58. Boldog Születésnapot!

Sziasztok!

Elég rég írtam ide nektek bármit is, és még a részekkel is csúszkáltam, ezért szeretnék újra, meg újra bocsánatot kérni. Úgy tűnik nem akar helyreállni az életem, de továbbra sem adom fel, és rajta vagyok az ügyön. :)

Immáron második hete tart nekem is az egyetem - tudom, ti már réééég visszamentetek, tudom, és emiatt úgy gondolom ,igazi hősök vagytok, mert én nem bírnám már azt a tempót.

Remélem nem stresszeltek még túl sokat, és bőszen tervezgetitek a nyári programokat, hiszen már nincs sok, alig 4 hónap, és vége a tanévnek! <3

Kitartást és gyönyörű szép hetet,

xx Lu

Eire

Egész délelőtt idegesen járkálok fel-alá, Gigi legnagyobb bánatára.

- Ha így folytatod, elkopik a cipőd sarka - mosolyog rajtam, hogy milyen szerencsétlen vagyok, és mennyire tudok izgulni.

- Harry már legalább egy órája nem hívott, mi van, ha történt valami? Ha felismerték azt az idiótát, és megint azzal lesz tele minden, hogy felelőtlen anya vagyok, szörnyű szülő, akinek nem való gyerek!?? Vagy még rosszabb, Britannyt is belekeverik! - csak akkor hagyom abba, mikor az újdonsült barátnőm már hangosan nevetve közeledik felém.

Hosszú, izmos karjával szorosan megölel, ezzel megakadályoz a mozgásban is.

- Jó. És ha ezt írják? Akkor is tudnod kell, hogy csodálatos anya vagy, fantasztikus kislányod van, aki szép, okos, elbűvölő, bájos, és aki egy rossz szót is szól, az irigy, mert sosem lesz ilyen szép családja, mint neked, Eire! És különben is, most fontosabb dolgokkal kell törődnünk!
Igaza van, túlreagálom, és ezért elfelejtem, mi a lényeg.
Amint felkeltem ma, Gigi volt az első ember, akit felhívtam. Harry és Britanny kényelmi szempontokból - legalábbis hivatalosan ebben egyeztünk meg- Niall lakásában aludt velem és Soniával, és rögtön reggeli után összepakoltak egy napi gyerekholmit, hogy felfedezhessék a várost hármasban, amíg én elkészülök, elintézem Niall ajándékát és rávesz Gigi, hogy menjek el vele masszíroztatni. Liam és Louis vállalták, hogy elhozatják a tortát, és a ott várnak, ahol majd a hatalmas meglepetés várja az én drága férjem. Délelőtt, amikor visszamentem Gigi kíséretével az ékszerészhez, egyetlen röpke percre beengedtek, hogy azért én is lássam, mi történik ott. Valóban lenyűgöző a látvány, kitettek magukért, és nem is sajnálom mindezt Nialltől, de nekem mellbevágóan fényűzőnek tűnik, pláne miután kiderült számomra, hogy a vendégek nagyjából nyolcvanan lesznek. 80 ember! Hirtelen meg sem tudnám mondani, milyen régi ismeretségeket és elmúlt barátságot kéne kiásnom, hogy fele annyian legyenek egyszer az én születésnapomon! De mint mondtam, nem irigylem senkitől, örülök, hogy nem szűk körben ünneplünk, mint az elmúlt időszakban.
Soha nem volt úgy egyikünknek sem születésnapja, sem évfordulója, amióta ismerjük egymást, hogy családi és szűk baráti körben tartsuk, hogy ne férjünk el a házunk teraszán, vagy az amerikai konyhában. Soha. És most még az én szívemet is melengeti, hogy a két fiú, Zaynnel és Gigivel kiegészülve, rendezvényszervező és dekoratőr nélkül mindezt megalkották.
- Már nagyon izgulok, hogy mit fog mondani Niall! Remélem rendesen meglepődik, és nem ájul el - G szinte énekelve nézegeti azt a nagyjából fél szekrényre való ruhát, amit kipakoltatott velem.- Te, biztos, hogy ekkora ruha kell neked? - felvont szemöldökkel, szájhúzva próbálja hozzám a varrás mentén.
- Igen, kicsit felkúsztak a kilók szülés után. Majd meglátod te is, hogy ez a legkevesebb, mert emiatt csak este fogsz sírni - lemondó tárgyiassággal közlöm vele, és egy sóhaj kíséretében eltávolodok tőle, és a púder színű koktélruhától.
- Nem, ennél biztos kisebb kell. Nem is vagy túl magas, és vékony a derekad - összeszűkült szemmel megint méregetni kezd, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve kiborogatja a maradék ruhámat is az ágyra, és turkálni kezd benne.
- Mit keresel?
- Britanny említette, hogy egy rakás promóciós göncöt adtál neki, viszont biztos vagyok bene, hogy megtartottál párat. ha mégsem, akkor megyek széttúrni Brits bőröndjét is. - Elszántnak tűnik, és őszintén meg sem akarom állítani. Mert tudom, hogy van egy, amit eltettem, bár az meg sem fordult a fejemben, hogy komolyan felveszem, és rám fog jönni, és kapok benne levegőt, mégsem buggyan ki belőle mindenem, sőt, elszakadni sem fog, ha esetleg néhány lépcsőfokot meg kell tennem, vagy ki-beszállok a kocsiból. - Annyira tudtam!

Kiemeli a zöld hosszabb fazonú ruhát, amit napok óta dugdosok, és kézzel elrendezgeti, mielőtt felém nyújtaná.- Ha gondolod, van hozzá cipőm.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne - kezdek bele, de megállít.

- Nincs apelláta. Itt most nagyjából 32 fok van, ez nem túl zárt, fogsz benne kapni levegőt, de azért elég rendesen takar. Ha nem akarsz magas cipőt venni, azt is megoldjuk, de ebben akarlak ma látni!

- Hogy fogom odaadni az ajándékot? Mi van, ha nem fogok benne tudni mozogni? - magyarázok tovább, hátha meg tudom győzni őt azzal, ha értetlenkedést színlelek.

- Tudod nagyon jól, hogy nem ezen múlik, úgyhogy irány hajat mosni, sminkelni, addig kezdek valamit ezzel - lágyan hesseget a fürdőszoba felé.- Indulj!

- Látod, ez is csak egy teher neked, hagyd, keresek mást - ellenkezek továbbra is.

- Hidd el, volt már dolgom ilyennel, elég sok vacak anyagot rángattam magamra, ez teljesen egyszerű feladat, két perc múlva már jobb lesz, csak kezdj már el készülődni, mert nem szabad késnünk! El kell húznunk a csíkot, mire Liam és Niall ideérnek.

- Liam ment érte?

- Igen, de ez most nem fontos - gyakorlatilag belök az ajtón, és rám csukja azt.

Nyilván nem az ellen protestálok, hogy ne legyek csinos, vagy minimum törekedjek rá, hanem soknak érzem a felhajtást körülöttem, mikor egyrészt nem is egem ünnepelünk, másrészt még csak nem is a második legfontosabb szereplője leszek az estének, mert az nyilvánvalóan Sonia lesz.

Idő szűke miatt sietősre veszem a tempót, fél óra múlva már a hajamat szárítom, gyorsan sminkelek, és amíg Gigi átöltözik, kikészítem a lányom esti ruháját is, hogy mikor Harry és Britanny visszaérnek, csak át kelljen gyorsan öltöztetniük.

- Mehetünk? - szinte ragyog ő is a boldogságtól és az izgatottságtól. Én is. Legalábbis remélem, hogy ebből a hihetetlen sok jóból, amit érzek, látszik valami, azon kívül, hogy remeg a lábam a magas cipőben, liftezik a gyomrom, és azt érzem, bármelyik pillanatban képes lennék elájulni vagy összehányni magam.

- Igen, kész vagyok. Sonia ruháját kiraktam, az irataim és a telefonom megvan.

- Ajándék?

- Itt van - előveszem a dobozkát a táskámból, majd azzal a lendülettel vissza is teszem, nehogy leejtsem vagy mégiscsak itt felejtsem.

-Szuper - villant rám egy gyors mosolyt, és már megyünk is, mert Zayn üzent, hogy a lakás előtt vár minket a kocsiban.

Niall

Pillanatoknak tűnik csak az a két óra, amit bent töltenek nálam a családom és a barátaim, és amikor koraeste jelzik, hogy hamarosan magamra kell, hogy hagyjanak, elkeseredek. Jó volt ennyi idő után végre egy kicsit társaságban lenni- ráadásul nem is akármilyenben! Viszont tudom, hogy holnap már csak a zárójelentésemet kell megvárnom, és már mehetek is lábadozni az itteni lakásunkba.

- Mire hazajössz, kész lesz minden. Várunk majd nagyon - köszön el Eire egy homlokcsókkal, és mielőtt még elindulnának, Harry felemeli Soniát mellém az ágyba.

- Köszönj el apádtól, Hercegnő - nyújtja felém, és a kis kezecskék szinte azonnal az arcomon landolnak. Puha tenyerével tapicskol és ügyetlen puszikat ad.

Beszívom az édes babaillatot, mert tudom, hogy nemsokára ez valahogy el fog illanni, vagy nem tudom, mi szokott történni, de már nem is olyan kicsi.

- Vigyázzatok hazafele- ezzel engedem el őket, és végignézem, ahogy ez a hét csodálatos ember és a két kis lurkó elhagyják a kórtermet. Eire megy ki utoljára, és mielőtt becsukná maga mögött az ajtót, még visszafordul, és néhány másodpercig egymás szemébe nézünk. Aztán pislog egyet, és egy alig kivehető mosollyal az arcán integet.

Már nem is olyan könnyű kibírnom ezt a rövid időt, mint ahogy azt korábban gondoltam. Amikor még nem tudtam, hogy jönnek, azzal nyugtattam magam, hogy már csak egyetlen éjszakát töltök ebben az ágyban, aztán már mehetek is a lakásomba, ahol legalább normális tévéműsor, és zajos szomszédok vannak, nem fehérek a falak, és nem ilyen idegesítően csendes és rendezett minden. Most viszont csak arra tudok gondolni, hogy még egy teljes éjszakát kell itt töltenem, és ismerem magam annyira, hogy addig stresszelem saját magam, hogy nem fogok tudni aludni éjszaka, hajnalban pedig már az arcom kaparom unalmamban és idegességemben. Nem akarok holnap nap közben elaludni, amikor a családommal lehetek. Ennyi távollét után minden perc értékes, és egyetlen pillanatot sem akarok elvesztegetni, ráadásul meg kell ünnepelnünk Soniát is, de most minden próbálkozásom ellenére kipattannak a szemeim néhány perc után. A vacsorát követő egynéhány órában igyekszem magamtól álomb merülni, de végül éjfél magasságában megnyomom a nővérhívót, és kérek az éjszakástól altatót.

- Csak egy fél szemet, kérem - könyörgök magatehetetlenül, mintha nem egy istenverte magánkórházban lennék. - Csak szeretnék végigaludni egy éjszakát. Ezt az egyet. Holnap már megyek is haza, nem lesz rám több gondjuk.

- Rendben, de tényleg csak egy fél szemet kap, többet nem. A doktorúr kifejezetten kérte, hogy csak a kötelező gyógyszerek kerüljenek be magához.- Lesütött szemmel áll. Na jó, valószínűleg én dramatizálom túl, és senki sem szorítja sarokba az érzelmeit, és nem fenyegetik, csak tizenpár órája talpon van, és nyűgös, követelőző betegek kéréseit igyekszik a tőle telhető leggyorsabban és a lehetőségeihez mérten legjobban teljesíteni, így ha most le-lebucskázik a feje a folyosón állva, az egyszerű kimerültség.

Szívesen cserélnék vele, ha mást nem, csak néhány napra. Hogy el tudjak fáradni, le tudjam terhelni a szervezetem eléggé ahhoz, hogy képes legyen egyhuzamban 7-8 órát aludni, és ne legyen igazi tortúra minden éjszakát átvergődni hogy ne hajnalban ragadjanak le a szemeim, és ne késő délelőtt kellejn életet vernie belém a műszakosoknak.

- Tudja mit? hagyja csak, pihenjen inkább - tudom, hogy nem ettől leszek jó ember, de legalább tettem valamit másokért, mg akkor is, ha még fél napig ágyhoz leszek kötve. Jobban mondva, már csak! Muszáj pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, mert nem szereném, ha egy búskomor baráti összejövetel emlékével repülnénk vissza Londonba.

Valahol itt elakadok a gondolatmenetben, mert a következő dolog, amit észlelek, az az, hogy csukva vannak a szemeim, feltűnően nagy kényelemben vagyok és már se gondolkodni, se mocorogni nem szeretnék. Így maradok addig, amíg maga alá nem ránt az álmosság, a mentális kimerültség. A gondolattól ráadásul, hogy végre valahára hajnali három előtt lesz esélyem elaludni, elernyednek a vázizmaim, teljesen megnyugszom, és már nem is agyalok sokat.

Nem aggódom, a stressz elillan, én pedig a jól megérdemelt alvásnak szentelem magam. Legközelebb akkor ébredek fel, mikor már ismét világos van. A fejem félrebiccenve lóg, és a mozdulatlanságtól elgémberedett mindkét lábam, de ehhez kezdek hozzászokni. 

A reggeli vizit után tűkön ülve várom, hogy felgyorsuljanak az események, óriási sikerként könyvelem el, hogy csupán negyed óra kellett ahhoz, hogy egyedül fel tudjak öltözni, és mire visszaér az orvosom, már minden személyes cuccom az ágyamon hever, én pedig a mankóimra támaszkodva, lassan járkálok a kórteremben.
- Itt van a zárójelentése, Mr. Horan, ezzel már távozhat is. De szeretném, ha még pár napot a városban töltene, egyrészt nem szerencsés friss sebbel repülni, másrészt még szeretném egyszer kontrollra visszahívni. amennyiben ez nem megoldható ön számár, akkor mindenképp látogasson el a londoni orvosához, én pedig felveszem az angol kollégával a kapcsolatot a részletek egyeztetése miatt. De tudja, ha bármi kérdése lenne, vagy problémák merülnének fel, hívjon bátran, és megbeszélünk egy időpontot.
- Köszönöm, doki, mindent köszönök - kezet rázunk, és érzem, hogy sokkal felszabadultabb vagyok. Tudom, hogy hamarosan hazamehetek, és akármennyire tisztelem ezt az embert, és hálás vagyok neki, amiért már sokadjára túlórázott a kis csapatával, rezidensekkel és nővérekkel karöltve a térdemen, mégiscsak jobb lesz otthon. Azért, hogy ne felejtse el, milyen szórakoztató szoktam lenni, még vigyorogva hozzáteszem, mielőtt mindketten a saját magunk dolgára igyekeznénk - Tíz év múlva találkozunk!
- Niall, a kontroll - ezt már nekem háttal mondja, miközben a folyosón elsiet a következő kórteremhez.
Vigyorogva felkapom a táskám a vállamra, a telefonom és az irataim zsebre vágom, a pólómba beakasztom a napszemüvegem, és mint aki csak egy reptéri terminálban várja, hogy a Bahamákra utazhasson, kibicegek a lifthez, és míg azt várom, hogy kinyíljon az ajtó, elkezdem dúdolni a WHAM! Freedom című számát. Igazából a térdemnek éneklem, ami vicces, de néha előfordul, hogy ha fáj, keresek egy dalt az emlékeimben, és úgy motyogom magamnak, mintha ezzel akarnám a hisztis hegeket megnyugtatni. Nevetségesen hangzik, de az évek alatt hozzászoktam, hogy fura dolgokat vagyok képes tenni, és az valahogy mindig kapcsolódik a zenéhez. Nem hazudtolhatom meg magam.
A földszintre érve azonnal meglátom Liamet.
- Szevasz, haver - belebokszol a vállamba, és elveszi a táskám.- Hogy vagy?
- Szia - nem ellenkezem, mert sokkal könnyebben boldogulok plusz terhek nélkül. - Jól, már alig vártam, hogy hazamehessek.
- Itt áll a kocsi a bejáratnál. - Felveszi a napszemüvegét, és nevetségesen kicsinek érzem magam mellette, ahogy minden mozdulatában benne van az erő, amiért évek óta dolgozik. Én pedig kicsit lefogyva, hófehér bőrrel sántikálok utána. -Díszkísérettel jöttem, nehogy szétkapjanak minket a nyílt utcán.
- Remek, nem akarom, hogy így lássanak.
- Jól festesz, nem kell félned. Sármos, ír fiatalember maradtál - nevetve vár meg, amikor lépcsőhöz érünk és óvatosan eresztem le a lábam a földre.
- Mindegy, inkább mesélj, hogy haladnak a dolgok? Sokat dolgoztatok mostanában?
- Voltunk bent, persze, de nélküled semmiről sem döntünk, Neil. Ötleteltünk, bent van minden a kocsimban, majd ha nagyon unatkozol és lesz időd, fusd át őket.
- És a szerződések? Promó? Azokkal mi van? - felveszem én is a napszemüvegem, mielőtt kilépnénk a hatalmas üvegajtón, és mellbe vágna a hőség.
Furcsa, hogy ilyen lazán, mindenféle nehézség nélkül beszélgetünk erről, mert még emlékszem, milyen volt az elején. Amikor még azt sem tudtuk, miért jó, ha profi körülmények között, egy zöld doboz ban fotóznak minket, vagy mi értelme napokat tölteni azzal, hogy szóról-szóra átrágjuk a szerződéseket, miért nem mondják el, mi van benne, mi meg majd aláírjuk. És alig pislogtunk kettőt, már komoly tudásra tettünk szert a jog és marketing területén, és ahogy régen Simon segített nekünk meghozni a legjobb döntéseket, most mi vagyunk azok, akik a hozzánk hasonló, fiatal srácoknak nyújtunk támaszt, hogy a lehető legjárhatóbb úton haladva valósíthassák meg az álmukat és zenélhessenek.
- Ne pörögj ezen, Ni, minden nyugiban el lesz intézve. A legfontosabb most az, hogy pihenj, gyógyulgass, és majd ráfekszünk erre is. Nem vagyunk időhöz kötve, majd úgy haladunk, ahogy nekünk kényelmes lesz. - néhány lépés megtétele után valóban feltűnik a hatalmas, fekete terepjáró, aminek amint elég közel érünk, kinyílik mind a négy ajtaja. A csomagtartóba behajítom minden holmim, majd a testőrök és Liam segítségével megkerülöm a járművet és beszállok a hátsó ülésre.
- Elviszünk haza, segítek felvinni a cuccokat. Eire és Gigi ott vannak, legalábbis legutóbbi információim szerint még otthon várnak téged, a többiekkel majd később beugrunk - amint elindulunk, lelkesen magyarázni kezd. Pár perc múlva már áttér arra, hogy ki pontosan hol tartózkodik éppen, mit csinál, mintha olyan nagy ügy lenne, hogy Louis mondjuk néhány régebbi ismerősével és Lottieval ebédel, vagy Harry a lányomnak mutogatja a várost Britanny társaságában.
- Miért kell tudnom, mit ettetek ma reggelire? - gyanakvóan felhúzom a szemöldököm, mert már ismerem őket, és olyan érzésem van megint, mintha készülnének valamire. A múltkori bejött, hiszen elhozták is Eiret és Soniát, de most!? Most miben mesterkedhetnek?
- Nem kell, csak beszélgetünk - ennyivel egy időre lezárja a beszélgetésünket, és csendben zötykölődünk a lakásom felé.
Hamar ismerőssé válnak az épületek és alig tudok nyugton maradni. Mikor megáll az autó, azonnal kimászok, és csörtetek a csomagommal a bejárat felé. Még sántikálva is jócskán lehagyom magam mögött Liamet, aki a járdára lépve lelassít és telefonálni kezd. Nem hallom mit mond, csak látom, hogy bólogat és mutogat beszéd közben. Nem is nagyon érdekel, megkeresem a kulcsomat, és toporogva várom, hogy utolérjen végre és mehessünk fel.
- Na, elvileg minden rendben van mindenkivel, Harry és Britanny elvitte sétálni Soniát, a lányok csajos programokat csináltak maguknak, úgyhogy megbeszéltem Louis-val, hogy mi is csaphatnánk egy görbe estét - lelkesen magyaráz, amiből egy darabka átragad rám is.
- Jó, meglátjuk mennyire fogom bírni, de mehetünk. Csak várj meg, elmegyek zuhanyozni meg átöltözni.
- Csak nyugodtan. Ha kell segítség, szól.
- A fürdéshez? - megdöbbenve fordulok vissza, mire mindkettőnkből kitör a nevetés.
- Ha akarod, de nem szívesen mosom meg a hátad - a maradék komolyságunk is elillan, már amennyi marad, a lakás visszhangzik a harsány nevetésemtől.
- Ennyi év után ez lenne a minimum, Daddy - ezer éve nem hívtam így, és régen is csak viccből hívtuk Papa Direction-nek.
- Majd legközelebb, ha Eire nem lesz a városban talán megdobállak szappannal. Na indulj, mert holnapra sem készülsz el, addig én beszélek a többiekkel.
A vigyort továbbra sem tudom levakarni-nem is akarom- és akármennyire macerás most minden ilyen apróság, élvezem, hogy elpepecselhetek a készülődéssel.
Magamra fújok egy tetemes mennyiségű dezodort, mert a többi illatszerem Londonban maradt, és alig egy óra elteltével, már el is készülök.
- Azt hittem már tényleg a segítségemre szorulsz. Haver, mikor lettél ilyen piperkőc? - fintorogva lép egy lépéssel távolabb, amikor megérzi a tömény illatot, amit árasztok magamból.
- Nem tudom, talán mióta feleségem van, és minden nap azt látom, a nők mennyi mindent képesek magukra locsolni. Ha neki szabad, nekem is, nem?
- De- helyesel egyetértően, mert belátja, mindannyian túl hiúnak születtünk ahhoz, hogy ne nézzünk ki mindig a lehető legjobban, ne próbáljuk kihozni a külsőnkből a legtöbbet, még ha nincs is már kinek imponálnunk, mert a párjaink már a legelfogadhatatlanabb állapotunkat is elfogadták. De azért néhanapján jól esik százból százötven százalékot teljesíteni.
- Elküldte Louis a címet, ahol találkozunk, ők kicsit előbb fognak odaérni, de várnak minket - finoman vállon vereget és kiterel maga előtt az ajtón. Liamnek szó szerint a kezébe merném adni az életem, ahogy a többieknek is, ezért teljesen természetesnek tűnik, hogy nála van a lakáskulcsom, az irataim, és csak a napszemüvegem adja a kezembe, meg a tárcámat.
Ismét visszaülünk abba a kocsiba, amivel elhoztak a kórházból, és most mintha egy kicsit könnyebb lenne, most hogy végre teljesen tisztának érzem magam, valamivel elegánsabb göncöt tudtam felvenni, és mégiscsak a saját lakásomból indulhatok el. Óriási különbség van, még akkor is, ha mindent megtettek értem a kórházban, és gyakorlatilag saját lakosztályom volt. Az mégiscsak egy idegen hely, ahol beteg emberek fekszenek.
- És hova is megyünk? - dörzsölgetem a kezeimet, miközben elindulunk a belváros irányába.
- Nem ismerem, Harry találta. Állítólag jó. És ha nekik megfelel, akkor gondolom nekünk is - furcsán remeg a hangja. ismét fellobban bennema gyanú, hogy esetleg kimaradtam valamiből, és hiába hessegetem el, néhány másodperccel később visszatér, amikor idegesen fészkelődni kezd.
- Mi bajod?
- Új ing, még kényelmetlen - tudom, hogy csak gyorsan hazudik valamit. a kedvenc ingét viseli, és bármennyire is igyekszik lazának tűnni, még mindig túl sokat hord hasonló ruhákat, és sosem mondaná, hogy kényelmetlen.
- Ahha, jó - ennyivel le is zárom, mert nem fogom megtudni a teljes igazságot, ha ő nem akarja.
A telefonom rezegni kezd, és amikor megnézem, hirtelen elárasztanak az értesítések. A világ lassan minden tájáról elindulnak az üzenetek hozzám, amiben boldog születésnapot kívánnak a lányomnak, és egy kicsit kellemetlenül érzem magam, amiért valószínűleg én vagyok az utolsó, aki be fogja szerezni neki az ajándékot. Mentségemre szóljon a hirtelen jött műtét, a sérülés, de akkor is! Elég időm volt, egy teljes évem.
- Liam, én még nem vettem semmit a lányomnak. És Eirevel sem beszéltem erről - rémülten beszélek hozzá, és idegességemben remegni kezd a lábam.
- Nyugi, szerintem még van időd pótolni. Meg amúgy is - tart egy pillanatnyi hatásszünetet - mindenféle túlbuzgó nyáladzás nélkül, szerintem az a legjobb ajándék számára, hogy együtt maradtatok.
Biccentek, és valamivel jobb, de a bűntudatom nem hagy nyugodni.
-Ne emészd magad, most koncentrálj arra, hogy nemsokára kirúgunk a hámból - oldalba lök, és már ennyivel megmosolyogtat.
- Kösz, Liam. El sem tudom képzelni, mi lenne velem nélkületek.
- Niall, ez természetes. Te is megtennéd bármelyikünkért, ahogy már megtetted milliószor értem, Harryért, Zaynért, Louisért. Egy család vagyunk, vagy nem?
- De - motyogom - azok vagyunk. Egy család - ismétlem.
- Ja, és majdnem elfelejtettem - benyúl a zsebébe, és kivesz egy kis dobozkát. - Idén nem közös ajándékkal készültünk, szóval szeretném elsőként odaadni neked én ezt a kis apróságot. Isten éltessen sokáig, Nialler! - Átnyújtja a gondosan becsomagolt meglepetését, én meg szótlanul, kissé megilletődve fogadom el. - Boldog születésnapot!
- Köszönöm szépen - remegő kézzel bontom ki. Nem olyan nagy dolog, de nekem sokat jelent. - Jézusom, ezt hogy...? - könnyekkel küzdve emelem ki.
- Az titok - kacsint rám.
Ugyanis az X-Factoros számommal ellátott papírba csomagolva ott tartom a kezembe az új ear-in-jeim. Minden alkalommal valammi egyedi, személyre szóló dizájnt kapunk rájuk, és ezek szerint az elkövetkező években úgy fogok színpadra állni, hogy a kislányom ott lesz velem végig.

57. Hiányoztál

Sziasztok!

Nem egy túl eseménydús rész, ezért elnézést kérek, ahogy a csúszásért is. Kereken egy éve voltam utoljára beteg, de most 4 napja a lázzal küzdök, és csak annyi volt kész, amit addig megírtam, ami nemhogy sok nem volt, alig a fele ennek. De megpróbálok jövőhétre valami jobbat, izgalmasabbat produkálni, sőt, igazából már konkrét terveim vannak a folytatást és a lezárást tekintve, viszont hétfőtől visszaülök én is az iskolába, elkezdődik a következő szemeszter. Ezzel kapcsolatban meg csak annyit tudok mondani, hogy a péntek necces, de hétvégéig akkor is fel fogom tenni a részeket.

Ami pedig az elgépeléseket illeti, mivel betegen fekszem itthon, végig fogom nézni a részeket, mert néha beleolvasok egy-egy részbe, és frászt kapok. Ne haragudjatok a trehányságomért.

Remélem csodás hetetek lesz.

<3

xx Lu

Eire

Meglepően kipihentnek érzem magam, amikor magamhoz térek. A nyitott ablakon beszűrődő zajok megerősítik bennem, hogy javában zajlik már kint az élet, de egyáltalán nem zavaró, pedig jócskán eltér az otthon megszokottól.

A telefonomra pillantva meglepődök, ugyanis az első, amit meglátok, hogy este 7 óra van. Egy percig zavartan ülök, aztán eszembe jut, hogy hol vagyok, és rögtön számolgatni kezdek. 11. Los Angelesben még csak délelőtt 11 van.

A szívem majd' kiugrik, és úgy, ahogy vagyok, a kényelmes utazós göncömben kitáncolok a folyosóra. Hallgatózom, és követem a nappaliból érkező beszélgetést.

- Jó reggelt, Csipkerózsika - Louis az éjszakai mosolyát viseli, Britanny és Harry viszot valamivel nyúzottabban ücsörög egy-egy bögrével a kezükben.

- Sziasztok - zuhanok le közéjük, és elfogadom a felém nyújtott kávét. - Köszönöm.

- Hogy aludtál? - mielőtt válaszolnék Louisnak, gyorsan beleiszom a feketémbe.

- Jobban, mint ahogy utaztam - egy félmosoly kíséretében bököm ki. - Sonia alszik még?

- Már megint alszik - javít ki a legjobb barátnőm. - Reggel 8 előtt fent volt, de visszaaludt, miután engem kirángatott az ágyból.

- Miért nem szóltál? Felkeltem volna! - nem az a baj, hogy Brits kelt fel hozzá, csak bűntudatom támad.

- Te? Egy kirobbanó világháborúra sem ébredtél volna fel - vereget vállon Harry.- Szerinted nem mentem be hozzád?

Megszeppenve utánzom le a szemben ülőket, és csak szorongatom a bögrém, miközben azon gondolkodom, vajon mikor váltam ilyen rossz szülővé? Mikor lettem az a felelőtlen anya, amilyen sosem akartam lenni? És mikor jön el az a pillanat, amikor valamit jól csinálok?

- Ne haragudj - szó szerint elszégyellem magam, és a lehető legkisebbre húzom magam össze.

- Ugyan Szivi, kimerült vagy. Nincs baj, csak cukkollak. Tudod, hogy bármit megtennék a keresztlányomért, és ha fel kell kelnem, hogy megnyugtassam, akkor örömmel! - Tudom, hogy komolyan gondolja Britanny, de ettől függetlenül egy fikarcnyit sem lett jobb, továbbra is bűntudatom van, amiért más pesztrálja az én gyerekem. Az anyja vagyok, és kötelességem mellette lenni.

- Na, mielőtt teljesen kinyírjátok a hangulatot, öltözzetek, foglaltam asztalt ebédre - átveszi Louis az irányítást, és mindannyiunkat terelgetni kezd, hogy öltözzünk fel valami normális göncbe és vegyük fel az amerikai tempót. Itt ugyanis nincs kényemes várakozás a taxira, mindenki legalább háromszor olyan gyorsan megy, akár gyalog, akár autóval van, türelmetlenek, és baromi sokan vannak.

Pezseg az élet, Los Angeles ilyenkor rosszabb, mint képzeltem, a sok ember idegesít, pláne, hogy majdnem minden második járókelő az arcunkba bámul, gyanúsan méreget, vagy leszólít minket.

- Ez mindig ilyen? - érzem, ahogy elönt a stressz, a szorogás és hogy legszívesebben egy láthatatlanná tévő köpeny mögé bújnék, pedig Louis teljes testével véd engem.

- Néha rosszabb. De ne félj, mindjárt vége - megszorítja a kezem, és int a sofőrnek, hogy ide álljon, elénk. 

Miután mind a négyen bepréselődünk a sárga taxiba, valamivel jobban érzem magam, de az emberundorom továbbra sem hagy alább. Hiába a lelkesedés, hogy hamarosan ismét együtt lesz a csepp kis családunk, nem érzem azt, hogy elárasztana az indokolatlan- vagy hát nagyon is indokoltnak tekinthető - boldogság. Egyszerűen megrekedve érzem magam, és szükségem lenne egy olyan pofonra, amitől helyreáll végre a gondolkodásom, felnyitja a szemem, és rájövök, hogyan lehetne a visszájára fordítani mindazt, ami bennem van. Hogy ne csak perceken, pillanatokon keresztül érezzem azt, hogy rendben vannak a dolgok, hogy végre valahára kiszoríthassam a gondolataimból a sötétséget, és sikerüljön túllépnem mindenen.  Tényleg nem kérek sokat magamtól, de amint látszik, még mindig nem vagyok képes teljesíteni mindezt.
Minden nap eszembe jutnak a veszekedések, hogy pengeélen táncoltunk, és bárhogy igyekszem a szépre és a jóra emlékezni, nem megy. Mert míg folyton vitatkoztunk, és egymás mellett éltünk Niallel, addig folyton az esküvőnk járt a fejemben és az azt megelőző évek, most pedig, hogy visszakaptam őt,úgy érzem még inkább próbára tesz az élet, rendszeresen gondolkodom azon, hogy vajon tényleg az én hibám volt-e az egész. És igen. Minden nap egyre inkább csak magamat indoklom, és minden nap kevesebb és kevesebb érvet tudok felhozni magam mellett, hogy miben volt igazam. És még itt van ez  sérülés is, hogy felkészületlen voltam és napokat töltöttem egyedül, tudva, hogy sem éjjel, sem hajnalban, sem semmikor nem esik haza a férjem. Hiába Mark kedvessége, őszintesége és támogatása, a barátaim segítsége, olyan érzésem van, mintha mindezek ellenére a fejem fölé kerekedett volna most hirtelen minden, és ha tegnap, vagy két napja, vagy tudja az ég, hogy otthoni idő szerint mikor, nem vesznek rá Harryék az utazásra, biztos vagyok benne, hogy óráim lettek volna csak hátra a teljes összeomlásig. Azt pedig már sehogy sem tudtam volna elkerülni, mert egyedül képtelen vagyok visszafogni magam, és megzabolázni a rosszabbik felem. Erre egyedül Victoria volt képes, akinél az ég tudja, mikor voltunk utoljára, és mikor legutóbb beszéltem vele, lemondtam minden soron következő időpontunkat.
- Minden rendben? - Louis egészen közel hajol, hogy csak én hallhassam őt.
- Persze, minden - hogy el is hihesse, amit mondok, nyomatékosítom az elangzottakat azzal, hogy megfogom a kezét és rámosolygok.
Tuom, hogy ez is csak egy újabb szakasza az életemnek, amit át fogogk tudni vészelni. Lehet, hogy tovább fog tartani, mint gondolom, és segítség nélkül nehéz lesz, de menni fog, mert eddig mindent túléltem. Ezen a tulajdonságomon pedig a legkevésbé sem szeretnék változtatni.
- Biztos? Nem tűnsz úgy, mint aki itt lenne fejben - mosolyogva a halántékomnak nyomja  amuatóujját. - Hé, nem sokára odaérünk az étteremhez. Eszünk egy jót, és akkor megnyugszol.
- Nyugodt vagyok, tényleg nem kell aggódni, csak elgondolkodtam.
- Amiről éjjel beszéltünk? - kíváncsian fordul felém, és hiába próbálja tagadni, Britanny is ránk pillant, kizökkenve az ő kis beszélgetésükből Harryvel.
- Részben, de ezt ne most. Majd ebéd után - megfogom a hasam, és úgy teszek, mint aki már alig várja, hogy tele ehesse magát.
Tudom, hogy nem lehet őket hülyének nézni, és tisztában vannak azzal, hogy nem mondok el nekik valamit, de becsülöm a barátainkban azt, hogy rám hagyják a dolgot. Nem faggatóznak feleslegesen, engedik, hgy a saját tempómban dolgozzam fel a dolgokat, akkor és azt megosztva velük, amit én szeretnék. Éppen ezért, amiért ilyen remek hozzáállásuk van, egészen megjön a kedvem az evéshez, a jókedvemért pedig mind a kilátás, mind az engem körülvevő csodálatos emberek gondoskodnak innentől kezdve. Ameddig a szem ellát Los Angeles van, a rengeteg épület, a hihetetlen fények és a meleg, óceánillatú szél, és a pálmafák. Nem tudom, hozzá lehet-e szokni egy magamfajtának, mert látom, hogy még Louis és Harry is a város hatása alá kerülnek, széles mosollyal az arcukon dőlnek hátra, élvezik a napsütést és hangosan nevetnek.
- Liamék mikorra lesznek kész? - egy pillanatra el is felejtettem, miért is vagyok itt pontosan, és figyelmesen hallgatom a fiúk beszélgetését.
- Elvileg már jól áll a dolog. A kórházba menet beugorhatunk, ha gondoljátok -Louis két falat között a telefonját nézegeti.
- Beleférne még egy megálló addig? - feltolom a napszemüvegem a fejem tetjére és leteszem a villám. - Lenne egy kis elintéznivalóm. Pár perc az egész.
- Hogyne. Merre? - mind meglepettnek tűnnek.
- Még nem tudom pontosan, útközben kitalálom.
Ennyiben hagyom az egészet, mert őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan kéne elmondanom a többieknek, hogy megkérem a férjem kezét a születésnapján.
Merthogy ez a terv. Most már tudom, egyrészt mert én is nagyon, nagyon szeretném, másrészt ezzel tudnám igazolni magamnak, neki és a világnak, hogy igenis szeretem és megérdemlem őt.
Miután fizetünk, ismét felkészítem magam egy esetleges kellemetlen helyzetre, amikoris kérdések és felénk nyúló karok elől kell menekülnünk, és csak akkor enged fel, mikor ismét ránk csukják az ajtót, és négyen maradunk.
- Hol szeretnél megállni majd? - Harry bírja a legrövidebb ideig, hogy ne kezdjen el kérdezősködni, ami már csak azért sem lep meg, mert Louis valószínűleg kezdi sejteni, mire készülök, már ha képes összekapcsolni ezt a korábbi beszélgetésünkkel, Britanny pedig a mobiljába merül ismét, és olyannyira kizárja a külvilágot, hogy azt sem veszi észre, hogy becsapódik a mellette lévő ajtó is. Meg se rezzen.
- Valami ékszer boltban. Csak nézelődni - megvonom a vállam, és a nyakamat nyújtogatva igyekszem kiszúrni az üzletek közt egyet.
Félek, hogy elkerüli a figyelmem valami vagy valaki, ezért meredten bámulok kifelé, nem nézek semerre a kocsiban, nem válaszolok semmire, azt sem tudom, kérdeznek-e tőle valamit. Csak figyelek, és amikor meglátok messziről egy feliratot, megkérem a sofőrt, hogy álljon meg.
- Bemegyek veled - ugrik Harry és Louis egyszerre.
- Nem, még az kéne, hogy veletek együtt még egy csapat idegent is kapjak kísérőként. Pár perc, ígérem - megpuszilom mindkettőjük arcát és amilyen gyorsan csak tudok, kiszállok. A járdán kopog a cipőm, de alig hallom a torkomban dobogó szívemtől. Mielőtt bemegyek, megnézem, benne van-e még a pénztárcámban a gyűrűje, amit levetettek vele a londoni kórházban.
Izgulok.
Félve lököm be az ajtót, de néhány másodperccel később már ott állok a üvegfalú fiókok előtt.
- Segíthetek, hölgyem? - egy idős férfi áll előttem, amikor felpillantok.
- Igen. Vagyis - kiveszem a tárcámból a gyűrűt, leveszem az ujjamról a sajátomat és leteszem mindkettőt a pultra. - Szeretnék egy új párat, ezekben a méretekben. Mindegy, ezüst is jó vagy fehér arany, ami épp van, ami ekkora.
Egy sablonra téve leméri mindkettő atmérőjét. Szaporán veszek levegőt, szinte alig hallom, amit mond.
- Elég sok van - elővesz egy dobozt - ezek csak a ferfi gyűrűk. A nőit azonnal hozom.
Az üveglapon dobolva várok, közben a tekintrtem végigfuttatom az előttem heverő ékszereken.
Azt sem tudom, mit keresek itt. Nem sok értelme van kidobni egy halom pénzt ilyenekre, de ettől a döntésemtől várom a megváltást. Hogy majd ettől megnyugszom, vagy jobb lesz.
- Tudja mit!? Később visszajövök - felkapom a gyűrűinket, és kirohanok a boltból.
Nem megy. Nekem ez nem megy, ráadásul még ostobának is érzem magam tőle.
Visszaszállok a taxiba. Üres kézzel, néhány száz dollárt megóvva, gyűrűkkel a kezemben.
- Nem sikerült. Majd később elintézem - meg sem várom, hogy rákérdezzenek. Megigazítom Sonia cipőjének a nyelvét, és türelmesen várom, hogy odaérjünk Liamékhez. Vagy ahol most vannak. Igazából már fogalmam sincs, mi fog kisülni ebből a napból, teljesen összezavarodtam. A lányom pedig újra elaludt. Nem csodálom, a helyében én is vagy sírnék, vagy aludnék, mert ez már őrület. Ide-oda rángatjuk, minden zavaros, és a legtöbb alkalommal idegenek veszik körül. Ha sír, vagy felébred, nem a szüleit látja meg először, és az apjával több, mint egy hete nem találkozott. Az anyja szörnyen viselkedik, nem énekel neki, nem mosolyog rá, nem az ő karjaiban alszik el s ébred fel.
- Kész vannak, mehetünk - Harry széles vigyorral az arcán tolja a képünkbe a telefonját. A számhoz kapok, és nagyokat pislogva nézem a képet, mert amit ezek a srácok csináltak, egyszerűen elképesztő.
Egy elég nagy helyiséget díszítettek fel teljesen, elszórva könyöklők, asztalok, minden tele lufival. Zayn és Gigi a földön ülve fújja őket, egy másik képen integetnek. És ezt most nagyon jól esik látni, mert rég volt példa arra, hogy ennyire összetartottak, és ennyire jó barátai voltak egymásnak.
- Niall imádni fogja - suttogom halkan, és szinte várom, mikor kezd elhomályosodni a tekintetem a könnyektől.
- Szerintem is szuper ett, de hol a pia? Valamivel koccintani is kell majd, nem? - Britanny lelkesen csapkodja Harry lábait, és kissé előrehajolva tolja fel a szemüvegét. -Mert nincs születésnap vodka és pezsgő nélkül, nemde!?
- Persze, és mindenki ott fog fetrendeni, még mit nem - kontrázok, és nem azért, mert egyáltalán nem akarom, hogy alkohol kerüljön a kezükben, hanem mert ha nem teszem, akkor félő, hogy elvesztik a kontrollt.
- Jajj, anyuci - Louis pont úgy túrja szét a hajam, mint amikor Harry megpróbált kioktatni az irodámban néhány hete, és aggódó anyának hívott.
- Komolyan, srácok. Niallt most műttték, nem kell hogy elveszítse az egyensúlyát - erősködöm, de nincs túl nagy hatással a többiekre az észérv, mint olyan.
- Niallt majd te megvéded, én viszont csak addig fogom vissza magam, amíg Sonia ébren lesz, utána viszont igenis ünnepelni kell - Harry is az ő pártjukat fogja természetesen, és nem is haragszom ezért, de nem vagyok hajlandó feladni a küzdelmet, mert akkor elbízzák magukat.
- Majd meglátjuk - visszadőlök, és az út további részében inkább a háttérbe vonulok, és csak hallgatom, hogy miket tervezgetnek, és miket találnak ki a férjemnek meglepetésként. Aztán nem sokkkal később, legfeljebb húsz percnyi autókázást követően megállunk. Louis int, hogy csak ő száll ki, maradjunk nyugodtan, és mikor újra kinyílik az ajtó, egy csepp kisfiúval az ölében tér vissza.
Freddiet nagyon ritkán látjuk, mert ha Louval van, akkor inkább fiús napot tartanak, és kettesben vannak, ezért meg sem lep, hogy eleinte nem igazán tetszik neki, hogy mi is ott vagyunk, különösen Soniat nem érti, mert szerintem még sosem látta.
- Kezd a taxi egy fura hely lenni - Britanny nem igen tudja magában tartani a vélemányét, amivl nincs semmi baj, csak nem feltétlenül viccesek a csípős megjegyzései. - Neked nins véletlenül valahol egy gyereked? Csak mert akkor többet utazgatnánk, így mindannyian. Mondjuk egy ausztrál lánytól? Vagy ázsiai is jó, ott sem voltam még. - Teli szájjal vigyorog rá, és láhatóan csak Harrynek nem tetszik a vicc. - Hé, csak ugratlak.
- Szólok, ha nevetek majd ezen - mindenféle harag nélkül böki oldalba, de azért elcsendesedik a társaságunk.
Legközelebb, mikor megállunk már a kórház parkolójában vagyunk. A fiúk ragaszkodnak ahhoz, hogy ők fizessék az utat, nem is vitatkozom velük, mert tudom, hogy felesleges. Harry és Britanny a végszükség esetére bekészített gyerekholmikat hozzák, Louis Freddievel és pedig Soniával a karomon sétálunka bejárathoz. Mint valami küldöttség, pláne, mikor meglátom Liaméket a bejáratnál.
- Sziasztok - azonnal Gigi ugrik a nyakamba, persze óvatosan, és puszival köszön mindenkinek, ahogy Liam és Zayn is.
- Minden rendben ment az úton? - Liam azonnal Sonit kezdi el simogatni és babusgatni.- Nem volt nyűgös az úton?
- Jobban bírta, mint gondoltuk - válaszol Harry, és mivel állandó jelleggel a keresztlánya körül akar ugrálni, nem bírja ki, hogy ne érjen hozzá a hajához, ne igazítson valamit a ruháin, vagy ne puszilgassa.
- Istenem, milyen nagyok vagytok már - csatlakozik Z is, és mindkét lurkó haját összeborzolja. - Kettőt pislogunk és már végeznek a suliban.
- Ne is mondd - azonnal bólogatni kezdek és helyeselek, - pont az utazás előtt gondolkodtam, hogy milyen gyorsan elszaladt az első éve, és azt sem tudom, mi történt ezalatt, egyszercsak megnőtt, és ilyen kis ügyes lett. Már tipeg és ha van kedve, akkor véletlenszerűen mond egy-két szót.
- Ideje, hogy ezt az apukája is hallja meg lássa - Britanny ezzel megindítja a kis csapatunkat az emeletre, Gigivel az oldalán. Ők már kiderítették, hol fekszik Niall, melyik kórteremben.
- Fél órája beszéltem vele, akkor jött vissza a kötelező vizes dologról, mostranra már túlvan az eéden és elvileg, ha nem szökött meg, akkor ágyban fekve várja, hogy történjen valami. Mondjuk hogy felvedd a telefonod - Zayn a végére egyenesen a szemembe néz.- Mondta, hogy kicsit nehéz utolérni téged mostanában.
- Tudom, de ez az utazás kicsit felforgatta az elmúlt másfél napom - próbálom védeni magam, több-kevesebb sikerrel.
- Ez az - Gigi mosolyogva áll meg. - Menj csak!- bíztat, én pedig leteszm magam elé Soniát, aki már éber annyira, hogy ha fogom a kezét, akkor szép lassan el tud indulni a saját lábán.
Iszonyat édesen topog, járás közben jobbra-balra inog, és koncentrál. Ezt csak onnan tudom, hogy hangosan szuszog minden egyes megtett lépése után.
Amikor átlépem én is  küszöböt, egy pillanatra felnézek, majd Sonia hajába puszilok.
- Nézd ki van itt, Sonia! Apa - elkap újra valami nagyon erős, feszítő érzékenység, és amint megláátom Niall döbbent, könnyektől csillogó tekintetét, nekem is nagyokat kell nyelnem, hogy meg tudjak szólalni. - Úgy hallottam, hiányzunk.
Köpni-nyelni nem tud, de én sem. Jó érzés megint a közelében lenni, az ölébe adni a lányunkat, az oldalának dőlni, és megcsókolni. Úristen, mintha évek teltek volna el a legutóbbi alkalom óta, amikor megölelhettem, beszívhattam volna az illatát.
- Nagyon hiányoztál - súgom a fülébe, és lehunyt szemmel szorítom, amennyire csak tudom a kötése miatt. - Nagyon, nagyon, nagyon.
- Te is nekem, Szerelmem - hallom, hogy még mindig remeg a hangja.

56. Feledékeny

Eire

10 órával korábban...

Habár minden jóslatom igazzá vált, és pontosan olyan fáradtnak éreztem magam néhány perccel korábban a terminálnál, mint vártam, most mégsem érzem. Kifejezetten kellemetlen fél napnyi utazás után az ülésre gondolni, de izgatottan várok, hogy beszállhassak majd a taxiba, ami olyan nagy, hogy már-már busznak mondanám.

- Louis hívott már? - faggatom Harryt, aki félig csukott szemmel segít beültetni Soniát a hatsó üléssor közepére.

- Nem, mindjárt megcsörgetem - idefele már aludt valamennyit, de hajnalban kelt, hogy intézkedjen, mi Britannyvel pedig késő éjszakába nyúlóan boroztunk, így csak annyira vagyunk szalonképesek, mint egy közel egy éves gyerek. Semennyire.
- Éjjel 2 van, biztos? - elgondolkodom, vajon egy tízes skálán mennyire használjuk ki jelenleg a barátainkat, de annyira nem fog az agyam, hogy három perc után feladom.
- Azt mondta, megvár minket. Ha nem veszi fel, akkor legfeljebb nálam alszunk, csak ott ugye van gyerekszoba meg kiságy meg ilyenek. - Hihetetlen, hogy még ilyenkor is képes a kényelmünkre gondolni, jobban mondva a lányoméra, éppen ezért nem vitatkozom, hagyom, hogy az éjszaka közepén tekefonon zaklassa Louist.

Britanny néhány méterre tőlünk ácsorog és állva alszik, miközben a mobilján lóg, mindenbizonnyal a családjával beszél, mert csak bólogat és sűrűn elnézést kérve kíván jóéjszskát, mielőtt ecsetelni kezdené, hogy kéotelen kiszámolni, hol mennyi az idő.
- Brits, megvagy? - sajgó, zsibbadó végtagokkal nézek rá, a kezemben ügyetlenül lóg a kistaskám, benne a tekefonom és az irataim.
- Persze - visszacsámborog hozzánk, majd gondolkodás nélkül beül a lányom mellé, és Soniával összeborulva alszik el indulas előtt.
Én Sonia másik oldalán foglalok helyet, Harry előttünk.
A balkormanyos autókban mindig rosszul érzem magam, szédülök és az egész közérzetem megváltozik. Nincs ez most sem másként, forog velem a világ, és minden kereszteződésnél frászt kapok, ahogy attól is, ha a „rossz” oldalon közlekedünk és elhúz mellettünk egy másik autó, ettől függetlenül egy másodpercre sem hunyom le a szemem. Össze-összerezzenek néha, de nem akarok elaludni. Azzal tartom magam ébren, hogy megpróbálok kitalálni valamit, amivel emlékezetesebbé, szebbé tehetném majd Niall és Sonia napját, mert bár egy szűk hét különbség van a kettejük születésnapja között, mégis úgy gondolom, ez a leendő összejövetel, amit Liamék szerveztek, kicsit talán mindkettőjüknek szól.
Mielőtt mégis elbóbiskolnék, veszem a bátorságot, hogy kinézzek az ablakon. Persze csak akkor, amikor állunk, hiszen itt még ilyenkor is dugó van, és a város szívébe vezető úton hosszasan állnak az autók, és úgy csordogálunk be az utak körforgásába, mint a sűrű vér.
Fárasztó már ücsörögni, és rajtam meg a taxisofőrön kívül mindenki alszik már.
- Elnézést, meg tudná mondani, hogy még mennyi idő, míg odaérünk? - közelebb hajolok az első üléshez, suttogva kérdezem.
- Nézze hölgyem, ha ilyen tempóban haladunk, akkor legfeljebb fél óra - nyugodtan beszél, mintha nem éjjel negyed 3 lenne, mintha nem autókázna fél napja, és ne idegesítené őt már minden és mindenki. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen higgadt taxisofőrért egészen idáig kell utaznom, de megköszönöm a válaszát, a kedvességét és visszadőlök, hogy megpróbáljam kibírni az előttem álló harminc percet. Nehéz, mert legszívesebben fészkelődnék megállás nélkül, és ha tovább állunk néhány percnél, késztetést érzek, hogy feltépjem az ajtót és rohanjak, egészen a kórházig. Az sem érdekel, hogy fogalmam sincs, merre van, és hogy nem ott kéne kikötnöm elsősorban, de már alig bírok magammal, és mikor már derengeni kezd valami, és ismerőssé válnak az épületek, végleg leteszek arról, hogy sokáig alszom majd.
Éberen pattanok ki az óriási épület előtt a kocsiból, és mielőtt még Harry vagy a sofőr odaérne, elkezdem kipakolni a bőröndöket a csomagtartóból.
- Eire, hagyd, ne te cipekedj - szólít meg Brtianny, amikor a bejárati ajtóból kipattan egy sötétszürke öltönyös férfi, egy hasonló ruhát viselő, valamivel fiatalabb társával.
- akkor hozom Soniát - visszatáncolok a hátsó ajtóhoz, és óvatosan kiemelem a lányom a kocsiból. Próbálom nem felkelteni, hiszen neki még javában alvásidő van, és nem szeretném ha fáradt és nyűgös lenne, vagy mindenki ást is ébren tartana éjszaka.
- Fent találkozunk, menjetek előre- Harry is felkap egy csomagot, hogy a londínereknek ne kelljen még egyet fordulni, miután kifizeti a taxit. - Na, gyerünk! Louis elvileg a lakás bejáratánál fog várni.
Így is történik, a mindig vigyorgó, jó kedvű Lou izgatottan toporog, é samint felbukkanunk a folyosón, elénk rohan. SOniát ugyan nem ébreszti fel, de a többieket igen, felélénkül Harry is és Britanny sem olyan zombi miután meglátja Louist.
- Jól utaztatok? - kinyitja előttünk az ajtót, és beenged mindenkit.
- Remekül. Már szerintem kockára ültem a fenekem - panaszkodik Brits, de persze amint lehetősége akad, leül, majd elsől és egy szó nélkül l is alszik.
- Pedig előkészítettem a vendégszobákat - mosolyog Louis.
Én abszolút megértem őt, normális esetben én is hulla lennék, de azt is tudom, hogy kevesebbet aludt nálam, viszon sokkal többet szervezkedett és idegeskedett és mivel már nem rajta múlik a folytatás, leengedett és hirtelen zuhant rá a fáradtság.
- Beviszem - Harry persze hősiesen vállalja a feladatot, és felnyalábolja a barátnőmet, aki reflexből karolja át a nyakát.
- Aranyosak, nem? - böki meg a vállam Louis, miközben én még mindig egy helyben ácsorgok, és ringatom a vállamra borult gyerekem.
- Igen, azok. De elvileg csak ennyi - nézek rá. - Hiányoztál már.
- Ti is. Rég volt már.
- Rég.
Mindketten mosolygunk, hiszen legutóbbi alkalmak egyiké, amikor szemtől szemben álltunk Louval, akkor a férjem épp nekiesett Zaynnek, egy olyan estén, amikor a békülést és az újrakezdést akartuk előtérbe helyezni.
- Hallom minden rendbe jött köztetek Niallel, igaz ez? - hellyel kínál, némán bólintva megköszönöm, és leülök, amíg ő levesz két poharat. - Narancslé, víz, vagy valami ütősebb? TÉnyleg, te ihatsz már alkoholt, ugye?
- Persze, de most igazán nem kéne. -Pironkodva ülök, nem akarom azt mondani Louisnak, hogy igazából otthon is egy kiadós borozás után ébredtem, mielőtt összepakoltam volna.
- Rendben, akkor narancslé. Vodkát?
- Louis! - szólok rá, de nem haragszom, sőt, nevetek. Hálás vagyok, amiért várt minket és bevállalta, hogy mindhármunkat elvisel egy-két éjszaka erejéig.
- Csak vicceltem - fülig érő szájjal ül le mellénk. - El sem hiszem, hogy már egy év eltelt. Őrület, nem?
- Az - lenézek Sonia arcára, és homlokon csókolom. - De amíg babaillata van és nem hoz haza idegen fiúkat, addg nem bánom.
- Azért azt csak nem. Ja, egyébként leteheted, Freddie régi kiságyát összeraktam. Nem tudom, hogy mennyire fogja szeretni, de csak kényelmesebb neked nélküle.
- Bárhol képes elaludni, ha olyan kedve van, és mint látod, még mindig nem érdekli, mi történik.
- Akkor gyere, megmutatom, hova raktam. Nem tudom, Soniának vannak-e fura dolgai, de emlékszem, minden tesóm és a fiam is a legkülönfélébb indokokkal ébredt fel, volt, aki csak ablak alatt, volt aki csak fal mellett volt képes csendben feküdni és várni, míg elalszik végre. - Emlékszem ezekre a történetekre, sőt, arra is, hogy Niallel éjszakákat virrasztott át vele a nehéz időszakokban.
- Nem tudom, hogy fogom ezt meghálálni, Lou - igaz már majdnem egy év eltelt a szülés óta, de a hormonok miatt még mindig előfordul, hogy érzékenyebb vagyok, ezért most is kissé elérzékenyülve követem Louist, majd miután lefektetem Soniát a kiságyba és betakarom, már a könnyeimet törölgetem.
- Ugyan, ez a legkevesebb. Bármelyikünk megtenné a másikért, és végre nem vagyok egyedül a lakásban - mosolyogva ölel át. - Nem kell sírni, most már aztán tényleg minden renden van.
- Igen, tudom. - Szipogok, és ahelyett, hogy felnőtt módjára vislekednék, és összeszedném magam, csak még inkább kapaszkodom Lou felsőjébe, és bár nem bőgök, mint egy isgyerek, a könnyeim megállíthatatlanul csorognak.
- Akarsz még beszélgetni, vagy aludnál? - a hátamat simogatja, miközbe visszakísér a nappali irányába, ahonnan az összes többi szoba nyílik.
- Nem haragudnál, ha még itt maradnék kicsit? Mert ha fáradt vagy, akkor menj nyugodtan aludni, de jól esne beszélni valakivel most.
- Ne viccelj, én ilyenkor még úgysem alszom. Ha pedig nem így lenne, érted akkor is fennmaradnék, hiszen egy család vagyunk, nem? - az utolsó mondata megint úgy szíven üt, hogy pityeregni kezdek. - Jajj, te, gyere. - Újra a karjaiba omlok, és csak sírok, amíg csak jól esik. - Tudod, minek a jele ez?
- Hogy teljesen kimerültem, tönkre tett a stressz, az elpazarolt idő, amit idegeskedéssel töltöttem, hogy meghalt az apám, és visszakaptama  férjem, akivel a békülésünk óta sokkal kevesebb időt töltöttem, mint eddig, és hogy napokon belül egy éves legy a lányom, aki egy igazi csoda? - a könnyeimen át igyekszem vidámnak tűnni, mert végülis egy cseppet sem vagyok elkeseredve, csak valóban mindent soknak érzek.
- Én azt mondtam volna, hogy megint gyereket vérsz, de jobban belegondolva, igazad lehet. - Megdörzsöli a karomat és óvatosan eltol magától. - Hozom a narancslevet, addig helyezd magad kényelembe. - Nyom egy cuppanós puszit a homlokomra, majd elsiet a konyha felé. Szót fogadok, és trökülésben várok rá. Amikor megérkezik, nem csak a gyümölcslé van nála, de egy nagy zacskó chips és egy fél üveg vodka is.
- Igazad van. Szükségünk lesz egy kicsit erősebbre - álmos ugyan nem vagyok, de zsibbad a fejem, és nyomottnak érzem magam.
- Na látod - tényleg nem az a cél, hogy berúgjunk, ezért egy fél ujjnyit sem tölt a töményből, de pont elég, hogy az elmúlt napot levezessük. - És, mit terveztél Niall születésnapjára?
- Fontolgatom a lehetőségeket - az italomat nézem, de amint beleszagolok, elmegy tőle a kedvem.
- Szóval még halvány fogalmad sincs, mit adsz neki - ő viszont nagyon is várja, hogy belekortyolhasson a sajátjába, így le is húzza a felét néhány korttyal.
- Igen, potosan - vallom be végül. - De tényleg sokat gondolkodtam, és van néhány ötletem.
- Például? - felvont szemöldökkel, kíváncsian várja, hogy beavassam.
- Ezt Britannynak már mondtam, és azóta sem bizonytlaanodtam el, szóval azt hiszem most már konkrét célnak mondhatom, hogy szeretnék még egy gyerekt. Tudom, hog ynehéz lesz, hiszen Sonia is nehezen jött össze, de úgy érzem, hogy készen állunk arra, hogy még egy apró gyerkőc legyne velünk. Ha pedig fiú lenne, akkor tudom, hogy Niall végtelenül boldog lesz.
- És? Gondolom már tettetek az ügy érdekében - furán néz rám, és én is furcsán érzem magam. Nem hiszem, hogy egészséges a férjem legjobb barátjával ezekről beszélni, de mivel bővel elmúlt hajlani három óra, már semmi sem normális.
- Jó, de ettől függetlenül még egyáltalán nem biztos, hogy terhes vagyok, és nem is érzem a jelét. Se rosszullét, se fáradékonyság, se semmi, ami tipikusan erre utalna.
- Ha mégiscsak várandós vagy, akkor nem kívánnád az alkoholt - bök a poharamra. - Nem iszol?
-De - motyogom, de csak lötyögtetem. -Nem, biztos nem, tegnap, vagy hát már nem tudom mikor, utazás előtt benyakaltunk vagy másfél, két üveg bort Britannyvel nálaunk. -Beleiszom a vodkás narancslevembe, és egyáltalán nem érzem magam ettől rosszabbul, vagy bármi olyan, ami furcsa lenne.
- És? Egyéb ötlet? - tovább faggat, és hálás vagyok, amiért továbblépünk a gyerek dolgon, mer tmég mindig annyi bizonytalanság és kérdés merül fel ezzel kapcsolatban, hogy csak egy végtelenül lelkes elhatározásnak tudnám hívni.
- Szerinted mit szólna, ha újraházasodnánk? - nézek fel Louisra, aki nem várt módon reagál, és ahelyett, hogy meglepődne, vag döbbenten pislogna rám, lelkesen bólogat.
- Imádná! De komolyan - leteszi a poharát - És ha elég tökös vagy, akkor tudod mit teszel.
- Igen - lenézek a gyűrűmre., és végigsimítok a felületén,
- Nézt, Eire, tényleg nem zavar, hogy ébren vagy, de azt remélem tudod, hogy aggasztóan karikás a szemed és sápadt is vagy. Mi lenne, ha nem bontanánk meg ezt a chipset, meginnánk az utolsó pár kortyt, és elmennél aludni? Hosszú lesz a nap, és nem akarom megvárni, míg összeesel a fáradtságtól. - Tudom, hog yigaza van, de jelenleg még úgy érzem, nem tudnk aluni Viszont ő valószínűleg igen, és már így is túlvállalta amgát miattam. Épp ezért bólintok, és ásítást színlelek.
- Igazad van. - Bénának érzem magam, de látszólag hihetően színészkedek.
- Ha felkeltetek, elmegyünk enni valahova. Napközben elhozom Freddiet, hogy velünk legyen egy kicsit, aztán délután beugrunk a kis betegünkhöz, rendben?
- Pompásan hangzik - mosolyogva ölelem meg, mielőtt elköszönnénk. - Akkor, jó éjszakát.
- Jó éjt, Eire - megint homlokon puszil. - A Sonia szobája melletti még szabad, ha gondolod ott is alhatsz.
- Hány szobás ez a lakás? - kérdezek vissza, és mókásnak tartom, hogy minden fiú úgy vesz lakást, hogy egy kisebb angol falut el tudna szállásolni.
- Négy, nappalival együtt, miért? - összevont szemöldökkel néz rám.
- Akkor hogy lehet még szabad szoba a tiéden kívül? - hirtelen beugrik, hogy több a hely, mint kéne.
- Hogy, hát hogy? Nem néztél be az első ajtón, amikor lefektetted Sonát? Harry és Britanny egymásba kapaszkodva alszanak. Olyanok, mint a kismajmok - teli szájjal vigyorog.
- Á - ostobának érzem magam, és érzem, hogy a fárdtság nagyon lassan, de biztosan szétárad bennem. Értem.
- Na menj, még a végén itt a padlón fogsz szundítani.
Bár nem éreztem semmi jelét, szinte azonnal álomba zuhanok, amint lehajtom a fejem a párnára. Nem gondolkodm sokat, csak zuhanok, és jólesően süppedek a matracba.
Izgatott vgyok, ez nem múlt  el, és még álmomban is csak arra tudok gondolni, hogy hamarosan láthatom Niallt, átölelhetem, és nem csak telefonon keresztül beszélhetünk.
Jézusom! Telefon!
Nem hívtam vissza! Semmi erőm kimáaszni már az ágyból, csak szidom magam, amiért ilyen pocsék ember vagyok, és ilyen szita az agyam, de valóban, nem beszéltem vele, pedig amikor hazafelé tartottam az irodából, még el is terveztem, hogy otthon felhívom amíg a konyhában vagyok.
Mérges vagyok magamra, de tényleg nem tudok már tenni ellene. Annyira kimerültté válok, hogy már azon sem gondolkodom sokat, mennyit idegeskedhetett Niall miattam, hogy nem vettem fel a telelfont. Biztos keresett, de rá se pillantottam a mobilomra, pedig mindeig felveszem, mindig elérhető vagyok.
De legalább már tudom, mi az, ami tökéletes megoldás lesz a hiányérzetemre, és megfelelő ajándék lesz a férjem számára.