2017. július 28., péntek

39. Nem vagyok focistafeleség!

Sziasztok!

Zsinórban a harmadik péntek/hétvége lenne, amikor nem teszek fel új részt, amit rettenetesen bánok, mert bár az érdeklődés kevésbé látszik, a lelkiismeretem nagyon nincs emiatt a helyén.
Sajnálom, kicsit fura most minden, de ma reggel 3.45-kor keltem a Forma1 miatt, és most így 23.15-kor fáradtnak érzem magam. 
Ígérem, megpróbálok mindent megtenni, hogy jobb legyen a dolog, csak egy picit több időre van szükségem.

Xx Lu




Eire


Felrémlik néhány korábbi emlékkép, és bár tisztában vagyok azzal, hogy ez csupán álom, reggel zaklatottan riadok fel az ébresztőm fülsüketítő sípolására.
Kikapcsolom, és azzal a lendülettel fordulok át a hátamra, hogy a lábaim felpolcolhassam a szétrúgott díszpárnákra. Nem tudom eldönteni, hogy csak lusta vagyok kikelni az ágyból, vagy elhagyott minden erőm és tudatosan nem mozdulok meg, ennek ellenére egészen jól érzem magam, ahogy a nagy semmiben lebegek. Ez pontosan addig tart, amíg Sonia fel nem ébred, ekkorra már elfogynak a kifogásaim. Lerúgom a tegnapi ruhámat, belebújok a köntösömbe és mezítláb csattogok át a gyerekszobába.
- Jó reggelt - rekedtes a hangom, teljesen ki vagyok száradva. Soniat ez mondjuk kevésbé érdekli, sokkal nagyobb problémákkal küzd, mint a korgó pocakja vagy a nedves pelenkája.- Jól van, tudom, máris megyünk átöltözni, aztán hamizunk - csak akkor hajlandó megnyugodni, amikor megérzi a törlőkendő és a kenőcs illatát. Meglepően tapasztalom, hogy nyugodtan, egy-egy kísérletétől eltekintve rugdosás nélkül tűri, hogy tisztába teszem, és csak akkor kezd el igazán mozgolódni, amikor leteszem őt a konyhába ráncigált járókába. Ott viszont semmit és senkit nem kímélve pakol, megy, kúszik, átmászik több kupac játékon, és ha sikerül legyőznie a plüss állatokat, akkor boldogan sikkant fel.
Igazi harcos, és olykor-olykor büszkén nézi a háta mögé szorított figurákat.
- Na gyere te kis túlélő - kiteszem a reggelije mellé a dínós étkészletet, Soniat pedig az etetőszékbe ültetem, de mire visszafordulnék hozzá az előkéjével a kezemben, a tenyere már landol a zöldségpürében, amit utána a markával igyekszik a szájába tömni. Nem tudom megállni, hogy ne nevessek, mert még a fülére is kent belőle, a frissen mosott babaruhán pedig öklömnyi foltok vannak. Természetesen ezúttal sem végez félmunkát a lányom, egészen addig pacsmagolja a reggelijét, amíg a varrás mentén körbe nem rajzolja a pólócskáját. Normális esetben kiborulnék, de most nem teszem, teljes nyugalommal törlöm meg az arcát és a kezeit, és a maradék bébiétellel megetetem, hogy aztán a dolgunk végeztével újra átöltöztessem. Magamra már csak alig fél órám marad, amilyen gyorsan csak tudok lezuhanyzom és felöltözök. A babaholmikat bedobálom a táskába, gondolkodás nélkül teszem a dolgom. Indulás előtt zsebre vágom a telefonom és a kulcsaimmal a kezemben cuccolok ki a kocsimba, aztán nagy nehezen sikerül elindulnunk az irodába.
Sonia kivételesen nem hátul csücsül, hanem mellettem. Tudom, nem a legbiztonságosabb, de a hátsó ülés egy halom kupi, és ragadnak le a szemei is, úgyhogy amilyen stabilan csak lehet a hordozót az üléshez erősítem és igyekszem óvatosan vezetni.
Rádió helyett Niall zenéit hallgatjuk, ettől Sonia megnyugszik, és őszintén szólva nekem is jól esik, hogy hallom a hangját, és tudom, hogy a gitárt ő pengeti, felismerem a sorokat, amiket nagy buzgón rakott sorba a nappaliban hajnalonként. Szinte látom magam előtt az arcát, a vonásait, amik a hangokkal együtt változnak. Magam körül érzem őt, azt a szépséget és biztonságot, amit amióta csak ismerem hordoz magában. Még a legmakrancosabbb napjain is, amikor épp tárgyakat dobál maga elé.
Victoria szavai  visszhangzanak a fejemben, a tanácsnak szánt monológok, és egy kicsit el is szégyellem magam, amiért sorra mondjuk le a megbeszélt időpontokat. Apa temetése még elfogadható indok, de azóta eltelt már több, mint két hét. Niall most Los Angelesben van- elméletileg-, nélküle nem szívesen megyek oda, de érzem, hogy szükségem lenne arra, hogy valaki megkérdezze, hogy vagyok, mit érzek. Ha nem a férjem, hát akkor egy terapeuta, pszichológus, bárki. Ha végre magamra csukhatnám az iroda ajtaját, felhívnám Victoriát, hogy Niall nélkül ugyan, de mehetnék-e hozzá beszélgetni. Legalábbis szépen eltervezem magamban a dolgot, de ahogy magamat ismerem, szinte biztos a munkára és Soniara hivatkozva elhalasztom az egészet, keresek valami kifogást, pedig igen nagy szükségem lenne erre.
Amíg magamban vívódom, megérkezünk, és mintha nem hagytam volna napokra magam mögött mindent, nem fordult volna fel az életünk, nem temettem volna el az apám, és nem vesztettem volna el a férjem, rögtön az után, hogy a lányommal az ölemben feltipegek azon a néhány lépcsőfokon a bejáratig, átáll az agyam, és azon kezdek el izgulni, hogy időben elküldtem-e az emaileket, hogy nem feledkeztem-e meg valami fontos dologról. Hogy vajon nyitva maradt-e az ablakom éjszakára, vagy hogy lemerült-e a laptopom.
- Jó reggelt - néhány méter után Britanny és Mark tűnik fel. Valami papírokat cipelnek és olcsó kávét szürcsölnek karton pohárból.
- Szia - a barátnőm szinte azonnal a nyakunkba ugrik, szorosan magához ölel, majd seperc alatt elveszi tőlem Soniat. - Az én gyönyörűséges keresztlányom! 
Mark csak int, kissé távolabb marad. Sajnálom, hogy nem csatlakozik hozzánk, de nem kényszeríthetem. Amúgy is fáradtnak tűnik, a szemei alatt legalább olyan karikák vannak, mint nekem, és már csak emiatt nem gondolom, hogy egy kisgyerekes anyuka társaságára vágyik, még akkor sem, ha az a nő történetesen a főnöke.
Kínos feszengéssel ácsorgok Britanny mellett, a kezeim élvezik a szabad perceket, amikor csak úgy lóghatnak és nem kell cipekedniük, közben pedig félig-meddig Markot figyelem. Eszembe jut, hogy tegnap milyen jót beszélgettünk, pedig alig volt negyed óra, talán húsz perc, amit a parkolóban töltöttünk a kocsimnak támaszkodva. Nem biztos, hogy kéne, de ebben a pillanatban nagyon szeretném, ha nem tenne úgy, mintha fontos üzeneteket olvasgatna, meg ennyire belemerülne  a kávézásba. Nem, amíg nem tehetem lehetővé, hogy újra ott legyünk a parkolóban Mr. Puhakézzel. De ez ostobaság lenne, és rohadtul nincs szükségem arra, hogy a férjem holléte mellett már azon is csámcsogjanak, hogy én miket csinálok napközben. Így is megkockáztatok egy-két kellemetlen telefonbeszélgetést a tegnapi akciómmal, kezdve azzal, hogy Zayn reggel távozott tőlünk, és hogy napközben egy idegennel láttak, közvetlenül az előtt, hogy újra Zayn társaságában tűntem volna fel, illetve ebben az esetben talán inkább úgy kéne fogalmazni, hogy Gigit és Zaynt látták velem. Valljuk be, ők egy kövér könnycseppnyivel feltűnőbb jelenségek nálam.
- Kerestelek tegnap este, de nem vetted fel. Történt valami? - hirtelen visszatér a látókörömbe Britanny, amitől én is újra a valóságot választom és mind testben, mind lélekben újra a munkahelyemen érzem magam.
- Nem hallottam, bocsi. Zaynék lakásában voltam, végre hivatalosan is megismerkedtünk Gigivel, előtte meg a délutánt kettesben töltöttük Sonival - úgy érzem magam, mint amikor épp hazudok, még a tüneteket is produkálom, pdig minden egyes kimondott szavam igaz. Ugyanis ez történt, az pedig, hogy kihagyok egy-két apróságot, nem hiszem, hogy akkora probléma lenne. Aztán eszembe jut valami, amitől sokkal élénkebb leszek egy szemvillanás alatt, és izgatottan kezdek bele.- És képzeld, tegnap mi történt! Sonia megint elmászkált a lakásban és nem hiszed el, de amikor utolértem, ott volt a lépcső alján, kapaszkodott, és Istenemre esküszöm, ez sokkal valóságosabb volt, mint az első szava, kapaszkodott és felállt! Legalábbis próbálkozott, és annyira édes volt, el is sírtam magam, mert...Britanny, a lányom két lábon billegett! Azt hittem, elküldtem a videót, ezek szerint nem? Mindegy, nézd, megmutatom - a táskámból kikapott mobilnak viszont nem villan fel a képernyője. Fogalmam sncs, mi lehet vele, bármit csinálok, a kijelzője sötét marad. - Ahj, biztos lemerült, akkor majd később megmutatom.
- Nahát, te ilyen ügyes vagy?- látom az  szemében is megcsillanni a könnycseppeket, de ez sem akadályozza meg abban, hogy a lányom arcának minden egyes pontjára csuklás hangú puszikat nyomjon.- Édesem, annyira büszke vagyok rád!
Mark most felkapja a fejét, és hiába kergetem magam bele az anyai büszkeség hangos tolmácsolásába, képtelenség nem észrevenni, ahogy titokban ő is velünk örül, és ahogy megigazítja a zakója alatt meggyűrődött inget, minden mozdulata pontos mása Niallnak, amitől még inkább szörnyen érzem magam.
- Megyek, meg kell néznem, hogy mi  van a telefonommal - várom, hogy Britanny visszaadja a lányom, de a kitárt karom látványára felhúzza a szemöldökét.
- Hé, felejtsd el, majd megyünk, most épp a keresztanyjával van.
- Rendben - magam elé emelt karokkal távozom, egy félmosollyal.- Hello, Mark.
- Szia, Eire- tényleg csak egy pillantást vetünk egymásra, és már megyek is tovább. Nem történik semmi más, és eszembe sem jut vele kapcsolatban semmi más azon kívül, hogy itt dolgozik. Csak a sötétkék zakója, a puha keze, a széles mosolya, a lazasága, és hogy tényleg jó vele beszélgetni.
- Jesszus- mire becsukom magam mögött az ajtót, már lángol a fejem, kapkodom a levegőt, és majd' bepisilek a nevetéstől.
Ugyanis az, hogy a férjemmel kevésbé kellemes a kapcsolatom mostnaság, és hogy megint elutazott, nem jelenti azt, hogy megunt háziasszony vagyok, akinek fiatalabb férfiak után kell csorgatnia a nyálát. Egyrészt, mert nem vagyok még harminc sem, hova öregíteném magam, másrészt, azért nem olyan szörnyű az élet, mint gondolom, az pedig, hogy megpróbáltam meggyőzni magam Mark sármjáról és vonzó pasasnak akartam beállítani, egyenesen nevetséges. De tényleg, nem viselkedhetek így, és nem képzelhetem azt, hogy bárki felett uralkodhatok, vagy megmondhatom, mit csináljon, mert ez nem így van. Meg kell tanulnom elfogadni, hogy néha egyedül kell lennem, és még Markot sem vehetem rá arra, hogy a nyakamra járjon, és cseverésszünk munkaidőben.
Majd nem sokára hazajön Niall, és biztos megint egy kicsit könnyebb lesz beszélnünk, talán megnyugszik és rendezhetjük a sorainkat.
- Sikerült bekapcsolnod? - Britanny dugja be a fejét, a karjaiban még mindig ott csücsül a lányom, kíváncsian tekeri ki magát hogy újra megnézhesse a -még- legkevésbé sem színes helyiséget.
- Nem, de mindjárt megnézem - megint hiába próbálkozom.- Semmi. Mindegy, akkor megpróbálom feltölteni - az asztalomra hajított telefontöltőt is kézbeveszem, ám mikor megpróbálnám csatlakoztatni a telefonhoz, észreveszem, hogy valamit nagyon csúnyán elronthattam tegnap, mert a töltőfej kiesik a helyéről. Kifejezvén az idegességem, ledobom a töltőm vissza az asztalra és dobbantok a lábammal. - Basszus. Britanny, tudnál még egy kicsit vigyázni Soniára? El kell ugranom valahova, de ígérem, hogy sietni fogok vissza! Köszönöm, imádlak - gyorsan megölelem mindkettőjüket, és anélkül, hogy körbenéznék, végigcaplatok a folyosón, ki a bejáraton egészen a kocsimig.
Muszáj valahogy megoldanom ezt a dolgot, mert Niall bármikor hívhat, vagy Harry, esetleg Louis, Gigi, Liam, Zayn, az anyám, a nővérem, a szomszéd. Bár leginkább Niall válaszát várom, ami talán már meg is érkezett, csak épp azon dolgoztam, hogyan cseszhetném el még jobban a dolgokat.
Ha arra gondolok, hogy tegnap mégis csak látott engem valaki Markkal, és ez valamilyen módon a férjem tudomására jutott, majd ezek után nem ért el telefonon, már attól rosszul vagyok, és ebből még nagyobb bajom is lehet, mint hogy most ki kell adnom egy halom pénzt új telefonra. Mert sajnálnám rá az összeget, hogyne sajnálnám, mindnek irreálisan magas ára van, és minden alkalommal, amikor fizetünk valahol, vagy nekem vannak komolyabb kiadásaim, szégyellem magam. Mert talán el fog sétálni egy kislány a bolt előtt, akinek még telefonja sincs, vagy szüksége lenne ruhákra, gyógyszerre, de nem teheti meg, én pedig épp rohanok, hogy pótoljam azt, ami talán nem létszükséglet, de ha egyszer csak ezzel tudom tartani a kapcsolatot a férjemmel, és a működése jelenleg  megmenthetné a házasságom, akkor igenis muszáj lesz fizetnem.
Idegesen dobolok a kormányon, minden kereszteződésben lassítanom kell, egy fényévnek tűnik, mire találok egy megfelelő üzletet, ahova berobbanhatok, elhadarhatom a problémámat, és vagy segítenek, vagy nem.
- Jó napot! - belépek, igyekszem rendezni a légzésem, határozottan lépek a pulthoz, ahol egy tőlem nem sokkal idősebb férfi ücsörög.
- Miben segíthetek? - felnéz, és bár látom rajta a mérhetetlen unalmat, és bármennyire is ellenszenves, nem törődöm vele, megtartom a diszkrét mosolyomat.
- Valószínűleg beletörtem a töltőm a telefonomban, és ezt szeretném megjavíttatni, vagy esetleg egy másikat venni - látom ahogy forgatja a szemeit, és legszívesebben rászólnék, hogy viselkedjen, de nem vagyok az anyja, csak egy béna nő, aki észre sem veszi, hogy tönkretette a méregdrága készülékét.
Kinyújtja a kezét, én pedig odanyútom neki a szóban forgó telefont, és csak várok. Forgatja, nézegeti, egy mini lámpával bevilágít az összes piciny résbe. Nem mond semmit, csak hümmög.
- Van érvényes biztosítása?
Olyan rövid, lényegretörő a kérdés, hogy azonnal válaszolok.
- Azt hiszem -felelem kurtán, és sejtem, mivel fogja folytatni.
- Kinek a nevén van a készülék? - Bingó. 
- Horan, Niall Horan.
A név hallatán felhúzza a szemöldökét, valamit mormog, de nem értem. Molyol, mindenfélét pakolgat, mire előkerül egy laptop, amin pötyögni kezd. Néhány másodperccel később a nyomtató is életre kel, hangosan zúgva eszi a papírt, amit a pasas mindenfelé átfordítgat.
- Rendben. A férje nevén van ugye a készülék, szeretném elkérni a papírjait, hölgyem.
Hölgyem. Ettől egy cseppet sem érzem magam jobban, sőt, és bár nem sok kedvem van kiadni minden adatom, odanyújtom neki a kártyákat. Egyeztet mindent, látom, ahogy körmölni kezd egy fecnire. Név, születési hely, idő, lakcím. Tövig rágom a jobb kezemen a körmeim, levegőt is elfelejtek venni.
Nem változott bennem semmi az elmúlt huszonnégy órában, ugyan úgy nem bízom semmiben és senkiben, ezért egy egész örökkévalóságnak érzem azt a hátralevő néhány tízpercet, amit az üzletben töltök. Fura mód senki még csak el sem haladt a járda ezen szakaszán, nem jött be utánam más, a telefon sem csörrent meg.
- Parancsoljon, itt a számla, a garancialevél, egy másik készülék, és egy nyilatkozat. A férje kissé túlbiztosította magát - nevet, mert azt hiszi, vicces, amikor visszaélnek mások adataival, hogy aztán zaklathassák a vezetékneve miatt.
- Remek, köszönöm - minden papír aljára odafirkantok egy 'Horan'-t, amitől a szívem szakad meg, de elég a szemforgatásra gondolnom, és máris megfeszülnek az arcizmaim, ezáltal kevésbé feltűnő az, ahogy elérzékenyülök.
Fel sem nézek, rohanok egyenest a kocsimhoz, hogy minél hamarabb visszaérjek a lányomhoz, és elfelejthessem, mennyire nem kedvelik, ha valakihez tartozik egy név.
Az én esetemben ez Niall neve. Amivel nincs is semmi baj, sőt, talán addig jó, amíg ő van nekem, akármilyen formában is, és ezelőtt sosem zavart, hogy úgy ismernek, hogy Niall James Horan felesége, és nem úgy, hogy Eire Reed, most viszont, amióta eljöttem abból az istenverte üzletből, úgy érzem, mindenki bámul. A pirosnál állva, járó motorral várakozva dobolok a kormányon,és amikor végre zöldre vált, beletaposok a gázba, mert nem tudok nem arra gondolni, hogy a másik sávban ráám bámulnak vezetés közben az emberek, vagy hogy milyen arcot vágott az imént a férfi, aki intézte az egész garancia-dolgot. Nem akarok ez lenni. Valakinek a felesége, valak másnak az anyja, név és arc nélküli ember, aki tartozik valakihez. Valaki, akit olyan gyorsan fognak elfelejteni, mint amilyen hamar megismerék. De mássá sem akarok válni, mert legszívesebben anya és feleség vagyok, és minden szarság ellenére bele sem merek gondolni, mi lenne velem, ha hetekkel korábban mégis a válás mellett döntök.
Megrázon a fejem, mintha ezzel kiüldözhetném a tévképzeteimet az alternatív jövőmről, de még mielőtt kiszállnék a kocsiból, bekapcsolom a frissen kapott telefont, és amint életre kel a kártyám is, elképedve figyelem a millió értesítést.
Ott vagyok mindenhol, Zaynnel, Gigivel, Markkal.
Baszki.
Legörgetem a nem fogadott hívások listáját, négyből három Niall, nem csak emiatt, ha csak egyszer keresett volna ezerből, akkor is azonnal visszahívnám, de így méginkább indokolt.
- Mi történt a telefonoddal? Ugye nem lopták el? - ez minden, ami köszönés gyanánt elhangzik a vonal túlfeléről, és csak mikor nem válaszolok, akkor vált kedvesebb hangnemre.- Minden rendben?
- Persze, nincs baj, csak beletörtem a töltőt. Nem lopták el - a hajam piszkálom, és egy-egy tincset az arcomhoz emelek, hátha még érzem Niall illatát rajta. Azaz csak a hajhabjáét.- Láttad a videót, amit küldtem?
- Igen - hirtelen nagyon vidám és lelkes lesz.- Mutattam is a többieknek, és nagyon büszke voltam.
- Én is - hátra dőlök, és csak tartom a telefont, amíg arra várok, hogy Niall végre mondjon valamit. Akármit.
- Eire? - csupán másodpercek telnek el, de már alig várom, hogy folytassa. - Itt vagy?
- Persze, hogyne, itt - fészkelődök, hogy egy kézzel sikerüljön kikapcsolnom a biztonsági övem.- Niall, én nem vagyok focistafeleség, ugye?
- Már hogy lennél az? - nevet, engem meg azonnal kiráz a hideg. Hiányzik a mosolya, a hangja, a közelsége, és az is, hogy milyen pokolian idegesítő tud lenni.
- Akkor jó.
Mintha bármit is számítana a folyton változó képzeletemnek Niall szava, megnyugszom. Legalábbis kevésbé bánt a gondolat, hogy milyennek látnak. Eltartott, felkapaszkodott nőnek, aki jókor volt jó helyen és jó embernek szült gyereket.
- Mennem kell, majd írok, mielőtt elindulna a gép - elköszönésnek sem szán többet, mint a hívás elején, és egész egyszerűen leteszi.
De legalább nem vagyok focistafeleség! Ettől a hírtől pedig kedvem lenne hazarobogni, a gyerekemmel együtt, és a nappali ablakából figyelni, Niall vajon mikor ér vissza. Vagy a legjobb az lenne, ha már otthon lenne, mire mi is megérkezünk.
Hiányzik.

2017. július 23., vasárnap

37. Kontinensnyi távolság

Eire


Reggel, közvetlenül ébredés után már a telefonom nézem és reménykedek, hogy talán kaptam választ Nialltől. Kapkodva a levegőt oldom fel a képernyőt, de ott egy árva sms-t sem látok. Se egy hívás, semmi. Csalódottan visszahanyatlok a párnák közé és némán, magamban szidom magam, a naivitásom és az istenverte reményt. De csak addig, amíg eszembe nem jut, hogy Zayn a vendégszobában van. Legalábbis utoljára oda láttam bemenni, miután ráeszméltünk mindketten, hogy ittunk egy-két pohár bort, és nem ülhet volán mögé.
Még nagyon korán van, alig múlt el fél 7, ennek ellenére felkelek, mert esélyes, hogy valamit venni kell reggelire, ugyanis amióta hazajöttünk a temetésről, talán csak egyszer ugrottam ki vásárolni az ebédszünetemben. Nem mintha rengeteget tudtam volna dolgozni, semerre sem tartok, csak ülök egész nap és bámulom a képernyőt. Ha Britanny benéz, vele váltok pár szót, de neki sincs ínyére szóbahozni az egyetlen dolgot, amiről beszélni akar a házasságomon kívül. 
A szekrény előtt ácsorgok, minden tele van Niall gönceivel. Elszorul a torkom, de már most tudom, mi lesz az egész vége. Felhúzom póló nélkül az egyik pulóverét, a tegnapi farmeromat, és lebattyogok a konyhába. Az egész házban síri csend van, csak a tompa csörömpölésem hallatszik, pedig igyekszem csendesebben pakolászni. Kávét főzök, a hűtőben még találok tejet meg tojást. Még pont elég lesz, majd ha Sonia felkel, elviszem bevásárolni. 
Megmosom az arcom a csapnál, hogy ne aludjak el állva, de amint elkészül a kávé, egy dupla adagot azonnal bögrébe töltök és üresen, keserűn lehúzom a felét. Jól esik, égeti a torkom, de közben mindent egy picit jobbá tesz.
- Szia - Zayn mosolyogva vágódik le a konyhapult túlfelén lévő székre és szórakozottan nyomogatja a telefonját.
- Jó reggelt. Hogy aludtál? - egy picinyle kis boldogságot csempészett a reggelbe, hogy nem vagyok totál egyedül és tudok beszélni valakihez.
- Remekül, csak felébredtem Gigi üzenetére. Ma koraeste ér Londonba. Arra gondoltunk, hogy találkozhatnátok. Elmegyünk vacsizni valahova, tudod.
- Ó, hát az jó lenne, de Soniaval bonyolult utazgatni, meg nem szeretném egy tízhónapos babával fárasztani egy hosszú út után- kifogásokat keresek, és nem is titkolom magam előtt, hogy miért.
Gigi gyönyörű lány, tökéletes a külseje egy félnapos repülőút után is, én meg legfeljebb egy közepesen slampos anyuka vagyok mellettük. Olyan szépek, és sokkal fiatalabbnak tűnnek a koruknál. Nem emésztette fel őket az életük, az állandó harc, a stressz. Vagyis, de, biztosan, csak nekik van menedék, egy nyaraló valami távoli óceánparton, vagy egy-egy lopott wellness délután, na meg egy edzőterem, ahol feltöltődhetnek és levezethetik a stresszt. Gyerek nélkül. Mert bár imádom a lányom, ő a mindenem, de pont miata nem tudom elengedni magam sokszor, és amióta Niall és köztem viharos a kapcsolat, csak azóta vágyom olyan hétvégékre-vagy lopott keddekre-, amikor semmi mást nem csináltunk, csak feküdtünk a medence partján, jakuzziztunk, heverésztünk céltalanul. Na meg egész nap szeretkeztünk, ha úgy tartotta kedvünk.
- Késő - teli szájjal vigyorog rám, miközben töltök neki is kávét és a bögrével együtt a tejet meg a cukrot is elé tolom.- Sajnos nincs időnk vásárolni meg főzni, de rendel vacsorát a kedvenc helyünkről, remélem szereted a keleti konyhát. És mielőtt nemet mondanál, természetesen eljövök értetek, segítek átrakni a gyerekülést, és minden holmiját Soniának, amire szükségetek lehet.
- Zayn, én tényleg nem...
- Nincs apelláta. Rendes kifogást úgy sem találsz, és nem is találkoztatok, pedig az egyik legjobb barátom vagy, ő pedig életem szerelme - hűséges kiskutyaszemmel figyel engem a bögréje mögül. Annyira meggyőző, hogy egy pillanatra el is szégyellem magam, amiért kéretem magam meg ódzkodom a dologtól.
- Rendben. De nem kell emiatt visszajönnöd. Majd elmegyek hozzátok- erősködök, de Zayn hevesen nemet int a fejével.
- Ragaszkodom hozzá! - átnyúl a pult felett és magához húzza a fejem. Hatalmas, cuppanós puszit kapok a homlokomra és egy mosolyt, ami végképp feldobja a napom. Hiányzott már a barátom, és örülök, hogy legalább mi tudtunk rendezni a dolgainkat és minden-majdnem minden-a régi maradt.
- Köszönöm- függetlenül attól, hogy tudom, ez neki valószínűleg nem megerőltető, hálás vagyok és úgy érzem, muszáj kompenzálnom a tettét. - Mit kérsz reggelire? Van tojás meg...nos, tojás.
Mindketten elnevetjük magunkat. - Vagy meghívhatlak a közeli bisztróban egy villás reggelire.
- Ó, nem. De ha lenne egy kis tojás, akkor a tegnapi finom tea után kipróbálnám megint az általad készített omlettet.
- Semmi akadálya - mosolygunk, és a lelkem mélyéről felküzdi magát ismét az a fajta gondoskodás, amit a lányom még aligha érzékelhetne, de a srácok évekkel ezelőtt minden nap a részesei lehettek. 
Minden további nélkül nekiállok életem legkörülményesebb omlettjének, igyekszem a lehető legtöbbet kihozni a semmiből, feltúrom a konyhát és a hűtőt, és mikor végre elkészül, örömmel látom, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint gondoltam és Zayn boldog hümmögése megnyugtatja az idegeim.
Reggeli után, mivel Sonia még nem hajlandó felébredni, ketten gyorsan elmosogatunk és miután rendbe szedjük magunkat, egy-egy bögre teával a kezünkben kibattyogunk a teraszra. Nagyon szeretnék most én is rágyújtani Zaynnel, de valahogy erőt veszek magamon és nem hozom fel neki a dolgot. Nem csak mert félnem kellene a lesben álló fotósoktól, de tudom, hogy megbánnám, arra meg semmi szükségem, hogy egész nap a kezeim szagolgassam. Tudom, hogy ha el is illanna a szaga, én érezném, ráadásul ott van Sonia is. Anyaként egyszerűen nem tehetem ezt. Így csak figyelem, ahogy lassan végigég a tekercs, s végül elnyomja a hamutálban a szűrőt.
- Most mennem kell, el akarok pakolni Gigi érkezése előtt. Majd hívlak délután, jó?- felpattan és mielőtt válaszolhatnék, megölel.
- Jól van. Vigyázz magadra - visszaölelem és nyomok két puszit az arcára.
Sonia csak akkor ébred fel, amikor már kikísértem Zaynt és el is hajtott. A korábbi lomhaságom eltűnik, kettesével veszem a lépcsőfokokat, szinte futok a szobájába.
- Jó reggelt Szerelmem- felveszem az ölembe, hogy minél hamarabb megnyugodjon. Keservesen sír, szinte biztos vagyok abban, hogy éhes, szomjas és nem ártana kicserélni a pelusát. - Semmi baj drágám, itt van anya. 
Ahogy lefektetem a pelenkázóra, iszonyatos tempóban kezd kalimpálni. Eltalálja a hasam, pont teli talppal vág gyomron. Megingok, elkap az émelygés, de hamar visszarázódok, mert muszáj. Természetfeletti erő kell ahhoz, hogy átöltöztessem, de nagy nehezen sikerül, s immáron tiszta ruhában, illatosan csimlaszkodik a kezembe.
- Megyünk Baba, keresünk valami finom hamit  - a vállamra borulva nyálazza össze a felsőmet és a konyhát meglátva ismét rugdallni kezd, ezúttal finomabban. 
Az etetőszékben már teljesen elmúlik a korábbi nyűg és minden baj, olyan, mintha a világ legboldogabb kisembere lenne.
Remélem, tényleg az.
Reggeli után kocsiba ülünk, abszolút felszerelkezve indulunk el egy óriási bevásárló körútra, hpgy egyáltalán legyen otthon valami normális étel vagy alapanyag, pékáru, bébiétel. Óráknak tűnik, amíg a hatalmas áruházban keringek, a kosarunk hamar megtelik, mert rájövök, mennyire üres a ház, egy rakat ásványvizet pakolok fel, gyümölcsöt, gyakorlatilag gondolkodás nélkül, és a pénztárnál gondolkodom el azon, vajon el fogom-e tudni ezt mind pakolni a kocsiban úgy, hogy a gyerekülés elfoglalja az autó negyedét.
- Elnézést, bocsánat- ez kéz megragadja a vállam.- Eire?
-Mark? Oh, szia - Mr. Puhakéz áll velem szemben, a kezében egy közepes papírzacskó. Kicsit irigylem, amiért ennyi elegendő neki ahhoz, hogy letudja a vásárlást, de azért vicces is, mert egy óriási sajtos baguett lóg ki a csomagjából, mellette pedig valami bor van. Randi? Biztos. Fiatal, jóképű, fes, na meg ugye puha a keze. Tipikus jó parti típus.
- Megkérdezném, mi járatban erre felé, de azt hiszem a látvány mindent elárul - vigyorogva néz végig a púposra pakolt bevásárlókocsin, aminek az elejében Sonia csücsül, gyümölcslevet szürcsölgetve.- Milyen édes kis Hercegnő. Szia, Mark vagyok - lehajol, hogy szemmagasságba kerüljön a copfos kislánnyal, aki megszeppenve bámul hol Markra, hol rám.
- Integess a bácsinak Soni baba, ő anyu munkatársa - eltűrök egy rakoncátlan tincset a füle mögé, igyekszem a lehető legnyugodtabb hangon beszélni, mert attól általában megnyugszik és nyitottabbá válik az idegenekkel szemben.
- Bácsi? Jaj ne is hallgass anyukádra, neked csak Mark, Pöttömpanna - kinyújtja a kezét, amit a lányom azonnal megragad, és kecsesen megharap, jókora nyálfoltot hagyva az ingujján.
- Hé, Kisasszony. Ezt melyik apádtól tanultad, hm? - pillanatok alatt elvörösödöm, szinte érzem, ahogy a vér a fejembe szökik. - Ne haragudj, mostanában kicsit neveletlen. Felborult az élete, nő a foga, tiszta dilis lett.
- Semmi baj. De ugye nem veszett vagy valami? - nevet, és bár kissé ízléstelen a poén, megkönnyebbülök, amiért nem kapja fel a vizet ilyen apróságon, mint a babanyál. Folyton emlékeztetnem kel magam arra, hogy ez csak nekem természetes, meg annak, aki egy hasonló korú gyereket nevel. 
- Nem, kivizsgáltattam. Határozottan egészséges, csak néha, amikor sokat van a keresztapjával, eltanul valami neveletlenséget- a szám elé kapom a kezem és úgy nevetek. Szörnyen felszínes, kertvárosi módra. Még a testtartásom is megváltozik, kihúzom magam rendesen, mint egy retardált, aki lenyelt egy karót, mégis valamiért ez elegánsabb, mint a slampos anyuka, aki előző este benyakalt fél üveg bort egy jobb reggel reményében az ex-, de újra legjobb barátjával. Rémes és fura. De most inkább leszek kertvárosi spiné, mint az igazi Eire Reed. Nem mintha imponálni akarnék Marknak, csak jó benyomást akarok kelteni, mint a főnöke. Mégsem láthat leharcolva, milyen lenne már! Hétfőn meg betipegnék a frissen vasalt ingemben meg a szürke szoknyában? Rosszul venné ki magát.
- És jobban vagy? Britanny elkotyogta véletlenül, hogy miért kellett elutaznod - a hangja visszaránt a valóságba. Többet nem gondolok a helyes testtartásra és a szép mosolyra. - Részvétem.
- Óh, igen. Nos, jól. Jobban. Már amennyire a körülmények engedik. Köszönöm - megköszörülöm a torkom, mintha igyekeznék elfojtani egy mélyről felszakadó sírást. Nem az igazi, de azért próbálkozom, elvégre csak nem gyanusít meg Mark azzal, hogy ilyen hamar semlegessé vált újra a családom!? Ó, pedig azt hiszem, ismét elértem azt a pontot, ahol nem érdekel anyám és a nővérem sem. Annyira.
- Borzasztó lehet, komyan sajnálom az édesapját - kedvem lenne beletiporni a lelkébe, és közölni vele, hogy Jeff Reed nem volt más, csak egy mogorva öregember, aki nem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy egy fiú helyett két lány gyereke lett, a felesége pedig egy frigid kurva. Na jó, talán erős lenne lekurvázni anyámat, de frigid volt, és most is az. Az emberi kapcsolatok minden szintje undorítja valószínűleg, néha az emberek kezét sem volt hajlandó megfogni bemutatkozáskor.
Most is, a temetésen, csak akkor ért hozzám, amikor lekevert egy pofont. Még shsrencse, hogy rajta volt a fekete horgolt csipkekesztyűje, különben még a nyers bőre az enyémhez ér közvetlenül.
- Ez az élet rendje. Muszáj elfogadni, és igyekszem nem rányomni a lányom mindennapjaira a gyászt - elég őszintének hangzok. Talán igaz is, amit mondok, hiszen ki akarná, hogy a tíz hónapos gyereke nyomasztó légkörben tapjcskolja tele a falat, miután belemarkol a sárgarépa pürébe!? Senki! Az én lányom bizony boldodan fogja romba dönteni a lakást.


Niall


Mire kiheverném az időeltolódás okozta problémáim, addigra mindannyian beköltözünk az ideiglenes stúdiónkba, ami nappal irodaként üzemel, de gyakorlatilag azért járunk oda, hogy addig se fosszuk ki a szálloda minibárját, és azért mégse ücsörögjünk naphosszat olyan helyen, ahol leginkább alkoholt árulnak. Mert akárhányszor betévedünlk valahova, hamar kiderül számunkra, hogy ez nem üzleti út, még csak nem is a dalokkal foglalkozunk, mindinkább egy kifogás, hogy lazíthassunk egy-két hetet, legálisan nyaralunk a családunk nélkül, mindezt munkának álcázva.
Egy üveg felmelegedett ásványvíz mellett nyomogatom a telefonom céltalanul, Louis és Liam a folyosón beszélgetnek hol egymással, hol a fel-felbukkanó Harryvel. De nekem semmi kedvem kint ténferegni, inkább a térdemre hivatkozva ülök csendesen egy helyben, és a szennylapok abszurditásain bosszankodom. Szerintük ugyanis mindenki elválik, becsapja a másikat, rossz útra téved, vagy épp más ember lesz és hirtelen felvesz valami ismeretlen vallást, amikor épp nem átveri a fél világot a képein alkalmazott utómunkálatokkal és naponta feltalálja valami európai orvoscsoport a gyógyíthatatlannak hitt betegségek vélt ellenszerét. Értelmetlen baromságok, már a szalagcímekről is világít, hogy olcsó hazugságok, de azért megnyitom sorra a cikkeket, mert nincs jobb dolgom.
- Hé, Niall. Mit csinálsz?- Harry csak úgy besétál, fesztelenül, mosolyogva.
- Ülök? - leteszem a mobilom, kiegyenesedek, egészen hátradőlök a székben.- Mi mást tehetnék?
- Csak kérdeztem. Elvégre itt vagy Los Angelesben, ahol nem is olyan régen még egész jókat buliztunk, most meg...nézz magadra Niall, rosszabb vagy, mint azok a valóságshowból kiszakadt celebek. 
- Miért? Mit csináltam? Nyilvánosan elégített ki egy prosti vagy kokaint találtak a csomagtartómban? Harry, nem sok kedvem van most bulizni. Sem orosz prostikkal inni, sem ellátogatni valami flancos partiba. 
- Tudom. Csak azt nem tudom, miért nincs itt Eire és Sonia. Miért nem beszélsz vele? Hé, ő a feleséged, és eddig egészen úgy tűnt, mintha kedvelnéd. Láthatott téged műtét után csordogáló nyállal, és te fogtad a kezét, miközben életet adott a lányodnak. Most meg nehezetekre esik felvenni azt a rohadt telefont és megmenteni a házasságotokat? A rohadt életbe, Niall, neked legalább még van esélyed. Ne dobd el - feldúltan rohan ki, mintha én húztam volna fel. Tudom, hogy igaza van, de abban is biztos vagyok, hogy nem miattam ilyen ideges, csak szüksége van egy ürügyre. Valamire vagy valakire. Jelen esetben meg ugye rám, mert én vagyok az ügyeletes rosszfiú, aki nem törődik eléggé a családjával. Pedig ha tudná, hogy mit gondolok magamról és a viselkedésemről, nem vágna ilyesmit a fejemhez.
- Hazz - feltápászkodom, és az ajtóhoz sétálok.
- Mi az? - megáll a folyosó közepén, de nem fordul vissza. Liamék értetlenül néznek hol rám, hol Harryre.
- De azért iszunk valamit később, ugye? Valami gejl koktélt - nem látom az arcát, de a fejemet teszem rá, hogy nem grimaszol, hanem próbálja elrejteni a mosolyt. Titkon mindannyian odavagyunk a színes italokért, ez amolyan apró, bocsánatos bűn.
- Színátmenetes. Piros-sárga. Vodkával - utasít, és továbbra is háttal állva int, és ezzel le is lép valahova. 
Ilyenkor fogalmam sincs, hova megy vagy mit csinál. Talán találkozik valakivel, vagy csak céltalanul kocsikázik, és a piros lámpánál a haspólós lányokat nézi. Nem is érdekel minket mindaddig, amíg nem keveri magát valami kínos szituba.
- Veszekedtetek? - Louis a mobiljától elszaladva kérdezősködik, pedig tudja a választ.
- Seggfej vagyok, ennyi. Majd kiheveri - megrántom a vállam, nem vesszük komolyan ezt a fajta vitát. Semmi értelme. Ő lehülyézett, én elfogadtam. Ennyi, lépünk tovább. Így megy ez már tini korunk óta, nem kapjuk fel a vizet, szinte kéotelenek vagyunk a másik lelképe tiporni.
- Van a közelben egy privát pálya. Lemehetnénk, ha elmúlt a hisztiroham - Liam egy kopott focilabdát vág hozzánk, Louis el is kapja a lábával.- Nincs kifogás, Horan. Majd lassan futsz, vagy bánom is én. Legalább annyit mozogj, hogy lássuk, még élsz.
- Értettem - tisztelgek, kirúgom Louis lába alól a labdát, hoz elrugdossam a liftig. - Én elmentem enni, majd szóljatok, mikor megyünk.
Vigyorogva integetek nekik az üvegfal mögül. Csak a középső ujjaikat látom, az arcukat nem, de biztosan mindhárman vigyorgunk. Egy emelettel lejjebb érve már a válasz SMS-t írom Eirenak, és mire leérek a földszintre, már el is küldöm neki, hogy minden mennyire rendben van, dolgozunk pár napot, és mire észbe kap, már otthon leszek.
'Szeretlek, x'
Kitörlöm az utolsó sort. Még egyikünk sem gondolja egészen komolyan, azok után, ahogy beszéltünka másikkal. Én hisztiztem, mint egy gyerek, ő meg Zayn társaságába menekült. Egyikünk sem jobb a másiknál vagy rosszabb, mindketten nyakig sárosak vagyunk, és minden ilyen kicsinyes bosszú csak távolabb lök a másiktól.
' Puszilom Soniát, x.'
Elküldöm az üzenetet, leintek egy taxit és elvitetem magam egy piszkosul drága helyre, ahol drága ételeket és itteni borokat fogok rendelni egy személyre, jól fogom érezni magam, mielőtt visszamennék a hangulatingadozásokkal küzdő feleségemhez, aki mellett el fogom veszteni a józan eszem és én is lassan visszaváltozok egy konstans morgó idegronccsá.
- Úristen- magamon mosolyogva mormolok az orrom alatt, a sofőr pedig szemlátomást értetlenül áll a helyzet előtt. A visszapillantóból engem néz a piros lámpáknál és amikor lelassul a forgalom. Ebben a városbam pedig jó, ha a megengedett sebesség felét el lehet érni napközben. Tömérdek autós próbál eljutni belváros egyik felétől a másikig.
- Van felesége?- kérdezősködni kezdek, amikor furcsává válnak a szemei. Nem tudom, vajon mert ismerős vagyok neki, vagy mert az elmém épségéért aggódik. Idősebb nálam, simán az apám lehetne. Remélem, hogy van tapasztalata a nőkkel, vagy ha nincs, hát akkor legalább nem fogom egyedül érezni magam.
- Van. Nem könnyű velük, mi? - diszkréten nevetni kezd, de nem rajtam, mindinkább magán a helyzeten.
- Volt már egyszerűbb dolgom az életben, az biztos - kényelmesen hátradőlök. Ezek szerint nem tart eszelősnek. Az már jó.
- Tudja, egy dolgot hamar megtanultam a házas életről - szólal meg kisvártatva, miközben épp csak araszolunk a forgalmi dugó kellős közepén. Kosvártatca folytatja, miután megbizonyosodik arról, hogy semerre sincs egérút.- Sokkal több dolgot kell feláldozni, mint azt valaha gondolná. Már elnézést, hogy ezt mondom, javítson ki, ha tévedek, de elég friss férjnek tűnik, jobb, ha tudja, de maga még az út elején van. De ne féljen, idővel könnyebb lesz.
- Ami azt illeti, már évek óta házas vagyok. Nagyjából tíz éve ismerem a feleségem.
Nevet. Megint olyan körültekintően és óvatosan.
- Harminc éve élek boldog házasságban egy olyan nővel, aki mániákus irányító, hangos, akaratos és kegyetlen mérges, ha meggyűrődik kora reggel a frissen vasalt ingem.
- Ohh - ezen én is elnevetek magam.
Ezek után szűkszavúan egyezünk ki abban, hogy mindközül a férj a legnehezebb szakma az anyai teendők után.
Kiszállok az étterem előtt, kifizetem az utam. Mennem kéne, legalábbis eddig mindig csak kipattantam az autókból, éy futottam tovább.
- Köszönöm - feszengve ácsorgok egy rövid ideig. - Mindent. És sok boldogságot a feleségével.
- Nincs mit, uram. Kívánom, hogy a dolgai rendben menjenek. További szép napot!
- Önnek is - biccentek, nézem egy ideig az autót, és amikor eltűnik, előveszem a mobilomat.
Eire nem írt, pedig azt hittem, miután megemberelem magam, küld valami választ. De nem baj. Talán dolga van, vagy Zaynnel reggelizget a házamban.