tag:blogger.com,1999:blog-55885293414512958202024-03-13T16:30:54.663+01:00Where do broken hearts go?Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.comBlogger68125tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-3824874559541187762018-06-05T17:23:00.002+02:002018-06-05T20:06:44.419+02:00Epilógus<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<b><br /></b></div>
<div style="text-align: center;">
<b><br /></b></div>
<div style="text-align: center;">
<b>Eire</b></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
A talpam alatt besüpped a homok, minden lépés egy kicsit jobban éget, mint az azt megelőző. A súlyos, sós párát mélyen beszívom, és élvezem, hogy egy kicsit marja a torkom. Parányi jele sincs az estére jósolt esőnek, az égen egy felhő sem látszik, és ha sokáig nézem az óceánt, valahol, valahogy egybefolyik az egész, és csak a kékséget látom, ameddig a szem ellát. Egyszerre rémisztő és lélegzetelállító a látvány, olyannyira, hogy néhány másodpercig csak pislogok magam elé, és próbálom felfogni az elém táruló kép minden apró részletét. Mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne, akár csak egy délibáb, vagy elvehetné tőlem csak úgy valaki a szemem világát.<br />
Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor kérdés nélkül kijelenthető, hogy hálás vagyok. Csak sajnos fogalmam sincs, kinek vagy minek kéne köszönetet mondanom mindazért, amim van, amit kaptam az élettől, másoktól, a családomtól, a barátaimtól, a lányomtól és végül de nem utolsó sorban magamtól, mert lehetne másképp is. Lehetnék itt most egyedül, ami pokolian nehéz és szomorú lenne, de szerencsére nem így van, ugyanis itt van velem mindenki, aki fontos számomra, leszámítva a nővéremet. De a legfontosabb, hogy Niall itt van. Igazából, ha most azonnal felhívna Britanny, hogy ő most azonnal hazamegy Londonba, vagy a szüleihez Dublinba, akkor sem érezném magam kevesebbnek, mert a férjem itt van. Nem menekült el előlem, sőt, most talán még boldogabbak vagyunk, mint az első esküvőnket megelőzően vagy Sonia születésekor.<br />
4 év.<br />
Emlékszem, milyen érzés volt rádöbbenni, hogy elszaladt az első egy évünk hármasban, hogy ennyi időbe telt tönkretenni, majd valahogyan mégiscsak helyrehozni a házasságunkat, mennyi minden történt. Fel sem tudtam dolgozni egykönnyen, most pedig újabb 3 év telt el, magam mögött hagytam a második otthonomat is, hogy Los Angelesben élhessünk tovább. Akár még rosszul is érinthetne, sőt, eleinte feltörtek bennem olyan gondolatok, minthogy sehol sem találom a helyem, ott hagytam a munkám, Niall után a második nagy szerelmemet, a cégem, amit én alapítottam a két legjobb barátommal, mégsem érzem azt, hogy bármi is hiányozna most. Tárgyak, helyek, mindegy. Bármikor elutazhatunk Londonba, nem lettem kitiltva sem onnan, sem Dublinból - onnan is legfeljebb anyám utasíthatna ki, de nem teszi meg, mert meg sem kísérelem megközelíteni azt a házat. Egyedül az hiányzik, hogy napi kapcsolatban legyek a testvéremmel, és igen, azt hiszem apa is hiányzik. De ezek akkor is itt lennének bennem, eszembe jutnának, ha a Picadilly környékén ülnék valami szörnyű délutáni dugóban.<br />
Néhány méter megtétele után elfáradok a hőségtől, a farmer kabátom leterítem a homokba és ráülök. Percekig csak figyelem, ahogy Sonia örömittasan szaladgál Niall lábai körül, és hangosan felsikít, ha váratlanul elkapja a bokáját a partra felnyúló hullám. Aprócska kezeivel forró homokot szorongat, hogy eldobhassa. Ahogy nézem őket, és hallgatom Niall legkevésbé sem szigorú szavait, elkezd megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy vajon ha elkezdenék kutakodni az emlékeim közt, találnék-e ehhez hasonló pillanatokat, velem és a szüleim főszereplésével? Hogy törekedtek-e valójában arra, hogy boldog, kiegyensúlyozott gyerek lehessek, vagy "csak" felneveltek a maguk furcsa, poroszos szabályaik betartatásával? Vajon volt-e bármi értelme annak, hogy nem engedtek minket ilyen szabadon létezni? Mert egyszerűen sehogy sem tudom beilleszteni a képbe azt a szűk két évtizedet az általam tapasztalt normális életbe, de még úgy sem, ha az ezredforduló előttről kell beszélni, mert Britanny szülei az enyémek szöges ellentétei, pedig ismerik egymást, jó barátok (voltak), ám ez sem volt elég ahhoz, hogy befolyásolni tudják Meredith és Jeff Reed álláspontját a gyereknevelésben.</div>
<div style="text-align: justify;">
Panaszkodni mégsem tudok. A következetesség, ami átszőtte az első húsz évem végeredményben nem volt rossz. Legalábbis kevesebb rossz hatással bírtak rám, mint amennyit a javamra fordítottam. Pontos, szakszerű munkát vártak el, és meg is kapták egy diploma formájában, és ahogy én, úgy Erin is sikeresen elvégezte az egyetemet. Az meg már rejtély, mitől szeretik a nővéremet jobban. Talán mert szebb, csendesebb vagy engedelmesebb volt. Legalábbis annak tűnt.<br />
Niall Soniával kézen fogva indul el felém vissza. Lassan haladnak, néhány ember fel is ismeri őket, de csak távolról intenek, vagy feltűnően bámulnak rájuk, de nem közelítik meg őket, nem kérnek képet és sikítozás sincs.<br />
Ezt már egy ideje észrevettem, hogy a rajongók felnőttek, és megkomolyodtak valamelyest, még a legelvetemültebbek sem ugranak rá rögtön, amint feltűnik valahol. Éppen ezért lehetséges, hogy mint más, normális emberek, mi is tudjunk nyilvános helyeken sétálni, beszélgetni. Sőt, amióta itt lakunk, már többször reggeliztünk és vacsoráztunk éttermekben, ami Niallt a lehető legboldogabb emberévé tudja tenni.<br />
- Elfáradtál kincsem? - Sonia leomlik mellém, fejét az ölembe hajtva kapaszkodik a pólómba.<br />
- Mami, ehetek egy fagyit? - széles vigyorral, összeszűkült szemmel néz rám, a mancsait összefűzi, mintha imádkozna.<br />
- Nos, ha nagyon szeretnél, akkor persze. De vacsorázni is kell majd rendesen, jó? - megsimogatom a haját, ami átmelegedett a napon. -Menjetek majd árnyékba, nehogy hőgutát kapjon. -ezt már Niallnek mondom, aki egyetértően bólogat.<br />
- Te nem jössz? - óvatosan leguggol, majd leül mellém. Szabad kezemet szorongatja, hüvelykujjával a gyűrűmet piszkálja.<br />
- Nem, menjetek csak. Ez a ti randitok - nevetek, és egy gyors csókot követően elengedem őket.<br />
Mostanában sokkal több időt töltök a háttérben. Csak figyelem Soniát, hogy milyen nagy már, és milyen érdeklődő. Niall is többet tud vele lenni most, hogy kevesebbet dolgozik. Szeretem őket, szeretem, ahogy szeretik egymást, azt, hogy milyen egyformák.<br />
Egy hirtelen ötlettől vezérelve kikotrom a határidőnaplóm a táskámból egy tollal, és a hátsó, egyszerű vonalazású oldalakra írni kezdek. Kicsit régimódinak érzem magam, mert ahogy körbepillantok, mindenkinél telefonok, tabletek vannak, rögzítik életük minden pillanatát, én meg csak írok. Azóta, hogy Victoria odaadta a kis könyvecskéinket, és végül legalább tizenöt oldalt karistoltam tele, újra rákaptam erre. Nem napló, ahhoz nem elég rendszeres és a tartalma sem mindig egyezik meg azzal, ami tipikusan egy naplóbejegyzésnek nevezhető szöveg, de jól esik egy-két dolgot kiírnom magamból.<br />
Ez is egy ilyen pillanat. Amikor csak tollat ragadok, kiírom magamból a gondolatokat, és reménykedek, hogy jobb lesz.<br />
<br />
<br />
<i><strike>Kedves Apa!</strike></i><br />
<i><strike>Drága Apa!</strike></i><br />
<i><strike>Kedves Jeff!</strike></i><br />
<i>Tisztelt Jeffrey Humphrey </i><i>Reed!</i><br />
<i><br /></i>
<i>Fogalmam sincs, hogyan kéne Önt szólítanom. És egyáltalán! Magázzam? Vagy tegezzelek? </i><br />
<i>Tegezlek.</i><br />
<i>Apa! Édesapa! Te kedves, néha morcos, fura alak. Nem hiányzol, de azt sem mondhatom, hogy nem fáj, amiért Te már nem vagy köztünk. </i><i>De nem erről akarok beszélni, mert ennél sokkal fontosabb megbeszélni valónk van.</i><br />
<i>Emlékszem, amikor 16 éves lettem, azt kaptam születésnapomra, hogy elmentünk hétvégén Braybe, és semmi mást nem csináltunk, csak anya fahéjas kekszét majszoltuk és végigsétáltunk majdnem az egész partszakaszon. Hiányzik? Nem. De szeretném, ha még egyszer lenne lehetőségem ilyen hosszú időt veled tölteni, mert akkor el tudnám mondani, mennyire rosszul esett, ahogy viselkedtél. Hogy nem dicsértél, csak szidtál, kemény kézzel terelgettél. Még meg is köszönhetném, <strike>de nem fogom</strike>.</i><br />
<i>Ha ezt most szemtől szembe mondanám, itt csattanna az első pofonod.</i><br />
<i>De csak hogy tudd: megcsináltam. Nem sokkal az után, hogy visszatértünk Dublinba, kijelentetted, hogy nem dönthetek a jövőmről, mert akkor sosem leszek sikeres. Persze te a sikert pénzben méred.</i><br />
<i><strike>(Újabb pofon...?)</strike></i><br />
<i>Sikeres lettem. Hogyan? Lett egy cégem, amiről valószínűleg hallhattál, mert mindenki tudta a környéken, még a szemközt lakók is. Gratuláltak a temetésed előtt, hogy sikerült egyedül talpra állnom, és nem, ne hidd azt, hogy a férjem pénzéből! Felépítettem Britannyvel és Phillel a birodalmat, amire azt mondtad, sosem lehet az enyém. Az lett. Ott volt a nevem évekig, és jó volt.</i><br />
<i>Férjhez mentem, méghozzá egy jó emberhez. Boldog vagyok. Sikeres. Felnőtt. </i><br />
<i>Van egy lányom. Őt jobban szeretnéd nálam, mert nagyon okos, sosem hisztizik, nem akaratos és kevésbé makacs mint én voltam, vagy Erin. Sonia egy igazi csoda, és nem csak azért, mert az én lányom, hanem mert valóban ő az én csodám, a féltett, óvott kincsem, aki nem csak szebbé teszi a mindennapjaimat, de talán részben neki is köszönhető, hogy nem dobtam el magamtól a szerelmet. Tényleg nagyon szeretnéd őt.</i><br />
<i>Ja, és majdnem lemaradt: házban lakom.</i><br />
<i><br /></i>
<i>Üdvözlettel és a legnagyobb tisztelettel lányod,</i><br />
<i>Eire Reed-Horan</i><br />
<i>édesanya, feleség, </i><i><strike>várandós</strike></i><br />
<i><br /></i>
Az utolsó sort nézem, és azon gondolkodom vajon mennyire volt elhamarkodott odaírni, vagy mennyire rossz ötlet kihúzni? Csupán én akarom, hogy az legyek, vagy tényleg jók a megérzéseim? Befolyásolja bármivel is ez a kisatírozás az eredményt? Szeretném? Vagy Niall akarja, és emiatt érzem szükségét? És Sonia? Szeretne egyáltalán kistestvért? Szeretjük, ő is minket, és az utóbbi években nagyon szépen élünk, jól érezzük magunkat hárman, arról nem is beszélve, hogy néha még azzal is meg kell birkóznia, hogy valahogyan bekategorizálja Britanny és Harry kisfiát, hiszen nem érti, ki is ő neki pontosan.<br />
Kitépem a lapot óvatosan, majd ketté hajtom, és visszadobom a táskámba, mielőtt Niall visszaérne. Ugyan még nem látom őket sehol, de jobb a biztonság. Felesleges rágódnom mindezeken az apróságokon, amíg még semmi sem biztos, de sehogy sem tudok elvonatkoztatni attól, amit érzek. Nehéz szavakkal elmondani, mi ez, de egészen más a közérzetem, mintha máshogy reagálnék illatokra, a hőmérséklet változásra, rosszul esik légkondicionált helyiségbe belépni, és nem kívánom a bort. Persze, ez utóbbi nem is baj, mert nem normális, ha valaki állandóan ahhoz nyúl, de amikor legutóbb étteremben voltunk, már csak alkoholmentes koktélt és limonádét rendeltem, ráadásul elment az étvágyam a steaktől, pedig szeretem és mindig ugyan azt rendelem, akárhányszor abban az étteremben eszünk, kivétel nélkül. De most mégsem esett jól.<br />
Reménykedek, mert a remény hal meg utoljára, ám mindeközben ott motoszkál a gondolat a fejemben, hogy szinte lehetetlen, hogy ugyan az a csoda kétszer is megessen velem.<br />
- Anya, nézd - Sonia lelkesen berobban mellém, és mutogat valami borzalmas, sárga pacát a karján- Most már nekem is van olyan tetoválásom, mint Harrynek!<br />
- Azta, ez nagyon klassz - kisimítom a haját az arcából, és egy zsebkendővel megtörlöm az arcát, mert tiszta maszat lett a jégkrémtől. - És neked is úgy fájt, mint neki?<br />
- Nem - megrázza a fejét, majd felpattan és visszatér a saját kis dolgaihoz, kiveszi a hátizsákból a zöld homokozókészletét és alig egy méterre tőlünk leül a fenekére építeni.<br />
- Hoztam neked is, hátha mégis megkívánod - kissé összerezzenek Niall hangjától, aki egy papírpoharat nyom a kezembe, közvetlenül az után, hogy felszerelte a lányunkat minden <i>fontos</i> dologgal, ami megvédi a tűző Naptól.<br />
- Köszönöm - összefut a nyál a számban és a kis műanyag kanállal habzsolni kezdem a jeges finomságot.<br />
- Azt gondoltam, hogy te is kérsz, de azért lassabban - nevetve megfogja a kezem, mivel alig négy-öt kanalazás után alig marad valami. - Nem vagy éhes?<br />
- Nem, viszont lassan mennünk kéne, nehogy tényleg rosszul legyen Soni a melegtől - kivégzem a fagyit, és amíg Niall lovagiasan kidobja a szemetem, addig összeszedem a lányom és a holminkat, hogy minél hamarabb hazaindulhassunk.<br />
Félúton már valóban nyűgössé válik a kisasszony, ami egyáltalán nem meglepő és nem is esik nehezemre felkapni őt az ölembe, és úgy bevinni a lakásba, miután megérkezünk haza.<br />
- Menjetek csak, a többit elrendezem én - egy sietve lopott csók után bólintok és elindulok a lányommal a karjaimban az emeletre.<br />
Három éve majdnem ugyan ezt csináltam, csak egy másik országban, és már most frászt kapok a gondolattól, hogy egy nap ez a kislány nem is lesz olyan kicsi, és nem akarja már, hogy babusgassam, felvigyem a szobájába és addig simogassam a homlokát, amíg el nem alszik.<br />
- Mami? - résnyire nyitott szemmel, kábán ül fel, mikor már lefektettem az ágyába.<br />
- Mondjad Kincsem - megigazítom a párnáját, de közben arra koncentrálok, amit mond.<br />
- Mi már mindig itt fogunk lakni?<br />
Nem tudom eldönteni, hogy ettől boldog, vagy sem.<br />
- Szeretnél? - megfogom a kezét, hátha ez megnyugtatja.<br />
- Csak ha nem maradunk ennyire egyedül - mintha szomorú lenne a ténytől, hogy Liam és Louis utoljára akkor találkozott vele, mikor Londonban voltunk a kórházban, Zayn pedig azóta csupán egyszer tudott átjönni, amikor beköltöztünk ide.<br />
- Ide bármikor jöhetnek vendégeink, csak úgy, ahogy a másik házba is bármikor. Kit szeretnél, ki jöjjön?<br />
- Nem tudom - szégyenlősen pillantgat körbe. - Mindenki.<br />
- Rendben, majd felhívom őket - kissé aggaszt, hogy a kortársai társasága semmilyen formában nem kelti fel az érdeklődését, de bizonyára ez csakis azért van, mert még túl zűrös az életünk ahhoz, hogy idegen gyerekek társaságába legyen. Pár hét, és majd meglátjuk, hogy viseli a várost, aztán ha megkedveli, akkor hajlandó leszek őt magára hagyni pár órára. De amíg nem vagyok ezer százalékig biztos abban, hogy pár napon belül nem pakolunk össze és költözünk vissza Sonia miatt Londonba, addig marad a felnőttek közt.<br />
- Jó - becsukja a szemét, hátat fordít, és mint aki megkapta minden kérdésére a választ, elégedetten lélegzik mélyeket.<br />
- Aludj jól, uzsonna előtt felébresztelek - belepuszilok a nyakába, majd miután elmarad a szokásos reakciója, megszeppenve elhagyom a birodalmát.<br />
- És mami - még egyszer utoljára felül, mielőtt végleg elaludna.<br />
- Mondjad drágám - az ajtóból fordulok vissza, egyik kezem már a kilincsen van.<br />
- Lehet majd kiskutyám? - kérlelő pillantások kereszttüzébe kerülök, és nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak.<br />
- Meglátjuk. Aludj szépen.<br />
Ha Niallön múlna, már egy kisebb farmot üzemeltethetnénk, én viszont ódzkodom tőle. Nem hiszem, hogy képes lennék felelősséget vállalni egy négylábúért, mindemellett viszont tisztában vagyok azzal, mennyire szeretné mindkét Horan, ha egész nap ugrabugrálna körülöttük egy kiskutya.<br />
A nappaliban találom Niallt, elnyúlva a kanapén. Unottan nézeget valamit a telefonján, én viszont alig várom, hogy elérjek hozzá, és amint tudok, bemászok mellé.<br />
- Szia - félre rakja a mobilját, én meg bebújok a karjai alá. - Szabad tudni, mi ez a nagy idebújás? - a hideg futkos a hátamon attól, ahogy felnevet. Még mindig ezt imádom benne a legjobban.<br />
- Hiányoztál - vallom be tüzetesen, miközben felemelt fejjel próbálom elérni az arcát, hogy megpuszilhassam.<br />
- Az más.<br />
- Tudod mit mondott lányod? - kérdésemre csak meredten néz rám, felvont szemöldökkel. - Szeretne egy kiskutyát.<br />
- Kutyát? - próbálja leplezni az izgatottságát. - És te mit mondtál neki?<br />
- Hogy majd meglátjuk. - Megvonom a vállam. Várom a reakcióját.<br />
- Ezek szerint keresnem kell egy menhelyet? - lelkesedik fel. - Várj, a múltkor láttam, hogy a környéken nem sokára lesznek elhozható kölykök.<br />
- Elbírunk mi egy kutyával? - én persze aggodalmaskodom, és nem értem, ő miért nem!? - Nem is lesz rá időnk.<br />
- Szívem, mindenkinek arra van ideje, amire akarja - olyan természetes neki ez a kijelentés, mintha nem válhatna egyik pillanatról a másikra meghitt, nyugodt hétköznapról egy világ körüli turnévá.<br />
- Jó, és ha huzamosabb időre el kell utaznod? - faggatom tovább, hátha megreked valahol, de ennél sokkal okosabbnak kell lennem, ha le akarom győzni ebben a témában az egyszerű észérveimmel.<br />
- Eire, ne csináld már. Így, hogy itt lakunk, már nem kell olyan sokat utazni, és ha megyek, jöttök velem. - Tart egy pillanatnyi szünetet. -És a kutya is. Vagy ha nem megoldható, akkor legfeljebb pár nap az egész. És biztos vagyok benne, hogy végül te fogod szeretni a legjobban,<br />
- Nem tudom, még mindig nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet.<br />
- Majd ha meglátod őt, és a szemébe nézel, tudni fogod, hogy kell neked - megvillantja az édes mosolyát, és sok-sok apró csókot hagy az arcomon.<br />
- Persze, aztán úgy járok vele, mint veled. Egy életre a nyakamon marad. Nevelem, etetem, takarítok utána.<br />
- Ilyenkor érzem igazán, hogy tiszta szívből szeretsz.<br />
- Tudod, hogy így van. - Összekulcsolom a kezeinket és még jobban hozzábújok, már ha ez egyáltalán lehetséges.<br />
Hamar átmegy a heverészésünk egy szörnyen szerelmes babusgatásba, és végül az egész esténk így telik. Csendesen, de rózsaszín felhőkön utazva. Soniát felkeltem enni valamit, aztán persze utol sem lehet érni őt. Fontos játszani valója van az apjával, ezért megint a háttérben maradok, de már nem csak azért, mert ezt szeretném, hanem mert megfájdul a fejem, és szédülni kezdek.<br />
Lassan kortyolom a teámat, amíg ők kint futkároznak a kertben, és közben már titokban mindenféle kutyafajtáról olvasgatok. Őszintén szólva nem ismerem őket, de ha a lányomat és Niallt is ennyire boldoggá tenné egy kis blöki, akkor nem lehetek semmi jónak elrontója, és el kell fogadnom a helyzetet, hogy egy négylábú kis kedvenc költözik az otthonunkba hamarosan. Bár be kell vallanom, annyira azért nem esik nehezemre, csak rettenetesen félek azoktól az újdonságoktól és kihívásoktól, ami ezzel jár. Viszont értük bármit megtennék, így kerül valahogy a szemem elé egy gyönyörű kislány, és a megadott elérhetőségek egyikét megragadva írok egy gyors üzenetet a menhelynek, hogy mikor tudnánk megnézni, és mennyire jó döntés egy négyéves gyerek közelébe engedni? De ezt a válasz megérkezéséig még nem tárgyalom meg a családommal, hátha sikerül egy kis meglepetést szereznem nekik.<br />
Késő estig várok, percenként nézem, írtak-e valamit, és alig tudom eltitkolni Niall elől, hogy mitől vagyok ilyen izgága. "Csak a front miatt" fogom rá, és valóban mire eljön a vacsora ideje, elkezd felsősödni az ég és a teraszról ömlik be a párás meleg, amitől Sonia a szokásosnál is hamarabb elfárad. Mint délután a fagyizást követően, most is lógó végtagokkal ül az ölemben, mikor beviszem a szobájába és nincs szívem felkelteni, hogy átöltözzön, Niall és én ketten adjuk rá a már javában alvó lányunkra a pizsamáját. Az én gondolataim még mindig a kutya és a gyerektéma körül forognak, és annyira felidegesítem magam, hogy a napközbeni fáradtság egy pillanat alatt elpárolog. Leköltözök egy könyvvel és még élvezem is a teljes csendet és az egyedüllétet egy ideig, de aztán hirtelen minden kényelmetlenné válik. Túl meleg van, izzadni kezdek. A nyakamban kunkorodó babahaj csiklandozza a bőröm, és rémülten kapok oda percenként, attól félve, hogy egyszer csak egy bogár vagy pók mászik ki a kezemre. Az eső csendes, monoton kopogással érkezik meg. Sóhajtok egy utolsót, majd kimászom a kanapé kényelméből, és egy határozott mozdulattal becsukom az ablakot. Amíg nem cikázik végig az égen az első liláskék villám, addig összeszűkült szemmel nézek fel az égre, a végeláthatatlan feketeségre.<br />
<div style="text-align: justify;">
Hiába égnek az utcai lámpák, aligha érnek valamit, mindent elnyel a sötétség. Aztán villanás, én hátraugrok, és remegve elodázok az üveg közeléből.</div>
<div style="text-align: justify;">
Haragszom.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ennek a napnak könnyűnek, frissnek kellene lennie. Ehelyett éberen fülelek és sehogy sem tudok elaludni, hol a vihar, hol valami apróság miatt. </div>
<div style="text-align: justify;">
Furcsa itt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem csak az eső zavar, hanem a hőséghez is szoknom kell. A forró levegő a mellkasomon ül, és csak kóválygok erre-arra a lakásban. Képtelen vagyok felmászni az emeletre, nem akarok betakarózni, vágyom valami hűvösre, de akárhányszor inni próbálok, szinte azonnal kicsapódik a bőrömön.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ilyen a fulladás? Ilyen elszáradni, és néhány óra alatt kimúlni?</div>
<div style="text-align: justify;">
Na jó, ennyire nem rossz, csak a szervezetem egyszerűen képtelen hozzászokni ehhez a klímához, mintha még sosem jártam volna itt, és túl hamar a <i>bolhából elefántot </i>szintre lépett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Eire? - halk léptek, kérdő hangsúly. Niall keres, de nem talál, mert már a földön kuporgok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Itt vagyok - felemelem a fejem, kihúzom magam, hogy lásson.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Baj van? - lecsúszik mellém a földre, én meg automatikusan nyúlok a műtött térde felé.- Rendben van.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem fáj? - a vállának dőlök, és fészkelődök egy kicsit, hogy kényelmes legyen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Már nem. - Megcsókolja a homlokom, kezemet a kezei közé fogja és a szájához húzza.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csendben maradunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem kellenek szavak, mert mindketten tudjuk, amit tudnunk kell.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megcsináltuk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hiába zörög az ég, ez már nem az a vihar, ahol a mennydörgést kell túlkiabálnunk. Nyoma sincs veszekedésnek, kiabálásnak, rosszindulatú megjegyzéseknek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az igazat megvallva semmi mást nem érzek, csak a meleget. Kintről, ahol az aszfalt önti magából a forró gőzt az esőnek köszönhetően. Itt bent, amiért beragad a házba a pára. A mellkasomban, mert annyira boldog és szerelmes vagyok, hogy az majd' szétfeszíti minden csontom. Eltör. Niall ujjai is melegek, érzem, ahogy süt minden ujjpercéből. A kényelem is meleg illatú. Hosszú idő óta most érzem igazán azt, hogy hazaértem. Itthon vagyok. A férjemmel, aki az én kissé szétszórt, bohókás, makacs szőke hercegem, aki a legkevésbé sem szőke már. A legjobb barátom, a társam, a másik felem. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mintha érezné, amit én, vagy hallaná a gondolataimat, orrával megböki a nyakam. Kiráz a hideg tőle, mindkét karom libabőrös lesz. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Annyira szeretlek - szakad fel belőlem, és fittyet hányva a hőségre, ami órák óta túlóráztat, még inkább hozzá bújok és megcsókolom.</div>
<div style="text-align: justify;">
Leginkább arra emlékeztet ez az egész, mint amikor még csak néhány hónapja ismertük egymást és úton-útfélen egymásnak estünk ha nagy ritkán találkoztunk. Most is meggondolatlanul a padlón fekszünk, de engem nem érdekel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na gyere csak velem - eltol magától és a fülembe kuncog. Teljesen megrészegített az, hogy nem vettem levegőt, kábán hagyom, hogy két lábra pattanjon és felkapjon az ölébe. Nem gondolkodom egy pillanatig sem, a felsőtestébe csimpaszkodok, mint egy kis majom. Minden pillanatban annak a húszévesnek érzem magam, aki mellette lehettem, és mintha minden szövetem és idegpályám is emlékeznének mindenre. Ugyanúgy reagálok az érintéseire, mint akkor és pont annyira vagyok szerelmes, mint annak idején. Ha nem jobban.<br />
Félúton elnevetem magam, mert nekiesik a falnak, velem együtt, de nem fáj. A pokolba is, most már semmi sem fáj, vagy rossz. Minden eltűnt, ha nem is örökre, de egy nagyon boldog és gondtalan ideig nem kell majd a házasságom és a férjem miatt stresszben élnem.<br />
<br />
<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<b>Niall</b></div>
<br />
Késő délután nyílik csak ki a szemem, és még mielőtt bármit is tennék, lerúgom magamról a takarót. Szörnyen meleg van, félig nyitott szemmel a klímát próbálom állítgatni.<br />
- Eire? - erőtlenül hanyatlok vissza, tapogatózom a feleségem után.<br />
A percekig tartó csöndet követően kénytelen vagyok kikászálódni az ágyból és én magam megkeresni őt. Csak egy nadrágot veszek fel, nehogy váratlanul belebotoljak valahol egy vendégbe, bár az is igaz, hogy legfeljebb Harryék lehetnek itt.<br />
Lassan sétálok végig a folyosón, hátha valahonnan meghallom a hangját, de teljes csend van.<br />
- Apu - Sonia amint meglát, felpattan a szőnyegről és odaszalad hozzám.<br />
-Szia Hercegnőm - leguggolok és belepuszilok a puha, babaillatú hajába- Hol van anya?<br />
- Ott - mutat a földszinti mosdó ajtajára. - De már nagyon sok ideje nem jött ki. Beteg a mami?<br />
- Nem hiszem, Kincsem. Mami sosem beteg - kissé aggasztani kezd a dolog, mert szerintem még sosem láttam lázasan, vagy csak nem emlékszem. A feje néha fáj, de akkor vagy túlhajszolja magát, vagy sokáig van fent és mindenféle híreket meg cikkeket olvas a laptopján. De soha egy köhintés vagy panasz. Eire sosem beteg.<br />
Halkan kopogtatok az ajtón.<br />
- Szivem, itt vagy?<br />
- Igen - jön azonnal a rövid, határozott válasz.<br />
- Minden rendben? - nekidőlök az ajtónak, és várok. Tudom, hogy nem szabad siettetni őt, de egyre inkább biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül zárkózott be. - Sonia mondta, hogy elég régóta bent vagy.<br />
- Persze, minden jó, csak öhm - egy pár másodpercre elhallgat - Mindjárt kimegyek.<br />
- Jó. Kérsz kávét? Vagy ennél valamit? Éhes vagyok - elszégyellem magam, mert a feleségemnek is lehet teljesen saját, privát élete, és félek, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam.<br />
- Niall...? - hallom elfordulni a kulcsot, ellépek az ajtótól. Amint kinyílik, Eire előttem áll, kissé kócosan, kisírt szemmel, fáradtan.- Beszélnünk kéne.<br />
- Tudtam, hogy baj van. Mi történt? - automatikusan a könnyeit kezdem törölgetni, és hosszan megcsókolom a homlokát. - Rosszul vagy?<br />
- Nem biztos, hogy pont most kéne kiskutyát venni - vallja be.<br />
- Gondoltam, hogy nem lesz olyan egyszerű meggyőzni téged - megilletődve nevetek fel. - Azt hittem, ennél komolyabb dologról van szó, mert sápadt vagy. De biztos csak vitaminhiány. Gyere, csinálok egy finom shaket vagy bármit, amit szeretnél.<br />
- Niall, befognád egy kicsit? - lehajtott fejjel kuncog. - Most épp össze akarom szedni minden bátorságom.<br />
- Minek? - most már tényleg fogalmam sincs, mi történik. Nagyokat pislogva nézek rá, amikor is előhúz a farzsebéből egy kis műanyag vackot.<br />
- Ez mi? Letört valahonnan? - mintha óriási szakértő lennék, a kezembe fogom. Forgatom, nézegetem, aztán kis híján eldobom.- Hogy micsoda?<br />
- Ez csak az első teszt eredménye, még semmi sem biztos - elveszi tőlem a tesztet, és mosolyogva néz rám.<br />
- Most meg tudnálak csókolni, ha nem tudnám, hogy nemrég rápisiltél arra a valamire - elnevetem magam, aztán mégiscsak felkapom őt a karjaimba és megpörgetem.<br />
- Mami? Apu? - Sonia kérdőn néz ránk.<br />
- Nincs baj, anyu nem beteg - most rajta a sor, hogy felkapjam az ölembe. - Hallom szeretnél egy kiskutyát. Így van?<br />
- Hát... - elgondolkodik. - Lehet. - - megvonja a vállát.<br />
- És mi lenne, ha nem kis kutyát kapnál? - faggatom őt, mire Eire oldalba bök.<br />
- Még ne, még nem biztos - pisszegi, de Sonia hallását semmi sem kerüli el.<br />
- Mit kapok? Cicát? - felragyognak a szemei, és irtó édesen kezd ránk bámulni, hol rám, hol az anyukájára.<br />
- Soni, mit szólnál ahhoz, ha mondjuk egyszer a mami hasában lenne egy kisbaba? - Eire nagyon finoman közelíti meg a témát, és úgy puhatolózik, mintha még csak egy feltevés lenne.<br />
A lányunk döbbenten kapkodja a fejét.<br />
- Nem kapok kutyát? - majdnem elsírja magát, ezért muszáj megmentenem a helyzetet.<br />
- Hé, királylány, ezt senki sem mondta. Inkább nem <b>csak</b> egy kiskutyát kapnál.<br />
- Szeretném - vonogatja továbbra is a vállait. - Olyan aranyos lenne, mint Harry és Britanny kisbabája? Mert nekem csak akkor kell.<br />
- Még aranyosabb lesz - súgom a fülébe, és hagyom, hogy a nyakamba boruljon.<br />
Kell néhány perc, hogy felfogjam, na meg még jó pár nap, hogy valóban be is bizonyosodjon, hogy a teszt igazat mond, de egyszerűen nem tudok uralkodni az érzelmeimen, és egy nap többször elsírom magam, amikor eszembe jut, hogy másodjára is apa leszek.<br />
Mindig is erre vágytam, hogy apa lehessek, méghozzá a legjobb. Hogy legye egy szerető, odaadó családom, akik támogatnak és akiket én is támogathatok az álmaik megvalósulásában.<br />
Sokáig azt hittem, az én családom kizárólag a szüleimre, a testvéremre és a barátaimra fog lekorlátozódni, de végül mégiscsak megkaptam én is a lehetőséget arra, hogy én is kaphassak egy szeletet az élet nagy tortájából.<br />
Én, Niall Horan, a férj, az apa és a világ egyik legboldogabb embere.<br />
<br /></div>
</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-53643212751788578532018-03-31T20:18:00.001+02:002018-03-31T20:43:11.588+02:00Köszönöm!<div dir="ltr" style="text-align: justify;">
<i>Kedveseim!</i><br />
<i><br /></i>
<i><br /></i></div>
<div dir="ltr">
</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Tudom, jó ideje nem jelentkeztem, csak csúszkáltam ide-oda a részekkel, de most egy nagyon fontos dolgot szeretnék írni Nektek.</i></div>
<i></i><br />
<div style="text-align: justify;">
<i><i>Először is, köszönettel tartozom mindazoknak, akik olvassák/olvasták ezt a blogot. Hihetetlenül jó érzés volt kapni egy kicsit a szeretetből és a véleményekből. Nem biztos, hogy el tudom mondani, mennyire jó volt látni, ahogy reagáltok, és imádtam olvasni a tetszéseket-nemtetszéseket, a találgatásokat, óhajokat, sóhajokat. Ezt senki sem tudja már elvenni tőlem, szóval KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM.</i></i></div>
<i>
</i><br />
<div dir="ltr" style="text-align: justify;">
<i>Az első hivatalos blogbejegyzés, ami a ' 00. ' címet viseli, 2016.01.30-án került ki, ami hihetetlen, de több, mint 2 éve volt. Tudom, ott még azért volt némi kihagyás, de 2016.07.31-én hivatalosan is felkerült a prológus, a 0.rész, aztán hetente (a blog eddigi életének döntő többségében) egy újabb. Nem tudom elhinni, hogy ez már ilyen „régen” történt, és azóta minden a feje tetejére állt. Többször költöztem, elkezdtem az egyetemet, aminek már a felén hipp-hopp túl is estem, de a blog, és ti (akkor is, ha az utóbbi időben bújkáltok!) maradtatok. Hálás vagyok, a le nem írt gondolatokért is, pláne azokért, amit meg is osztottatok velem.</i></div>
<div dir="ltr" style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div dir="ltr" style="text-align: justify;">
<i>Szerintem nem árulok el nagy titkot ezek után, már csak az epilógus várat magára, viszont azt szeretném egy hosszabb, valóban mindent lezáró részként megírni. Addig is, jó pihenést kívánok mindenkinek, tanuljatok sokat (én is ezt teszem majd részben), és ha esetleg van bármilyen elképzelésetek, kérdésetek, azt továbbra is várom itt, vagy<a href="https://ask.fm/Lu_blog" target="_blank"> Ask.Fm</a>-en.</i></div>
<div dir="ltr" style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div dir="ltr" style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div dir="ltr">
</div>
<div style="text-align: justify;">
♥️<i> </i></div>
<i></i><br />
<div style="text-align: justify;">
<i><i>xx Lu</i></i></div>
<i>
</i>Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-25420760249077016052018-03-23T22:50:00.004+01:002018-04-20T23:02:26.331+02:0060. Fuss el véle<div style="text-align: center;">
<b>Niall</b></div>
<br />
<br />
<div style="text-align: justify;">
Fáradt vagyok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kimerültnek érzem magam, mintha minden éjszaka feleslegesen aludnék, ugyanis minden egyes nap megerőltető, több energiám veszi el, mint amennyit a pihenés ad. De megéri. Tudom, hogy egyszer csak eljön a napja annak, hogy befejezzük ezt, és akkor nem leszek zombi, élvezni fogom az életem, ami csak az enyém, és azoké, akiket jobban szeretek mindennél.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az órámra nézek, még csak reggel fél hét van. A ház csendes, az ágy mellettem teljesen üres, és hideg. Nem foglalkozom azzal, menyire nehéz, kimászom az ágyból, hogy a még félig üres konyhában ücsörögjek még néhány percet, mielőtt elindul a nap.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kávét és reggelit csinálok, bekapcsolom a tévét, hogy szóljon valami a háttérben. A híreket már egy óriási szendviccsel a tányéromon hallgatom meg, és döbbenten figyelem, mennyi szörnyű dolog történik a világban, amíg én kényelmesen elhelyezkedve a kanapén kezdem a napot.</div>
<div style="text-align: justify;">
Pontban nyolckor megszólal a csengő, majd' kiugrik a szívem, de amilyen gyorsan csak tudom, összeszedem magam, és rohanok a kaputelefonhoz. Nem gondolkodom, fölösleges, tudom, ki az és mit hozott, ráadásul az ablakból figyelve látom, ahogy a költöztető cég autója elfoglalja a kocsibejárót. Hosszan nyomom a gombot, amíg a kapu ki nem nyílik, hogy beállhassanak az udvarba.</div>
<div style="text-align: justify;">
Amikor meglátom a rengeteg dobozt, elfog a hányinger, és hogy még mindig mennyi munka van ezzel a hellyel. Hogy az emeleten még festék szag van, a fürdőszobában nincs meleg víz, mert valami megint nem jó, hogy az ablakok porosak és még mindig van olyan helyiség, ahol sem a padló nincs lerakva, sem a falak nincsenek lefestve. Végeláthatatlannak tűnik, és már csak alig pár hét maradt a turnéig. Ennél idegesebb talán még sosem voltam, de a legrosszabb talán nem is az, hogy egyedül kell megküzdenem mindezzel, hanem hogy nem tehetek ellene semmit, és csalódást fogok okozni magamnak és mindenkinek, akinek eddig azt mondogattam, mennyire kézben tartom a dolgokat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kimegyek az udvarra, hátha hasznossá tudom tenni magam, de még félúton sem járok, amikor a telefonom villogni és rezegni kezd.</div>
<div style="text-align: justify;">
Eire az, így inkább visszamegyek a házba, és kitámasztom a készüléket, hogy mindent jól lássak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sziasztok - integetek a kamerába rögtön, és mosolyogva figyelem, ahogy a lányom gondosan maga felé fordítja az anyja telefonját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te beszélsz apával, Kincsem? - Eire hangját csak a háttérből hallom. Jó kedve van, mint mindig, amikor felhív, de félek, hogy ha egyedül van, vagy nem beszélünk, akkor korántsem így érez.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen - jelenti ki Sonia határozottan, és ellentmondást nem tűrve fordul felém, én pedig teljes mértékben neki szentelem a figyelmem. -Nézd papa, kiesett egy fogam - közelebb hajol és vicsorogni kezd. Valóban, az alsó fogsora hiányos lett, és egy jókora szünet van most ott, ahol eddig egy édes kis fogacska volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És kaptál valamit a Fogtündértől? - a kérdésemre felkapja a mobilt, és szaladni kezd a szobájába.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ott is mindenhol csomagok vannak, dobozok, de az ágya továbbra is tele van mindenféle játékkal, plüssállattal és egy kis dobozkával.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mama azt mondta, ezt ő küldte, mert nem sírtam amikor kiköptem - elsöpör egy tincset azzal a kezével, amiben a telefon is van, ezért egy rövid időre csak valami sötét, sistergő valamit látok. Addig is, amíg nem látom újra, hangosan nevetek azon, hogy ez a kislány tetőtől talpig hercegnős, pasztell ruhákban járkál, és úgy szokott köpködni, mint ahogy én sem tettem soha, és Louisnak hála naponta több órán keresztül képes rúgni a bőrt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szívecske, lassabban - azt veszem észre, hogy olyan reflexeim lettek, mint az anyjának, és mióta megy, beszél, hadonászik, egyedül eszik és magának önti a tejet a reggeli müzlire, <i>ez fontos, mindig ki kell hangsúlyozni, ha valakivel találkozunk, </i>szóval amióta már ilyen nagy lány, állandóan a frász kerülget, hogy egyszer valamit magára borít, vagy elvágódik a padlón, amikor van valami olyan a kezében, amivel megsértheti magát. Arról pedig nem is akarok hallani, hogy biciklire ül, amíg nincs itt velem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nézd - egy vacak műanyag gyűrűt mutogat, amiről nemrég Eire is beszámolt, hogy gyakorlatilag önmagát meghazudtolva vergődött érte Sonia az egyik üzlet játékosztályán. - És még ilyen is van rajta! - Lelkesen mutogatja továbbra is, hogy nemcsak hogy borzasztó sárga aranyra van festve, de még egy műanyag "gyémánt" is van rajta, ami világoskék. - Ilyen van a mesében is, és most már nekem is!<br />
- Nagyon csinos, megmutatod hogy áll a kezeden? - lányos apaként mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, hogy valódi érdeklődést fogok mutatni az ilyen apróságok iránt, és valóban egyetlen másodpercre sem kell megjátszanom magam, mert egyszerűen minden érdekel, ami a lányommal kapcsolatos.<br />
- Nem megy rá a duci ujjamra, csak erre - suttogni kezd, és a kisujjára felrángatva mutogatja a gyűrűt.<br />
- Neked vannak a legszebb ujjacskáid Hercegnőm - suttogni kezdek én is, és együtt nevetünk.<br />
Tiszta Horan. És nem csak azért, mert elfogult vagyok, hanem mert egyszerűen magamat látom benne. A grimaszaiban, a nevetésében, a folyton csillogó kéke szemében. Egyszerűen olyan, mint én vagyok és voltam kicsinek, csak lányban.<br />
- Anyaaaa! - a kiabálásából ítélve Eire valószínűleg pont kényelembe helyezte magát, vagy majdnem lepihent. - Anya, nézd!<br />
Visszaszalad a nappaliba, ahol Eire valóban a kanapén ülve hajtogatja a gyerekruhákat egy óriási, kék bőröndbe.<br />
- Nyuszikám, add oda anyunak egy kicsit a telefont.<br />
Meg sem kérdezi, miért, egyszerűen csak odanyújtja a telefont, és még hallom, hogy eltrappol a teraszajtóhoz, és elkiáltja magát, amint megpillantja a keresztszüleit.<br />
- Fogalmam sincs, mitől ilyen, de esküszöm, nem adok neki se kávét, se fekete teát - az arca fáradt, nyúzott. Pont, mint az enyém. De mosolyog, és ez jól esik.<br />
Látni rajta a távolság jeleit, pedig alig néhány hete jöttem az Államokba. A szemei alatt sötét karikák, a fehér rész majdhogynem rózsaszínnek tűnik innen, olyan sűrűn van a vörös erekkel teleszőve.<br />
- Ma már magamtól keltem, most hozták a nappaliba való bútorokat.<br />
- Reggeliztél? - még ilyen messziről is gondoskodó, minden idegszálával rám figyel. - Mindened van? Hol mosol?<br />
- Kicsim, ne aggódj - igyekszem megnyugtatni őt, bár igaz, ami igaz, az elmúlt pár napban inkább vettem pár pólót, meg egy nadrágot is, de erről nem feltétlenül kell tudnia. - Minden a legnagyobb rendben, már csak ti hiányoztok. Na meg még vissza kell jönnie a szerelőknek a fürdőszoba miatt. És még a vendégszoba sincs kész, sem a hálószobánk, mert csak egy matrac van bent, de tényleg, minden rendben. Mire ideérsz, minden szuper lesz.<br />
- Hidd el, egy cseppet sem izgatna, hogy a földön kell aludnom, ha végre nem egyedül kellene felkelnem - hátra fordul, és azt hiszi, nem látom, de megtörli a szemét.<br />
- Ne sírj, hé- megpróbálom a lehetetlent, és azon töröm magam, hogy elterelődjön a figyelme a többórás időeltolódásról, a távolságról és arról, hogy mi már megint szörnyen mesze vagyunk a másiktól.<br />
- Azt hittem, könnyebb lesz. Hogy csak pár nap, és olyan sok dolgom lesz, hogy nem lesz időm aggodalmaskodni, de Niall, ez borzalmas - a szomorkás aligha lenne elég, ha el akarnám mondani, mit látok rajta és mit érzek én.<br />
- Most már sokkal kevesebb van hátra, mint amennyit kibírtunk. Mire észbe kapsz, már nem fogsz tudni levakarni - piszkosul hiányzik, minden egyes nap minden egyes percében. Szívem szerint én sem lennék itt, de akkor ki tudja, mi történne. Lehet, csak túlreagálom, de szentül hiszek abban, hogy amíg én itt vagyok, addig biztosan nem áll meg a munka, és végtére is, én vagyok a férfi, és a férfiak férfias dolgokat csinálnak, mint például kertépítés meg álmennyezet ragasztás. Mert most nem Niall Horan vagyok, a zenész, hanem Niall Horan, az apa, a férj, akinek gondoskodnia kell a család kényelméről és biztonságáról.<br />
- Ha még egyszer valaha házat vennénk, az csak bútorozott lehet, ami azonnal költözhető, mert nem birok ki nélküled ilyen hosszú időt - a hajába túr, és amikor meglátom az első igazi, kövér könnycseppet a szeme sarkában, muszáj másra figyelnem, mert annak sosincs jó vége, ha elbőgjük magunkat. A válla mögött bekúszik a képbe Harry, aki a karjaiban tartja Soniát, mellette pedig szorosan Britanny követi. Azaz, Britanny és az óriásira nőtt hasa.<br />
- Bonjour! - kicsit hangosabban beszélek, csak hogy biztosan meghalljanak.<br />
- Ó, fogd be, Niall - Britanny meggyötört arccal ül le, és észre sem veszi, hogy a barátnője mellette szipog.<br />
- Szevasz! - Harry is integet, és mintha csak ő tartaná egybe az előtte ülő lányt, ráteszi a kezét a vállára. - Mi a helyzet?<br />
- Nem sok, még van min dolgozni, de Liam megígérte hogy beugrik segíteni holnap. Nem tudom, szerintem pályát tévesztettem - büszke vagyok egyébként mindarra, amit eddig megcsináltam vagy kitaláltam, ugyanis Eire egyetlen egy zugot sem látott még, csak a nappalinak azt a részét, ahol mindig fogadom a hívásait és mindig maradok, amíg beszélünk. - Veletek minden rendben?<br />
- Még van pár nap, de én már alig tudok várni - izgatottan, csillogó szemekkel magyaráz.<br />
- Persze, ő alig várja! Ő! - Britanny még mindig harsány, szókimondó, és ezek szerint a megszokottnál is feszültebb mostanában. - De ha egyszer bevonulok abba a kórházba, a barátod a közelembe nem jöhet. - Fáradtan pufog, és most pontosan olyan, mint amikor megismertem.<br />
Imádni valóak, és talán azt sajnálom az egyik legjobban, hogy most nem lehetek otthon. Most, amikor a legjobb barátom apa lesz, a lányomnak kiesett az első foga, a feleségem pedig lassan végkimerülésében már a mobilját sem tudja pá percnél tovább tartani.<br />
De mégis, most érzem igazán, hogy milyen szoros kötelék van köztünk. Nem csak mert együtt nőttünk fel, és ki tudja, milyen rég óta egymás életének szerves részei vagyunk, hanem mert még ilyenkor is képesek vagyunk időt szánni a másikra, és annyi időt töltünk együtt, amennyit csak lehet.<br />
- Majd én tavol tartom tőled, ne félj! - tudom, hogy ha Harry nem lenne ott a folyosón, vagy a huszonöt méteres közelében, teljes lenne a káosz és a pánik, ugyanis ő az egyetlen élő ember ezen az egész világon, aki egy személyben megtestesíti Britanny minden gondját és boldogságát.<br />
- Helyes - felmutatja a hüvelykujját, majd fészkelődni kezd.<br />
- Hagylak titeket, majd beszélünk - érzem, hogy el kéne köszönnöm, mielőtt belebonyolódbánk egy olyan beszélgetésbe, amire most sajnos nincs időm, de Eire arca olyan meggyőző próbál lenni, hogy még maradjak, beszéljünk egy kicsit, hogy ez baromi nehéz.<br />
- Mikor jössz haza? - kérdezi immar a feleségem, ölében a lányunkkal, aki döbbenten pislog hol rám, hol az anyjára.<br />
- Jövőhéten szerdán, de vasárnap már jövök is vissza.<br />
- Papa, tenyleg itthon leszel? - Sonia döbbent mosollyal kérdez, és boldogan tapsikolni kezd.<br />
- Igen kiscicám, sietek majd haza hozzád.<br />
- Jó, gyere. Ana béna mesét mond este - durcásan felhúzza az orrát, majd mint aki jól végezte dolgát, szeretetteljesen bebújik Eire karjai közé.<br />
- Na szép - nevet fel Eire is, a többiekkel együtt.<br />
- Anyu is szuper mesét mond, ebben biztos vagyok. - attól függetlenül, hogy ezt mondom, tudom, hogy én sokkal viccesebbet találok ki estéről estére, ráadásul hízelgő, hogy Sonia ebben engem jobbnak tart. Legalább ebben! - De ne haragudjatok, most mennem kell, mert rengeteg a dolog. Később beszélünk, vigyázzatok magatokra, sziasztok - integetek a kis társaságnak, majd kilépek az egészből.<br />
Mire kiérek az udvarra, mindent kipakolnak a szállítók, és egy darab papírt lobogtatva sietnek felém.<br />
- Itt van ezen, hogy mit hoztunk most. A kódok a csomagoláson is rajta vannak - lassan egy hónap telt el azóta, hogy először betolatott ide ez az autó, de még mindig nem hiszem el, hogy ilyen sok holmi befér egy családi házba.<br />
- Rendben, köszönöm - még mindig nem jegyeztem meg a fickó nevét, de rendes, minden héten pontosan érkeznek, semmi sem sérült még meg, és mindig az van a kartonokban és a fóliák alatt, amiért fizettem és ami a szállítólevelen szerepel. - Egy kávét hozhatok esetleg? Most hogy már tudok csinálni.<br />
Mindketten nevetünk, hiszen múlthét közepéig minden reggel a közeli Starbucksban reggeliztem és ott vettem meg egy napi kávéadagomat, amit itthon beraktam a hűtőbe, mert csak ennyire volt képes a konyhám. Volt a közepén egy hűtő, ami egy ideiglenesen bedugott hosszabbítóról ment.<br />
- Kösz, nem, még jövünk egy kört, de rendes magától Mr Horan.<br />
- Nos, rendben. Akkor majd délután megkérdezem újra.<br />
- Viszlát - kezet fogunk, és a tőle kapott papírral a kezemben nézem, ahogy kifordulnak a ház elől, majd eltűnnek.<br />
Izgatottan dörzsölöm a tenyerem, mert annak ellenére, hogy fáradt vagyok, minden nap lelkesen cipelem be a dobozokat és úgy bontogatom őket, mint egy gyerek, akinek születésnapja van. Pláne, ha a lányom szobájába kerül be valami.<br />
Megígértem Eirenak, hogy minden tökéletes lesz, szép, biztonságos, és nem lesz túlcsicsázva. Én tartom a szavam, nekem nagyon is tetszik, és már csak néhány apró finomítás szükséges ahhoz, hogy teljes mértékben költözhető legyen. Nagyjából minden így áll, és minden egyes percben azt várom, mikor mehetek ki a családom elé a reptérre, mikor hozhatom őket végre ide, és mikor mondhatom, hogy itthon vannak.<br />
<i>Itthon.</i><br />
Furcsa erre gondolni. Nem itt születtem, nem itt nőttem fel, nem itt lettem sikeres, nem itt lettem férj, apa, mégis most ide jövök haza. Volt már errefelé korábban egy lakás, amit béreltem, de az nem ugyanaz. Volt már ebben a városban lakásom, ami a saját tulajdonom volt, de akkor még csak golfütők és sör volt betárazva, hogy bármikor elmehessek egy napot kikapcsolódni, vagy áthívjam a barátaimat.<br />
Ide viszont nem csak egy lakáskulcsom lesz, hanem az egész életem. A feleségem, a gyerekem, és talán egyszer mondhatom, hogy a gyerekeim. Ide jövök haza, erre a házra fogok gondolni, ha megkérdezik, mikor voltam otthon legutóbb. Itt fogok élni, valószínűleg jó sokáig, addig, amíg vissza nem vonulok a nyilvánosság elől, és akkor majd az unokáim felpakolnak valami turistaosztályra, és segítenek visszaköltözni Írországba.<br />
De ez még messze van, előbb otthont kell építenem, hogy teljesen új, tiszta lappal indítsunk, és egy újabb, lehetőleg jobb életet kezdjünk.<br />
<br />
<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<b>Eire</b></div>
<div style="text-align: center;">
<b><br /></b></div>
<div style="text-align: justify;">
Háton fekve, éberen számolom a perceket. Ugrásra készen állok, bármikor hív Harry, Britanny vagy Niall. Lassan mindenünket eladtam, összepakoltam, vagy elküldtem Los Angelesbe. Nincs munkám, eladtam az üzletrészem, és csak addig intézem Brits nevében a dolgokat, amíg meg nem születik a babája.</div>
<div style="text-align: justify;">
Természetesen fogalmam sincs, fiú lesz, vagy lány, mert azt egyikük sem árulja el - Harry állítólag nem is tudja, nehogy elkotyogja mindenkinek. De már várom őt. És akármikor erre gondolok, pityeregni kezdek. Nem azért mert fájna valami, vagy irigy lennék, hanem mert büszke vagyok. Méghozzá annyira, hogy legszívesebben minden szembejövő idegennek az utcán elújságolnám, hogy az én fantasztikus barátnőm végre anyuka lesz, és egészen biztos csodálatos szülője lesz annak a csöppségnek, aki bármelyik pillanatban megszülethet. És Harryre is. Hogy ott, és akkor, mikor újra megkértem Niall kezét végre hallgatott rám és nem engedte el maga mellett a lehetőséget. Büszke vagyok rá, amiért végre a sarkára állt, arra, hogy tökéletes apa akar lenni, és bár eddig is remek ember volt, nagyon szerettem és szeretem a mai napig is, még jobb akar lenni. Maximalista, hogy mindent megadhasson azoknak, akik számára tényleg fontosak. Ezért vagyok rá ilyen mérhetetlenül büszke. És Niallre is. A férjemre, aki másodszor is hangosan kimondta az igent, aki több, mint egy hónapja csak azon fáradozik, hogy új otthont teremtsen nekünk, titkolózik, épít, szerel és rendezget a mi kedvünkért, hogy nekünk csak az itteni személyes holmival kelljen foglalkoznunk, és azzal, hogy felszálljunk majd egyszer csak a repülőre. Szörnyen izgatott vagyok már, és el sem tudom mondani, mennyire várom már a pillanatot, hogy belépjek abba a házba. Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű és kifogástalan, mert ismerem már annyira Niallt, hogy tudjam, milyen az ízlése a házak terén, de leginkább azt szeretném, ha együtt teremthetnénk belőle otthont. Hogy talán egy nap legyen még egy gyerekünk, vagy egy kutyánk. Együtt főzzünk, élvezzük a napsütést, a meleget, hogy nem esik ennyit az eső, vagy elvigyük Soniát az óceán partjára sétálni, pálmafák alatt heverésszünk, és minden nap szeressük egymást. Mert én soha, de soha többé nem akarok úgy ébredni, mint egy komolyabb veszekedés után. Nem akarok karikás szemmel, bujkálva elindulni dolgozni, hogy ne kelljen Niall szemébe néznem azok után, amit előtte éjszaka egymás fejéhez vágtunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
És persze magamra is büszke vagyok. Mert igenis megtettem minden tőlem telhetőt, hogy jóvá tegyem a korábbi bűneimet, hogy elfeledtessem a lányommal, hogy valaha is arra kellett ébrednie, hogy veszekszem az apjával, és remélem, valamilyen úton-módon ez törlődni fog az emlékei közül. </div>
<div style="text-align: justify;">
Victoria szerint remekül csináltuk végig. Harcoltunk, és akartuk, hogy jobb legyen. Én ehhez a részéhez nem értek, de azt tudom, hogy ha meg is siratott minket, el is vette a kedvemet néha az egész élettől, azért rengeteget segített. Lehet, hogy nélküle is sikerült volna, de biztosan sokkal, de sokkal tovább szenvedtünk volna.</div>
<div style="text-align: justify;">
Volna, volna..utálom ezt a szót. Pedig megfogadtam, hogy soha többet nem lesz még egyszer olyan, hogy én megutálok egy szót. Úgy nem, mint amennyire egy időben az 'akkor'-t gyűlöltem. </div>
<div style="text-align: justify;">
Akkor és volna.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy életre megszabadulok tőlük.</div>
<div style="text-align: justify;">
Felkapom a fejem, amint felvillan a telefonom képernyője. Harry az.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Most? - szólok bele, és rögtön lerúgom magamról a takarót. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem tudtalak felhívni - szipog, és a hangja minden egyes kiejtett hang után elcsuklik. - Kisfiú.</div>
<div style="text-align: justify;">
Remeg kezem-lábam, a térdeim képtelenek megtartani a súlyomat. Lerogyok az ágyra, és én is sírni kezdek. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól vannak? - ez minden, amit tudok mondani.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, B még alszik, nemrég vitték fel az emeletre. Eire, olyan gyönyörű, és az én fiam - végképp eltörik a mécses, zokogok, és bólogatok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, a tied. - Eszembe jut, hogy nem lenne rossz megszólalni, már ha tudok, mert a bólogatást se nem látja, se nem hallja. - Bemehetek?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Persze, itt leszek egész éjjel - olyan elszánt, és aranyos, mint amilyen Niall is volt 4 éve. </div>
<div style="text-align: justify;">
Egy óra múlva Soniával és egy táskával, amiben a lemaradt, de fontos holmik vannak, megérkezek. A folyosón Harry félig ül, félig fekszik, le-leragadnak a szemei, és párszor már lefejelhetett valamit, mert egy határozott piros folt van a homlokán. Amint észrevesz felpattan, és rohan felénk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sziasztok - még mindig az az első, hogy Soniát az ölébe kapja. - Szia hercegnő, hát te ébren vagy?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mama azt mondta, hogy Britanny pocakjából kijött a kisbaba - édesen magyaráz, a csicsergő hangja visszhangzik az üres folyosókon. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, ez így van - Harry a könnyeivel küzd, de persze emellett nevet. - És nagyon szép kisbaba lett. Megnézed velünk?</div>
<div style="text-align: justify;">
- De ugye ezután is szeretni fogtok engem? - kissé kétségbeesetten faggatja a keresztapját, csodálkozó, nagy tekintettel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kicsim, megbeszéltük már, nem? - párszor végigsimítok a hátán, mert már néhányszor leültem Sonia mellé amíg rajzolt, vagy játszott valamivel, beszélgettem vele, mert rettenetesen megijedt, amikor megtudta, hogy a keresztszüleinek saját babája lesz, és félt, hogy őt innentől kezdve nem látja majd. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó, de Harrytől kell hallanom - felhúzott orral szól vissza, és lesöpri a kezem a válláról. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez csak természetes. Te a mi kis Hercegnőnk vagy, és leszel mindig is. Nagyon fogunk szeretni Britannyvel amíg csak élünk. Csak most már lesz egy sírós kisfiú is velünk, aki egy nap ugyan úgy imádni fog téged, ahogy mi.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó, mert akkor én is szeretni fogom őt - megrántja a vállát, és Harry nyakába borul.</div>
<div style="text-align: justify;">
Gyorsan, amíg nem figyelnek rám, írok egy gyors üzenetet Niallnak, hogy bejöttünk a kórházba, ha gondolja, nyugodtan hívjon fel, ébren vagyok. Aztán mire végzek, már indulunk is, hogy megnézzük a kis örököst.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És hogy hívják? - érdeklődök, mert már most minden porcikámmal imádom, pedig még nem láttam, és annyira sokáig titkolták előlem a nemét, hogy mindent tudni akarok róla.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jonathan Lester Styles - kihúzza magát, úgy mutat a csendben alvó csöppségre Britanny ágya mellett. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mindketten félrebiccent fejjel alszanak, a barátnőm és a kisfia, az én szívem pedig hatalmasakat dobban, mert sokkal szebbnek látom őket másoknál, és ahogy átpillantok a mellettem álló barátomra, tudom, hogy ő is pontosan erre gondol.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azért, az élet mégiscsak szép, nem? - még egy kicsit szipog, de nem sír.</div>
<div style="text-align: justify;">
Én viszont igen. </div>
<div style="text-align: justify;">
Bólintok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jaj már, még nem mondjuk ki - szabad kezével a hátamat dörzsölgeti, próbál megnyugtatni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mit? - értetlenkedek egy sort, mert tényleg nem tudom, miről beszél.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudod, a történet végén. Még nem mondjuk, hogy itt a vége, fuss el véle. Ez egy ilyen rész, de valamiért azt érzem, hogy még csak most kezdődik a java.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az biztos - nekidőlök a vállának, megnézem, mit válaszolt Niall, aztán a figyelmem újra a barátaimnak szentelem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Most itt jó. Bár Niall piszkosul hiányzik, és furcsa, hogy ilyen csend van, mert Louis még nem ért ide, Liam a férjemmel van, Zayn holnap érkezik, de mi itt vagyunk, és örülök, hogy erről nem maradtam le.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De. Tényleg szép az élet - válaszolok kissé megkésve, aztán csendben maradunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy szó nélkül állunk, a folyosóról figyelünk. Harry karjaiban Sonia lassacskán visszaalszik, mi pedig hang nélkül figyeljük minden mozdulatát Brittsnek.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-39905155502064351612018-03-14T17:03:00.000+01:002018-03-16T23:54:30.865+01:0059. Mind megtettük<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<i>Sziasztok!</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Nem,én sem így terveztem, de sajnos az egyetem minden nap áthúzza a terveimet, amitől már égnek áll a hajam, és akárhányszor arra gondolok, hogy milyen sok van még hátra, legszívesebben elsírnám magam. </i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Ne haragudjatok, nem akartam egy rövid, semmiről nem szóló részt feltenni, viszont mire elértem ezt a hosszúságot/tartalmat, addig igencsak sok idő - közel 2 hét - telt el. Viszont a jó hír az, hogy már csak legfeljebb kétszer fogok bocsánatot kérni a késedelmekért.</i></div>
<b><br /></b>
<br />
<div style="text-align: left;">
<i>xx Lu</i></div>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b>Eire</b></div>
<br />
Fal fehér vagyok, és úgy szorítom szegény Britanny kezét, hogy úgy érzem, kis híján el is töröm néhány ujját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hol vannak? - súgom oda, és közben odaintek a terem túl felén ácsorgó ismerősöknek, köztük néhány olyannak is, akiket ha agyon vernek se tudnék pontosan megnevezni. A lényeg, hogy ismerik, szeretik Niallt, és őt jöttek felköszönteni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Perceken belül ideérnek, ne aggódj - egy újabb poharat nyom a kezembe, egyúttal pedig leteszi az üreset a többi mellé a könyöklőre. - Igyunk még egy pezsgőt, és kezdj csak el bemutatni mindeninek. Kell egy pasi.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Brits! - felháborodva kapom fel a fejem. - És Harry?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na ne, ezt most ne- belekortyol az italába, és még kettőt elvesz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi történt, amíg Soniara vigyáztatok?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Semmi.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Valaminek kellett történnie, különben nem lennél ilyen - méregetem, hátha elárul valamit a testtartása, az arca, vagy az, ahogy idegesen toporog a felhőkarcoló szandáljában.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerintem Louis téged keres - bök a fejével elénk, és valóban ott áll Lou néhány méterre, és int a kezével, hogy menjek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Erre még visszatérünk- figyelmeztetem, és a teli poharam letéve elindulok a terem közepe felé.<br />
- Alig várom - forgatja a szemét, és olyan cinikusan horkant fel, mint talán még soha életében. Pedig mestere a technikának.<br />
Legyintek, és úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna, inkább Louis felé sietek, hátha tud valamit a fiúkról.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Most állt ide a kocsi - a hangja olyan lelkes és buzgó, hogy nekem is azonnal elpárolog az idegességem, helyette pedig alig várom, hogy ismét láthassam a férjem bicegni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Végre! Már azt hittem eltévedtek, vagy történt valami. Megyek, köszönök nekik - amint újra megtennék egy lépést, Louis megfogja a karom, és finoman visszaránt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nehogy kimenj! Itt bent kell lenned. Elvégre te "csajos programon vagy Gigivel" - eszembe jut a fedősztori, és emiatt megcsappant lelkesedéssel, de továbbra is boldogan, izgatottan várok tovább. Kisvártatva megérkezik Gigi is mellém, hogy minket vegyen észre a lehető legkésőbb a hamarosan betoppanó Niall.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Itt van a torta, majd behozzák, amikor szólunk - látom rajta, hogy élvezi ezt az egészet, de már nincs időm válaszolni, mert megérkezik Liam, tartja az ajtót Niallnek, aki rutinos, ám megfontolt mozdulatokkal szökdécsel be.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi a f...Liam, arról volt szó, hogy csak páran leszünk - a döbbenet után széles mosollyal az arcán ácsorog, amikor mindenki tapsolni kezd, Harry és Zayn pedig megérkezik egy hatalmas tortával.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Boldog születésnapot, Nialler - finomat hátba veregeti Liam, én pedig alig bírom kivárni, hogy odafuthassak hozzá, megölelhessem és össze-vissza puszilhassam az arcát.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tesznek pár lépést a tömeg felé, a rég nem látott barátok, ismerősök gyűrűjében áll Niall, döbbenten mosolyog, kezet fog és puszikat osztogat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Victoria jól mondta. És Erin is. Mindenki. Én soha nem fogom tudni nem imádni ezt az embert. Történhet bármi, a végén úgy is ott kötök ki, hogy egy barom vagyok, és ő is, de egymáséi, és ezen semmi és senki nem tud változtatni. És remélhetőleg nem is akar.<br />
Minden másodperc legalább egy órának tűnik, és amikor eljön a megfelelő alkalom, óvatosan Niall mellé sétálok, és megfogom a kezét.<br />
- Boldog születésnapot, Szerelmem - a fejem ráhajtom a vállára, és együtt nézzük, ahogy a miniatűr tűzijáték leég a torta tetején.<br />
- Köszönöm - homlokon csókol, és kézen fogva állunk egymás mellett, én rá, ő pedig a mankóira támaszkodva.<br />
Fogalmam sincs, melyikünk kezd el előbb pityeregni, de mire végig énekli a kis tömeg körülöttünk a <i>Happy Birthday</i>-t, és elfújja a gyertyákat, már mindketten hüppögünk. El sem tudom képzelni, hogy mi lenne, ha ennél jobban szeretném, ha ennél is jobban nyomná a mellkasom az a boldogság, amit most érzek, és ha nem lennék meghatódva, eszembe jutna minden egyes szó, amit valaha könyvben olvastam, akkor sem lenne elegendő a szókincsem, hogy elmondhassam, mit jelent nekem ez az ember. Viszont ez láthatóan nem zavarja Niallt, megelégszik azzal, hogy itt vagyok vele, fogom a kezét, és minden mozdulatát figyelem, miközben egyesével fogadja a gratulációkat. De egy pillanatra sem felejtem el, hogy néhány méterre tőlünk, Gigi táskájában lapul az egyik ajándéka, sőt, egyre inkább izgulok, ennek ellenére tartom magam a végső döntésemhez, hogy majd akkor kapja meg, amikor kettesben maradunk, mert sokkal több ismeretlen van itt számomra, mint terveztem, és mégiscsak egy méregdrága ruhában vagyok, amiben bár tökéletesen kapok levegőt, és mozogni is tudok, eléggé megterhelőnek tartom benne az ácsorgást és azt, hogy néha Sonia megunja a keresztszüleit és az apját, és átkönyörgi magát az én karjaimba, amikor épp nem a padlón kezd önfeledten száguldozni négy kerék meghajtásban. Szóval az ajándék várat magára, legalábbis az enyém, viszont a többiek szép sorban adják át neki.<br />
Lazul az embergyűrű körülöttünk, szétszélednek a vendégek, Niall pedig hatalmas vigyorral az arcán bontja ki a fiúk további ajándékai.<br />
- Ne csináljátok már, Liamnek már sikerült megríkatnia, muszáj ezt nyilvánosság előtt folytatni, - nevetve csuklik, és szorongat egy borítékot.<br />
- Sosem leszel igazi férfi, bakker - böki meg kicsit Harry, ezzel is arra buzdítva a férjem, hogy kezdje már el kibontani a meglepetésüket.<br />
- De ugye nem játékpénz? - áll meg hirtelen egy pillanatra. - Mert az már kezd rettentő unalmassá válni.<br />
- Ha nem pofáznál ennyit, már tudnád, hogy nem az -szól közbe Louis is, aki Zayn mellett állva irtó édesen izgul, hogy mit fog szólni hozzá Niall.<br />
Én is csak annyit tudok, hogy valami olyan, amire valószínűleg mindig is vágyott, de mégsem vette meg magának, mert mindig talált valami kifogást. Gondolom az is erősen közrejátszott, hogy egy ideje már mellette vagyok, és az elmúlt két évben elég sokat kellett a gyerekvállalás miatt félnünk, küzdenünk és izgulnunk.<br />
Végre valahára kihúzza a félbe hajtott lapot és egy köteg kártyát. Engem elkap a nevetés, és szégyen, nem szégyen, belekuncogok Niall ingébe, mert baromira aranyos mind a csomagolás, mind a körítés. A kék-ezüst szélű lapocskák pedig a régi autós kártyákra emlékeztetnek, csakhogy ezeken itt NFL játékosok vannak.<br />
- Nem, ez nem lehet igaz- hebeg Niall megilletődve. -Ez a teljes gyűjtemény, srácok, ez lehetetlen!<br />
- Nem az! - Mosolyog Zayn, és kihúzza magát, ahogy a többiek is.<br />
- És ez még nem minden, olvasd el ami a papíron van! - Szól közbe Liam is, aki már türelmetlenül hintázik előre-hátra.<br />
Niall pedig olvasni kezd. Elmélyülten, tágra nyílt szemmel, először meglepetten, a végén pedig ismét a könnyeivel küzdve.<br />
Ugyanis a barátai, ez a négy fantasztikus ember, kiegészülve Gigivel, megvették neki a következő szezonra a bérletet, így ha akarja, minden egyes meccsen ott lehet.<br />
- Isten éltessen Neil - Harry olyan büszke magukra, hogy már-már ijesztően széles vigyor ül ki az arcára. Niall pedig felhagy a macsóskodásával, megszorítja a kezem, és csak annyit mond: - Látni fogom mindet!<br />
Ettől én is meghatódom, és a kezét szorongatva örülök vele együtt.<br />
- Boldog szülinapot, még egyszer - Gigi is odacsapódik hozzánk egy puszira meg egy ölelésre. - Na de most már irány a torta, annyira kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz szólni!<br />
A férjemnek nem igazán kell ennél több, kisfiús lelkesedéssel biceg oda az állványhoz, megragadja a kést és gondolkodás nélkül beledöfi. Igaz, csak az elején lelkes, aztán többen segítenek neki, a végén meg már teljesen önkiszolgálóvá válik a dolog, és a gyönyörű műalkotásból nem marad más, csak egy kis cukormáz meg krémmel összetapadt piskótamorzsa.<br />
<br />
<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<b>Niall</b></div>
<br />
Mindenem remeg, rettenetesen izgatott vagyok. Nem csak azért, mert temérdek rég nem látott ismerőssel találkozhatok most, hanem mert a fejem búbjától egészen a lábujjaimig tele vagyok boldogsággal, hálával és szerelemmel. Megfeledkezem arról az apróságról is, hogy most még rettenetesen fárasztó a járkálás, bármennyire is élvezem, hogy nem vagyok ágyhoz kötve, azért érződik a hatása a jó néhány napos pihenésnek, és pár óra után muszáj leülnöm, és úgy beszélgetnem.<br />
Inni nem nagyon iszom, egyrészt, hogy lefekvés előtt be tudjam venni a fájdalomcsillapítóimat, másrészt annyi mindenkivel futok össze, hogy szinte be nem áll a szám, és minden, amire vágyom most is, az csak egy pohár víz.<br />
- Tessék - Eire lehuppan mellém az egyik székre, és amíg én a poharat szorongatom, addig átveszi az ölébe a lányunkat. - Jól érzed magad?<br />
- Igen, köszönöm - mosolygok és közelebb hajolok egy apró csókért.<br />
- Ne nekem köszönd, a többieknek, engem csak irányítottak mindenfelé - rég nem láttam őt ennyire felszabadultnak és boldognak. Talán ez a pici kis pezsgő, vagy a hangulat teszi, de ahhoz képest, amilyen fél éve volt, szinte ragyog. Állandóan mosolyog, az arca sem olyan sápadt, és a szemei folyton csillognak. Nem tűnik fáradtnak, holott tudom nagyon jól, mennyire meg tudja viselni az embert egy bő fél napos utazás, pláne ha van egy gyereke, vagy rengeteg táskára és még több barátra kell odafigyelni. Eire ráadásul még az a tipikusan túlaggódó típus is, ezért gondolom miután megérkeztek még órákig képtelen volt elaludni, csak hogy megbizonyosodjon arról, minden és mindenki a legnagyobb rendben van, épségben megérkezett, nem hagytak semmit el a gépen vagy a taxiban, és ha még ettől sem dőlt volna ki, akkor szinte száz százalék, hogy még beszélgetett vele Louis vagy Liam.<br />
- Gyönyörű vagy - megfogom a kezét, és annak ellenére, hogy lesüti a szemeit csak őt nézem. A halvány pírt az arcán, az előre bukó tincseit, a jőt, aki még mindig kitart mellettem, még mindig itt van velem, szeret, elfogad és támogat. Soha ennyire még nem szerettem még őt, mint most, ebben a pillanatban.<br />
- Varj meg itt, mindjárt jövök - elnézést kérve kihúzza kezet az ujjaim közül, és Soniát tartva elsétál a tömeg irányába.<br />
Megkocogtatja Gigi vállát, aki bőszen bólogatni kezd, majd egy gyors cserét követően a lányunk Gigiékhez, egy apró kis zöld csomag pedig Eirehez kerül. Idegesen igazgatja a ruháját. Óráknak tűnik, mire visszaér ide, de szerintem ő is legalább ennyinek érzi.<br />
- Nem tudom, mikor lenne a legmegfelelőbb ezt odaadni, és lehet, hogy most teljesen hülyét csinálok magamból, de tudom, hogy te ezért nem fogsz neheztelni. Legalábbis baromira remélem, mert jobban izgulok, mint az esküvőnk napján, Niall.<br />
- Ne viccelj, annál bizarabb érzésed sosem lehet, mint nekem, mielőtt megkértem a kezed - harsányan felnevetek, mert eszembe jut milyen bénának és idétlenek éreztem a helyzetet.<br />
Letérdelni elé, érthetően beszélni, miközben égeti a térdem a forró homok és a szemembe tűz a nap. Semmit sem láttam, csak a sziluettjét, ahogy leomlik elém, a nyakamba ugrik és vagy háromezerszer kimondja,<i> 'igen', </i>miközben mindketten fulladozunk a könnyektől.<br />
- Azt majd meglájuk - megköszörüli a torkát, izgatottan visszapillant újdonsült barátnője felé.<br />
Lekapcsolódik jónéhány lámpa, sejtelmes kékség terül szét mindenhol, amint egy óriási kivetítőn megjelenik egy kép. Róla, és rólam. Ő hófehérben, én szmokingban, a fehér rózsával a zakóm elején. Pontosan az után, hogy kimondtuk az igeneket, megcsókoltam, és hivatalosan is Mrs Eire Reed Horan lett.<br />
- Szivem? - visszanézek rá, de ő már nem a szeken ül.<br />
- Ne haragudj, nem tudok letérdelni ebben a szörnyen szoros ruhában. Niall James Horan, megtisztelnél azzal, hogy újra megesküdsz velem!? - a végére elbőgi magát, és rebegő pillákkal, tágra nyílt szemekkel néz rám.<br />
Azt hiszem, ennél szebb születésnapom sosem lesz.<br />
- Megtisztelnél - felküzdöm magam a székből, és a remegő vállakat körbefonom a karjaimmal és még vagy tízszer kimondom, miközben apró puszikat hagyok az arca mindkét oldalán, a szája sarkában, végül a tenyerében. - Akár most is.<br />
- Szeretlek - fuldokolva omlik a karjaimba, és csak ekkor tűnik fel, hogy mindenki tapsol. Néhányan sikítanak, és örömükben élesen fütyülnek.<br />
<br />
<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<b>Britanny</b></div>
<div style="text-align: center;">
<b><br /></b></div>
<div style="text-align: justify;">
Amellett, hogy tökéletesen tisztában vagyok a pozíciómmal és csúnya szóval élve a "helyemmel" a társaságban, kicsit rosszul esik, hogy már hosszú percek óta parkolópályán vagyok. Sorra kapom a pezsgőt, és hiába van nagyjából másfél deci csupán kiöntve, azért a nyolcadik után erősen megcsapva érzem magam, és kénytelen vagyok kimenni a levegőre. Unottan elsétálok a terasz szélére, és leülök az extra szűk és rövid ruhám ellenére a lépcsőre. Lerúgom a cipőm, és a két poharam összekoccintva kívánok magamnak minden jót, majd egy-egy kortyocskát kiiszok mindegyikből.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az arcomnak csapódó langyos levegő jól esik, habár most baromira vágyom a hideg Londonba, ahol sokkal jobban érzem magam. Elég volt nekem másfél nap Los Angeles, nem hiányzik többet a napsütés, a meleg és a szabadság. Ráadásul kicsit megégtem napközben, és érzem, ahogy egyre inkább húzódni kezd a vállamon és az orrom környékén a bőröm - <i>remek.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt hittem Soniaval vagy - hirtelen összerezzenek Harry hangjától, és automatikusan megpróbálom elrejteni legalább az egyik poharamat, hogy ne tűnjek egy lecsúszott alkoholistának. Bár, nem mintha szégyellnem kéne, hiszen nincs, aki megállíthatna, még akkor sem, ha fel akarnék szállni a transzszibériai vodka járatra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, ő most bent van Eire körül, az előbb még sétálgatni próbáltak - Istenemre esküszöm, hogy nem akarok egy érdektelen bunkó lenni, de amint kedvesen viselkednék, megint beszuszakolna a barát zónába, amiből már roppantul elegem van. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi baj?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elfáradtam - közlöm csak annyira semlegesen, amennyire a helyzet engedi.<br />
- Nem hangzik valami őszintének - az oldalával kicsit meglök, és addig birizgál, amíg el nem kezdek vigyorogni, mint a vadalma. - Na, ez már jobb.<br />
- Mi? - oldalra kapom a fejem, és csak őt látom. Nem tudom, hogy a pezsgő, vagy a meleg teszi, de az egész látóköröm beszűkül, és csak az ő arcát látom.<br />
- Ez - emeli fel a kezét és az arcom előtt mutatja a mosolyom vonalát. - Ez a Britanny, aki mosolyog, meg minden.<br />
- Ha állandóan ezt csinálnám, bolondnak néznének. Ja, meg elfáradnék - megfeledkezve a nem létező szégyenérzetemről, mégiscsak visszaveszem a másik pezsgős poharam, és abból is kiiszom a maradékot. -Egészségünkre!<br />
- Remélem ezt nem fogja eltanulni tőled a keresztlányunk - rosszallóan csóválja a fejét, és közben megpróbál teljesen komoly arcot vágni. Helyes kölyök, kár, hogy átlátok rajta.<br />
- Majd ezt akkor mondd, ha te is józan leszel - félrebillentem a fejem, mert egyrészt már nehezemre esik tartani, másrészt tényleg elragadó a botladozó nyelvű fiú itt mellettem.<br />
- Én akkor sem néznélek bolondnak - elkomolyodik, de azért ott marad egy kis darab a jókedvéből a szája sarkában.<br />
Én pedig, mi tagadás, megnémulok.<br />
Sokszor lepörög előttem néhány dolog az életemből. Leginkább az a pár srác, aki korábban nagyon megszerettette magát velem, aztán mégis csak valami elromlott, és inkább hagytuk az egészet a francba. Az első barátom, aki alig merte megfogni a kezem, amikor apukám a közelben volt. Vagy a második, közvetlenül gimi után, aki engedélyt kért ahhoz, hogy elvihessen kocsikázni. Nem mondom, elég rendesen betéptünk a Liffey partján, de hát akkor is édes volt, ahogy megkérdezte anyáékat, hogy elmehetek-e vele egy kis időre. Aztán az egyetem alatt Jeremy, aki csak egy rövid ideig volt az életem része, mert vissza kellett mennie Amerikába a szemeszter végén. Ő még virágot is hozott nekem és anyának, egyfajta hivatalos búcsú ajándékként. A személyesen nekem szántról pedig ne is beszéljünk — főleg mert nem emlékszem sokra belőle, mert akkor is rettenetesen berúgtam, elszívtunk rá egy füves cigit, és igazi ágykeret szaggató éjszaka helyett felváltva okádtunk a kolesz férfi mosdójában. És most itt van Harry, a legjobb barátnőm legjobb barátja, az én drága keresztlányom keresztapja, aki az évek alatt sunyi módon beleivódott az életembe. Ő mindegyiken túltesz, még ha csak nem is volt köztünk semmi.<br />
- Mire gondolsz? - kizökkent a gondolatmenetemből, és újra a teraszon találom magam.<br />
- Nem akarod tudni - elnevetem magam, mert rettenetes ember vagyok, nem is értem, hogy voltak képesek a barátaim rám hagyni egy élő, igazi gyereket, arról nem is beszélve, hogy ha Harry egyszer megtudná, miket műveltem az elmúlt tizenöt évben, soha még csak meg se piszkálna bottal.<br />
- De, szeretném - közelebb húzódik, és leveszi a zakóját. - Nem fázol?<br />
- Rám ne terítsd, az Isten áldjon meg, mert tuti meg fogok főni! Van vagy harminc fok.<br />
- Igaz. Szóval?<br />
<i>Bátorság, Britanny, bátorság!</i><br />
<i>- </i>Csak eszembe jutott pár régi emlék, még suliból.<br />
Látom, hogy nem érti az összefüggést.<br />
- Mindegy, nem lényeg, sokat ittam, és ilyenkor eszembe jut, akkoriban mennyit ittam és mi mindent csináltam.<br />
- Képzelem - elneveti magát - Tutira te voltál a csaj, aki halál lazán kerítést mászott részegen meg ruhában ugrott fejest a tóban meg ilyenek.<br />
- Valami olyasmi - igyekszem egy diszkrét mosolyra korlátozni a reakciómat.<br />
- Mesélj róla - elveszi azt a poharam, amiben több pezsgő van.<br />
- Miről? - hatra fordulok egy pillanatra, hátha lemaradunk valami fontos dologról, de nem látok mást, csak Niallt, aki mutogat az egyik pincérnek felénk, aki kisvártatva elindul felénk egy teli pezsgős üveggel és két szelet tortával.<br />
- Az egyetemről. A suliról, tanulásról. Nekem ez kimaradt - észre veszi ő is, hogy mi történik, és széles vigyorral az arcán pattan fel, elveszi az üveget és a tányérokat, majd miután megköszöni, visszafordul felém. - Várj, állj fel, legalább ne a földön ülj - lepakol a kezéből, és gyorsan leveszi a zakóját, hogy arra üljek le.<br />
- Harry, a kocsim sem ér annyit, mint az a gönc, ne viccelj! - hüledezek, mert szinte biztos vagyok, hogy egy vagyon volt.<br />
- Majd elviszem kitisztíttatni. Nem ér annyit, hogy felfázz vagy ilyenek. Na, gyerünk - elkapja a karom, és felhúz magához.<br />
Igyekszem rángatni a ruhám, hogy ne ugorjon fel a nyakamig, de még így is túl rövid, és a keze miatt nem tudom rendesen helyre rakni.<br />
- Megtennéd, hogy - kiszabadítom magam az öleléséből, mielőtt még feltárul előtte a fehérneműm is. - Kösz. Rövid ez a szar.<br />
Kicsit zavarba jön, én meg kihasználom az alkalmat, hátrébb lépek, megigazítom a ruhám, majd rácsapok a pezsgőre.<br />
- Szóval, hol is tartottunk? - megköszörüli a torkát. - Ja igen, egyetem. Nos?<br />
- Mit szeretnél hallani? Hogy milyen sok lehetőség van tanulásra, utazni, és milyen jók az egyetemi bulik? Sajnálom, de nem sok ilyen sztorim van. Általában késő éjjelig fent voltunk, Eire és én, a kolesz mindig koszos volt, hetente jó, ha kétszer takarítottuk, olcsó zacskós levesen meg pizzán éltünk, és csak a vizsgáink után szórakoztunk. Akkor mondjuk nagyjából ájulásig ittam magam, hamar kidőltem, de ha volt barátom, akkor sokszor csak a készülődésig jutottunk, aztán elaludtunk a kanapén.<br />
- Megnéznélek olyan állapotban - kiveszi a kezemből az üveget és leül. Int, hogy én se ácsorogjak, és őszintén szólva, nem esik nehezemre engedelmeskedni, kert baromira fájtak a lábaim ebben a cipőben, és hiába vettem le, még mindig sajog.<br />
- Nem volt szép látvány. Nem vagyok rá büszke. Sem arra, hogy folyton, amint volt egy nap pihenőm, rögtön beszerveztem magamnak valakit cigizni. - Jelentőségteljesen nézek rá, és rögtön meg is érti.<br />
- Egyszer vagy fiatal, ha mar nem csinálod, szerintem nem baj.<br />
- Harry, ha akarnám se tenném meg. Jó példát kell mutatnom Sonianak, nem emlékezhet rám úgy, hogy én vagyok a balhés keresztanyja, aki folyton bajba kerül. Felelősségteljesen kell viselkedni. Meg amúgy is kinőttem ebből a gyerekes lázadásból.<br />
- Már most érettebb vagy nálam - leszedi a vállamra tapadt hajszálam, és ettől baromira furán érzem magam. Egyébként is fura, hogy erről beszélgetünk.<br />
- Dehogy - legyintek. - Csak muszáj összekaparni magam, ha nem akarok örökre azon a szinten maradni.<br />
Pár másodpercig egyikünk sem szólal meg. Ez pedig még annál is furább, mint hogy lényegét vesztett dolgokról mesélek neki.<br />
- Miért, te hogy lázadtál? Gondolom akkoriban az egész világ a játszótered volt.<br />
- Valami olyasmi. De a legtöbb energiám lekötötték a koncertek meg a zenélés, szóval legfeljebb egyszer-kétszer jobban elengedtem magam, de ennyi. Tudod, irigykedem amiatt, hogy ennyire átlagos és normális tinikorod volt.<br />
- Cserélhetünk, én barmikor elutazom a világ legtávolabbi pontjára.<br />
- Vagy jöhetsz inkább velem, mert én legfeljebb csődbe vinném a céget - harsányan felnevet.<br />
- Inkább adj a tortából. Kell valami, ami felszívja ezt a mérhetetlen mennyiségű alkoholt - kezdek unni a beszélgetést, pláne, hogy semmi más nem történt, csak felfedtem a szánalmas múltam egy-egy darabkáját, Harry pedig kellemetlen helyzetbe próbál hozni.<br />
- Komolyan, Britanny, néha baromi unalmas egyedül. Néha eljöhetnél velem ide-oda, és ha nem megyünk túl messzire, Sonia is jöhetne velünk.<br />
- Az nagyon furán venné ki magát - megrántom a vállam- De persze jó lenne.<br />
- Akkor? - felvont szemöldökkel, okos, érdeklődő tekintettel néz rám, én meg csoda, hogy nem olvadok pocsolyává tőle.<br />
- Harry, ez nem így megy. Te is dolgozni mész, nekem is van munkám, meg amúgy is.<br />
- Amúgy is, mi? Milyen érvet tudnál felhozni, ami miatt nem jó ötlet? Nem vagyunk barátok, vagy mi? Nem bírsz ki velem egy pár napot? Nem akarsz megnézni pá király helyet Európában?<br />
- Félreérted! - tapintatosan félbeszakítom, mielőtt még tényleg azt hinné, utalom őt.- De nem lenne furcsa, hogy pont én megyek veled? Amúgy is, nem vehetek ki állandóan szabadságot, csak ha útközben folyton dolgozom, repülőn, autóban, mindenhol. Meg amúgy is, a barátnőd kellene vinned. - Az utolsó mondatot csak úgy bemondom, nem gondolkodom rajta sokat, egyszerűen tudni akarom, hogy reagál rá.<br />
- Ahj, B - beletúr a hajába, és feltápászkodik. Egy pillanatra megriadok, félek, hogy itt fog hagyni, ezért úgy teszek, mintha valami nagyon fontos dolgot szeretnék kideríteni a bent történtekkel kapcsolatban, felpattanok a lépcsőről és leskelődni kezdek. - Tudod, baromi idegesítő, hogy hiába vagy okos, most is szörnyen kretén vagy.<br />
- Tessék? - most rajtam a sor, hogy kikerekedett szemekkel nézzek rá.<br />
Sóhajtozik, ismét beletúr a hajába, és ha dohányozna, most esküdni mernék arra, hogy sorra szívná a szálakat.<br />
Egy pillanatra megtorpan, a földet bámulja és a cipőimet, amiket hagytam eldőlni.<br />
- Nehéz a felfogásod.<br />
- Talán ha érthetően elmondanád, mire gondolsz, akkor nem lenne olyan nehéz a felfogásom - talán az alkohol teszi, vagy az, hogy sérteget, de érzem, ahogy erőteljesebben kezd verni a szívem, és a vér csak úgy pumpálódik bennem, majd szétrobban az artériám.<br />
- Érthetően? Jó, legyen. - Kicsit ő is feszültebbé válik, egyetlen lépéssel előttem terem, megragadja a derekamat és a következő, amit felfogok, hogy az ajkait az enyémre tapasztja.<br />
Elolvadok.<br />
A lábaim megrogynak, mintha valaki direkt rángatná alattam a talajt. Mindkét karom a nyaka köré fonom, hagyom, hogy megcsókoljon, és a gyenge végtagjaim még inkább magához húzza.<br />
Harry nem csak érettebb, de gyengédebb és magabiztosabb is, mint bárki, akivel eddig összegabalyodtam, és még akkor sem gondoltam volna, hogy valaha megtörténik ez velünk, amikor összetörtem a kocsimat, és addig szerencsétlenkedtem, amíg el nem aludtam mellette a vendégszobában, összekuporodva. Valószínűleg ez életem egyik legmeghatározóbb, legvalószínűtlenebb, de a maga módján a legboldogabb napja is.<br />
Hangos kiabálásra figyelek fel, óvatosan eltolom magam tőle, és bár mindketten kapkodjuk a levegőt, tudjuk, hogy minek a hangja ez.<br />
- Megtette - suttogom magam elé.<br />
- Mind megtettük - válaszol, és megfogja a kezem.<br />
Azt hiszem, ez mindannyiunk legőrületesebb napja. Az új kedvenc napom.<br />
<br />
<br />
<br /></div>
</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-68989983082404970552018-02-21T11:58:00.001+01:002018-02-24T23:32:32.994+01:0058. Boldog Születésnapot!<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<i>Sziasztok!</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Elég rég írtam ide nektek bármit is, és még a részekkel is csúszkáltam, ezért szeretnék újra, meg újra bocsánatot kérni. Úgy tűnik nem akar helyreállni az életem, de továbbra sem adom fel, és rajta vagyok az ügyön. :)</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Immáron második hete tart nekem is az egyetem - tudom, ti már réééég visszamentetek, tudom, és emiatt úgy gondolom ,igazi hősök vagytok, mert én nem bírnám már azt a tempót.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Remélem nem stresszeltek még túl sokat, és bőszen tervezgetitek a nyári programokat, hiszen már nincs sok, alig 4 hónap, és vége a tanévnek! <3</i></div>
<b><br /></b>
<br />
<div style="text-align: left;">
<i>Kitartást és gyönyörű szép hetet,</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>xx Lu</i></div>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b>Eire</b></div>
<div style="text-align: center;">
<b><br /></b></div>
<div style="text-align: justify;">
Egész délelőtt idegesen járkálok fel-alá, Gigi legnagyobb bánatára.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha így folytatod, elkopik a cipőd sarka - mosolyog rajtam, hogy milyen szerencsétlen vagyok, és mennyire tudok izgulni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Harry már legalább egy órája nem hívott, mi van, ha történt valami? Ha felismerték azt az idiótát, és megint azzal lesz tele minden, hogy felelőtlen anya vagyok, szörnyű szülő, akinek nem való gyerek!?? Vagy még rosszabb, Britannyt is belekeverik! - csak akkor hagyom abba, mikor az újdonsült barátnőm már hangosan nevetve közeledik felém.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hosszú, izmos karjával szorosan megölel, ezzel megakadályoz a mozgásban is.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó. És ha ezt írják? Akkor is tudnod kell, hogy csodálatos anya vagy, fantasztikus kislányod van, aki szép, okos, elbűvölő, bájos, és aki egy rossz szót is szól, az irigy, mert sosem lesz ilyen szép családja, mint neked, Eire! És különben is, most fontosabb dolgokkal kell törődnünk!<br />
Igaza van, túlreagálom, és ezért elfelejtem, mi a lényeg.<br />
Amint felkeltem ma, Gigi volt az első ember, akit felhívtam. Harry és Britanny kényelmi szempontokból - legalábbis hivatalosan ebben egyeztünk meg- Niall lakásában aludt velem és Soniával, és rögtön reggeli után összepakoltak egy napi gyerekholmit, hogy felfedezhessék a várost hármasban, amíg én elkészülök, elintézem Niall ajándékát és rávesz Gigi, hogy menjek el vele masszíroztatni. Liam és Louis vállalták, hogy elhozatják a tortát, és a ott várnak, ahol majd a hatalmas meglepetés várja az én drága férjem. Délelőtt, amikor visszamentem Gigi kíséretével az ékszerészhez, egyetlen röpke percre beengedtek, hogy azért én is lássam, mi történik ott. Valóban lenyűgöző a látvány, kitettek magukért, és nem is sajnálom mindezt Nialltől, de nekem mellbevágóan fényűzőnek tűnik, pláne miután kiderült számomra, hogy a vendégek nagyjából nyolcvanan lesznek. 80 ember! Hirtelen meg sem tudnám mondani, milyen régi ismeretségeket és elmúlt barátságot kéne kiásnom, hogy fele annyian legyenek egyszer az én születésnapomon! De mint mondtam, nem irigylem senkitől, örülök, hogy nem szűk körben ünneplünk, mint az elmúlt időszakban.<br />
Soha nem volt úgy egyikünknek sem születésnapja, sem évfordulója, amióta ismerjük egymást, hogy családi és szűk baráti körben tartsuk, hogy ne férjünk el a házunk teraszán, vagy az amerikai konyhában. Soha. És most még az én szívemet is melengeti, hogy a két fiú, Zaynnel és Gigivel kiegészülve, rendezvényszervező és dekoratőr nélkül mindezt megalkották.<br />
- Már nagyon izgulok, hogy mit fog mondani Niall! Remélem rendesen meglepődik, és nem ájul el - G szinte énekelve nézegeti azt a nagyjából fél szekrényre való ruhát, amit kipakoltatott velem.- Te, biztos, hogy ekkora ruha kell neked? - felvont szemöldökkel, szájhúzva próbálja hozzám a varrás mentén.<br />
- Igen, kicsit felkúsztak a kilók szülés után. Majd meglátod te is, hogy ez a legkevesebb, mert emiatt csak este fogsz sírni - lemondó tárgyiassággal közlöm vele, és egy sóhaj kíséretében eltávolodok tőle, és a púder színű koktélruhától.<br />
- Nem, ennél biztos kisebb kell. Nem is vagy túl magas, és vékony a derekad - összeszűkült szemmel megint méregetni kezd, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve kiborogatja a maradék ruhámat is az ágyra, és turkálni kezd benne.<br />
- Mit keresel?<br />
- Britanny említette, hogy egy rakás promóciós göncöt adtál neki, viszont biztos vagyok bene, hogy megtartottál párat. ha mégsem, akkor megyek széttúrni Brits bőröndjét is. - Elszántnak tűnik, és őszintén meg sem akarom állítani. Mert tudom, hogy van egy, amit eltettem, bár az meg sem fordult a fejemben, hogy komolyan felveszem, és rám fog jönni, és kapok benne levegőt, mégsem buggyan ki belőle mindenem, sőt, elszakadni sem fog, ha esetleg néhány lépcsőfokot meg kell tennem, vagy ki-beszállok a kocsiból. - Annyira tudtam!</div>
<div style="text-align: justify;">
Kiemeli a zöld hosszabb fazonú ruhát, amit napok óta dugdosok, és kézzel elrendezgeti, mielőtt felém nyújtaná.- Ha gondolod, van hozzá cipőm.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne - kezdek bele, de megállít.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nincs apelláta. Itt most nagyjából 32 fok van, ez nem túl zárt, fogsz benne kapni levegőt, de azért elég rendesen takar. Ha nem akarsz magas cipőt venni, azt is megoldjuk, de ebben akarlak ma látni!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy fogom odaadni az ajándékot? Mi van, ha nem fogok benne tudni mozogni? - magyarázok tovább, hátha meg tudom győzni őt azzal, ha értetlenkedést színlelek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudod nagyon jól, hogy nem ezen múlik, úgyhogy irány hajat mosni, sminkelni, addig kezdek valamit ezzel - lágyan hesseget a fürdőszoba felé.- Indulj!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Látod, ez is csak egy teher neked, hagyd, keresek mást - ellenkezek továbbra is.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hidd el, volt már dolgom ilyennel, elég sok vacak anyagot rángattam magamra, ez teljesen egyszerű feladat, két perc múlva már jobb lesz, csak kezdj már el készülődni, mert nem szabad késnünk! El kell húznunk a csíkot, mire Liam és Niall ideérnek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Liam ment érte?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, de ez most nem fontos - gyakorlatilag belök az ajtón, és rám csukja azt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nyilván nem az ellen protestálok, hogy ne legyek csinos, vagy minimum törekedjek rá, hanem soknak érzem a felhajtást körülöttem, mikor egyrészt nem is egem ünnepelünk, másrészt még csak nem is a második legfontosabb szereplője leszek az estének, mert az nyilvánvalóan Sonia lesz.</div>
<div style="text-align: justify;">
Idő szűke miatt sietősre veszem a tempót, fél óra múlva már a hajamat szárítom, gyorsan sminkelek, és amíg Gigi átöltözik, kikészítem a lányom esti ruháját is, hogy mikor Harry és Britanny visszaérnek, csak át kelljen gyorsan öltöztetniük.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mehetünk? - szinte ragyog ő is a boldogságtól és az izgatottságtól. Én is. Legalábbis remélem, hogy ebből a hihetetlen sok jóból, amit érzek, látszik valami, azon kívül, hogy remeg a lábam a magas cipőben, liftezik a gyomrom, és azt érzem, bármelyik pillanatban képes lennék elájulni vagy összehányni magam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, kész vagyok. Sonia ruháját kiraktam, az irataim és a telefonom megvan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ajándék?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Itt van - előveszem a dobozkát a táskámból, majd azzal a lendülettel vissza is teszem, nehogy leejtsem vagy mégiscsak itt felejtsem.</div>
<div style="text-align: justify;">
-Szuper - villant rám egy gyors mosolyt, és már megyünk is, mert Zayn üzent, hogy a lakás előtt vár minket a kocsiban.</div>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b>Niall</b></div>
<div style="text-align: center;">
<b><br /></b></div>
<div style="text-align: justify;">
<b><br /></b></div>
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<div style="text-align: justify;">
Pillanatoknak tűnik csak az a két óra, amit bent töltenek nálam a családom és a barátaim, és amikor koraeste jelzik, hogy hamarosan magamra kell, hogy hagyjanak, elkeseredek. Jó volt ennyi idő után végre egy kicsit társaságban lenni- ráadásul nem is akármilyenben! Viszont tudom, hogy holnap már csak a zárójelentésemet kell megvárnom, és már mehetek is lábadozni az itteni lakásunkba.</div>
</div>
<div style="text-align: left;">
<div style="text-align: justify;">
- Mire hazajössz, kész lesz minden. Várunk majd nagyon - köszön el Eire egy homlokcsókkal, és mielőtt még elindulnának, Harry felemeli Soniát mellém az ágyba.</div>
</div>
<div style="text-align: left;">
<div style="text-align: justify;">
- Köszönj el apádtól, Hercegnő - nyújtja felém, és a kis kezecskék szinte azonnal az arcomon landolnak. Puha tenyerével tapicskol és ügyetlen puszikat ad.</div>
</div>
<div style="text-align: left;">
<div style="text-align: justify;">
Beszívom az édes babaillatot, mert tudom, hogy nemsokára ez valahogy el fog illanni, vagy nem tudom, mi szokott történni, de már nem is olyan kicsi.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vigyázzatok hazafele- ezzel engedem el őket, és végignézem, ahogy ez a hét csodálatos ember és a két kis lurkó elhagyják a kórtermet. Eire megy ki utoljára, és mielőtt becsukná maga mögött az ajtót, még visszafordul, és néhány másodpercig egymás szemébe nézünk. Aztán pislog egyet, és egy alig kivehető mosollyal az arcán integet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Már nem is olyan könnyű kibírnom ezt a rövid időt, mint ahogy azt korábban gondoltam. Amikor még nem tudtam, hogy jönnek, azzal nyugtattam magam, hogy már csak egyetlen éjszakát töltök ebben az ágyban, aztán már mehetek is a lakásomba, ahol legalább normális tévéműsor, és zajos szomszédok vannak, nem fehérek a falak, és nem ilyen idegesítően csendes és rendezett minden. Most viszont csak arra tudok gondolni, hogy még egy teljes éjszakát kell itt töltenem, és ismerem magam annyira, hogy addig stresszelem saját magam, hogy nem fogok tudni aludni éjszaka, hajnalban pedig már az arcom kaparom unalmamban és idegességemben. Nem akarok holnap nap közben elaludni, amikor a családommal lehetek. Ennyi távollét után minden perc értékes, és egyetlen pillanatot sem akarok elvesztegetni, ráadásul meg kell ünnepelnünk Soniát is, de most minden próbálkozásom ellenére kipattannak a szemeim néhány perc után. A vacsorát követő egynéhány órában igyekszem magamtól álomb merülni, de végül éjfél magasságában megnyomom a nővérhívót, és kérek az éjszakástól altatót.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak egy fél szemet, kérem - könyörgök magatehetetlenül, mintha nem egy istenverte magánkórházban lennék. - Csak szeretnék végigaludni egy éjszakát. Ezt az egyet. Holnap már megyek is haza, nem lesz rám több gondjuk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben, de tényleg csak egy fél szemet kap, többet nem. A doktorúr kifejezetten kérte, hogy csak a kötelező gyógyszerek kerüljenek be magához.- Lesütött szemmel áll. Na jó, valószínűleg én dramatizálom túl, és senki sem szorítja sarokba az érzelmeit, és nem fenyegetik, csak tizenpár órája talpon van, és nyűgös, követelőző betegek kéréseit igyekszik a tőle telhető leggyorsabban és a lehetőségeihez mérten legjobban teljesíteni, így ha most le-lebucskázik a feje a folyosón állva, az egyszerű kimerültség.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szívesen cserélnék vele, ha mást nem, csak néhány napra. Hogy el tudjak fáradni, le tudjam terhelni a szervezetem eléggé ahhoz, hogy képes legyen egyhuzamban 7-8 órát aludni, és ne legyen igazi tortúra minden éjszakát átvergődni hogy ne hajnalban ragadjanak le a szemeim, és ne késő délelőtt kellejn életet vernie belém a műszakosoknak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudja mit? hagyja csak, pihenjen inkább - tudom, hogy nem ettől leszek jó ember, de legalább tettem valamit másokért, mg akkor is, ha még fél napig ágyhoz leszek kötve. Jobban mondva, már csak! Muszáj pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, mert nem szereném, ha egy búskomor baráti összejövetel emlékével repülnénk vissza Londonba.</div>
<div style="text-align: justify;">
Valahol itt elakadok a gondolatmenetben, mert a következő dolog, amit észlelek, az az, hogy csukva vannak a szemeim, feltűnően nagy kényelemben vagyok és már se gondolkodni, se mocorogni nem szeretnék. Így maradok addig, amíg maga alá nem ránt az álmosság, a mentális kimerültség. A gondolattól ráadásul, hogy végre valahára hajnali három előtt lesz esélyem elaludni, elernyednek a vázizmaim, teljesen megnyugszom, és már nem is agyalok sokat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem aggódom, a stressz elillan, én pedig a jól megérdemelt alvásnak szentelem magam. Legközelebb akkor ébredek fel, mikor már ismét világos van. A fejem félrebiccenve lóg, és a mozdulatlanságtól elgémberedett mindkét lábam, de ehhez kezdek hozzászokni. </div>
<div style="text-align: justify;">
A reggeli vizit után tűkön ülve várom, hogy felgyorsuljanak az események, óriási sikerként könyvelem el, hogy csupán negyed óra kellett ahhoz, hogy egyedül fel tudjak öltözni, és mire visszaér az orvosom, már minden személyes cuccom az ágyamon hever, én pedig a mankóimra támaszkodva, lassan járkálok a kórteremben.<br />
- Itt van a zárójelentése, Mr. Horan, ezzel már távozhat is. De szeretném, ha még pár napot a városban töltene, egyrészt nem szerencsés friss sebbel repülni, másrészt még szeretném egyszer kontrollra visszahívni. amennyiben ez nem megoldható ön számár, akkor mindenképp látogasson el a londoni orvosához, én pedig felveszem az angol kollégával a kapcsolatot a részletek egyeztetése miatt. De tudja, ha bármi kérdése lenne, vagy problémák merülnének fel, hívjon bátran, és megbeszélünk egy időpontot.<br />
- Köszönöm, doki, mindent köszönök - kezet rázunk, és érzem, hogy sokkal felszabadultabb vagyok. Tudom, hogy hamarosan hazamehetek, és akármennyire tisztelem ezt az embert, és hálás vagyok neki, amiért már sokadjára túlórázott a kis csapatával, rezidensekkel és nővérekkel karöltve a térdemen, mégiscsak jobb lesz otthon. Azért, hogy ne felejtse el, milyen szórakoztató szoktam lenni, még vigyorogva hozzáteszem, mielőtt mindketten a saját magunk dolgára igyekeznénk - Tíz év múlva találkozunk!<br />
- Niall, a kontroll - ezt már nekem háttal mondja, miközben a folyosón elsiet a következő kórteremhez.<br />
Vigyorogva felkapom a táskám a vállamra, a telefonom és az irataim zsebre vágom, a pólómba beakasztom a napszemüvegem, és mint aki csak egy reptéri terminálban várja, hogy a Bahamákra utazhasson, kibicegek a lifthez, és míg azt várom, hogy kinyíljon az ajtó, elkezdem dúdolni a WHAM! <i>Freedom</i> című számát. Igazából a térdemnek éneklem, ami vicces, de néha előfordul, hogy ha fáj, keresek egy dalt az emlékeimben, és úgy motyogom magamnak, mintha ezzel akarnám a hisztis hegeket megnyugtatni. Nevetségesen hangzik, de az évek alatt hozzászoktam, hogy fura dolgokat vagyok képes tenni, és az valahogy mindig kapcsolódik a zenéhez. Nem hazudtolhatom meg magam.<br />
A földszintre érve azonnal meglátom Liamet.<br />
- Szevasz, haver - belebokszol a vállamba, és elveszi a táskám.- Hogy vagy?<br />
- Szia - nem ellenkezem, mert sokkal könnyebben boldogulok plusz terhek nélkül. - Jól, már alig vártam, hogy hazamehessek.<br />
- Itt áll a kocsi a bejáratnál. - Felveszi a napszemüvegét, és nevetségesen kicsinek érzem magam mellette, ahogy minden mozdulatában benne van az erő, amiért évek óta dolgozik. Én pedig kicsit lefogyva, hófehér bőrrel sántikálok utána. -Díszkísérettel jöttem, nehogy szétkapjanak minket a nyílt utcán.<br />
- Remek, nem akarom, hogy így lássanak.<br />
- Jól festesz, nem kell félned. Sármos, ír fiatalember maradtál - nevetve vár meg, amikor lépcsőhöz érünk és óvatosan eresztem le a lábam a földre.<br />
- Mindegy, inkább mesélj, hogy haladnak a dolgok? Sokat dolgoztatok mostanában?<br />
- Voltunk bent, persze, de nélküled semmiről sem döntünk, Neil. Ötleteltünk, bent van minden a kocsimban, majd ha nagyon unatkozol és lesz időd, fusd át őket.<br />
- És a szerződések? Promó? Azokkal mi van? - felveszem én is a napszemüvegem, mielőtt kilépnénk a hatalmas üvegajtón, és mellbe vágna a hőség.<br />
Furcsa, hogy ilyen lazán, mindenféle nehézség nélkül beszélgetünk erről, mert még emlékszem, milyen volt az elején. Amikor még azt sem tudtuk, miért jó, ha profi körülmények között, egy zöld doboz ban fotóznak minket, vagy mi értelme napokat tölteni azzal, hogy szóról-szóra átrágjuk a szerződéseket, miért nem mondják el, mi van benne, mi meg majd aláírjuk. És alig pislogtunk kettőt, már komoly tudásra tettünk szert a jog és marketing területén, és ahogy régen Simon segített nekünk meghozni a legjobb döntéseket, most mi vagyunk azok, akik a hozzánk hasonló, fiatal srácoknak nyújtunk támaszt, hogy a lehető legjárhatóbb úton haladva valósíthassák meg az álmukat és zenélhessenek.<br />
- Ne pörögj ezen, Ni, minden nyugiban el lesz intézve. A legfontosabb most az, hogy pihenj, gyógyulgass, és majd ráfekszünk erre is. Nem vagyunk időhöz kötve, majd úgy haladunk, ahogy nekünk kényelmes lesz. - néhány lépés megtétele után valóban feltűnik a hatalmas, fekete terepjáró, aminek amint elég közel érünk, kinyílik mind a négy ajtaja. A csomagtartóba behajítom minden holmim, majd a testőrök és Liam segítségével megkerülöm a járművet és beszállok a hátsó ülésre.<br />
- Elviszünk haza, segítek felvinni a cuccokat. Eire és Gigi ott vannak, legalábbis legutóbbi információim szerint még otthon várnak téged, a többiekkel majd később beugrunk - amint elindulunk, lelkesen magyarázni kezd. Pár perc múlva már áttér arra, hogy ki pontosan hol tartózkodik éppen, mit csinál, mintha olyan nagy ügy lenne, hogy Louis mondjuk néhány régebbi ismerősével és Lottieval ebédel, vagy Harry a lányomnak mutogatja a várost Britanny társaságában.<br />
- Miért kell tudnom, mit ettetek ma reggelire? - gyanakvóan felhúzom a szemöldököm, mert már ismerem őket, és olyan érzésem van megint, mintha készülnének valamire. A múltkori bejött, hiszen elhozták is Eiret és Soniát, de most!? Most miben mesterkedhetnek?<br />
- Nem kell, csak beszélgetünk - ennyivel egy időre lezárja a beszélgetésünket, és csendben zötykölődünk a lakásom felé.<br />
Hamar ismerőssé válnak az épületek és alig tudok nyugton maradni. Mikor megáll az autó, azonnal kimászok, és csörtetek a csomagommal a bejárat felé. Még sántikálva is jócskán lehagyom magam mögött Liamet, aki a járdára lépve lelassít és telefonálni kezd. Nem hallom mit mond, csak látom, hogy bólogat és mutogat beszéd közben. Nem is nagyon érdekel, megkeresem a kulcsomat, és toporogva várom, hogy utolérjen végre és mehessünk fel.<br />
- Na, elvileg minden rendben van mindenkivel, Harry és Britanny elvitte sétálni Soniát, a lányok csajos programokat csináltak maguknak, úgyhogy megbeszéltem Louis-val, hogy mi is csaphatnánk egy görbe estét - lelkesen magyaráz, amiből egy darabka átragad rám is.<br />
- Jó, meglátjuk mennyire fogom bírni, de mehetünk. Csak várj meg, elmegyek zuhanyozni meg átöltözni.<br />
- Csak nyugodtan. Ha kell segítség, szól.<br />
- A fürdéshez? - megdöbbenve fordulok vissza, mire mindkettőnkből kitör a nevetés.<br />
- Ha akarod, de nem szívesen mosom meg a hátad - a maradék komolyságunk is elillan, már amennyi marad, a lakás visszhangzik a harsány nevetésemtől.<br />
- Ennyi év után ez lenne a minimum, Daddy - ezer éve nem hívtam így, és régen is csak viccből hívtuk Papa Direction-nek.<br />
- Majd legközelebb, ha Eire nem lesz a városban talán megdobállak szappannal. Na indulj, mert holnapra sem készülsz el, addig én beszélek a többiekkel.<br />
A vigyort továbbra sem tudom levakarni-nem is akarom- és akármennyire macerás most minden ilyen apróság, élvezem, hogy elpepecselhetek a készülődéssel.<br />
Magamra fújok egy tetemes mennyiségű dezodort, mert a többi illatszerem Londonban maradt, és alig egy óra elteltével, már el is készülök.<br />
- Azt hittem már tényleg a segítségemre szorulsz. Haver, mikor lettél ilyen piperkőc? - fintorogva lép egy lépéssel távolabb, amikor megérzi a tömény illatot, amit árasztok magamból.<br />
- Nem tudom, talán mióta feleségem van, és minden nap azt látom, a nők mennyi mindent képesek magukra locsolni. Ha neki szabad, nekem is, nem?<br />
- De- helyesel egyetértően, mert belátja, mindannyian túl hiúnak születtünk ahhoz, hogy ne nézzünk ki mindig a lehető legjobban, ne próbáljuk kihozni a külsőnkből a legtöbbet, még ha nincs is már kinek imponálnunk, mert a párjaink már a legelfogadhatatlanabb állapotunkat is elfogadták. De azért néhanapján jól esik százból százötven százalékot teljesíteni.<br />
- Elküldte Louis a címet, ahol találkozunk, ők kicsit előbb fognak odaérni, de várnak minket - finoman vállon vereget és kiterel maga előtt az ajtón. Liamnek szó szerint a kezébe merném adni az életem, ahogy a többieknek is, ezért teljesen természetesnek tűnik, hogy nála van a lakáskulcsom, az irataim, és csak a napszemüvegem adja a kezembe, meg a tárcámat.<br />
Ismét visszaülünk abba a kocsiba, amivel elhoztak a kórházból, és most mintha egy kicsit könnyebb lenne, most hogy végre teljesen tisztának érzem magam, valamivel elegánsabb göncöt tudtam felvenni, és mégiscsak a saját lakásomból indulhatok el. Óriási különbség van, még akkor is, ha mindent megtettek értem a kórházban, és gyakorlatilag saját lakosztályom volt. Az mégiscsak egy idegen hely, ahol beteg emberek fekszenek.<br />
- És hova is megyünk? - dörzsölgetem a kezeimet, miközben elindulunk a belváros irányába.<br />
- Nem ismerem, Harry találta. Állítólag jó. És ha nekik megfelel, akkor gondolom nekünk is - furcsán remeg a hangja. ismét fellobban bennema gyanú, hogy esetleg kimaradtam valamiből, és hiába hessegetem el, néhány másodperccel később visszatér, amikor idegesen fészkelődni kezd.<br />
- Mi bajod?<br />
- Új ing, még kényelmetlen - tudom, hogy csak gyorsan hazudik valamit. a kedvenc ingét viseli, és bármennyire is igyekszik lazának tűnni, még mindig túl sokat hord hasonló ruhákat, és sosem mondaná, hogy kényelmetlen.<br />
- Ahha, jó - ennyivel le is zárom, mert nem fogom megtudni a teljes igazságot, ha ő nem akarja.<br />
A telefonom rezegni kezd, és amikor megnézem, hirtelen elárasztanak az értesítések. A világ lassan minden tájáról elindulnak az üzenetek hozzám, amiben boldog születésnapot kívánnak a lányomnak, és egy kicsit kellemetlenül érzem magam, amiért valószínűleg én vagyok az utolsó, aki be fogja szerezni neki az ajándékot. Mentségemre szóljon a hirtelen jött műtét, a sérülés, de akkor is! Elég időm volt, egy teljes évem.<br />
- Liam, én még nem vettem semmit a lányomnak. És Eirevel sem beszéltem erről - rémülten beszélek hozzá, és idegességemben remegni kezd a lábam.<br />
- Nyugi, szerintem még van időd pótolni. Meg amúgy is - tart egy pillanatnyi hatásszünetet - mindenféle túlbuzgó nyáladzás nélkül, szerintem az a legjobb ajándék számára, hogy együtt maradtatok.<br />
Biccentek, és valamivel jobb, de a bűntudatom nem hagy nyugodni.<br />
-Ne emészd magad, most koncentrálj arra, hogy nemsokára kirúgunk a hámból - oldalba lök, és már ennyivel megmosolyogtat.<br />
- Kösz, Liam. El sem tudom képzelni, mi lenne velem nélkületek.<br />
- Niall, ez természetes. Te is megtennéd bármelyikünkért, ahogy már megtetted milliószor értem, Harryért, Zaynért, Louisért. Egy család vagyunk, vagy nem?<br />
- De - motyogom - azok vagyunk. Egy család - ismétlem.<br />
- Ja, és majdnem elfelejtettem - benyúl a zsebébe, és kivesz egy kis dobozkát. - Idén nem közös ajándékkal készültünk, szóval szeretném elsőként odaadni neked én ezt a kis apróságot. Isten éltessen sokáig, Nialler! - Átnyújtja a gondosan becsomagolt meglepetését, én meg szótlanul, kissé megilletődve fogadom el. - Boldog születésnapot!<br />
- Köszönöm szépen - remegő kézzel bontom ki. Nem olyan nagy dolog, de nekem sokat jelent. - Jézusom, ezt hogy...? - könnyekkel küzdve emelem ki.<br />
- Az titok - kacsint rám.<br />
Ugyanis az X-Factoros számommal ellátott papírba csomagolva ott tartom a kezembe az új ear-in-jeim. Minden alkalommal valammi egyedi, személyre szóló dizájnt kapunk rájuk, és ezek szerint az elkövetkező években úgy fogok színpadra állni, hogy a kislányom ott lesz velem végig.<br />
<br />
<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
</div>
</div>
</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-47620061310484819882018-02-11T00:06:00.003+01:002018-02-11T00:06:22.213+01:0057. Hiányoztál<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<i>Sziasztok!<br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Nem egy túl eseménydús rész, ezért elnézést kérek, ahogy a csúszásért is. Kereken egy éve voltam utoljára beteg, de most 4 napja a lázzal küzdök, és csak annyi volt kész, amit addig megírtam, ami nemhogy sok nem volt, alig a fele ennek. De megpróbálok jövőhétre valami jobbat, izgalmasabbat produkálni, sőt, igazából már konkrét terveim vannak a folytatást és a lezárást tekintve, viszont hétfőtől visszaülök én is az iskolába, elkezdődik a következő szemeszter. Ezzel kapcsolatban meg csak annyit tudok mondani, hogy a péntek necces, de hétvégéig akkor is fel fogom tenni a részeket.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Ami pedig az elgépeléseket illeti, mivel betegen fekszem itthon, végig fogom nézni a részeket, mert néha beleolvasok egy-egy részbe, és frászt kapok. Ne haragudjatok a trehányságomért.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Remélem csodás hetetek lesz.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><3</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>xx Lu</i></div>
<i></i><b><br /></b>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b>Eire</b></div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
Meglepően kipihentnek érzem magam, amikor magamhoz térek. A nyitott ablakon beszűrődő zajok megerősítik bennem, hogy javában zajlik már kint az élet, de egyáltalán nem zavaró, pedig jócskán eltér az otthon megszokottól.</div>
<div style="text-align: justify;">
A telefonomra pillantva meglepődök, ugyanis az első, amit meglátok, hogy este 7 óra van. Egy percig zavartan ülök, aztán eszembe jut, hogy hol vagyok, és rögtön számolgatni kezdek. 11. Los Angelesben még csak délelőtt 11 van.</div>
<div style="text-align: justify;">
A szívem majd' kiugrik, és úgy, ahogy vagyok, a kényelmes utazós göncömben kitáncolok a folyosóra. Hallgatózom, és követem a nappaliból érkező beszélgetést.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó reggelt, Csipkerózsika - Louis az éjszakai mosolyát viseli, Britanny és Harry viszot valamivel nyúzottabban ücsörög egy-egy bögrével a kezükben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sziasztok - zuhanok le közéjük, és elfogadom a felém nyújtott kávét. - Köszönöm.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy aludtál? - mielőtt válaszolnék Louisnak, gyorsan beleiszom a feketémbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jobban, mint ahogy utaztam - egy félmosoly kíséretében bököm ki. - Sonia alszik még?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Már megint alszik - javít ki a legjobb barátnőm. - Reggel 8 előtt fent volt, de visszaaludt, miután engem kirángatott az ágyból.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért nem szóltál? Felkeltem volna! - nem az a baj, hogy Brits kelt fel hozzá, csak bűntudatom támad.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te? Egy kirobbanó világháborúra sem ébredtél volna fel - vereget vállon Harry.- Szerinted nem mentem be hozzád?</div>
<div style="text-align: justify;">
Megszeppenve utánzom le a szemben ülőket, és csak szorongatom a bögrém, miközben azon gondolkodom, vajon mikor váltam ilyen rossz szülővé? Mikor lettem az a felelőtlen anya, amilyen sosem akartam lenni? És mikor jön el az a pillanat, amikor valamit jól csinálok?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne haragudj - szó szerint elszégyellem magam, és a lehető legkisebbre húzom magam össze.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ugyan Szivi, kimerült vagy. Nincs baj, csak cukkollak. Tudod, hogy bármit megtennék a keresztlányomért, és ha fel kell kelnem, hogy megnyugtassam, akkor örömmel! - Tudom, hogy komolyan gondolja Britanny, de ettől függetlenül egy fikarcnyit sem lett jobb, továbbra is bűntudatom van, amiért más pesztrálja az én gyerekem. Az anyja vagyok, és kötelességem mellette lenni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na, mielőtt teljesen kinyírjátok a hangulatot, öltözzetek, foglaltam asztalt ebédre - átveszi Louis az irányítást, és mindannyiunkat terelgetni kezd, hogy öltözzünk fel valami normális göncbe és vegyük fel az amerikai tempót. Itt ugyanis nincs kényemes várakozás a taxira, mindenki legalább háromszor olyan gyorsan megy, akár gyalog, akár autóval van, türelmetlenek, és baromi sokan vannak.</div>
<div style="text-align: justify;">
Pezseg az élet, Los Angeles ilyenkor rosszabb, mint képzeltem, a sok ember idegesít, pláne, hogy majdnem minden második járókelő az arcunkba bámul, gyanúsan méreget, vagy leszólít minket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez mindig ilyen? - érzem, ahogy elönt a stressz, a szorogás és hogy legszívesebben egy láthatatlanná tévő köpeny mögé bújnék, pedig Louis teljes testével véd engem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Néha rosszabb. De ne félj, mindjárt vége - megszorítja a kezem, és int a sofőrnek, hogy ide álljon, elénk. </div>
<div style="text-align: justify;">
Miután mind a négyen bepréselődünk a sárga taxiba, valamivel jobban érzem magam, de az emberundorom továbbra sem hagy alább. Hiába a lelkesedés, hogy hamarosan ismét együtt lesz a csepp kis családunk, nem érzem azt, hogy elárasztana az indokolatlan- vagy hát nagyon is indokoltnak tekinthető - boldogság. Egyszerűen megrekedve érzem magam, és szükségem lenne egy olyan pofonra, amitől helyreáll végre a gondolkodásom, felnyitja a szemem, és rájövök, hogyan lehetne a visszájára fordítani mindazt, ami bennem van. Hogy ne csak perceken, pillanatokon keresztül érezzem azt, hogy rendben vannak a dolgok, hogy végre valahára kiszoríthassam a gondolataimból a sötétséget, és sikerüljön túllépnem mindenen. Tényleg nem kérek sokat magamtól, de amint látszik, még mindig nem vagyok képes teljesíteni mindezt.<br />
Minden nap eszembe jutnak a veszekedések, hogy pengeélen táncoltunk, és bárhogy igyekszem a szépre és a jóra emlékezni, nem megy. Mert míg folyton vitatkoztunk, és egymás mellett éltünk Niallel, addig folyton az esküvőnk járt a fejemben és az azt megelőző évek, most pedig, hogy visszakaptam őt,úgy érzem még inkább próbára tesz az élet, rendszeresen gondolkodom azon, hogy vajon tényleg az én hibám volt-e az egész. És igen. Minden nap egyre inkább csak magamat indoklom, és minden nap kevesebb és kevesebb érvet tudok felhozni magam mellett, hogy miben volt igazam. És még itt van ez sérülés is, hogy felkészületlen voltam és napokat töltöttem egyedül, tudva, hogy sem éjjel, sem hajnalban, sem semmikor nem esik haza a férjem. Hiába Mark kedvessége, őszintesége és támogatása, a barátaim segítsége, olyan érzésem van, mintha mindezek ellenére a fejem fölé kerekedett volna most hirtelen minden, és ha tegnap, vagy két napja, vagy tudja az ég, hogy otthoni idő szerint mikor, nem vesznek rá Harryék az utazásra, biztos vagyok benne, hogy óráim lettek volna csak hátra a teljes összeomlásig. Azt pedig már sehogy sem tudtam volna elkerülni, mert egyedül képtelen vagyok visszafogni magam, és megzabolázni a rosszabbik felem. Erre egyedül Victoria volt képes, akinél az ég tudja, mikor voltunk utoljára, és mikor legutóbb beszéltem vele, lemondtam minden soron következő időpontunkat.<br />
- Minden rendben? - Louis egészen közel hajol, hogy csak én hallhassam őt.<br />
- Persze, minden - hogy el is hihesse, amit mondok, nyomatékosítom az elangzottakat azzal, hogy megfogom a kezét és rámosolygok.<br />
Tuom, hogy ez is csak egy újabb szakasza az életemnek, amit át fogogk tudni vészelni. Lehet, hogy tovább fog tartani, mint gondolom, és segítség nélkül nehéz lesz, de menni fog, mert eddig mindent túléltem. Ezen a tulajdonságomon pedig a legkevésbé sem szeretnék változtatni.<br />
- Biztos? Nem tűnsz úgy, mint aki itt lenne fejben - mosolyogva a halántékomnak nyomja amuatóujját. - Hé, nem sokára odaérünk az étteremhez. Eszünk egy jót, és akkor megnyugszol.<br />
- Nyugodt vagyok, tényleg nem kell aggódni, csak elgondolkodtam.<br />
- Amiről éjjel beszéltünk? - kíváncsian fordul felém, és hiába próbálja tagadni, Britanny is ránk pillant, kizökkenve az ő kis beszélgetésükből Harryvel.<br />
- Részben, de ezt ne most. Majd ebéd után - megfogom a hasam, és úgy teszek, mint aki már alig várja, hogy tele ehesse magát.<br />
Tudom, hogy nem lehet őket hülyének nézni, és tisztában vannak azzal, hogy nem mondok el nekik valamit, de becsülöm a barátainkban azt, hogy rám hagyják a dolgot. Nem faggatóznak feleslegesen, engedik, hgy a saját tempómban dolgozzam fel a dolgokat, akkor és azt megosztva velük, amit én szeretnék. Éppen ezért, amiért ilyen remek hozzáállásuk van, egészen megjön a kedvem az evéshez, a jókedvemért pedig mind a kilátás, mind az engem körülvevő csodálatos emberek gondoskodnak innentől kezdve. Ameddig a szem ellát Los Angeles van, a rengeteg épület, a hihetetlen fények és a meleg, óceánillatú szél, és a pálmafák. Nem tudom, hozzá lehet-e szokni egy magamfajtának, mert látom, hogy még Louis és Harry is a város hatása alá kerülnek, széles mosollyal az arcukon dőlnek hátra, élvezik a napsütést és hangosan nevetnek.<br />
- Liamék mikorra lesznek kész? - egy pillanatra el is felejtettem, miért is vagyok itt pontosan, és figyelmesen hallgatom a fiúk beszélgetését.<br />
- Elvileg már jól áll a dolog. A kórházba menet beugorhatunk, ha gondoljátok -Louis két falat között a telefonját nézegeti.<br />
- Beleférne még egy megálló addig? - feltolom a napszemüvegem a fejem tetjére és leteszem a villám. - Lenne egy kis elintéznivalóm. Pár perc az egész.<br />
- Hogyne. Merre? - mind meglepettnek tűnnek.<br />
- Még nem tudom pontosan, útközben kitalálom.<br />
Ennyiben hagyom az egészet, mert őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan kéne elmondanom a többieknek, hogy megkérem a férjem kezét a születésnapján.<br />
Merthogy ez a terv. Most már tudom, egyrészt mert én is nagyon, nagyon szeretném, másrészt ezzel tudnám igazolni magamnak, neki és a világnak, hogy igenis szeretem és megérdemlem őt.<br />
Miután fizetünk, ismét felkészítem magam egy esetleges kellemetlen helyzetre, amikoris kérdések és felénk nyúló karok elől kell menekülnünk, és csak akkor enged fel, mikor ismét ránk csukják az ajtót, és négyen maradunk.<br />
- Hol szeretnél megállni majd? - Harry bírja a legrövidebb ideig, hogy ne kezdjen el kérdezősködni, ami már csak azért sem lep meg, mert Louis valószínűleg kezdi sejteni, mire készülök, már ha képes összekapcsolni ezt a korábbi beszélgetésünkkel, Britanny pedig a mobiljába merül ismét, és olyannyira kizárja a külvilágot, hogy azt sem veszi észre, hogy becsapódik a mellette lévő ajtó is. Meg se rezzen.<br />
- Valami ékszer boltban. Csak nézelődni - megvonom a vállam, és a nyakamat nyújtogatva igyekszem kiszúrni az üzletek közt egyet.<br />
Félek, hogy elkerüli a figyelmem valami vagy valaki, ezért meredten bámulok kifelé, nem nézek semerre a kocsiban, nem válaszolok semmire, azt sem tudom, kérdeznek-e tőle valamit. Csak figyelek, és amikor meglátok messziről egy feliratot, megkérem a sofőrt, hogy álljon meg.<br />
- Bemegyek veled - ugrik Harry és Louis egyszerre.<br />
- Nem, még az kéne, hogy veletek együtt még egy csapat idegent is kapjak kísérőként. Pár perc, ígérem - megpuszilom mindkettőjük arcát és amilyen gyorsan csak tudok, kiszállok. A járdán kopog a cipőm, de alig hallom a torkomban dobogó szívemtől. Mielőtt bemegyek, megnézem, benne van-e még a pénztárcámban a gyűrűje, amit levetettek vele a londoni kórházban.<br />
Izgulok.<br />
Félve lököm be az ajtót, de néhány másodperccel később már ott állok a üvegfalú fiókok előtt.<br />
- Segíthetek, hölgyem? - egy idős férfi áll előttem, amikor felpillantok.<br />
- Igen. Vagyis - kiveszem a tárcámból a gyűrűt, leveszem az ujjamról a sajátomat és leteszem mindkettőt a pultra. - Szeretnék egy új párat, ezekben a méretekben. Mindegy, ezüst is jó vagy fehér arany, ami épp van, ami ekkora.<br />
Egy sablonra téve leméri mindkettő atmérőjét. Szaporán veszek levegőt, szinte alig hallom, amit mond.<br />
- Elég sok van - elővesz egy dobozt - ezek csak a ferfi gyűrűk. A nőit azonnal hozom.<br />
Az üveglapon dobolva várok, közben a tekintrtem végigfuttatom az előttem heverő ékszereken.<br />
Azt sem tudom, mit keresek itt. Nem sok értelme van kidobni egy halom pénzt ilyenekre, de ettől a döntésemtől várom a megváltást. Hogy majd ettől megnyugszom, vagy jobb lesz.<br />
- Tudja mit!? Később visszajövök - felkapom a gyűrűinket, és kirohanok a boltból.<br />
Nem megy. Nekem ez nem megy, ráadásul még ostobának is érzem magam tőle.<br />
Visszaszállok a taxiba. Üres kézzel, néhány száz dollárt megóvva, gyűrűkkel a kezemben.<br />
- Nem sikerült. Majd később elintézem - meg sem várom, hogy rákérdezzenek. Megigazítom Sonia cipőjének a nyelvét, és türelmesen várom, hogy odaérjünk Liamékhez. Vagy ahol most vannak. Igazából már fogalmam sincs, mi fog kisülni ebből a napból, teljesen összezavarodtam. A lányom pedig újra elaludt. Nem csodálom, a helyében én is vagy sírnék, vagy aludnék, mert ez már őrület. Ide-oda rángatjuk, minden zavaros, és a legtöbb alkalommal idegenek veszik körül. Ha sír, vagy felébred, nem a szüleit látja meg először, és az apjával több, mint egy hete nem találkozott. Az anyja szörnyen viselkedik, nem énekel neki, nem mosolyog rá, nem az ő karjaiban alszik el s ébred fel.<br />
- Kész vannak, mehetünk - Harry széles vigyorral az arcán tolja a képünkbe a telefonját. A számhoz kapok, és nagyokat pislogva nézem a képet, mert amit ezek a srácok csináltak, egyszerűen elképesztő.<br />
Egy elég nagy helyiséget díszítettek fel teljesen, elszórva könyöklők, asztalok, minden tele lufival. Zayn és Gigi a földön ülve fújja őket, egy másik képen integetnek. És ezt most nagyon jól esik látni, mert rég volt példa arra, hogy ennyire összetartottak, és ennyire jó barátai voltak egymásnak.<br />
- Niall imádni fogja - suttogom halkan, és szinte várom, mikor kezd elhomályosodni a tekintetem a könnyektől.<br />
- Szerintem is szuper ett, de hol a pia? Valamivel koccintani is kell majd, nem? - Britanny lelkesen csapkodja Harry lábait, és kissé előrehajolva tolja fel a szemüvegét. -Mert nincs születésnap vodka és pezsgő nélkül, nemde!?<br />
- Persze, és mindenki ott fog fetrendeni, még mit nem - kontrázok, és nem azért, mert egyáltalán nem akarom, hogy alkohol kerüljön a kezükben, hanem mert ha nem teszem, akkor félő, hogy elvesztik a kontrollt.<br />
- Jajj, anyuci - Louis pont úgy túrja szét a hajam, mint amikor Harry megpróbált kioktatni az irodámban néhány hete, és aggódó anyának hívott.<br />
- Komolyan, srácok. Niallt most műttték, nem kell hogy elveszítse az egyensúlyát - erősködöm, de nincs túl nagy hatással a többiekre az észérv, mint olyan.<br />
- Niallt majd te megvéded, én viszont csak addig fogom vissza magam, amíg Sonia ébren lesz, utána viszont igenis ünnepelni kell - Harry is az ő pártjukat fogja természetesen, és nem is haragszom ezért, de nem vagyok hajlandó feladni a küzdelmet, mert akkor elbízzák magukat.<br />
- Majd meglátjuk - visszadőlök, és az út további részében inkább a háttérbe vonulok, és csak hallgatom, hogy miket tervezgetnek, és miket találnak ki a férjemnek meglepetésként. Aztán nem sokkkal később, legfeljebb húsz percnyi autókázást követően megállunk. Louis int, hogy csak ő száll ki, maradjunk nyugodtan, és mikor újra kinyílik az ajtó, egy csepp kisfiúval az ölében tér vissza.<br />
Freddiet nagyon ritkán látjuk, mert ha Louval van, akkor inkább fiús napot tartanak, és kettesben vannak, ezért meg sem lep, hogy eleinte nem igazán tetszik neki, hogy mi is ott vagyunk, különösen Soniat nem érti, mert szerintem még sosem látta.<br />
- Kezd a taxi egy fura hely lenni - Britanny nem igen tudja magában tartani a vélemányét, amivl nincs semmi baj, csak nem feltétlenül viccesek a csípős megjegyzései. - Neked nins véletlenül valahol egy gyereked? Csak mert akkor többet utazgatnánk, így mindannyian. Mondjuk egy ausztrál lánytól? Vagy ázsiai is jó, ott sem voltam még. - Teli szájjal vigyorog rá, és láhatóan csak Harrynek nem tetszik a vicc. - Hé, csak ugratlak.<br />
- Szólok, ha nevetek majd ezen - mindenféle harag nélkül böki oldalba, de azért elcsendesedik a társaságunk.<br />
Legközelebb, mikor megállunk már a kórház parkolójában vagyunk. A fiúk ragaszkodnak ahhoz, hogy ők fizessék az utat, nem is vitatkozom velük, mert tudom, hogy felesleges. Harry és Britanny a végszükség esetére bekészített gyerekholmikat hozzák, Louis Freddievel és pedig Soniával a karomon sétálunka bejárathoz. Mint valami küldöttség, pláne, mikor meglátom Liaméket a bejáratnál.<br />
- Sziasztok - azonnal Gigi ugrik a nyakamba, persze óvatosan, és puszival köszön mindenkinek, ahogy Liam és Zayn is.<br />
- Minden rendben ment az úton? - Liam azonnal Sonit kezdi el simogatni és babusgatni.- Nem volt nyűgös az úton?<br />
- Jobban bírta, mint gondoltuk - válaszol Harry, és mivel állandó jelleggel a keresztlánya körül akar ugrálni, nem bírja ki, hogy ne érjen hozzá a hajához, ne igazítson valamit a ruháin, vagy ne puszilgassa.<br />
- Istenem, milyen nagyok vagytok már - csatlakozik Z is, és mindkét lurkó haját összeborzolja. - Kettőt pislogunk és már végeznek a suliban.<br />
- Ne is mondd - azonnal bólogatni kezdek és helyeselek, - pont az utazás előtt gondolkodtam, hogy milyen gyorsan elszaladt az első éve, és azt sem tudom, mi történt ezalatt, egyszercsak megnőtt, és ilyen kis ügyes lett. Már tipeg és ha van kedve, akkor véletlenszerűen mond egy-két szót. <br />
- Ideje, hogy ezt az apukája is hallja meg lássa - Britanny ezzel megindítja a kis csapatunkat az emeletre, Gigivel az oldalán. Ők már kiderítették, hol fekszik Niall, melyik kórteremben.<br />
- Fél órája beszéltem vele, akkor jött vissza a kötelező vizes dologról, mostranra már túlvan az eéden és elvileg, ha nem szökött meg, akkor ágyban fekve várja, hogy történjen valami. Mondjuk hogy felvedd a telefonod - Zayn a végére egyenesen a szemembe néz.- Mondta, hogy kicsit nehéz utolérni téged mostanában.<br />
- Tudom, de ez az utazás kicsit felforgatta az elmúlt másfél napom - próbálom védeni magam, több-kevesebb sikerrel.<br />
- Ez az - Gigi mosolyogva áll meg. - Menj csak!- bíztat, én pedig leteszm magam elé Soniát, aki már éber annyira, hogy ha fogom a kezét, akkor szép lassan el tud indulni a saját lábán.<br />
Iszonyat édesen topog, járás közben jobbra-balra inog, és koncentrál. Ezt csak onnan tudom, hogy hangosan szuszog minden egyes megtett lépése után.<br />
Amikor átlépem én is küszöböt, egy pillanatra felnézek, majd Sonia hajába puszilok.<br />
- Nézd ki van itt, Sonia! Apa - elkap újra valami nagyon erős, feszítő érzékenység, és amint megláátom Niall döbbent, könnyektől csillogó tekintetét, nekem is nagyokat kell nyelnem, hogy meg tudjak szólalni. - Úgy hallottam, hiányzunk.<br />
Köpni-nyelni nem tud, de én sem. Jó érzés megint a közelében lenni, az ölébe adni a lányunkat, az oldalának dőlni, és megcsókolni. Úristen, mintha évek teltek volna el a legutóbbi alkalom óta, amikor megölelhettem, beszívhattam volna az illatát. <br />
- Nagyon hiányoztál - súgom a fülébe, és lehunyt szemmel szorítom, amennyire csak tudom a kötése miatt. - Nagyon, nagyon, nagyon.<br />
- Te is nekem, Szerelmem - hallom, hogy még mindig remeg a hangja. </div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-38418248535368153982018-02-03T00:34:00.002+01:002018-02-04T21:56:57.361+01:0056. Feledékeny<div style="text-align: center;">
<b>Eire</b></div>
<div style="text-align: justify;">
<b><br /></b>
<b><br /></b></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>10 órával korábban...</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Habár minden jóslatom igazzá vált, és pontosan olyan fáradtnak éreztem magam néhány perccel korábban a terminálnál, mint vártam, most mégsem érzem. Kifejezetten kellemetlen fél napnyi utazás után az ülésre gondolni, de izgatottan várok, hogy beszállhassak majd a taxiba, ami olyan nagy, hogy már-már busznak mondanám.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Louis hívott már? - faggatom Harryt, aki félig csukott szemmel segít beültetni Soniát a hatsó üléssor közepére.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, mindjárt megcsörgetem - idefele már aludt valamennyit, de hajnalban kelt, hogy intézkedjen, mi Britannyvel pedig késő éjszakába nyúlóan boroztunk, így csak annyira vagyunk szalonképesek, mint egy közel egy éves gyerek. Semennyire.<br />
- Éjjel 2 van, biztos? - elgondolkodom, vajon egy tízes skálán mennyire használjuk ki jelenleg a barátainkat, de annyira nem fog az agyam, hogy három perc után feladom.<br />
- Azt mondta, megvár minket. Ha nem veszi fel, akkor legfeljebb nálam alszunk, csak ott ugye van gyerekszoba meg kiságy meg ilyenek. - Hihetetlen, hogy még ilyenkor is képes a kényelmünkre gondolni, jobban mondva a lányoméra, éppen ezért nem vitatkozom, hagyom, hogy az éjszaka közepén tekefonon zaklassa Louist.</div>
<div style="text-align: justify;">
Britanny néhány méterre tőlünk ácsorog és állva alszik, miközben a mobilján lóg, mindenbizonnyal a családjával beszél, mert csak bólogat és sűrűn elnézést kérve kíván jóéjszskát, mielőtt ecsetelni kezdené, hogy kéotelen kiszámolni, hol mennyi az idő.<br />
- Brits, megvagy? - sajgó, zsibbadó végtagokkal nézek rá, a kezemben ügyetlenül lóg a kistaskám, benne a tekefonom és az irataim.<br />
- Persze - visszacsámborog hozzánk, majd gondolkodás nélkül beül a lányom mellé, és Soniával összeborulva alszik el indulas előtt.<br />
Én Sonia másik oldalán foglalok helyet, Harry előttünk.<br />
A balkormanyos autókban mindig rosszul érzem magam, szédülök és az egész közérzetem megváltozik. Nincs ez most sem másként, forog velem a világ, és minden kereszteződésnél frászt kapok, ahogy attól is, ha a „rossz” oldalon közlekedünk és elhúz mellettünk egy másik autó, ettől függetlenül egy másodpercre sem hunyom le a szemem. Össze-összerezzenek néha, de nem akarok elaludni. Azzal tartom magam ébren, hogy megpróbálok kitalálni valamit, amivel emlékezetesebbé, szebbé tehetném majd Niall és Sonia napját, mert bár egy szűk hét különbség van a kettejük születésnapja között, mégis úgy gondolom, ez a leendő összejövetel, amit Liamék szerveztek, kicsit talán mindkettőjüknek szól.<br />
Mielőtt mégis elbóbiskolnék, veszem a bátorságot, hogy kinézzek az ablakon. Persze csak akkor, amikor állunk, hiszen itt még ilyenkor is dugó van, és a város szívébe vezető úton hosszasan állnak az autók, és úgy csordogálunk be az utak körforgásába, mint a sűrű vér.<br />
Fárasztó már ücsörögni, és rajtam meg a taxisofőrön kívül mindenki alszik már.<br />
- Elnézést, meg tudná mondani, hogy még mennyi idő, míg odaérünk? - közelebb hajolok az első üléshez, suttogva kérdezem.<br />
- Nézze hölgyem, ha ilyen tempóban haladunk, akkor legfeljebb fél óra - nyugodtan beszél, mintha nem éjjel negyed 3 lenne, mintha nem autókázna fél napja, és ne idegesítené őt már minden és mindenki. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen higgadt taxisofőrért egészen idáig kell utaznom, de megköszönöm a válaszát, a kedvességét és visszadőlök, hogy megpróbáljam kibírni az előttem álló harminc percet. Nehéz, mert legszívesebben fészkelődnék megállás nélkül, és ha tovább állunk néhány percnél, késztetést érzek, hogy feltépjem az ajtót és rohanjak, egészen a kórházig. Az sem érdekel, hogy fogalmam sincs, merre van, és hogy nem ott kéne kikötnöm elsősorban, de már alig bírok magammal, és mikor már derengeni kezd valami, és ismerőssé válnak az épületek, végleg leteszek arról, hogy sokáig alszom majd.<br />
Éberen pattanok ki az óriási épület előtt a kocsiból, és mielőtt még Harry vagy a sofőr odaérne, elkezdem kipakolni a bőröndöket a csomagtartóból.<br />
- Eire, hagyd, ne te cipekedj - szólít meg Brtianny, amikor a bejárati ajtóból kipattan egy sötétszürke öltönyös férfi, egy hasonló ruhát viselő, valamivel fiatalabb társával.<br />
- akkor hozom Soniát - visszatáncolok a hátsó ajtóhoz, és óvatosan kiemelem a lányom a kocsiból. Próbálom nem felkelteni, hiszen neki még javában alvásidő van, és nem szeretném ha fáradt és nyűgös lenne, vagy mindenki ást is ébren tartana éjszaka.<br />
- Fent találkozunk, menjetek előre- Harry is felkap egy csomagot, hogy a londínereknek ne kelljen még egyet fordulni, miután kifizeti a taxit. - Na, gyerünk! Louis elvileg a lakás bejáratánál fog várni.<br />
Így is történik, a mindig vigyorgó, jó kedvű Lou izgatottan toporog, é samint felbukkanunk a folyosón, elénk rohan. SOniát ugyan nem ébreszti fel, de a többieket igen, felélénkül Harry is és Britanny sem olyan zombi miután meglátja Louist.<br />
- Jól utaztatok? - kinyitja előttünk az ajtót, és beenged mindenkit.<br />
- Remekül. Már szerintem kockára ültem a fenekem - panaszkodik Brits, de persze amint lehetősége akad, leül, majd elsől és egy szó nélkül l is alszik.<br />
- Pedig előkészítettem a vendégszobákat - mosolyog Louis.<br />
Én abszolút megértem őt, normális esetben én is hulla lennék, de azt is tudom, hogy kevesebbet aludt nálam, viszon sokkal többet szervezkedett és idegeskedett és mivel már nem rajta múlik a folytatás, leengedett és hirtelen zuhant rá a fáradtság.<br />
- Beviszem - Harry persze hősiesen vállalja a feladatot, és felnyalábolja a barátnőmet, aki reflexből karolja át a nyakát.<br />
- Aranyosak, nem? - böki meg a vállam Louis, miközben én még mindig egy helyben ácsorgok, és ringatom a vállamra borult gyerekem.<br />
- Igen, azok. De elvileg csak ennyi - nézek rá. - Hiányoztál már.<br />
- Ti is. Rég volt már.<br />
- Rég.<br />
Mindketten mosolygunk, hiszen legutóbbi alkalmak egyiké, amikor szemtől szemben álltunk Louval, akkor a férjem épp nekiesett Zaynnek, egy olyan estén, amikor a békülést és az újrakezdést akartuk előtérbe helyezni.<br />
- Hallom minden rendbe jött köztetek Niallel, igaz ez? - hellyel kínál, némán bólintva megköszönöm, és leülök, amíg ő levesz két poharat. - Narancslé, víz, vagy valami ütősebb? TÉnyleg, te ihatsz már alkoholt, ugye?<br />
- Persze, de most igazán nem kéne. -Pironkodva ülök, nem akarom azt mondani Louisnak, hogy igazából otthon is egy kiadós borozás után ébredtem, mielőtt összepakoltam volna.<br />
- Rendben, akkor narancslé. Vodkát?<br />
- Louis! - szólok rá, de nem haragszom, sőt, nevetek. Hálás vagyok, amiért várt minket és bevállalta, hogy mindhármunkat elvisel egy-két éjszaka erejéig.<br />
- Csak vicceltem - fülig érő szájjal ül le mellénk. - El sem hiszem, hogy már egy év eltelt. Őrület, nem?<br />
- Az - lenézek Sonia arcára, és homlokon csókolom. - De amíg babaillata van és nem hoz haza idegen fiúkat, addg nem bánom.<br />
- Azért azt csak nem. Ja, egyébként leteheted, Freddie régi kiságyát összeraktam. Nem tudom, hogy mennyire fogja szeretni, de csak kényelmesebb neked nélküle.<br />
- Bárhol képes elaludni, ha olyan kedve van, és mint látod, még mindig nem érdekli, mi történik.<br />
- Akkor gyere, megmutatom, hova raktam. Nem tudom, Soniának vannak-e fura dolgai, de emlékszem, minden tesóm és a fiam is a legkülönfélébb indokokkal ébredt fel, volt, aki csak ablak alatt, volt aki csak fal mellett volt képes csendben feküdni és várni, míg elalszik végre. - Emlékszem ezekre a történetekre, sőt, arra is, hogy Niallel éjszakákat virrasztott át vele a nehéz időszakokban.<br />
- Nem tudom, hogy fogom ezt meghálálni, Lou - igaz már majdnem egy év eltelt a szülés óta, de a hormonok miatt még mindig előfordul, hogy érzékenyebb vagyok, ezért most is kissé elérzékenyülve követem Louist, majd miután lefektetem Soniát a kiságyba és betakarom, már a könnyeimet törölgetem.<br />
- Ugyan, ez a legkevesebb. Bármelyikünk megtenné a másikért, és végre nem vagyok egyedül a lakásban - mosolyogva ölel át. - Nem kell sírni, most már aztán tényleg minden renden van.<br />
- Igen, tudom. - Szipogok, és ahelyett, hogy felnőtt módjára vislekednék, és összeszedném magam, csak még inkább kapaszkodom Lou felsőjébe, és bár nem bőgök, mint egy isgyerek, a könnyeim megállíthatatlanul csorognak.<br />
- Akarsz még beszélgetni, vagy aludnál? - a hátamat simogatja, miközbe visszakísér a nappali irányába, ahonnan az összes többi szoba nyílik.<br />
- Nem haragudnál, ha még itt maradnék kicsit? Mert ha fáradt vagy, akkor menj nyugodtan aludni, de jól esne beszélni valakivel most.<br />
- Ne viccelj, én ilyenkor még úgysem alszom. Ha pedig nem így lenne, érted akkor is fennmaradnék, hiszen egy család vagyunk, nem? - az utolsó mondata megint úgy szíven üt, hogy pityeregni kezdek. - Jajj, te, gyere. - Újra a karjaiba omlok, és csak sírok, amíg csak jól esik. - Tudod, minek a jele ez?<br />
- Hogy teljesen kimerültem, tönkre tett a stressz, az elpazarolt idő, amit idegeskedéssel töltöttem, hogy meghalt az apám, és visszakaptama férjem, akivel a békülésünk óta sokkal kevesebb időt töltöttem, mint eddig, és hogy napokon belül egy éves legy a lányom, aki egy igazi csoda? - a könnyeimen át igyekszem vidámnak tűnni, mert végülis egy cseppet sem vagyok elkeseredve, csak valóban mindent soknak érzek.<br />
- Én azt mondtam volna, hogy megint gyereket vérsz, de jobban belegondolva, igazad lehet. - Megdörzsöli a karomat és óvatosan eltol magától. - Hozom a narancslevet, addig helyezd magad kényelembe. - Nyom egy cuppanós puszit a homlokomra, majd elsiet a konyha felé. Szót fogadok, és trökülésben várok rá. Amikor megérkezik, nem csak a gyümölcslé van nála, de egy nagy zacskó chips és egy fél üveg vodka is.<br />
- Igazad van. Szükségünk lesz egy kicsit erősebbre - álmos ugyan nem vagyok, de zsibbad a fejem, és nyomottnak érzem magam.<br />
- Na látod - tényleg nem az a cél, hogy berúgjunk, ezért egy fél ujjnyit sem tölt a töményből, de pont elég, hogy az elmúlt napot levezessük. - És, mit terveztél Niall születésnapjára?<br />
- Fontolgatom a lehetőségeket - az italomat nézem, de amint beleszagolok, elmegy tőle a kedvem.<br />
- Szóval még halvány fogalmad sincs, mit adsz neki - ő viszont nagyon is várja, hogy belekortyolhasson a sajátjába, így le is húzza a felét néhány korttyal.<br />
- Igen, potosan - vallom be végül. - De tényleg sokat gondolkodtam, és van néhány ötletem.<br />
- Például? - felvont szemöldökkel, kíváncsian várja, hogy beavassam.<br />
- Ezt Britannynak már mondtam, és azóta sem bizonytlaanodtam el, szóval azt hiszem most már konkrét célnak mondhatom, hogy szeretnék még egy gyerekt. Tudom, hog ynehéz lesz, hiszen Sonia is nehezen jött össze, de úgy érzem, hogy készen állunk arra, hogy még egy apró gyerkőc legyne velünk. Ha pedig fiú lenne, akkor tudom, hogy Niall végtelenül boldog lesz.<br />
- És? Gondolom már tettetek az ügy érdekében - furán néz rám, és én is furcsán érzem magam. Nem hiszem, hogy egészséges a férjem legjobb barátjával ezekről beszélni, de mivel bővel elmúlt hajlani három óra, már semmi sem normális.<br />
- Jó, de ettől függetlenül még egyáltalán nem biztos, hogy terhes vagyok, és nem is érzem a jelét. Se rosszullét, se fáradékonyság, se semmi, ami tipikusan erre utalna.<br />
- Ha mégiscsak várandós vagy, akkor nem kívánnád az alkoholt - bök a poharamra. - Nem iszol?<br />
-De - motyogom, de csak lötyögtetem. -Nem, biztos nem, tegnap, vagy hát már nem tudom mikor, utazás előtt benyakaltunk vagy másfél, két üveg bort Britannyvel nálaunk. -Beleiszom a vodkás narancslevembe, és egyáltalán nem érzem magam ettől rosszabbul, vagy bármi olyan, ami furcsa lenne.<br />
- És? Egyéb ötlet? - tovább faggat, és hálás vagyok, amiért továbblépünk a gyerek dolgon, mer tmég mindig annyi bizonytalanság és kérdés merül fel ezzel kapcsolatban, hogy csak egy végtelenül lelkes elhatározásnak tudnám hívni.<br />
- Szerinted mit szólna, ha újraházasodnánk? - nézek fel Louisra, aki nem várt módon reagál, és ahelyett, hogy meglepődne, vag döbbenten pislogna rám, lelkesen bólogat.<br />
- Imádná! De komolyan - leteszi a poharát - És ha elég tökös vagy, akkor tudod mit teszel.<br />
- Igen - lenézek a gyűrűmre., és végigsimítok a felületén,<br />
- Nézt, Eire, tényleg nem zavar, hogy ébren vagy, de azt remélem tudod, hogy aggasztóan karikás a szemed és sápadt is vagy. Mi lenne, ha nem bontanánk meg ezt a chipset, meginnánk az utolsó pár kortyt, és elmennél aludni? Hosszú lesz a nap, és nem akarom megvárni, míg összeesel a fáradtságtól. - Tudom, hog yigaza van, de jelenleg még úgy érzem, nem tudnk aluni Viszont ő valószínűleg igen, és már így is túlvállalta amgát miattam. Épp ezért bólintok, és ásítást színlelek.<br />
- Igazad van. - Bénának érzem magam, de látszólag hihetően színészkedek.<br />
- Ha felkeltetek, elmegyünk enni valahova. Napközben elhozom Freddiet, hogy velünk legyen egy kicsit, aztán délután beugrunk a kis betegünkhöz, rendben?<br />
- Pompásan hangzik - mosolyogva ölelem meg, mielőtt elköszönnénk. - Akkor, jó éjszakát.<br />
- Jó éjt, Eire - megint homlokon puszil. - A Sonia szobája melletti még szabad, ha gondolod ott is alhatsz.<br />
- Hány szobás ez a lakás? - kérdezek vissza, és mókásnak tartom, hogy minden fiú úgy vesz lakást, hogy egy kisebb angol falut el tudna szállásolni.<br />
- Négy, nappalival együtt, miért? - összevont szemöldökkel néz rám.<br />
- Akkor hogy lehet még szabad szoba a tiéden kívül? - hirtelen beugrik, hogy több a hely, mint kéne.<br />
- Hogy, hát hogy? Nem néztél be az első ajtón, amikor lefektetted Sonát? Harry és Britanny egymásba kapaszkodva alszanak. Olyanok, mint a kismajmok - teli szájjal vigyorog.<br />
- Á - ostobának érzem magam, és érzem, hogy a fárdtság nagyon lassan, de biztosan szétárad bennem. Értem.<br />
- Na menj, még a végén itt a padlón fogsz szundítani.<br />
Bár nem éreztem semmi jelét, szinte azonnal álomba zuhanok, amint lehajtom a fejem a párnára. Nem gondolkodm sokat, csak zuhanok, és jólesően süppedek a matracba.<br />
Izgatott vgyok, ez nem múlt el, és még álmomban is csak arra tudok gondolni, hogy hamarosan láthatom Niallt, átölelhetem, és nem csak telefonon keresztül beszélhetünk.<br />
<i>Jézusom! Telefon!</i><br />
Nem hívtam vissza! Semmi erőm kimáaszni már az ágyból, csak szidom magam, amiért ilyen pocsék ember vagyok, és ilyen szita az agyam, de valóban, nem beszéltem vele, pedig amikor hazafelé tartottam az irodából, még el is terveztem, hogy otthon felhívom amíg a konyhában vagyok.<br />
Mérges vagyok magamra, de tényleg nem tudok már tenni ellene. Annyira kimerültté válok, hogy már azon sem gondolkodom sokat, mennyit idegeskedhetett Niall miattam, hogy nem vettem fel a telelfont. Biztos keresett, de rá se pillantottam a mobilomra, pedig mindeig felveszem, mindig elérhető vagyok.<br />
De legalább már tudom, mi az, ami tökéletes megoldás lesz a hiányérzetemre, és megfelelő ajándék lesz a férjem számára.</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-15693266638186286672018-01-29T01:49:00.005+01:002018-01-29T01:49:53.208+01:0055. A legnagyobb meglepetés<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<i>Sziasztok!</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Sajnos nem sikerült időben befejeznem ezt a részt, nem is nagyon tudtam, hogyan kéne befejeznem, ugyanis csütörtökig nem sokat haladtam, utána pedig pokolian fájt a karom, ezért sem telefonon, sem laptopon alig tudtam folytatni, és amikor végre lett volna alkalmam ezzel foglalkozni, akkor nem voltam internetközelben. Viszont tegnap hajnalban hazafelé nekiláttam, és most éjjel sikerült is befejezni.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Nem tudom, mit írhatnék még, bűntudatom van, amiért megint csúszok, de remélem ettől még szeretni fogjátok, ha nem is konkrétan ezt a részt, de a következő néhányat.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Ha jól tudom, mostanában volt/van/lesz a félévzárás. Ha már túlesett rajta mindneki, remélem jól sikerült és elégedettek vagytok vele. </i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>És igaz, idő szerint már hétfő van, azért remélem mindenkinek csodás napja lesz, és könnyű hét elé néz.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
❤</div>
<div style="text-align: left;">
<i>xx Lu</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<b><br /></b></div>
<div style="text-align: left;">
<b><br /></b></div>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b>Eire</b></div>
<div style="text-align: center;">
<b><br /></b></div>
<div style="text-align: justify;">
Amint kiteszi Britanny a lábát, idegesen járkálni kezdek. Próbáltam leplezni az idegességem előtte, most azonban bombaként robban fek bennem minden, ami felgyülemlett bennem.<br />
Ez az az utazás, ami végre valahára helyre billentheti az életünket, és lezárhatunk valamit, ami nagyon messzinek tűnik, rengeteg fájdalmat és bizonytalanságot okozott. És én bizony semmi másra sem vágyom, csak arra, hogy új életet kezdhessek a férjemmel, és magunk mögött hagyhassuk mindazt, amit eddig elrontottunk. Megbocsássunk, felejtsünk és kezdjünk -majdnem- mindent újra.<br />
A félig megtöltött bőröndöm felett ácsorogva piszkálni kezdem a gyűrűmet. Ez az aranykarika mentett már meg a teljes elmebajtól, és bosszantott már fel kora reggel, mégis a házasságunk egyetlen állandója. Egy darab fém, ami, akár csak az a darab papír, az összetartozásunkat jelképezi. Elérzékenyülök, ahogy eszembe jut a pillanat, amikor sírástól elhomályosult tekintettel néztem Niall arcát, mikor felhúzta az ujjamra. Megállíthatatlanul folytak a könnyei, alig látott, elsőre neki is koccant a gyűrű a körmömnek, és csak második próbálkozásra került a helyére.<br />
Még most is libabőrös leszek, ha az esküvőnkre gondolok, mert bár rengeteg jó dolog történt velem az életben, az tényleg életem legszebb napja volt, mert hűséget fogadhattam egy olyan embernek, akit valószínűleg meg sem érdemlek, mert hisztérikus, makacs, gyanakvó és elviselhetetlen vagyok, ha csak egy kicsit is megbántva érzem magam, erre pedig kitűnő példa volt az elmúlt fél év. De tudom, hogy nála jobban nem szeretek senkit és kötelességemnek érzem ezt valóban be is bizonyítani. Ez pedig csak felidegesít, hiszen nincs meg a tökéletes terv a fejemben, még csak nem is körvonalazódott a lényeg. Csak azt tudom, hogy cselekednem kell.<br />
Halk motoszkálásra figyelek fel, és döbbenten veszem észre, hogy Sonia betiped a szobába. Egy ideig próbálkozik a lépegetéssel, de hamar feladja, és négykézláb folytatja az utat hozzám.<br />
- Te meg hogy szöktél meg, rosszaság? - ahelyett, hogy felkapnám az ölembe, leguggolok elé, és hagyom, hogy ismét két lábra álljon. Ingatag még egy kicsit, de ha bele tud kapaszkodni a kezembe, akkor határozottabbá válik, és egész sokáig képes sétálgatni.<br />
Most is ezt csináljuk, ahelyett, hogy pakolnék, a lányom kezét fogom, és engedem, hogy arra menjen, amerre csak akar. Elindul a folyosó felé, ahol sokkal több hely van, mint jelenleg a hálószobánkban, ugyanis a bőröndöm még mindig ott hever az út közepén, körülötte meg azok a göncök, amiket Britannynek szánok.<br />
- Na hová menjünk? Vissza a szobádba? - lehajolok az arcához, és hiába beszélek hozzá, Sonia csak megy,<br />
Lassan elérünk a lépcsőhöz, ahol viszont már az ölembe kapom, visszafordulok vele a hálószoba felé, és arra igyekszünk tovább.<br />
- Segíts anyunak pakolni, hogy minél hamarabb odaérjünk apuhoz, jó!? - még mindog ott tartom a kezeimet a két oldalán, de már csak néhány ujjunk akasztja össze.<br />
- Appaa - furán kibukik belőle ez a kis szócska, nekem pedig azonnal ellágyul a szívem, mett anyira édesen igyekszik beszélni.<br />
- Igen, apához megyünk. Nagyon jó lesz - megpuszilom mindkét tenyerét, majd felültetem az ágyra a hatalmas díszpárnák közé, hogy azokat paskolja és pakolgassa, amíg én bepakolom a maradék holminkat.<br />
Két közepes bőröndöt tömök tele ruhákkal, kicsi takarókkal, pelenkával, krémekkel meg játékokkal, és mire végzek, mindketten megéhezünk.<br />
A baj csak az, hogy minden, ami itthon van, és kenne időnk megenni, az néhány hideg pizzaszelet és Sonia kajái, így amíg melegszik az ő üveges ebédje, addig összedobok magamnak egy tartalmasabb szendvicset.<br />
- Kopp-kopp - Harry és Britanny nem sokal az után esnek be, hogy leülök én is. - Sziasztok!<br />
Sojia arcára hatalmas mosolyt húz, és mindkét kezével Harry felé nyúl.<br />
- Szia te kis szépség! - leguggol mellé és össze-vissza cuppog az arcán.<br />
- Sziasztok - döbbenten pislogok a szánalmasan kinéző, háromszögre vágott kenyeremmel a tányéromon.<br />
- Gondoltam, hogy erre nem lesz időd, na tedd el innen azt a vackot - Britanny elvedzi a tányérom, és a helyére tesz egy dobozkát, amiben valami zöldséges csirkés tészta van. - Hoztam mindhármunknak. A vacsit Harry intézi majd.<br />
- Nem kellett volna srácok, tényleg!<br />
Amint belekezdek, mindketten felemelik a kezüket, hogy felémfojtsák a szót.<br />
- Ne ezzel foglalkozz most. Nincs olyan sok időnk, menj készülődni. Készíts elő valami csini ruhát, menj el tusolni, mert még el kell intézni ezt-azt indulás előtt. Este nyolckor száll fel a gép, beülünk egy taxiba és elmegyünk Louishoz.<br />
- Mi? Louis is ott van? - csak pislogok meglepettségemben, és hol Harryre, hol Britannyre nézek.<br />
- Cica, mindenki ott lesz, Louis Freddievel, Zaynék, Liam, néhány közeli jóbarát, te, Sonia, és mi Harryvel. Dupla születésnapot tartunk. Kaja, pia, vendégek, ajándékok, és így együtt lesz a kis családotok - úgy beszél, mintha ez a világon a legegyértelműbb dolog lenne. Én pedig se köpni, se nyelni nem tudok, és azt hiszem, legalább annyira meglepődtem, mintha az én bulim is lenne.<br />
- De...<br />
- Semmi de! Már mindent megszerveztünk, Liam eleget túlórázott a projekten, szóval ne merd keresztbehúzni a számításainkat, Eire! - Harry segít a keresztlányának elfogyasztani az utolsó pár falatot, majd felkapja a karjaiba és ringatja, szeretgeti, a hátát simogatja.<br />
- Rendben - megsemmisülve szúrom a villámra fel a tésztát, és tág pupillákkal eszem tovább. - Akkor csak annyit mondjatok, hogy mennyire lesz puccos a dolog.<br />
- Szivi, a lehető legpuccosabb - Britanny is leül mellém és kinyitja a saját dobozkáját. - De ne aggódj, megyek, megmondom mit vegyél fel, mielőtt még magadra rángatsz valami kiskosztümöt.<br />
- Hé!<br />
- Nincs mit - teli szájjal vigyorog, és miközben eszik, azzal szórakoztatja magát, hogy hol Soniának integet, hol rajtam és a reakciómon nevetgél.<br />
Így nem nagyon marad más választáson, miután elfogyasztom az ajándék ebédem, felrongyolok vissza az emeletre, egy kupacba rakom a promóciós ruhákat, és a szekrényemben maradt darabok közt válogatok, de egyik sem tetszik annyira. Vagy túl lenge, vagy túl szoros, vagy kényelmetlen, vagy nincs hozzá normális cipőm, vagy kismama koromban hordtam, vagy már egyáltalán nem tetszik. Sírhatnékom van, érzem, hogy felszakad bennem egy hártya, ami alól kibuggyan és feltör minden bennem szunnyadó stressz, félelem, aggodalom, és más dolgok is, amiket nem igazán tudok megnevezni, de szorongok tőkük még úgy is, hogy tisztában vagyok a ténnyel, mennyire felesleges mindez.<br />
- Eire, minden rendben? - Harry félve lép be. - Miért sírsz, szivike?<br />
- Nem tudom, biztos csak a pengeélen tancoló hormonszintem - mindenféle megjátszás nélkül mosolygok, és a melegítőnadrágom zsebét gyűrögetem. - Biztos szükség van ekkora felhajtásra?<br />
- Évek óta így élünk. Sokat dolgoztok, te is, Niall is. Legalább ilyenkor engedd meg magatoknak azt, hogy lazítsatok, pihenjetek, érezzétek jól magatokat. - Olyan jó barát, amit én már tényleg nem tudok felfogni. Hű, igaz barát, aki megmondja, ha ostobaságokat csinálok, sőt, elég hangosan tudja magyarázni ezeket, de amikor kell, akkor pár mondattal, néhány jó szóval visszaadja mindazt a hitet, ami évek alatt lassacskán elkopott bennem.<br />
- Azt hittem, hogy végre a sarkadra állsz. - Becsukom a szekrény ajtaját és leülök mellé az ágyra.<br />
- Mire gondolsz? - Egyik kezével a szétdobált ruhák közt turkál.<br />
- Britannyre. Emlékszel, mit mondtam mielőtt elmentünk Niallel vacsorázni!?<br />
- Hogy hívjam fel. Tudom, de azt gondolom arra értetted, ha női segítségre lenne szükségem, vagy nem bírnék el egyedül Soniaval. Vagy tévedek? - ismerős kis gödröcskék tűnnek elő az arca két oldalán. Nyilvánvalóan tudja, mire gondolok, és reméltem, hogy ezzel legalább egy kicsit megpiszkálom a lelkiismeretét, de még nem tudom eldönteni, pontosan mit gondol most, mit akar ezzel elérni, vagy miért viselkedik így.<br />
- Arra gondoltam, hogy nem kell udvariasságból kerülgetnetek egymást. Persze nem akarom erőltetni a dolgot, de szemlátomást jól megvagytok együtt. - Feszegetem a jóízlés határát, és figyelem a reakcióját, ám Harry megmarad a békés, nyugodt önmagának.<br />
- Jó páros vagyunk, ezért is leszünk életünk végéig remek keresztszülei Sonianak, számíthat ránk bármiben, de ha igazán őszinte akarok lenni, nem lenne jó ötlet ebbe belebonyolódni nagyon. Ha érted, mire gondolok - félreérthetetlen grimaszokat vág, és én ebből mindent megtudok azonnal.<br />
- Csak mondtam. És hogy tudd, engem nem zavarna, és Niallt sem - felkapom az egyik sötétzöld maxiruhát, amit eredetileg Britanny megkapott volna tőlem, és inkább behajtogatom az én bőröndömbe.<br />
- Gigi boztos tud neked szerezni valamit, vagy hoz bákitől, egy szavadba kerül. - Megmosolyogtatja az enyhe undor, amit a rengeteg virágos és rövid kis anyagok iránt érzek, és talán egyike azon keveseknek, akik nem akarnak arra bátorítani, hogy anyaként úgy öltözködjek, mint egy csitri, akinek ég ott van a tojáshéj a fenekén, de már mutogatni akarja magát.<br />
- Nem akarom kihasználni ezt most, köszönöm. Ez sem volt még rajtam.soha, szóval majd behúzom a hasam, belepréselem magam, és pár órán át ebben tipegek, amíg ájulásközeli állapotba nem kerülök.<br />
Mindketten hangos nevetésben törünk ki, és egymás karjaiba borulunk.<br />
Azért is szeretem Harryt annyira, mert az első perctől fogva olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha mindig is ismertem volna, és soha egyetlen egy másodpercre sem rendült meg a bizalmam az iráyába. Tisztában voltam vele, hogy mikor fog mellettem állni, és bár néha átfutott az agyamon, hogy talán Niall pártját fogná, rettenetesen meglepődtem, amikor a legmélyebb pillanataimban itt volt nekem, mintha csak megérezte volna, hogy szükségem van a társaságára, a bíztatására és arra is, hogy rám szóljon a hülyeségeim miatt.<br />
- Na gyerünk, fejezzük be ezt, és pakoljunk be a kocsiba. Még sok dolgunk van ma! - Elkapja az arcom és hangos, cuppanós puszit nyom a homlokom kellős közepére.<br />
A már összepakolt táskák egy részét felkapja a vállára, amíg én lezárom a kisebbik bőröndöt is, majd követem őt. Még azért egy utolsó pillantást vetek a fürdőszobára, hogy kihúztam-e mindent a hosszabbítókból, és elpakoltam-e tényleg minden fontos dolgot, de azt hiszem ennél többet nem tehetek az utazásunk érdekében. A biztonság edvéért azért bezárom az összes ajtót, amihez van kulcsom, becsukom az abalkokat, és csak ezután megyek le a többiekhez a nappaliba, akik már útra készen ücsörögnek. Britanny épp Sonia lábára próbálja felkönyörögni az egyik cipőjét, ami kiköpött olyan, mint a sajátja, és Harryé.<br />
Egy lopott pillanatot megengedet magamnak, hogy úgy nézzek rájuk, mint egy családra, és komolyan nem tudom elhinni, hogy ők ketten még soha csak meg sem fogták egymás kezét, mert fogalmam sincs mitől, de elképesztő összhang van köztük. Olyasmi, ami nem alakulhat ki két különálló ember közt, akik legfeljebb barátok. Át akarok látni rajtuk, de nem mondanak semmit, és semmilyen más jel nem utal arra, hogy bármi is lenne vagy lett volna köztük, de azért még gyanakvó maradok, és puhatolózni fogok. Elvégre, van rá egy fél napom.<br />
- Mehetünk? - Kérdezem vidáman, és mint az előbb, amikor Harryre mosolyogtam, most is annyira valóságosnak érzem az izgatottságom, mint még soha. Egy hajszálnyit sem játszom meg az örömöm, mert már rettenetesen várom, hogy fáradtan, nyűgösen, kialvatlanul, mégis boldogan megérkezzek Los Angelesbe, és meglepjem életem szerelmét azzal, hogy meglátogatom őt a lányunkkal, és megünnepelhessem mindkettőjüket a legjobb barátaink, zenésztársaik és ismerősök körében.<br />
- Így jössz? - Brits felhúzza a szemöldökét, és felém bök a fejével.<br />
- Mi? Ja, basszus. - A nagy rohanásban megfeledkeztem arról, hogy mi van rajtam, de még ez sem tud hatni a jókedvemre. Eldobom a táskát, amit magammal rángattam fentről, és felszaladok, hogy átvegyek egy farmert és egy mintás blúzt. Kikapok a szekrényből egy pulóvert, mert bár amikor leszállunk nyár lesz, itt már kezd hűlni a levegő.<br />
Visszarohanok a földszintre, és igyekszem behozni a lemaradásomat a többiekhez képest.<br />
- Amíg felveszed a cipőd, elkezdünk kipakolni, jó? - Britanny Soniaval a karján beszél, és mire bármit is mondhatnék, már el is indul.<br />
Egy utolsó utáni ellenőrzést követően én is felkapok két kézipoggyászt, amit Harry nem vitt ki, majd bezárom magam után a bejárati ajtót.<br />
- Biztos megvan mindened? - Kérdezi Harry, és mikor bólintok, beindítja az autót.<br />
A gyomrom liftezik, alig tudok koncentrálni, így ki is maradok a beszélgetés nag részéből, de amikor megállunk Britanny lakásánál, és az ő egyetlen táskáját is bepasszírozzuk a csomagtartóba, valamivel nyugodtabb leszek.<br />
- A többiek már kint vannak, pár hete egyébként is kint dolgozik Liam, nemrég beszéltem vele, és minden kész. Niall még bent van a kórházban, így nem kell majd őt kerülgetni. - A reakcióm nem épp olyan, mint várná, ezért gyorsan hozzáteszi: - Nyilván arra gondoltam, hogy nagyobb lesz a meglepteés, ha nem szagol ki semmit.<br />
- Jó, persze, értem.<br />
Többet nem beszélgetünk, mert Sonia elalszik hátul Britannyval együtt, legfeljebb megjegyezzük, amikor egy-egy olyan dalt játszanak a rádióban, amit rég hallottunk, vagy már baromira ununk.<br />
<br />
<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<b>Niall</b></div>
<div style="text-align: center;">
<b><br /></b></div>
<div style="text-align: justify;">
Annak ellenére, hogy megígérte, Zayn azóta sem tudott ejönni, ezért kénytelen vagyok teljesen egyedül tölteni a mindennapokat. Sosem volt még ilyen hosszú hat napot nyugalomban tölteni, úgy, hogy nem beszélek csak egy marékniy emberrel, nincs semmiféle fizikai kapcsolatom a külvilággal, legfeljebb annyi, hogy a kórterem ablakához sántikálok, és pihenek pár percet a nyitott ablaknál. Élvezem, hogy süt a nap, és teljesen más kilátás tárul elém, mint az otthonomban. Persze, az egy fikarcnyit sem rosszabb, ahogy ez sem jobb, csak annyira más, és a fájdalom és magány ellenére egy részem örül, hogy újra láthatom ezt a gyönyörű várost. Ha csak egy apró résézletét is, és csak innen, akkor is. Hiányzott, mert szeretem, és szívesen töltenék itt több időt, de amíg Sonia ilyen kisi ,nem rángathatom időzónák tömkelegén keresztül az önző vágyaim miatt de a lányok nélkül rettenetesen nehéz utazgatni. Most sem könnyebb, csupán célszerű.</div>
<div style="text-align: justify;">
Visszabicegek az ágyhoz, ennyi idő bőven elég volt talpon, muszáj pihentetnem a térdem, hogy még kora este tudjak pár percet sétálgatni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Végső megoldást az nyújt, hogy legalább telefonon tudom nézni azokat a meccseket, amik érdekelnek, híreket olvasgatok, és ha ezt megunom, még mindig lapul valahol egy könyv, amit az orvosom hozott be nekem unaloműzőként.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az esti vizit előtt még egyszer megpróbálom felhívni Eiret, de ekkor már ki is van kapcsolva, ahogy Britanny, Harry és Liam is. Furcsa, hiszen nagyon ritkán történik ilyen, legfeljebb akkor, ha repülnek, de tudtommal mindannyian otthon vannak, mert megígérték, hogy fél szmüket a családomn tartják, Eire pedig szinte sosem kapcsolja ki a mobilját, a nap huszonnégy órájában elérhető a hét minden napján, pontosan abból kifolyólag, hogy elég sok időt töltünk távol a másiktól, másrészt pedig a munkája miatt is fontos, hogy bárki fel tudja hívni még a legőrültebb időpotokban is.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia! Reméltem, hogy most már tudunk beszélni. Hiányzol, hívj vissza, kérlek! Szeretlek. - Rutinosan hagyok üzenetet, és újra tizenkét évesnek érzem magam, amikor még vezetékes telefonunk volt otthon, és a barátaim otthoni telefonjának rögzítőjére beszéltem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hiába próbálok aludni, az után, hogy megkapom az esti gyógyszereimet, és megnézik a műtét nyomait csak forgolódok, vagyik csak a fejem fordítom egyik oldalról a másikra, ugyanis a friss kötés miatt mozdulni sem tudok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Így telik az egész éjszaka, alig alszom néhán yórát, amikor viszont sikerül elaludnom, folyto benyit valaki, reggelit hoznak, ellenőrizgetnek, vagy felhív valaki, hogy hallotta, mi történt, és reméli jól vagyok. Valójában nem vagyok túl jól, szeretnék aludni végre, de ezt nem mondhatom, csa finoman utalok arra, hogy nehéz úgy pihenni, ha sem szellemileg, sem fizikailag nem terhelem le magam, ezért <i>nagyon</i> sokáig fent vagyok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Aztán történik valami. Kora délután, amikor épp a plafont bámulom, és azt keresem, vajon van-e egyáltalán bármiféle hiba, vagy sérülés a falakon - nics egy sem - ismét nyílik az ajtó. Már szinte látom, hogy megint kapok valami krémet, vagy a fejemre olvasnak, amiért megint orvosi felügyelek nélkül járkálok, de nem ez történik. Apró zajok, topogás hallatszik a folyosóról, és egy ismerős hang, ami bíztatóan szól. </div>
<div style="text-align: justify;">
<i>"Menj csak."</i></div>
<div style="text-align: justify;">
És néhány pillanattal később a lányom lép be, az anyukája kezét fogva. Elkap a szédülés, és a szívem a torkomban dobog, és érzem, hogy a vratlan meglepetéstől még egy kósza könnycsepp is gömbölyödni kezd a szemem sarkában.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nézd, kivan itt Sonia! Apa - belepuszil a hajába, és lazábban fogja a kezét, és csendben szipogva emeli rám a tekintetét. - Úgy hallottam, hiányzunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem kell sokat várnom, amint Eirera nézek, ugyan azt a meghatottságot látom rajta, mint ami a mellkasomat feszegeti belülről.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy kerültök ide? - Meglepetten pislogok rájuk, a könnyeimmel küzdve, de mielőtt választ kapnék, a lányom máris a karjaimban van. Boldogan szuszog a fülembe és a pici kis tenyerét az arcomra téve ad puszit. - Szia, Hervegnőm - belepuszilok a nyakába, és beszívom az édes babaillatát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Meglepetés - Eire is leül mellénk, és a szabad kezem szorongatja. - Hogy érzed magad?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Viccelsz? Most? Remekül. Már nem is fáj semmi - megszorítom a kezét, és elemelkedek az ágytól, hogy elérjem őt. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mintha évek óta nem csókoltam volna meg, és ha hinnék az ilyen hókuszpókuszokban, még azt is hihetném, hogy ez az, ami meggyógyít majd végül és azonnali fájdalomcsillapító hatása lenne. Sajnos nincs így, a térdem még mindig érzékeny, és fáj, de legalább itt vannak velem a lányok, akikért élek, és akik miatt igyekszem most is minél hamarabb felépülni, és alig várom, hogy megint normálisan mozogjon minden tagom.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-44368989843741763872018-01-22T00:56:00.002+01:002018-01-22T00:56:12.355+01:0054. 8755 km<div style="text-align: center;">
<b>Niall</b></div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
Zayn távozása után lelassul az idő, és hirtelen szakad a nyakamba az, hogy egyedül vagyok. És tudom, hogy ez volt az egyetlen kikötésem, hogy ne utazzon utánam a feleségem, mert egyedül akarná végigcsinálni az egész repülést Soniával, tudom, hogy az egész procedúra csak hatalmas nyűg lenne, és nem várhatom el tőle, most azért mégiscsak jól esne, ha itt ülne mellettem, fogná a kezem, és vigyázna rám.</div>
<div style="text-align: justify;">
Így hívta legutóbb is, amikor kórházban kötöttem ki: vigyázott rám, amíg én teljesen kábán motyogtam az altató hatása miatt. És akkor is, amikor elkezdtem bicegni, gyógytornára járni, és először lépcsőztem. Ott állt mellettem, együtt tettük meg a lépéseket, most pedig egy óceán választ el tőle, és legszívesebben a falba verném a fejem, amiért ilyen hülye vagyok. Itt lenne a helye. Mellettem. Velem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Óvatosan kitakarom a bal lábam, hátha nem kezd el sajogni a hűvösebb levegőtől. A könnyített gipsz szorít és kényelmetlenül nyomja is a térdhajlatomat, mégis olyan kellemesen ismerős az érzés. Jó tudni, hogy éppen most milyen fázisokba fogok lépni, vagyis legfeljebb sántikálni. Tudom, mi vár rám, hogy hamarosan hideg vízbe ültetnek, hogy elkezdhessem mozgatni a műtött térdem is, aztán egész nap sétáltatni fognak egy futópadon, és naponta vizgálni fogják a szalagjaim. Aztán lassan el fogom hagyni a mankót, és néhány hónap gyógytorna után újra futhatok és ugrálhatok, játszhatok önfeledten Soniával, emelgethetem és nem kell körültekintően, idegesítően lassan, egyesével lépkedve lépcsőznöm, a korlátba kapaszkodva.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elkeserítő, hogy amíg a velem egy korúak még a saját gyerekük születését sem élték meg, én már a nyugdíjas korosztáyl problémáival küzdök, és igazán ahhoz lenne kedvem, hogy látványosan szenvedjek, sajnáltassam magam, csak hogy egy kicsit jobban érezzem magam mások kioktatásától.</div>
<div style="text-align: justify;">
A mobilom kezdem szorongatni, ki- és belépek minden alkalmazásba, többször is, de semmi sem köti le a figyelmem eléggé. Olvasgatok, végigpörgetem néhány ismerősöm oldalát, válaszolgatok azokra az üzenetekre és jókívánságokra, amik így hirtelen szembejönnek velem: persze már mindenki tudja, hogy mi történt. De ezt sem élvezem sokáig, megunom a dolgot, ráadásul egyre nehezebben viselem az állandó fekvést. Ülő elyzetnek a legnagyobb jóindulattal sem hívható pózba tornázom fel magam, az ágy támláját próbálom minél inkább derékszögbe emelni, de egy ponton túl még az eddiginél is kényelmetlenebbé válik a dolog. Pedig teljesen abban a hitben heverésztem itt napokig, hogy ennél rosszabb máár úgysem lehet, viszont most már tudom, hogy tévedtem, ez pedig felbosszant. Visszább engedem magam, hogy ne fájjon olyan veszettül a hátam, és engedem, hogy felülkerekedjen a józan eszemen a nyughatatlan Niall, és eldöntöm, hogy a magam ura leszek, ha már ekkora tapasztalatom van a műtétet követő lábadozás átvészelésében.</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Többek között ezért lenne szükségem Eire jelenlétére, hátha ő képes lenne lebeszélni engem az épületes marhaságról, vagy segítene benne.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Szóval szűk egy héttel a műtétem után épp arra készülök, hogy két lábra álljak egyedül, amikor az orvosom idegesen ront be.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mr. Horan, mit művel?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hello doki! Nos, sétálok - rántom meg a vállam, és folytatom a hadműveletet. A jobb lábam már a földön van, nekifeszül a padlónak. Kicsúszok az ágy szélére, szigorúan ügyelve arra, hogy a bal lábam a megfelelő pózban maradjon. Így már elérem a mankóimat. Egy pillanatra megállok a mozgásban, mielőtt megragadnám őket, és az orvosomra pillantok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Rosszalóan ingatja a fejét, de hiába a keresztbe tett kar és a szúrós tekintet, fejével rábök a mankókra, és arra sarkall, folytassam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi járatban? Jó hírek? - beszélgetést kezdeményezek, és közben a tanult módon feltápászkodom, és boldogan nyújtogatom az ép lábamat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Jól esik végre úgy beszélgetni, hogy nem csak a fejem tudom az illető felé fordítani, hanem teljes testtel képes vagyok irányt változtatni, és még a vérkeringésem is visszaáll a normális, megszokott rendszerébe, zsibbadás és kényelmetlen tompaság nélkül a derekamnál. Ilyenkor úgy érzem, a levegő valahogy jobb, édesebb, és a vértestek az ereimben örömükben táncra perdülnek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Niall, magának még nagyon nem kéne így járkálnia, de gondolom felesleges felhívnom a figyelmét a helyes eszközhasználatra - elgondolkodom egy pillanatra, hogy vajon azért nem szól semmit a kihágásomért, mert nem ártok vele magamnka, vagy mert nem tudok akkora kárt okozni, hogy ennél is szörnyűbb legyen a helyzet térdszalag-fronton. Végül csak megrántom a vállam, és várom, hogy folytassa a doki. - Ma délután még elvégzünk néhány vizsgálatot, elküldöm röntgenre és reflex vizsgálatra. Ha rendben lesznek a dolgok, és maga sem próbál keresztbe tenni az egészségügynek, akkor nem sokára elkezdheti a krioterápiát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mikor mehetek haza? - ez a kérdés gyötör, mióta felkeltem a műtét után, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjam a lányom első születésnapját, még akor is, ha szeretek néha lustálkodni, és elvárom, hogy az ismerőseim és a családom egy picit sajnáljon, csupán azért, hogy a lelekem kissé felmelegedjen a mindennapok rohanása és stresszhelyzetei közt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Attól tartok, ha nem egy los angelesi címre gondol, akkor még egy darabid élveznie kell a szeptemberi napsütést - komoly, mégis együttérző hangon közli a nyilvánvalót, majd a fejével az ágyra bök - Ennyi ácsorgás pedig pont elég vol, Mr. Horan, feküdjön vissza, mielőtt szörnyű fájdalom nyilal a friss sebébe.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lehajtom a fejem, és mint aki csatát vesztett, visszaaraszolok fél lábbal az ágy mellé. Szorosan a lepedőhöz ugrándozva fekszem vissza, miközben olyan mozgáskultúrát villantok az üres kórteremben, mintha egy 1970-es évek közepén készült sci-fi kelléke lennék. A művelet után még percekig szuszogok, pláne, mikor tudatosul bennem a valódi fájdalom, ami úgy futkos az izomszálaimban, mintha épp égő nyilakkal lőnének rám, és mindig el is találnának. Azonnl ráteszem a hideg kezem a sebre, hátha enyhít rajta valamit, de csak néhány percig érzem a jótékony hatását. Nem marad hát más hátra, mint nyomogatni a nővérhívót, másodpercenként legalább háromszázszor, hogy hozzanak neekm valami fájdalomcsillapítót. Mindegy, hogy tablettát, vagy valami port, amit el kell kutyulnom vízben, csak hasson.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Most kap egy keveset, de estig akkor nem tudok hozni. Próbáljon nyugton maradni, mert így nagyon lassan fog felépülni, Mr. Horan - kedvesen és udvariasan beszél velem az ápolónő, de azért kiérezni az anyhe élt a beszédéből, ami megpróbá rávilágítani a meggondolatlan és gyerekes viselkedésemre. És ettől csak még jobban hiányzik Eire, aki már az első percben, amikor megfordult a fejemben ficánkolni, figyelmeztetett volna és ha kell hát a saját testével akadályozza meg a meggondolatlan mocorgásom és két lábra állásom.</div>
<div style="text-align: justify;">
Miközben kezdem elfogadni a szörnyű érzést, hogy a lábam szinte lángol, és azt is, hogy ez mind miattam történik, felvillan ismét a telefonom kijelzője. Ezúttal nem egy újabb értesítés vagy üzenet, hanem Louis.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia, mondjad - elképzelésem sincs, miért hív, és ahhoz sincs kedvem, hogy kiszámoljam, mennyi az idő otthon.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia, bent vagy még? - izgatottan érdeklődik, és nem is titkolom magam elől, hogy ez már igazán jól esik. Mármint hogy a barátaim végre elkezdtek érdeklődni a hogylétem iránt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, még pár nap, aztán gyógytorna meg hidegvizes terápia. Otthon minden rendben? A lányok nagyon kivannak borulva? - reménykedek abban, hogy néha ránéznek a feleségemre, egyrészt, hogy boldogul-e, másrészt, hogy nem legyeskedik-e körülötte az a szerencsétlen, aki még virágokat is képes volt küldeni egy férjnél lévő nőnek, ráadásul úgy, hogy szinte száz százalék biztonsággal meg tudnám mondani, hogy tisztában vana fickó a Horan név jelentésével.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Őszintén szólva nem tudom, elugrottam Freddiehez egy pár napra. Arra gondoltam, hogy ha nincs ellenedre, és nem sérti a férfiúi büszkeséged, akkor megltogatak. Eire felől néhány napja nem hallottam közvetlenül, Harry mesélte, hogy Britannyvel van, és hogy látszólag minden rendben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Értem - hümmögök, majd gyorsan hozzáteszem, nem zavarnak a látogatók.- Gyere csak, legalább tudok beszélgetni valakivel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Írj majd, hogy mikor van látogatási idő, és ha úgy alakul, akkor meglepünka kis sráccal, jó? Most viszont leteszem, mert kocsiban ülök. Beszélünk még.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó, mindenképp - fele annyira sem zavar, hogy így fognak látni, mint gondoltam. Habár Louis pont az az ember, aki elől nem kell titkolnom, hogy valójábn én is be vagyok rezelve ettől a műtét dologtól, sőt, éltem vele annyit, hogy tudjam, valószínűleg ő is ilyen makacs lenne, mint én, éppen ezért megérti, miért vagyok olyan gőgös, hogy nem engedem a város közelébe sem életem nőit, nehogy ilyen állapotban lássanak.</div>
<div style="text-align: justify;">
Fejben megpróbálom kiszámolni újra, hány óra ehet nagyjából Londonban, hátha még emberi annyira az idő, hogy a lányom is hallgatom, vagy csak a feleségem veszi fel a telefont, de sokadik csengésre sem érkezik válasz. Sem a negyedik hasonló hívásomra. Először foglalt, aztán egyszerűen csak nem veszi fel. Igaz, nem sokat próbálkozom, de azért elget ahhoz, hogy a még alszik is, meghallja a csörgést. Attól pedig, hogy nem igazán reagál, elkezd bennem gyűlni a feszültség, és hiába nyutatom magam, hogy biztos csak nincs mellette a telelfon, vagy tényleg nagyon kimerült és alszik, csak arra tudok gondolni, hogy Eire alapvetően rossz alvó, pláne, ha valami nagyobb változás van az életében.</div>
<div style="text-align: justify;">
Amikor elkezdett megromlani a kapcsolatunk, akkor is éjszakákon át forgolódott mellettem, és az arcából ítélve a vendégszobában sem tudta rendesen kipihenni magát. Most sem lehet másként, hiszen ha az hogy engem újra megműtöttek, és két külön országban tartózkodunk, biztosan felborítja az éppen csak rendbe jött életünket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia baby, én vagyok. Gondolom már alszol, azért nem veszed fel. Csak azt akartam mondani, hogy hiányzol, és ha meghallgatod ezt az üzenetet, akkor hívj vissza. Fel fogom venni, bármennyi is legyen az idő. - egy pár másodpercre csendben maradok, majd egy sóhajt követően folytatom. -Volt bent Zayn nálam. Egész jót dumáltunk, és arra gondoltam, hogy ha neked sincs ellenedre, akkor valamikor megismételhetnénk azt az estét, persze verekedés nélkül. Mindegy, vigyázzatok magatokra, nagyon szeretlek titeket, és már alig várom, hogy lássalak. Szia.</div>
<div style="text-align: justify;">
Borzasztóan kellemetlenül érzem magam, pedig Eire a feleségem, tud rólam mindent, tudja, hogy szeretem, látott már betegen, ruha nélkül, szőkén, lila hajjal, barnán, fáradtan, részegen, sőt, másnaposan is. Nem kéne zavarban lennem egy hangüzenettől, mégis azért furcsán érzem magam. Meg őszintén szólva legalább tíz év nem beszéltem egy hangposta fiókkal.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: center;">
<b>Eire</b></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Valamikor kora reggel kábán felnézek a kanapéról, és azt látom, hogy Britanny tőlem nem sokkal élénkebben suttog a telefonba a konyha közelében. Keresem a telefonom, hogy meg tudjam nézni az időt, de nem találom sehol, ezért visszaejtem a fejem a párnákra, amiket felhalmoztunk kettőnk közé és megpróbálom kinyújtani az elgémberedett lábaimat. Eszem ágában sincs hallgatózni, de a teljes csendben és a szűrt, épp csak kivehető fényben minden olyan nyugodt, hogy tisztán hallom a barátnőm hangját. Ellágyult hangon magyaráz, mintha még dolgozna a szervezetében a bor, vagy számára fontos emberrel telefonálna.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igent mondott - megesküdnék arra, hogy miközben elhagyja a száját, felém pillant, de az is biztos, hogy nem tudja eldönteni, ébren vagyok vagy sem. Elkezd érdekelni a folytatás, és várom, hogy újra megszólaljon. - Tudom, engem is. Viszont így legalább minden könnyebb lesz.</div>
<div style="text-align: justify;">
Újra elhallgat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, itt. Megvárom, míg felébred, segítek neki reggel Soniával, és utána megyek. - Ismét szünetrt tart, amíg a vonal túlsó felén valaki beszél.- Persze, vigyázok. Egyből odamegyek. Rendben, neked is, szia.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ledobja a pultra a mobilját és lábujjhegyen visszamászik mellém.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ki volt az? - kérdezem rekedten, mire Brits megugrik ijedtében.- Bocs, nem akartalak megijeszteni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Semmi baj - leül mellém, hogy a fejem az ölébe tudjam hajtani. Megint az egyetemi pulcsimban van, sötétszürke leggingsben és a gúlméretezett karávsonyi zoknimban. - Felébresztettelek?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem te. Magamtól keltem - addig fészkelődöm, míg észre nem veszi, mit akarok, és el nem kezdi simogatni a hajam. - Ki volt az hajnalok hajnalán?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hajnal? Szivi, lassan 9 óra - halkan felnevet. - Utólagos engedelmeddel megint kölcsönvettem pár ruhádat. Elképesztő, milyen gönceid vannak, és egyiket sem látom rajtad!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Valószínűleg azért, mert még szülés előtt kaptam mindenféle szponzoroktól, hogy ezt viseljem, amikor hivatalosak vagyunk valami nyilvános eseményre. Amire sosem mentem el, vagy már nem is emlékszem. - Azt a részét nem emlegetem, hogy számomra mind ocsmány, vállalhatatlan, túl rövid, és olyan kivágások vannak mindegyik ruhán, hogy a vesém is kilóg belőlük. Még akkor sem voltam hajlandó magamra rángatni ezeket, amikor még volt derekam, csípőm és elvétve néhány vonzó női vonásom, nemhogy most.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom, mire gondolsz. És azonnal felejtsd el! Gyönyörű vagy, és hihetetlen, hogy te ezt nem látod. Sem azt, hogy fantasztikusan néznél ki néhányban. De a te döntésed, és tudom, hogy nem mind a te stílusod.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha tetszik valamelyik, neked adom szívesen - felülök, mielőtt elzsibbadna a vállam. - Mondjuk ha pakoljuk a cuccokat LA-be, ki is válogathatjuk neked őket. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Egyébként Harryvel beszéltem. Éjjel indulunk, ha addig össze tudod szedni magad.</div>
<div style="text-align: justify;">
Zavartan nézek rá. Köpni-nyelni nem tudok a döbbenettől, de pont úgy, mint amikor felhozta az utazás ötletét, magával ragad a szabadság érzése. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor felkelek, megetetem Soniát, és elkezdek pakolni. - A testem nincs felkészülve erre, sajog mindenem, és még eléggé érzem az éjszakai borozás ízét a számban, de valahogy elbukdácsolok a hálószobáig, ahol magamhoz veszem mindenből az első tiszta darabot és egy gyors zuhanyzás után, még nedves hajvéggel rohanok a lányom szobájába.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az egyetlen doog, amit élvezek abban, hogy már ennyi idős, hogy átalussza az éjszakákat és viszonylag jó is az alvókája, mert képes relatíve sokáig szunyókálni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó reggelt, Hercegnő - óvatos ouszikat nyomok a tenyerébe és az arcára, mire elvigyorodik és kacagva tapogatni kezdi az arcom. - Szia, na ki megy ma meglátogatni apát!?</div>
<div style="text-align: justify;">
Kiemelem a kiságyból, és amíg teljesen magához nem tér, gyorsan megfürdetem, tiszta ruhát adok rá, és egy rövid időre lepasszolom Brotannynak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Neked mennyi idő, míg összepakolsz? - érdeklődöm tea, kávé és reggeli készítés közben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Úgy egy óra. A fontos irataim mindig nálam vannak, bedobálok pár göncöt, és hívok taxit - megvonja a vállát, mintha minden napos lenne nála az ilyesmi, közben pedig apránként adogatja Soniának a reggelijét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó, nekem picit több. Egy heti ruha elég, nem? - kirakom tányérra a melegszendvicset és az italokkal együtt az asztalhoz viszem. - Tételezzük fel, hogy kell majd váltásruha, meg nem tudjuk, ilyen idő lesz...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rohadt meleg - töm a szájába egy falatot, és legalább 3 kanál cukrot rak a kávéjába. - Soniának hozz inkább pár hasznos holmit, neked percek alatt kész van a csomagod. Amíg elintézed, itt maradok, és betelefonálok, hogy csak jövőhét kedden megyünk leghamarabb. Lemondunk minden találkozót, vagy elküldjöm Markot, meg még pár embert megbízok ezzal-azzal.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Annyira jó, hogy itt vagy - nem birom ki és gyerekstül magamhoz ölelem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Örülök, hogy nem akadtál ki és nem kellett órákig győzködni. Most Harry jön nekem egy villás reggelivel és egy jeggyel a Lakers legközelebbi meccsére.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem is szereted a kosárlabdát - azt hiszem, ezzel meg tudom őt fogni, de tévedek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igaz, de a kosarasok jól néznek ki, és ezzel nyomatékosíthatom Harryben, hogy vesztett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vesztett?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ígérd meg, hogy nem leszel dühös - emeli rám a tekintetét és a kisujját nyújtja, hogy megpecsételhessük a dolgot.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben - egyezek bele és összeakasztom az ujjam az övével.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Harry fogadni akart, hogy meg tudlak-e győzni arról, hogy velünk gyere. Én meg végül beadtam a derekam, de tudtam, hogy ha másnak nem is, nekem tutira igent mondasz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elképesztőek vagytok - nevetek fel, és jóízűen reggelizem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem nagyon emlékszem, mikor csináltam utoljára ilyet Niall nélkül, de jól esik. Jó nevetni, újra ilyen sok időt tölteni a legjobb barátnőmmel, felszabadultnak érzem magam és szabadnak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na de gyorsan mesélj, mi volt a randin? Nem is mondtál igazán még semmit róla!</div>
<div style="text-align: justify;">
Kissé zavarba jövök ettől a kérdéstől, de mivel Brotanny a legjobb barátom, tud rólam mindent, ezért elhessegetem ezeket a gondolatokat a fejembem és mindent megosztok vele részletesen arról ah estéről.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Brits, ez most elég furán hamgzik, de olyan, mintha mrgint az első alkalom lett volna, és újra beleszeretem ebbe az emberbe. Szörnyű ezt nondani, de szerintem kellett ez a törés, hogy újra meg tudjam becsülni őt és azt, hogy itt van nekem. És azt hiszem, van egy borzasztóan giccses ötletem, de azt még nem árulhatom el, amíg biztos nem leszek a döntésemben. - Döbbenten néz rám, várja, hátha mondok még valamit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A gyerek az, nem? Hogy szeretnél még egy babát. - Úgy mondja, mintha közben kérdezné is.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Részben, de ennél töb kell. Hogy tényleg meg tudjam neki mutatni, hogy szeretem és nyomatékosítsam benne, hogy senki más nem kell, csak ő. Minden problémájával és nyűggel együtt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha kitalálod, tudd, mindenben támogatlak- átnyúl a kezemért.- Most viszont vár ránk 8755 km, úgyhogy ideje összekapnunk magunkat. Még a kis Királylányunk születésnapja sem áll sehogy!</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-4290208473874520482018-01-13T01:50:00.000+01:002018-01-13T02:01:11.767+01:0053. Ottalvós <div dir="ltr">
<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<i>Sziasztok!<br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Mivel az előző rész előtt nem tettem, így most, jócskán megkésve szeretnék nagyon boldog új évet kívánni mindenkinek! Szörnyen mozgalmas és kimerítő évet zártam, de biztos nem vagyok ezzel egyedül. Remélem az idei kevésbé fog próbára tenni minket, vagy ha mégis, könnyebben vesszük majd az akadályokat!</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Sokaknak, akik fontosan számomra, az idei jeles év lesz, akár az érettségi és a továbbtanulás miatt, akár esküvő és/vagy családalapítás végett, szóval egyszerűen csak szeretnék mindenkinek rengeteg kitartást és erőt küldeni. Illetve alig várom, hogy még néhány közös emlékünk legyen ezzel a bloggal, nekem és Nektek egyaránt, mielőtt véget érne.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Kicsit érzelgősen, fáradtan, de sok puszi és ölelés,</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>xx Lu</i></div>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b>Eire</b></div>
<br />
Hirtelen rengeteg dolog és ötlet szakad a nyakamba. Azt sem tudom, hova kapjak, csak megyek előre, és nem látom a napom végét.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sonia kivételesen nem adja fel a leckét estére, de így is, hogy teljes nyugalomban játszik a közvetlen közelemben, egy perc nyugtom sincs.</div>
<div style="text-align: justify;">
Amióta Niallt bevitték a kórházba, jóformán egy bögrét nem mostam el rendesen, a koszos edényeket csak bedobtam a mosogatógépbe és megtöltöttem mindkét mosogatótalcát is <i>- jól van az úgy </i>módon. A bébiételes üvegek egymás mellett hevernek, kávéfoltos a pult, és az evőeszközök vízcseppesre száradtak a fém tartóban. Tehát ha definiálni kéne a káoszt és a rendetlenséget, az én képem mutogatná mindenki, ahogy a szemétkupacom tetején ücsörgök. </div>
<div style="text-align: justify;">
Kiteszem a mobilom egy biztonságos helyre, és ahogy korábban megígértem, visszahívom Britannyt. Kihangosítom, és miközben beszélünk, igyekszem elpakolni ezt a mocskot, amit felhalmoztam és elkezdek valami normalis vacsorát készîteni magunknak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szóval, milyen az új autód? - kérdezem gyümölcsaprítás közben, és hallom, hogy felnevet a barátnőm.</div>
</div>
<div dir="ltr">
<div style="text-align: justify;">
- Kicsi és ezüst. Semmi extra, de ha gondolod, nézz ki az ablakon. Pont most értem ide hozzátok - összeráncolom a homlokom és amikor elhúzom a kapu felőli ablakon a függönyt, valóban ott áll egy számomra ismertlen autó, amibőlt Brits mászik ki. Kezében rengeteg szatyor és egy táska, alig tud elbukdácsolni a kapuig, hogy ne akadjanak össze. </div>
</div>
<div dir="ltr">
<div style="text-align: justify;">
Az ajtóhoz rohanok, és mire kinyitom, mar ott áll, kissé szétszórtan, de mosolyogva.</div>
</div>
<div dir="ltr">
<div style="text-align: justify;">
- Hogy kerülsz ide? - meglepettségemben el sem veszek semmit a kezéből, hanem ragacsos kézzel megragadom és szorosan magamhoz szorítom.<br />
- Gondoltam megleplek, és megnézem, van-e szükséged bármi segítségre. Ha mást nem, elkényesztetem a keresztlányom mindenféle jósággal - kimászik a karjaim közül és felemeli a táskákat. - Ezt mind neki hoztam! - büszke mosoly kúszik az arcára, majd könnyedén folytatja - Na jó, igazából neked is van benne pár apróság, de ne haragudj, most az én kis tündérem a főszereplő!<br />
Kikerül, és beslisszol a nappaliban, ahol a szőnyegen találja Soniát a játékai között. Azonnal felkapja, pörög vele néhány fordulatot, és addig puszilgatja, amíg a kislány csuklani nem kezd a nevetéstől.<br />
- Ne nagyon rázd fel, még vacsoráznia kell - leülök pár percre melléjük, ennyit várhat minden, a rumli, a vacsora, a konyhában felejtett gondolatok, és minden aggodalmam.<br />
- Komolyan gondoltam, hogy el kéne jönnöd velünk a hétvégén. Tudom, hogy neked ez nincs ínyedre, de ha kell, hát elrabollak titeket. Harryvel megbeszéltük, hogy így érdemesebb lenne a magángéppel menni, és ne, meg ne szólalj, hogy felesleges meg minden, mert nem érdekel. Sonia nem fog turistaosztályon utazni, ha akarsz te jöhetsz azzal, bár mondjuk azt Harry nem díjazná. - Amikor észreveszi a mosolyom, felhagy a végtelennek tűnő beszéddel.- Mi az?<br />
- Állj már le, kérlek. Kitaláltam valamit, de segítened kell. Ja, és rengeteg mesélnivalóm van.<br />
- Eire Reed, csupa fül vagyok - visszaengedi a keresztlányát a babái közé, és teljes testtel felém fordulva figyel é várja a számára ly fontos és értékes információkat.<br />
- Szóval - kezdek bele, és megint azt érzem, mint a kocsiban hazafele, amikor fejvesztve menekültem Britanny tanácsa felé, magam mögött hagyva az önsajnálatba burkolózó Eiret.<br />
Elmondok mindent, arról, hogy mi történt ma, az ebédet Markkal és Nathanielell. A legkínosabb percet és a nevetést, ami egész egyszerűen feltört belőlem, és azt is megemlítem, hogy milyen isteni volt az ebédem.<br />
- Szóval, ha jól értem, Puhakezű Mark meleg, és a barátja még nála is dögösebb? - döbbent arccal bámul rám, megint.<br />
- Látom, a lényeget megértetted. De Brits, így nem kell, hogy lekiismeretfurdalásom legyen amiatt, amit korábban Harry mondott, és most már nem érzem rosszul magam a virág miatt sem. Tudom, hogy Niall haragszik még, el sem mondtam neki, de így már sokkal könyebb lesz megbeszélni ezt az egészet. Legalábbis remélem- nagyot sóhajtok és végignézek a lakáson.<br />
Már nem is emlékszem, mióta élek itt potosan, de az első itt töltött napokat bármikor fel tudnám idézni. A könyvespolc helyén szinte látom a hatalmas dobozokat, és ahol most Sonia játszik, nem volt semmi, csak beton és por.<br />
- És mi a másik dolog? - hajol közelebb.<br />
- NIncs másik dolog - vágom rá azonnal, de csak mert még én magam sem fogalmaztam meg igazán, mit akarok. Csak elutazni? Vagy végleg itt hagyni ezt a helyet? - Túl sok lenne, és ostobaság. Niall sosem menne bele, amit megértek. Túl nagy kockázat, túl nagy változás.<br />
- Mi? A gyerek? Mármint a második? Ne viccelj már. Szerintem, ha megtudná, hogy odabent - gyorsan a hasamra bök - tudod, van valaki, még arról is megfeledkezne, hogy épp most műtötték, és szaladna veled egy kört a folyosókon, és kikiabálná az ablakon, hogy ismét apuka lesz.<br />
- Ja, persze - visszarázódok gyorsan a beszélgetésbe. - Na de most te mesélj. És közben segíts befejezni Sonia vacsoráját.<br />
Felhúzom a kanapéról és elcsalogatom magammal a könyhába.<br />
- Mit? Az autóm nagyon kényelmes, és még új illata van. Első látásra beleszerettem, hála Harrynek - gúnyos mosolyra húzom a szám és felé fordulva nekidőlök a konyhapultnak.<br />
- Szóval, Harry. Vele minden rendben? Jól van?<br />
- Persze, ma ugye együtt kajáltunk, meg kerestünk pár ajándékot Soniának a születénapjára.<br />
- És? - Utálom, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőle, de ha legalább a hajlandóságot látnám rajta, hogy el akarja mondani, ami a fejében kavarog, már azért megérné, de semmi.<br />
- És utána szóba került a kocsim, elkísért a szerelőhöz, aki közölte, hogy egyszerűbb lenne elfelejtenem a dolgot. Így végső elkeseredettségemben venni akartam magamnak Oystert, aztán mégis egy szalonban kötöttünk ki, ahol megtaláltam Őt - kimutat a konyhaablakon a kocsija felé.- Hát nem gyönyörű?<br />
Bólintok, valóban feltűnő darab, és elegáns.<br />
- És hogy jött szóba ez az utazásdi? Ráadásul kettesben.<br />
- Mert azt hittük, hogy most téged daruval sem lehetne elvontatni innen, de mi szeretnénk meglátogatni Niallt. Tök egydül van, mi meg pont ráérünk.<br />
- Pont ráértek egy 11 órás repülőútra? Egészen véletlenül belefér a hétvégi teendőid közé egy közel fél napos repülőút, kettesben Harryvel? - felhúzott szemöldökkel nézek rá. De nem rosszallóan, inkább csak úgy, mint aki hallani akarja a teljesen nyilvánvalót.<br />
- Eire, ne forgasd ki a szavaimat - elkapja a fejét és hirtelen nagyon koncentrálni kezd a lábfejére.<br />
- Te pedig ne nézz hülyének - vágok vissza azonnal, de meg is bánom azonnal. - Ne haragudj. Nem akartalak letámadni de szinte világít rólatok, hogy mi van.<br />
- Micsoda? - szúrós tekintettel néz fel újra rám, lyukat égetve ezzel rajtam. Rég láttam ilyen paprikás hangulatban.<br />
Britanny amúgy is a végletek embere és iszonyat széles skálán mozog a hangulata. Mindig sok, mindig nagyon szélsőséges, és ha nem határozott, kemény véleményről van szó, hanem a lélek valamely kis bugyrában kell lubickolnia, langymeleg közegben, egyszerűen kiborul, mert képtelen mit kezdeni vele. Nem érzi magát biztonságban egy közepesen érzelgős szituációban. Sőt, ha jobban belegondolok, rajtam, és a családján kívül legfeljebb Soniának mondta, hogy szereti. Imádni imád dolgokat, sőt, gyakran pillanatok alatt meggyűlöl bárkit és bármit, de alapvetően szegényesebb a szókincse, ha az érzelmeiről van szó. Azért azt sem lehet rá mondani, hogy nincsenek neki, csak nagyon horteken változik a hangulata, és nem beszél arról, ami nem kiemelkedő valamilyen szempontból.<br />
Ilyen Harry is. Nem tud vele mit kezdeni, mert jó barátok, és évek óta ismerik egymást. Ők ketten voltak csak hajlandóal végigasszisztálbi minden nyűglődésünket, ott voltak mellettünk mindig, az esküvőnk előtt a káoszban, a sorozatos orvoshoz járásomkor, és Sonia születésénél is. És mivel akkoriban Niallék rengeteget dolgoztak, Britanny volt az, aki összerakta a kiságyat és a felette függő játékokat. Ismerem, mintha csak saját magamról lenne szó, és ezért is állok olyan érthetetlenül a tény előtt, hogy titkolni próbálja előlem a gondolatait.<br />
- Brits, én nagyon boldog lennék, ha lenne végre valaki az életedben. Egy biztos pont, egy társ. Ha ez egy kutya, hát istenem, kapsz egyet, de ha Harry az, ne engedd futni - megfogom mindkét kezét és bízom benne, hogy nem veszi rossz néven, amiért ezeket mondom. Mert ugye az érzelmeiről nem csak ő nem beszél, de más sem teheti meg.<br />
- Meg tudom hozni a megfelelő döntéseket, de aranyos vagy, hogy aggódsz. Kutyám meg nem lesz mostanában, amennyi időt távol töltök a lakásomtól, már nem azért, de szegény csak szenvedne - komolynak tűnik, és remekül titkolja a felháborodását.<br />
- Rendben - lazán megvonom a vállam és tovább aprítom az őszibarack hasábokat.<br />
- Tényleg eljössz velünk Los Angelesbe? Vagy ez is csak egy gyors fellángolas és végül itthon maradsz, mert az thiszed azzal jót teszel? -<br />
- Megtennéd, hogy nem szurkálódsz? Megyek, igen. Majd felhívom Harryt, hogy én is veletek tartok. Már ha nem zavarok meg ezzel semmit.<br />
- Na jó, és még én szurkálódok! - csípőre tett kézzel nevet rám. Nem dühös. Legalábbis nagyon remélem.<br />
De ha mégis így lenne, az sem érdekelne. Sokmindenben kell kikérnem a véleményét és nincs időnk apróságokon összekapni.<br />
- Annyi mindent akarok egyszerre mondani meg kérdezni, hogy fogalmam sincs, hol kezdjem - leteszem a kést, és Sobia vacsoráját az asztalhoz viszem, amíg magunknak is kitalálok valamit.<br />
- Csak vágj bele. Ha hülyeségeket akarsz mondani, úgyis félbeszakítalak - stílusosan beletöm szájába egy negyed kiwit ês hangosan csámcsogni kezd, hogy direkt idegesítsen. - A te bonyolult gondolataid is ilyen bosszantóak ám néha- annak ellenére, hogy a könnyeimmel küzdve nevetek, halálosan komoly marad és bárhová lépek, a nyomomban van és a fülembe csámcsog.<br />
- Jó, értem. Ha rendelek pizzát, akkor megnyugszol?<br />
- Sonkásat. Sok sajttal, gomba nélkül. Amíg azt elintézed, belapátoljuk ezt a fini akármit Soniával. Utána pedig hallgatlak - nyom egy puszit a homlokomra és már repül is a keresztlánya felé a tálkával és a dínós kanállal.<br />
- Ne a nappaliba egyetek, itt az asztal! - szólok utána, de csak legyint.<br />
- Ma mindent lehet, Britanny etet! - kiabál vissza, és a kanapén ülve bekapcsolja a tévét és Soniat az ölébe húzva elkezdi adagolni neki a gyümölcsöket.<br />
Tudom, hogy felesleges bármi mást mondanom, mert akkor én leszek a rossz zsaru, úgyhogy elvonulok telefonálni és megrendelem az egészségtelen, kalóriadús, koleszterinszint növelő vacsoránkat, és behűtök egy üveg chardonnayt, arra az esetre, ha Britanny maradna beszélgetni, vagy megint álmatlanság gyötörne éjszaka.<br />
Mire visszaérek a nappaliba, a lányom már álmosan lóg ritanny karjaiban, és mint egy kis lajhár, lustán pislog, mozdulatlanul, és élvezi, hogy szállítják őt.<br />
- Megfürdetem - nyúlok érte, és átveszem az apró testet.<br />
A lépcsőn felfelé azon gondolkodom, vajon mikor telt el ez az egy év. MIért szaladt el mellettem ilyen gyorsan 12 hónap? És esküszöm, sosem akartam szentimentális, túlbuzgó anya lenni, de most már értem, miért beszél mindenki arról, hogy minden perc, amit a gyerekével tölthet az ember, drága és becses. Értem, miért mondogatják, "mintha csak tegnap lett volna", mert tényleg, mintha csak néhány órája történt volna, hogy Niall a kezemet szorongatva fogadott ébredés után a kórházban, és sírva közölte, Sonia a leggyönyörűbb kislány, akit valaha látott, egy igazi angyal, és végre nincs miért aggódnunk, hisz valóra vált a legnagyobb álmunk, és megszületett a gyermekünk. Egy egészséges kislány, Sonia.<br />
Most pedig az a csöppség, aki tavaly még csak a kisujjam érte körül a tenyerével, mára egy folyton vigyorgó, jókedvű, szeszélyes kislány, vöröses-szőke tincsekkel és huncut kék szemekkel. Totyog, véletlenszerűen mond ki szavakat, magától ébred és fekszik, el tudja érni hisztériával és sikoltozással, amit akar, és pofátlan mód hasonlít az apjára. Minden apró rezdülésük össze van hangolva, még úgy is, hogy velem tölt több időt, és ez napról napra csak szembetűnőbbé válik.<br />
- Nem sokára ott leszünk apával, várod már? - az apa szóra egy pillanatra felkapja a fejét, de olyan álmos szegénykém, hogy szinta azonnal visszaejti a vállamra.<br />
Szeretek hozzá beszélni, és nem csak azért, mert így nem bolondulok meg egymagamban, hanem mert egyre több dolgot ismer fel, és szívmelengető látni, ahogy kitisztul a tekintete egy-egy fontos név hallatán. Ha kiejtem Niall nevét, vagy az apa szót, esetleg Harryt, Britannyt emlegetem, Louist vagy Liamet, szinte azonnal mosolyogni kezd, ugrándozik, mert tudja, kik azok, vagy legalábbis azzal tisztában van, hogy szereti őket és sok-sok együtt töltött, boldog pillanatuk volt már.<br />
Amilyen gyorsan csak tudom, megfürdetem őt, ráadom a pizsamáját, a kedvenc barack színű rugdalózóját, és mikor leteszem a kiságyába, már félálomban szuszog. Nem tudom, mi fárasztotta most el ennyire, talán csak az a rengeteg minden, ami történt, hogy pár hete sokkal többet ingázik, mint korábban, hogy túl sokszor borult fel a napirendje, mindenesetre feleannyi idő alatt esünk át az esti procedúrán, mint szoktunk, így mire leérek a földszintre, a vacsoránk még sehol.<br />
- Visszahoztam a ruháidat is, amit még multkor kölcsön vettem magamnak - bök az összehajtott pulóverre Brits a nappaliban. - Köszi.<br />
- Ugyan, ami az enyém, a tiéd is - zuhanok le mellé a hüvös borral és két pohárral. -Kivéve Niallt.<br />
- Huh, megkönnyebültem - elkapja az üveget és hangosan olvasni kezdi - Ez borzasztóan drága bor. Minek hoztad ide?<br />
- Itt maradsz? Nem akarok egyedül maradni éjszakára, mert nem tudok aludni - ajánlom fel neki az egyik poharat, és Britanny egy másodpercig sem gondolkodik a dolgon. Elveszi a poharat, a bor felbontja, és tölt mindkettőnknek.<br />
- Utoljára a lánybúcsúdkor csináltunk ilyet - nevet fel, és nekem is azonnal eszembe jut, milyen ocsmány módon leitatott, és hajnalban a lakásában pizzát ettünk és bort ittunk, amíg annyira rosszul lettünk, hogy reggelig a fürdőszoba padlóján fetrengtünk. -Szóval, mi a nagy terv, Mrs. Horan?<br />
- A terv- belekortyolok a borba, és hátrahajtott fejjel magyarázok minden korty után - Először is, megpróbálok nem az életére törni a futarnak, amiért hagy minket éhezni. Aztán kitaláljuk valahogy, hogyan lehetne meglepni Niallt, és összehozni egy szülinapot a lányomnak, mindezt úgy, hogy a lehető legkevesebben tudnak róla. Végül pedig kifestetem az irodámat, és levágatom a hajam.<br />
- Oké, a frizurán kívül minden jöhet - von vállat, és ő is bátran ssza a chardonnayt.<br />
- Igazad van, elragadtattam magam, nem megyek fodrászhoz. És a többi? Hogy csináljuk? - kérdőn felé billentem a fejem, de ő határozott marad.<br />
- Ki van kint Los Angelesben, akit ismersz?<br />
- Passz, gondolom senki?? - kérdezek vissza azonnal, át sem gondolva a dolgot. Csak miután elhagyja ez a mondat a szám, akkor jut eszembe Zayn és Gigi, akik ha nem is LA-ben, de legalább az országban vannak agy valószínűséggel. -Talán meg tudok ejteni néhány hívást. Miért?<br />
- Kell egy ottani ember, aki egyengeti a dolgokat. Mi pedig innen fogjuk intézni az oroszlán részét. Kell helyszín, vendéglista, ruhák, kaja, nyilván italok is, esetleg program - sorolja, mintha ő már rég összerakta volna ezt a fejében.<br />
- Rá sem kérdezek, mióta tervezed a lányom első születésnapját - a szemem forgatom, és már meg sem lepődök azon, hogy Britanny ilyen terveket szövöget.<br />
- De, kérdezd meg, kérlek! - nevetve könyörög, és végre ő is rám néz.<br />
- Legyen. - Sohajtok.- Britanny, mióta tervezed a...<br />
- 5 éve, 3 hónapja, és 17 npja - vág közbe.<br />
- Kamuzol - teszem le apoharam, mikor meghallom a kapucsengőt.<br />
- Lebuktam! -kiabál utánam, üres borospohárral a kezében. -Még csak 3 éve!<br />
Nem fér a fejembe, mikor lett ilyen lökött ez a nő, hiszen a szülei konzervatívak, akárcsak az én szüleim (voltak), mégis Britnny egy igazi furcsaság, abszolút nem illik be közéjük, habár az ő családja igazi bűbáj, mindenki kedves, előzékeny, és megértő. Britannyba annyi tapintat van nagyjából, mint egy molylepkében, cserébe viszont a világ az egyik, ha nem a legjobb barátja.<br />
Kabátban, és pizsamában rohanok ki, átveszem a vacsoránkat, fizetek, és már rohanok is be.szetesen újratöltötte mindkettőnk poharát, és behurcolt mindenféle fontos kelléket a nappaliba: szalvétát, még egy üveg bort, és ketchupot.<br />
- A nappaliban eszünk -jelenti ki vidáman, mihelyst kiveszi a kezemből az egyik dobozt, amire rá van írva, hogy nincs benne gomba.- Itt van minden, gyere, farkas éhes vagyok.<br />
Nem mondok semmit, csak követem, mert már az é gyomrom is hangosan korog, és alig várom, hogy beleharapjak a langyos, puha pizzámba.<br />
- Úgy festünk most, mint a kollégiumban - állapítom meg büszkén, teli szájjal.<br />
- Édesem, a koleszban olcsó sört ittunk, nem ilyen csodaitaloat - összekoccintja a poharainkat és két hatalmas korttyal eltünteti az itala felét.<br />
-Jó, akkor majdnem olyanok vagyunk, mint a koleszban - javítom ki magam, és egy második szelet után nyúlok. -El fogok hízni.<br />
- A gyerektől is, szóval nem mindegy? - nem momndom, hogy berúgtunk, azért ahhoz nekünk sokkal több kell, de már érzem magamon a nemtörődömséget, és hogy pirosodik az arcom.<br />
- Szóval - kezdek bele, hogy elterejem a figyelmét a gyerekvállalásomról. - Most akkor elmondod végre, mi van Harryvel?<br />
- Megint ezzel jössz? Már annyiszor mondtam, Eire, nincs semmi. Ne variálj.<br />
- Nem variálok, csak a megfigyeléseim, és a sokéves tapasztalatom a kettőtök katasztrófális magánéletével kapcsolatban megalapozza a gyanúm, hogy nem "csak" a lányom Tündérkeresztszülei vagytok.<br />
- Vagy ne igyál, vagy ennél sokkal több borra lesz szükség - ismét rátölt a poharamra, de megállítom.<br />
- Komolyan kérdezem!<br />
- Legyen - eltünteti a harmadik pohár fehérbort is, kiiszza az üveg alján lötykölődő maradékot, és nagy levegőt véve belekezd.<br />
- Most az egyszer vázolom neked a dolgot, de ígérd meg, hogy soha nem fogod felhasználni ellnem, nem hozod fel, még ha csak kettesben beszélgetünk se. Nem akarsz anyáskodni felettem, nem próbálod megoldani a magánéleti krízisemet, és semmiféleképpen nem mondasz erről egy árva szót sem a férjednek! - jobb kezét a szívére teszi, a balt pedig kissé felemeli. - Ígérd meg!<br />
- Ígérem - utánzom le, majd a jobb kisujjunkat is összeakasztjuk, mintegy megpecsételve a megállapodásunkat.<br />
<i>Tényleg olyanok vagyunk, mint a kollégiumban.</i><br />
Nagy levegőt vesz, és nehézkesen, de belekezd. Elmesél minden egyes részletet azzal kapcsolatban, mit érez, vagy mit kezdett el érezni néhány hónapja.<br />
- Teljesen egyedül ültem a lakásomban, pont miután felhívtál te és anya is, hogy Jeff meghalt, és nem tudtam, kivel beszélhetnék még. Éreztem, hogy szükségem van arra, hgy valaki olyannak sírhassam el a bajom, aki nem ismerte apukádat, hátha akkor el tudok mesélni pár sztorit kiskorunkból, hogy mire emlékszem vele kapcsolatban, és Harry foglalt volt. Mármint, felvette, de csak hogy közölje, most nem ér rá, visszahív másnap - szipog egy kicsit, de nem sír, folytatja. -Gondolhatod, hogy nem keresett, de aztán ez el is felejtődött számomra, mert intézkedni kezdtem, az utazást, anyáékkal is beszéltem folyton, hogy mikor érek haza, ki és hol fog aludni, hogy fogjuk elkerülni a tömeget, és persze lélekben felkészültem Meredith kiborulására is. Csakhogy túl hamar hazajöttünk, és elteltek a hetek a munkával, veletek, és igazán csak akkor döbbentem rá, mennyire belefeledkeztem minden másba, amikor összetörtem a kocsim és idejöttem. Harry nyitott ajtót, pedig gondolhatod, mennyit káromkodtam, és miket hordtam össze hirtelen felindulásból! - letörli a kibugganó könnycseppjeit, de közben mosolyog. -Fogalmam sincs, mi ez Eire, de azt hiszem baromi féltékeny lennék, ha Sonia 15 évvel idősebb lenne jelen pillanatban.<br />
Ezen a ponton, amikor nem vele nevetek, hanem szorosan megölelem, feltör belőle minden, amit eddig elfojtott, és nevetve sírni kezd, ami percek alatt átmegy keserves, néma könnyhullajtásba.<br />
- Szivem, tudod mi ez? - suttogom a hajába, miközbena hátát simogatom és babusgatom, mint egy gyereket.<br />
- Szánalmas kiborulás? -pislog fel, de megrázom a fejem.<br />
- Életem legjobb ottalvós bulija a világ legnagyszerűbb barátnőjével, a tökéletes Keresztanyával, aki szerelmes - homlokon puszilom, majd a kezébe nyomom a második üveg bort. - Kinyitot?<br />
- Ezer örömmel - szipog még kettőt, majd csordultig teletölti mindkettőnk poharát.- Az érzelgős ottalvós bulikra!<br />
- Egészségünkre - koccintunk, és amíg iszom, azon gondolkodom, miként tudnám a lehető legészrevehetetlenebbül megszegni az ígéretem úy, hogy ne bukjak le idő előtt, még Britanny előtt sem.</div>
</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-18869583170287559752018-01-06T01:11:00.005+01:002018-01-06T01:11:57.391+01:0052. Házon kívüli ebéd<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: center;">
<b>Eire</b></div>
</div>
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: center;">
<i><br /></i></div>
</div>
<i><br /></i>
<i>„Házon kívül töltöm az ebédet, bocsi”</i>. Érkezik az üzenet,
és én azonnal tudom, hogy a mai napon magamra maradok. Britanny előszeretettel hívatja
meg magát a leendő üzleti partnerekkel egy gyors ebédre, ami annak a jele, hogy
nem csak a feltételek jók, de az ügyfél is megér egy pillantást. Az ő esetében
pedig még ajtócsapkodásról sem lehet szó. Néha irigyeltem, hogy nincs senkije a
szűk családot leszámítva, főleg, amikor én is kezdtem elveszteni az irányítást a
magánéletem felett.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
- Halihó – Mark szikrázó mosollyal toppan be, meg sem
kérdezve, hogy bejöhet-e, vagy zavarhat-e. Kezdem megszokni.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
- Szia – csak egy fél mosolyra futja, meg egy csálé
integetésre. – Segíthetek? – megpróbálom megtartani a kedvességet a hangomban,
ahelyett, hogy elküldeném, mert végtére is ő itt az egyetlen, aki néha megkérdezi,
hogy érzem magam. Nevetséges! Rajta és Britannyn kívül mindenki csak elmegy mellettem egy köszönést
kierőszakolva magából, Mark pedig, aki alig ismer néhány hete, napi szinten
érdeklődik felőlem.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
- Csak meg akartam kérdezni, hogy a drága főnököm nem
kíván-e ebédelni? – lehervad a mosoly az arcáról, és csak a halvány emléke
marad. -Egész nap ki sem jöttél, és korábban itt voltál. Eire, ez nem normális,
jó lenne kimozdulnod.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
Most erre mit mondjak? Mert hogy hangzana már az, hogy „hé,
Mark, ezt beszéld meg a férjemmel, aki miatt nem alszom éjszakánként!”
Szánalmas. Nem viselkedhetek így csak azért, mert nem utazhatok Niall után.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
- Nem vagyok éhes – füllentek, Sonia felé
pillantok, hátha ez eltereli a gyanút a hazugságomról.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
- Rendben, akkor gondolom azért nézel ki úgy, mint akinek
ingadozik a vércukorszintje, és azért iszol egész nap cukros üdítőket, hogy ne korogjon
hangosan a gyomrod.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
- Ne haragudj, de ehhez semmi közöd, Mark. Örülök, hogy
aggódsz, de nem tartozom elszámolással feléd, és hidd el, elég nagy kislány már
a te főnököd, hogy eldöntse, eszik ma, vagy sem – meg sem várom a reakcióját,
csak mélyen a szemébe nézve, hűvösen küldöm el. – Jó étvágyat, Mark.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
- Sajnálom, nem akartalak feldúlni – köszönés nélkül
távozik, és ami a legmegdöbbentőbb, ettől rosszul érzem magam. <o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
Szánalmasnak érzem magam, de néhány perc múlva a lányom, a telefonom és a táskám magamhoz véve indulok el a földszint felé, mindent úgy
hagyva, ahogy van. Nem kapcsolom le a lámpát, sem a gépem, csak az a fontos,
hogy utolérjem Markot.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
- Ne haragudj – szuszogva érem utol őt, a folyosón lézengve
várakozik. – Kezdjük elölről ezt a napot, Mark.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
- Persze – kínosan mosolyog, az én gyomrom pedig
összeszűkül, amiért most még hülyét is csinálok magamból. – Jajj, ne vágj ilyen
arcot, nincs semmi baj, gondolom elég a stressz. Kínai? Vagy török? Nincs
kedvem ma itt enni.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
- Mindegy, csak el innen – fellélegzem, végtére is, nincs
baj. De azért ott motoszkál a fejemben az, hogy a főnöke vagyok, nem biztos, hogy
ki fogja mondani bármikor is azt, mit gondol valójában, meg persze Harry, aki
bogarat ültetve a fülembe ejtette el az információit arról, hányan szeretnének
a közelembe férkőzni. Nem kellett nagy dobra vernem a tényt, mimszerint elképzelhető, hogy egyedülálló anya leszek, és ezt csak a tekintetekből tudom
leszűrni. Mióta Harry elviccelődött magában rajtam, mindenkit jobban megnézek,
hátha tesz egy félreértelmezhetetlen utalást.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-justify: inter-ideograph;">
</div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
- Gyere, akkor mutatok egy helyet. Én nagyon szeretem, bár
valljuk be, pár hónap elég kevés arra, hogy az ember ellátogasson London
legjobb helyeire két meeting között, de szerintem ennél jobb nincs errefelé! –
lelkesen indul el, az ajtóknál maga elé enged minket, és ha jönne velünk szembe
valaki, óvatosan a karomban ücsörgő lányom közelébe teszi a kezét, hogy még véletlenül se
ütközzenek nekem. De nem ér hozzám, amit értékelek.</div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
Közel tíz perc hangtalan sétát követően egy ében boltíves étteremben kötünk ki, aminek a teraszán, ebédidő révén, csak néhány üres asztal áll, bent pedig a kellemesen légkondícionált helyiség zsúfolásig megtelt hozzánk hasonló ruházatú emberekkel, és olyan fiatalokkal, akik feltehetően két egyetemi előadás közt ugrottak ki egy fennhéjazó eszegetésre.</div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
- Mark, ez nem komoly egy kicsit? </div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
- Miért, talán alulöltözöttek vagyunk? Eire, én nem eszem szemetet - elneveti magát, és a felénk közeledő pincér felé terelget. - Jó napot, két plusz egy személyre szeretnénk asztalt, lehetséges?</div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
Persze, hogy lehetséges, a pincérünk alázattal, és túlcsordult jóneveltséggel mutat nekünk egy helyet távol a hangzavaros embersokaságtól.</div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
- Eire, ne legyél ilyen karótnyelt! Mi csak kiugrottunk ebédidőben, hogy a sok egyforma papírmunkát hanyagolhassuk.</div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
- Persze - de továbbra is feszengve ülök, magamhoz szorítva a kábán szuszgó lányom. - Csak nem szokásom ilyen puccos étterembe járni.</div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
- Ha megengedsz egy észrevételt, lassan az is luxus, ha eszel - aggodalmaskodva nyúl a kezemért, amit ijedtemben inkább a combomra teszek az asztal helyett. - Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni.<br />
<div class="MsoNoSpacing">
- Tudom, semmi baj. Elvégre
igazad van - szomorúan, de belátom, hogy egy idegen ember jobban ismer, és
bátrabban aggódik értem, mint mások.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
- Tényleg nem akarok
tolakodó lenni, de pusmognak ezt-azt az irodában. Ugye nincs nagy
baj?<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
Ez az a kérdés, amivel
képtelen vagyok bármit is kezdeni. Vajon mennyire számít nagy bajnak
az, ha Niall, életem egyetlen igazi szerelme, a legjobb barátom,
férjem és a gyermekem apja épp csak visszafoglalja méltó helyét a szívemben,
máris kilométerek ezreire van tőlem, egyedül, kórházban, frissen műtött
térddel, napokkal a lányunk első születésnapja előtt!? Ráadásul nem sokára az ő napja is elérkezik, és talán még akkor sem lesz itthon.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
- Mi számít annak? A
házasságom még megvan, van egy egészséges, gyönyörű gyerekem, munkám, és
nemsokára eszem egy hatalmas adag bármit – olyan erőltetettre sikerül a
jókedvem, hogy a bájos mosoly átváltozik kínzóan fájó vigyorrá.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
- Amíg ma reggel meg nem
hallottam a pletykákat, addig egészen máshogy terveztem a napom, és azt hiszem,
felesleges tovább titkolnom, hogy nem véletlenül hívtalak el – a gyomrom
gyűszűnyire zsugorodik pillanatok alatt. Remegő ujjaimat az ébredező Sonia fürtjei közé rejtem.
Nem akarok kellemetlen helyzetbe kerülni, pláne, hogy mostanra
megbizonyosodtam arról, hogy Mark küldte a virágokat, és ő készít be reggelente egy kocka
csokoládét az íróasztalomra, alkalmanként pár kedves sorral.</div>
<div class="MsoNoSpacing">
<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
Nem akartam soha megcsalni
Niallt, mert a férjem, szeretem, és bízom abban, hogy ez csak egy hullámvölgy
volt, amin túl tudtunk jutni, de kétségtelen, hogy egyre gyakrabban vettem
észre magamon, hogy hiányolom Mark jelenlétét, a barátságos közeledését, és úgy
őt magát, de ez mára azt hittem, elmúlt. Most viszont veszettül zakatol a szívem, és csak reménykedni tudok abban, hogy nem állít választás elé, mert egyértelműen Niallt választanám, de azt is tudom, hogy ha ez a beszélgetés közvetlenül akkor történt volna meg, amikor sokkal rosszabb helyzetben voltam, lelkileg egy roncs és bizalmatlanul leselkedtem a férjem minden lépése után, nos, abban az esetben ez közel sem lett volna ennyire nyilvánvaló. Hisz Mark egy vonzó férfi, intelligens, kedves, udvarias, és előzékeny.<o:p></o:p><br />
És én ismét csak elemezgetni kezdem őt, és Niallt, hasonlítgatom őket, mintha csak versek lennének, és nem épp próbára tenném gondolatban a hűségemet, és nem igyekeznék minél több érvet felhozni magamban, amiért nem lett volna jó ölet megcsalni a férjem az új munkatársammal.</div>
<div class="MsoNoSpacing">
- Eire, tudom, hogy a
főnököm vagy, és hogy ezért most valószínűleg ki fogsz rúgni, de szeretném, ha<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
tőlem tudnád meg, és nem
mástól, valami undorító pletyka útján. Mert én így tudtam meg, hogy gondok voltak a házasságoddal,
amit, őszintén szólva eddig nem vettem észre. De sajnos az én</div>
<div class="MsoNoSpacing">
<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
esetemben ennél sokkal
rosszabb vége lenne a dolognak, így hát arra jutottam, hogy ma lesz a napja annak, hogy elmondom neked,
amit csak nagyon kevesen tudnak.</div>
<div class="MsoNoSpacing">
<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
- Mark –
suttogom, talán azért, hogy még én magam se halljam, mennyire remeg a<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
hangom, és milyen
bizonytalannak érzem magam alatt a talajt.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
- Szeretnék bemutatni
neked valakit – lopva a bejárat felé kapja a fejét, amit nem tudok nem észrevenni. Én is arra fordítom
a fejem, de nem látok semmi különöset, csak egy ajtót, amin ki-be</div>
<div class="MsoNoSpacing">
<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
jönnek az emberek. Aztán egy
Markéhoz hasonló, vakító fehér fogsor, makulátlan megjelenés tűnik fel. Szinte világít az emberek
közt.</div>
<div class="MsoNoSpacing">
<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
- Sziasztok – a hangja
kellemes, bársonyos, szinte simogatja a lelkem. Ahhoz hasonló pozitív előérzetem van, mint mikor
Markkal összefutottam első nap az irodában.</div>
<div class="MsoNoSpacing">
<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
- Eire, ő az élettársam,
Nathaniel – látszik Markon, hogy izgul, és fél. Fél, de nem tudom, miért.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
Hirtelen rohamozzák meg az
emlékek az elmém, a kézfogásunk, amikor megállapítottam, hogy<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
milyen puha a bőre. A reggeli
dicséretei, hogy milyen jól nézek ki.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
„Jó reggelt! Nahát,
fantasztikus ez az ing! Szinte világít benne a zöld szemed!” ez
visszhangzik a leghangosabban a fejemben, a tenyeremben pedig szinte érzem Mark
érintését, amikor Nathaniellel fogok kezet.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
- Örvendek, Nathaniel –
nem csak hogy saját magam, de még Markot is meglepem ezzel a<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
hangsúllyal. Legszívesebben
kirobbanna belőlem a nevetés, amiért nem vettem észre a jeleket. Túl<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
sok energiát fektettem
felesleges dolgokra, és azért izgultam, hogy Mark soha, de soha ne értsen<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
félre, miközben én voltam az
egyetlen, aki bármit is félreértelmezett. – Eire Reed.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
- Már sokat hallottam
rólad – még egyszer látni engedi a csodálatosan tökéletes mosolyát, majd<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
helyet foglal köztünk.- Na hát, ő pedig gondolom a kislányod! <o:p></o:p><br />
- Igen, ő Sonia, csak még nem biztos, hogy erről ő is nyilatkozna. Még csak ébredezik- belepuszilok a hajába, hátha fel akar kelni végre, mert kezd nehéz lenni. Annyira rohantam Mark után, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy babakocsit is hozzak, Soni csupán a karjaimra tud támaszkodni, amik kezdenek elfáradni.</div>
<div class="MsoNoSpacing">
- Egészen más reakciót vártam
tőled – megkönnyebbülve, de a stressz okozta bizonytalanságot még magán hordva szólal fel Mark
néhány mély lélegzetvétellel később, és ebben a pillanatban nem türtőztetem magam tovább, halkan elnevetem
magam.</div>
<div class="MsoNoSpacing">
<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
- Mégis mit? – az
asztalra könyökölve támasztom meg a fejem, még mindig virágzó jókedvvel beszélek. A lelkemben mintha
az egyik viharfelhő szertefoszlott volna, és foltokban megjelent a</div>
<div class="MsoNoSpacing">
<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
napsütés. Rég éreztem ehhez
hasonló boldogságot, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy a kollégám soha egy ujjal sem
fog hozzám érni, ahogy valószínűleg az egész emelet sem, de ez</div>
<div class="MsoNoSpacing">
<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
mégiscsak fontosabb számomra,
mint az idővel arctalanná vált névsor a címjegyzékek hosszú sorában.– Örülök, hogy azok
után, amilyen bátorsággal faggattál már az első pillanatban is a</div>
<div class="MsoNoSpacing">
<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
magánéletemről, most nekem is
elárultál valamit. Értékelem, de még mindig nem értem azt a bujkáló<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
félelmet.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
- Köszönöm – lesütött
szemmel ül, Nathaniel pedig csendben mosolyog. Nem tudtam eddig, hogy létezik ez a fajta büszkeség,
amit most mi érzünk. Nathaniel és én. Mark egy bátor, erős férfi, és ha</div>
<div class="MsoNoSpacing">
<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
egy hozzá hasonló bátor, erős,
és valljuk be, jóképű férfi mellett találta meg a boldogságot, akkor ki<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
vagyok én, hogy
megbélyegezzem? Tényleg jól esik, hogy tart annyira, hogy megtette ezt a
lépést.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNoSpacing">
- Ne viccelj, én köszönöm! -
mindkettőjük kezét megfogom, mint egy büszke anya a fiai focimeccse után.
Szeretném azt hinni, hogy lehetek egyszer még hasonlóan büszke, mert bár imádom
Soniát, az életemnél is jobban, sosem tudnám eltitkolni magam elől, hogy még
egy dolog hiányzik az életemből. <i>Egy kisfiú</i>.<o:p></o:p></div>
Visszatér közénk a pincér, aki beengedett minket és megmutatta az asztalt, kezében lapok és egy babaszék.<br />
- Köszönöm szépen, nagyon kedves - mosolygok rá, és beleültetem Sonit. A kezeim szinte sírnak a megkönnyebbüléstől, és látom, hogy neki is kényelmesebb így.<br />
- Tényleg nagyon szép kislány. Mennyi idős? - Nathaniel bájos mosollyal fordul Sonia felé, aki kacagva kap az ismeretlen férfi keze után.<br />
-Alig egy hét és 1 éves lesz - kifésülöm a szemébe lógó tincset, de nem igazán érdekli a lányom. Jelenleg sokkal nagyobb szenzáció neki az új barátocskája, Nathaniel, és így közvetve Mark is. Anya most nem érdekes a legkevésbé sem.<br />
- Hasonlít rád, de mégis, mintha egészen más lenne - a lányom azonnal elbűvöli őket, mint egyébként mindenkit. Ez is egy olyan Horan dolog lehet. A szemükben csillog valami, ami mindenkit azonnal megbabonáz, és földbe gyökerezik az ember lába.<br />
- Borzasztóan hasonlít az apukájára. A szeme, a haja színe, a nevetése, és a viselkedése is - ezekért a mondatokért éri meg talán leginkább Niall Horan gyerekének anyja lenni. Olyan mérhetetlen, mindent elsöprő szeretet érzek irántuk, hogy minden szavam úszik a szirupos büszkeségben, és minden vágyam, hogy a világ orra alá dörgöljem, hogy soha többé nem leszek az a nő, akit kifacsartak, akit széttépett a média, akinek a magánélete után tudnak kutatni, akit tönkre lehet tenni, aki gyenge, feladja. Egy büszke, erős édesanyának érzem magam, egy anyatigrisnek, akit nem tudnak eltiporni. Mindezt egy tizenkét hónapos gyerekkel az oldalamon érzem, de csakis azért, mert ennek a kislánynak van a legszuperebb, legbátrabb és legjobb apukája az egész világon.<br />
Váltunk még néhány szót, mielőtt megérkezne az ebédünk. Igyekszem megtudni minél többet Nathanielről, persze mindezt úgy, hogy ne legyek túlságosan tolakodó. Szép számban gyűlnek a nevetések, a régi emlékek, és kiderül számomra, hogy ők talán még nálunk is szerelmesebbek.<br />
Szeretem őket nézni, ahogy teljes összhangban működnek.<br />
- Köszönöm ezt a csodálatos délutánt, de attól félek, mennem kell, elszaladt az idő - felkapom a blézerem és a táskám, ki akarom fizetni a rám eső részt, de Mark szinte leteremt, hogy meg ne próbáljam.<br />
- Ezt ugye nem gondolod komolyan? - néz rám a szemöldökét ráncolva.<br />
- Mark, a főnököd vagyok, követelem, hogy fogadd el - kitartóan nyújtom felé a kezem, benne a pénzzel.<br />
- Idekint nem vagy az, EIre. Majd legközelebb te fizetsz, vagy inkább soha. Feláll, hogy elköszönjön Soniától.- Vigyázz anyukádra, Hercegnő.<br />
- Később találkozunk - nézek Markra hálásan, majd a tekintetem a mellette állóra vándorol. - Nathaniel, nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Remélem még találkozunk.<br />
- Mindenképp. Pár napig még itt leszek, aztán visszautazom Manchesterbe, de egy hónapon belül valószínűleg én is átköltözöm ide - most, hogy már tisztában vagyok a helyzettel, még inkább irigylem a puha kezüket, a hibátlan modorukat é a reklámba illő, csillogó fogsoraikat.<br />
- Ha tényleg így lesz, szívesen látunk majd bármikor, akár az irodában, akár ha gondoljátok egy vacsorára nálunk! De ezt még megbeszéljük - érzem, hogy ha folytatom, talán túl sok leszek nekik. Itt kell befejezni ezt.- Szép délutánt.<br />
Hamar elköszönünk egymástól és én a lányommal a karjaimban indulok el vissza.<br />
Számtalanszor eszembe jut, mennyire kínosan röhejes gondolataim voltak, és mégis óriási megkönnyebbülés volt megtudni Markról, hogy egy csapatban játszunk. Hihetetlen, hogy ilyesmi velem megtörtént, és már alig várom, hogy elújságoljam mindezt Britannynek, és Harry arcába vághassam, hogy akitől annyira féltett, vagy csak úgy tett, mintha igazán ezt tenné, teljesen ártalmatlan, abban az értelemben biztosan, ahogy eddig ő látta. Az irodába visszaérve azonban meggondolom magam, és elsőként visszateszem Soniát a benti kiságyába, és megnézem, írt-e Niall.<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
***</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
- Brits - kopogtatok óvatosan néhány óra elteltével az ajtaján, de nem válaszol. Benyitni nem tudok, mert zárva van, ezért lekapcsolom a saját kis helyiségemben a lámpát, és felpakolva babaholmival elindulok a földszint felé. Halkan dúdolgatom a dalt, amit Niall gitározott a teraszon, és az izgatottságtól darabjaimra tudnék hullani. </div>
<div style="text-align: justify;">
Innen húsz perc az út haza, még 5, mire beérek a házba és 3, míg töltőre teszem a telefonom, és fel tudom hívni Niallt. Ez összességében közel fél óra, de én már igazán nem akarok ennyit várni, ezért toporogni kezdek, hátha akkor gyorsabban zuhan a lift, vagy fénysebességre kapcsol az autóm.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Látod, baba? Anya már megint kezd megkattanni - belepuszilok Sonia tenyerébe, mire kacagva tapogatni kezdi az arcom.</div>
<div style="text-align: justify;">
A parkolóban már csak az én autóm ácsorog, így körül sem kell nagyon néznem, merre álljak ki. Beültetem a lányom hátra, én pedig amilyen gyorsan csak lehet, helyet foglalok a kormány mögött.</div>
<div style="text-align: justify;">
A telefont kiteszem a műszerfalra, és gyorshívón újra megpróbálom elérni Britannyt, aki meglepő módon néhány másodperc alatt válaszol.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia, mi történt veled? Egész nap nem értelek utol! - a szavaim és a hangsúly, amit megütök olyannyira nincsenek összhangban, hogy még én magam is elnevetem magam. - Vagy maratoni kajálást szerveztél?</div>
<div style="text-align: justify;">
-<i> Szia, nem, csak dolgom volt. Képzeld, végre van autóm!</i>- -lelkesen mesélni kezd, én pedig csak hallgatom őt, elvégre a legjobb barátnőm. Imádom, ha boldog és sikert sikerre halmoz.- <i>Sajnos a réginek el kellett engednem a kezét, végleg, viszont ma Harryvel elugrottunk ebédelni, és felajánlotta, hogy eljön velem megnézni néhányat, és azt hiszem megtaláltam az igazit!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
- Mármint autóból vagy pasiból? - reménykedek abban, hogy van olyan izgatott állapotban, hogy nem figyel, és majdnem el is szólja magát, de végül rájön a csavarra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- <i>Ne legyél már ilyen, kérlek! Természetesen az autóra gondoltam elsősorban</i> - a nevetését felismeri Soni, és azonnal magyarázni kezd a maga kis baba nyelvén a hátsó ülésről. -<i> Igen, Szivem, mondd meg anyának, hogy butaságokat beszél. Mondd csak neki!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
- De most komolyan, egy egész éjszakát töltesz el Harryvel, majd együtt jöttök-mentek, végül vele mész el ebédelni, csak úgy, természetesen, aminek egy autóvásárlás a vége. Ne mondd már, hogy nem élvezed csak egy kicsit a társaságát. Nem mondom, hogy halálosan szerelmes vagy, de Brits, klassz csaj vagy, Harry pedig az egyik legjobb barátom, tudom, hogy jó ember.</div>
<div style="text-align: justify;">
- <i>Igen, és ennyi. Eire, foglalkoznál egy kicsit a férjeddel!?</i> - sértődöttnek halom ahangját, de nem is rm az, szerintem csak fáj bevallania magának, hogy szívesen eltöltött volna még néhány pásztorórát is a lányom keresztapjával, csak legnagyobb sajnálatára nem úgy sikerültek a dolgok. - <i>Még mindig tartod magad ahhoz, hogy nem utazol utána?</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- </i>Ezt kérte, nekem pedig tiszteletben kell tartanom a döntését.</div>
<div style="text-align: justify;">
- <i>És ez hülyeség </i>- a szavamba vág, majd levegővétel nélkül folytatja - <i>Mi a hétvégén elmegyünk hozzá Harryvel. Sonia születésnapjára visszajöhetünk, ha tartod magad ahhoz az ostoba, földhözragadt elméletedhez, hogy azt kell csinálnod, amit a férjed nyilvánvalóan mártírkodásból mond</i>. <i>Szólj, ha visszatérsz közénk a 21. századba, és végre valahára a bankkártyád elővéve cselekedni is fogsz. Tudod mit meg nem adtam volna, ha az én első születésnapom nem Dublin külvárosában lehetett volna, hanem az apám Los Angelesben lévő óriási, medencés, jakuzzis, szaunás házában? Vagy a keresztapámnál, közvetlenül valami puccos villában? </i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>-</i> Lődd le magad, Brits, és erre térjünk vissza akkor, ha felhívtam Niallt - most rajtam a sor, hogy elhallgattassam.- Nem sokára otthon vagyok, beszélek Niallel, aztán majd visszahívlak, jó?</div>
<div style="text-align: justify;">
- <i>Rendben. Ha nem veszem fel, ne add fel! Puszi, szeretlek!<br />-</i> Én is, vigyázz magadra - megvárom, míg leteszi, és csak utána kezdek hátrafelé beszélni a folyton vigyorgó Soniához. - Szóval téged is meg akar fertőzni a keresztanyád. Sebaj, ha te is szeretnéd, tarthatjuk LA-ben azt a babazsúrt. Mit szólsz? - amikor a piros lámpánál állva ismét hátrapillantok, épp boldogan nyálazza össze az ujjait, amit egy határozott igennek veszek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben, akkor előbb meggyőzzük apádat arról, hogy itthon várjuk, aztán beszélünk Harry bácsival, hogy vigyen minket is magával.</div>
<div style="text-align: justify;">
Amikor ilyen gyors és elhamarkodott döntést hozok, vagy hagyom magam rábeszélni mindenféle őrültségre, újra tizenkilencnek érzem magam, ami ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz.</div>
<div style="text-align: justify;">
Akkor is Britanny unszolására mentem el bulizni, és lám, most az őrült, szőke srác felesége vagyok, és még ha voltak is problémáink, azt hiszem a világ egyik, ha nem a legboldogabb nőjévé tett.</div>
</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-8541708559565235882017-12-31T00:29:00.001+01:002017-12-31T00:29:02.476+01:0051. Összeesküvés elmélet<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<i>Sziasztok!</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Nos, én kezdem feladni, és úgy érzem, hogy már sosem fogom tudni időben feltenni a részeket. Ennek ellenére igyekezni fogok jövőre is, hogy ez mégis sikerüljön valahogy.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Addig viszont már nem jelentkezem, ezért itt és most követelem, hogy mindenki érezze jól magát az év utolsó napjaiban: buliban vagy otthon, könyvekkel, mindenkinek nagyon boldog új évet kívánok, és egy óriási adag szerencsét, kitartást a következő évre!</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>De azért valljuk be, még egy pár hétig nem fogjuk leírni 2018-at, csak egy rossz, átjavított 2017 lesz! :D</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>xx Lu</i></div>
<div style="text-align: left;">
<b><br /></b></div>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b>Niall</b></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnám át az életem. Hogy mekkora szerencsém volt, van és remélem lesz is. Szerető családban nőhettem fel, minden - vagyis csak majdnem minden - álmom valóra válthattam, láttam a világ legszebb helyeit, egyszerre három csodálatos országban élhetek, hangulatomnak megfelelően válogathatok az autóim és lakásaim közt, mégis, most bármit megtennék azért, hogy mindenből csak egy jutott volna nekem, egy ország, egy autó, egy lakás, és eggyel kevesebb rossz térd, amit műteni kell.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mr. Horan, üdvözlöm - udvarias biccentéssel lép be az orvosom a kórterembe.</div>
<div style="text-align: justify;">
A nap süt, hisz Los Angelesben vagyok, ez természetes. Az ablak elé behúzott függönyök vékony résein jut csak be a fény, még kímélni akarnak a hosszas altatást követően, de érzem, ahogy szinte éget a hőség, és ez az, amit egyszerre imádok és utálok egyszerre ebben a városban.</div>
<div style="text-align: justify;">
Általában szeretem érezni a bőrömön ezt a forróságot, ahogy percről percre egyre barnásabb pirosasabb a bőröm, és mélyen beszívni az óceánnal teli, sós, nehéz párás levegőt, ami szinte érezhetően tisztítja mindenemet. Nem lehet megunni, sem az időjárást, sem a jótékony meleget, sem a kilátást, az embereket, hogy rengetegfélék és mégis egyformák, a zsongást, azt az elképesztő életigenlést, ami árad mindenkiből itt, Kaliforniában.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Üdv, doki - nem bajlódom az udvarias beszéddel, hiszen nem fontos. Ismerjük egymást, ez az ember virrasztott mellettem a legtöbbet a családom után minden egyes orvosi kezelésem, műtéti beavatkozásom után. Már csak akkor lenne szorosabb ez a kapcsolat, ha nála születik a lányom, vagy ha vér szerinti rokonom lenne.<br />
- Hogy érzi magát? - az ágyam végén lévő papírokat nézegeti, lapozgatja őket, néha hümmög.<br />
- Remekül, mint mindig - tudja, hogy ki nem állhatom ezt a kiszolgáltatottságot, hogy rendszeresen gyógyszerekkel tömnek, naponta többször hoznak és visznek, tologatnak ilyen-olyan vizsgálatokra, mindezt úgy, hogy egyedül vagyok itt, mint a kisujjam.<br />
- Ízületi vagy izomfájdalom, fejfájás, hányinger, rossz közérzet, remegés? - sorolja a dolgokat, és ahogy intek a fejemmel, úgy adminisztrálja a nemleges válaszaim. - Rendben. Nem sokára megérkezik a véreredménye, valószínűleg nem lesz baj. A lábát 1.5-2 óránként valaki meg fogja nézni, ebéd 13.15-kor, vizit a délutáni látogatást követően.<br />
Fa arccal hallgatom végig, hiszen tudom, hogy senki nem jön be majd hozzám, legfeljebb akkor látom a családom és a barátaim, ha kijönnek elém a reptérre, de annak sem látom sok esélyét, mert nincs kedvem ahhoz, hogy pátyolgassanak. Majd otthon, Londonban látjuk egymást, és az bőven elég lesz. Csak jönne már el az a pillanat, hogy két lábra állok és elhúzok innen.<br />
- Ne legyen ilyen negatív, tudja, hogy ez ezzel jár. Megígértem magának, hogy a tudásomhoz mérten a legjobb ellátásban fog részesülni, és bár nem garantálhatom a végleges gyógyulását, azért nem rossz, ha csak 10-15 évente kell pihennie, nem igaz!? De azért vigyázzon, nem szeretném, ha három hét múlva lépcsőkön ugrálna meg színpadon dobálná magát. Csak óvatosan, semmi hegymászás meg szörf - amíg az orvosom igyekszik pozitív maradni, csak arra gondolok, hogy sokkal előbb akartam színpadon állni, mint tudok, és az sem nyugtat meg igazán, hogy ülve még megjelenhetek.<br />
Egyedül maradok a steril bútorokkal és a rekkenő hőséggel. A telefonom nyomogatom, hátha történik valami, egyik képről a másikra ugrok, és a kislányom legújabb vonásait tanulmányozom. Mivel lassan eljön az ősz, otthon egyre kevesebbet süt a nap. A bőre világosabb, a haja sötétebb, de mégis, mintha ennél sokkal többről lenne szó. Egy éves lesz, már csak pár hét van a jeles napig, és félek, hogy nem leszek ott vele. Nem tarthatom majd az ölemben, nem is tudnám, csak ülve. Pedig az apukája vagyok, kötelességem feltartani a magasba, elirányítani a tortája felé, hogy elfújhassuk a gyertyákat. Ajándékokat kell bontogatnom vele és sütimérgezéstől fetrengeni a gyerekszoba padlóján. És mindezt nem fogom tudni megtenni a lányomért, pedig nem hazudok, ha azt mondom, ő mindennél és mindenkinél fontosabb, az életemnél, a zenénél és még életem szerelménél, a feleségemnél is! Persze örökké hálás leszek Eirenak, amiért megajándékozott Vele, de Sonia mindig egy hajszállal többet fog érni nekem.<br />
- Mr. Horan, alszik? - bedugja a fejét egy kórházi dolgozó, én meg mint akit tetten értek, eldugom a telefonom a párnám alá. - Látogatója van. Bejöhet?<br />
- Persze, természetesen- megilletődve pislogok, és bénán a hajamba túrok. A műtét előtt akkor láttam magam utoljára tükörben, mielőtt Eire mentőt hívott hozzám a londoni lakásunkba. Fogalmam sincs, hogy festek, de lefogadom: szörnyen, vagy még rosszabban.<br />
- Jöjjön csak - hátrébb lép, maga mögé beszél.- De maximum fél óra, utána hoznom kell a gyógyszereket.<br />
- Rendben, köszönöm - a hamg hallatán ozgatottan megugrik a szívem. Álmomban sem gondoltam volna, hog, pont ő fog eljönni hozzám!<br />
Persze az meg sem lep, hogy mindenki tudja, mi történt, hisz a legelső műtétem is hajszál híján nem derült csak ki idő előtt. Most viszont bizonyára minden azzal lett kiplakátolva, hogy nyomorék lettem, egy selejt, aki a rossz térde miatt egy életre sínylődni fog.<br />
- Szia - becsukja maga mögött az ajtót. Magasabbnak tűnim, mint amekkora valójában, pláne most, hogy én fekszem. Kicsit ékénkebb az arca, mint mikor legutóbb láttam, mégis valahol, mélyen jólesően terül szét bennem a felismerés, hogy ő egy varáton, a valaha volt legjobb.<br />
- Hello, Zayn - megpróbálok felülni, kicsit vállalhatóbb pozícióba tornázni magam, hogy kezet foghassunk.<br />
- Hé, nyugi. Azt mondták, pihenned kell, friss a sebed, haver- ahogy ezeket a szavakat mondja, teljesen szétcsúszok.<br />
- Minden rendben van velem, ne aggódj - idegesen nézelődök, mit mondhatnék, hova üljön, de nem kellenek az ostoba szavaim, egyszerűen lehupan a legközelebbi székre, és az ágyam mellé húzza magát.- Valahol van gyümölcslé, víz, talán valami más is, szolgald ki magad. Sajnos most nekem nem megy - stesszesen nevetünk mindketten. Érzem, hogy ez neki sincs rendben.<br />
- Ugyan, hagyd. Nem azért jöttem - benyúl a zsebébe, és pár darab csokis műzliszeletet csempészik a fiókomba- Ilyen cuccot tuti nem adnak itt. Kell egy kis boldogság.<br />
- Köszönöm - hálás vagyok, amiért igyekszik a lehető legkevésbé feszengeni. - Mi szél hozott?<br />
- A legjobb barátom kórházban van, a családjától távol, egy teljesen más földrészen, frissen műtött térddel, és biztos voltam benne, hogy megtiltod mindenkinek, hogy ideutazzon. Ja, meg Gigi is mondta, hogy illene beugrani, hamár erre járunk - egy olyan rég nem látott mosoly jelenik meg az arcán, amit esküszöm, valamikor a második stúdióalbumunk készítése közben láttam csak. Tudom, hogy az utosló mondatát nem gondolja teljesen komolyan, de azért észben tartom, hogy minden vicc fele igaz. Most az, hogy épp melyik fele az, teljesen lényegtelen.<br />
- Kösz - vetem oda, mintha nem esne nehezemre azt hallani, hogy még mindig legjobb barátokként tekint ránk.<br />
Ízlelgetem a szavait, mondogatom magamban, és közben felrémlik előttem a kép, amint leszegett fejjel áll előttünk, a kezéből kiesik a mikrofon, a fülesei a vállára lógnak. Egyszerre kér bocsánatot a tekintetével és tesz szemrehányást. Fogalmam sincs, mire gondol, mit akar, hogy ez végleges, vagy időszakos kiborulás. Szorongas? Félelem? Felszínes hisztéria? Fáradtság? Netán halál komoly? Nem tudom. Nem tudtam. Sem akkor, sem most.<br />
- Zayn, figyelj - megköszörülöm a torkom. - Ha csak kín, tudod, hogy nem kell itt lenned.<br />
- Nem, nem, nem- leállít, nem enged tovább beszélni.- Sok mindent elszúrtam már, többek között azt az estét is. Szeretném valahogy jóvá tenni, és komolyan sajnálom a történteket, meg azt is, hogy most itt vagy.<br />
- Fátylat rá - összeszorított foggal préselem ki magamból a szavakat, a fájdalom úgy nyilall bele a térdembe, mintha forró acélt nyomnának egészen a csontomhoz.<br />
- Lesz valaha jobb? - aggódó pillantással bök a lábam felé, én meg csak rázom a fejem.- Úgy érted, soha?<br />
- Sokkal jobb nem lesz, valószínűleg ilyenkor csak halogatjuk, hogy még rosszabb legyen. De ez van, hozzá kellene már szoknom.<br />
- Sajnálom.<br />
- Nem kell, ez ellen nem tehetek semmit, sőt, senki más sem. Már legelső alkalommal közölték, hogy ez így lesz. Most megint 10-12 évig minden a legnagyobb rendben lesz, aztán majd gondolom elkövetek egy hasonló hőstettet, mint most, és akkor újra itt kötök ki. - Igyekszem pozitívan állni a dolgokhoz, és nem csak azért, hogy ne tereljem el egy szörnyen lapos, depresszív irányba a beszélgetésünket, hanem azért is, mert tudom, hogy Eire örülne, ha ilyen hozzáállásról kapna híreket, és végső soron ha kesergek sem lenne jobb semmi. Tehát jobb derűsen tekinteni a helyzetemre.<br />
- Értem. De mi történt? Egyszer csak összeestél? - felvont szemöldökkel, kevésbé aggódóan, inkább kíváncsian dől előrébb, az irányomba.<br />
- Gyakorlatilag igen. Előtte persze boldogan szökdécseltem lefelé a lépcsőn, és az utolsó három fokot egy szabályos ugrással tettem meg, szóval itt lehetett a baj. Mármint hogy ugráltam. Előtte pedig megerőltettem a sok fent léttel, és a futással.<br />
- És ilyenkor ennyi? Fáj és nem tudsz felkelni?<br />
- Igen - kiveszem a telefonom magam mögül, mert érzem, hogy folyamatosan rezeg. -Ne haragudj, Eire küldött valamit, ezt megnézem gyorsan - gyors mozdulatokkal pörgetem végig a beszélgetést, ami egyoldalú, és csak kérdésekből áll: hogy vagyok, mit csinálok, mikor tud hívni, ilyesmik. A végén pedig egy videó.<br />
- Semmi baj, amúgy is megyek, nem kaptam sok időt - már épp felállna, amikor megálljt parancsolok.<br />
- Hé, még van vagy húsz percünk, nem maradsz? - Érzem, hogy pofátlan és tolakodó kissé a stílusom.- Ne haragudj, ha dolgod van persze, az más, nem akarlak erőszakkal itt tartani.<br />
- Azt gondolná az ember, hogy amekkorát ütsz, annyira vagy mogorva ilyen helyzetben - kitárt karokkal áll mellettem, a kórházi szobára gondol.<br />
Nevetek.<br />
Annyira hiányzik az a furakodó, mégis kedves keserűség, ami Zayn természetes velejárója, hogy erre nincsenek is szavak. Szeretem a személyiségét, hogy mindent másképp lát, mint én, hogy egyáltalán nem azonos az ízlésünk, de még akkor sem, ha pizzáról van szó, nemhogy az életről!<br />
Ő nem akar apa lenni, legfeljebb egy édes kutyáé, én meg már lassan egy éve az vagyok. Rajta millió tűszúrás van, rajtam évente egy, amikor vért adok. Mégis, valahogy még most sem érzem azt, hogy olyan veszélyesen távol lenne tőlem. És ezt nem csak a fizikai térre értem.<br />
- Komolyan, ha nincs dolgod, szívesen látlak. Úgysem jön hozzám senki - egyáltalán nem sajnáltatni szeretném magam. Erről szó nincs. Csak az igazat mondom, a színtiszta igazat.<br />
- Eire? - visszaereszkedik a székre.<br />
- Otthon van, nem sokára Sonia születésnapja lesz. Meg amúgy is dolgozik, nem várhatom el tőle, hogy folyamatosan felfüggessze miattam a dolgait, és őszintén szólva jobb is, hogy nincs itt.<br />
- De nincs baj köztetek most, ugye? - félve folytatja a beszélgetést, amit egyébként megértek.<br />
nem rég még meg tudtuk volna verni egymást, sőt, én komolyan gondoltam, hogy addig ütöm, amíg el nem ájul valamelyikünk, most pedig a lehető legnagyobb lelki nyugalommal készülök elmesélni a magánéletemben történt változásokról.<br />
- Nem, abszolút. Sőt, azt hiszem mostanra igazán helyre rázódtak a dolgok, egyszerűen csak tudom, hogy tehetetlen vagyok, és eleget fog ugrálni körülöttem. Nem várhatok el ennyi mindent a feleségemtől. Munkája van, gyereket nevel, és néha még helyettem is gondolkodik. - Szinte biztos vagyok abba, hogy megjelenik mindaz az arcomon, amit most érzek. Hála, szerelem, büszkeség, mindez megbolondítva egy jó adag honvággyal és egy csipetnyi szomorúság.<br />
- Tehetetlen? Niall, átestél egy műtéten. Ez csak egy állapot, elmúlik. Gondolom Eire sem szereti hallani, ha ilyen negatív vagy. -Igaza van, és tudom, hogy mindketten jól ismerjük azt a szeszélyes nőszemélyt, aki otthon valószínűleg egy pompás vacsorával fog várni, kényelmes házzal, egy otthonnal, és olyan szeretettel fogja adagolni a fájdalomcsillapítóimat, amitől el fog árasztani engem is a boldogság. Ha pedig megpróbálok ehhez hasonló stílusban beszélni, akkor tarkón vág. - Annak viszont örülök, hogy kibékültetek. Baromi fura lett volna titeket külön látni.<br />
- Ne is mondd - kezdek feloldódni a társaságában, ezét már képes vagyok úgy tartani a fejem, hogy ne görcsöljenek a nyakizmaim. - Volt egy pont, amikor komolyan megrémültem, de szerencsére lebeszéltem az összes határidős hülyeségéről. Viszont azt hiszem, Harry az, akinek meg kell majd köszönnöm a közreműködést, és azt, hogy nem hagyott minket békén addig, amíg nem voltunk hajlandóak változtatni.<br />
- Tudom - egy pillanatra elnéz mögém, mintha teljesen máshol járna, de aztán gyorsan visszatér ide gondolatban.- elég sokat beszéltem vele. Főleg azóta, amióta kiderült, hogy Eire apja, Jeff. nos tudod. Szóval akkortájt megint elkezdtünk rendszeresen beszélni, és bár egy hete nem nagyon sikerült elérnünk a másikat, azt hiszem, sikerült visszaszereznem a bizalmát. Szóval ő mondta, hogy mi a helyzet, de persze csak vonalakban, és csak akkor, ha rákérdeztem.<br />
- Oh - ez minden, amit hozzá tudok fűzni.<br />
Gondoltam, hogy mindezeket Harry is megosztja valakivel, de azt hittem ez nem épp Zayn lesz.<br />
Aki teljesen véletlenül felbukkan abban a városban, ahol műtenek. És pont arra van dolga, amerre ez a kórház is van.<br />
És Harryről beszél, aki néha furcsán viselkedik, és bár remek játékos, sokszor átlátszó módszerei vannak. Mint amikor kizárta magát <i>véletlenül </i>a házából és néhány napra beköltözött hozzánk, elfoglalva a vendégszobát, és nevetett magában, hogy most aztán felügyelet alatt tarthat minket.<br />
Mindez pont akkor történik meg, amikor Eire és én újra megtanuljuk értékelni a másikat, a közösen eltöltött pillanatokat, a szerelmünket, és a tényt, hogy itt vagyunk egymásnak, ha esik, ha fúj.<br />
- Hé, Gigivel mi van? Dolgozik? Vagy nem miatta vagytok most itt? - személyesen nem sokszor találkoztunk, de a közös barátaink és ismerőseink mind azt mesélték, hogy jó hatással van Zaynre, és boldogok, mindemellett kedves és okos. Szóval én abszolút ki merem jelenteni, hogy kedvelem.<br />
- Fogalmam sincs, mit csinál épp, nekem túl bonyolult a napirendje, de igen, neki van itt valami elintéznivalója, nem hiszem, hogy komoly dolog lenne, akkor meg tudtam volna jegyezni. - Mosolyogva hajtja le a fejét, és én minden apró jelet felkutatok, ami arra utalna, hogy nem mond igazat. De olyan régen láttam, és annyira nincs fogalmam arról, mit is kéne keresnem ilyenkor!<br />
A beszélgetésünk olyan irányt vesz, ami ugyan bármikor véget érhetne, tudnánk folytatni a végtelenségekig. El nem mondott történetek, ismeretlen, szövevényes emlékek koncertekről, nyaralásról, barátokról. Direkt arról kérdezem, ami beleilleszthető lenne a véletlen egybeesésekből álló kirakósomba, de semmilyen meglepő, új dolog nem derül ki a gyógyszerosztásig.<br />
- Most már tényleg mennem kell. Nem szeretném megvárni, hogy kidobjanak -biccent és visszateszi a széket oda, ahonnan elvette. -Később benézek, Nialler. Persze csak ha nem bánod.<br />
Megvonom a vállam, és megint azt érzem, mintha a tizenkilenc éves Zaynnel beszélnék.<br />
- Jó, gyere. És hozz csokit. Szerintem ezt szép csendben el fogom pusztítani még estig. Felemelem a karomat, hogy kezet tudjak fogni Zaynnel.<br />
- Mindenképp - kacsint és már fordul is ki. - Ja, és Niall, ha beszélnél addig Eireval, üdvözlöm!<br />
Intek, és még azt sem akarom elhinni, ami kérdeznek tőlem.<br />
Biztosan nem véletlen, hogy így alakult a napom. Nem lehet véletlen.<br />
Előkapom megint a mobilomat, és megnézem a videót, amin Sonia integet az etetőszékében ülve. Bizonyítékokat keresek, egy összepakolt bőröndöt, bármit. de semmi ilyesmit nem veszek észre.<br />
Csalódottan válaszolok a feleségem üzenetére, és biztosítom afelől, hogy velem minden rendben van, és hívhat bármikor.<br />
Észre sem veszem, amikor belép az egyik nővér, kezében a kartonom és a gyógyszereim. Csak akkor ugrok meg egy kicsit, amikor megköszörüli a torkát és bocsánatkérően megszólít.<br />
Megméri a lázam, ami szerencsére nincs, kiadagolja a bogyóimat, és megnézi a térdem is. De nem szól semmit, csak felír néhány dolgot a papíromra, és már távozik is.<br />
Még csak most maradtam egyedül, de máris unatkozom, épen ezért folytatom az összeesküvés elméletemet, miszerint a családom és a barátaim meg fognak jelenni itt, és bizonyítékot próbálok szerezni. Természetesen sikertelenül. Azonban megfogalmazódik bennem még valami. Olyasmi ez, mint egy tűszúrás. Legutóbb Eire boldogságát akartam tetézni, és nem csak a randevúnkkal, hanem azon felül is, most viszont egy egészen őrült dolog jut eszembe. Már majdnem elkezdem megfogalmazni az üzenetet, amikor megcsörren a telefonom, és szembe találom magam Eire mosolyával a képernyőmön.<br />
- Szia, Szerelmem - azonnal felvillanyozódok, és törlődik minden felesleges baromság a gondolataim közül, és csak annyi marad, hogy mennyire várom már, hogy magamhoz öleljem őt, fogjam a kezét, és érezzem a samponjának illatát.</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-37966114207236121972017-12-23T21:54:00.002+01:002017-12-23T21:54:44.862+01:0050. Sok(k)<div dir="ltr">
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<i>Sziasztok!</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Nos, a kis kihagyásom után ismét itt, aminek én személy szerint nagyon örülök. Gondolom mostanra mindenkinek lezárult nagyjából az éve, vagy legalábbis látja már a végét! Én jelentem, végeztem februárig a tanulmányaimmal, már csak át kéne vészelni a decemberi felfordulást.<br />Bár rettenetesen utálom az év végi ünnepeket, remélem mindannyian békés, pihentető napoknak néztek elébe!</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Idén még egyszer jelentkezem, addig is kellemes ünnepeket! </i></div>
<div style="text-align: left;">
<br /></div>
<div style="text-align: left;">
❤</div>
<div style="text-align: left;">
<br /></div>
<div style="text-align: left;">
xx Lu</div>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b>Eire</b></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Sokszor hittem azt, hogy rosszabb már nem lehet. Volt már, hogy féltem, vagy fájt valami, de nézni, ahogy Niall fél, vagy neki fáj, olyan, mintha savval öntenének le. Tehetetlennek, idegesítőnek érzem magam, és csak akkor fogom fel, mit csinálok, amikor már épp becsukná az ajtót az a fiatal mentős, aki felsegített pár perce.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Engedjen ki, kérem- igyekszem udvarias maradni, de valójában még mindig tombol bennem a hisztériás rohamom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hölgyem, ismét meg kell kérnem, hogy higgadjon le - a másik férfi már türelmetlen miattam, amit megértek. Niall térdét rögzíti, és fájdalomcsillapító injekciót is ad neki, szóval végzi a dolgát. Nekem is ezt kellene, ezért is nem hagyom magam, és nem akarom, hogy nekem is oxigénmaszkot adjanak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem érti! Bent van a 11 hónapos lányom a házban, egyedül. Még kutyánk sincs, muszáj visszamennem érte! - megragadom Niall kezét, és belecsókolok a tenyerébe.- Bemegyünk hozzád, jó? Azonnal indulok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé, Riri, nyugodj meg. Nincs semmi baj, jó? Vigyázz magatokra, és ne rohanj. Inkább szólj Harrynek- megszorítja az ujjaimat, majd a térde felé bök. - Ez nem halálos. </div>
<div style="text-align: justify;">
Egyedül az ő hangja képes némiképp megnyugtatni. Egy másodperc erejéig elidőzik a tekintetem az összefont ujjainkon mielőtt leugranék. Vissza se nézek, rohanok be a házba. Az ajtó tárva nyitva áll, Sonia pedig értetlenül csuklik az etetőszékében.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól van, azt mondta apa, nincs baj, szóval minden rendben lesz - nem tudom, melyikünket nyugtatom, a lányomat, vagy saját magam, talán mindkettőnket. Én mindenesetre remegő kézzel adagolom Sonianak a reggelijét, tűröm, ahogy rugkapál, és mire elérkezik a pillanat, hogy el tudunk indulni, a gyomrom gyűszűnyire szűkül.</div>
<div style="text-align: justify;">
Beülök a kocsiba, és próbálom továbbra is a lehetőséghez mérten leginkább higgadtan kezelni a dolgot.</div>
<div style="text-align: justify;">
Máskor is volt már olyan, hogy Niallnak fájt a téde. És mostanra jó kezekben van, olyan emberek közt, akik nap, mint nap életeket mentenek, vért vesznek és gyógyítanak. Ebben biztos vagyok. De akkor sem hagy nyugodni, hogy ez történt, és őszintén haragszom a sorsra, amiért így kibabrált velünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Küldök egy gyors üzenetet Harrynek, hogy ha tud, jöjjön be, és bár már most kínosnak érzem, megkérem, ha tud, vigyázzon Soniara. Nem szeretném órákig a kórházban ringatni, még egy nyamvadt sminklemosó kendő sincs nálam, hogy le tudnám törölni az arcát vagy a kezeit. Így nem maradhat ott velem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lehunyt szemmel gyakorlom a már jól ismert légzőgyakorlatot, amit még akkor tanultam el Nialltől, mikor még heti szinten felléptek a világ különböző pontjain és szűk liftekkel kellett néhánytíz emeletet mennünk, vagy a rémisztően keskeny reptéri folyosókon az üvegen át lenézett, vajon hová esnénk, ha beszakadna alattunk az egész. Nem sok értelmét láttam akkor, csak arra emlékszem, milyen szörnyű volt látni, ahogy szorong és fél.</div>
<div style="text-align: justify;">
Most én is félek. Ritkán fordul elő velem, hpgy ilyen mély, sikoltó fájdalommal párosul a rettegésem, de nem hahy nyugodni a gondolat, hogy majdhogynem a semmiből ez történt. Pont, amikor már rendben mentek a dolgok kettőnk között, pont akkor kellett ennek a rohadt sérülésnek felbukkannia. Haragszom. Haragszom a világra és mindenre, ami ezt előidézte a férjemnél. </div>
<div style="text-align: justify;">
A dühöm igyekszem nem az utakon levezetni, és odafigyelek minden apróságra. Amíg Sonia mellettem van, nem veszíthetem el a fejem. A parkolóban viszont már csapkodom az ajtókat és úgy szaladok keresztül mindenen, hogy épp csak körbe pillantok. Szerencsére mások sokkal józanabbak, nem ügy, mint én, aki csak úgy beront az épületbe, és átrongyol a lobbin.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó napot, a férjem nem rég hozták be. Niall. Niall Horan - érzem, hogy rezeg a telefonom a farzsebemben. Amíg a hölgy keresgél, addog megnézem. Liam az.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Foglaljon helyet, kérem. A férjét hamarosan láthatja, de még bent van a m...vizsgálják. A doktor úr ide fog jönni, ha végeznek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben, köszönöm - fel sem fogom, mit mond, elfordulok és a lányommal az ölemben egyensúlyozva felveszem a telefont.- Szia, Liam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Eire? Most hívott Harry, hogy mi történt. Jól vagy?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem - ennyi. Nem bírom tovább és elsírom magam.- Itt vagyok már a kórházban Soniaval, Niall sehol, nem is láthatom. Azt sem tudom mi baja, hogy műtik, vagy nem, mikor engedik el, semmit. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé, hé. Ne pánikolj. Tudod, hogy kell egy kis idő, míg helyrerakják, de minden rendben lesz. Kicsit bicegni fog, de nem lesz rosszabb, mint eddig. Bemenjek érted?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne! Mármint. Én itt maradok, csak Soni...nem tudom, mi legyen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Harry nincs a városban, ha el is indul most azonnal, csak nehány óra múlva ér oda. Elugrok hozzátok, viszem Louist is, összeszedünk pár holmkt nektek, és hazavisszük Soniat. Nem lesz semmi baj.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm, Liam. Köszönöm - elcsuklik a hangom, de valamivel összeszedettebb vagyok, mint mikor ideértem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Addig meg ne csinálj semmi hülyeséget. Ne rendezz jelenetet, és eszedbe ne jusson kávét inni! </div>
<div style="text-align: justify;">
- Igyekszem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A kocsid ott maradjon, vagy vigyük azt is haza?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem tudom. Megpróbálom kideríteni, hogy meddig lesz bent Niall, mire ideértek. Ha pár nap, akkor este hazamegyek, hogy tudjak neki ruhát hozni, meg apróságokat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól van. Fél óra múlva ott leszünk szerintem. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Oké, az előtérben leszünk - megtörlöm az arcom a felsőm ujjával, és elrakom a telefonom.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hiaba nyújtogatom a nyakam, senki nem jön erre, és a recepciós hölgy is csak ingatja a fejét, hogy semmi hír.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ólomlábakon jár az idő, félpercenként nézem az órát, de csak nem akar eltelni a harminc perc. Idegesen dobolok, fel-alá járkálok, Sonia kezd nyűgös lenni, és már az sem nyugtatja meg, ha ringatom. Folyton a bejáratot lesem, hátha meglátom Louist vagy Liamet. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Hölgyem, minden rendben?- az egyik kórházi dolgozó megelégelve a járkálásom és az ideges pillantásaimat mellém lép. Kedvesen kinyújtja felém a karját, és megfogja a vállam. - Idegesnek tűnik.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Persze, csak. Nem, nem tudom.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kifújom a levegőt, majd egy friss, mély lélegzetet véve elmesélem neki, miért is vagyok itt. Hogy a férjemnek komoly térdsérülése van, elesett, és még mindig nem tudom, hol van, mit csinálnak vele.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez nem túl etikus, de ha gondolja, végigsétálok a vizsgálókat összekötő folyosón. Oda csak mi mehetünk be.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Isten őrizz, nem szeretném ha miattam megzavarna valamit! - akármennyire is hálás lennék, tudom, hogy nem várhatok el ilyesmit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ugyan! Egyébként is van arra dolgom, be kell vinnem pár doboz gyógyszert és eszközt. Nem fáradtság, és hátha jó híreket hozok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hálásan bólogatok, és nézem, ahogy a harmincas évei végén járó hölgy átvágtat a recepción túlra, belöki az ajtót, és dúdolgatva nézelődik.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megmosolyogtat. Olyan kedves, hogy szinte már gyanús, de sikerül megnyugtatnia, hogy legalább próbál valahogy segíteni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Eltereli a gondolataimat a kíváncsiság, és észre sem veszem, amikor a fiúk betoppannak.</div>
<div style="text-align: justify;">
Louis lazán, melegítőben jön, kezében egy sporttáska.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sziasztok - Liam azonnal átveszi tőlem a lányom, és hatalmas, cuppanós puszikkal halmozza el, míg én Louis karjaiba omlok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kiderült valami? - érdeklődik, de szerintem látja rajtam, mit fogok mondani, mert azonnal folytatja. - Ne izgulj, jó kezekben van Niall. És legalább nem nekünk nyavajog, hogy fáj a lába.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Legyen igazad - egy rövid percre belekapaszkodom a felsőjébe, és hagyom, hogy szorosan megöleljen, ezzel összetartva a szétesni készülő részeimet. - Amúgy volt itt egy hölgy, itt dolgozik, épp most indult el felderítő útra, hogy vajon merre van a férjem, mert semmilyen további információt nem kaptam, csak hogy valóban ide hozták be. - A folyosó túlsó feléről ütemes kopogást hallok, azonnal arra fordulok, és reménykedem abban, hogy Niall orvosa, vagy az a nő közeledik, akivel beszéltem.- Itt is van! - izgatottan ácsorgok, egyik lábamról a másikra helyezem a súlyom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó napot - köszön a többieknek, majd felém fordul. - Megtaláltam a férjét, még az orvossal van - a kezét tördeli, sűrűn lefelé pillant.</div>
<div style="text-align: justify;">
Gyanús. Összerándul a gyomrom, és előtör belőlem az egyik legnagyobb félelmem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Műtik?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem. Nem tudják műteni, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy gondolja, de ezt ne itt beszéljük meg - megfogja a karom, és félrehúz a folyosó túlsó felre, ahonnan már nem jut el a hang egykönnyen a recepcióig.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Komolyan, mondja el, mi történik, kérem. Itt van egy 11 hónapos gyerek, akit haza kellene lassan vinni, és nem tudom, hogy hogy készüljek. Hozzak be néhány napi holmit? Egyáltalán bent tartják a férjem?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Figyeljen ide. A férjét jelenleg a kórház egyik legjobb sebésze vizsgálja, de abból, amit láttam, arra következtetnék, hogy el fogják küldeni ahhoz az orvoshoz, aki műtötte - egy pillanatra elakad a lélegzetem. Egy szóval sem mondtam a nőnek, hogy volt műtve Niall.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De hisz..- csak hebegek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne vicceljen velem! Tudom, hogy ki a férje, mint ahogy gyakorlatileg mindenki ebben a kórházban. Naiv lenne magától azt gondolni, hogy egy ilyen névvel csak úgy el lehet tűnni. De tényleg, nyugodjon meg, tényleg nem lesz baj. Amúgy mindenkit köt a titoktartás, nem kell emiatt sem izgulnia. Úgy tippelem, hogy még egy bő fél órát kell várnia. Mr. Horan kap majd még fájdalomcsillapító injekciót, és majd eldöntheti, hogy itt kíván lábadozni, vagy saját felelősségére haza megy. Mindenképp pihentetnie kell a lábát, rendszeres orvosi felügyeletre lesz szüksége, amit akár magánúton, akár itt, Londonban igényel. De higgyen nekem, a férje valószínűleg azt fogja mondani, hogy a tengeren túlon akar átesni a műtéten.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csak pislogok, és nem igazán tudom elhinni, hogy az eddigi félelmeim, és óriási védelmező mechanizmusom ellenére tényleg azt hittem, hogy a nő velem szemben majd teljesen érdektelenül áll majd hozzánk, a családunkhoz. Ez nyilvánvalóan nem így van, és arcon csap a felismerés, hogy néha olyannyira képes vagyok túlaggódni magam, hogy észre sem veszem, valójában mi történik körülöttem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kevesebb pánik, több levegő - veregeti meg a vállam. - Ha valamire szüksége van, itt megtalál valahol. Nem azért hívtam félre, mert rossz híreket akarok közölni, csak valóban nem túl etikus, hogy más orvosokhoz beosztott betegek után kutakodom, engedély vagy belső utasítás nélkül.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm - ez minden, amit mondok, mielőtt biccentene, és elsétálna.</div>
<div style="text-align: justify;">
Döbbenten pislogok, majd visszasétálok a fiúkhoz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na? - mindketten kíváncsian néznek rám, miközben soniát szórakoztatják.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Teljesen és tökéletesen hülye vagyok - ülök le melléjük.- Nem is tudom, mi történt most. Valósznűleg a lehető legudvariasabb módon közölték velem, hogy egy kibírhatatlan, hisztis nő vagyok, aki feleslegesen pánikol állandó jelleggel, és fel kéne nőnie - nem érzek semmiféle rosszat ezzel kapcsolatban. Teljes mértékben igazat tudok adni a nőnek, akiről azt sem tudom egyébként, hogy pontosan milyen munkakörben dolgozik itt, de biztosan nem orvos. Nem bántott meg, tényleg, inkább felnyitotta a szemem, és végre sikerült megnyugtatnia. Hiszen igaza van, nem lehetek ennyire vak és naiv.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért, mit mondott? - Liam értetlenül néz rám. Biztos vagyok benne, hogy ahogy engem ismer, legalább egy órás bőgés várt tőlem, és nem azt, hogy csak ülök, mint akit leforráztak, és igazat adok egy vadidegen nőnek, aki az imént hülyézett le.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nos, tulajdonképpen azt, hogy Niallt még vizsgálják, és szinte biztos, hogy műteni kell. De mivel Niall az, aki, így ő állítja, hogy mindez nem itthon fog megtörténni - széttárom a kezem, amit csupán azért teszek, mert értetlenül állok a helyzet előtt, de a lányom felhívásnak érzi, és felém nyújtja a kis kezeit.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mosolyt csal az arcomra, mint mindig, és amint átveszem az ölemben, rögtön ragacsos puszikat kapok tőle. Ez az a kezelés, amire minden nap szüksége van a lelkemnek, hogy ne háborogjon végre, hanem élvezze a mindennapok apró örömeit.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mindannyian csendben ücsörgünk, mígnem fel nem bukkan Harry és Britanny is, akik ugyan azokat a kérdéseket teszik fel, amiket ilyenkor fel lehet tenni, majd csatlakoznak hozzánk, és a korábbi tevékenységünkhöz. Sonia is egy hang vagy pisszenés nélkül babrál egy kulcstartóval, amit Liam nyomott a kezébe néhány perce.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mrs. Horan? - nem messze tőlünk feltűnik egy fehér köpenyes orvos, kezében papírok és toll.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én vagyok - átadom Harry kezébe Soniat és felpattanok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A férjét most kísértük el a kórtermébe, ha gondolja, bemehetnek hozzá. Mutatom az utat - kedvesen mosolyog, és megvárja, míg összeszedjük magunkat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönjük - mosolygok, és követjük őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csak akkor kezdek el újra izgulni, amikor lelassít az egyik ajtó előtt, és az ablakon belesve meglátom Niallt, bekötözött lábbal, kimerülten.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Menj be, megvárunk itt- Liam szinte belök az ajtón, ők egy tapodtat sem mozdulnak.</div>
<div style="text-align: justify;">
Magunkra csukom az ajtót, ha már van rá lehetőségem, kettesben akarok maradni Niallel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia - kábán néz rám, a feje erőtlenül biccen oldalra, de még így, ilyen állapotban is mosolyog és megpróbálja felém nyújtani a kezét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy vagy? - gondolkodás nélkül húzom közvetlenül az ágya mellé az egyik széket, és elkapom a kezét. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Pokolian fáj a lábam- nevet, és látni rajta, hogy ez már nem a gyógyszerek hatása. - Legkésőbb jövőhéten megműtik. Megint.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó, semmi baj. De utána biztosan jobb lesz - elsimítom a haját, hogy ne hulljon a szemébe.- Megoldjuk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Eire, nem akartam ezt. Megint hetekig fekszem majd, nem tudok majd semmit se csinálni, csak púp leszek a hátadon, és mindenki más hátán.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne beszélj butaságokat, nem teher. Csak ígérd meg, hogy most még jobban fogsz vigyázni majd magadra. Semmi hősködés. Engedd, hogy normálisan meggyógyítsanak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Eire, nekem erre nincs időm, és neked sem!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Niall, kérlek! Ezen most ne vitázzunk. Nem fogom megvárni, hogy visszafordíthatatlan legyen ez az egész. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem is ezt mondtam, csak hogy most ez nagyon nem jókor jött.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Erre nincsen jó időpont. Tudod nagyon jól - nem bírom megállni, és rendezgetni kezdem a takaróját, megigazítom a párnáját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De ezt tudod, hogy mit jelent? - látom, hogy tényleg fájdalmai vannak, és hogy küzd az ellen, hogy káromkodjon, és üvöltözzön kínjában.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, de nem érdekel. Niall, most hazamegyek, elpakolok neked néhány fontos dolgot, és elintézem a repjegyed. Addig keresd fel az orvosod. És nem akarom azt hallani, hogy ellenkezel. </div>
<div style="text-align: justify;">
- De..- felemelem az ujjam, nem engedem, hogy végig mondja.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ebből most nem engedek, Niall. Neked még sok dolgod van, többek között elkísétned a lányod majd az első iskolai napján. És ahhoz az kell, hogy most elutazz, és rászánj jópár hetet a gyógyulásodra. És nincs apelláta!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem hiszlek el - végre valahára megint mosolyog, és nyújtogatja a nyakát. - Gyere, hajolj ide.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy másodpercig sem habozok, és valamiért nagyon boldognak érzem magam. Olyannak, mint akinek felrobbant a szíve, és most tele van konfettivel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kint vannak a többiek, beküldöm, hogy szórakoztassanak, amíg visszajövök.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem akarok bent maradni. Feküdni otthon is tudok - belekapaszkodik a kezembe, nekem meg azonnal megesik rajta a szívem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben. Megteszek mindent az ügy érdekében, de most maradj itt, és legfőképp maradj nyugton.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De..</div>
<div style="text-align: justify;">
-Mit mondtam!? - visszafordulok az ajtóból, és megintcsak beléfojtom a szót.- Nem sokára visszajövök.</div>
<div style="text-align: justify;">
Amint kilépek, megszűnik a nyugalmam, és magam mellé veszem Britannyt, hogy a fiúk nyugodtan tudjanak beszélni Niallel, én meg ki tudjam faggatni a barátnőmet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mert bármennyi idősek is legyünk, felnőttek, vagy ostoba tinédzserek, sosem változunk. Nekik szükségük lesz egymásra, nekem pedig szükségem lesz egy megerősítő barátra, akivel komoly dolgokról tudunk pletykálni. Vagy hát kevésbé komolyakról.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mit mondott Niall? Makacs, mi? - válaszra sem méltatom, mert tudja, biztosan tudja, hogy milyen Niall, hogy nem hajlandó nyugton tűrni a gyógyítást, utál fetrengeni hetekig, és képtelen kompromisszumot kötni, ha a másik fél nem elég határozott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi van közted és Harry között?- szögezem felé a kérdést szinte rögtön, amint kocsiba ülünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt hittem most a lelked kis darabkáit kell majd sepregetnem! - szinte felháborodik a kérdésem hallatán, kikerekednek a szemei.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az ráér majd akkor, ha Niall elutazott. Nos?- ellentmondást nem tűrő hangon kérdezek rá újra, persze kedvesen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Semmi!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Persze. Amikor legutoljára azt mondtad valakire, hogy nincs köztetek semmi, hetekig összejártatok egy-egy...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó, fúj, ne is emlegesd, kérlek! Az egy óriási baklövés volt!</div>
<div style="text-align: justify;">
- És Harry?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, tényleg nincs semmi.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kár - vonom meg a vállam és átpillantok a teljes sokkhatás alá került barátnőmre. - Gyereket akarok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tessék?- újabb döbbenet, és szerintem már tudja, miért pont őt ragadtam ki a társaságból, hogy kísérjen el pakolni.- Eire, mi van veled?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyereket akarok szülni Niallnek. Vagyis, még egyet. Legalább. - Túl sok mindent akarok mondani egyszerre, a gondolatok ezerrel kavarognak a fejemben. De megkönnyebbülök, amint ezt a dolgot elmondom Britannynek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Percekig meg sem szólal, csak néha élesen beszívja a levegőt, és kinyitja a száját, de végül nem mond semmit. Az én örökmozgó, folyton fecsegő, szeleburdi barátnőm szótlanul ül mellettem a kocsiban, és nem hajlandó megszólalni, míg ki nem szállunk a kocsiból.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Együtt aludtunk, úgy, hogy nem volt rajtam egy rohadt melltartó sem. Csak az egyetemi pulcsid meg egy melegítő - ez minden, amit hozzá tud fűzni a beszélgetésünkhöz.- Nem is tudtam, hogy még megvan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Puha és kényelmes. A legjobb anyagösszetételű ruhám a gardróbomban - nem élvezem különösebben, hogy elsétálunk a valódi beszédtémánk mellett, de alapnak jó. Britanny imád dumálni, és előbb vagy utóbb célba érünk.- Szóval nincs semmi, csak együtt aludtatok? És most is teljesen véletlenül érkeztetek együtt, ugye?<br />
- Eire, drágám. Imádlak, amiért okos, türelmes, figyelmes és minden vagy, ami én nem, de egészen véletlenül elmeséltem múltkor, hogy nincs autóm. Tudod, összetört. - Egy csepp szarkazmust visz a beszélgetésünkbe. Kicsit csípős, azonban jogos válasz.<br />
- Értem. - Biccentek, és felgurulok a házunk elé.<br />
Ugyan itt abbamarad a csevej, örülök, hogy ezt elmondta, mert tudom, hogy bárkit felhívhatott volna, sőt, ha nem tud a saját autójával menni valahova, az az első, hogy taxit hív. Ennek ellenére Harry oldalán jelent meg, ami, még ha most csak a stressz és a túlzottan szentimentális hangulatom miatt is, de megmelengeti a szívem. Egy röpke pillanatra arról is megfeledkezem, miért jöttünk ide, és csak akkor tudatosodik bennem mindez, amikor belépek a lakásba, és megérzem a kávé illatát, meglátom a pulton hagyott tányért és a földre rántott holmikat.<br />
Összeszorított fogakkal állok,és igyekszem nem kitörni, mint egy vulkán, hogy üvöltve bőgjek. Nem lehet, pláne nem azok után, hogy ma már egyszer sikerült összeszednem magam, és ha most legyengülök, akkor Niall és Sonia is ezt fogja rajtam látni, ezt meg aztáb végképp nem engedhetem meg magamnak most.<br />
- Hé, Eire - lazán mellém sétál a barátnőm, átfogja a vállam, és szinte hallom, ahogy lassan visszaszámol 3-tól<br />
- Nekem ez sok - ebben a pillanatban tudna kirobbanni belőlem a sírás, de csak lebiggyesztett ajkakkal nyelem a könnyeimet, hátha elmúlik egyszer a fojtogató, szúró érzés.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-5116735069891397362017-12-12T11:49:00.002+01:002017-12-12T11:49:54.310+01:00!?Sziasztok!<br />
<br />
Többeteknek feltűnhetett, hogy megint eltűntem, és néhány hete (2?3?) nem került fel új rész.<br />
Ezt borzasztóan sajnálom, és sejtettem is, hogy ez lesz. Akárhogy próbálkoztam, a tanulás kárára nem akartam írni, és mivel nemis csak hogy közeleg, de egész pontosan itt is van a félév vége, nagy a hajrá. A héten még nem is lesz új rész, ne haragudjatok, de ha minden jól alakul, akkor jövőhéten kedden és szerdán letudom minden vizsgámat, és még Karácsony előtt jelentkezem.<br />
<br />
xx LuLuhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-13806111363029878292017-11-18T22:37:00.001+01:002017-11-21T18:05:55.092+01:0049. S.O.S.<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<b>Niall</b></div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
Britanny és Harry hamar eltűnnek, valamit magyaráznak Brits autójáról, de őszintén? Nem igazán fogom fel. Csak leutánzom a feleségem reakcióit, és bízom abban, hogy ő nem ugyan ezt a technikát választja.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vigyázz magadra, és hívj fel, ha sikerül elintézni valamit - megölelgeti, majd nagy nehezen útjára engedi a barátnőjét, aki botorkálva megy végig a járdán, aztán valami csoda folytán nem esik be Harry kocsijába, sokkal inkább beül, mint egy normális ember.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elfojtok egy mosolyt, mert a 'normális' és az 'átlagos' egyikükről sem mondható el, de valószínűleg őket mondanám, ha a családokon kívül meg kéne neveznem valakiket, akiket valóban nagyon szeretek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Felmegyek, megnézem Soniát - megérzem a mellkasom köré fonódni a vékony kis karjait, és ahogy a haja a felsőmhöz tapad.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó, addig keresek valamit, amit Harryék nem ettek meg előlünk - hangosan korog a gyomrom, mert a másik lakásban csak kávé volt. Nem is értem, hogyan él túl napról napra Harry.</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne legyél ilyen irigy - nyom egy gyors puszit a tarkómra, és eltűnik.<br />
Megint elterelődnek a gondolataim. Olyannyira, hogy azt is elfelejtem, hova akartam elindulni. Levetem magam a nappaliba, a telefonom nyomogatom és nem csinálok semmit. Ki-be lépegetek az alkalmazásaimból, végignézem a képeimet, de végig csak az jár a fejembe, hogy milyen jól sikerült a tegnap esténk, mert őszintén, nem gondoltam volna, hogy egy hangos szó, egy bántás vagy aprócska kis szurkálódás nélkül megússzuk. De legalább arra számítottam, hogy Sonia belázasodik megint, vagy Harry nem bír vele. Nem tudom megmondani, miért, de túl szép volt minden ahhoz, hogy igaz legyen.<br />
Elmosolyodok, amikor eszembe jut a kissé spicces feleségem, akin majdnem kifog a taxi ajtaja, és ügyetlenül botorkál hátrafele, miközben belém kapaszkodik és megpróbál úgy megcsókolni, hogy ne fulladjunk bele az esővízbe. Ha pedig az este folytatására gondolok, a hideg ráz. Hihetetlen, hogy visszakaptam a feleségem, testestül, lelkestül, és most már tudom, hogy még mindig úgy szeret, ahogy én őt. Beleborzongok a gondolatba, hogy milyen jó volt az egész napunk, és nem csak a vége miatt, hanem egészen onnantól, hogy reggel együtt lustálkodtunk hármasban, és éreztem azt a meghittséget és szeretetet, amit csak mellettük ismertem meg. Család voltunk, és most már mindig így lesz. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Szivem, nem azt mondtad, hogy enni fogsz? - észre sem veszem, amikor Eire leér, karjában Sonjaval.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De, igen. Titeket vártalak - felpattanok a kanapéról, és eléjük sietek, hogy átvehessem a lányom az ölembe és még egyszer megcsókolhassam életem nőjét. Érzem, hogy mosolyog.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elhatároztam, hogy ezt a nőt boldoggá fogom tenni, méghozzá minden percét tökéletessé fogom varázsolni, de ehhez az kell, hogy én is boldog legyek. Éppen ezért együtt reggelizünk, és minden másodpercet velük töltök. Nem megyünk sehová, egész nap a lakásban, legfeljebb a teraszon vagyunk. Sonia délutáni pihenését kibasználva a hálószobában heverészünk mi is, mirelit pizzát ebédelünk és jégkrémet eszünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fel kell hívnom Britannyt- félig csukott szemmel motyog, de nem veszem komolyan őt, mivelhogy hosszú percek óta lehunyt szemmel szuszog a mellkasomra dőlve, kezében a lenyalt kiskanalával.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó - ennyi csupán a válaszom, és meglepődök, amikor valóban kiveszi a telefonját a zsebéből.</div>
<div style="text-align: justify;">
Eleinte nem figyelek, csak foszlányokat fogok fel a beszélgetésükből, aztán néhány perc elteltével összeáll a kép, és kiderül számomra is, pontosan miért volt itt ma reggel Brits. </div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<b>Eire</b></div>
<div style="text-align: center;">
<b><br /></b></div>
Csukott szemmel nyúlok a telefonom után, hogy megnézzem az időt. Fázom, valahonnan húz a hideg, és amint ezt felfogom a még lassan reagáló elmémmel, keresni kezdem az okozóját. A kezemmel keresgélni kezdek magam mellett, de csak egy hideg kispárnát találok. Még a matrac is kihűlt, ami azt jelenti, Niall jó ideje nincs itt mellettem. Résnyire nyitott szemmel feküdtem eddig, de most kipattannak, és ébrebb már nem is lehetnék. A szívem hatalmasat dobban, de leginkább csalódottságot érzek, amikor meglátom a nyitott erkély ajtót. Annyi rossz emléket idéz bennem, hogy már nem is vagyok kiváncsi az időre, és forgolódok, amíg Niall be nem jön.<br />
Végő elkeseredettségemben kihúzom az éjjeli szekrényem fiókját, és kiveszem belőle a könyvet, amit még Victoria adott. Még meg sem tört a gerince, olyan kveset írtam bele, és nem is sűrűn nyitogattam.<br />
Olyan érzés ez, mintha megszegtem volna egy szabályt. Mintha áthágtam volna valami áthághatatlant, és ettől bűnösnek érzem magam.<br />
Kinyitom az első oldalon. Az írásom kusza, egyenetlen, a betűim mintha részegek lennének. Arra az önmagamra emlékeztetnek, aki napról napra élt, káoszban és keserűségben. Elégedetlen és savanyú volt, aki majdnem felrúgott valamit, ami csodálatos. Majdnem megtettem, amit nem kellett volna.<br />
És különben is, mit gondoltam? Veszek egy jegyet Dublinba, és hazamegyek? Kihez? Az anyámoz? Vagy a halott apámhoz? Nevetséges. Mi lett volna Soniaval?<br />
A bűntudatom odáig vezet, hogy tollat ragadok. Úgyérzem, most muszáj írnom bele valamit. Nem fogalmazok meg semmit sem előre, csak írom, ami eszembe jut, egyik mondatot a másik után.<br />
<i>Niall Horan feleségének lenni a világ egyik legnehezebb, és legkönnyebb dolga egyszerre. Ugyanis pontosan ugyan az okozza a bonyodalmat, mint ami egyszerűvé is teszi: Ő. Megtesz mindent azért, akit szeret, de nem tud választani a rengeteg féle szeretetéből. Ugyan akkora dózisban kapja a szomszéd kutyája, mint a lánya, a barátai, akármelyik munkatársa, a kedvenc kávézójában dolgozók, és én. Niall Horan felesége. Szeretem leírni, az ő nevét is, és azt is, hogy jogilag egymáshoz tartozunk. Azaz nem csak jogilag, de a törvény mégis csak valami, ami megerősít minden köteléket. </i><br />
<i>Olyan ez, mint megmászni a világ legmagasabb hegycsúcsait oxigénpalack nélkül, és a mindenség tetején ücsörögni, kézenfogva körbenézni, majd lesétálni. Egy pillanatra állunk csak meg, mindig zajlik az életünk. </i><br />
Felnézek egy pillanatra, de Niall még mindig kint ácsorog, lehajtott fejjel. Nem tudom, mit csinál, hogy csak álldogál, vagy telefonozik, nem látok sokat a sötétítőtől. Tovább írok. Meg sem állok addig, amíg már úgy érzem, még egy tollvonás és leesik a kezem csoklóból. Akor aztán büszkén lapozgatom a teleírt oldalakat, végigsimítok néhányszor a nevén.<br />
Frászt kapok magamtól. Különösen attól az érzéstől, ami állandó jelleggel itt van bennem, hogy egyszerre vagyok idióta és megszállott, de csak annyira, mint amennyire szerelmes. Hiszen éppen miattam zalottak le olyan heves viták, mintha egy rossz sorozatba csöppentünk volna, de mint minden telenovellában, nekem is megbocsátott a férjem. Pedig lett volna más, ennél logikusabb válasza is a viselkedésemre, ám most, hogy túlvagyunk életünk második első közös randiján, nem akarom, hogy mással legyen. Hogy más valaki álljon mellette, és ugyan azt a levegőt szívják. Hogy valakinek a kifújt szén-monoxidját lélegezze be Niall. Nem akarkm, hogy rajtam kívül mással beszéljen ilyenkor. Ragaszkodom hozzá, és tíz körömmel tudnám marni őt, hpgy ne legyen ilyen. Ne csaljon meg sem az éjszakai égbolttal, sem a rajongói üzeneteivel. Azt akarom, hogy minden egyes pillanatban magam mellett tudhassam őt, bezárhassam egy dobozba, hogy mindig velem legyen.<br />
Mozgolódni kezd, ezért elteszem a naplót, és visszahanyatlok a párnára. Illene már aludnom, sőt, tulajdonképpen még álmos is vagyok, mégsem akarok csukott szemmel várni arra, hogy besüppedjen mellettem a matrac.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fent vagy? - suttog, és latom, ahogy felém sétál. Azaz csak sántikál.</div>
<div style="text-align: justify;">
Felmerül bennem a hallgatás lehetősége, hogy azt tettetem, alszom, de nem merem megtenni. Az ilyen viselkedés vezetett ahhoz a szörnyű időszakhoz is, és azt nagyon nem szeretném. Ráadásul ha azért jött be, mert hallotta a bentről jövő neszeket, nehezen tudnám letagadni, hogy én voltam, aki zajongott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Éreztem, hogy nem vagy itt. Minden rendben? - amint mellém ér, és leül az ágyra, a keze után nyúlok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Persze, csak muszáj volt felállnom, és járkálnom - intenzíven dörzsölgeti a térdét, és még a sötétben is látom, ahogy megrándul az arca, akárhányszor belenyilal a fájdalom a sebébe.<br />
- Fáj nagyon?- óvatosan a sebére testem a kezem, a hüvelykujjammal apró köröket rajzolok a hegek köré.<br />
Nem hallom, hogy válaszolna, és hiába nézek rá, a sötétben azt sem látom, hogy bólogat-e vagy sem.<br />
Kételkedem abban, hogy egyáltalán méltatott-e válaszra, de nem foglalkozom vele sokáig. Lefoglal, hogy épp milyen boldog vagyok, amiért visszajött, és itt van mellettem. A fejem a lábára hajtom.<br />
- Baj van Édes? - a hajammal játszik, ujaival fésülgeti a tincseimet. Baromi jó érzés, mintha egy exkluzív masszázst kapnék, csak még jobb. Lehunyt szemmel válaszolok.<br />
- Nem, örülök, hogy itt vagy. Nagyon - megcsókolom a térdét, mire kimászik alólam, a fejem visszairányítja a párnámra. Kábán nézek fel rá, figyelem, ahogy a sziluettje megkerüli az ágy sarkát, majd valahol középtájt felkúszik mellém.<br />
Bekéretőzik a takaróm alá, én pedig csak sikongatok, amikor megérzem, milyen hkdeg az ujja és a lábfeje.<br />
- Ilyen hidegbe voltál kint? Niall, meg fogsz így fagyni - két kezem közé veszem az ő kezeit, és belecsókolok mindkét tenyerébe.<br />
Apró bókok ezek, mégis melengetik a lelkem, hogy csak úgy kapok tőle egy ölelést, miután felmelegítettem az ujjait, vagy hogy megcsókolja a bal szemöldököm. Érzem, ahogy másodpercről másodpercre lenyugszom, eltűnik a hisztérijusan ragaszkodó részem. Ezzel egy időben ragadnak le a szemeim, és a héten már legalább harmadjára alszom el Niall karjaiban, szorosan hozzábújva.<br />
Reggel azonban, mikor újra mocorogni kezdek, ismét egyedül találom magam. Nincs még késő, alog múlt el fél 8, az viszont meglep, hogy nem én keltem hamarabb. Azt terveztem, hogy ma én hozok Niallnak kávét az ágyba, esetleg egy villás reggelit is összedobok neki.<br />
- Szovem, itt vagy valahol?- nem kiabálok, hátha csak a folyosón vagy a fürdőben van, de nem kapok választ.<br />
Kimászom az ágyból, és az első utam Soniahoz vezet. Teljesen meg vagyok bizonyosodva afelől, hogy ott találom a két Horant, és már szinte várom, hogy meglássam őket, ahogy mindketten fáradt arccal néznek a másikra, de legnagyobb meglepetésemre a lányom egyedül van. Békésen ücsörög cumival a szájában, pöttöm kis ujjaival a kiságy szélébe kapaszkodik.<br />
- Szia Hercegnő, hát hol hagytad apukádat!?- kiemelem a kisállatok és a takarója közül, megvárom, amíg megtámasztja rajtam a talpacskáit, majd mikor már tisztességesen össuenyálazta a nyakam a cumijával meg a ragacsos ujjaival, elindulok vele a reggeli fürdésre.<br />
Soniaval mindig a földszinten pancsolunk, mert csak abban a fürdődzobában nem kap frászt attól, hogy megint tisztának kell lennie. Valahol olyan még ő, mint egy kiskutya, imád koszos lenni, ragadni a sártól és a reggelijétől, és legszívesebben egész nap üvöltözne meg vonulna, amerre csak tud, éppen ezért igazi tortúra a mindennapos fürdés, és minden egyes átöltözés.<br />
- Niall, itt vagy lent? - a lépcsőn lefele menet már határozottabban keresem őt. -Úgy tűnik, apu ma bújócskázik anyuval - belepuszilok a pocakjába, ettől édesen kacarászni kezd, de egyúttal meg is húzza a hajam, és bár legszívesebben elsírnám magam, annyira tud fájni, tudom, hogy ezt azért csinálja, mert kapkod, és szeretné megmutatni, mennyire szeret.<br />
- Eire? Itt vagy? - messzebbről hallom a hangját, de így is tisztán kihallom, hogy valami nincs rendben.<br />
- Igen, de te hol vagy? - akármerre nézek, nem látom, hiába megyek be a nappaliba, vagy lesek be a konyha felé.<br />
- A konyhában - talán még sír is, ezért rögtön bepánikolok.<br />
Azonnal arra veszem az irányt, Soniat beleültetem az etetőszékébe, és akkor látom csak, hogy a pult előtt fekszik a földön.<br />
- Mi történt? - lerogyok mellé, remegő kézzel emelem meg a fejét. Szemeit összeszorítva grimaszol.- Niall, valaszolj, kérlek, az Isten szerelmére!<br />
- Nincs baj, csak a térdem. Hortelen belenyilallt a fájdalom és elestem, de nem tudok felkelni. Basszus, nagyon fáj Kicsim - szörnyű így látni őt, remegek és meg is szédülök a hortelen sokktól.<br />
Fogalmam sincs, mit csináljak hirtelen, olyan rég történt ilyen. Nem törődök semmivel, mindent, ami útban van elsöprök, feltépem a hűtő ajtaját és keresgélni kezdek valami fagyasztott cucc után. Kiborítok egy zacskót, a tartalmát félrerugom a lábammal, majd megpillantva kirangatom a jeget. A lábammal rúgom vissza az ajtót és szinte elesek, úgy térdelek vissza Niall mellé.<br />
- Szorítsd rá a térdedre, hívok mentőt- ellentmondást nem tűrően pirítok rá. Már épp szólna, de leintem. Nincs arra idő, hogy makacskodjon.<br />
A pulton megtalálom a telefonját, és amilyen gyorsan csak tudok, remegő ujjakkal tárcsázom.<br />
Hirtelen és gyorsan beszélek, fel sem fogom, mit mondok és hogyan, csak magyarázok. A címünkre koncentrálok, és arra, hogy siettessem a diszpécsert.<br />
Mire felocsúdok, már magamnál szorongatom mindkettőnk iratait, és végignézem, ahogy megpróbálják a lehető legóvatosabban átrakni őt a hordágyra.<br />
Némán állok, engem is úgy segítenek ki. Megkérdezik, hogy mi történt, de mindössze annyit vagyok képes reagálni, hogy tanácstalanul széttárom a karjaim.<br />
- Jöjjön, fogja meg a kezem - az egyik mentős készségesen megvárja, amíg felmászom Niall mellé, és leültet az egyik rögzített ülésre.<br />
<br /></div>
</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-6173946302871529122017-11-04T01:34:00.001+01:002017-11-11T18:26:38.846+01:0048. Ébredés<div dir="ltr">
</div>
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<i>Sziasztok!</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Tudom, hogy megint egy nagyobb lélegzetvételű szünet volt, de sajnos erre utaltam a legutóbbi rész előtt is. Már most elegem van ebből a félévből, és még vizsgaidőszak sincs. </i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Remélem nektek most valamivel könnyebb, tudtatok pihenni az őszi szünetben, és megújult erővel vágtok neki hétfőn a következő másfél-két hónapnak. Én kicsit kimerültem, de hamarosan megint összeszedem magam, és akkor kevesebbet fog csúszni a blog.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Kitartást és szép hétvégét mindenkinek!</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
❤</div>
<div style="text-align: left;">
<i>xx Lu</i></div>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b>Eire</b></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az ujjaim alatt érzem a mellkasának ütemes emelkedését és süllyedését. Zsibbad mindenem, de ez nem rossz. Bár a talpam még érzi az este hordott magassarkúm, a tudatalattim picsog csak, hisz tudom jól, már rég ledobtam magamról, minden mással együtt. A félelmeim, aggályaim, és minden akadály köddé vált egy szempillantás alatt. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mosolygok.</div>
<div style="text-align: justify;">
A férjem békésen bújik a nyakamhoz, érzem ahogy kifújja a levegőt- libabőrös leszek tőle. A haját nézem és közben a hátát simogatom. Nem tudok betelni azzal, hogy itt van, mármint mellettem. Az illata, a közelsége, az, hogy végre, végre megint tudom feltétel és rosszérzés nélkül, teljes szívemből szeretni, megadni neki mindazt, amit megérdemel, a boldogságot, cseppnyi nyugalmat, s cserébe én is visszakaptam azt az embert, akibe húsz évesen belezúgtam. </div>
<div style="text-align: justify;">
Az esőben csókolózni és felvisítani a hátunkra csapódó hideg víztől olyan volt, mint amikor részegen buszoztunk, vagy forró homokot szórtunk a napozók cipőibe a nyaralásokon. Olyan volt, mint régen, a kezdetek kezdetén. Kicsit bolondosak, de végtelenük szerelmesek vagyunk, és ennél többre nem is nagyon vágyom. Talán csak arra, hogy mindig maradjon minden így. Legyünk végre igazán nagyon boldogok, és soha többé ne okozzunk fájdalmat a másiknak. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mocorogni kezd, a lábát visszahúzza a takaró alá, és a kezét visszabújtatja a kezeim alá. Egy pillanatra a hasamhoz ér, de csak azért, hogy félálomban átkarolja a derekam, és még inkább hozzám bújjon. Mint egy kisgyerek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Beharapom a szám, mert zavarba jövök a gondolattól. Olyan, mintha megint az első együtt töltött éjszakánk után feküdnék mellette, még akkor is, ha évek óta házasok vagyunk. </div>
<div style="text-align: justify;">
Még a mai napig hihetetlen belegondolni, hogy milyen rég volt már, mikor kimondtuk az igent, ennek ellenére olyan, mintha minden nap jobban és jobban emlékeznék arra a néhány órára.</div>
<div style="text-align: justify;">
Amikor az esküvőt megelőző napon már elkülönítettek minket a barátaink, és egyedül töltöttem az éjszakát. Életem leghosszabb, és legizgatottabb tizenkét órája volt, amikor Britanny rám parancsolt, hogy feküdjek le aludni, nehogy karikás szemmel álljak oltár elé. Ő és Harry begyűjtötték mindkettőnk telefonját, sőt, Brits még a laptopom is bezárta az irodába, nehogy véletlenül megszegjem a szabályait, és még képernyőn keresztül se láthassuk egymást Niallel. De megérte, és ezerszer is megtenném újra, mert az a pillanat, amikor megláttuk egymást, szédítő volt. Kapaszkodtam Liam karjába, azt hittem, el fogok ájulni, de láttam, hogy Niallt is úgy tartja Harry és Louis, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne. Akkor megfogadtam, hogy bármi történjen, fogok még így ránézni, ennyire szerelmesen, kábán és boldogan, könnyekkel vagy anélkül. Most is legszívesebben felébreszteném, de csak hogy lássan a szemét. Hogy milyen tiszta, és kristályos, és mennyire gyönyörű.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mert Niall számomra az. Gyönyörű. A tekintete, a mosolya, a lelke, minden egyes porcikája a legszebb dolog az életemben, és a tudattól, hogy visszakaptam, hogy megérdemeltem őt már másodjára ebben a rohadt életben, mintha lebegnék. A föld felett, rózsaszín kis felhőkön, kényelemben.</div>
<div style="text-align: justify;">
Összevont szemöldökkel motyog valamit, nem értem és nem is igazán hallom, mit próbál mondani, valószínűleg csak álmodik. Megcsókolom a halántékát, hosszan nyomom a bőréhez a számat, és intenzívebben simogatom a lapockáját. Ilyenkor tényleg gyermekies, ellazulnak az izmai, és kisimul az arca. Kicsit mintha mosolyogna is. Imádom, és most én is azt kívánom, bárcsak még sok-sok kisgyereknek lehetne ilyen édes, hosszúra elnyúlt ébredezése. De azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem olyan könnyű. Sonia érkezéséhez is sokkalta több kellett, mint a szerelmünk: kitartás, könnyek, imák, és végeláthatatlannak tűnő kudarcok sorozata. Viszont a remény, hogy egy nap talán mégis sikerül, és lesz testvére Sonianak, minden nap egy kicsit felerősödik bennem, az elmúlt napok után pedig most már határozottan akarom.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sóhajtok, és elfordítom egy pillanatra az arcom tőle. Kinézek az ablakon, hátha meg tudom állapítani, mennyi az idő, de csak azt látom, hogy még mindig néha szemerkél az eső, és kiráz a hideg, ha arra gondolok, milyen hűvös van a lengedező széltől. </div>
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen határozottabban ölel át Niall, mire visszafordítom a fejem felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé - suttogja rekedten, és belecsókol a nyakamba. Kuncogva behúzom a nyakam, mert csiklandoz, de ekkor az ujjaival kezdi óvatosan bökdösni az oldalam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na - nevetek és kikecmergek a karjaiból.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó reggelt - mosolyogva bújik vissza hozzám, és elhalmoz apró, rövid kis puszikkal a vállamtól egész a szám sarkáig.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jobb nem is lehetne - érzem, hogy megint remeg a lábam, és ha most nem ágyban lennénk, akkor bizonyára összecsuklanék. </div>
<div style="text-align: justify;">
Lejjebb csúszom, hogy a vállaink egy vonalban legyenek, az oldalához préselem magam. Mélyen beszívom az illatát, és közben már szinte kapaszkodom belé. Csüngök rajta, mintha a közelsége éltetne, és semmi mást nem szeretnék, csak örökké mellette maradni. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt hittem még alszol - apró köröket rajzol a hátamra, érzem az érdes ujjait amiket megedzettek a gitár húrjai.- Baj van? Szomorúnak tűnsz. </div>
<div style="text-align: justify;">
Gyorsan elmosolyodok, mert nem akarom, hogy rögtön ébredéskor a problémáimmal traktáljam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Baj? Nincs. Csak pár perce keltem, biztos azért - bágyadtan nézek fel rá, és elnyomok egy valódi ásítást is.<br />
- Akkor jó - belecsókol a hajamba, és nem szól egy szót sem.<br />
Én is hallgatok hosszú percekig, mert egyszerűen túl jó most így feküdni. Tökéletesen megfelel a csend, és csak arra gondolok, hogy milyen jól éreztem magam vele tegnap este.<br />
Irdatlan mennyiséget ettünk és ittunk magunkhoz képest, és a világ egyik legjobb érzése volt jóllakottan, becsípve táncolni Niallel, és az esőben rohanni.<br />
- Szeretlek, Niall Horan. Nagyon, nagyon szeretlek. Ugye tudod? - amikor ránézek a hallgatásunk után, csak a szeme csillogását látom, és a meghatódott félmosolyát. Így nézett rám az esküvői eskütételem után is, amikor befejeztem a néhány perces monológomat. Mindketten bőgtünk, és remegő ajkakkal pecsételtük meg az elhangzottakat.<br />
- Én is szeretlek, Eire Elisabeth Horan. És foglak is, amíg ez itt ketyeg - a mellkasára helyezi szabad tenyerét, és én újra meg újra belezúgok ebbe az emberbe.<br />
A könnyeimmel küzködve nyomulok hozzá közelebb, hogy még egyszer megcsókolhassm, mielőtt a korgógyomrunk kiűzne minket Harry konyhájába.<br />
Niall tegnap esti ingjét magamra kapva követem a férjem a földszintre, a derekát átkarolva, mint egy gyerek. Az ilyen reggeleken mindig megfordulnak a szerepek köztünk, ő lesz az érettebb, a magabiztos, a felnőtt, aki mellett teljes biztonságban érzem magam, és ő készít nekem reggelit és kávét, amit máskor inkább én csinálok.<br />
Csak bámulom őt, miközben ügyködik, és határozottan kijelenthetem, hogy én vagyok a világ legnagyobb mázlistája, hogy egy ilyen ember mellett kötöttem ki, még ha voltak is komoly problémáink.<br />
Nem akarok hazamenni, de miután mindketten megkávéztunk, és felöltöztünk, kénytelenek vagyunk összeszedni a holminkat és hívni egy taxit, ami hazavisz minket, mert nem várhatjuk el Harrytől, hogy a tegnap este után még a mai napot is teljes egészében gyerekneveléssel töltse.<br />
- Azért jó lesz otthon lenni, pedig azt hittem ennél hoszabb időt is elviselek a lányom nélkül - vallom be, és legnagyobb meglepetésemre Niall is hevesen bólogat.<br />
- Én is azt hittem. Pedig voltunk már távol tőle ennyit, nem?<br />
- Igen, de csak külön - ismét bólint, nekem pedig bűntudatom támad, amiért végül belementem Harry ajánlatába, és nem mentem haza a gyerekemhez tegnap.<br />
Biztosan ez is csak valami női dolog, de minél többet gondolok erre, annál rosszabb embernek érzem magam, és egyre inkább hiányzik Sonia reggeli nyűgöldése, a macerás öltöztetés, a sírása, ha épp nincs kedve enni és nem elég kényelmes az etetőszéke.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<b>Britanny*</b></div>
<div style="text-align: center;">
<b><br /></b></div>
<div style="text-align: center;">
<b><br /></b></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
Egészen távolról érzékelem valakinek a mozgását. Csendes léptek, suttogások, ismerős illat, mégis minden idegen. Lusta vagyok kinyitni a szemem, sőt, megmozdulni sem vagyok hajlandó, amíg éhes nem leszek. Kimerültnek érzem magam az este történtek után, és egyik porcikám sem kívánja elintézni a kocsim ügyeit. Úgyis tudom már a forgatókönyvet: belibbenne egy beszárított hajú maca— ez lennék én—, hogy megkérdezze, mikorra készül el az autója, mire legalább három férfi kezdene el magyarázni arról, milyen összetett, férfias, nyers munka szükséges a szerelés kivitelezéséhez, mindeközben a nőt, aki még mindig én vagyok ugye, teljesen hülyének próbálják nézni, és igyekeznek rávenni őt, hogy ugyanattól a tróger vállalkozástól béreljen egy retkes, lerobbant, motorhibás járgányt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ismerem a fajtájukat, ahogyan magamat is. Inkább járok gyalog és busszal, minthogy kitegyem magam az ilyesfajta megaláztatásoknak. Sőt, elveimmel ellentétben még taxiba is előbb hajlandó lennék beülni. Vagy egy Uber. Mindegy.</div>
<div style="text-align: justify;">
Átfordulok a másik oldalamra, vagyis csak fordulnék, csakhogy ezzel a mozdulattal elintézem a reggelemet, és a padlón kötök ki, arccal felfelé. Fájdalmasan felnyögök, a fejem visszahanyatlik a padlóra, mihelyst megpróbálok felülni. </div>
<div style="text-align: justify;">
Ugyanis kurvára nem a saját lakásomban ébredtem, és épp ebben a pillanatban játszódik le a fejemben az, ahogy a hidegtől remegve, csatakosan, rossz esernyővel, amit a csomagtartóban találtam meg egy pulóver alatt, amit még anyám csempészett a kocsimba, egyre csak azon imádkozva kúszom el a legjobb barátnőmhöz. Merthogy még mindig azt hiszi az én drága anyukám, hogy London minimum tizenöt fokkal hidegebb, mint bármelyik másik város, amit meg tudok nevezni ebben az országban, és míg számoltam az utcákat, hogy még mennyit kell jönnöm, azon gondolkodtam, vajon mikor válik egy nő olyanná, mint az én drága anyukám? Aki biztosan tudja, hogy azért szokott itt sütni a nap, keg minden, de hogy úgy éreztem este, hogy legalább tizenöt fokot hűlt hirtelen a levegő, az biztos.</div>
<div style="text-align: justify;">
- B? Te meg mi a francot művelsz? - ahelyett, hogy fölém tornyosulna, és kinevetne, leül mellém, és megböki a vállam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ja, minden oké. Csak, nos, nem tudom. Fekszem- felhúzott térdekkel, a plafont bámulva válaszolok. Végülis, egész jó. De tényleg.<br />
- Azt látom, de miért a földön? Miért nem az ágyban?<br />
-Leestem - feltör belőlem a nevetés, mert baromira szánalmasnak érzem magam.<br />
Szegény Sonia, előre félek, miken kell majd keresztülmennie, ha megtapasztalja, mekkora rakás szerencsétlenség néha a keresztanyja. Hogy huszonhat évesen még egy macskája sincs, csak a családja, akik persze egy rövidke repülőútra élnek tőle, és a legjobb barátnője, aki meg az anyja, szóval lesznek olyan pillanatok, amikor nehezére esik majd választani, kinek és mit mondjon el.<br />
- De nem ütötted meg magad, ugye? - két karom alá nyúlva húz fel a földről, és pontosan ugyan úgy vizslat, mint este, amikor elmeséltem neki a történteket.<br />
- Kutya bajom, Harry. Csak az ágyról estem le. Hidd el, sokkal rosszabb volt, amikor a lépcsőn történt meg ugyan ez. Na akkor, fájt mindenem, te jó ég! Azt hittem, soha többé nem fogok járni. De azt is túléltem nagyobb sérülések nélkül - zavaromban ellépek tőle, kiszakítva ezzel magam a béna öleléséből. - Sonia? Felkelt már?<br />
- Nem, az előbb azt hittem, hogy őt hallom, de már képzelődök. Remek alvó lett, most hogy mi már megbolondulunk, nem igaz?<br />
- De. Vicces. Pedig még a tizedét sem csináltuk végig, mint amit Niall és Eire.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egyik lábamról a másikra táncolva helyezem ide-oda a súlyom, kicsit zavarban érzek magam azok után, hogy este miket mondtunk és tettünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Jó volt végre úgy elaludni, hogy nem magányosan heverek egy rohadt nagy ágy kellős közepén. Nem kellett forgolódnom és vergődnöm, ahogy elfoglaltuk a vendégszoba kétszemélyes heverőjét, bebújtam a takaró alá és élveztem minden előnyét annak, ha egy nő egy férfi mellett hajtja álomra a fejét. Még rémlik valami arról, hogy a lábam átvetem a térdén, és Harry, mintha ez teljesen magától érthetődő lenne, egyik karjával lazán átkarolja a derekam. Biztonságban éreztem magam, kényelemben, és egy percig sem aggódtam amiatt, hogy most ezt kellene vagy nem, mennyire szükséges összegabalyodnom a keresztapukával. Szerettem mellette aludni, még akkor is, ha eddig még sosem fajultak el a dolgok. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem vagy éhes? Eire egy hadseregnek elegendő kaját bízott rám, és gondoltam kávézhatnánk, mielőtt a kis szörnyetegünk felébred - mindezidáig nem gondoltam az evédre, de most, hogy Harry felhozta, minden megváltozik. Bólintok, és megigazítom a pulóvert magamon.</div>
<div style="text-align: justify;">
Újra listát kéne írnom fejben 'Tedd' és 'Ne tedd' néven. Rögtön lenne is néhány javaslatom számomra: a 'Ne tedd' első pontja lehetne az, hogy soha ne aludjak többet kapucnis pulóverben, pláne nem Eire és Nial lakásában, ahol éjszakai is legalább 22 fok van Sonia miatt. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Mindjárt megyek, csak megnézem, megszáradtak-e a gönceim - némán imádkozom, hogy ne egy bányászt lásson most bennem Harry, hanem csak egy kicsit még kómás, de alapvetően igényes nőt.<br />
- Bedobtam a szárítógépbe. Tutira tiszta és száraz - teljesen természetesnek gondolja, hogy ezt kellett tennie. Mintha csak azt mondta volna, levett nekem valamit a legfelső polcról, vagy hogy elfogyott a narancslé. Meg is rémiszt, mert rögtön az jut eszembe, hogy ez az ember reggel azzal indította a napját, hogy a levetett melltartómat fogdosta. Zavarba jövök és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy lesápadjak vagy elvörösödjek első lépésként, szóval inkább elkezdek beszélni. Természetesen ez a legrosszabb lehetőség, denem hazudtolhatom meg magam.<br />
- Baszki, de jó, legalább nem fogok megfulladni ebben a förtelmesen meleg pulóverben - a számra tapasztom a tenyerem, és óvatosan kilesek a folyosóra, nehogy a keresztlányom titokban ott mászkáljon. Ha tényleg káromkodni fog idejekorán, Eire engem tutira ki fog nyírni mert egyértelműen én leszek az, akitől ezt el tudja tanulni.<br />
Harry persze csak nevet, és a fejét rázva nyúl a derekamhhoz, hogy kitaszigáljon a szobából.<br />
- Tényleg ki kéne mosni a szád szappannal - olyan hangosan, és jóízűen nevet, hogy azonnal átragad rám a jóedve, és megfeledkezve az eddigi kínos szituációkról, szinte ugrándozva megyek le a lépcsőn.<br />
Egészen addig nincs baj, amíg meg nem áll egy taxi, és ki nem kászálódik belőle a legjobb barátnőm, ragyogó mosollyal, kicsit kócosan és Niall, akinek teljesen kisimult az ábrázata.<br />
- Figyeld - bököm oldalba Harryt, aki már a harmadik poohár gyümölcslevet és negyedik croissant gyűri az arcába.<br />
- Mit? - teli szájjal lép mellém, és hallom, ahogy csámcsog.<br />
- Ne zajong, nem hallom, miről beszélnek - csitítom el, de aztán világossá válik minden, és kis híján elájulok. - A rohadt életbe.<br />
- Mi van? - a vállam felett hajol az ablakhoz. Érzem rajta, hogy nem csak az én ruháimra volt gondja, de le is zuhanyzott reggel.<br />
- Minden esélyünk meg van még egy keresztgyerekre. A nyakamt rá, hogy ezek ketten...- a kezét a szám elé teszi.<br />
- Nem hallom a beszélgetést!<br />
Megforgatom a szemem, mert amíg nem figyelmeztettem, hogy megérkeztek, addig ügyet sem vetett rá, csak zabált.<br />
Amikor kinyílik a bejárati ajtó, mindketten feléjük fordulunk, egymásnak dőlve, kérdő tekintettel.<br />
- Jó reggelt - Harry széles vigyorral köszön, én meg csak némán intek.<br />
- Britanny? Te hogy kerülsz ide? - Igen. Ez az első mondat, ami elhagyja Eire száját.<br />
- Ne szeress már ennyire. Jöttem felmentőseregnek. Harry nem bírkózott volna meg Soniaval - megrántom a vállam és kivégzem a kávém maradékát.<br />
Mind a négyen döbbenten nézünk egymásra, és nem tujuk eldönteni, hogy ez vajon mennyire normális helyzet. Én legalábbis ezen morfondírozok, és alig tudom megállni röhögés nélkül.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-49038741921615669992017-10-15T21:53:00.001+02:002017-10-15T21:53:34.615+02:0047. Babysitting<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<i>Sziasztok!</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>MInt már említettem Ask-on, megint elég nagy eséllyel érkeznek "</i><b>valamikor hétvégén</b><i>" a részek, amit sajnálok, de jelenleg nekem is az iskola az első, és már most érzem, hogy szorongatnak.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Gondolom észrevehető, hogy ez egy kicsit ilyen epizód rész jelleget ölt, de remélem még így is szeretni fogjátok- vagy legalább néhányatok-, én örültm, hogy végre nem csak Eire és Niall összevisszaságáról pötyögök, és bízom abban, hogy látjátok értelmét kitérni néha az apró részletekre, mint most például Harry.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Nem szaporítom tovább a szavakat, köszönöm az eddigi türelmet (is),</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>xx Lu</i></div>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b>Harry*</b></div>
<br />
<br />
<div style="text-align: justify;">
Már a sokadik rajzfilm ér véget, mire Sonia hajlandó felhagyni a szülei utáni kutakodással, és elfogadni, hogy a ma este folyamán csak az én társaságomat élvezheti.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kicsit azért irigy vagyok Niallre. Mindent elrontott, amit csak lehet. Eire is és ő is megtettek mindent, ami elég lehetett volna egy váláshoz, de még ezt is megúszta. Apa, férj, van egy gyönyörű családja, ahogy már lassan mindannyiunknak. Szép lassan felnőttekké váltunk, emberek millióival találkoztunk, kiálltam százezrek elé. Én! Bátor és vakmerő voltam, szabadszájú, majd csendes. Nem féltem sosem, igyekeztem jó emberekkel körülvenni magam, és bár nem meglepő, nekem nem jutott szelet az élet tortájából. Vagyis, de, csak kevés habbal.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tudom, hogy senki más nem tehet erről, csakis én. Én nem akartam megbírkózni eddig a fontos dolgokkal, én húztam, halasztottam a dolgokat, de most, ebben a csendes pillanatban, amikor a kereszlányommal vagyok, és minden túlságosan is tökéletesnek tűnik, rájövök, hogy ha így halad a magánéletem, sosem lesz iyen gyönyörű kislányom, sem egy borzalmasan hősies fiam. Nem lesz kinek átadnom mindenem, a tudásom, a zene iránti tiszteletem és szeretetem. Nem lesz kivel anyák napja reggelén palacsintát sütni, és hangosan nevetve gyümölcslevet készíteni. Nem leszek ott egy kicsi klónom első iskolai napján, és nem csak Soniát és Freddiet akarom látni, ahogy elvégzik sorra az iskoláikat, és a végén boldogan jelentik be, megtalálták Az Igazit. Szeretném ezt még rengeteg kis lurkóval megélni, lehetőleg néhányuk az én vérem lesz.</div>
<div style="text-align: justify;">
Feleslegesen rágódom ilyeneken. Ha valaminek meg kell történnie, az úgy is lesz, ha nem is most, valamikor biztosan, hiszen csak nem voltam annyira felelőtlen és kicsapongó eddig, hogy a Sors a várakozással büntetne. Mármint az évtizedekig tartó, hosszú, nyomorúságos megváratással.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kint szemerkél az eső, egyre hevesebben, mígnem hangosan kopogni nem kezd az ablakon. Sonia lassan mozog, fejecskéjét lustán hajtja a szőnyegre, arccal felém. Érzem a lábamnak csapódó szuszogását, az egyenletes levegővétele még a kinti eső ellenére is tisztán cseng a fülemben. Ez az, amire vágyom. Nem kérhetek semmit, mert így is piszkosul szerencsés vagyok, amiért ennek a kis angyalkának lehetek a második apukája, a legjobb barátja, szövetségese, és hálás vagyok, amiért van egy gyönyörű nő, akiért már most rajonghatok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csere nagylány, felviszlek az ágyadba - óvatosan a karjai alá nyúlva vonom az ölembe. Kézzel-lábbal kapaszkodni kezd belém azonnal, és olyan édesen nyüszög, hogy kedvem lenne elbüszkélkednem mindenkinek a világon, nekem van a legaranyosabb, legszebb keresztlányom, akihez fogható csak a saját gyerekem lehetne egy nap.</div>
<div style="text-align: justify;">
A lépcső felé indulva más fajta zajra leszek figyelmes. Zörgő, siettetett léptek. Az ajtó felé fordulok, várom, mikor robban be Eire sírva, vagy Niall üvöltözve. Azonban egyik sem történik meg, csak ütemesen dörömbölni kezd az illető. Percekig csak állok, Soniaval az ölemben. Nem tudom, mit tegyek. Nem akarom megvárakoztatni az esőben toporgó látogatót, de mivel lövésem sincs, ki lehet az, Sonia biztonsága érdekében előbb felviszem őt. Azaz vinném.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Eire!? Niall!? Hahó, itthon vagytok gyíkok? Engedjetek be, kérlek! - a hang hallatán hangosan elnevetem magam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ezer, sőt, egymillió hang közül is felismerném ezt az érces, csípős stílust, ami olykor tele van aggodalommal, vagy csordultig lesz együttérzéssel. Nem is kérdés, hogy visszafordulok, Sonia a lehető legnagyobb biztonságban van. De csak lassan fordítom el a kulcsot a zárban. Kínzóan, szinte fáj belegondolnom, hogy tekeredik a fém. Lassan nyomom le a kilincset, és egy kézzel, amennyire lehet Soniat nyugton hagyom szunyókálni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Már azt hittem, sosem nyitjátok ki - nem lát az arcába forduló esernyőtől. Vagyis, ami megmaradt belőle. Megtépázva, eltörve lóg a kezében, de Britanny a sikertelenség csíráját sem mutatva, büszkén áll, és úgy tesz, mint aki pontosan így tervezte az estéjét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sajnálom, nincsenek most itthon - a hangom hallatára megáll a mozgásban és elkerekedett szemekkel kapja fel a fejét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Basszus - egy rövid másodpercre nem tudom eldönteni, hogy sírva fakad, elfut, vagy valahogy másként reagál majd a tényre, hogy csak én vagyok itt, de legnagyobb megkönnyebbülésemre elneveti magát, és nem törődve azzal, hogy épp csurom víz, elázott, és rettenetes a frizurája, áthajol a vállam felett, hogy elérje Sonia arcát, és óriási, cuppanós puszikat nyom a pofijára. - Szia Hercegnő! Csak nem itt hagytak egyedül ezzel a csúnya bácsival?</div>
<div style="text-align: justify;">
Akárhogy is, élvezem, ahogy a keresztlányom rajtam nevet, és sikongatva kapkod Brits után.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Remek. Már <i>majdnem</i> sikerült elaltatnom. Tudod milyen sok mesébe került ez? - mélyen legbelül háborút vesztett katonának érzem magam, de a büszkeségem nem engedi, hogy kimutassam, vesztettem. Inkább elpoénkodom, és mosolyogva beengedem Britannyt a lakásba.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne rinyálj, Styles. Sonia akármikor, akármilyen pózban és helyzetben képes elaludni, csak rá kell őt hangolni. Szóval magad helyett sajnálhatnál másokat is, mondjuk azokat, akiknek lerobban a kocsijuk a gyorsforgalmi mentén, a szakadó esőben, és fél órát gyalogolnak, hogy a legjobb barátnőjük ne legyen otthon, és ne tudjon neki segíteni. Persze most nem magamról beszélek, csak úgy általánosságban - be nem fogná a száját, csak beszél, beszél, és beszél. Valószínűleg sosem fogja abbahagyni, de tudom, hogy elég magára hagyni, és akkor néhány perc elteltével realizálja a dolgokat. Akkor sem marad csendben, de igyekszik másokat is szóhoz jutni, ami az ő esetében már igazi csoda időnként.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szóval akkor nem robbantál le, és nincs szükséged száraz ruhákra és egy fuvarra. Értem - komoly arccal hümmögök, aprókat bólogatok.- Akkor mi járatban errefele?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak beugrottam - hanyagul megvonja a vállát, és maga alatt gyűjti a ruhájából csöpögő esővizet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Egy teát esetleg? Vagy már késő van, mit gondolsz? - az órára pillantok, lassan este nyolc.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, pont időben vagyunk. De szívesen megcsinálom, ringasd csak a lá...keresztlányunkat - egy pillanatra megakad a beszédben, mintha fojtogatná valami. Kikerekedett szemekkel áll, majd köhécsel. - Na jó. Amúgy rohadtul szükségem lenne Eire tiszta, száraz és meleg gönceire, szóval ha megbocsátasz, én most eltűnnék pár percre az emeletre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak tessék - mosolyogva állom el az útját, és nem birom ki, hogy ne nyúljak a keze után. Meghökkenve, kérdőn néz rám, mire csak annyit tudok kinyögni, hogy- méz vagy cukor?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Méz. Mindig méz - kezembe adja a még mindig szörnyű állapotban lévő esernyőjét. - Ha megkérlek, kidobnád?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ezer örömmel - már csak rángatózik a szák, igyelszem komoly maradni, bár nem könnyű. </div>
<div style="text-align: justify;">
Amint elviharzik, döbbenten pislogok Soniara, aki láthatóan élvezi, hogy mégsem maradunk kettesben egész estére. </div>
<div style="text-align: justify;">
Bevonszolom magunkat a konyhába, Sonit a járókájába rakom, hogy ne kelljen folyton attól rettegnem, hogy magára ránt valamit, vagy leforrázza magát, és mint aki baromira kéoben van, mit hol talál, elkezdek keresni azt a rohadt mézet. </div>
<div style="text-align: justify;">
Nagy nehezen eljutok odáig, hogy előkerítem a teás dobozt, sőt, Eire vízforraló kütyüjét is sikerül beindítanom valahogy- fogalmam sincs az egész procedúra alatt, hogy mit művelek, egyszer csak működik- de a méz sehol nincs. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Baba, nem tudod hol a méz? Hol tartja anya? </div>
<div style="text-align: justify;">
Természetesen nem kapok választ. Tizenegy hónap ide vagy oda, azon kívül, hogy 'enyém', 'nem', legfeljebb egy igenlő sikkantást kaphatok segítségül. Így hát módszeresen kinyitogatok minden szekrényt és fiókot. Csak akkor adom fel, mikor felforr a teavíz, de miután kiöntöm két óriási bögrébe, folytatom a felfedező expedíciót.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Atyaisten, te mit művelsz? - kacagva áll meg mögöttem Britanny, immárom törölközőbe csavart hajjal, fekete melegítőnadrágban és a Dublini Egyetem címerével ellátott, óriási pulóverben, ami még ennyi év után is lóg rajta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mézet kérsz, nem? Hát most épp azt keresem - egy széken egyensúlyozva, a felső polcon kutatokdva nézek le rá, és amint találkozik a pillantásunk, tudom, hogy ő már rég tudja, rossz helyen járok, és ezt igazolja az is, hogy a tőlem legtávolabbi szekrényhez lép, és a hűtőnek támaszkodva, lazát kitárja. Szemmagasságban nagyjából négy-öt különböző méz sorakozik kecses üvegekben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Talán erre lesznek. Nem tudom, csak tippelek - megrántja a vállát, és a félig lecsúszott törölközőt letekeri a nedves hajzuhatagról.<br />
- Most csak azért nem szókok a szarkazmusod miatt, mert már ismerlek annyira, hogy tudjam, szörnyű ember vagy.<br />
A mosollyal támogatott dorgálásra ismét csak megrántja a vállát és elsétál Sonia felé.<br />
- Hagyjuk zsörtölődni Harry bácsit, amíg csinál nekem egy elképesztően tökéletes teát, addig felviszlek. Na mit szólsz, jöhet egy kis alvás? - teljesen átszellemülve beszél, a hangja lágy és búgó, a kegyetlen szúrkálódás és irónia mintha egy szempillantás alatt elhahyta volna őt. Mintha sosem lenne csípős megjegyzése, vagy túlzottan nagy szája. Kedves, mosolygós.<br />
Így képzelem őt mindig, amikor Eire valami régi történetet mesél, amikor még mindketten fiatal tinédzserek voltak, gondok és veszekedések nélkül.<br />
Ahogy kiemeli a keresztlányunkat a játékok közül, látom, hogy nincs rajta fehérnemű. Melltartó biztosan nem. Nagyot nyelek, és inkább elfordulok. Illetlennek érzem megnézni őt, még akkor is, ha ismerem évek óta, és pláne mióta kiderült számunkra, hogy keresztszülők leszünk, viszonylag szoros barátságot ápolunk.<br />
- Felviszem, hátha elalszik - suttogva, mégis dallamosan beszél, és közben az ujjait a kis kék felsőn járatja.<br />
Bólintok, de rögtön visszafordítom a tekintetem a bögréinkre, amiben már ott gőzölög az egyre sötétedő tea. A mézre koncentrálok, hogy ne csurogjon mellé és ne legyen minden tiszta ragacs. Azért lopva oda-odapillantok, amíg még látom őt a lépcsőn felaraszolni. Végtelen türelemmel és odaadással bánik Soniával, mint ahogy mindannyian, de mégis más. Nem hasonlítható az én férfias mozdulataimhoz, sokkal kecsesebb és anyásabb. De nem olyan, mint Eire.<br />
Sosem beszéltünk más gyerekről, sőt a beszélgetéseink az utóbbi hónapokban lekorlátozódtak a Horan házaspárra és a kis Hercegnőre. Mindketten őt védjük, történjék bármi. Jeff temetésén is igyekeztünk átvenni a szülők szerepét, amíg Niall és Eire Meredith kedélyeit próbálták csillapítani. Eire összeomlásakor viszont biztos voltam abban, hogy kettőnk közül ő az erősebb és kitartóbb. Másként nem is lehetne, mert bennem ugyanúgy ketyegett a bomba, mint mindenki másban, egyedül Britanny volt képes tiszta fejjel gondolkodni. Megszervezte mindannyiunk utazását, tartotta a lelket Liamben, Louisban és bennem is a repülőúton. Kávét és reggelit vett, emlékeztetett minket arra, hogy ne felejtsünk el inni, és ne vágjunk olyan képet, amitől a barátainknak öngyilkos hajlamai lesznek. Szóval tényleg egy darabbá gyúrta mindenki idegeit, és a legbiztosabb ponttá vált.<br />
Csodáltam, és még mindig irigykedek a kitartására, a talpraesettségére.<br />
- Mondtam, csak rá kell hangolni. Mire felértem vele, már egyenletesen szuszogott, de ezt a vackot azért elmartam a hálószobából - a babafigyelőt lebegtetve pattan fel a székre, amit bevonszoltam a konyhapulton belülre.<br />
- Most foglaljam aranyba a neved, hm? - komisz nevetéssel adom oda az italát, és felé fordulva dőlök a pultnak. Már nincs mit kevergetnem, de céltalanul körözök a kanalammal.<br />
- Miért is ne? Remek ötlet! - kitárja a karját maga előtt, és képzeletben leírja a szivárványívet. - Csodásan fest a Britanny arany színben! Bár a burgundi inkább illik hozzám, de ez már szerintem részletkérdés.<br />
- Burgundi, mi? Hagyd már, inkább valami konszolidált kéne, hogy ne legyél olyan harsány és sok!<br />
Elkerekedett szájjal vágja hozzám a kiskanalat, amit épp most kapott ki a forró teából. - Hé!<br />
- Na, ne hézzél itt nekem, ezt igenis megérdemelted, kedves Harry.<br />
- Na, mégis csak kedves vagyok? - felvonom a szemöldököm, és pislogok párat. - Vagy rosszul hallottam, Miss Donahue?<br />
- Ne hívj így, kérlek! Annyira szörnyű tőled ezt hallani!<br />
- Miért, mi bajod a neveddel? A tied, már évszázadok óta viseled!<br />
- Ebből elég, nem hallgatom tovább a cinkus megjegyzéseket. És különben is, nem vagyok öreg, jó!?? - mosolyog, de valóban elindul az előszoba irányába.<br />
- Ne legyél már ilyen mufurc, csak viccelek. Különben is, ha jól sejtem a kocsit vagy még mindig a gyorsforgalmi szélső sávjában van vagy elvontatták a város túlfelére. Ha még egyáltalán megvan. Tényleg, mi is történt?<br />
- Ahj, tényleg. Pedig azt terveztem, hogy nagyasszonyosan távozom köreidből, Styles - arcát a tenyerébe temeti, és visszahanyatlik a székre.<br />
- Szóval, mi lett a kicsi kocsival? Megpadkáztad?<br />
Az arcából ítélve közel sem sikerült eltalálnom a dolgot.<br />
- Belém jöttek. Megírtuk a betétlapot nagynehezen, bár az a farok el akart hajtani, de megfenyegettem, hogy hívom a rendőröket. Le is fotóztam a rendszámát, biztos ami biztos. Szóval amíg kitöltöttük a papírokat, addig hívtam egy autómentőt, meg egy taxit. De jó néhány utcányira szintén baleset volt, így gyalog jöttem.<br />
- Basszus, miért nem mondtad? Miért nem hívtál fel? Elugrottam volna érted! - hirtelen feltámad bennem a védelmező ösztön, és amikor meglátom a tekintetét, ami valódi, igazi érzelmeket közvetít, nem csak az elbagatellizált, nagyképűségét, azon nyomban előtte termek és idétlenül megölelgetem.<br />
- Azt hittem, hogy Eiret el fogom érni, de nem vette fel és én bepánikoltam - csuklani kezd, küzd a sírás ellen. Nem keserűen, nem félelemből, egyszerűen mert nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ideges, remeg mindene<br />
- Cssst, nincs semmi baj. Nyugodj meg. De nem lett semmi bajod, ugye? - két kezem közé fogom az arcát, és azonnal vizslatni kezdem. Most már nem azt nézem, milyen kevés göncöt visel, hanem hogy van-e látható jele valami apróbb sérülésnek.<br />
- Nem kell aggódni, még vagy ezer évig a nyakatokon maradok, legalábbis nem most vágtam le a centiket a hátralevő életemből - leejti a fejét, és letörli a szemei aljáról a sós cseppeket. - De kedves, hogy aggódsz. Minden rendben, a bizotsító fizet, a kocsim menthető, csak rohatul eláztam, és most nem a koktéloktól.<br />
Ellépek tőle, és nevetek. Nem tudom, hogy csinája, még mindig nem. Rejtély számomra ez a nő, és valami elképesztően varázslatos, ahogy kezeli a dolgokat. Most is egy pillanatra szeppent csak meg, de hamar túltette magát a meghatódáson, és már vissza is tért a régi, jól megszokott, és megszeretett stílusához.<br />
- Te itt fogsz aludni, vagy...? - látom, menyire nem tud mit kezdeni azzal a nem elhanyagolható információval, miszerint én otthoni göncben lébecolok a Horan házban, miközben a gerlepár valahol szórakozik.<br />
- Eredetileg úgy volt, hogy Sonia jön hozzám, de megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó elhagyni a főhadiszállást, így én valószínűleg itt alszom ma este. Miért?<br />
- És ittál már? Mármint, alkoholt, tudod. Mert lehet, hogy szükségem lenne egy fuvarra. Persze csak ha nem gond, mert szívesen hívok taxit is, csak arra gondoltam, hogy ha már itt vagyunk... - befejezi, és megrántja a vállát.<br />
- Nekem viszont pont az jutott eszembe, hogy elkélne a segítség Soniával. Amúgy is, a hajad még mindig vizes, meg kéne szárítanod, a ruháid godolom továbbra is csurom vizesek. Reggel hazaviszlek, hátha addigra eláll ez a szörnyű eső is.<br />
Mindketten kinézünk az ablakon, és csak annyit látunk a kinti állapotokból, hogy az úton hömpölyög a víz, megállíthatatlanul esik, dörög és villámlik.<br />
- Igen, Sonia biztos sokat lesz fent az éjszaka - állapítja meg. -Adtál neki vacsorát?<br />
- Mit? - tettetem, mintha megfeledkeztem volna, és remekül szórakozom a reakcióján. Ismét elnevetem magam, ez buktat le, de mivel már nincs nála több kiskanál, amit hozzám vághatna, csak a fújtatása marad.<br />
- Na jó, komolyan elég legyen, ez nem vicces - ölbe tett karokkal ül, próbál morcos arcot vágni, de egy nagyobb villám hallatán megugrik, és felkapja a lábait.<br />
- Jó, befejezem. - Nem hisz nekem, szemforgatva folytatom.- Tényleg! Gyere, menjünk át a nappaliba, ott kényelmesebb.<br />
- Jó, csak hozom a ketyerét - kiissza a maradék teáját, és a babafigyelőt felkapva követ.<br />
A nappaliban elkényelmesedek a kanapén, hagyva magam mellett helyet. Reménykedek abban, hogy nem akar a fotelbe gömbölyödni, és bár Eire utolsó szavai ma hozzám azok voltak, hogy hívjam fel a kattant barátnőjét, nem tettem meg, most mégis arra vágyom, hogy befogja pár percre a lepcses száját, és az oldalamon foglaljon helyet.<br />
Be is csapódik, maga után rángatva egy plédet, amit gondosan a lábainkra terít. Nem szól egy szót sem. Gyanúsnak gyanús, de nem bánom. Úgy teszek, mintha ez lenne a lehető legtermészetesebb dolog, és kapcsolgatni kezdem a tévét. Sonia meséinél maradunk, mert semmi más nem köti le a figyelmünket. Halkan duruzsolnak a Disney klasszikusok, a daloknál mindig hallom, hogy dudorászik- förtelmes hamissággal, de édesen követi a dallamot.<br />
Az egész estém valahogy megváltozik. Abból a gondolataival küzdő srácból nem sok maradt. Kényelmesen heverészek, az egyik oldalam egy hatalmas díszpárna, a másikat Britanny melegíti.<br />
Csak akkor mozdulunk meg, amikor keserves hüppögések közeoette felébred a keresztlányunk.<br />
- Most rajtad a sor, apuci - dünnyögi a sokadik ébredéskor éjfél felé közeledve, és lehámozza kezeit rólam.<br />
- Megyek - betolom a párnát a feje alá, amíg távol lennék, és felmászom az emeletre, hogy lecsitíthassam Soniát, aki minden nagyobb dörgés után percekig tartó sírásba kezd.<br />
Már szinte vakon teszem a dolgom, állva alszom, és közben nem felejtek el ringatózni. Csodálom, hogy még minidg nem képes mély álomba zuhanni ez a kis csöppség, mert baromi kimerítő lehet egyébként neki egy-egy ilyen nap.<br />
Tehát a nem létező tánctudásommal keringőlépéseket írok le, tapasztalataim szerint ez az a ritmus, ami a leggyorsabban hat a keresztlányom felkavart lelkivilágára, és közben próbálok talpon maradni, de alig telik el három rövid perc, érzem, hogy már alig állok a lábamon.<br />
- Boldogulsz? - rekedtes hanggal szólít meg Brits, és megtámaszkodik a kiságy oldalánál. Kezeivel Sonia talpacskáit masszírozza, és kedves szavakat tátog neki.<br />
- Most már kezd jobb lenni - motyogom, és amint újra lassulni kezd a légzése, visszaaraszolok vele a helyére, és befektetem a plüssök és a puha takarók közé.<br />
- Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyeneket fogok csinálni - állapítja meg, és elismerően bólogat. Egy kis darabot elkülönítek magamnek ebből a dicséret-féléből, és a vállát átkarolva irányítom el a vendégszobáig.<br />
- Harry?<br />
- Aludj itt. Kényelmetlen lenne egész éjszakára a kanapé kettőnknek.<br />
Zavartan elfordítom a fejem, hagyom, hogy besétáljon, és bár egy icinyke picikét reménykedek abban, hogy nekem is jut hely azon az ágyon, elhessegetem a gondolataimat. Mégiscsak Britannyről van szó, és én valószínűleg csupán azért gondolkodok így, mert rég volt kapcsolatom, és hiányoznak azok az apró kis gesztusok, amikkel éreztetni lehet, hogy törődünk a másikkal.<br />
- És te? Te lent leszel? - elmosolyodom, és félig hátra nézek.<br />
- Nos, nem sok választásom maradt.<br />
- Nos - csámpásan ácsorog, a lábfejét nézi.- Talán akad. Tudod, csak hogy biztos meghallja valamelyikünk, ha Sonia sír, és a vihar is elég hangos még.<br />
Több nem is kell, szinte azonnal sarkon fordulok.<br />
<br />
<br /></div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-60040144637740017252017-10-06T23:36:00.003+02:002017-10-06T23:36:20.223+02:0046. 'Rendezvous'<div style="text-align: center;">
<b>Eire</b></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az estéhez közeledve egyre inkább eluralkodik rajtam a pánik. Harry már lent ül a nappaliban, válogatják Soniaval, hogy mit vigyenek magukkal és mit ne, Niall az ingek között válogat, én meg frissen beszárított hajjal, köntösben kuporgok az étkezőben. Addig nem akarok belemerülni a dolgokba, amíg nem látom ennek az egész huzavonának a végét, mert most valamiért úgy tűnik, Sonia nincs elragadtatva az ötlettől, hogy elvigyék, mert amire elsőre rábólintott, azt néhány perc vita és könyörgés után visszadobja a szőnyegre.</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Hagyd, Harry, ha nem akarja, akkor inkább szólok Niallnek, hogy maradjunk itthon. Majd legközelebb - képtelen vagyok tovább nézni, ahogy az egyik legjobb barátom küzd a makacs lányommal.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, szó sem lehet róla - beletúr a hajába, majd egy sóhajt követően feláll Sonia mellől. Várakozóan a telefonjára néz, egy pillanatra felvillan a képernyője, de alig hogy ez megtörténik, már el is sötétül.</div>
<div style="text-align: justify;">
Jobban megnézem az arcát. Igaz, kicsit távol van, néhány méterre tőlem, mégis észreveszem az apó kis jeleket rajta. A szemei vörösek, a bőre sápadtabb, mint szokott, a haja pedig mintha egy hete nem találkozott volna samponnal.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, de ha el szeretnél mondani valamit, meghallgatunk, Harry.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Heves fejrázásba kezd, de közben a keresztlánya holmijaival babrál.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nincs semmi baj - egy félmosolyt kierőltetve magából néz rám, amitől akár hihetnék is neki. </div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Igaz, az évek alatt már kitapasztaltam, mikor igazi valami, és mikor nem, de azt is, hogy amíg erre képes, nem lehet olyan nagy a baj. Harry tipikusan az az ember az életemben, aki soha nem titkolt semmit, és tőlem is elvárta, hogy a lehető legőszintébb legyek vele szemben, így nem aggódom nagyon, mégsem vagyok határtalanul boldog. El fogja mondani, tudom, csakhogy nem most, amitől lelkiismeretfurdalásom van. Nem akarom, hogy emögött a ma esti kiruccanásunk álljon.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé, Eire, komolyan. Minden rendben, ne rágd magad - időközben mellém lép, és a kulcsait a kezembe nyomja. - Itt maradok Soniaval. Ha gondoljátok, mehettek hozzám is, ha szeretnétek. Ha Pöttöm itt akar maradni, akkor így lesz a legjobb. - Határozott, mindkét kezével az enyémeket tartja, miközben a szemembe néz. Mindenbizonnyal eldöntötte az est további részét, és esélyem sincs ellenkezni.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- De hívj fel minket, ha bármi van! Ha nem talász valamit, vagy Soni kiborul. Jó? </div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Az első dolgom lesz tönkretenni az estéteket - elneveti magát, amitől az idegességem alább hagy. A fintorom már-már egy komolyabb mosoly.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Reméltem is. </div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Felhúz a székről és a lépcső felé irányít. Ellentmondást nem tűr, gyakorlatilag tol maga előtt.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Mire lejössz, teljes pompádban akarlak látni. Smink, ruci, minden. Értem?</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Világos, mint a Nap - nevetek és nyomok egy hatalmas puszit az arcára, mire Soni is nyújtóztatni kezdi a karjait Harry felé. Még elkapom a pillanatot, amikor a pici kis száját a keresztapja bőréhez préseli és nyálas kis foltokat hagy maga után. Összemosolygunk, mint a cinkostársak, és megint azt érzem, hogy a lányom sokkal okosabb mindannyiunknál. Alig várom, hogy fecsegjen, kérdésekkel bombázzon, és tudni akarjon minden a világról, mert ha egy kicsit is olyan lesz a személyisége, mint Niallé vagy az enyém, akkor szinte száz százalék, hogy egy okos, talpraesett kisördöggé válik néhány év alatt, akit nem lehet majd nem szeretni.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Vigyorogva rontok be a hálószobába, és kutakodni kezdek a szekrényben egy olyan ruha után, ami még jó rám, és nem túl vékony vagy rövid. Hosszú idő után ez az első igazi randevúm a férjemmel, nem nézhetek ki alárhogy. Meg kell tennem mindent, de tényleg mindent, hogy legalább feleannyira ragyogjak mellette, mint amilyen boldog vagyok jelenleg, és megérdemli, hogy egy csinos nővel lépjen ki a nyilvánosság elé.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Szivem - kétségbeesetten áll meg mellettem Niall. A gardróbszekrény tükrében látom őt, sötétszürke öltönynadrágban, kezében egy inggel.- Ez jó lesz? Mibe jössz?</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Zavarban vagyok, ugyanis továbbra is tökéletesnek látom őt, és megőrít, ha nem visel felsőt. A haja nedvesnek hat még a zselétől, és friss illatfelhőt húz maga után. Áldom az eszem, amiért felrángattam magamra korábban a harisnyát és magamon hagytam a köntösöm. Nem akarom, hogy lássa, ahogy libabőrös leszek a látványától.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem tudom - csak hebegek. - De ha ebbe szeretnél menni, akkor keresek valamit.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Mindenben csinos vagy - a vállamhoz hajol és belepuszil a nyakamba. Na, hát ha eddig nem vette volna észre, miket vált ki belőlem, akkor mostanra biztos világossá vált számára, mert szó szerint elakad a lélegzetem és a levegőt, amit még képes vagyok kipréselni magamból, csak szaggatottan tudom kifújni.- Csak nehogy megfázz. Hűvös van már.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Bólintok, és mikor ellépünk egymás mellett, alig várom, hogy hozzáérhessek. Hogy összekoccanjon a gyűrűnk, amikor egymás keze felé nyúlunk, a tenyere pedig végigsimítson a derekamon. Eltűnik a folyosón, de még a küszöbnél visszanéz egy egészen rövid pillanatra. Találkozik a tekintetünk, és megint olyan, mintha áramütés ért volna: a szívem csordultik megtelik azzal a fajta szerelemmel és boldogsággal, amit csak Nialltől kaphatok. </div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Magamban somolyogva, csendesen dudorászva öltözök át, és mikor a cipőmért sietek, már szinte nevetséges, ahogy táncikálok lépésről lépésre. Izgatott vagyok, mint az a kislány, aki életem első randija előtt voltam. Igaz, nem Niall volt az, aki elsőként elcsavarta a fejem, de határozottan kijelenthetem, hogy toronymagasan ő bolondított magába leginkább- még jó, hisz hozzámentem feleségül!<br />
Annyira elkalandoznak a gondolataim, hogy azt veszem észre, csak ide-oda tologatom az akasztókat, de egyetlen göncöt sem vettem ki a szekrényből. Nem akarom húzni az időt, felveszem az első ruhát, ami színben illik Niall öltözékéhez, és amilyen gyorsan csak tudok, bele is bújok. </div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Kész vagy? - megpördülök, amint megérzem a kezeit a vállamon. Látni rajta, mennyire izgatott ő is az estét illetően.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Persze, mehetünk - a kezem után nyúl, és összefont ujjakkal vonulunk le a földszintre.<br />
Szó szerint vonulok, kiélvezem minden egyes pillanatát, hogy a férjem mellett királynőnek érzem magam, hogy úgy néz rám, mintha valami csodálatosan látna, és én is szinte a föld fölött három méterrel lebegek. Harryre mosolygok, akit egyre inkább beterítenek a lányos játékok és Sonia. </div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Hívok egy taxit - homlokon csókol, dob egy puszit Sonianak is, aki csak felé nyújtott karokkal igyekszik integetni neki.- Jó éjszakát, Hercegnő!</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó szórakozást, fiatalok! - csak a nyurga karjait látom, ahogy a szőnyegen fetrengve integet Harry.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Amíg meg nem hallom a kapu nyílását, addig a biztonság kedvéért megnézem még egyszer, hogy minden rendben van-e, hogy Sonia vacsorája elég lesz, és marad reggelre elég kávé mindannyiunknak.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Adj anyunak egy puszit, Szerelmem - felkapom a négykézláb kúszó babát, és a nyakába fújok. - Vigyázz a keresztapádra.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Eire. Menj már! - Harry egyébként továbbra sem tud mozdulni, mert plüssök és puha hajú babák ejtették fogságba, de még így is komolyan tudom őt venni.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben - visszateszem Soniat a dolgai közé fontoskdni, de mielőtt kilépnék a lakásból, visszafordulok Harryhez.- Csak még valami!</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Micsoda? - úgy kérdez vissza, mint egy konok kamasz.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Hívd fel Britannyt! - meg sem várom a válaszát, csak kirongyolok a kocsihoz, ami mellett már ott vár Niall. A táskám hátsó zsebébe süllyesztem Harry lakáskulcsait, mert nem tudom, Niall mennyit tud erről a dologról.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div>
<div style="text-align: center;">
<b>Niall</b></div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Anélkül, hogy óriási felhajtást terveztem volna, büszkén indulok el Eireval az oldalamon. Tudom, hogy ettől függetlenül remek téma lesz az elkövetkezendő napokban a felbukkanásunk, ugyanis a legutóbbi cikket követően, ami nagyobb port kavart, mint azt eleinte gondoltam volna, nem mutatkoztunk kettesben. Csak most, napokkal később lépünk utcára, kitéve magunkat a kíváncsi nyilvánosság pletykaéhségének. De nem bánom. Miért is tenném? Senki sem tudja, mekkora lelki erő kellett mindkettőnknek ahhoz, hogy megtegyük ezeket a könnyűnek tűnő lépéseket a másik felé. És a hangsúly a látszólagosságon van, hisz ki más tudhatná, ha nem mi, hogy valójában mennyi stressz, félelem és bizonytalanság övezi azt, hogy épp kisegítem az autóból, megfogom a kezét, és összekulcsolt ujjakkal köszönjük meg, amikor kinyitják előttünk az ajtókat.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Niall? Miért nem mondtad, hogy ilyen helyre jövünk?- észrevétlenül simul hozzám és a fülembe suttogva kérdez. Hallom a hangján, hogy teljesen ledöbbent a látványtól, pedig igazán semmi oka félni.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Milyenre? - mintha nem venném észre az aggodalmát, mosolyogva beszélek.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Olyan, mintha alulöltöztem volna a társaságot - a ruhája alját huzogatja, hogy legalább a térdéig leérjen a könnyű anyag.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Csodálatosan festesz, ez nem is kérdés!- belecsókolok a sampon illtú hajzuhatagba, megerősítésként pedig megszorítom a kezét.<br />
Mosolyogva viselem, hogy egészen addig mormog, amíg le nem segítik a kabátainkat, és helyet nem foglalunk.<br />
Rendelnie sem kell, az asztalon már ott vár minket a behűtött pezsgő és két pohár. Kérdőn néz rám, de csak legyintek.<br />
- Nem kellett volna, Niall - lesütött szemmel forgatja az italát, de nem tudja elrejteni előlem, mennyire élvezi valójában.<br />
- De, és nem szeretnék erről vitát nyitni. Csak érezzük jól magunkat! <i>Sláinte - </i>a szemébe nézve koccintom hozzá a poharam az övének<i>,</i> és nyitva tartom a szeme, vele ellentétben, aki vakon, elégedetten hümmögve kortyol aprókat.<br />
Tudom, hogy szereti, és azt is, hogy felháborítóan ritkán iszik pezsgőt: utoljára Sonia keresztelójén koccintott egy alkoholmentessel, előtte pedig az esküvőnkön ittunk. Silveszterkor mindig átalussza az éjféli tüzijátékot és ivást, így egy ritka pillanatként élem meg mindezt. Ráz a hideg.<br />
A vörös rúzs halvány csíkot hagy a pohár szélén, és egyáltalán nem meglepő módon azt kívánom, bárcsak az ingem gallérja is hsonló mintázatot kapna. Szeretném mindenkinek elmondani, hogy hosszú hónapok, rengeteg sírás és veszekedés ellenére mellettem maradt életem nője, aki elbűvölőbb, mint valaha, de ezzel egy időben szeretném elrejteni őt a világ szeme elől. Nem csak azért, hogy ne tudjanak beszélni róla, de senki ne is lássa. Eire hozzám tartozik, és ha rajtam múlna senki még csak rá sem pillanthatna. Ám sajnos nem áll módomban megvakítani minden férfit a világon, így kénytelen vagyok megmaradni a kérkedés mellett.<br />
- Már nem is emlékszem, mikor voltunk valahol kettesben utoljára - kissé hátradől, az arca rózsaszín a melegtől.<br />
- Ránk fér - spiccesnek érzem magam az első pohár után, és ha belegondolok, hogy majdnem hátravan az üveg kétharmada, illetve az újabb és újabb kör, elgondolkodom azon, vajon ez amiatt van, hogy zavarban érzem magam Eire mozdulataitól, vagy tényleg ennyire meleg van idebent, hogy alig másfél deci pezsgőtől kótyagos a fejem.<br />
A zene hangosabb, az hőmérséklet még magasabb az idő előrehaladtával, és mi alig eszünk néhány falatot, annál inkább kezdjük elengedni magunkat, minden fogáshoz újabb pohár bort rendelünk, és a desszert befejezte előtt nem sokkal érzem, hogy ideje pihenni, legalábbis ami az ivászatot jelenti.<br />
- Táncolsz velem? - még magamat is meglepem ezzel a kérdésemmel, nemhogy a feleségem, aki felvont szemöldökkel nevet rám, miközben buzgós bólogat.<br />
- Komolyan, te táncolni szeretnél?<br />
- Igen - jelentem ki határozottan, és már nyúlok is a keze felé, hogy felhúzzam a székről és szorosan magamhoz öleljem.<br />
- Sosem gondoltam volna, hogy még egyszer valaha részem lesz ilyenben melletted- olyan őszintén mondja ki, hogy egy pillanatra elkeseredek.<br />
Tényleg ezt tettem vlee? Ezt tettük a másikkal? Miért? Hiszen minden nap be kellett volna bizonyítanunk a másiknak, hogy a világ végére is elmennénk egymásért, a közös céljainkért, a lányunk kedvéért. Minden este táncolnom kellett volna a feleségemmel, a fülébe súgni, milyen szép, és mennyire szeretem, hogy ő is elmondhassa, mennyire szeret és hogy örökké az életem része marad.<br />
- Sajnálom - eltűrök egy tincset a füle mögé. Megállunk mindketten a mozgásban, és bár rajtunk kívül még akadnak néhányan, akik összebújva dőlöngélnek, olya, mintha semmi és senki nem lenne tt rajtunk kívül.<br />
Csókoltam már meg Eiret életemben néhányszor, de csak ritkán volt részem abbn, hoy mnindkét térdem remegjen, a szívem felugorjon a torkomba és őrült tempót diktáljon, miközben a mozdulataim a lehető leglassabbak a valóságban. Ez most egy olyan csók, amit véletlenül sem sietünk el, és még annál a hihetetlen tömény csokoládénál is édesebb, mint amit nemrég pusztítottam el félig a tányéromról.<br />
- Menjünk - belekapaszkodik a akromba, és szinte alig áll a lábán. Ő is elgyengült, a hangja vékony és levegős.<br />
Intek a pincérnek, hogy rendezném a számlát, és mire fizetek, már mindkettőnk kabátja Eire kezében van, és biccent, hogy kint vár az üres taxi.<br />
Meglep a gyorsasága, hisz én még mindig csillagokat látok attól, hogy hozzám bújt, táncolt velem- már amennyire ezt lehet táncnak nevezni-, és a csók...Az egész estét megkoronázta számomra, és nem is számítottam egészen idáig arra, hogy még többet is kaphatunk egymástó, pedig jelenelg nem érzem akadályát annak, hogy belevágjunk a babaprojektbe.<br />
Szörnyen nyálas, és túlcsordulóan romantikus fordulat lenne, ha pont ezen az éjszakán megfoganna Sonia testvére, és valószínűleg nem is lenne fair vele szemben, de egyszerűen képtelen vagyok kiverni a gondolatát a fejemből.<br />
Kilépve kissé csalódottan konstatálom, hogy szakad az eső. Segítek neki beszállni a hátsó ülésre, és mielőtt megkerülném az autót, szó szerint beránt maga mellé. Besapódik az ajtó, és már mondja is a címet. Nem figyelek, arra koncentrálok, hogy a dereka pont a két kezem közé való, és hogy az orrom megtelt a parfümének illatával, anak ellenére, hogy már most csurom vizesek vagyunk. Egészen addig nem tűnik fel a trükk, amíg ki nem szállunk.<br />
- Hé, ez nem..? - mire felé fordulnék, már az ujján pörgeti a kulcsot.<br />
- Meglepetés - nevet, még mindig az ital hatása alatt állunk.<br />
Hirtelen belémcsap a felismerés, hogy annak ellenére, hogy én szerveztem meglepetést Eirenak, valójában ő lepett meg engem.<br />
Fél karral felkapom őt, míg a szabad kezemmel kicsavarom a kulcsot az ujjai közül. Ügyetlenül bár, de bejutunk, ám a bejáratig még így is hátra marad jónhány méter, ami pont elég ahhoz, hogy újra bőrig ázzunk. Nevetségesen bénának érzem magam, alig látok valamit az arcomra tapadó hajszálak, és Eire vészes közelsége miatt.<br />
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-20199005911846477332017-09-23T00:49:00.000+02:002017-09-23T00:49:33.256+02:0045. Szívrobbanás<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<i>Sziasztok!</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>A múlt héten sajnos kimaradt az új rész, amit rettenetesen sajnálok, elkezdődött nekem is a félévem, amit már nagyon vártam, de most már világossá vált számomra, milyen kusza lesz minden hetem. Mindenesetre igyekszem a lehető legkevesebbet éreztetni ebből. </i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>xx Lu</i></div>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b>Niall</b></div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
Szinte lángol a mellkasom néhány perc intenzív ringatás után. Vagy mert már most kifulladtam, vagy talán mert még mindig érzem azt, amit kiváltott belőlem Eire hirtelen őszinteségi rohama. Mindenesetre nem hagyom abba, és csak arra összpontosítok, hogy a karjaim közt szuszogó kislány minél hamarabb megnyugodjon.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az érzés, ahogy a puha kis karjai hozzátapadnak a felkaromhoz, és a talpával addig rugdos, míg meg nem találja a legmegfelelőbb pontot rajtam, ahol meg tud támaszkodni, valami eszméletlen energiákat szabadít fel bennem. Mintha tényleg csak én tudnám megóvni ezt az apró embert, és sosem voltam büszkébb arra, hogy én jelentem valakinek a maximális komfortérzetet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csendesen dúdolgatok, hátha ez is gyorsít némiképp a folyamaton, de ahelyett, hogy elálmosítanám, csak még élénkebbé válik a lányom. Láztól csillogó szemmel néz fel rám és mozgolódni kezd. Nincs ebben a pillanatban semmi és senki hozzá fogható, mert még betegen is a leggyönyörűbb dolog az életemben, annak viszont örülnék, ha ugyanilyen lélegzetállítóan aludna, mint ahogy most fészkelődik az ölemben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na jó - leteszem a szőnyegre, amitől egy röpke pillanatra megszeppen, de amint leülök én is, azonnal mászni kezd felém, fel a lábaimra, mint egy kismajom. Türelmesen megvárom, amíg belekapaszkodik a felkaromba, és elkezdek hangosabban énekelni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Félig lehunyt szemmel kezdek el egy régi, elfeledett dalt. Legalábbis, én borzasztó régen forgattam a kottáját, de a szövege és a dallam, mint ahogy minden dalát, amit írtunk, egy életre belém rögzült.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez tetszeni fog, figyelj a szövegre - mindenféle nehézség nélkül beszélek hozzá, majd folytatom. - Kicsit régi, de jó, nem?</div>
<div style="text-align: justify;">
Sonia csak vigyorog, és mászkál. Kicsit lassan, és az arca is túl piros, de mivel nem hajlandó aludni, kénytelen vagyok tovább szórakoztatni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy pillanatra az ajtóhoz kapom a fejem, ahonnan nemrég eltűnt a feleségem, de most visszatért, méghozzá kávéval a kezében, a gitárommal a nyakában.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gondoltam jól jön az erősítés - fáradt mosollyal helyezi magát kényelembe a földön. Amíg leakasztom róla a gitárom, mozdulatlanul ül, és a lányunk azonnal ellesi a fegyelmezettségét, és ő is egyenes háttal, a talpait egymás felé fordtva, majdnem törökülésben ül.</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Egy pillanatot áldozok a feleségemre, aki még most is, az éjszaka közepén is türelmesen vár a csodára, és bár a szemei lassan egy csíkká préselődnek, nem adja fel. Addig nem, amíg Sonia ki nem dől. Ismerem, és nincs semmi, amiért képes lenbe magát a lánya elé helyezni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm - igyekszem a lehető leghálásabban nézni rá. Újra kezdem a dalt, ezúttal megint gitárkísérettel, ám Sonia nemhogy elaludna, inkább kíváncsian tekergeti a hangszer nyakán a kulcsokat. Ilyenkor Eire elhúzza maga felé, az izzadt kis haját simogatja, a könnyeit törölgeti, amikor Sonia hisztérikus sírásba kezd, és minden erejét összeszedve próbál leimádkozni a torkán néhány korty gyógyteát.</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Óráknak tűnik, amíg éneklek, olyannyira, hogy kezd kényelmetlenné válni. </div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Na jó, feladom. Eire, hajnali 3 van, menjünk be az ügyeletre, vagy nem tudom. </div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Ennyire rossz szülők lennénk? - kiterülve fekszik a macis szőnyegen, Sonia a derekának dőlve ücsörög, tehetetlenül csuklik és pityereg. Csukott szemmel beszél hozzám, és ha lenne is erőm megmozdulni, arra használnám, hogy a fal helyett én is neki dőljek. Esetleg a karját behúznám a fejem alá kispárna helyett, mint régen. De bennem is csupán annyi lendület maradt, mint benne, így a hűvös falat melegítem tovább, ölemben a fektetett gitárral és céltalanul pötyögtetem véletlenszerűen a hangokat.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Még azt se tudjuk, mi a baja. - Ezzel némiképp megálaszolom a kérdését. </div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Lázas. - Mosolyogva beszél, félálomban. Ettől én is elnevetem magam, mert nyilvánvalóan igaz, de kár firtatni. A lányunk feladta a leckét, és mi csúfosan elbuktunk.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Kis idő múlva újra megszólal. Csak annyit vár, hogy elbóbiskoljak eléggé ahhoz, hogy másodpercekbe telhessen a reagálásom.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Amint beérek az irodába, kidobom a virágot a kukába.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Át kell gondolnom a szavakat. Iroda, pipa. Tudom hol van, elém tárul a kép. Virág. Milyen virág?</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Ja, hogy az.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Kidobni? </div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Fogalmam sincs, ez jó vagy rossz. Vajon jó, mert el akarja tüntetni, vagy rossz, mert még mindig foglalkoztatja. Vajon ő sejti, kitől kapta? Vagy pontosan tudja, csak az orrom alá akarta dörgölni, hogy volt olyan, aki gondolt rá? Vagy csak időközben rájött mindenre, összerakta a képet és most bűntudata van? És ha igen, mitől? Akarta, hogy az a valaki meglepje? Basszus, még az is előfordulhat, hogy ez nem az első alkalom. Annyi ideig voltam távol, abszolút és relatív értelemben is, hogy gyakorlatilag egy bő félévre teljesen kizártuk a másikat a közvetlen magánéletünkből. Mi van, ha az a valaki, akitől a virágot kapta, valami mást, értékesebbet is adott neki? </div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Igazad van, hülyeség - nem nyitja ki a szemét, vakon billenti el a fejét felém, és egyenletes, mély szuszogással jelzi, ő komolyan feladta a dolgot, és elaludt. </div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Nekem is ezt kéne tennem, és bár a testem pihenni vágyik, az elmém még most is éber, friss és képtelen leállni. Folyamatosan ezen jár az agyam, a virágon és a feleségem rejtélyes magánéleti válságán. Olyannyira felhergelem magam, hogy már csak azért sem, dacból elvánszorgok a félálomban imbolygó Sonia mellé, beteszem a kiságyba, és felnyalábolom Eiret a padlóról. </div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Remeg a térdem, rettenetesen fáj, mégis megteszek mindent, hogy el ne ejtsem őt. Gyengén ugyan kapaszkodik belém, de mostanra olyan mélyen alhat, hogy arra sem riadna fel, ha a küszöbön állva dobnám el az ágyig, viszont amikor megpróbálom óvatosan a hátára fektetni, sikerül annyi energiát összekaparnia, hogy a nyakamba csimpaszkodjon, ezáltal magára húzzon. Milliméterekre vagyunk egymástól, evy olyan helyzetben, amiben rég nem voltunk már. A karjait bebújtatja a pulcsim alá, és nem enged el. Ujjaival a pólóm markolássza, érzem ahogy görcsösen szorítja, az ujjbegyei időnként meg-megcsípik a bőröm is.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Aludj mellettem - keserves hangon kérlel, mintha fenyegettem volna az ellenkezőjével! Pedig Isten ments! </div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem megyek sehova, itt vagyok - megpróbálok lemászni róla, hogy ne törjem össze. Lecsúszok mellé, de abban a pillanatban, hogy ezt megérzi, velem együtt fordul, a lábait beleakasztja az enyémbe, és ha ez lehetséges, akkor még inkább magához szorítja a karom. - Itt vagyok, nem hagylak itt.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretlek - elkapom ezt az egyetlen félmondatot, mielőtt én is álomba zuhannék, és meg mernék esküdni arra, hogy mosolygok. Még mielőtt teljesen elengedném magam, leveszem a pulóverem és a farmerom, hogy reggel ne kelljen leszenvednem magamról, ha bedagadna a térdem. Magunkra húzom az egyik takarót, amit ki tudpk húzni Eire alól és a derekánál fogva szorsan magamhoz húzom.</div>
</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Mint egy kiscica, összegömbölyödik, minden egyes porcikájával rám tapad. Mindenem tele lesz vele, az illatával, a hajával, az érintéseivel. A mellkasomon érzem, mikor fújja ki a levegőt. Ezeket számolva alszom el végül én is.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Jó néhány órával később szinte ugyan így ébredek. A nap már elég magasan van ahhoz, hogy tudjam, a délelőtt java részét átaludtam, de megnyugtat a tudat, hogy Eire is még itt fekszik mellettem. Laposakat pislogva, lustán ébredezek, mert bár nem sikerült teljes mértékben kialudnom magam, nagyon jól tudom, hogy nem lustálkodhatok sokáig, mert amilyen elkeseredett voltam Sonia láza miatt éjszaka, most legalább annyira várom, hogy megint a közelemben legyen, megfürdessem, együtt reggelizhessünk hármasban, és délután mindannyian a kanapén aludjunk valami mese zajára.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó reggelt- alig tudatosul bennem, hogy mennyire fázom, már meg is érzem Eire meleg karjait magam körül.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia - mosolygok rá, és szinte magától érthetődő, amikor mindketten a másik felé mozdulunk. </div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Amikor az esküvőnk után megkérdezték tőlem a barátaim, mi a legjobb ebben, vagy volt-e hatalmas atomvillanás azután, hogy kimondtuk az igenelet, azonnal azt válaszoltam, hogy most már soha többet nem kell várnom az első csókra fogmosás utánig. Persze, jót nevettek, de most megint csak ez jut eszembe, mert azelőtt is őrülten szerelmes voltam ebbe a boszorkányba, és biztos nem lennék képes ennél jobban szeretni őt, mert már most az egész mindenségemet jelenti, azért jó, hogy tudja, fontosabb nekem a friss lehelletnél is.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lehunyt szemmel várom, mikor érzem már meg az ajkait a számon, és mikor megtörténik, mohón, akaratosan még többet akarok belőle. Beletúrok a hajába és magam alá gyűröm félig. Mindkét karját a mellkasomnak feszíti, de ezúttal nem azért, hogy ellökjön magától. Érzem, hogy remeg, és kapkodja a levegőt, amikor egy pillanatra elhúzódom.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hagyok egy csókot a homlokán, egyet az orra hegyén, a szája két szélén, és az állán is. Ettől óriási mosoly terül szét az arcán, és a nyakamba csimpaszkodik.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lement Sonia láza - azt vártam, hogy ettől egy picit romantikusabb mondatot fog a fülembe motyogni, és egy kicsit el is keseredek emiatt, de aztán megérzem, ahogy a lábaival felkapaszkodik a derekamra és apró puszikat hagy a kulcscsontom vonalán.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen? - mindketten fülig pirulunk, mintha ez lenne az első alkalom, hogy ilyeneket művelünk, de mindezek ellenére iszonyatosan jól érzem magam. Olyan, mintha egy pillanatra megtaláltam volna az egyensúlyt a világmindenség káoszában. - Akkor egész nap henyélhetünk?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nos, erről is lehet szó - mosolyogva fúrja az arcát a nyakamba, amitől végigfut rajtam a hodeg és libabőrös lesz az egész felsőtestem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor jó, mert kicsit mintha fájna a térdem. Jót tenne neki egy kis fetrengés - a vállára hajtom a fejem, és bár percekig nem mozdulunk, végtelen kényelmet, nyugalmat és, ami a legfontosabb, békét érzek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csak a saját szuszogásainkat hallom, beletemetkezem Eire bőrének illatába, abba, hogy még mindig érzem rajta az éjszaka főzött kávét és a ruháinak a tipikus, édeskés illatát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Így tudnék maradni életem végéig - muszáj ezt bevallanom neki, mert remélem, ő is így érzi. Válaszul csak bólogat, legalábbis ezt érzékelem abból, ahogy mozgatja a fejét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én is - a nyakamban összegyűrődött tincseket piszkálja, a lábával megigazítja a takarót, hogy melegítse a fájós térdem. - Nagyon fáj?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kicsit. Csak a szokásos, majd elmúlik - az ezt megerősítő puszik és a ragaszkodó ölelésem ellenére lehámozza magáról mindkét karomat, és besiet a fürdőshobába. Hallom, hogy az egyik polc tetejéről levett dobozzal bajlódik, és nem sokkal később megérkezik a fájdalomcsillapítós tapasszal meg egy kenőccsel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szivi, muszáj ezt? Olyan rossz illata van - tényleg semmi kedvem ahhoz, hogy a kenőcs bűzét szagoljam. Olyan jól indult ez a reggel - mint egy kisfiú, daccosan felülök és tüntetőlegesen magamra rántom a takarót teljes egészében.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne csináld ezt, Niall, tudod nagyon jól, hogy ettől jobb lesz - ellentmondást nem tűrően lép közelebb, és lefogja a lábam. Hiába mocorgok, nem hatja meg, rutinos mozdulatokkal masszírozza a krémet a bőrömbe, egészen addig, amig be nem szívódik teljesen, majd ráteszi a kék tapaszt. - Amiért ilyen ügyes voltál, kérhetsz valamit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bármit? - felvonom a szemöldököm, és karba tett kézzel úgy teszek, mintha olyan sokat kéne gondolkodnom ezen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bármit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól van, Doktornő. - Elkapom a derekát és az ölembe rantom. - Ezért ma ki sem.fogunk mozdulni a házból, rendelni fogjuk a reggelit, az ebédet, este meg átdobjuk Soniat Harryhez.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Este? Miért, hova mész este? - látom rajta, hogy baromira tetszik neki a tervem, mert a szemei gyémántként ragyognak, ahogy rám néz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elviszem vacsorázni a feleségemet - mindkét kezét a számhoz emelem és minden ujját megcsókolom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szóval a feleséged ma rettenetesen sokat fog enni - lebiggyeszti az ajkait, mintha bánná.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lemozogjuk - belecsókolok a tenyerébe és nevetve engedem, hogy bebújjon mellém.</div>
<div style="text-align: justify;">
Gyermeki lelkesedéssel bújik hozzám, és kacagva böki meg az oldalam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor először hozz kávét a feleségednek - hangosan nevet.- Utána beszélhetünk arról, hogy hajlandó vagyok-e megjeleni veled bárhol is.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na, ez nem volt szép - visszabökök, finoman érintem csak meg, hogy biztosan ne fájjon neki.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bekentem a lábad! - szélesen vigyorog, a szembogarában szinte látom magam, akkorára tágult a pupillája.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben, megyek - még egy utolsó csókot nyomok a szájára, mielőtt kimásznék az ágyból.</div>
<div style="text-align: justify;">
A lépcsőn lefelé menet szinte táncolok, a boldogság egész egyszerűen felrobbant bennem és elárasztotta mindenemet. Fütyörészve látok neki a kávéfőzésbek, és amíg megy a daráló, átfutom az üzeneteimet. Semmi érdekes, elolvasom az aktuális hírek főcímeit, de úgy tűnik ma a világban senkinek sem volt kedve elrontani ezt a győnyörű napot.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elrakom a mobilom, ma már nem is akarom használni, nem akarom, hogy bárki is felhívjon, pláne nem munkaügyben. </div>
<div style="text-align: justify;">
Elkészítem a kávéinkat, és a forró bögrékkel szaladok vissza a hálóba, ahol Eire vár, Soniaval maga mellett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia, Hercegnőm - Eire kezébe adom az eszpresszóját, a sajátomat leteszem egy biztonságosabb helyre, és azonnal felkapom a lányom az ágyról.- Tényleg lement a lázad.- Jócskán megkönnyebbülve puszilok bele a köldökébe, amire válaszul csak harsány nevetést kapok és némi rugdosást.</div>
<div style="text-align: justify;">
Soniaval a kezemben mászok vissza, hogy a délelőtt hátramaradt részét hármasban lustálkodhassuk végig.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudod mi lenne még ennél is jobb? - félve kezdek bele ebbe a beszélgetésbe, mert bár tegnap óta teljesen a feje tetejére állt az életünk, vagyis inkább visszaállt a régi, megszokott rendjére, a legkevésbé sem vagyok biztos abban, hogy teljes mértékben sikeres leszek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Micsoda?- eleinte rám sem néz, a lányunkra figyel, a mozdulataira, arra, hogy milyen izgága és kíváncsi.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha lenne még egy gyerekünk. Vagy kutyánk. - Eszem ágában sincs hazahozni egy kutyát, még egy apróbb termetűt sem, viszont így talán nem olyan hirtelen és meghökkentő a kijelentésem. Látszólag működk is, mármint, Eire nem kap azonnal a szívéhez, és elmarad a dorgálás is. Ehelyett csak elmosolyodik, egyetlen pontot bámul a szemközti falon.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi az? Valami rosszat mondtam?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem. Dehogy! - Csak akkor látom, hogy könnybe lábadt a szeme, amikr felém fordul. - De tudod, hogy ez szinte lehetetlen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Már miért lenne az? Eire, Sonia is megszületett, és ha akarod, én még vagy tízezerszer vévigcsinálom veled újra, meg újra az összes vizsgálatot, és fogom a hajad, ha rosszul vagy. </div>
<div style="text-align: justify;">
A lehető legkomolyabban gondolom mindezt és igyekszem az arckifejezésemmel ia ez sugallni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én...- elcsuklik a hangja. - Nem tudom, Niall. Még várjunk ezzel egy kicsit, rendben? Ha minden rendben lesz, akkor vágjunk bele, de kutyát nem akarok - elneveti magát, és vele nevetek én is. - Még magunkra sem tudunk odafigyelni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó, semmi kutya - védekezően felemelem mindkét kezem. </div>
<div style="text-align: justify;">
Néhány percre megint elhallgatunk, de ez sem kínos. Kényelmesen, lustán mozgunk, az egyik kezemben a kávém, a másikban Eire tenyere pihen. Az ujjaimmal a gyűrűjét piszkálom, eszembe jut, milyen sokszor aludt benne, és reggelente pityergett, amikor megpróbáltam folyékony szappannal leszedni róla. </div>
<div style="text-align: justify;">
A hideg fém eszembe juttat millió mást is, de egy valami nem hagy nyugodni. Mintha rákönyököltek volna egy piros gombra az elmém egy eldugott helyén, és egyre világosabbá válik, mit kellene tennem annak érdekében, hogy a nő, aki mellettem van, még boldogabb legyen.</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-24435736765125605822017-09-08T23:44:00.001+02:002017-09-12T23:22:27.724+02:0044. Őszinte vallomás<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<i>Sziasztok!</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Elég rég volt alkalmam írni ide valamit, sőt, valószínűleg időben is rég tudtam felteni a részt, és most óriási megkönnyebbülés, hogy mindkettőt teljesíteni tudtam- majdnem, mégis csak éjfél lesz hamarosan.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Igaz, legtöbbeteknek elkezdődött már az iskola, de nekem ez az utolsó péntekem, mielőtt megkezdeném a soron következő félévemet. Remélem eddig még nem kapott senki frászt az következő 10 hónap teendőitől, vagy ha mégis, nyugodjatok meg. Nem segít sokat, de legalább nem ront a dolgokon.</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>Kitartást, és remélem, jövő héten ilyenkor, vagy kicsit korábban tudok jelentkezni!</i></div>
<div style="text-align: left;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: left;">
<i>xx Lu</i></div>
<div style="text-align: left;">
<br /></div>
<div style="text-align: left;">
<b><br /></b></div>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b>Eire</b></div>
<br />
Már akkor megérzem, hogy közeledik, amikor még elválaszt minket egy fél emelet és néhány fal, de ahogy elkezd bizseregni a nyakam, biztos vagyok benne, hogy haamrosan meglátom.</div>
<div style="text-align: justify;">
Rég volt már alkalmunk ilyesmire, és bár a legkevésbé sem bánom, hogy Sonia alapvetően mindent megtesz annak érdekében, hogy egyhuzamban aludjon estétől reggelig, jóleső izgalommal tölt el, hogy perceken belül megint hármasban fogunk virrasztani, és ami talán még ennél is fontosabb, és be kell vallanom magamnak, hogy meg is rémiszt egyben, hogy Niallt hallani fogom zenélni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Fél éve már, hogy egy árva hangot, annyit sem hallottam a munkájából, nem nagyon énekelt a közelemben, vagy csak egyszerűen figyelmetlen voltam. Hiányzik az a lágyság, ami ilyenkor teljesen átjárja. Nem olyan feszes a mozgása, és imádom nézni az ujjait, ahogy lefogja az akkordokat. Átszellemül, és mintha valamit átprogramozna magában.<br />
- Itt is vagyok - széles vigyor ül az arcán, és olyan csendesen, könnyedén lépked, hogy ha nem beszélne, észre sem lehetne venni a sötétben.<br />
Elég késő van már, a szemem szúr, és éget, de még messze vagyok a lefekvéstől, pláne, amíg Soniat folyamatos mozgásban kell tartanom, hogy ne sírjon kétségbeesetten. Minden porcikámmal a férjemre koncentrálok, a jobb combjára támasztott gitárra, a bal kezére, amin az ujjai puhán keresgélik a húrokat. Kissé tátva marad a szám, mert megint azt látom a szemeiben, amit már szinte el is felejtettem. A teraszon égő lámpa fénye tükröződik benne, és ettől a tekintete milliószor vidámabb lesz. Egészen eddig a pillanatig úgy gondolom, hogy már mindent láttam, amivel ismét levesz a lábamról, és bátran ki merném jelenteni, hogy most, csak úgy, mint azon a borzalmasan hideg estén egy olcsó, egyetemi házibuliban, Niall Horan kisajátította a figyelmem, és elvett tőlem valamit, amit addig féltve őriztem. Most is, mint akkor, a hideg futkos a hátamon attól, hogy ül, a finom mozdulataitól, ahogy megszólaltatja a hangszert. Még Sonia is hajlandó felemelni a fejét a vállamról, és úgy néz az apjára, mintha nem is ember lenne, hanem valami más, valami több.<br />
A dallam nem ismerős, de tetszik. Fülbemászó, egyszerű, tiszta. Nagyon is passzol hozzá, jobban, mint bármi más, és azonnal tudom, hogy ez egy különleges pillanat mindhármunk számára. Niall arcát figyelem, hogy vajon tényleg lehunyta a szemét, vagy csak az ujjait figyeli, de amikor meghallom a hangját, hirtelen mindenről megfeledkezek, csak tágra nyílt szemmel ülök. Még a lányom is elfelejtem ringatni. A szöveg, minden egyes szó bekúszik a bőröm alá, és a bensőmet rángatja az őszintesége, és a hangja, ami még mindig bájosan kisfiús, amikor egyedül énekel. Mindenféle egoizmus nélkül tudom, hogy rólam szól. Vagyis <i>rólunk</i>. Nekem.<br />
Nem tudok nem a szemébe nézni, amikor végre hajlandó rám emeli a tekintetét, és megörvendeztet gyönyörű mosolyával, csillogó szemeivel, bársonyos hangjával és valamivel, ami nem igazán látható, csak egyszerűen érzem. Itt lebeg körülöttünk, sejtelmesen és puhán, kicsit lustává és képlékennyé tesz, mintha minden erőm elszippantaná egy pillanat alatt. Remeg a gyomrom, a térdemnél érzem, ahogy kicsúszik a talaj alólam, vagy csak a lábaim mondják fel a szolgálatot- még szerencse, hogy ülök. A gyomromban életre kelnek a pillangók, és csak hallgatom, még, tovább, mert még nincs vége, és sosem elég ebből. Azt akarom, hogy reggelig zenéljen, csak ezt az egyetlen dalt végtelenítse, és soha, de soha ne hagyja abba, mert akkor véget érne valami, elillanna az érzés, amit már olyan rég óta keresek, és már szörnyen hiányzott.<br />
Én, Eire Reed-Horan ma, ezen a napon, vagy éjszakán, újra beleszerettem a férjembe, méghozzá úgy, hogy egy ujjal sem ért hozzám. Nem fogta meg a kezem, nem csókolt meg, még a hajam sem piszkálta. MI<br />
indent én csináltam, és nem volt elég, nem ájult el tőle, nem rogyott térdre, és nem örvendezett. Neki bezzeg elég volt elkezdenie zenélni, és én teljesen elvesztem benne.<br />
Legszívesebben tényleg felállnék, és táncolnék vele, akármennyire is hülyén hangzik. Csak fognám a kezét, és a mellkasának dőlnék, úgy, hogy érezzem az illatát, azt a fás, mentolos illatot, amit elfelejtettem értékelni, és arról is megfeledkeztem, milyen hatással van rám, hogy sírni tudnék tőle, mégis a legjobb a világon, és ha távol volt tőlem, csak ezt kerestem: a pólóin, az elcsent parfümös üvegén, a pulóverének ujján, ami naphosszat csak szagolgattam, amikor épp nem vettem fel, hogy abba aludjak el.<br />
Aztán véget ér minden. Leteszi a gitárját maga mellé, hosszú karjával a lányunk felé nyúl, aki bágyadtan, le-lecsukódó szemmel pislog fel rá, elmosolyodik, szelíden és óvatosan. Kinyújtóztatja a jobb térdét, és egy rövidke pillanatra a sebéhez kap.<br />
- Fáj? - közlebb húzódok hozzá, a kezem az övére teszem, érzem az ujjain, hogy fázik, de nem szólok semmit, mert megadnék bármit, csak itt maradhassunk örökre, és újra hallhassam a dalt, amit az előbb játszott.<br />
- Már nem, elmúlt - felfordítja a tenyerét és összefonja az ujjainkat. - Elaludt. - Sonia felé biccent, én viszont csak helyeslően bólogatok. Fogalmam sincs hirtelen, miről beszél.<br />
- Igen, ja, persze. Fel is viszem a szobájába. - Ugyan kimondom a szavakat, de meg sem mozdulok. Továbbra is őt nézem, mennyire tökéletes, és most legalább annyira szeretem, mint amennyire a veszekedéseink alkalmával gyűlölni tudtam, és olyan szürreális, hogy ez az ember, az én Niallöm képes volt agresszívan viselkedni, inni, csapkodni, kiabálni, üvöltözve a falat ütni.<br />
Most?<br />
Az arca úgy ragyog, mintha egy angyal lenne, és olyan boldogságot áraszt magából, ami egyenesen megbénít.<br />
- Eire, Édesem, minden rendben van? - aggodalmaskodva, de még mindig kitörő jókedvet mutatva nyúl az arcom felé, ám válasz helyett arcom a tenyerébe fúrom.<br />
- Persze, csak félek, hogy ha megmozdulok, akkor vége lesz. -Vallom be őszintén, és komolyan ezt gondolom. Még mindig nem akarom elengedni ezt a pillanatot, amiben már nem is hárman, hanem csak ketten vagyunk.<br />
- Soha. Ígérem - hüvelykujjával az arcom simogatja, miközben fél kézzel arrébb rakja a gitárt, majd feláll és átveszi Soniát a karjaiba.- Gyere- egyik karját felém nyújtja, én pedig egyetlen árva szó nélkül elfogadom, és az alkarjába csimpaszkodok. Összefonódunk, szorosan mögötte lépkedek és követem minden lépését egészen a lépcsőig. Ott kénytelen vagyok elengedni, mert nem férünk el egymás mellett.<br />
- Hozok...hozok egy lázmérőt - csak suttogni tudok, és kissé koordinálatlan mozgással, de elindulok a konyha felé. Tudom, hogy nem ott tettem le, de muszáj egy kicsit távol maradnom tőle, hogy ne veszítsem el végleg a józan eszem.<br />
Az imént a teraszon teljesen biztos voltam abban, hogy ha a lányom nem lett volna a karjaimban, akkor kisajátítom magamnak minden egyes porcikáját, és sírni tudnék, hogy az enyhe kis hőemelkedés nélkül ma már valószínűleg nem beszéltünk volna egymással, csak ébren feküdtem volna mellette, és figyelhettem volna a szempilláinak rezgését, a mellkasának emelkedését és süllyedését. Pontosan úgy, mint amikor még nem tudtunk közös témát találni, vagy csak olyan sokáig dolgozott, hogy késő éjjel beesett az ágyba és egy szó nélkül elaludt.<br />
De most egészn más a helyzet, mert ma jött el a napja, hogy összekaparjam a megmaradt bátorságom, és megpróbáljam megmutatni neki, mennyire szeretem. Hogy még mindig vagy már megint, az részletkérdés, egyikünk sem tudná megmondani, hogy elmúlt és újra fellángolt a kettőnk közti szerelem, vagy soha sem csendesült el, csak elnyomtuk magunkban, azt viszont pontosan tudom, mikor éreztem ezt utoljára, és ha nem lenne még mindig hallótávolságon belül, sírnék, sikítanék, mert egyszerre felemelnek az érzelmeim, egyenesen a felhők közt érzem magam, de ott vannak a sebek is, amiket feltépett ezzel a dallal, és belül vérzek. Olyan mérhetetlen fájdalmat érzek, hogy más esetben simán elájulnék, de most valamiért ébren, épségben eljutok a konyháig.<br />
Megtalálom a poharainkat, amikben még van néhány korty bor, amit gyorsan ki is iszok. Kell még bátorság, egy csipetnyi vakmerőség, különben megfutamodok, és képes lennék a földszinten tölteni az éjszaka további részét, csak hogy ne kelljen szembesülnöm szerelmem tárgyával, az emberrel, akitől a legtöbb jót, és legnagyobb szörnyűségeket kaptam.<br />
De mit művelek? Niall nem csinált semmit, semmi rosszat, csak elénekelet egy dalt, hogy Sonia elaludjon, ami sokkal jobban ment, mint valaha. Nem szólt egy rossz szót sem, nem bántottuk egymást. Még azt is hihetném, hogy szerelmet vallot, vagy valami hasonló, de félnivalóm egész biztosan nincs, mégis van bennem valami, ami miatt nem érzem magam jól, nem vagyok teljes. Miért? Mert azt vártam, hogy majd mond valami igazán szépet a teraszon? Vagy mert csalódottan vettem tudomásul, hogy a lányunk elaludt és így vége a dalnak? Vagy talán az a bajom, hogy a gyönyörű szavait csak a láz ellen hsználta fel, és nem tőle kaptam a virágot?<br />
Az átkozott csokor, legszívesebben berongyolnék az irodába, és kivágnám a kukába, hogy soha többé még csak eszembe se jusson.<br />
- Szivem, minden rendben? A lázmérő ott volt a kiságy mellett - a hátam mögül hallom őt, és azt is, hogy másodpercről másodpercre egyre közelebb ér hozzám.- Eire? Te sírsz? Mi baj?<br />
Riadtan kapok az arcomhoz, hisz észre sem vettem, mennyire kiborítottam saját magam, és azonnal nekilátok letörölni a könnyeimet.<br />
- Semmi, csak. Semmi - megpördülök, hogy szembe kerüljünk egymással. Igyekszem vicsorgás helyett csak diszkréten mosolyogni.- Szép a dal.<br />
- Oh, én..- a kezeit mélyen a zsebébe dugja, és a földre pillant.- Igazából még nem volt teljesen kész, most fejeztem be a teraszon, csak..tudod sokat dolgoztam vele, és örülök, hogy volt végre alkalmam megmutatni neked is.<br />
- Nekem<i> is</i>? - értetlenkedek, és magamban imádkozom, hogy ne ismerje senki rajtam kívül, mert ez alatt a néhány perc alatt a szívemhez nőtt, és nem viselném el, ha más is így érezne vele kapcsolatban.<br />
- Már kezdtem unni, hogy csak magamnak pötyögtetem a súdióban - a szemembe néz.- Senki sem hallotta még, csak ti. És féltem, hogy mit szólsz majd hozzá, de ezek szerint...tetszik?<br />
- Niall.<br />
- Rólad írtam. Eire, én, minden egyes szónál csak rád gondoltam, még akkor is, amikor olyan szörnyen viselkedtünk, és sajnálom. Nem tudom, mi ütött belénk, de szeretném, ha soha többé nem lennénk olyanok. Még Victoriához is hajlandó lennék visszamenni, pedig nagyon nem kedvelem azt a nőt.<br />
A szám egy vonallá préselem, és vacilálok, hogy mit lépjek erre. Nem vártam, hogy ez most, és így fog kibukni belőle, de némiképp megnyugtat, hogy ahogy én nem, úgy Niall sem bírkózik meg könnyen ezzel a helyzettel. Viszont nem segít azon az aprócska problémámon, hogy teljesen ledermedek a közelében.<br />
Kapkodom a levegőt, és szeretnék még legalább egy üveggel meginni ebből a vörösborból, hogy járni se tudjak, és ne kelljen gondolkodnom, de nincs rá lehetőségem, és bizonyára az lenne a legjobb megoldás, ha józanul közlöm Niallel, mit érzek most. El kell mondanom neki, nehogy félreértsen, és elszalasszam talán az egyetlen esélyem arra, hogy tudassam vele: szeretem.<br />
- Emlékszel még, mi történt a kampuszon? - a kérdéseme csak bólogat. Egyikünk se mozdul.- Én nem sokmindent jegyeztem meg, csak egyetlen egy dolgot. És azóta is képtelen vagyok elfelejteni. A legrosszabb és a legszebb pillanataimban is itt lebeg a szemem előtt, és félek, hogy egyszer elfelejtem, ezért időről időre felidézem azt az estét. - Idétlenül hadonászok a szemem előtt. - Amikor elindultam aznap, egész úton veszekedtem Britannyvel, mert valami srác miatt indult el, engem meg nem akart a koleszban hagyni porosodni, de tudod, ha akkor nem rángat el, akkor most...teljesen elveszett lennék. Talán jónéhány kilóval könnyebb lennék, és egy csendes, ingerszegény házasságban élnék, vagy eljárnék szombatonként valami könyvklubba, ahol epekedve hallgatnám mások boldog történetét. Niall, én aznap este azt éreztem, hogy belémcsapott egy kurva villám - a számhoz kapom a kezem. Rég használtam már ilyen szavakat, és bár azt a célt szolgálja jelenleg a káromkodásom, hogy elmélyítsem a szavaim jelentését, és hogy nyomatékosítsam a mondanivalómat, mégis furcsa magamtól hallani.<br />
- Eire..- felelmelem a kezem, ezzel beléfojtom a szót.<br />
- Ne, Niall, engedd meg kérlek, hogy ezt elmondjam, mert különben soha többé nem leszek elég bátor ehhez. - Megköszörülöm a torkom, és egy pillnatra becsukom a szemem. Felidézem a hideget, a talpam alatt ropogó havat és a csípős szelet. A busz ablaka belülről jegesedett, és nekünk legalább tíz percet kellett ott töltenünk, ezért elkezdtem üvegből inni a vodkát, így mire odaértünk a buliba, már kettőslátásom volt és rongylábam. - Semmit sem fogtam fel az egész estéből, csak azt, hogy amikor beléptem, és megszabadultam a sálamtól és a szemüvegemtől, ami tiszta pára volt, hallottam a hangod. Ismerhettél valakit, mert túl közvetlen voltál, viszont túlságosan is józan hozzám képest. Közelebb kellett mennem hozzád, ezért elkezdtem szidni a telet, amivel kapcsolatban minden egyes szavam igaz volt, hiszen tudod nagyon jól, mennyire utálom, de akkor nem a túláradó őszinteségem miatt tettem, hanem mert részeg voltam, és nem láttalak rendesen, viszont a nevetésed...a nevetésed visszhangzott a fülemben, és szívesen lettem volna annak a fekete hajú lánynak a helyében, akit előtte ölelgettél. Utáltalak, amiért nem a magamfajtával kezdtél ki, és olyan nagyon nehezemre esett téged eltaszítani. Nem akartam, hogy meglásd rajtam a bizontalanságot, és hogy a találkozásunk pillanatában megtudd, mennyire odáig voltam érted. Ezért ittam még többet, viszont kiderült számomra, hogy mindenkinél jobban bírjuk az italt, és Niall, édes Istenem, nálam boldogabb ember nem volt az egész városban, amikor kettesben maradtunk hajnalban a teraszon, és elkezdtél hóval dobálni. Érted? Engem! Nem maradtál ott a haverjaiddal, és a lány is eltűnt. Nyertem. És a nyereményem egy sokkal jobb, kalandosabb, izgalmasabb élet, mint amilyet valaha el tudtam volna képzelni.<br />
Mostanra elegendő erőt gyűjtöttem, és teszek egy bátortalan lépést felé. Kék szemeivel meredten bámul, és látszólag egy hangot se tudna kiadni magából. De ez nem baj, sőt. Talán így még könnyebb folytatnom most, hogy látom, mennyire megleptem.<br />
- És ezt mind tőled kaptam, Niall. A jót, a rosszat, a legádázabb rémálmaimat okoztad, és életem legnagyobb ajándékát kaptam a szerelmeden túl, a lányunkat, Soniát, és ezért soha nem lehetek elég hálás. Köszönöm, Niall. És azt is, hogy nem utáltál meg, és nem engedted, hogy elváljak tőled, csak azért, mert belebolondultam a szülésbe meg minden szarságba. Nem számít semmit, és nem is érdekel, hogy ki küldte azt a rohadt virágot, amíg minden este hazajössz hozzám, és - itt, ezen a ponton viszont befogom a szám. Jobban mondva, kénytelen vagyok, mert Niall egy ugrással előttem terem, mindkét kezével a derekamat szorongatja, és megcsókol. Nem túl erőszakosan, de nem finomkodik. A könnyek patakokban folynak végig az arcomon, és amint felocsúdok, azonnal körbefogom a nyakát mindkét karommal. Olyan közel húzom magamhoz, amennyire csak tudom, lábujjhegyre állok, amitől belenevet a csókunkba.<br />
- Szeretlek te kis hülye - elszakad tőlem, és csak egészen messziről hallom a szavait, mert ég a tüdőm, és homályosan látok a hirtelen megugró adrenalintól.- Őrülten szeretlek, mindig és mindörökké.<br />
- Szavadon foglak - egy apró puszit adok csak a szája szélére, semmi többet, de tudom, hogy már elmondtam mindent, amit akartam, és tudja, mit érzek, mert rajta is végigfut az elektromosság, érzem, hogy libabőrös a karja, és ugyan úgy kapkodja a levegőt, mint én.<br />
Egy ideig nem mozdulunk, csak én birizgálom a haját, miközben a szemébe nézek, ő meg csak rosszallóan rázza a fejét, néha vigyorogva nyom egy csókot a számra. Így telnek a percek, és mikor már majdnem belefeledkeznénk a másikba, abba, hogy mennyire hihetetlenül egyszerű lett volna már korábban is megtennünk ezeket a lépéseket, meghallom felsírni Soniát. El akarok lépni előle, kiszakadni az öleléséből, hogy azonnal elindulhassak az emeletre, nem enged.<br />
- Csak egy pillanat - kérlel, és megcsókol, újra meg újra.<br />
- Niall, a lányod bőg. - Nevetek, pedig nem kéne.- Meg kellene vígasztalnod.<br />
- Tudom - továbbra sem mozdul, nem csinál semmit.<br />
- Indulj már! - Idétlen vigyorral a képemen nyújtom ki a kezem, és mutatok a lépcső felé.- Nyomás!<br />
- Jó - megragadja a kezem, és maga után húz.- Gyere velem.<br />
Persze, hogy követem! Krisztusom, bolond lennék ezek után futni hagyni, egyedül felmenni és megvárni, hogy elaltassa megint a lányunkat.<br />
Megint úgy sietünk hozzá, mint régen, összekulcsolt ujjakkal, az éjszaka közepén.<br />
- Semmi baj, semmi baj - kiemeli a kiságyból a rugdalózó kislányt, kissé hátradőlve fekteti a melkasára.- Itt van apa, semmi baj.<br />
A keserves csuklás ellenére sem tudom levakarni a boldogságom, és csillogó szemmel nézem Niallt. A szerelmem, a zenészem, a gyermekem apja, a férjem, a legjobb barátom.<br />
<br /></div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-69186529111090230282017-09-02T17:39:00.002+02:002017-09-08T20:47:33.641+02:0043. Itt az idő<div style="text-align: center;">
<b>Eire</b></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Megilletődve ácsorgok a szobában, amíg azt várom, hogy Niall visszaérjen a földszintről. Hallom, ahogy pakolászik, keresgél, és amikor leejt valamit a padlóra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ijesztő, mennyivel tisztább a tudatom, ha kellő távolságra kerülök tőle. Ilyenkor az egész zűrzavar, amit az agyamban és az idegeim közt előidéz, hirtelen eltűnik, mintha elvágták volna. Letisztulnak a dolgok, és pontosan emiatt idegeskedek is. Egyszerűbbek a gondjaim, de egyúttal sokkal több is lesz.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mi lesz, ha kiderül, mégsem tőle van a virág? Ez a legégetőbb probléma, és nem tudok elmenni amellett a végtelenül ésszerű és reális következmény mellett, hogy kérdőre von, kivel találkoztam, amíg távol volt. Persze örülnék egy picit a féltékenységének, mert az azt jelentené, hogy jelent neki még valamit, ami kettőnk közt van, de jobban örülnék annak, ha a karjaiban aludnék el és a szeretete jeléül betakarna hajnalban és a hátam simogatná, minthogy frászt kapjon és csapkodni kezdjen. Szóval veszekedés helyett akár folytathatnánk is a délután történteket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem találtam, csak ezt - egy már felbontott, félig üres kakaós kekszes zacskót lóbál a kezében.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nekem ez is jó - mindketten a másikhoz közelítünk, és egyáltalán nem olyan nehéz elvenni tőle a nasit és elfogadni tőle a szám szélére célzott, bátortalan puszit. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mintha nem hagytuk volna ki az ilyen estéket az elmúlt hónapokban, mindketten a saját oldalunkon mászunk fel az ágyra. Niall a kezembe adja a papírszalvétába tekert evőszereket, és szinte azonnal kevergetni kezdjük az egyébként már közel sem forró instantlevest.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi az? - az arcomhoz kapom a kezem, amint megérzem magamon a tekintetét.- Van valami a..?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, csak..mindegy - megrázza a fejét és enni kezd. Nem kérdezek vissza, ha akarja, majd elmondja mire gondol. Ha faggatom, csak ideges lesz.- Azon gondolkodtam, mi történhetett ma.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy pillanatra lefagyok. Sejthettem volna, hogy nem tudunk csak úgy, szó nélkül beletörődni a mostani állapotba, pedig én baromira örülnék ennek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mármint. Van valami baj? Nyomaszt valami? Olyan furcsa volt az arcod lent is, mielőtt feljöttél fürdeni.- A szemébe nézve nem látok mást, csak őszinte aggodalmat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Niall. - Leteszem a kanalam, és felé fordulok. - Te küldtél nekem virágot?</div>
<div style="text-align: justify;">
Most rajta a sor, hogy megálljon a mozgásban és visszafojtott lélegzettel nézzen rám.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem baj, ha nem, vagyis, reménykedtem, hogy senki sem akar az én magánéletemmel foglalkozni, csak kaptam egy csokrot, és se egy név, se egy monogram, semmi nem volt rajta. Harry beugrott koradélután, azt mondta ma nem sokat voltál bent, és egész délután azt mondogattam magamban, hogy tőled van, hátha attól valósággá válik. De félek, hogy valaki más küldte, ami már csak azért sem jó, mert ezek szerint a kérésem nélkül foglalkozik velem, másrészt roppant kellemetlen, hogy egy ismeretlen ajándékát tartogatom az ablakomban.</div>
<div style="text-align: justify;">
A tekintete a két szemem és a gesztikuláló karjaim közt cikáznak. Semmi jele, hogy a közeljövőben mosolyogna.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Basszus! Nem te küldted! - elrejtem az arcom, hogy ne lássa, mennyire vörös, és én sem akarom látni, ha esetleg kétségbe esne.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sajnálom, nem.- Ez minden, amit mond, majd hallom, ahogy tovább kanalazza a vacsoráját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én sajnálom, hogy megkérdeztem. </div>
<div style="text-align: justify;">
Tényleg bűnösnek érzem magam, amiért látszólag tönkre tettem a randi estünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, örülök, hogy szóltál. Lehet, hogy csak...- mély levevőt vesz, nehezére esik kimondani.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Zayn? - befejezem helyette a mondatot, mert szemmel láthatóan szenved, amiért ki kell ejtenie a nevét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, ő.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem hiszem - tehetetlenségemben piszkálni lezdem a tál szélét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kicsim?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem tudom, ki más küldhette. Vagy is, nem számít, tudod? Nem érdekel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom - sokkal csendesebben beszélünk. A beszélgetés ezen részét lezárja annyival, hogy felém dől, ajkait a homlokomra tapasztja és hosszú, elnyújtott csókot hagy a bőrömön. Beleborzongok, és egy szemvillanás alatt megváltozik minden. </div>
<div style="text-align: justify;">
Megérzem a közelgő őszt, ahogy a résnyire nyitva hagyott ablakon át kúszik be a hűvös, de a felkarom, ami a legközelebb van a férjemhez, szinte lángol és minden apró sejtem ordít bennem, hogy húzódjak már közelebb végre. Ha nem lennék éhes, és nem lenne tele az ágyunk a vacsoránkkal, egész biztosan bekönyörégném magam az ölelésébe, hogy ne fázzak. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Na jó, most nagyon bizarr ez a csend - szólal meg és kényszeredetten elneveti magát. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen. - Közel sem hősiesen lehajtom a fejem és addig lapátolom magamba a levest, amíg az utolsó cseppig el nem fogyasztom. Tudom, hogy mondanom kéne még valamit, de nem tudok. Képtelenség bármi értelmeset mondani, pláne azok után, hogy Niall már kimondta, ami nyilvánvaló. Kínos vagy sem, ettől a virág mizériától zátonyra futott a beszélgetésünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<b>Niall</b></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Fél szemmel a kocsim jobb első kerekét figyelem, amíg Eire gondosan összehajtogatja a papírdobozokat és a szelektívbe dobja. Késő van már, ahhoz mindenképp, hogy megpróbáljam megmagyarázni magamnak, miért találtam ki, hogy hozzuk le a kocsifeljáró mellé a szemetet. De így talán lesz alkalmunk újra értelmes beszélgetést folytatni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ennyi. - Látványosan felsóhajt, kezeit a pulóvere zsebébe dugja.</div>
<div style="text-align: justify;">
A kezemben lóbált zsákot is a többi közé dobom, és azt mondogatom magamban, ez mennyire normális. Teljesen álagos, hogy ezt csináják az emberek. És tökre rendbe van, hogy egy majdnem romantikus vacsora után lerángatom a feleségem az emeletről, hogy kidobjuk a szemetet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bemegyek, megnézem Soniat - tétován áll, és vár a válaszomra. Csak biccentek, hagyom, hogy egyedül menjen, és amíg ő a lépcsőn felfelé megy, és átsétálok a kertbe, és kényelembe helyezem magam a fűben. </div>
<div style="text-align: justify;">
Ha dohányoznék, most biztosan elszívnék vagy fél dobozzal, de még a gondolatától is rosszul vagyok, így csak tépkedem a tökéletesen zöld gyepet. Szálankét szedem őket, hogy aztán néhány centire dobáljam. Zavar, hogy nem tudok semmit sem az ellen, hogy beálljon a kínos csend kettőnk között, ezért választottam a néhány perc magányt. Azzal viszont nem számoltam, hogy befészkeli magát egy nagyon alattomos és gonosz gondolat a fejembe.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ugyanis sem én, sem a fiúk nem küldtek már évek óta virágot romatikus céllal. Ki az, aki még mindig ilyet csinál? Elcsépelt és nyálas. Túlságosan is az, és biztos vagyok benne, hogy Eire az első pillanatban elolvadt tőle. Tulajdonképpen nem is az a baj, hogy valaki megtette, hanem hogy nem én voltam az a valaki, és ezzel újabb esélyt szalasztottam el. És hiába sorakoztatom fel az összes lehetőséget, nem jövök rá, ki előzhetett meg. Eszembe jut Erin, de kétlem, hogy ez lehetséges lenne, mert mégiscsak egy másik országban él, és szerintem nem tudja Eire semelyik címét vagy elérhetőségét.Meredith pedig aztán végleg kizárt. A nagybátyja? De eddig sem kapott tőlük hasonló meglepetéseket.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kirantom a zsebemből a telefonom, és tárcsázni kezdem Britanny számát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vedd fel, kérlek... - szinte fohásgkodom, és néhány csörgés után meg is hallom nyűgösen köszönni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi van? - nevetnem kell, mert sosem.vette fel ennél kedvesebben a telefont nekem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Küldtél virágot valaha is?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi van? - ismétli kicsit élénkebben. - Biztos, hogy engem akartál ezzel felhívni? Niall, este fél tizenegy van.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom, és igen. Akkor kitől kaphat Eire virágot?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha így kérdezed, akkor gondolom nem tőled - ismét nyugodtabbá válik, bár kevésbé hallatszik álmosnak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bingo! De most komolyan, Brit. Segíts, kérlek!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Harry, Liam, Louis, Zayn, Mark, valami üzleti partner, a fél világ, bárki.- Egy név megüti a fülem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mark? Ki az a Mark? </div>
<div style="text-align: justify;">
- Baszki - a telefont távolabb tartja, de hallom a szitkolózást.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Britanny! Várjunk csak. - Újra normálisan hallom a lélegzetét. - Mark, az a fickó az újságból?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó éjt Niall- ha lennének még vezetékes telefonok, a feleségem barátnője most lendületből csapta volna le.<br />
Igazából ezzel meg is kaptam választ a kérdésemre, mégsem nyugodtam meg. Sőt.<br />
Nem tudom, mások mit látnak belőlünk, voltunk már <i>újdonsültek, újraboldogok, exkluzívak, bátrak, elváltak, </i>de egyiket sem tudtam magunkra aggatni úgy igazán. Ahogy a rosszat, úgy a jót sem. Mi, Eire és én már a kapcsolatunk elején többek voltunk annál, amit láttak, mert senki, még a legjobb barátaim sem tudták, mi történik velem, amikor nincs velem. Zavartan beszéltem, elkalandoztam, és hiányérzetem volt. Most pedig, hogy felkaptak valami ostoba híresztelést, miszerint elválunk, egyenesen nevetségessé vált számomra ez az egész. Nem mintha pár hete még nem ettől rettegtem volna, de valamiért végig azzal nyugtattam és vígasgtaltam magam, hogy nem lenne képes rá egyikünk sem, mert nem tudunk élni a másik nélkül. Még ha vitázunk is.<br />
- Niall? - a terasz felől meghallom a hangját, és rögtön felpattanok a nyirkos fűről.- Itt vagy? Nem tudtam, hová tűntél. - Karjában a hüppögő lányommal közeledik felém, és egy szó vagy fintor nélkül elkezdi ledörzsölni az apró fűszálakat a lábamról.- Mit csináltál?<br />
- Csak telefonáltam, és tépkedtem a füvet. - elhessegetem a kezét, elvégre felnőtt vagyok, és nem akarom, hogy Sonia ringatása közben még a koszos nadrágommal is foglalkoznia kelljen.<br />
- Viszont van egy kis baj - nem tudom eldönteni, mekkora ez a "kis baj", mert nem látom a sötétben az arcát.<br />
- Mi? Micsoda?<br />
- Sonianak hőemelkedése van, de már mindketten ittunk, és..- nem tűnik annyira kétségbeesettnek, mint amennyire szokott, de ezt is betudom a csillagos égnek.<br />
- Baszki. - Csak úgy kibukik belőlem, de azonnal a számra is csapok.<br />
- Jó, igazából nem vészes, lehet feleslegesen vinnénk orvoshoz, pláne most, de ha nem megy le magától, akkor hosszú éjszakánk lesz.<br />
- Nem baj. - Megsimogatom Sonia puha haját, és nevetve konstatálom, hogy a fejét rángatva tiltakozik.- Ó, elnézést hölgyem, hogy megzavartam.<br />
Elkapom a pillanatot, amikor Eire elneveti magát, megjelennek a gödrök az arcán és a ráncok a szeme alatt.<br />
Annyira szép ilyenkor. Akkor is gyönyörűnek látom, amikor morcos, vagy ideges, de ilyenkor csupa báj. Olyan, mint amikor beleszerettem.<br />
- Rég láttalak ilyennek - egyik ujjammal belefúrok az arcába, de ő is, ahogy a lányom ellenkezik az érintésem ellen.- Mi van veletek!? Nők.<br />
- Tudod..arra gondoltam - kezd bele még mindig mosolyogva- Hogy játszhatnál neki valamit. Hátha attól megnyugszik.<br />
- Itt kint? - bármikor képes lennék dalra fakadni a lányom kedvéért, akár a Trafalgar mértani közepén is, nemhogy a saját kertemben.<br />
- Nem muszáj - intenzívebben kezdi ringatni Soniat, aki láthatóan egyre nyűgösebb, de nem tud elaludni, amíg nem hat a gyógyszere.<br />
- Várjatok meg a teraszon, mindjárt jövök.<br />
Itt az idő. Ha már nem nekem jutott eszembe az a rohadt virág, hát adok valamit, amivel mindkét szerelmemnek adhatok valamit, amit soha senki mástól nem kaphatnak meg.<br />
Kettesével veszem a lépcsőfokokat, remegve nyúlok a gitárom után. Pontosan azt veszem el, aminek segítségével megírtam a dalt.</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-8313902606173771772017-08-26T23:30:00.000+02:002017-08-28T22:29:30.624+02:0042. Lehetnénk ilyenek is<div dir="ltr" style="text-align: center;">
<b>Niall</b></div>
<div dir="ltr">
<br /></div>
<div dir="ltr">
</div>
<div style="text-align: justify;">
Órákon át ki sem mozdulunk ebből a kényelmes helyzetből, amiben mindketten csak arra figyelünk, Sonia hogyan mozog, és nevetünk azon, ahogy bohóckodik. A kezem elidőzik néha Eire karján és derekán, ő pedig nem húzódik el, csak csendesen beleolvad az ölelésbe, amikor épp úgy tarja kedve. Így tudnék maradni az idők végzetéig, a feleségem és a lányom közt, csak úgy elnyúlva. Sokáig nem gondolok semmire és senkire, ami és aki nincs itt, és ez kényelmesebb, mint bármelyik színpad vagy stúdió.</div>
<div style="text-align: justify;">
Eszembe jut a dal, amit még azóta sem fejeztem be, hogy milyen dühösen álltam neki, és mennyit sírtam, amikor feladtam a komponálását. Felötlik bennem, vajon mit szólna hozzá, ha megmutatnám neki, ha helyette a gitáromat venném ölbe a hálószobában, és csak egyszerűen pengetni kezdeném a dallamot, amit már oly' sokszor átvariáltam, teletűzdeltem félhangokkal, amitől minden alkalommal libabőrös leszek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nézd, nézd - boldogan rángatja meg a kezem, és az ujjai nyomán szinte lángolni kezd a bőröm.- Figyelj!</div>
<div style="text-align: justify;">
Felkapom a fejem, és döbbenten nézem, ahogy a lányom megkapaszkodik a vaskos dohányzóasztal lábába és tanclépéseket imitálva tolja fel magát két lábra. Kicsit fordítottan, ügyetlenül, de végig vigyorog, és amikor sikerül kis terpeszben megállnia, egy helyben totyogni kezd és tapsikolni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Meg sem tudok szólalni hirtelen, a szavak beragadnak a tüdőmbe. Mérhetetlen büszkeség árasztja el a mellkasom, szétfeszíti a bordáimat. Ez az én lányom! Aki még mindig olyan picike, ártatlan és aki jó úton halad élete első lépései felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mindketten felpattanunk, de én érek előbb Sonia mellé. Benyúlok a két karja alá, és felkapom az ölembe, hogy addig puszilgathassam az arcát és a pocakját, amíg el nem fogy a levegőm vagy el nem kezd csuklani a nevetéstől.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Olyan nagy már - újabb meglepetés ér, amikor Eire nekidől a hátamnak, és megérzem a bőrömön, ahogy nekemfeszül az inge, mikor beszívja a levegőt. A karjai hanyagul ölelik át a derekam, hogy megfoghassa Sonia talpát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen - hirtelen csak ennyit tudok kibökni, de szinte rögtön eszembe jut a kérdés: - Mi legyen a szülinapján?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem tudom, de már én is gondolkodtam. - Elcsendesedik. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Az első szülinapja - kicsit meg is hatódom, ahogy kimondom ezeket a szavakat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy éve ilyenkor már tűkön ülve vártam a nagy pillanatot, amikor megcsörren a telefonom, vagy Eire megszorítja a karom álmomban, és azt hittem felkészültem mindenre. Reggelente percekig csak néztem a feleségem hatalmas pocakját, hogy mennyire nem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Emlékszem, milyen cuki volt, amikor felcsúszott a pólója vagy felhajtotta a nyár kellős közepén és kivillant a köldöke. Hihetetlen volt, hogy a túlsó felén egy aprócska élet van, saját szívritmussal. </div>
<div style="text-align: justify;">
Minden nap másképp képzeltem el Soniat, pláne akkor, amikor még nem tudtuk, kisfiú vagy kislány lesz. Több oldalnyi nevet írtam össze, az őrületbe kergetve ezzel mindenkit magam körül. Louist nagyjából tízpercenként zaklattam, amikor nem volt a közelemben, mert mások már szóba sem akartak velem állni, ha ezekről dumáltam, Harry sokat volt távol, de igyekezett a rendelkezésemre állni, ahogy Liam is, amikor pánikba estem. Amikor pedig eljött az a bizonyos pillanat, meg sem tudtam szólalni, ha mégis, kétségbeesetten kiabáltam. Eire már rég bent volt, egy hete nyomta az ágyat, a nap huszonnégy órájában mellette volt valaki, és folyamatosan orvosok és ápolónők fontoskodtak, kérdezgették, hogy érzi magát. Ő addigra hozzászokott, hogy csak akkor nem faggatják, mikor alszik, engem viszont rettenetesen zavart, hogy nem lehetek olan közel a feleségemhez, amenyire csak lehet, nem foghatom állandóan a kezét, és egymást követik az ostoba kérdések. Elüvöltöttem magam a folyosó kellős közepén, hogy még az épület legtávolabbi pontján is mindenki kritálytisztán hallhassa, Niall Horan egyáltalán nincs jól, és két személyes rekordot is tartok, sírásban valamint öklendezésben. Percenként elkapott az ájulás, Liam és Louis pedig amint megroggyant a lábam, elkaptak, felpofoztak, vizet öntöttek a nyakamba, és kitartottak mellettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi baj? - összerezzenek a hangjától. Megfogja a könyököm, amitől azonnal végigszalad az idegpályámon a finom elektromosság. A bőröm zsibbadni kezd. </div>
<div style="text-align: justify;">
Ismerem ezt az érzést, még abból az időből, amikor Eire szemében én voltam a tökéletes férfi és olyan szörnyen szerelmes volt belém, hogy akárhányszor rámnézett, a pupillái kitágultak és a hatalmas fekete körökben tisztán láttam magam. Remélem ezt ő is észrevette, akárhányszor a szemembe nézett, mert szonte biztos vagyok abban , hogy én legalább ennyire csillogó tekintettel néztem rá. A szivem csordultig tele lett boldogsággal és sellőporral, hangozzék ez bármilyen furán.</div>
<div style="text-align: justify;">
Igazából most kellene elérkeznie a pillanatnak, ami tönkre teszi ezt az idillt. Túl rég óta érzem magam kellemesen a közelében, szóval most vagy megszólal a mobilom, vagy Eire kisétál a nappaliból egy megveszekedett szó nélkül.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elgondolkodtam- válaszolom gyorsan, mielőtt kínossá válna a csend.</div>
<div style="text-align: justify;">
Valóban ellep tőlem, amitől hirtelen fázni kezdek. Már nem melegíti a hátam az ő felsőteste, nem csiklandoznak a mandzsettái, nem érzem, ahogy levegőt vesz. Rohadtul kényelmetlené válik az ácsorgás, és ha egy fokkal bátrabb lennék, letenném Soniát a szőnyegre, hogy a feleségem visszahúzhassam a helyére és hosszan, szorosan maghoz ölelném. De ezt még nem lehet. Ehelyett a lányom nyakába fúrom az arcom, szaggatottan fújom ki a levegőt, Sonia pedig erre az ütemre kezd kuncogni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tizenegy csodálatos, küzdelmekkel teli hónapja ez a hang a legédesebb nekem, és pontosan azt érzem ezzel az apró emberrel kapcsolatban, mint az anyjával. Határtalan szeretetet, ami olyan erős, hogy még a hónapokon át tartó veszekedés után is megtalálta az útját, kiverekedte magát a mocsokból, és képes vagyok, ha ez egyáltalán lehetséges, még jobban szeretni a lányom attól, hogy végigjárta velünk eddig ezt az utat, és mindig megajándékozott a mosolyával, még akkor is, amikor Eiret napokig nem láttam csak sírni és vagdalkozni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Komolyan, Niall, minden rendben? - felkapom a fejem. A feleségem hangja olyan lágy, barátságos és érdeklődő, hogy hirtelen el sem hiszem, hogy valóban vele vagyok egy helyiségben. De senki más nincs itt, aki beszélni tudna, így elfogadom, hogy ő beszél így hozzám.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, mondom, csak elgondolkodtam - gyenge félmosolyra húzom a szám, és megfogom Sonia felém kapó kezecskéjét.- Eszembe jutott, mennyi kínos dolgot műveltem a kórházban tavaly.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Értem. Azt hittem van valami baj - kissé csalódottnak látszik. Félrebillentem a fejem, és a kérdés úgy bukik belőlem ki, hogy időm sincs átgondolni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé, ne legyél elkenődve. Eire, mi az? - szabad karommal felé nyúlok, az ujjbegyeimmel végigsimítok az arcán.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem vagyok. - Megköszörüli a torkát, és a büszke tartását elhajítja magától. Megereszkedett vállal támaszkodik a kanapé hátának, lábait bokánál keresztezve. - Rendelünk vacsorát? Nincs kedvem most a konyhában piszmogni - arcát félig a tenyerébe temetve néz rám. Gyűrűje mögül villantja rám egy tizedmásodpercre a tekintetét, és még elkapom, ahogy átszalad rajta a csalódás.</div>
<div style="text-align: justify;">
De miért? Mit tettem? Vagy mit nem? </div>
<div style="text-align: justify;">
Megőrít ezzel, kétségbeesetten kutatom a választ némán, továbbra is az arcát fürkészve.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Persze. Mármint, nekem megfelel. - Kis habozás után mozdulok csak meg. Teszek felé egy lépést, Sonia mocorgásától elég bénán mozgok, de sikerül megdörzsölnöm a felkarját. - Mit kérsz? Ha gondolod megrendelem, addig öltözz át valami kényelmesebbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mindegy, amit szeretnél - remélem ez csak a hirtelen, mindent elsöprő fáradtság. Mély levegőt vesz, ellöki magát a háttámlától és esküdni mernék, hogy a kezem után nyúl.- Köszönöm.</div>
<div style="text-align: justify;">
Látom fellépdelni a lépcsőn, lomhán kapkodja lábait fokról fokra, a jókedvét maga után rángatja, ami lemaradt valahol mögötte.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sosem szerettem így látni, mert amikor megismertem, életvidám, boldog és kicsit őrült volt. A mosolya folyton ott bujkált a szája szélén. Nem volt számára olyan, hogy kínos, inkább kivágta magát a kellemetlen helyzetekből szarkazmussal vagy valami szóviccel. Sosem volt ennyire lehangolt, még akkor sem, amikor hozzám költözött. Mostanra viszont sikerült őt tönkre tennem, ami miatt utálom is magam rendesen. Minden bizonnyal benne van a kezem a dologban, és bárcsak tudnék ezen változtatni! Ha lenne erre képlet, megtennék bármit, csak hogy visszakapjam azt a nőt, aki képes volt az első pillantásával levenni engem a lábamról, és még akkor el is rabolta a szívem. Elég volt egy hangos kacaj, egy spicces botlás, a felemelt hangja, néhány nyomdafestéket nem tűrő szó, és már zsebre is vágott. Csak álltam, meg sem tudtam szólalni, és ha valaki beszélt hozzám, bólogattam. Minden kérdésre igenlően hümmögtem, még akkor is, ha ez nem volt válasz. Mert csak őt láttam, minden és mindenki más megszűnt létezni, és igazság szerint ez még mindig így van. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor néhány hete hazajött, és mi Harryvel itthon babáztunk egész nap, akkor is, ugyan így ment fel a lépcsőn, én pedig semmi mást nem láttam, csak a feleségemet. Ilyenkor néha a lányomról is megfeledkezem, mint most is, éa csak a hangja ránt vissza a valóságba.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bocsánat, Hercegnőm - nevetve fújok bele a köldökébe, majd leteszem a szőnyegre a játékai közé, amíg kikeresem a legközelebbi pizzázó telefonszámát, és rendelek valami egyszerű vacsorát.<br />
<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
<b>Eire</b></div>
<br />
Bezárom magam után a fürdőszoba ajtaját, a levetett ruháimat gondosan begyűröm a többi szennyes közé, hogy aztán egy köntösbe bújva várjam meg, míg megtelik a kád forró vízzel.</div>
<div style="text-align: justify;">
Most először bánom, hogy itt van Sonia, vagy hogy nem idős annyira, hogy átküldjem valamelyik barátnőjéhez, mert szívesen írnék egy SMS-t Niallnak. Szeretném, ha itt lenne, ülne mellettem a kád szélén, és szakértő szemmel válogatna a különböző habfürdők közt, vagy a hajamat birizgálná, míg én a mellkasának dőlök és csak pihenhetnénk az illatos kavalkádban.</div>
<div style="text-align: justify;">
De ennek nem most jött el az ideje, sőt, ez jelenleg az utolsó, amit megtehetnék. Be kell érnem a parányi bátorságommal, amivel megcsókoltam, a tettetett nyugalmammal, amivel hozzábújtam, és a mérhetetlen önkontrollommal, amiért nem kaptam hisztériás rohamot, amiért mindezt meg tudtam csinálni az aggodalom legapróbb jele nélkül. Magam előtt nem titkolhatom, azt vártam, hogy megkérdezze, tetszett-e a virág, de többek közt ez sem történt meg. Vajon miért? Elfelejtette volna? Már csak nem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem akarom, hogy kiderüljön, valaki más lepett meg, akkor sem, ha az történetesen Zayn vagy Liam. Nem. Ha nem a férjemtől van, akkor nem ér semmit, még úgy sem, hogy gyönyörű, színes, vidám, és imádom. Azt meg végképp képtelen lennék feldolgozni, ha Mark küldte volna, vagy valaki az irodából. Ettől szinte biztos kiborulnék, sőt, valószínűleg jelenetet is rendeznék, méghozzá a földszinti folyosók egyikén, ahonnan mindenfelé jól terjed a hang, hogy mindenki meghallja, nincs szükségem szánalomra meg sajnálatra, csak a férjemre.</div>
<div style="text-align: justify;">
A vérnyomásom feljebb szökik, kapkodva veszem a levegőt a saját magamnak kifejtett gondolatmenetem végett. Kibújok a köntösből, nyakig merülök a vízben, és megpróbálok minden erőmmel a relaxálásra összpontosítani. Sűrű, párás a levegő, szinte harapni lehet, de nem bánom. Kihasználom, és nehéz, mély levegőket veszek, sorra egymás után. Addig ismételem, amíg úgy nem érzem, hogy képes lennék megállni stabilan a két lábamon, közben a szemeim automatikusan lecsukódnak.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem alszom, csak elmerülök az emlékeimben, sőt, a jó emlékeimben. Tudatosan választok ki egyet, egy konkrétat.</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Huszonegy évesen már tudtam, hogy nekem nem kell más, csak Niall. Még akkor is, ha borzalmasan viselkedik, akaratos és nyafka. Úgy kellett, ahogy van, a makacsságával meg a hülye allűrökkel együtt. Az otthon töltött hetek egyikén fáradtan estem be a régi otthonom ajtaján, lerúgtam a cipőmet, és közben rángattam a farmer kabátomat, hátha attól hamarabb megszabadulok tőlük. Két hete nem hallottam akkor felőle. Azt hittem, csak én érzek iránta így, és meg sem lepődtem volna, ha feltűnik valahol egy gyönyörű, hosszú szőke hajú modell lánnyal. </i><br />
<i>Mérges, és bosszús vagyok, teljesen hülyének érzem magam, amiért egy megveszekedett percre is azt gondoltam, megérdemlek valakit, aki olyan, mint Niall, mert bár idióta és gyerekes, mégis a valaha élt legkedvesebb ember, és bármennyire is próbál keménynek látszani, a nyakamat tenném rá, hogy a légynek sem tudna ártani. Direkt nem.</i><br />
<i>Anya a nappaliban olvasgatott, unottan lapozgatott a helyi újság rovatai közt cikázva, és félvállról, rám sem pillatva közölte, kaptam valamit. Kedvetlenül zárkóztam a szobámba, és csak percekkel később tűnt fel az asztalomon heverő virág. Három szál pink színű rózsa, egy kis cetlivel, amiben a bocsánatomért esedezik, de épp nagybácsi lett, és teljesen megfeledkezett a külvilágról.</i><br />
Akkor kaptam tőle először ajándékot. Ez néhány héttel Szilveszter után volt, egy szokatlanul meleg tavaszi napon. Alig másfél héttel az előtt, hogy összepakoltam volna a holmim és beszálltam volna a hatalmas, fekete autójába.<br />
Szeretek ezekre az időkre emlékezni. Amikor még minden együtt töltött napunk egy randevú volt, esténként összebújva ettük az instantlevest kis, zöld tálakból, és addig filmeztünk, amíg el nem aludtunk, vagy csak elindultunk céltalanul a városba szórakozni. Ezek sokkal különlegesebb esték voltak, mint mikor a vörös szőnyegen vonult végig, kiegyenesített háttal, és mikor túlesett az összes sznob, reklámoktól hemzsegő plakát előtti fotózáson, természetes mosollyal repült felém, lazán átfogta a derekam. Ugyan úgy nézett rám, mintha a kanapén fetrengenénk, de mégsem volt az igazi.<br />
De nem kérhetem, hogy adjon fel mindent végleg, pláne nem miattam. El kellene fogadnom most már végleg, hogy ha ki is békülünk teljes mértékben és végleg, akkor sem sajátíthatom ki. Csak ahhoz van jogom, hogy életünk végéig mellette maradjak, és biztosítsam afelől, hogy támogatom. Még akkor is, ha egy igazi sárkány vagyok, egy elviselhetetlen, ketyegő bomba.<br />
Kipattannak a szemeim, fázik a vállam, és fogalmam sincs, mennyi idő telt el. Leengedem a fürdővizem, gyorsan lezuhanyzom forró vízzel, hogy ne fázzak, magam köré csavarom a törölközőm, és kirongyolok a hálószobába. Niall ott ül, az ágyon két tálca, rajta egy-egy zöld tálka, távolabb két dobozos paradicsomos penne, egy üveg bor és a bekapcsolt babafigyelő.<br />
- Gondoltam itt kényelmesebb, ha esetleg fáradt lennél - kibuggyan egy könnycsepp a bal szemem alsó sarkában. Megszólalni sem tudok, csak bátortalanul lépek egyet felé, a kezemet kinyújtott tenyerébe illesztem.<br />
Elmosolyodok, és végig egymás szemébe nézünk, miközben feláll. Csak akkor hunyom le újra a szemem, amikor homlokon csókol.<br />
- Leszaladok szalvétáért. Öltözz fel, mielőtt megfázol - rutinszerűen megölel, ajkait egy másodpercre az enyémre tapasztja. Menne, el akar rohanni, mintha ez valami elcseszett bűn lenne.<br />
Gondolatban összecsomagolom minden félelmem és aggodalmam, tenyerem az arcára vezetem. Épp csak hozzáérek az ujjbegyeimmel, de már érzem, hogy megremeg a lába. Veszek egy mély levegőt, meg némi merészséget és rendesen megcsókolom őt. Pont úgy, ahogy megérdemelné minden egyes nap, mindig, amikor ennyire kedves, figyelmes. Mindig, amikor valóban úgy viselkedik, mintha a férjem lenne, és igyekezne kimutatni az irántam érzett szerelmének darabkáit.<br />
- Niall - szólítom meg, miközben még mindig csukva van a szeme. Végigrajzolom a szemöldöke vonalát. - Lehetne ilyen minden nap.<br />
- Igen. - Elmosolyodik. - Lehetnénk ilyenek is, de nem szeretjük, ha valami túl egyszerű.<br />
- Igaz. - Megvonom a vállam. - Hozol fel csokit?<br />
Válaszul csak hümmög, és könnyed léptekkel szökdécsel ki, én meg csak vigyorgok, törölközőbe csavarva, és teljesen izgatottá válok, hogy most tulajdonképpen randizni fogok a férjemmel, méghozzá melegítő nadrágban és topban.</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-10128405169155526222017-08-18T01:33:00.001+02:002017-08-18T01:33:37.706+02:0041. Ajándék<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<b>Eire</b></div>
</div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
</div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
Másnap a lányom nélkül indulok el, korábban, mint kéne. Kerülő úton kocsikázok el a munkahelyemre, de túl sok időm van, ami csupán arra jó, hogy elmerüljek a gondolataimban. Talán túl mélyen.<br />
Minden egyes perc, amit Sonia nélkül töltök szinte
teljesen üres, egy átlátszó maszlag. Ma nincs kedvem bájosan mosolyogni másokra
a folyosón, és egy jó szavam sincs senkihez, amit egyedül én értek. A kávé
keserű, a szék kényelmetlen, zavar a rendetlenség körülöttem és idegesítenek az
asztalomon felhalmozott irattartók. Sikítani tudnék, olyan sok dolgom lenne,
ehelyett inkább csak ülök, bámulom a falat, és ha elzsibbad a kezem, a másikra hajtom
a fejem, és nézem tovább a semmit.</div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="text-indent: -18pt;">- Mrs Horan? – az ajtó felé kapom a fejem, és
meglepve pislogok az idegenre.</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="text-indent: -18pt;">- Én vagyok, miben segíthetek? – nem tudom hová
tenni a felbukkanását, és úgy teszek, mintha nagyon belemerültem volna a
munkámba</span><span style="font-size: 7pt; font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">, </span><span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">pedig ma még egyszer sem vettem fel a telefont.</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Egy küldeményt hoztam - bátortalanul beljebb lép, és szinte látom magam előtt, ahogy a nyitott irodákban dolgozók felhívták a figyelmét a hirtelen hangulatváltozásaimra.</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Hol kell aláírni? - felpattanok a helyemről, és teszek felé néhány lépést, zsebemből előrántva a tollam, amit mindig magamnál tartok.</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Csak itt - rábök az egyik szaggatott vonalra, ami mellett halványan a teljes nevem olvasható. <i>MRS. Eire Reed-Horan. </i>A látványától libabőrös lesz a karom, de leplezem az idegességem.</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">Gyorsan aláfirkantom, nem is törődöm azzal, hogyan sikerül a szignó, csak megállapítom magamban, hogy ideje lenne leszoknom arról, hogy minden ilyen félhivatalos, már-már felesleges aláírásnál a Horan rövidítést használjam.</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Köszönöm - átnyújt egy újszülött nagyságú, papírba tekert csomagot, és egy biccentést követően már fel is szívódik. Mire elköszönhetnék tőle, már csak a hátát látom, ezért nem is mondok semmit, motyogás helyett viszaülök a székembe, és az ölembe ejtett pakkot óvatosan bontogatni kezdem. Hamar egyértelművé válik, mit rejt a csomagolópapír, mégis, amikor teljes pompájában magam előtt tartom az óriási virágcsokrot, döbbent meghatottsággal tartom a kezemben.</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">A kusza levelek és gondosan betekert szálak közt szövevényes úton találom csak meg a kártyát, de megvan és ez a lényeg. Gőzöm sincs, ki küldhette, de az a valaki nagyon jól tudja, mikor van szükségem egy kis lelki támaszra, vagy egy löketre, hogy ne adjam fel itt és most.</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;"><i>"Mosolyogj!" </i>csupán ennyi áll a kis papíron, nekem mégis hihetetlenül jól esik, mindamellett, hogy továbbra sem tudom, ki áll emögött. A betűk nyomtatottak, aláírás nincs, de még egy betű vagy monogram sem. Sajnálom, hiszen szívesen megköszönném, akárki is küldte, mert talán nem tudja, hogy ez az az apróság - már ha eltekintünk a csokor nagyságától - , ez a gesztus az, ami megmenti a napomat, és a színes virágokban gyönyörködve nagyobb kedvvel esek neki a szerződések átolvasásának, pecsételésének és tovább küldésének.</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Kippkopp - a legutóbbi találkozásunk óta már fel sem tűnik, hogy ha Harry beugrik pár percre, csak hogy a saját szemével láthassa: nem vágtam fel az ereimet, és nem vertem szét a berendezést magam körül.</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Szia - mosolyogva köszöntöm, ő ma az első, aki ilyenben részesül tőlem. Amint belép, hirtelen leesik minden, és belé fojtom a szót. - Köszönöm, nagyon szép!</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Szívesen, de mit? - szélesen vigyorog, azt hiszi, nem tudom, mit eszelt ki a hátam mögött.</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Hát a virágot, Harry! Csodaszépek, és tényleg feldobták a napom, már amennyire ez lehetséges, amikor legszívesebben kiugranék az ablakon - minden erőmmel azon vagyok, hogy humorosan fogjam fel a helyzetem, de hamar be kell látnom, hogy ez nem megy nekem.</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Örülök, ha tetszik, de tényleg nem én küldtem - piszkálgatja egy ideig a díszfű levelét, majd egy papírhalmazt félrecsúsztatva felül az asztalomra.</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Hé! - szólok rá, mintha bármit is jelentene ez számára. Harry nem Sonia, őt nem rettenti meg 'anyu haragos szitokszava'.</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Elférek, nyugi - teli vigyorral néz rám, és minden, amit tehetek, az a szemforgatás, és hogy beletörődöm a sorsomba. </span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Jó, és ha tényleg nem te küldted, akkor ki? - tudálékosan előre hajolok, ujjaimat összekulcsolom és megtámasztom vele az állam. - Louis? Liam? </span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Nem hiszem, egész nap együtt lógtunk, bent voltunk a stúdióban. Viszon Niall csak pár órát volt bent, lehet hogy ő volt.</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">Hangosan felnevetek, és hamarosan a könnyeim is kiszöknek az összeszorított szemhéjam alól.</span></div>
<div class="MsoNoSpacing" style="text-align: justify;">
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Tegyük félre a viccet, tudod, hogy Niall sosem küldene ilyet! - nevetve a saját nyomoromon, a széthullott házasságomon, az érdektelen, folyton morgós férjemen és a feltételezésen, hogy most végre tényleg megtört a jég, összegörnyedve próbálom rendezni a vonásaim.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Nos, ha nem ő volt, akkor végképp nem tudom. De szépek, tényleg - birizgálja tovább az egyik virág szirmait, később pedig jajveszékelve próbálja a sárga virágport leszedni magáról. - Hé, csak nem akadt egy hódolód?</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Ugyan! Mégis ki? Nincs itt senki, aki... - de van. Fel se pillantok inkább, mert nem akarom, hogy Harry tudomást szerezzen Markról, aki minden bizonnyal most is lopva átpillant az irodám irányába, hátha találkozik a tekintetünk, és észrevétlenül inthessen nekem.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Aki? Eire, hidd el, többen vannak ebben az épületben, mint gondolnád. De azért remélem maradsz az én Niall barátom mellett - utálom, amikor ezt csinálja.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Ne akard feleselgesen megpiszkálni a lelkiismeret furdalásom, kérlek - a virágokat egy félreeső helyre, az ablakpárkányba teszem, ahol nincs annyira szem előtt. Persze még mindig látványos, mert ez az egyetlen, ami színt visz az iroda szürkeségébe.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Nem felesleges, ha sikerült megpiszkálnom - szemöldökét magasra nyújtva kutatja a pillantásom, én azonban gondosan ügyelek arra, hogy ne találkozzon az övével.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Harry, nem vagyunk már tízévesek, el fogjuk tudni dönteni, hogy mi legyen ez után - felegyenesedek, csípőre tett kézzel nézek rá, miközben beszélek, de ahelyett, hogy észrevenné és felfogná a dolgokat, csak gúnyosan elmosolyodik.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Nagyon cuki, hogy folyton úgy beszéltek velem, mint egy gyerekkel, de engem nem te szültél, Eire, és látom, amit látok - vidáman, szinte szökdécselve áll elém, két kezével közre fogja az arcom, és nyálas, hangosan cuppanó puszit hagy az arcom két oldalán - Este hívlak, addig vigyázz magadra.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Rendben, te is - megölelem, és mielőtt még elérzékenyülnék attól, milyen jó barát annak ellenére, hogy Niall szinte biztosan egy kiállhatatlan házisárkánynak titulál mások előtt, mellettem áll, és mint most is, csak úgy beugrik hozzám húsz percre szabadidejében.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">Szinte azonnal visszaesek abba az állapotba, amiből valamelyest kirángatott a csokor és Harry, és igyekszem kerülni mindenki pillantását, akárhányszor csak kilépek a folyosóra. </span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">Basszus!</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">Annyira egyszerű lenne a dolog, ha Sonia már beszélne, elmondhatná, hogy elmentek-e Niallel napközben egy virágüzletbe, vagy telefonált-e ezzel kapcsolatban az apja. Egy szempillantás alatt fény derülhetne az igazságra, de így csak a feltételezések és találgatások maradnak, hogy a folyton vigyorgó Mark, vagy a szeszélyes férjem küldte a virágokat. A tegnap történtek után nem hiszem, hogy Niall csak úgy válaszolna az üzenetemre, vagy egyáltalán szóba állna velem, így kénytelen leszek először markot kikérdeznem, hátha tud valamit mondani nekem a virággal kapcsolatban.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">De ez közel sem olyan egyszerű, ha hónapok óta ő az egyik legkedvesebb, legelőzékenyebb, legkommunikatívabb, figyelmes, udvarias férfi, akinek nem tudom elfelejeteni, mennyire puha a keze, és milyen lágy a tekintete, amikor mosolyog.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">Le kell állnom ezzel. Izzad a tenyerem, és bűnösnek érzem magam, mintha bármi rosszat tettem volna, pedig nem, és ezt végre el kéne hinnem. Ha mégis kiderülne, hogy nem a férjem küldte a virágokat, hát akkor ennyi! Komolyan le kell állítanom a gondolataimat, hiszen nem tettem semmi rosszat, nem provokáltam ki ezt a rohadt csokrot, és még úgí is, hogy borzasztóan mérges voltam Niallre, gondoltam rá. Nem mondhatja, hogy nem, hisz elküldtem neki a videót, és megírtam neki, hogy...na jó, azt nem írtam, hogy szeretem, de biztos vagyok benne, hogy amint elolvasta azt a pár sort, tudta, hogy oda akartam írni, csak kitröltem. Sok lett volna. De gondoltam rá, és tudja. </span><br />
<span style="text-indent: -24px;">Felpattanok a székből, kicsörtetek a folyosóra, egyenesen a mosdó felé rohanok, és magam mögött becsapom a fülke ajtaját. Figyelmen kívül hagyom a kíváncsi tekinteteket, felkuporodok a deszkára és felhúzoma lábam, hogy ne is lássanak. Régi gimis trükk, de még mindig a kedvencem. Előkapom a telefonom, amit kezdek megszokni, és elkezdek céltalanul pötyögtetni. Eleinte összerezzenek az apró neszekre, beszélgetés foszlányokra, nem sokkal a bezárkózásom után azonban elpárolog a stressz, és meredten bámulom a képernyőt, és elkezdek kutatni, mi is történt valójában, és mit kért rajtam számon Niall, és csupán néhány percembe kerül, hogy elém táruljon minden félelmem, amitől eddig rettegtem és amitől igyekeztem megóvni a családomat. </span><br />
<span style="text-indent: -24px;">Több oldalnyi kép ugrik fel, köztük nem egy olyan, amin Markkal beszélgetünk a parkolóban. Az egyiken, ami egy cikkhez tartozik, éppen elnézek a fotós felé, miközben mark lehajol. Emlékszem, hogy Sonia cumisüvege volt az, és pontosan tudom, miért fordítottam el a fejem. Nem akartam megbámulni őt, egyszerűen csak el akartam kerülni a kíns szituációkat, ám így már feleslegessé vált, elkezdődtek a találgatások, és folyton felbukkan a kérdés, - <i>"Hol van ilyenkor Niall?" </i>Megmondom én nekik: Los Angelesben, vagy úton Londonban, "munka" címszó alatt nyaral, fotózkodik néhány lánnyal, utazgat.</span><br />
<span style="text-indent: -24px;">Kilpek mindenből, és elkezem tárcsázni a férjem számát.</span><br />
<span style="text-indent: -24px;">Kicsöng.</span><br />
<span style="text-indent: -24px;">Türelmetlenül dobolok a térdemen, a lábam törökülésbe húztam, és feszülten várom a pillanatot, amikor meghallom a lélegzetvételét, mielőtt megszólalhatna.</span><br />
<span style="text-indent: -24px;">- <i>Igen?</i></span><br />
<span style="text-indent: -24px;">- Niall? Szia.- Megköszörülöm a torkom, háth ezidő alatt sikerül összeszednem némi bátorságot.- Ugye tudod, hogy mit írtam neked? ELolvastad az SMS-em, ugye?</span><br />
<span style="text-indent: -24px;">- <i>Persze?</i>- kicsit olyan, mintha visszakérdezne, és tudom, hogy most abszolút nem ért semmit.- <i>Eire? Hol vagy? Kicsit visszhangzik, amit mondasz.</i></span><br />
<span style="text-indent: -24px;">- Az most mindegy, csak tudni akartam, hogy elolvastad-e. - Képtelen vagyok megmagyarázni, hogy ez miért jó nekem, de kellett a megerősítés.- Egyébként bezárkóztam a női mosdóba, hogy végre egyedül lehessek é ne bámuljon bele mindenki a pofámba.</span><br />
<span style="text-indent: -24px;">Kell néhány röpke tizedmásodperc neki, hogy fefgoja, de amikor megtörténik, kirobban belőle a nevetés. Olyan igazi, hátborzongatóan magas, dallamos nevetése, amit annyira nagyon szeretek. </span><br />
<span style="text-indent: -24px;">- <i>Jól van, akkor...nem tudom, jó szórakozást? Fogalmam sincs, mit mondjak erre, de igen, az életemre esküszöm, hogy elolvastam, de mire hívhattalak volna, ki volt kapcsolva a telefonod. A srácok is próbálkoztak később, de senki sem ért el. Ezért is jöttem haza, azt hiszem.</i></span><br />
<span style="text-indent: -24px;">Elhallgat, és csak ekkor jövök rá, hogy visszafojtott lélegzettel hallgattam őt.</span><br />
<span style="text-indent: -24px;">- Értem. - Beharapom a számat, és összeszorítom a szemem, hogy könnyebben mondhassam ki a következő szavakat:- Sajnálom a tegnapit, tényleg. És oda akartam írni az üzenet végére azt a szót, de nem akartalak elijeszteni magamtól. </span><br />
<span style="text-indent: -24px;">Nem mond semmit, de még csak a szuszogását sem hallani.</span><br />
<span style="text-indent: -24px;">- Teljesen idióta vagyok, ugye?</span><br />
<span style="text-indent: -24px;">- <i>Nem</i> - válaszol. Röviden, szinte azonnal, mégis tlee őszinteséggel.- <i>Egyáltalán nem vagy az.</i></span><br />
<span style="text-indent: -24px;">- Jesszus, Niall, de. Tisztára bekattantam. Egy mosdófülkébe menekültem.</span><br />
<span style="text-indent: -24px;">- <i>Nem baj, ettől még nem vagy bolond. Ha gondolod gyere haza, Sonia és én nagyon örülnénk neked.</i></span><br />
<span style="text-indent: -24px;">A szivem megáll, aztán olyan erővel kezd dübörögni hirtelen, hogy az arcom azonnal kivörösödik, és remegni kezd a gyomrom.</span><br />
<span style="text-indent: -24px;">- Sietek majd haza, de még egy kicsit itt kell maradnom - hallom, ahogy megváltozik a hangunk.</span><br />
<span style="text-indent: -24px;">- <i>Rendben.</i></span><br />
<span style="text-indent: -24px;">- Rendben, akkor szia.</span><br />
<span style="text-indent: -24px;">- <i>Szia.</i></span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">Sem ő, sem én nem tesszük le azonnal, mert hallom, ahogy mélyen beszívja a leegőt, és lassan kifújja, miközben motyog valamit. Én is így teszek, majd akaratom ellenére elrakom a mobilom, leszállok a vécéről, és a kézmosó előtt megigazítom a hajam. Az arcomat hiába mosom meg, nem tűnik el a pír egykönnyen.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Halihó - Britanny séles mosollyal lép be az ajtón, és a fogait kezdi el vizsgálni a tükörben.- Basszus, tiszta kék lett a nyelvem attól a rágótól - kiölti a nyelvét, és valóban elég határozottan színes.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Mi a franc? Mi ez?</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Mit tudom én, ebédszünetben vettem. Azt hittem olyan lesz, mint régen az az áfonyás, de ez borzasztóan kék- morogja, én viszont ma először nevetem el magam, és szorosan magamhoz ölelem.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Te vagy kedvenc barátom, ugye tudod? - a hangom szinte csak nyöszörgés, de egészen biztosan érti és hallja, amit mondok.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Eire, drágám, az egyetlen barátod vagyok _ kuncog, mire mebököm az oldalát, amitől hátra ugrik.- Na jó, tudod, hogy értettem.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Persze, de azért megérdemelted, mert megfeledkeztl harryről, és zaynről, Liamről, na meg Louisról.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Hé, ők elsősorban Niall barátai, oké? Az igazi szárnysegéded én vagyok! Nagyon maximum Harry, rendben?</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Ó, elnézést - felemelem a kezem, és nevetek, de nem tudom nem észrevenni a mosolyát.- Hé! Mi az ott?</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Er, mi? - ugyanolyan vigyor terül el az arcán, amikor belefúrom az ujjaim a ödröcskéibe, mint amikor Harryt szóba hozta.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Te kis hazug - harsányan felnevetek.- Mikor szerettél volna beszámolni róla?</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Miről? - már ő is nevet.- Nincs semmi, oké?</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- B!</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Higgadj le, anyuci! - próbál felháborodni, de még minidg ott bujkál az a kis félmosoly.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Oké - megköszörülöm a torkom, de ezúttal nem bátorságot gyűjtök.- Figyu, én most hazamegyek.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Miért? Mi történt? - hirtelen megváltozik az arca, de ahogy beszél, kivillan a kék nyelve.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Nem, semmi, csak nem érzem jól magam, és Niall is haajött, szóval...ja, jó lenne beszélnem vele, mert tegnap kicsit összekaptunk, vagy mi.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">Megrántom a vállam, és a következő pillanatban arra leszek figyelmes, hogy Britanny gyakorlatilag kipaterol a parkolóban ácsorgó kocsimhoz, hogy minél hamarabb Niall és Sonia közelében lehessek.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Holnap találkozunk - ezúttal ő az, aki szorosan megölel- és hívj fel este, ha ráérsz.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Rendben - a nyaka köré fonom a karjaimat, és igyekszem erőt meríteni az öleléséből.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">Britanny olyan, mint egy hurrikán néha, és lételeme a fejetlenség, de a legjobb barátom, és tudom, hogy ezekkel az apróságokkal, mint az áfonyás rágó, valami különleges dolgot visz az életembe, nem engedi, hogy túl sokáig unatkozzak, és jobb kedvre derít, történjk bármi. Örökké hálás leszek neki ezért, és persze azért a regeteg segítségért, amit többek közt is megtett a családom érdekében apa temetésén.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">Beszállok a kocsiba, és még egyszer utoljára intek neki, miközben a járda szélén arra vár, hogy elhajtsak végre.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">"Indulj" olvasom le a szájáról, mikörben mindketten nevetünk.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">Volt egy furcsa megérzésem az előbb a mosdóban, és ha igazam lenne, én lennék a legboldogabb, amiért a legjobb barátnőm és az egyik legjobb barátom egymásra találna. De egyenlőre arra kell koncentrálnom, hogy épségben hazaérjek, és meg tudjam végre valahára beszélni a férjemmel a dolgaimat.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">Izgatottá válok, úgy, mint amilyen már rég voltam, vidáman dúdolok a kocsiban, a zene ütemére jár a lábam, és alig várom, hogy beléphessek a lakásba. Szeretném megölelni Niallt, és elmondani neki, menniyre gyerekes volt a reakcióm, és igazából csak azt szerettem volna, ha úgy ér haza, mintha tényleg a közös otthonunkba lépne be: rend, vacsora, a családja, és nem úgy, mintha egy legénylakás lenne, ami üresen áll, és olyan borzasztóan rideg.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">Körül se nézek, csak kivágódom az autómból, és hanyagul, a kapu felé sietve nyomom le a zár gombját a kulcsomon. Beütöm a négy jegyű kódot, ezzel is megspórolva azt az időt, amit a kapukulcs megkeresésére fordítanék, és hangosan becsapom magam mögött. Kettesével veszem a lépcsőfokkat, az ajtónak feszülök, és sietve a nappaliba megyek, ahonan a hangok kiszűrődnek.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Hé, odanézz Hercegnő, ki van itt!? -Niall egy szál fekete adrágban, póló élkül fekszik az oldalán, belesüppedve a puha padlószőnyegbe, míg Sonia négykézláb mászkál fel-alá előtte, rajta, a kezei alatt, a csörömpölésre, ami az érkezésemet kísérte azonban felkapja a fejét, és némán vigyorog rám.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">Nem mondok semmit, csak lerúgom a cipőm és a blézerem, kihúzom a nadrágomba gondosan begyűrt ingemet, és Niall mellé ülök.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Szia te kis szépség - cupanós puszit adok Sonia homlokára, majd nem törődve a gyomromban gyülekező góccal, a férjem felé forulok. </span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">A férjem. Ismerem, tudunk minden egymásról- talán nem teljesen minden, de legfontosab dolgokat. Minden gőgöm és becsületem félretéve nyúlok a haja felé, eltűröm az arcából, majd a lehető legnagyobb lelki nyugalommal csókolom szájon.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Szia - a nyakába csimpaszkodok, és hagyom, hogy döbbenten, félve karoljon át.- Hiányoztatok.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">- Te is nekünk - érzem, ahogy remeg a keze a derekamon, és beszívja a hajam illatát. Szinte biztos vagyok abban, hogy lehunyta a szemeit, és ettől boldogabbnak érzem magam, mint egy perce.</span><br />
<span style="font-stretch: normal; text-indent: -18pt;">Mert Niall még mindig a férjem, a szerelmem, és senki sem ismeri őt úgy, mint én, és senki sem tud többet rólam, mint ő. Nem vagyok hajlandó ezt senki másnak bizonyítani, csak neki. Nem azoknak, akik azokon a buta képeken csámcsognak, sem másnak, csakis magunknak.</span></div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-25421290970362310022017-08-12T00:20:00.002+02:002017-08-17T19:52:17.206+02:0040. Minden a régi<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: center;">
<b>Niall </b></div>
</div>
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: justify;">
<b><br /></b></div>
</div>
<div style="text-align: left;">
<div style="text-align: justify;">
Véget ér a hívás, némán szakítom meg. Leejtem magam mellé a karom, és csak ülök a hatalmas bőrönd tetején a nappali közepén, és azon gondolkodom, vajon mikor lett ennyire természetes, hogy hazudok neki? Amikor először elbizonytalanodtam a hűségével kapcsolatban? Pedig tudom, hogy mekkora hülyeség, most mégis egy kicsit olyan vagyok, mint egy menhelyi kutya, akit meg is tépáztak, de szerettek valaha, elárultak, és hiába van biztonságban, szűkölködik, és nem kap elég szeretetet. </div>
</div>
<div style="text-align: left;">
<div style="text-align: justify;">
A ház, az otthonunk egy ketrec, és mindennél jobban vágyom el innen, még úgy is, hogy alig fél órája dobott ki Louis a kapunál. Mióta leszállt a gépünk, azt vártam, hogy hazaérhessek, de most már egy porcikám sem kívánja ezt a helyet, úgy nem, hogy tudom, milyen könnyen pótolható a társaságom, hiszen Zayn, Gigi és még ki tudja hány ember fordult meg itt, ki az, akinek mostanában elmondja a minden napos dolgait a feleségem, ki az, akire őszintén mosolyog, kinek főz kávét, és kit hallgat olyan mesébe illő figyelemmel, amikor a szemei szinte falják a világot körülötte, és az elmondottakat szavanként szippantja be az elméje. Tudni kar mindent, és akor nem számít semmi és senki, türelmes, odaadó, kedves, remek hallgatóság, támasz, és most már nem is annyira az enyém.</div>
</div>
<div style="text-align: left;">
<div style="text-align: justify;">
A képre gondolok minduntalan, amit még a haza vezető úton láttam meg, és lehet, hogy legalább akkora ostobaság, mint maga a hűtlenség gyanúja, egyre csak azon kapom magam, hogy ökölbe szorítom a kezem, és bár folyton rövidre rágom a körmeimet, mégis csak sikerül valahogy, valamilyen módon a tenyerembe mélyesztenem őket.</div>
</div>
<div style="text-align: left;">
<div style="text-align: justify;">
Ha csak elképzelem, hogy beszélget mással, vagy maga elé engedi valami barom, hogy a fenekét bámulhassa, megérintik a vállát, vagy sokáig nevettetik, a vérnyomásom felszökik, a pulzusom visszhangzik a hallójáratomban, és olyan tempót diktál, hogy szinte beleszédülök. </div>
<div style="text-align: justify;">
Nem kéne itt lennem, és ha lenne egy csöpp eszem, fognám a holmim és elhúznék jó messzire, talán visszarepülhetnék titokban az Államokba, vagy néhány napot tölthetnék a szüleimmel, sőt, a világ bármely pontján kiköthetnék, luxus hotelekben, szállodákban, ahol óriási úszómedencéket vehetnék birtokba egyes egyes egyedül némi plusz pénzért. Golfozhatnék vidéken, a meccsek után meg csak feküdnék a pálya közelében épített mini lakosztályokban, de nem. Ehelyett csak ülök tovább a bőrönd tetején, és várom a csodát, vagyis inkább a délután négy órát, hogy beguruljon a garázsba Eire kocsija és meglephessem a hazatérésemmel, mert nem tudom elengedni őt, nem tudok csak úgy lelépni. Megtehetném, könnyű lenne, hisz papírforma szerint még el sem kellett volna indulnom Los Angelesből, de amikor beléptem az étterembe, azonnal leültettek egy kétszemélyes asztalhoz. Vizet hoztak, drága, amerikai palackozott forrásvizet, aminek az árából Mullingerben apával és Greggel mindhárman jóllakhatnánk a belvárosi bisztróban. Igaz akkor csak sültkrumplit ennénk meg halas szendvicset.<br />
Gyűlöltem minden pillanatát, de rendeltem előételt és sört. Alig vártam, hogy belapátoljam a műanyag salátát, amit telepöttyöztek drága löttyökből kevert öntettel. Undorodtam magamtól, rengeteg pénzt kidobtam arra a vacakra, de nem akartam meghagyni. Kiittam a pohárból az utolsó csepp italt is, és az éppen arra járó pincértől a számlát kértem. Nem is érdekelt különösebben a végösszeg, nyújtottam a kártyámat, és amíg vártuk a terminálra, hogy kiköpje a papírt, becsúsztattam 30 dolcsit a kihozott számla mellé. Egyre szörnyebben éreztem magam, mihelyst kiléptem az utcára, már írtam is Harrynek, hogy a leghamarabbi géppel hazamegyek.<br />
Fogalmam sincs, miért, de mire visszaértem a stúdióba, már senkinek sem volt kedve maradni.<br />
"Ide bármikor jöhetünk." Liam ennyivel lezárta az ügyet, és vállat vont.<br />
Megértették, hogy most nem érzem helyénvalónak a kis kiruccanásunk, majdnem mindenkinek családja, munkája van Londonban, és tényleg bármikor visszajöhetünk ide, New Yorkba, vagy ahová akarunk, de ott, akkor azt éreztem, hogy ha nem repülök vissza azonnal a családomhoz, begolyózok.<br />
Nem tudom, mikor vagy hogyan, de elaludtam a gépen, aztán Louis valamit mondogatott nekem a jobb hátsó kerekéről, de csak bevágódtam a bal első ülésre, és vártam, hogy Tommo is kövessen, és végre hazavigyen. Útközben láttam meg a képet, amikor megálltunk egy benzinkúton tankolni, és amíg Louis fizetett, addig én a shopban felkaptam két kávét, egy sportújságot, meg egy kis csokit. A kasszánál láttam meg, hogy a feleségem a címlapon feszít, egy régebbi kép volt ott, és amikor kihajtogattam a lapot, akkor láttam, hogy egy közös képünket vágtág be. "Hová tűnt az álompar?"<br />
Először röhögtem az egészen, mert igen, valóban rég volt már, hogy megjelentünk volna valami hivatalos helyen ketten, de az a helyzet, hogy nem is járunk egy ideje díjátadókra, mert Sonia még túl kicsi, és kizárt dolog, hogy kitegyem őt a média veszélyének, bébiszittert pedig végképp nem fogok a lányom közelébe engedni, így hát Eire mindenképp vele maradna, egyedül pedig nem vagyok képes kiállni az emberek elé. Folyton csak kérdezgetnek, olyan dolgokról, amikről én sem tudok semmit, és ez frusztrál. Új dalok, album, második gyerek, Zayn. Ezek azok, amikre ha tudnék se szívesen válaszolnék.<br />
Mire hazaértem, már mindent tudtam. És amióta a nyakamba zúdult minden, Zayn, Gigi, az idegen pasas, a videó, amit Eire küldött, Sonia képei a neten, hogy ismét megpróbálnak rátelepedni a családomra, egyre csak idegesebb és feszültebb leszek. Ja meg, mint egy rakás szerencsétlenség, ücsörgök a rohadt poggyászaimon a nappaliban. De legalább tudom, van, ami nem változik. Visszagondolva túl sokszor kerültem hasonló helyzetbe, rendszeresen lekéstem a csatlakozásokat a reptereken, vagy a híres Karácsony Dublinban, amikor napokra ott rekedtem, de előfordult ez velem korábban is. Soha nem tudtam időben kiérni a pályaudvarokra, megállókba. Jó érzékem van ahhoz, hogy csupán perceket késsek. Most pedig, hogy életemben talán először korábban érkezem, minden elcsesződik.<br />
És hogy milyen érzés? Elcseszett.<br />
Mintha az egész év egy rohadt szakadék lett volna, és most, hogy sikerül visszakecmeregnem egy biztonságosabb helyre, az életem seggbe rúgott és úgy érzem, saját magamat taszítottam le újra a mélybe.<br />
Egyszerűen csak elvesztem az irányítást, és nem tudok tenni ellene, csak lezuhanok és ennyi. Nem tudom meg nem történtté tenni a veszekedéseinket, azt, hogy igazi pöcsfej voltam, nem tudom megbékíteni a feleségem, aki talán még mindig abban a hitben él, hogy megcsaltam valaha is, ami nem igaz, de komolyan, most már én se tudnék hinni magamnak. Annyi apró, vagy nem is olyan apró, hazugságot halmoztam fel, hogy nem csodálkozom a bizalmatlanságán, de ettől függetlenül én még mindig én vagyok, és ha arra gondolok, hogy a távollétemben Eire egy másik férfi társaságában érezte jól magát, megint érzem azt a feszültséget a nyakam köré tekeredni, ami minden alkalommal arra sarkall, hogy törjek össze dolgokat és hajítsam őket olyan messzire, amennyire csak tudom.<br />
Felemelkedem a bőröndömről, talán kicsit meg is rúgom, de nem foglalkozom a csattanással, lustán elvánszorgok a konyháig, és a zsúfolt hűtőből kirángatok egy ásványvizet. Minden erőmmel megpróbálom elhesegetni a negatív gondolatokat, de folyamatosan az a kép lebeg a szemem előtt, ahogy a kocsinak támaszkodva nevetgél.<br />
A kérdés csak az, hogy ő vajon mig tud ezekről a képekről, és hogyan fogja elmagyarázni? Egyáltalán akarom én tudni mindezt? Nem biztos.<br />
Szeretném azt hinni, hogy mindent, de mindent félreértek, és valójában nem történt ilyesmi. Igazából annak örülnék a legjobban, ha mégsem mentem volna el Los Angelesbe csak azért, hogy megtudjuk, még mindig tudunk különböző mikrofonokba énekelni, és megutaztassam a még mindig befejezetlen dalom, de írjunk nagyjából nyolc sort közösen. Mindezt Eire nélkül. Az még elviselhető volt, amikor a saját hülyeségem miatt bosszankodtam, mert abba bele tudok törődni ha hibázom, vagy túl messzire megyek, de a bizonytalanságom, és a harag, amit a feleségem és zayn félig-meddig titkos találkozása miatt érzek ezerszer rosszabb bárminél. Már rég nem amiatt vagyok dühös, amit tett, hanem amit most csinál. Már nem is emlékszem, min borultam ki annyira nála, és tudom, amit mondott, azt én provokáltam ki. Nem fáj. Csak az, hogy ő még így is, évekkel később a barátja tud lenni életem nőjének, én viszont hiába töltöttem majdnem minden napom vele, nem tudom megérteni őt, egyre inkább elérhetetlenné válik, és sikerült odáig süllyednem, hogy menekülési lehetőséget adva magamnak eltitkolom előle a hollétem.<br />
Remek.<br />
Ellököm magam a konyhaszigettől, hogy felráncigálhassam a csomagom az emeletre. Hasznosnak akarom érezni magam, ezért kiválogatom a ruháimat, a tisztákat visszaakasztom a gardóbba, a többit begyűröm a mosógépbe. Amiben utaztam, ledobom, és igyekszem a tisztálkodáson kívül arra használni a zuhanyzást, hogy lehűtsem magam és megálljt parancsoljak az indulataimnak, de ez nem sikerül teljesen még azután sem, hogy kiválogattam a szennyes ruhákat, kivasaltam előre néhány ingem, felöltöztem félig, és elmosogattam Sonia tányérját meg a kiskanalát. A kávé majdnem kész, a hajam lassacskán megszárad, de Eire még mindig nincs itthon, nekem pedig leállíthatatlanok a gondolataim.<br />
Most már abban sem vagyok egészen biztos, hogy valóban gondok lettek volna a mobiljával, vagy hogy nem direkt történt. Persze tudom, hogy ez is legalább akkora baromság, mint hogy másokkal randizgat vagy ilyenek, de még úgy sem tudom elűzni ezeket a gonolatokat, hogy ellentmondanak a józan észnek.<br />
Eleget éltem egyedül ahhoz, hogy értsek bizonyos dolgokhoz, mint például a mosás, a főzés, és csupa olyan dolog, amit sosem néznének ki sem belőlem, sem más férfiból a nők. Ahhoz mégsem volt elég, hogy megtanuljak megszabadulni a hirtelen ötleteimtől, vagy kontroll allatt tudjam tartani a felesleges hülyeségeimet, így egyszerűen csak felpattanok a székről, amin eddig ücsörögtem búsan, és feltúrva a hűtőt elkezdek azon gondolkodni, vajon ha most elkészíteném Eire egyik kedvenc ételét, akkor hajlandó lenne-e megbeszélni velem, hogy mi is volt ez a veszekedés tulajdonképpen az utazásom előtt, és ki az a magas, fekete hajú fickó.<br />
Pontosan eltervezek mindent, hogy mire hazajön, megteremthessem a megfelelő hangulatot és környezetet ahhoz, hogy úgy érezzük magunkat, mint régen. Mintha a házunk otthon lenne, egy olyan hely, ahol nem érezzük magunkat bezárva, nem akarunk menekülni, vagy lerombolni mindent, és tényleg megtehetnénk végre az első lépést a hzasságunk rendbetétele felé.<br />
Sűrű kopogtatás, zörgés és szitokszavak kíséretében végül megérkezik Eire, jóval korábban, mint kéne, legalábbis most, hogy a konyhában ácsorgok.<br />
- Szia - döbbenten áll, szemei megakadnak valamin, de néhány másodpercc alatt elkapja a tekintetét rólam,.- Hát te?<br />
Még engem is meglep, mennyire nem látni az öröm legapróbb jelét sem az arcán. Egy határozatlan pillanatig elfelejtek megszólalni, végül egyetlen egy szó bucskázik ki a számon:<br />
- Meglepetés, Baby - elnevetem magam kínomban, de ez se nem segít a helyzetünkön, se nem tart sokáig.<br />
Nem szól semmit, Sonia a karjaiban alszik, és Eire rohadtul nem mond semmit.<br />
- Azt hittem, később jössz. Hogy felhívsz, ha kint vagy a reptéren. Azt hittem lesz még időm, hogy...- a feleségem az a speciális alfaja a nőknek, akik képesek saját magukat félbeszakítani. Úgy tesz, mintha elharapná a mondat végét, de igazából csak nem tudja, miként fejezze be. Nem találná a megfelelő szavakat? Lehet. Én mindenesetre még mindig ugyan ott ácsorgok, ahol eddig, a serpenyőt leveszem a főzőlapról, mielőtt tönkre menne az eddigi munkám.<br />
- Gondoltam örülsz majd - kétségbeesetten próbálok a szemébe nézni, de ő direkt elfordítja az arcát, pont mielőtt még sikerülne.- De ezek szerin tévedtem.<br />
Sértődötten trappolok fel a lépcsőn, félbe hagyva életem talán legjobban sikerült fajitasát. Ha lehet, most még ostobábbak érzem magam, amiért azt hittem, minden rendben lesz, hogy sikerül meglepetést okoznom a feleségemnek. Mármint kellemes meglepetést, és nem azt, hogy lefagyva bámul rám, mintha kísértet lennék.<br />
- Niall- immáron már a lányunk nélkül tűnik fel, karjait szorosan összefonva a mellkasán.<br />
- Mi az? - morgok, mint egy hisztis kislány, csapkodva teregetem ki az időközben tisztára mosott gönceimet.<br />
- Hé, nem úgy értettem. Csak váratlanul ért, hogy hazajöttél, miközben én teljesen abban a hitben ücsörögtem bent, hogy te még a srácokkal stúdiózol - nem vagyok hozzászokva ehhez a nyugodt őszinteséghez, és amennyire vágynak erre mások a mindennapokban, én pontosan annyira utálom, mert sem most, sem máskor nem érződk igazinak. Főleg nem akkor, ha rólunk van szó.<br />
- Ne félj, engem is meglepett, hogy tele van minden a képeiddel - unottan válaszolok, miközben megpróbálok nem elesni a vizes ruhakupacban.- Komolyan, Eire. Mi a franc ez?<br />
- Mi? - ártatlan, tágra nyílt zöld szemei ezúttal el sem akarnak szakadni tőlem.<br />
- Ez hihetetlen. Azt reméltem, ma végre tudunk beszélgetni a történtekről, de látom, neked mégsincs annyira ínyedre ez a békülősdi - felszisszenek, ahogy véletlenül belerúgok a falba, de inkább magamban tartom a szitokszavaim.<br />
- Jó, akkor hisztizz, csinálj, amit akarsz. Sajnálom, hogy nem tudom követni az agymenéseid - a szemeit forgatva lép ki a folyosóra, és hallom, ahogy lecsörtet a földszintre, egészen ki a kocsifelhajtóig. Az ablakból figyelem őt, kivesz valamit a csomagtartóból, majd bezárja az autóját, és bejön.<br />
Megrántom a vállam, mert most tényleg nem én vagyok a hibás, a nehéz eset. Én legalábbia így érzem, és sziklaszilárdan ki tudnék állni az érveim mellett, pont, mint régen, amikor azt kellett bizonygatnom, hogy igenis ér valamit a házasságunk és nem csalom meg őt a színész és énekes barátaimmal, csak azért, mert elküldtem pár csokrot.</div>
</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-5588529341451295820.post-67834156654452550512017-07-28T23:18:00.001+02:002017-07-29T11:32:05.170+02:0039. Nem vagyok focistafeleség!<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: left;">
<b><i>Sziasztok!</i></b></div>
<div style="text-align: left;">
<b><i><br /></i></b></div>
<div style="text-align: left;">
<b><i>Zsinórban a harmadik péntek/hétvége lenne, amikor nem teszek fel új részt, amit rettenetesen bánok, mert bár az érdeklődés kevésbé látszik, a lelkiismeretem nagyon nincs emiatt a helyén.</i></b></div>
<div style="text-align: left;">
<b><i>Sajnálom, kicsit fura most minden, de ma reggel 3.45-kor keltem a Forma1 miatt, és most így 23.15-kor fáradtnak érzem magam. </i></b></div>
<div style="text-align: left;">
<b><i>Ígérem, megpróbálok mindent megtenni, hogy jobb legyen a dolog, csak egy picit több időre van szükségem.</i></b></div>
<div style="text-align: left;">
<b><i><br /></i></b></div>
<div style="text-align: left;">
<b><i>Xx Lu</i></b></div>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b><br /></b>
<b>Eire</b></div>
<div style="text-align: center;">
<b><br /></b></div>
<br />
Felrémlik néhány korábbi emlékkép, és bár tisztában vagyok azzal, hogy ez csupán álom, reggel zaklatottan riadok fel az ébresztőm fülsüketítő sípolására.</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Kikapcsolom, és azzal a lendülettel fordulok át a hátamra, hogy a lábaim felpolcolhassam a szétrúgott díszpárnákra. Nem tudom eldönteni, hogy csak lusta vagyok kikelni az ágyból, vagy elhagyott minden erőm és tudatosan nem mozdulok meg, ennek ellenére egészen jól érzem magam, ahogy a nagy semmiben lebegek. Ez pontosan addig tart, amíg Sonia fel nem ébred, ekkorra már elfogynak a kifogásaim. Lerúgom a tegnapi ruhámat, belebújok a köntösömbe és mezítláb csattogok át a gyerekszobába.</div>
</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó reggelt - rekedtes a hangom, teljesen ki vagyok száradva. Soniat ez mondjuk kevésbé érdekli, sokkal nagyobb problémákkal küzd, mint a korgó pocakja vagy a nedves pelenkája.- Jól van, tudom, máris megyünk átöltözni, aztán hamizunk - csak akkor hajlandó megnyugodni, amikor megérzi a törlőkendő és a kenőcs illatát. Meglepően tapasztalom, hogy nyugodtan, egy-egy kísérletétől eltekintve rugdosás nélkül tűri, hogy tisztába teszem, és csak akkor kezd el igazán mozgolódni, amikor leteszem őt a konyhába ráncigált járókába. Ott viszont semmit és senkit nem kímélve pakol, megy, kúszik, átmászik több kupac játékon, és ha sikerül legyőznie a plüss állatokat, akkor boldogan sikkant fel.</div>
<div style="text-align: justify;">
Igazi harcos, és olykor-olykor büszkén nézi a háta mögé szorított figurákat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na gyere te kis túlélő - kiteszem a reggelije mellé a dínós étkészletet, Soniat pedig az etetőszékbe ültetem, de mire visszafordulnék hozzá az előkéjével a kezemben, a tenyere már landol a zöldségpürében, amit utána a markával igyekszik a szájába tömni. Nem tudom megállni, hogy ne nevessek, mert még a fülére is kent belőle, a frissen mosott babaruhán pedig öklömnyi foltok vannak. Természetesen ezúttal sem végez félmunkát a lányom, egészen addig pacsmagolja a reggelijét, amíg a varrás mentén körbe nem rajzolja a pólócskáját. Normális esetben kiborulnék, de most nem teszem, teljes nyugalommal törlöm meg az arcát és a kezeit, és a maradék bébiétellel megetetem, hogy aztán a dolgunk végeztével újra átöltöztessem. Magamra már csak alig fél órám marad, amilyen gyorsan csak tudok lezuhanyzom és felöltözök. A babaholmikat bedobálom a táskába, gondolkodás nélkül teszem a dolgom. Indulás előtt zsebre vágom a telefonom és a kulcsaimmal a kezemben cuccolok ki a kocsimba, aztán nagy nehezen sikerül elindulnunk az irodába.<br />
Sonia kivételesen nem hátul csücsül, hanem mellettem. Tudom, nem a legbiztonságosabb, de a hátsó ülés egy halom kupi, és ragadnak le a szemei is, úgyhogy amilyen stabilan csak lehet a hordozót az üléshez erősítem és igyekszem óvatosan vezetni.<br />
Rádió helyett Niall zenéit hallgatjuk, ettől Sonia megnyugszik, és őszintén szólva nekem is jól esik, hogy hallom a hangját, és tudom, hogy a gitárt ő pengeti, felismerem a sorokat, amiket nagy buzgón rakott sorba a nappaliban hajnalonként. Szinte látom magam előtt az arcát, a vonásait, amik a hangokkal együtt változnak. Magam körül érzem őt, azt a szépséget és biztonságot, amit amióta csak ismerem hordoz magában. Még a legmakrancosabbb napjain is, amikor épp tárgyakat dobál maga elé.</div>
<div style="text-align: justify;">
Victoria szavai visszhangzanak a fejemben, a tanácsnak szánt monológok, és egy kicsit el is szégyellem magam, amiért sorra mondjuk le a megbeszélt időpontokat. Apa temetése még elfogadható indok, de azóta eltelt már több, mint két hét. Niall most Los Angelesben van- elméletileg-, nélküle nem szívesen megyek oda, de érzem, hogy szükségem lenne arra, hogy valaki megkérdezze, hogy vagyok, mit érzek. Ha nem a férjem, hát akkor egy terapeuta, pszichológus, bárki. Ha végre magamra csukhatnám az iroda ajtaját, felhívnám Victoriát, hogy Niall nélkül ugyan, de mehetnék-e hozzá beszélgetni. Legalábbis szépen eltervezem magamban a dolgot, de ahogy magamat ismerem, szinte biztos a munkára és Soniara hivatkozva elhalasztom az egészet, keresek valami kifogást, pedig igen nagy szükségem lenne erre.</div>
<div style="text-align: justify;">
Amíg magamban vívódom, megérkezünk, és mintha nem hagytam volna napokra magam mögött mindent, nem fordult volna fel az életünk, nem temettem volna el az apám, és nem vesztettem volna el a férjem, rögtön az után, hogy a lányommal az ölemben feltipegek azon a néhány lépcsőfokon a bejáratig, átáll az agyam, és azon kezdek el izgulni, hogy időben elküldtem-e az emaileket, hogy nem feledkeztem-e meg valami fontos dologról. Hogy vajon nyitva maradt-e az ablakom éjszakára, vagy hogy lemerült-e a laptopom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó reggelt - néhány méter után Britanny és Mark tűnik fel. Valami papírokat cipelnek és olcsó kávét szürcsölnek karton pohárból.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia - a barátnőm szinte azonnal a nyakunkba ugrik, szorosan magához ölel, majd seperc alatt elveszi tőlem Soniat. - Az én gyönyörűséges keresztlányom! </div>
<div style="text-align: justify;">
Mark csak int, kissé távolabb marad. Sajnálom, hogy nem csatlakozik hozzánk, de nem kényszeríthetem. Amúgy is fáradtnak tűnik, a szemei alatt legalább olyan karikák vannak, mint nekem, és már csak emiatt nem gondolom, hogy egy kisgyerekes anyuka társaságára vágyik, még akkor sem, ha az a nő történetesen a főnöke.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kínos feszengéssel ácsorgok Britanny mellett, a kezeim élvezik a szabad perceket, amikor csak úgy lóghatnak és nem kell cipekedniük, közben pedig félig-meddig Markot figyelem. Eszembe jut, hogy tegnap milyen jót beszélgettünk, pedig alig volt negyed óra, talán húsz perc, amit a parkolóban töltöttünk a kocsimnak támaszkodva. Nem biztos, hogy kéne, de ebben a pillanatban nagyon szeretném, ha nem tenne úgy, mintha fontos üzeneteket olvasgatna, meg ennyire belemerülne a kávézásba. Nem, amíg nem tehetem lehetővé, hogy újra ott legyünk a parkolóban Mr. Puhakézzel. De ez ostobaság lenne, és rohadtul nincs szükségem arra, hogy a férjem holléte mellett már azon is csámcsogjanak, hogy én miket csinálok napközben. Így is megkockáztatok egy-két kellemetlen telefonbeszélgetést a tegnapi akciómmal, kezdve azzal, hogy Zayn reggel távozott tőlünk, és hogy napközben egy idegennel láttak, közvetlenül az előtt, hogy újra Zayn társaságában tűntem volna fel, illetve ebben az esetben talán inkább úgy kéne fogalmazni, hogy Gigit és Zaynt látták velem. Valljuk be, ők egy kövér könnycseppnyivel feltűnőbb jelenségek nálam.<br />
- Kerestelek tegnap este, de nem vetted fel. Történt valami? - hirtelen visszatér a látókörömbe Britanny, amitől én is újra a valóságot választom és mind testben, mind lélekben újra a munkahelyemen érzem magam.<br />
- Nem hallottam, bocsi. Zaynék lakásában voltam, végre hivatalosan is megismerkedtünk Gigivel, előtte meg a délutánt kettesben töltöttük Sonival - úgy érzem magam, mint amikor épp hazudok, még a tüneteket is produkálom, pdig minden egyes kimondott szavam igaz. Ugyanis ez történt, az pedig, hogy kihagyok egy-két apróságot, nem hiszem, hogy akkora probléma lenne. Aztán eszembe jut valami, amitől sokkal élénkebb leszek egy szemvillanás alatt, és izgatottan kezdek bele.- És képzeld, tegnap mi történt! Sonia megint elmászkált a lakásban és nem hiszed el, de amikor utolértem, ott volt a lépcső alján, kapaszkodott, és Istenemre esküszöm, ez sokkal valóságosabb volt, mint az első szava, kapaszkodott és felállt! Legalábbis próbálkozott, és annyira édes volt, el is sírtam magam, mert...Britanny, a lányom két lábon billegett! Azt hittem, elküldtem a videót, ezek szerint nem? Mindegy, nézd, megmutatom - a táskámból kikapott mobilnak viszont nem villan fel a képernyője. Fogalmam sncs, mi lehet vele, bármit csinálok, a kijelzője sötét marad. - Ahj, biztos lemerült, akkor majd később megmutatom.<br />
- Nahát, te ilyen ügyes vagy?- látom az szemében is megcsillanni a könnycseppeket, de ez sem akadályozza meg abban, hogy a lányom arcának minden egyes pontjára csuklás hangú puszikat nyomjon.- Édesem, annyira büszke vagyok rád!<br />
Mark most felkapja a fejét, és hiába kergetem magam bele az anyai büszkeség hangos tolmácsolásába, képtelenség nem észrevenni, ahogy titokban ő is velünk örül, és ahogy megigazítja a zakója alatt meggyűrődött inget, minden mozdulata pontos mása Niallnak, amitől még inkább szörnyen érzem magam.<br />
- Megyek, meg kell néznem, hogy mi van a telefonommal - várom, hogy Britanny visszaadja a lányom, de a kitárt karom látványára felhúzza a szemöldökét.<br />
- Hé, felejtsd el, majd megyünk, most épp a keresztanyjával van.<br />
- Rendben - magam elé emelt karokkal távozom, egy félmosollyal.- Hello, Mark.<br />
- Szia, Eire- tényleg csak egy pillantást vetünk egymásra, és már megyek is tovább. Nem történik semmi más, és eszembe sem jut vele kapcsolatban semmi más azon kívül, hogy itt dolgozik. Csak a sötétkék zakója, a puha keze, a széles mosolya, a lazasága, és hogy tényleg jó vele beszélgetni.<br />
- Jesszus- mire becsukom magam mögött az ajtót, már lángol a fejem, kapkodom a levegőt, és majd' bepisilek a nevetéstől.<br />
Ugyanis az, hogy a férjemmel kevésbé kellemes a kapcsolatom mostnaság, és hogy megint elutazott, nem jelenti azt, hogy megunt háziasszony vagyok, akinek fiatalabb férfiak után kell csorgatnia a nyálát. Egyrészt, mert nem vagyok még harminc sem, hova öregíteném magam, másrészt, azért nem olyan szörnyű az élet, mint gondolom, az pedig, hogy megpróbáltam meggyőzni magam Mark sármjáról és vonzó pasasnak akartam beállítani, egyenesen nevetséges. De tényleg, nem viselkedhetek így, és nem képzelhetem azt, hogy bárki felett uralkodhatok, vagy megmondhatom, mit csináljon, mert ez nem így van. Meg kell tanulnom elfogadni, hogy néha egyedül kell lennem, és még Markot sem vehetem rá arra, hogy a nyakamra járjon, és cseverésszünk munkaidőben.<br />
Majd nem sokára hazajön Niall, és biztos megint egy kicsit könnyebb lesz beszélnünk, talán megnyugszik és rendezhetjük a sorainkat.<br />
- Sikerült bekapcsolnod? - Britanny dugja be a fejét, a karjaiban még mindig ott csücsül a lányom, kíváncsian tekeri ki magát hogy újra megnézhesse a -még- legkevésbé sem színes helyiséget.<br />
- Nem, de mindjárt megnézem - megint hiába próbálkozom.- Semmi. Mindegy, akkor megpróbálom feltölteni - az asztalomra hajított telefontöltőt is kézbeveszem, ám mikor megpróbálnám csatlakoztatni a telefonhoz, észreveszem, hogy valamit nagyon csúnyán elronthattam tegnap, mert a töltőfej kiesik a helyéről. Kifejezvén az idegességem, ledobom a töltőm vissza az asztalra és dobbantok a lábammal. - Basszus. Britanny, tudnál még egy kicsit vigyázni Soniára? El kell ugranom valahova, de ígérem, hogy sietni fogok vissza! Köszönöm, imádlak - gyorsan megölelem mindkettőjüket, és anélkül, hogy körbenéznék, végigcaplatok a folyosón, ki a bejáraton egészen a kocsimig.<br />
Muszáj valahogy megoldanom ezt a dolgot, mert Niall bármikor hívhat, vagy Harry, esetleg Louis, Gigi, Liam, Zayn, az anyám, a nővérem, a szomszéd. Bár leginkább Niall válaszát várom, ami talán már meg is érkezett, csak épp azon dolgoztam, hogyan cseszhetném el még jobban a dolgokat.<br />
Ha arra gondolok, hogy tegnap mégis csak látott engem valaki Markkal, és ez valamilyen módon a férjem tudomására jutott, majd ezek után nem ért el telefonon, már attól rosszul vagyok, és ebből még nagyobb bajom is lehet, mint hogy most ki kell adnom egy halom pénzt új telefonra. Mert sajnálnám rá az összeget, hogyne sajnálnám, mindnek irreálisan magas ára van, és minden alkalommal, amikor fizetünk valahol, vagy nekem vannak komolyabb kiadásaim, szégyellem magam. Mert talán el fog sétálni egy kislány a bolt előtt, akinek még telefonja sincs, vagy szüksége lenne ruhákra, gyógyszerre, de nem teheti meg, én pedig épp rohanok, hogy pótoljam azt, ami talán nem létszükséglet, de ha egyszer csak ezzel tudom tartani a kapcsolatot a férjemmel, és a működése jelenleg megmenthetné a házasságom, akkor igenis muszáj lesz fizetnem.<br />
Idegesen dobolok a kormányon, minden kereszteződésben lassítanom kell, egy fényévnek tűnik, mire találok egy megfelelő üzletet, ahova berobbanhatok, elhadarhatom a problémámat, és vagy segítenek, vagy nem.<br />
- Jó napot! - belépek, igyekszem rendezni a légzésem, határozottan lépek a pulthoz, ahol egy tőlem nem sokkal idősebb férfi ücsörög.<br />
- Miben segíthetek? - felnéz, és bár látom rajta a mérhetetlen unalmat, és bármennyire is ellenszenves, nem törődöm vele, megtartom a diszkrét mosolyomat.<br />
- Valószínűleg beletörtem a töltőm a telefonomban, és ezt szeretném megjavíttatni, vagy esetleg egy másikat venni - látom ahogy forgatja a szemeit, és legszívesebben rászólnék, hogy viselkedjen, de nem vagyok az anyja, csak egy béna nő, aki észre sem veszi, hogy tönkretette a méregdrága készülékét.<br />
Kinyújtja a kezét, én pedig odanyútom neki a szóban forgó telefont, és csak várok. Forgatja, nézegeti, egy mini lámpával bevilágít az összes piciny résbe. Nem mond semmit, csak hümmög.<br />
- Van érvényes biztosítása?<br />
Olyan rövid, lényegretörő a kérdés, hogy azonnal válaszolok.<br />
- Azt hiszem -felelem kurtán, és sejtem, mivel fogja folytatni.<br />
- Kinek a nevén van a készülék? - <i>Bingó. </i><br />
- Horan, Niall Horan.<br />
A név hallatán felhúzza a szemöldökét, valamit mormog, de nem értem. Molyol, mindenfélét pakolgat, mire előkerül egy laptop, amin pötyögni kezd. Néhány másodperccel később a nyomtató is életre kel, hangosan zúgva eszi a papírt, amit a pasas mindenfelé átfordítgat.<br />
- Rendben. A férje nevén van ugye a készülék, szeretném elkérni a papírjait, hölgyem.<br />
<i>Hölgyem. </i>Ettől<i> </i>egy cseppet sem érzem magam jobban, sőt, és bár nem sok kedvem van kiadni minden adatom, odanyújtom neki a kártyákat. Egyeztet mindent, látom, ahogy körmölni kezd egy fecnire. Név, születési hely, idő, lakcím. Tövig rágom a jobb kezemen a körmeim, levegőt is elfelejtek venni.<br />
Nem változott bennem semmi az elmúlt huszonnégy órában, ugyan úgy nem bízom semmiben és senkiben, ezért egy egész örökkévalóságnak érzem azt a hátralevő néhány tízpercet, amit az üzletben töltök. Fura mód senki még csak el sem haladt a járda ezen szakaszán, nem jött be utánam más, a telefon sem csörrent meg.<br />
- Parancsoljon, itt a számla, a garancialevél, egy másik készülék, és egy nyilatkozat. A férje kissé túlbiztosította magát - nevet, mert azt hiszi, vicces, amikor visszaélnek mások adataival, hogy aztán zaklathassák a vezetékneve miatt.<br />
- Remek, köszönöm - minden papír aljára odafirkantok egy 'Horan'-t, amitől a szívem szakad meg, de elég a szemforgatásra gondolnom, és máris megfeszülnek az arcizmaim, ezáltal kevésbé feltűnő az, ahogy elérzékenyülök.<br />
Fel sem nézek, rohanok egyenest a kocsimhoz, hogy minél hamarabb visszaérjek a lányomhoz, és elfelejthessem, mennyire nem kedvelik, ha valakihez tartozik egy név.<br />
Az én esetemben ez Niall neve. Amivel nincs is semmi baj, sőt, talán addig jó, amíg ő van nekem, akármilyen formában is, és ezelőtt sosem zavart, hogy úgy ismernek, hogy Niall James Horan felesége, és nem úgy, hogy Eire Reed, most viszont, amióta eljöttem abból az istenverte üzletből, úgy érzem, mindenki bámul. A pirosnál állva, járó motorral várakozva dobolok a kormányon,és amikor végre zöldre vált, beletaposok a gázba, mert nem tudok nem arra gondolni, hogy a másik sávban ráám bámulnak vezetés közben az emberek, vagy hogy milyen arcot vágott az imént a férfi, aki intézte az egész garancia-dolgot. Nem akarok ez lenni. Valakinek a felesége, valak másnak az anyja, név és arc nélküli ember, aki tartozik valakihez. Valaki, akit olyan gyorsan fognak elfelejteni, mint amilyen hamar megismerék. De mássá sem akarok válni, mert legszívesebben anya és feleség vagyok, és minden szarság ellenére bele sem merek gondolni, mi lenne velem, ha hetekkel korábban mégis a válás mellett döntök.<br />
Megrázon a fejem, mintha ezzel kiüldözhetném a tévképzeteimet az alternatív jövőmről, de még mielőtt kiszállnék a kocsiból, bekapcsolom a frissen kapott telefont, és amint életre kel a kártyám is, elképedve figyelem a millió értesítést.<br />
Ott vagyok mindenhol, Zaynnel, Gigivel, <i>Markkal</i>.<br />
<i>Baszki</i>.<br />
Legörgetem a nem fogadott hívások listáját, négyből három Niall, nem csak emiatt, ha csak egyszer keresett volna ezerből, akkor is azonnal visszahívnám, de így méginkább indokolt.<br />
- Mi történt a telefonoddal? Ugye nem lopták el? - ez minden, ami köszönés gyanánt elhangzik a vonal túlfeléről, és csak mikor nem válaszolok, akkor vált kedvesebb hangnemre.- Minden rendben?<br />
- Persze, nincs baj, csak beletörtem a töltőt. Nem lopták el - a hajam piszkálom, és egy-egy tincset az arcomhoz emelek, hátha még érzem Niall illatát rajta. Azaz csak a hajhabjáét.- Láttad a videót, amit küldtem?<br />
- Igen - hirtelen nagyon vidám és lelkes lesz.- Mutattam is a többieknek, és nagyon büszke voltam.<br />
- Én is - hátra dőlök, és csak tartom a telefont, amíg arra várok, hogy Niall végre mondjon valamit. Akármit.<br />
- Eire? - csupán másodpercek telnek el, de már alig várom, hogy folytassa. - Itt vagy?<br />
- Persze, hogyne, itt - fészkelődök, hogy egy kézzel sikerüljön kikapcsolnom a biztonsági övem.- Niall, én nem vagyok focistafeleség, ugye?<br />
- Már hogy lennél az? - nevet, engem meg azonnal kiráz a hideg. Hiányzik a mosolya, a hangja, a közelsége, és az is, hogy milyen pokolian idegesítő tud lenni.<br />
- Akkor jó.<br />
Mintha bármit is számítana a folyton változó képzeletemnek Niall szava, megnyugszom. Legalábbis kevésbé bánt a gondolat, hogy milyennek látnak. Eltartott, felkapaszkodott nőnek, aki jókor volt jó helyen és jó embernek szült gyereket.<br />
- Mennem kell, majd írok, mielőtt elindulna a gép - elköszönésnek sem szán többet, mint a hívás elején, és egész egyszerűen leteszi.<br />
De legalább nem vagyok focistafeleség! Ettől a hírtől pedig kedvem lenne hazarobogni, a gyerekemmel együtt, és a nappali ablakából figyelni, Niall vajon mikor ér vissza. Vagy a legjobb az lenne, ha már otthon lenne, mire mi is megérkezünk.<br />
Hiányzik.</div>
</div>
Luhttp://www.blogger.com/profile/13838568650297644064noreply@blogger.com0