Fáradt vagyok.
Kimerültnek érzem magam, mintha minden éjszaka feleslegesen aludnék, ugyanis minden egyes nap megerőltető, több energiám veszi el, mint amennyit a pihenés ad. De megéri. Tudom, hogy egyszer csak eljön a napja annak, hogy befejezzük ezt, és akkor nem leszek zombi, élvezni fogom az életem, ami csak az enyém, és azoké, akiket jobban szeretek mindennél.
Az órámra nézek, még csak reggel fél hét van. A ház csendes, az ágy mellettem teljesen üres, és hideg. Nem foglalkozom azzal, menyire nehéz, kimászom az ágyból, hogy a még félig üres konyhában ücsörögjek még néhány percet, mielőtt elindul a nap.
Kávét és reggelit csinálok, bekapcsolom a tévét, hogy szóljon valami a háttérben. A híreket már egy óriási szendviccsel a tányéromon hallgatom meg, és döbbenten figyelem, mennyi szörnyű dolog történik a világban, amíg én kényelmesen elhelyezkedve a kanapén kezdem a napot.
Pontban nyolckor megszólal a csengő, majd' kiugrik a szívem, de amilyen gyorsan csak tudom, összeszedem magam, és rohanok a kaputelefonhoz. Nem gondolkodom, fölösleges, tudom, ki az és mit hozott, ráadásul az ablakból figyelve látom, ahogy a költöztető cég autója elfoglalja a kocsibejárót. Hosszan nyomom a gombot, amíg a kapu ki nem nyílik, hogy beállhassanak az udvarba.
Amikor meglátom a rengeteg dobozt, elfog a hányinger, és hogy még mindig mennyi munka van ezzel a hellyel. Hogy az emeleten még festék szag van, a fürdőszobában nincs meleg víz, mert valami megint nem jó, hogy az ablakok porosak és még mindig van olyan helyiség, ahol sem a padló nincs lerakva, sem a falak nincsenek lefestve. Végeláthatatlannak tűnik, és már csak alig pár hét maradt a turnéig. Ennél idegesebb talán még sosem voltam, de a legrosszabb talán nem is az, hogy egyedül kell megküzdenem mindezzel, hanem hogy nem tehetek ellene semmit, és csalódást fogok okozni magamnak és mindenkinek, akinek eddig azt mondogattam, mennyire kézben tartom a dolgokat.
Kimegyek az udvarra, hátha hasznossá tudom tenni magam, de még félúton sem járok, amikor a telefonom villogni és rezegni kezd.
Eire az, így inkább visszamegyek a házba, és kitámasztom a készüléket, hogy mindent jól lássak.
- Sziasztok - integetek a kamerába rögtön, és mosolyogva figyelem, ahogy a lányom gondosan maga felé fordítja az anyja telefonját.
- Te beszélsz apával, Kincsem? - Eire hangját csak a háttérből hallom. Jó kedve van, mint mindig, amikor felhív, de félek, hogy ha egyedül van, vagy nem beszélünk, akkor korántsem így érez.
- Igen - jelenti ki Sonia határozottan, és ellentmondást nem tűrve fordul felém, én pedig teljes mértékben neki szentelem a figyelmem. -Nézd papa, kiesett egy fogam - közelebb hajol és vicsorogni kezd. Valóban, az alsó fogsora hiányos lett, és egy jókora szünet van most ott, ahol eddig egy édes kis fogacska volt.
- És kaptál valamit a Fogtündértől? - a kérdésemre felkapja a mobilt, és szaladni kezd a szobájába.
Ott is mindenhol csomagok vannak, dobozok, de az ágya továbbra is tele van mindenféle játékkal, plüssállattal és egy kis dobozkával.
- Mama azt mondta, ezt ő küldte, mert nem sírtam amikor kiköptem - elsöpör egy tincset azzal a kezével, amiben a telefon is van, ezért egy rövid időre csak valami sötét, sistergő valamit látok. Addig is, amíg nem látom újra, hangosan nevetek azon, hogy ez a kislány tetőtől talpig hercegnős, pasztell ruhákban járkál, és úgy szokott köpködni, mint ahogy én sem tettem soha, és Louisnak hála naponta több órán keresztül képes rúgni a bőrt.
- Szívecske, lassabban - azt veszem észre, hogy olyan reflexeim lettek, mint az anyjának, és mióta megy, beszél, hadonászik, egyedül eszik és magának önti a tejet a reggeli müzlire, ez fontos, mindig ki kell hangsúlyozni, ha valakivel találkozunk, szóval amióta már ilyen nagy lány, állandóan a frász kerülget, hogy egyszer valamit magára borít, vagy elvágódik a padlón, amikor van valami olyan a kezében, amivel megsértheti magát. Arról pedig nem is akarok hallani, hogy biciklire ül, amíg nincs itt velem.
- Nézd - egy vacak műanyag gyűrűt mutogat, amiről nemrég Eire is beszámolt, hogy gyakorlatilag önmagát meghazudtolva vergődött érte Sonia az egyik üzlet játékosztályán. - És még ilyen is van rajta! - Lelkesen mutogatja továbbra is, hogy nemcsak hogy borzasztó sárga aranyra van festve, de még egy műanyag "gyémánt" is van rajta, ami világoskék. - Ilyen van a mesében is, és most már nekem is!
- Nagyon csinos, megmutatod hogy áll a kezeden? - lányos apaként mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, hogy valódi érdeklődést fogok mutatni az ilyen apróságok iránt, és valóban egyetlen másodpercre sem kell megjátszanom magam, mert egyszerűen minden érdekel, ami a lányommal kapcsolatos.
- Nem megy rá a duci ujjamra, csak erre - suttogni kezd, és a kisujjára felrángatva mutogatja a gyűrűt.
- Neked vannak a legszebb ujjacskáid Hercegnőm - suttogni kezdek én is, és együtt nevetünk.
Tiszta Horan. És nem csak azért, mert elfogult vagyok, hanem mert egyszerűen magamat látom benne. A grimaszaiban, a nevetésében, a folyton csillogó kéke szemében. Egyszerűen olyan, mint én vagyok és voltam kicsinek, csak lányban.
- Anyaaaa! - a kiabálásából ítélve Eire valószínűleg pont kényelembe helyezte magát, vagy majdnem lepihent. - Anya, nézd!
Visszaszalad a nappaliba, ahol Eire valóban a kanapén ülve hajtogatja a gyerekruhákat egy óriási, kék bőröndbe.
- Nyuszikám, add oda anyunak egy kicsit a telefont.
Meg sem kérdezi, miért, egyszerűen csak odanyújtja a telefont, és még hallom, hogy eltrappol a teraszajtóhoz, és elkiáltja magát, amint megpillantja a keresztszüleit.
- Fogalmam sincs, mitől ilyen, de esküszöm, nem adok neki se kávét, se fekete teát - az arca fáradt, nyúzott. Pont, mint az enyém. De mosolyog, és ez jól esik.
Látni rajta a távolság jeleit, pedig alig néhány hete jöttem az Államokba. A szemei alatt sötét karikák, a fehér rész majdhogynem rózsaszínnek tűnik innen, olyan sűrűn van a vörös erekkel teleszőve.
- Ma már magamtól keltem, most hozták a nappaliba való bútorokat.
- Reggeliztél? - még ilyen messziről is gondoskodó, minden idegszálával rám figyel. - Mindened van? Hol mosol?
- Kicsim, ne aggódj - igyekszem megnyugtatni őt, bár igaz, ami igaz, az elmúlt pár napban inkább vettem pár pólót, meg egy nadrágot is, de erről nem feltétlenül kell tudnia. - Minden a legnagyobb rendben, már csak ti hiányoztok. Na meg még vissza kell jönnie a szerelőknek a fürdőszoba miatt. És még a vendégszoba sincs kész, sem a hálószobánk, mert csak egy matrac van bent, de tényleg, minden rendben. Mire ideérsz, minden szuper lesz.
- Hidd el, egy cseppet sem izgatna, hogy a földön kell aludnom, ha végre nem egyedül kellene felkelnem - hátra fordul, és azt hiszi, nem látom, de megtörli a szemét.
- Ne sírj, hé- megpróbálom a lehetetlent, és azon töröm magam, hogy elterelődjön a figyelme a többórás időeltolódásról, a távolságról és arról, hogy mi már megint szörnyen mesze vagyunk a másiktól.
- Azt hittem, könnyebb lesz. Hogy csak pár nap, és olyan sok dolgom lesz, hogy nem lesz időm aggodalmaskodni, de Niall, ez borzalmas - a szomorkás aligha lenne elég, ha el akarnám mondani, mit látok rajta és mit érzek én.
- Most már sokkal kevesebb van hátra, mint amennyit kibírtunk. Mire észbe kapsz, már nem fogsz tudni levakarni - piszkosul hiányzik, minden egyes nap minden egyes percében. Szívem szerint én sem lennék itt, de akkor ki tudja, mi történne. Lehet, csak túlreagálom, de szentül hiszek abban, hogy amíg én itt vagyok, addig biztosan nem áll meg a munka, és végtére is, én vagyok a férfi, és a férfiak férfias dolgokat csinálnak, mint például kertépítés meg álmennyezet ragasztás. Mert most nem Niall Horan vagyok, a zenész, hanem Niall Horan, az apa, a férj, akinek gondoskodnia kell a család kényelméről és biztonságáról.
- Ha még egyszer valaha házat vennénk, az csak bútorozott lehet, ami azonnal költözhető, mert nem birok ki nélküled ilyen hosszú időt - a hajába túr, és amikor meglátom az első igazi, kövér könnycseppet a szeme sarkában, muszáj másra figyelnem, mert annak sosincs jó vége, ha elbőgjük magunkat. A válla mögött bekúszik a képbe Harry, aki a karjaiban tartja Soniát, mellette pedig szorosan Britanny követi. Azaz, Britanny és az óriásira nőtt hasa.
- Bonjour! - kicsit hangosabban beszélek, csak hogy biztosan meghalljanak.
- Ó, fogd be, Niall - Britanny meggyötört arccal ül le, és észre sem veszi, hogy a barátnője mellette szipog.
- Szevasz! - Harry is integet, és mintha csak ő tartaná egybe az előtte ülő lányt, ráteszi a kezét a vállára. - Mi a helyzet?
- Nem sok, még van min dolgozni, de Liam megígérte hogy beugrik segíteni holnap. Nem tudom, szerintem pályát tévesztettem - büszke vagyok egyébként mindarra, amit eddig megcsináltam vagy kitaláltam, ugyanis Eire egyetlen egy zugot sem látott még, csak a nappalinak azt a részét, ahol mindig fogadom a hívásait és mindig maradok, amíg beszélünk. - Veletek minden rendben?
- Még van pár nap, de én már alig tudok várni - izgatottan, csillogó szemekkel magyaráz.
- Persze, ő alig várja! Ő! - Britanny még mindig harsány, szókimondó, és ezek szerint a megszokottnál is feszültebb mostanában. - De ha egyszer bevonulok abba a kórházba, a barátod a közelembe nem jöhet. - Fáradtan pufog, és most pontosan olyan, mint amikor megismertem.
Imádni valóak, és talán azt sajnálom az egyik legjobban, hogy most nem lehetek otthon. Most, amikor a legjobb barátom apa lesz, a lányomnak kiesett az első foga, a feleségem pedig lassan végkimerülésében már a mobilját sem tudja pá percnél tovább tartani.
De mégis, most érzem igazán, hogy milyen szoros kötelék van köztünk. Nem csak mert együtt nőttünk fel, és ki tudja, milyen rég óta egymás életének szerves részei vagyunk, hanem mert még ilyenkor is képesek vagyunk időt szánni a másikra, és annyi időt töltünk együtt, amennyit csak lehet.
- Majd én tavol tartom tőled, ne félj! - tudom, hogy ha Harry nem lenne ott a folyosón, vagy a huszonöt méteres közelében, teljes lenne a káosz és a pánik, ugyanis ő az egyetlen élő ember ezen az egész világon, aki egy személyben megtestesíti Britanny minden gondját és boldogságát.
- Helyes - felmutatja a hüvelykujját, majd fészkelődni kezd.
- Hagylak titeket, majd beszélünk - érzem, hogy el kéne köszönnöm, mielőtt belebonyolódbánk egy olyan beszélgetésbe, amire most sajnos nincs időm, de Eire arca olyan meggyőző próbál lenni, hogy még maradjak, beszéljünk egy kicsit, hogy ez baromi nehéz.
- Mikor jössz haza? - kérdezi immar a feleségem, ölében a lányunkkal, aki döbbenten pislog hol rám, hol az anyjára.
- Jövőhéten szerdán, de vasárnap már jövök is vissza.
- Papa, tenyleg itthon leszel? - Sonia döbbent mosollyal kérdez, és boldogan tapsikolni kezd.
- Igen kiscicám, sietek majd haza hozzád.
- Jó, gyere. Ana béna mesét mond este - durcásan felhúzza az orrát, majd mint aki jól végezte dolgát, szeretetteljesen bebújik Eire karjai közé.
- Na szép - nevet fel Eire is, a többiekkel együtt.
- Anyu is szuper mesét mond, ebben biztos vagyok. - attól függetlenül, hogy ezt mondom, tudom, hogy én sokkal viccesebbet találok ki estéről estére, ráadásul hízelgő, hogy Sonia ebben engem jobbnak tart. Legalább ebben! - De ne haragudjatok, most mennem kell, mert rengeteg a dolog. Később beszélünk, vigyázzatok magatokra, sziasztok - integetek a kis társaságnak, majd kilépek az egészből.
Mire kiérek az udvarra, mindent kipakolnak a szállítók, és egy darab papírt lobogtatva sietnek felém.
- Itt van ezen, hogy mit hoztunk most. A kódok a csomagoláson is rajta vannak - lassan egy hónap telt el azóta, hogy először betolatott ide ez az autó, de még mindig nem hiszem el, hogy ilyen sok holmi befér egy családi házba.
- Rendben, köszönöm - még mindig nem jegyeztem meg a fickó nevét, de rendes, minden héten pontosan érkeznek, semmi sem sérült még meg, és mindig az van a kartonokban és a fóliák alatt, amiért fizettem és ami a szállítólevelen szerepel. - Egy kávét hozhatok esetleg? Most hogy már tudok csinálni.
Mindketten nevetünk, hiszen múlthét közepéig minden reggel a közeli Starbucksban reggeliztem és ott vettem meg egy napi kávéadagomat, amit itthon beraktam a hűtőbe, mert csak ennyire volt képes a konyhám. Volt a közepén egy hűtő, ami egy ideiglenesen bedugott hosszabbítóról ment.
- Kösz, nem, még jövünk egy kört, de rendes magától Mr Horan.
- Nos, rendben. Akkor majd délután megkérdezem újra.
- Viszlát - kezet fogunk, és a tőle kapott papírral a kezemben nézem, ahogy kifordulnak a ház elől, majd eltűnnek.
Izgatottan dörzsölöm a tenyerem, mert annak ellenére, hogy fáradt vagyok, minden nap lelkesen cipelem be a dobozokat és úgy bontogatom őket, mint egy gyerek, akinek születésnapja van. Pláne, ha a lányom szobájába kerül be valami.
Megígértem Eirenak, hogy minden tökéletes lesz, szép, biztonságos, és nem lesz túlcsicsázva. Én tartom a szavam, nekem nagyon is tetszik, és már csak néhány apró finomítás szükséges ahhoz, hogy teljes mértékben költözhető legyen. Nagyjából minden így áll, és minden egyes percben azt várom, mikor mehetek ki a családom elé a reptérre, mikor hozhatom őket végre ide, és mikor mondhatom, hogy itthon vannak.
Itthon.
Furcsa erre gondolni. Nem itt születtem, nem itt nőttem fel, nem itt lettem sikeres, nem itt lettem férj, apa, mégis most ide jövök haza. Volt már errefelé korábban egy lakás, amit béreltem, de az nem ugyanaz. Volt már ebben a városban lakásom, ami a saját tulajdonom volt, de akkor még csak golfütők és sör volt betárazva, hogy bármikor elmehessek egy napot kikapcsolódni, vagy áthívjam a barátaimat.
Ide viszont nem csak egy lakáskulcsom lesz, hanem az egész életem. A feleségem, a gyerekem, és talán egyszer mondhatom, hogy a gyerekeim. Ide jövök haza, erre a házra fogok gondolni, ha megkérdezik, mikor voltam otthon legutóbb. Itt fogok élni, valószínűleg jó sokáig, addig, amíg vissza nem vonulok a nyilvánosság elől, és akkor majd az unokáim felpakolnak valami turistaosztályra, és segítenek visszaköltözni Írországba.
De ez még messze van, előbb otthont kell építenem, hogy teljesen új, tiszta lappal indítsunk, és egy újabb, lehetőleg jobb életet kezdjünk.
Eire
Háton fekve, éberen számolom a perceket. Ugrásra készen állok, bármikor hív Harry, Britanny vagy Niall. Lassan mindenünket eladtam, összepakoltam, vagy elküldtem Los Angelesbe. Nincs munkám, eladtam az üzletrészem, és csak addig intézem Brits nevében a dolgokat, amíg meg nem születik a babája.
Természetesen fogalmam sincs, fiú lesz, vagy lány, mert azt egyikük sem árulja el - Harry állítólag nem is tudja, nehogy elkotyogja mindenkinek. De már várom őt. És akármikor erre gondolok, pityeregni kezdek. Nem azért mert fájna valami, vagy irigy lennék, hanem mert büszke vagyok. Méghozzá annyira, hogy legszívesebben minden szembejövő idegennek az utcán elújságolnám, hogy az én fantasztikus barátnőm végre anyuka lesz, és egészen biztos csodálatos szülője lesz annak a csöppségnek, aki bármelyik pillanatban megszülethet. És Harryre is. Hogy ott, és akkor, mikor újra megkértem Niall kezét végre hallgatott rám és nem engedte el maga mellett a lehetőséget. Büszke vagyok rá, amiért végre a sarkára állt, arra, hogy tökéletes apa akar lenni, és bár eddig is remek ember volt, nagyon szerettem és szeretem a mai napig is, még jobb akar lenni. Maximalista, hogy mindent megadhasson azoknak, akik számára tényleg fontosak. Ezért vagyok rá ilyen mérhetetlenül büszke. És Niallre is. A férjemre, aki másodszor is hangosan kimondta az igent, aki több, mint egy hónapja csak azon fáradozik, hogy új otthont teremtsen nekünk, titkolózik, épít, szerel és rendezget a mi kedvünkért, hogy nekünk csak az itteni személyes holmival kelljen foglalkoznunk, és azzal, hogy felszálljunk majd egyszer csak a repülőre. Szörnyen izgatott vagyok már, és el sem tudom mondani, mennyire várom már a pillanatot, hogy belépjek abba a házba. Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű és kifogástalan, mert ismerem már annyira Niallt, hogy tudjam, milyen az ízlése a házak terén, de leginkább azt szeretném, ha együtt teremthetnénk belőle otthont. Hogy talán egy nap legyen még egy gyerekünk, vagy egy kutyánk. Együtt főzzünk, élvezzük a napsütést, a meleget, hogy nem esik ennyit az eső, vagy elvigyük Soniát az óceán partjára sétálni, pálmafák alatt heverésszünk, és minden nap szeressük egymást. Mert én soha, de soha többé nem akarok úgy ébredni, mint egy komolyabb veszekedés után. Nem akarok karikás szemmel, bujkálva elindulni dolgozni, hogy ne kelljen Niall szemébe néznem azok után, amit előtte éjszaka egymás fejéhez vágtunk.
És persze magamra is büszke vagyok. Mert igenis megtettem minden tőlem telhetőt, hogy jóvá tegyem a korábbi bűneimet, hogy elfeledtessem a lányommal, hogy valaha is arra kellett ébrednie, hogy veszekszem az apjával, és remélem, valamilyen úton-módon ez törlődni fog az emlékei közül.
Victoria szerint remekül csináltuk végig. Harcoltunk, és akartuk, hogy jobb legyen. Én ehhez a részéhez nem értek, de azt tudom, hogy ha meg is siratott minket, el is vette a kedvemet néha az egész élettől, azért rengeteget segített. Lehet, hogy nélküle is sikerült volna, de biztosan sokkal, de sokkal tovább szenvedtünk volna.
Volna, volna..utálom ezt a szót. Pedig megfogadtam, hogy soha többet nem lesz még egyszer olyan, hogy én megutálok egy szót. Úgy nem, mint amennyire egy időben az 'akkor'-t gyűlöltem.
Akkor és volna.
Egy életre megszabadulok tőlük.
Felkapom a fejem, amint felvillan a telefonom képernyője. Harry az.
- Most? - szólok bele, és rögtön lerúgom magamról a takarót.
- Nem tudtalak felhívni - szipog, és a hangja minden egyes kiejtett hang után elcsuklik. - Kisfiú.
Remeg kezem-lábam, a térdeim képtelenek megtartani a súlyomat. Lerogyok az ágyra, és én is sírni kezdek.
- Jól vannak? - ez minden, amit tudok mondani.
- Igen, B még alszik, nemrég vitték fel az emeletre. Eire, olyan gyönyörű, és az én fiam - végképp eltörik a mécses, zokogok, és bólogatok.
- Igen, a tied. - Eszembe jut, hogy nem lenne rossz megszólalni, már ha tudok, mert a bólogatást se nem látja, se nem hallja. - Bemehetek?
- Persze, itt leszek egész éjjel - olyan elszánt, és aranyos, mint amilyen Niall is volt 4 éve.
Egy óra múlva Soniával és egy táskával, amiben a lemaradt, de fontos holmik vannak, megérkezek. A folyosón Harry félig ül, félig fekszik, le-leragadnak a szemei, és párszor már lefejelhetett valamit, mert egy határozott piros folt van a homlokán. Amint észrevesz felpattan, és rohan felénk.
- Sziasztok - még mindig az az első, hogy Soniát az ölébe kapja. - Szia hercegnő, hát te ébren vagy?
- Mama azt mondta, hogy Britanny pocakjából kijött a kisbaba - édesen magyaráz, a csicsergő hangja visszhangzik az üres folyosókon.
- Igen, ez így van - Harry a könnyeivel küzd, de persze emellett nevet. - És nagyon szép kisbaba lett. Megnézed velünk?
- De ugye ezután is szeretni fogtok engem? - kissé kétségbeesetten faggatja a keresztapját, csodálkozó, nagy tekintettel.
- Kicsim, megbeszéltük már, nem? - párszor végigsimítok a hátán, mert már néhányszor leültem Sonia mellé amíg rajzolt, vagy játszott valamivel, beszélgettem vele, mert rettenetesen megijedt, amikor megtudta, hogy a keresztszüleinek saját babája lesz, és félt, hogy őt innentől kezdve nem látja majd.
- Jó, de Harrytől kell hallanom - felhúzott orral szól vissza, és lesöpri a kezem a válláról.
- Ez csak természetes. Te a mi kis Hercegnőnk vagy, és leszel mindig is. Nagyon fogunk szeretni Britannyvel amíg csak élünk. Csak most már lesz egy sírós kisfiú is velünk, aki egy nap ugyan úgy imádni fog téged, ahogy mi.
- Jó, mert akkor én is szeretni fogom őt - megrántja a vállát, és Harry nyakába borul.
Gyorsan, amíg nem figyelnek rám, írok egy gyors üzenetet Niallnak, hogy bejöttünk a kórházba, ha gondolja, nyugodtan hívjon fel, ébren vagyok. Aztán mire végzek, már indulunk is, hogy megnézzük a kis örököst.
- És hogy hívják? - érdeklődök, mert már most minden porcikámmal imádom, pedig még nem láttam, és annyira sokáig titkolták előlem a nemét, hogy mindent tudni akarok róla.
- Jonathan Lester Styles - kihúzza magát, úgy mutat a csendben alvó csöppségre Britanny ágya mellett.
Mindketten félrebiccent fejjel alszanak, a barátnőm és a kisfia, az én szívem pedig hatalmasakat dobban, mert sokkal szebbnek látom őket másoknál, és ahogy átpillantok a mellettem álló barátomra, tudom, hogy ő is pontosan erre gondol.
- Azért, az élet mégiscsak szép, nem? - még egy kicsit szipog, de nem sír.
Én viszont igen.
Bólintok.
- Jaj már, még nem mondjuk ki - szabad kezével a hátamat dörzsölgeti, próbál megnyugtatni.
- Mit? - értetlenkedek egy sort, mert tényleg nem tudom, miről beszél.
- Tudod, a történet végén. Még nem mondjuk, hogy itt a vége, fuss el véle. Ez egy ilyen rész, de valamiért azt érzem, hogy még csak most kezdődik a java.
- Az biztos - nekidőlök a vállának, megnézem, mit válaszolt Niall, aztán a figyelmem újra a barátaimnak szentelem.
Most itt jó. Bár Niall piszkosul hiányzik, és furcsa, hogy ilyen csend van, mert Louis még nem ért ide, Liam a férjemmel van, Zayn holnap érkezik, de mi itt vagyunk, és örülök, hogy erről nem maradtam le.
- De. Tényleg szép az élet - válaszolok kissé megkésve, aztán csendben maradunk.
Egy szó nélkül állunk, a folyosóról figyelünk. Harry karjaiban Sonia lassacskán visszaalszik, mi pedig hang nélkül figyeljük minden mozdulatát Brittsnek.
