Mi szél hozott?
- A legjobb barátom kórházban van, a családjától távol, egy teljesen más földrészen, frissen műtött térddel, és biztos voltam benne, hogy megtiltod mindenkinek, hogy ideutazzon. Ja, meg Gigi is mondta, hogy illene beugrani, hamár erre járunk - egy olyan rég nem látott mosoly jelenik meg az arcán, amit esküszöm, valamikor a második stúdióalbumunk készítése közben láttam csak. Tudom, hogy az utosló mondatát nem gondolja teljesen komolyan, de azért észben tartom, hogy minden vicc fele igaz. Most az, hogy épp melyik fele az, teljesen lényegtelen.
- Kösz - vetem oda, mintha nem esne nehezemre azt hallani, hogy még mindig legjobb barátokként tekint ránk.
Ízlelgetem a szavait, mondogatom magamban, és közben felrémlik előttem a kép, amint leszegett fejjel áll előttünk, a kezéből kiesik a mikrofon, a fülesei a vállára lógnak. Egyszerre kér bocsánatot a tekintetével és tesz szemrehányást. Fogalmam sincs, mire gondol, mit akar, hogy ez végleges, vagy időszakos kiborulás. Szorongas? Félelem? Felszínes hisztéria? Fáradtság? Netán halál komoly? Nem tudom. Nem tudtam. Sem akkor, sem most.
- Zayn, figyelj - megköszörülöm a torkom. - Ha csak kín, tudod, hogy nem kell itt lenned.
- Nem, nem, nem- leállít, nem enged tovább beszélni.- Sok mindent elszúrtam már, többek között azt az estét is. Szeretném valahogy jóvá tenni, és komolyan sajnálom a történteket, meg azt is, hogy most itt vagy.
- Fátylat rá - összeszorított foggal préselem ki magamból a szavakat, a fájdalom úgy nyilall bele a térdembe, mintha forró acélt nyomnának egészen a csontomhoz.
- Lesz valaha jobb? - aggódó pillantással bök a lábam felé, én meg csak rázom a fejem.- Úgy érted, soha?
- Sokkal jobb nem lesz, valószínűleg ilyenkor csak halogatjuk, hogy még rosszabb legyen. De ez van, hozzá kellene már szoknom.
- Sajnálom.
- Nem kell, ez ellen nem tehetek semmit, sőt, senki más sem. Már legelső alkalommal közölték, hogy ez így lesz. Most megint 10-12 évig minden a legnagyobb rendben lesz, aztán majd gondolom elkövetek egy hasonló hőstettet, mint most, és akkor újra itt kötök ki. - Igyekszem pozitívan állni a dolgokhoz, és nem csak azért, hogy ne tereljem el egy szörnyen lapos, depresszív irányba a beszélgetésünket, hanem azért is, mert tudom, hogy Eire örülne, ha ilyen hozzáállásról kapna híreket, és végső soron ha kesergek sem lenne jobb semmi. Tehát jobb derűsen tekinteni a helyzetemre.
- Értem. De mi történt? Egyszer csak összeestél? - felvont szemöldökkel, kevésbé aggódóan, inkább kíváncsian dől előrébb, az irányomba.
- Gyakorlatilag igen. Előtte persze boldogan szökdécseltem lefelé a lépcsőn, és az utolsó három fokot egy szabályos ugrással tettem meg, szóval itt lehetett a baj. Mármint hogy ugráltam. Előtte pedig megerőltettem a sok fent léttel, és a futással.
- És ilyenkor ennyi? Fáj és nem tudsz felkelni?
- Igen - kiveszem a telefonom magam mögül, mert érzem, hogy folyamatosan rezeg. -Ne haragudj, Eire küldött valamit, ezt megnézem gyorsan - gyors mozdulatokkal pörgetem végig a beszélgetést, ami egyoldalú, és csak kérdésekből áll: hogy vagyok, mit csinálok, mikor tud hívni, ilyesmik. A végén pedig egy videó.
- Semmi baj, amúgy is megyek, nem kaptam sok időt - már épp felállna, amikor megálljt parancsolok.
- Hé, még van vagy húsz percünk, nem maradsz? - Érzem, hogy pofátlan és tolakodó kissé a stílusom.- Ne haragudj, ha dolgod van persze, az más, nem akarlak erőszakkal itt tartani.
- Azt gondolná az ember, hogy amekkorát ütsz, annyira vagy mogorva ilyen helyzetben - kitárt karokkal áll mellettem, a kórházi szobára gondol.
Nevetek.
Annyira hiányzik az a furakodó, mégis kedves keserűség, ami Zayn természetes velejárója, hogy erre nincsenek is szavak. Szeretem a személyiségét, hogy mindent másképp lát, mint én, hogy egyáltalán nem azonos az ízlésünk, de még akkor sem, ha pizzáról van szó, nemhogy az életről!
Ő nem akar apa lenni, legfeljebb egy édes kutyáé, én meg már lassan egy éve az vagyok. Rajta millió tűszúrás van, rajtam évente egy, amikor vért adok. Mégis, valahogy még most sem érzem azt, hogy olyan veszélyesen távol lenne tőlem. És ezt nem csak a fizikai térre értem.
- Komolyan, ha nincs dolgod, szívesen látlak. Úgysem jön hozzám senki - egyáltalán nem sajnáltatni szeretném magam. Erről szó nincs. Csak az igazat mondom, a színtiszta igazat.
- Eire? - visszaereszkedik a székre.
- Otthon van, nem sokára Sonia születésnapja lesz. Meg amúgy is dolgozik, nem várhatom el tőle, hogy folyamatosan felfüggessze miattam a dolgait, és őszintén szólva jobb is, hogy nincs itt.
- De nincs baj köztetek most, ugye? - félve folytatja a beszélgetést, amit egyébként megértek.
nem rég még meg tudtuk volna verni egymást, sőt, én komolyan gondoltam, hogy addig ütöm, amíg el nem ájul valamelyikünk, most pedig a lehető legnagyobb lelki nyugalommal készülök elmesélni a  magánéletemben történt változásokról.
- Nem, abszolút. Sőt, azt hiszem mostanra igazán helyre rázódtak a dolgok, egyszerűen csak tudom, hogy tehetetlen vagyok, és eleget fog ugrálni körülöttem. Nem várhatok el ennyi mindent a feleségemtől. Munkája van, gyereket nevel, és néha még helyettem is gondolkodik. - Szinte biztos vagyok abba, hogy megjelenik mindaz az arcomon, amit most érzek. Hála, szerelem, büszkeség, mindez megbolondítva egy jó adag honvággyal és egy csipetnyi szomorúság.
- Tehetetlen? Niall, átestél egy műtéten. Ez csak egy állapot, elmúlik. Gondolom Eire sem szereti hallani, ha ilyen negatív vagy. -Igaza van, és tudom, hogy mindketten jól ismerjük azt a szeszélyes nőszemélyt, aki otthon valószínűleg egy pompás vacsorával fog várni, kényelmes házzal, egy otthonnal, és olyan szeretettel fogja adagolni a fájdalomcsillapítóimat, amitől el fog árasztani engem is a boldogság. Ha pedig megpróbálok ehhez hasonló stílusban beszélni, akkor tarkón vág. - Annak viszont örülök, hogy kibékültetek. Baromi fura lett volna titeket külön látni.
- Ne is mondd - kezdek feloldódni a társaságában, ezét már képes vagyok úgy tartani a fejem, hogy ne görcsöljenek a nyakizmaim. - Volt egy pont, amikor komolyan megrémültem, de szerencsére lebeszéltem az összes határidős hülyeségéről. Viszont azt hiszem, Harry az, akinek meg kell majd köszönnöm a közreműködést, és azt, hogy nem hagyott minket békén addig, amíg nem voltunk hajlandóak változtatni.
- Tudom - egy pillanatra elnéz mögém, mintha teljesen máshol járna, de aztán gyorsan visszatér ide gondolatban.- elég sokat beszéltem vele. Főleg azóta, amióta kiderült, hogy Eire apja, Jeff. nos tudod. Szóval akkortájt megint elkezdtünk rendszeresen beszélni, és bár egy hete nem nagyon sikerült elérnünk a másikat, azt hiszem, sikerült visszaszereznem a bizalmát. Szóval ő mondta, hogy mi a helyzet, de persze csak vonalakban, és csak akkor, ha rákérdeztem.
- Oh - ez minden, amit hozzá tudok fűzni.
Gondoltam, hogy mindezeket Harry is megosztja valakivel, de azt hittem ez nem épp Zayn lesz.
Aki teljesen véletlenül felbukkan abban a városban, ahol műtenek. És pont arra van dolga, amerre ez a kórház is van.
És Harryről beszél, aki néha furcsán viselkedik, és bár remek játékos, sokszor átlátszó módszerei vannak. Mint amikor kizárta magát véletlenül a házából és néhány napra beköltözött hozzánk, elfoglalva a vendégszobát, és nevetett magában, hogy most aztán felügyelet alatt tarthat minket.
Mindez pont akkor történik meg, amikor Eire és én újra megtanuljuk értékelni a másikat, a közösen eltöltött pillanatokat, a szerelmünket, és a tényt, hogy itt vagyunk egymásnak, ha esik, ha fúj.
- Hé, Gigivel mi van? Dolgozik? Vagy nem miatta vagytok most itt? - személyesen nem sokszor találkoztunk, de a közös barátaink és ismerőseink mind azt mesélték, hogy jó hatással van Zaynre, és boldogok, mindemellett kedves és okos. Szóval én abszolút ki merem jelenteni, hogy kedvelem.
- Fogalmam sincs, mit csinál épp, nekem túl bonyolult a napirendje, de igen, neki van itt valami elintéznivalója, nem hiszem, hogy komoly dolog lenne, akkor meg tudtam volna jegyezni. - Mosolyogva hajtja le a fejét, és én minden apró jelet felkutatok, ami arra utalna, hogy nem mond igazat. De olyan régen láttam, és annyira nincs fogalmam arról, mit is kéne keresnem ilyenkor!
A beszélgetésünk olyan irányt vesz, ami ugyan bármikor véget érhetne, tudnánk folytatni a végtelenségekig. El nem mondott történetek, ismeretlen, szövevényes emlékek koncertekről, nyaralásról, barátokról. Direkt arról kérdezem, ami beleilleszthető lenne a véletlen egybeesésekből álló kirakósomba, de semmilyen meglepő, új dolog nem derül ki a gyógyszerosztásig.
- Most már tényleg mennem kell. Nem szeretném megvárni, hogy kidobjanak -biccent és visszateszi a széket oda, ahonnan elvette. -Később benézek, Nialler. Persze csak ha nem bánod.
Megvonom a vállam, és megint azt érzem, mintha a tizenkilenc éves Zaynnel beszélnék.
- Jó, gyere. És hozz csokit. Szerintem ezt szép csendben el fogom pusztítani még estig. Felemelem a karomat, hogy kezet tudjak fogni Zaynnel.
- Mindenképp - kacsint és már fordul is ki. - Ja, és Niall, ha beszélnél addig Eireval, üdvözlöm!
Intek, és még azt sem akarom elhinni, ami kérdeznek tőlem.
Biztosan nem véletlen, hogy így alakult a napom. Nem lehet véletlen.
Előkapom megint a mobilomat, és megnézem a videót, amin Sonia integet az etetőszékében ülve. Bizonyítékokat keresek, egy összepakolt bőröndöt, bármit. de semmi ilyesmit nem veszek észre.
Csalódottan válaszolok a feleségem üzenetére, és biztosítom afelől, hogy velem minden rendben van, és hívhat bármikor.
Észre sem veszem, amikor belép az egyik nővér, kezében a kartonom és a gyógyszereim. Csak akkor ugrok meg egy kicsit, amikor megköszörüli a torkát és bocsánatkérően megszólít.
Megméri a lázam, ami szerencsére nincs, kiadagolja a bogyóimat, és megnézi a térdem is. De nem szól semmit, csak felír néhány dolgot a papíromra, és már távozik is.
Még csak most maradtam egyedül, de máris unatkozom, épen ezért folytatom az összeesküvés elméletemet, miszerint a családom és a barátaim meg fognak jelenni itt, és bizonyítékot próbálok szerezni. Természetesen sikertelenül. Azonban megfogalmazódik bennem még valami. Olyasmi ez, mint egy tűszúrás. Legutóbb Eire boldogságát akartam tetézni, és nem csak a randevúnkkal, hanem azon felül is, most viszont egy egészen őrült dolog jut eszembe. Már majdnem elkezdem megfogalmazni az üzenetet, amikor megcsörren a telefonom, és szembe találom magam Eire mosolyával a képernyőmön.
- Szia, Szerelmem - azonnal felvillanyozódok, és törlődik minden felesleges baromság a gondolataim közül, és csak annyi marad, hogy mennyire várom már, hogy magamhoz öleljem őt, fogjam a kezét, és érezzem a samponjának illatát.

50. Sok(k)

Sziasztok!

Nos, a kis kihagyásom után ismét itt, aminek én személy szerint nagyon örülök. Gondolom mostanra mindenkinek lezárult nagyjából az éve, vagy legalábbis látja már a végét! Én jelentem, végeztem februárig a tanulmányaimmal, már csak át kéne vészelni a decemberi felfordulást.
Bár rettenetesen utálom az év végi ünnepeket, remélem mindannyian békés, pihentető napoknak néztek elébe!

Idén még egyszer jelentkezem, addig is kellemes ünnepeket! 

❤

xx Lu

Eire

Sokszor hittem azt, hogy rosszabb már nem lehet. Volt már, hogy féltem, vagy fájt valami, de nézni, ahogy Niall fél, vagy neki fáj, olyan, mintha savval öntenének le. Tehetetlennek, idegesítőnek érzem magam, és csak akkor fogom fel, mit csinálok, amikor már épp becsukná az ajtót az a fiatal mentős, aki felsegített pár perce.

- Engedjen ki, kérem- igyekszem udvarias maradni, de valójában még mindig tombol bennem a hisztériás rohamom.

- Hölgyem, ismét meg kell kérnem, hogy higgadjon le - a másik férfi már türelmetlen miattam, amit megértek. Niall térdét rögzíti, és fájdalomcsillapító injekciót is ad neki, szóval végzi a dolgát. Nekem is ezt kellene, ezért is nem hagyom magam, és nem akarom, hogy nekem is oxigénmaszkot adjanak.

- Nem érti! Bent van a 11 hónapos lányom a házban, egyedül. Még kutyánk sincs, muszáj visszamennem érte! - megragadom Niall kezét, és belecsókolok a tenyerébe.- Bemegyünk hozzád, jó? Azonnal indulok.

- Hé, Riri, nyugodj meg. Nincs semmi baj, jó? Vigyázz magatokra, és ne rohanj. Inkább szólj Harrynek- megszorítja az ujjaimat, majd a térde felé bök. - Ez nem halálos.

Egyedül az ő hangja képes némiképp megnyugtatni. Egy másodperc erejéig elidőzik a tekintetem az összefont ujjainkon mielőtt leugranék. Vissza se nézek, rohanok be a házba. Az ajtó tárva nyitva áll, Sonia pedig értetlenül csuklik az etetőszékében.

- Jól van, azt mondta apa, nincs baj, szóval minden rendben lesz - nem tudom,  melyikünket nyugtatom, a lányomat, vagy saját magam, talán mindkettőnket. Én mindenesetre remegő kézzel adagolom Sonianak a reggelijét, tűröm, ahogy rugkapál, és mire elérkezik a pillanat, hogy el tudunk indulni, a gyomrom gyűszűnyire szűkül.

Beülök a kocsiba, és próbálom továbbra is a lehetőséghez mérten leginkább higgadtan kezelni a dolgot.

Máskor is volt már olyan, hogy Niallnak fájt a téde. És mostanra jó kezekben van, olyan emberek közt, akik nap, mint nap életeket mentenek, vért vesznek és gyógyítanak. Ebben biztos vagyok. De akkor sem hagy nyugodni, hogy ez történt, és őszintén haragszom a sorsra, amiért így kibabrált velünk.

Küldök egy gyors üzenetet Harrynek, hogy ha tud, jöjjön be, és bár már most kínosnak érzem, megkérem, ha tud, vigyázzon Soniara. Nem szeretném órákig a kórházban ringatni, még egy nyamvadt sminklemosó kendő sincs nálam, hogy le tudnám törölni az arcát vagy a kezeit. Így nem maradhat ott velem.

Lehunyt szemmel gyakorlom a már jól ismert légzőgyakorlatot, amit még akkor tanultam el Nialltől, mikor még heti szinten felléptek a világ különböző pontjain és szűk liftekkel kellett néhánytíz emeletet mennünk, vagy a rémisztően keskeny reptéri folyosókon az üvegen át lenézett, vajon hová esnénk, ha beszakadna alattunk az egész. Nem sok értelmét láttam akkor, csak arra emlékszem, milyen szörnyű volt látni, ahogy szorong és fél.

Most én is félek. Ritkán fordul elő velem, hpgy ilyen mély, sikoltó fájdalommal párosul a rettegésem, de nem hahy nyugodni a gondolat, hogy majdhogynem a semmiből ez történt. Pont, amikor már rendben mentek a dolgok kettőnk között, pont akkor kellett ennek a rohadt sérülésnek felbukkannia. Haragszom. Haragszom a világra és mindenre, ami ezt előidézte a férjemnél.

A dühöm igyekszem nem az utakon levezetni, és odafigyelek minden apróságra. Amíg Sonia mellettem van, nem veszíthetem el a fejem. A parkolóban viszont már csapkodom az ajtókat és úgy szaladok keresztül mindenen, hogy épp csak körbe pillantok. Szerencsére mások sokkal józanabbak, nem ügy, mint én, aki csak úgy beront az épületbe, és átrongyol a lobbin.

- Jó napot, a férjem nem rég hozták be. Niall. Niall Horan - érzem, hogy rezeg a telefonom a farzsebemben. Amíg a hölgy keresgél, addog megnézem. Liam az.

- Foglaljon helyet, kérem. A férjét hamarosan láthatja, de még bent van a m...vizsgálják. A doktor úr ide fog jönni, ha végeznek.

- Rendben, köszönöm - fel sem fogom, mit mond, elfordulok és a lányommal az ölemben egyensúlyozva felveszem a telefont.- Szia, Liam.

- Eire? Most hívott Harry, hogy mi történt. Jól vagy?

- Nem - ennyi. Nem bírom tovább és elsírom magam.- Itt vagyok már a kórházban Soniaval, Niall sehol, nem is láthatom. Azt sem tudom mi baja, hogy műtik, vagy nem, mikor engedik el, semmit.

- Hé, hé. Ne pánikolj. Tudod, hogy kell egy kis idő, míg helyrerakják, de minden rendben lesz. Kicsit bicegni fog, de nem lesz rosszabb, mint eddig. Bemenjek érted?

- Ne! Mármint. Én itt maradok, csak Soni...nem tudom, mi legyen.

- Harry nincs a városban, ha el is indul most azonnal, csak nehány óra múlva ér oda. Elugrok hozzátok, viszem Louist is, összeszedünk pár holmkt nektek, és hazavisszük Soniat. Nem lesz semmi baj.

- Köszönöm, Liam. Köszönöm - elcsuklik a hangom, de valamivel összeszedettebb vagyok, mint mikor ideértem.

- Addig meg ne csinálj semmi hülyeséget. Ne rendezz jelenetet, és eszedbe ne jusson kávét inni!

- Igyekszem.

- A kocsid ott maradjon, vagy vigyük azt is haza?

- Nem tudom. Megpróbálom kideríteni, hogy meddig lesz bent Niall, mire ideértek. Ha pár nap, akkor este hazamegyek, hogy tudjak neki ruhát hozni, meg apróságokat.

- Jól van. Fél óra múlva ott leszünk szerintem.

- Oké, az előtérben leszünk - megtörlöm az arcom a felsőm ujjával, és elrakom a telefonom.

Hiaba nyújtogatom a nyakam, senki nem jön erre, és a recepciós hölgy is csak ingatja a fejét, hogy semmi hír.

Ólomlábakon jár az idő, félpercenként nézem az órát, de csak nem akar eltelni a harminc perc. Idegesen dobolok, fel-alá járkálok, Sonia kezd nyűgös lenni, és már az sem nyugtatja meg, ha ringatom. Folyton a bejáratot lesem, hátha meglátom Louist vagy Liamet.

- Hölgyem, minden rendben?- az egyik kórházi dolgozó megelégelve a járkálásom és az ideges pillantásaimat mellém lép. Kedvesen kinyújtja felém a karját, és megfogja a vállam. - Idegesnek tűnik.

- Persze, csak. Nem, nem tudom.

Kifújom a levegőt, majd egy friss, mély lélegzetet véve elmesélem neki, miért is vagyok itt. Hogy a férjemnek komoly térdsérülése van, elesett, és még mindig nem tudom, hol van, mit csinálnak vele.

- Ez nem túl etikus, de ha gondolja, végigsétálok a vizsgálókat összekötő folyosón. Oda csak mi mehetünk be.

- Isten őrizz, nem szeretném ha miattam megzavarna valamit! - akármennyire is hálás lennék, tudom, hogy nem várhatok el ilyesmit.

- Ugyan! Egyébként is van arra dolgom, be kell vinnem pár doboz gyógyszert és eszközt. Nem fáradtság, és hátha jó híreket hozok.

Hálásan bólogatok, és nézem, ahogy a harmincas évei végén járó hölgy átvágtat a recepción túlra, belöki az ajtót, és dúdolgatva nézelődik.

Megmosolyogtat. Olyan kedves, hogy szinte már gyanús, de sikerül megnyugtatnia, hogy legalább próbál valahogy segíteni.

Eltereli a gondolataimat a kíváncsiság, és észre sem veszem, amikor a fiúk betoppannak.

Louis lazán, melegítőben jön, kezében egy sporttáska.

- Sziasztok - Liam azonnal átveszi tőlem a lányom, és hatalmas, cuppanós puszikkal halmozza el, míg én Louis karjaiba omlok.

- Kiderült valami? - érdeklődik, de szerintem látja rajtam, mit fogok mondani, mert azonnal folytatja. - Ne izgulj, jó kezekben van Niall. És legalább nem nekünk nyavajog, hogy fáj a lába.

- Legyen igazad - egy rövid percre belekapaszkodom a felsőjébe, és hagyom, hogy szorosan megöleljen, ezzel összetartva a szétesni készülő részeimet. - Amúgy volt itt egy hölgy, itt dolgozik, épp most indult el felderítő útra, hogy vajon merre van a férjem, mert semmilyen további információt nem kaptam, csak hogy valóban ide hozták be. - A folyosó túlsó feléről ütemes kopogást hallok, azonnal arra fordulok, és reménykedem abban, hogy Niall orvosa, vagy az a nő közeledik, akivel beszéltem.- Itt is van! - izgatottan ácsorgok, egyik lábamról a másikra helyezem a súlyom.

- Jó napot - köszön a többieknek, majd felém fordul. - Megtaláltam a férjét, még az orvossal van - a kezét tördeli, sűrűn lefelé pillant.

Gyanús. Összerándul a gyomrom, és előtör belőlem az egyik legnagyobb félelmem.

- Műtik?

- Nem. Nem tudják műteni, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy gondolja, de ezt ne itt beszéljük meg - megfogja a karom, és félrehúz a folyosó túlsó felre, ahonnan már nem jut el a hang egykönnyen a recepcióig.

- Komolyan, mondja el, mi történik, kérem. Itt van egy 11 hónapos gyerek, akit haza kellene lassan vinni, és nem tudom, hogy hogy készüljek. Hozzak be néhány napi holmit? Egyáltalán bent tartják a férjem?

- Figyeljen ide. A férjét jelenleg a kórház egyik legjobb sebésze vizsgálja, de abból, amit láttam, arra következtetnék, hogy el fogják küldeni ahhoz az orvoshoz, aki műtötte - egy pillanatra elakad a lélegzetem. Egy szóval sem mondtam a nőnek, hogy volt műtve Niall.

- De hisz..- csak hebegek.

- Ne vicceljen velem! Tudom, hogy ki a férje, mint ahogy gyakorlatileg mindenki ebben a kórházban. Naiv lenne magától azt gondolni, hogy egy ilyen névvel csak úgy el lehet tűnni. De tényleg, nyugodjon meg, tényleg nem lesz baj. Amúgy mindenkit köt a titoktartás, nem kell emiatt sem izgulnia. Úgy tippelem, hogy még egy bő fél órát kell várnia. Mr. Horan kap majd még fájdalomcsillapító injekciót, és majd eldöntheti, hogy itt kíván lábadozni, vagy saját felelősségére haza megy. Mindenképp pihentetnie kell a lábát, rendszeres orvosi felügyeletre lesz szüksége, amit akár magánúton, akár itt, Londonban igényel. De higgyen nekem, a férje valószínűleg azt fogja mondani, hogy a tengeren túlon akar átesni a műtéten.

Csak pislogok, és nem igazán tudom elhinni, hogy az eddigi félelmeim, és óriási védelmező mechanizmusom ellenére tényleg azt hittem, hogy a nő velem szemben majd teljesen érdektelenül áll majd hozzánk, a családunkhoz. Ez nyilvánvalóan nem így van, és arcon csap a felismerés, hogy néha olyannyira képes vagyok túlaggódni magam, hogy észre sem veszem, valójában mi történik körülöttem.

- Kevesebb pánik, több levegő - veregeti meg a vállam. - Ha valamire szüksége van, itt megtalál valahol. Nem azért hívtam félre, mert rossz híreket akarok közölni, csak valóban nem túl etikus, hogy más orvosokhoz beosztott betegek után kutakodom, engedély vagy belső utasítás nélkül.

- Köszönöm - ez minden, amit mondok, mielőtt biccentene, és elsétálna.

Döbbenten pislogok, majd visszasétálok a fiúkhoz.

- Na? - mindketten kíváncsian néznek rám, miközben soniát szórakoztatják.

- Teljesen és tökéletesen hülye vagyok - ülök le melléjük.- Nem is tudom, mi történt most. Valósznűleg a lehető legudvariasabb módon közölték velem, hogy egy kibírhatatlan, hisztis nő vagyok, aki feleslegesen pánikol állandó jelleggel, és fel kéne nőnie - nem érzek semmiféle rosszat ezzel kapcsolatban. Teljes mértékben igazat tudok adni a nőnek, akiről azt sem tudom egyébként, hogy pontosan milyen munkakörben dolgozik itt, de biztosan nem orvos. Nem bántott meg, tényleg, inkább felnyitotta a szemem, és végre sikerült megnyugtatnia. Hiszen igaza van, nem lehetek ennyire vak és naiv.

- Miért, mit mondott? - Liam értetlenül néz rám. Biztos vagyok benne, hogy ahogy engem ismer, legalább egy órás bőgés várt tőlem, és nem azt, hogy csak ülök, mint akit leforráztak, és igazat adok egy vadidegen nőnek, aki az imént hülyézett le.

- Nos, tulajdonképpen azt, hogy Niallt még vizsgálják, és szinte biztos, hogy műteni kell. De mivel Niall az, aki, így ő állítja, hogy mindez nem itthon fog megtörténni - széttárom a kezem, amit csupán azért teszek, mert értetlenül állok a helyzet előtt, de a lányom felhívásnak érzi, és felém nyújtja a kis kezeit.

Mosolyt csal az arcomra, mint mindig, és amint átveszem az ölemben, rögtön ragacsos puszikat kapok tőle. Ez az a kezelés, amire minden nap szüksége van a lelkemnek, hogy ne háborogjon végre, hanem élvezze a mindennapok apró örömeit.

Mindannyian csendben ücsörgünk, mígnem fel nem bukkan Harry és Britanny is, akik ugyan azokat a kérdéseket teszik fel, amiket ilyenkor fel lehet tenni, majd csatlakoznak hozzánk, és a korábbi tevékenységünkhöz. Sonia is egy hang vagy pisszenés nélkül babrál egy kulcstartóval, amit Liam nyomott a kezébe néhány perce.

- Mrs. Horan? - nem messze tőlünk feltűnik egy fehér köpenyes orvos, kezében papírok és toll.

- Én vagyok - átadom Harry kezébe Soniat és felpattanok.

- A férjét most kísértük el a kórtermébe, ha gondolja, bemehetnek hozzá. Mutatom az utat - kedvesen mosolyog, és megvárja, míg összeszedjük magunkat.

- Köszönjük - mosolygok, és követjük őt.

Csak akkor kezdek el újra izgulni, amikor lelassít az egyik ajtó előtt, és az ablakon belesve meglátom Niallt, bekötözött lábbal, kimerülten.

- Menj be, megvárunk itt- Liam szinte belök az ajtón, ők egy tapodtat sem mozdulnak.

Magunkra csukom az ajtót, ha már van rá lehetőségem, kettesben akarok maradni Niallel.

- Szia - kábán néz rám, a feje erőtlenül biccen oldalra, de még így, ilyen állapotban is mosolyog és megpróbálja felém nyújtani a kezét.

- Hogy vagy? - gondolkodás nélkül húzom közvetlenül az ágya mellé az egyik széket, és elkapom a kezét. 

- Pokolian fáj a lábam- nevet, és látni rajta, hogy ez már nem a gyógyszerek hatása. - Legkésőbb jövőhéten megműtik. Megint.

- Jó, semmi baj. De utána biztosan jobb lesz - elsimítom a haját, hogy ne hulljon a szemébe.- Megoldjuk.

- Eire, nem akartam ezt. Megint hetekig fekszem majd, nem tudok majd semmit se csinálni, csak púp leszek a hátadon, és mindenki más hátán.

- Ne beszélj butaságokat, nem teher. Csak ígérd meg, hogy most még jobban fogsz vigyázni majd magadra. Semmi hősködés. Engedd, hogy normálisan meggyógyítsanak.

- Eire, nekem erre nincs időm, és neked sem!

- Niall, kérlek! Ezen most ne vitázzunk. Nem fogom megvárni, hogy visszafordíthatatlan legyen ez az egész. 

- Nem is ezt mondtam, csak hogy most ez nagyon nem jókor jött.

- Erre nincsen jó időpont. Tudod nagyon jól - nem bírom megállni, és rendezgetni kezdem a takaróját, megigazítom a párnáját.

- De ezt tudod, hogy mit jelent? - látom, hogy tényleg fájdalmai vannak, és hogy küzd az ellen, hogy káromkodjon, és üvöltözzön kínjában.

- Igen, de nem érdekel. Niall, most hazamegyek, elpakolok neked néhány fontos dolgot, és elintézem a repjegyed. Addig keresd fel az orvosod. És nem akarom azt hallani, hogy ellenkezel. 

- De..- felemelem az ujjam, nem engedem, hogy végig mondja.

- Ebből most nem engedek, Niall. Neked még sok dolgod van, többek között elkísétned a lányod majd az első iskolai napján. És ahhoz az kell, hogy most elutazz, és rászánj jópár hetet a gyógyulásodra. És nincs apelláta!

- Nem hiszlek el - végre valahára megint mosolyog, és nyújtogatja a nyakát. - Gyere, hajolj ide.

Egy másodpercig sem habozok, és valamiért nagyon boldognak érzem magam. Olyannak, mint akinek felrobbant a szíve, és most tele van konfettivel.

- Kint vannak a többiek, beküldöm, hogy szórakoztassanak, amíg visszajövök.

- Nem akarok bent maradni. Feküdni otthon is tudok - belekapaszkodik a kezembe, nekem meg azonnal megesik rajta a szívem.

- Rendben. Megteszek mindent az ügy érdekében, de most maradj itt, és legfőképp maradj nyugton.

- De..

-Mit mondtam!? - visszafordulok az ajtóból, és megintcsak beléfojtom a szót.- Nem sokára visszajövök.

Amint kilépek, megszűnik a nyugalmam, és magam mellé veszem Britannyt, hogy a fiúk nyugodtan tudjanak beszélni Niallel, én meg ki tudjam faggatni a barátnőmet.

Mert bármennyi idősek is legyünk, felnőttek, vagy ostoba tinédzserek, sosem változunk. Nekik szükségük lesz egymásra, nekem pedig szükségem lesz egy megerősítő barátra, akivel komoly dolgokról tudunk pletykálni. Vagy hát kevésbé komolyakról.

- Mit mondott Niall? Makacs, mi? - válaszra sem méltatom, mert tudja, biztosan tudja, hogy milyen Niall, hogy nem hajlandó nyugton tűrni a gyógyítást, utál fetrengeni hetekig, és képtelen kompromisszumot kötni, ha a másik fél nem elég határozott.

- Mi van közted és Harry között?- szögezem felé a kérdést szinte rögtön, amint kocsiba ülünk.

- Azt hittem most a lelked kis darabkáit kell majd sepregetnem! - szinte felháborodik a kérdésem hallatán, kikerekednek a szemei.

- Az ráér majd akkor, ha Niall elutazott. Nos?- ellentmondást nem tűrő hangon kérdezek rá újra, persze kedvesen.

- Semmi!

- Persze. Amikor legutoljára azt mondtad valakire, hogy nincs köztetek semmi, hetekig összejártatok egy-egy...

- Jó, fúj, ne is emlegesd, kérlek! Az egy óriási baklövés volt!

- És Harry?

- Nem, tényleg nincs semmi.

- Kár - vonom meg a vállam és átpillantok a teljes sokkhatás alá került barátnőmre. - Gyereket akarok.

- Tessék?- újabb döbbenet, és szerintem már tudja, miért pont őt ragadtam ki a társaságból, hogy kísérjen el pakolni.- Eire, mi van veled?

- Gyereket akarok szülni Niallnek. Vagyis, még egyet. Legalább. - Túl sok mindent akarok mondani egyszerre, a gondolatok ezerrel kavarognak a fejemben. De megkönnyebbülök, amint ezt a dolgot elmondom Britannynek.

Percekig meg sem szólal, csak néha élesen beszívja a levegőt, és kinyitja a száját, de végül nem mond semmit. Az én örökmozgó, folyton fecsegő, szeleburdi barátnőm szótlanul ül mellettem a kocsiban, és nem hajlandó megszólalni, míg ki nem szállunk a kocsiból.

- Együtt aludtunk, úgy, hogy nem volt rajtam egy rohadt melltartó sem. Csak az egyetemi pulcsid meg egy melegítő - ez minden, amit hozzá tud fűzni a beszélgetésünkhöz.- Nem is tudtam, hogy még megvan.

- Puha és kényelmes. A legjobb anyagösszetételű ruhám a gardróbomban - nem élvezem különösebben, hogy elsétálunk a valódi beszédtémánk mellett, de alapnak jó. Britanny imád dumálni, és előbb vagy utóbb célba érünk.- Szóval nincs semmi, csak együtt aludtatok? És most is teljesen véletlenül érkeztetek együtt, ugye?
- Eire, drágám. Imádlak, amiért okos, türelmes, figyelmes és minden vagy, ami én nem, de egészen véletlenül elmeséltem múltkor, hogy nincs autóm. Tudod, összetört. - Egy csepp szarkazmust visz a beszélgetésünkbe. Kicsit csípős, azonban jogos válasz.
- Értem. - Biccentek, és felgurulok a házunk elé.
Ugyan itt abbamarad a csevej, örülök, hogy ezt elmondta, mert tudom, hogy bárkit felhívhatott volna, sőt, ha nem tud a saját autójával menni valahova, az az első, hogy taxit hív. Ennek ellenére Harry oldalán jelent meg, ami, még ha most csak a stressz és a túlzottan szentimentális hangulatom miatt is, de megmelengeti a szívem. Egy röpke pillanatra arról is megfeledkezem, miért jöttünk ide, és csak akkor tudatosodik bennem mindez, amikor belépek a lakásba, és megérzem a kávé illatát, meglátom a pulton hagyott tányért és a földre rántott holmikat.
Összeszorított fogakkal állok,és igyekszem nem kitörni, mint egy vulkán, hogy üvöltve bőgjek. Nem lehet, pláne nem azok után, hogy ma már egyszer sikerült összeszednem magam, és ha most legyengülök, akkor Niall és Sonia is ezt fogja rajtam látni, ezt meg aztáb végképp nem engedhetem meg magamnak most.
- Hé, Eire - lazán mellém sétál a barátnőm, átfogja a vállam, és szinte hallom, ahogy lassan visszaszámol 3-tól
- Nekem ez sok - ebben a pillanatban tudna kirobbanni belőlem a sírás, de csak lebiggyesztett ajkakkal nyelem a könnyeimet, hátha elmúlik egyszer a fojtogató, szúró érzés.

!?

Sziasztok!

Többeteknek feltűnhetett, hogy megint eltűntem, és néhány hete (2?3?) nem került fel új rész.
Ezt borzasztóan sajnálom, és sejtettem is, hogy ez lesz. Akárhogy próbálkoztam, a tanulás kárára nem akartam írni, és mivel nemis csak hogy közeleg, de egész pontosan itt is van a félév vége, nagy a hajrá. A héten még nem is lesz új rész, ne haragudjatok, de ha minden jól alakul, akkor jövőhéten kedden és szerdán letudom minden vizsgámat, és még Karácsony előtt jelentkezem.

xx Lu