2017. február 24., péntek

28. Otthon, édes otthon

Sziasztok!

Kicsit szégyellem magam, amiért egyre kevésbé írok a részek elé, és bár klisé, de sokminden történt velem mostanában. Elkezdtem teljes gőzerővel tanulni, hogy a következő szemeszterem külföldön tölthessem, és többet jártam kórházba, mint az eddigi 22 évem alatt összesen- de nem kell aggódni, túl fogom élni, bármi is a bajom.:)

xx Lu



Eire

A mindeddig lényegtelennek tűnő csók hirtelen kiszorít a fejemből minden más gondolatot, amikor a rádióban megszólal valami olcsó tiniszerelemről szóló dal. Félelmek és hamar kimondott szavak, házibuli, sör, puszi, nagyjából ennyiről szól. Ha nekiállnék feltérképezni a tinédzser- és fiatal felnőttkorom elfeledett emlékeit, még jobbat is tudnék írni- abszolút eltekintve a ténytől, hogy nyilvánvalóan azért nem zenével foglalkozom, mert sem érzékem, sem tehetségem nincs hozzá-, ennek ellenére felidézi bennem a szállodában történteket. A légcsövem beszűkül, légszomjam és egy enyhe kis pánikrohamom lesz, mert mi van, ha ezzel elrontottunk valamit? Olyan törékeny az állapotunk, és félek, csak addig tart a boldog időszak, amíg vissza nem térünk a mindennapjainkba. Ugyanis egyszer meg kell tennünk, és a problémáink nem oldódtak meg, közel sincs vége a megpróbáltatásainknak, csupán az történt, hogy egy időre a szőnyeg alá söpörtük őket, és egy másik sebet nyalogatunk.
- Vegyél levegőt - szól rám Niall, tenyerét az enyémre teszi, amitől a világ egy kicsit jobb hellyé válik.
De nem csak a férjem aggaszt, hanem az anyám is. Jobban mondva a tény, hogy hamarosan találkozom vele, látni fog, hallani, talán még meg is ölel. Mit mondjak majd? Egyáltalán kell beszélgetnünk, vagy térjek rögtön a lényegre, mondjak le minden örökségről, és zárkózzak be a régi szobámba holnap délelőttig? Erin vajon otthon lesz? És egyáltalán elköltözött már? Ó, biztos. Hiszen ő is felnőtt, heteken belül harminchárom lesz.
33! Az én gyönyörű és okos nővérem már kész felnőtt, talán már nem is olyan cserfes, mint amikor utoljára láttam. Bevallom, örülnék, ha kiderülne, senki nem változott az évek alatt, úgy talán lenne némi helyzeti előnyöm, és könnyebben tudnék alkalmazkodni hozzájuk. De nincs elég időm ezen gondolkodni, mert mire észbekapok, Niall már lassít, és leparkol a régi otthonom előtt. 
Apa kocsija még itt áll, amitől újra nehezebbé válik a levegővétel. A gyomrom összerándul, remegni kezdek. Biztos vagyok benne, hogy képtelen vagyok kiszállni a kocsiból, nem is akarok igazán. Átértékelem az egész eddigi életem, és megállapítom, hogy semmi keresnivalóm nincs itt, ráadásul tisztában vagyok a ténnyel, hogy nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel. Mindkét kezemmel az ülés szélébe kapaszkodok, nem tudom megtenni, a gondolataim kizárólag az öreg kis autó körül forognak. Várom, mikor nyílik ki az ajtaja, mikor száll ki belőle apa. Azt akarom, hogy itt legyen, küldjön el a fenébe, kiabáljon, csináljon bármit, elviselnék mindent, csak hogy még egyszer láthassam.
Tágra nyílt szemekkel szuggerálom, de semmi. Kinyílik mellettem az ajtó, Niall kikapcsolja a biztonsági övem, szabad kezével pedig a karomat cirógatja. 
- Hé - csak el próbálja terelni a figyelmem, amiért igazán nem hibáztathatom. Felé fordítom a fejem, látom, hogy türelmesen guggol mellettem, várja, hogy képes legyek mozogni. - Mondtam, hogy rendben lesz minden, nem? És több ígéretet tartottam be, mint amennyit megszegtem.
Nem vicces, mégis elmosolyodok rajta, mert annyira édesen próbál egyben tartani, és rettentő hálás is vagyok ezért. Nélküle valószínűleg már a reptérről visszafordultam volna, vagy egyszerűen levetettem volna magam a szálloda sokadik emeletéről. 
Megrázom a fejem, lehetetlenül viselkedem megint, ezért inkább meg sem szólalok, nehogy rontsak a helyzeten, és minden lelki erőmet összekaparva igyekszem kiszállni a kocsiból, de a lábaim nem engedelmeskednek.
- Nincs semmi baj, Eire. Nem kell ezt csinálnod. Vissza is mehetünk a szállodába, és majd holnap eljövünk, ha már felkészültél, és..-
- Nem, most kell. Muszáj. Csak itt áll apa Fordja.
Többet mondanom sem kell, Niall maga felé fordít, próbál a szemembe nézni, és mikor sikerül, szorosan magához ölel.
Azt várom, mikor szakad fel az őrjítő fájdalom, ami a mellkasomra húzódott és napok óta nem képes távozni. Azt hittem, ha majd megcsókolom Niallt, elmúlik. Vagy ha a karjaiba vetem magam. De semmi nem használt, és bármennyire is jól esik ez az ölelés, csak pillangók repkednek bennem, a nyomás mit sem változik.
- Gyere, Meredith már biztos látta, hogy itt vagyunk, és vár minket - anyám neve hallatán még inkább görcsbe rándul a gyomrom, és a bordáim közé beszorul egy rossz előérzet.
Elfogadom a felém nyújtott kezét, kiveszem Soniat a hátsó ülésről, és mire észbe kaphatnék, már a bejárati ajtón kopogtatok.
Apró neszek és távoli zajok után lebillen a kilincs. A földet bámulom, figyelem, mikor nyílik ki az ajtó, és mikor meglátom a fenyőzöld cipőcskéket, a szívem irgalmas tempót kezd diktálni, majd kiszakad a mellkasomból. Felbiccentem a fejem, a legrosszabbra felkészülve várok, hogy meglássam anyát.
Semmit sem változott, az arca ugyan olyan, alig vannak ráncai.
Basszameg! Az anyám még mindig olyan dögös, mint azokon a régi képeken, kifogástalan az öltözéke, elegáns, koromfekete nadrágkosztümöt visel és a dédi gyöngyfülbevalóját.
- Eire? - elképedve néz rajtam végig, egy ponton megakad a tekintete, ott, ahol a harisnya felett kibuggyan egy kis husi, az asszonyos hasam. - Szervusz, kislányom.
- Szia, anya - a szó, anya, égeti a nyelvem, de kimondom. Tudom, mennyire rosszul esik neki is, legalábbis el tudom képzelni,ennyire nem kívánja azt hallani tőlem, hogy az anyámnak hívom, de ez van. Ő az én édesanyám, még akkor is, ha ez a kapcsolatunkon egyáltalában nem látszik meg.
- Üdv, Meredith - Niall az első, aki nem csak beszél, de meg is mozdul. Nem törődik a kínos helyzettel, közelebb lép, és tisztelettudóan arcon puszilja anyám. - Részvétem Jeff miatt.
- Köszönöm - megrökönyödve, sűrűn pislogva ácsorog, aztán, mintha enyhe áramütést kapott volna, félre lép. - Gyertek beljebb, gyertek csak.
- Anya, szeretném neked bemutatni a lányom - kihúzom magam, és elemelem a vállamról a káva gyereket. - Sonia, köszönj a mamának.
Anya csak áll, teljesen ledöbbenve. Az istenit! Miért bámul így! Nem hiszem, hogy eddig nem vette észre, hogy egy kislány van  a kezemben.
- De hát ő..- erőtlen kezeit megemeli, mintha kérdőre akarna vonni.
- Ő az unokád, Meredith. És már kilenc hónapos - Niall büszkébben áll, mint én, egyik kezével eltűr egy tincset a lányunk arcából, és a füle mögé tűri.
- Anya? - a hangom kétségbeesett, remeg, és szinte könyörgő.
- Ez nem lehet - az öröm legapróbb jele sem látszik az arcán, amitől a mellkasomat feszítő fájdalom még inkább rám nehezedik.
- Reméltem, hogy legalább őt nem fogod eltaszítani magadtól - a számat egy vonallá préselem, a szemöldököm összeráncokom, ezzel próbálom a tudtára adni, mennyire kellemetlen a viselkedése..
- Nem, félreérted! Gyönyörű, de neked...Eire, neked nem is lehet gyereked!
- Nos, látod. Vannak még csodák.
Niall anya és lánya kereszttüzébe került, rémülten pislog hol felém, hol anya felé. Megköszörüli a torkát, mintha mondani akarna valamit, de egy hang, annyi se jön ki a torkán.
- Igyunk egy kis teát - szökik ki anya szájából, és azon nyomban megpördül, és a konyhába siet.
Megsemmisülve indulok el a nappaliba, a kanapé, amin számtalan éjjelt töltöttem, amikor tüntettem az itthoni rendazer ellen, régi jó barátként fogad. Még mindig látszik a kis süppedés a szélén, ahol mindig ültem.
Leteszem Soniat, aki már teljesen elvesztette a fonalat. Nem is csodálom, rettenetes helyzetbe hoztam, és akármennyire is kicsi, biztosan tudja már, hogy valami nagyon nincs rendben, és egyre több őrült felnőtt veszi körül. Niallre néz, nyújtózkodik felé.
- A nővéred csak később jön - ismét feltűnik anya, kezében egy ezüst tálcával. Megint nagyzol, és meg sem lep, hogy a legdrágább porcelán készletét villogtatja.
- Hol lakik? - felemelem a dohányzó asztalra tett képet, amin apa van, sötétszürke öltönyben, kezében egy pezsgős pohárral.
Erin diplomaosztója előtt készült néhány héttel. A közeli étterembe foglaltunk asztalt, amit végül le kellett nondani anya migrénje miatt. Azbap este, amikor a nővéremből tanár lett, pizzát rendeltünk és olcsó sört ittunk az emeleten.
Roppant figyelmes és társaságban előkelően viselkedő családom van, kár, hogy a négy fal között érzéketlenek és bunkók.
- Dublin túlfelén, egy lakásban - ez kulcsfontosságú informácuó, ugyanis Meredith Reed számára óriási különbség van ház és lakás között. A tisztességes, magukra és környezetükre igyényes, valamire való emberek nem költöznek akárhová, csak is családi házban élhetnek. Aki nem így tesz, az bizonyára sikertelen, vagy a munkájában, vagy a kapcsolataiban. Nevetségesen felszínes nő.
- Értem - leteszem a képet, helyet foglalok Niall mellett, és öntök egy kevés vizet a csészémbe. Próbálok a teámra koncentrálni, de Erin jár a fejemben, és hogy ő vajon örül-e majd nekünk.
- A nővéred szobája üres, ott aludhattok ma este - sért, ahogy beszél hozzám, megvetéssel, távolságtartóan.
- Nem - hárítok azonnal - szállodában szállunk meg. Könnyebb, így nem zavar senkit, ha Sonia nyűgös lenne.
- Nyugodtan megmondhatod, ha nem vagy hajlandó ebbe a házba éjszakázni.
- Nem erről van szó, Meredith, csak azt gondoltuk, ez így korrekt - Niall menteni próbálja a menthetőt, és észérveket sorol a szálloda mellett. - Meg nem is tudtuk igazán, milyen állapotban fogunk megérkezni, nagyon korán indultunk, ráadásul holnap megérkezik néhány barátunk is, és..
- Te nyilvános rendezvénynek nézed apád temetését!? - hisztérikusan pattan fel, rögtön nekemesik, mintha Liamék ideutazása illegalis lenne, és engem hibáztathatna azért, mert a barátaink mellettünk állnak, ha baj van. z arca  teljesen elvörösödik.
- Egy szóval nem mondtuk, hogy a temetésre is jönnek, úgyhogy nyugodtan állítsd le magad - elönt a méreg, mert nem elég a bűntudat, még a saját anyám is provokál.
- Vigyázz a szádra. Ez az én házam - ha ez egyáltalán lehetséges, még dühösebb leszek, leteszem a csészém.
- Nem, anya, ez Apa háza. És ha még élne, itt sem lennék. De ezt gondolom sejted - villámokat szór a tekintetével, magamat ismerve pedig nyilvánvalóan látszik rajtam, hogy elég egy apró kis beszólás, és akkor neki is ugrok.
- Ne veszekedjetek, ez nem old meg semmit - Niall megfogja a kezem.
- Maradjatok nyugodtan, fel kell mennem lepihenni. Nagyon ver a szívem - olcsó hazugság és műmosoly kísétetében távozik az anyám, a lépcsőn felfelé haladva lerí a mozgásáról, hogy bármilyen jó formában is van, fáradt, de nem enged a büszkeségéből.
- Utána megyek - indulnék el, de Niall visszatart.
- Nem jó ötlet. Majd holnap megbeszélitek.
- Nem megbeszélni akarom. Megmondom neki, hogy..
- Dehogy mondod. Maradj itt, kérlek! Egyikőtök sincs olyan állapotban, hogy jó vége legyen - igaza van, és ezt be is látom, így csak nekidöntöm a vállábak a fejem.


Erin Reed

Késő este érkezek haza, már sötét van, és csak az utcai lámpák fénye látszik a házunk előtt. A gyomrom egészen apróra szűkült, már a sarkon feltűnik az óriási autó, amin sárga betűkkel hírdetik "autóbérlés". Ezek szerint a húgom, a tékozló gyermek, hazatért.
Ügyelve a megfelelő távolságra leparkolok a fekete Toyota és apa öreg Fordja mellett, és anélkül, hogy kárt tennék bármiben is, kiszállok a kocsiból, kirángatom a cuccaimat, kezdve a háromnapi ruhámmal, a külön elcsomagolt cipőmmel, a   fekete kosztümömmel, amit frissen tisztítva hoztam el a közeli tisztítóból, és minden aprósággal, amit össze tudtam szedni indulás előtt.
Igyekszem nem felverni az egész házat, de tudom, hogy nem tudok elég csendes lenni ahhoz, hogy anya ne rohanjon elém a nappaliból. A tisztító céduláját leszakítja a rohanásom, de nem érdekel, hagyom elázni a tócsában, valószínűleg úgyis egy következő temetésen fogom csak felvenni legközelebb.
- Hahó! Anya! Megérkeztem - fojtott hangon suttogok, felakasztom a ruhazsákom a fogasra, és követem a halovány lámpafényt a nappaliba. De ott nem anyát találom, hanem egy sokkal fiatalabb, vöröses szőke mását.
Eire kiscicaként gömbölyödik össze a kanapén, arca nyúzott, szemei még így is, lehunyva is borzasztó karikásak. Lábánál Niall ülve alszik, kezében Sonia. Az unokahúgom. Sosem láttam még, képről sem. Csak hallottam róla, és kiderítettem a nevét- ehhez keresztül kellett gázolnom tömérdek rajongói oldalon és különböző fórumomkon, de nem akartam feladni hamar.
Nem kéne így bámulnom őket, de képtelen vagyok elfordítani a fejem, és úgy tenni, mintha nem hiányzott volna az alvó testvérem látványa, mintha nem akarnék órákig játszani a kislányával. De itt maradok, ahelyett, hogy felosonnék csendben a régi szobámba. Idegenül jó látvány ez a csepp kis család a régi otthonunkban, az pedig, hogy a saját ágyamban alszom, kényelmesen, bár forgolódva a holnapi nap miatt, rossz érzéssel töltene el. Mert a másik gyerekszoba mostanra telis-tele lett régi bútorokkal, apa ruháival, könyvekkel, amikre már anya rám sem tud nézni. Főleg azért, mert Eire forgatta őket utoljára, amikor még itthon lakott.
És valójában Niallt is kedvelem, már csak azért is, mert boldoggá tette a húgom, és nekem ennél nem nagyon kell több. Habár azt hiszem én vagyok a legkevésbé felhatalmazva, hogy ítélkezzek, de ha a szüleink egy kicsit is elfogadóbbak lettek volna, akkor nem maradt volna le a családunk ennek a nőnek élete legszebb napjairól.
Nem láttam hófehér, földig érő ruhában, örömkönnyektől fulldokolva. Nem vihettem el a város egyik lebujába a leánybúcsúján, hogy olcsó házi whiskeyt igyunk addig, amíg nem pattan fel egy rozoga fémasztalra, és részegen táncolni nem kezd a zenétől határozottan eltérő ütemre. Látni akartam, miközben nőni kezd a pocakja, és együtt sétálgathattunk volna a kórház parkjában, pitét és tejeskávét csempésztem volna be, hogy az ízetlen zabkása és undorítóan édes tea helyett ezt ehesse reggelire. Az élete része akartam lenni, mert a testvérem, és szeretem, de most már csak egy testet látok, amiben nem a húgom lelke van. Megölték, eltiporták. A világváros kavalkádja, akár elfogadja, akár nem, bedarálta a testvérem, megrágta, és kiköpte, előtte viszont egy jó adag mocskot vágott hozzá, és elvette a boldogságát. Hasonlít a testvéremre, de ez mát nem ő, csak a teste. Gyűlölök mindenkit, aki egyszer is rosszat mondott rá, aki valaha is meggondolatlanul a szájára vette a nevét. Mondjuk akkor ebben az esetben a szüleimet, és a fél várost is utálnom kellene. Néha megteszem.
Emlékszem, hányszor próbáltuk egymást védeni, hiába, ugyanis se apánkat, se anyát nem ejtették a fejére, és minden alkalommal lebuktunk, nemritkán azonnal. Ennek ellenére minden alkalommal újra és újra megtettük, és én ismét megtenném. Ha ez azt jelentené, hogy a húgom végre megint az életem része lehetne. Igazán a testvérem.
- Erin? - ijedtemben a régi könyvespolchoz ugrok, az van hozzám a legközelebb. - Te vagy az?
- Igen, ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni - közelebb lépek, és automatikusan nyúlok Eire keze felé, amit előre nyújt. - Jól vagy?
- Nem - a félhomályban látom, ahogy megcsillan a szempillái tövében egy könnycsepp. Finoman húzok egyet rajta, és ő rögtön érti a célzást. Kibújik a vékony pokróc alól, de mielőtt követne, gondosan betakarja Niallt, és az ölében szunnyadó kislányt.
- Gyönyörű - rám pillant, de lopva visszanéz a családjára. Törékeny, apró, de az övé. - A kislányotok.
- Niallre hasonlít - ellép a kanapétól, és elindul utánam.
- Fent?
- Fent. - biccent, majd mindketten a lépcső felé vesszük az irányt, hogy elfoglaljuk a régi szobám ablakpárkányát.
Rutinosan húzza maga alá a lábait, miután kitárom teljesen az ablakot. Kitámasztom egy székkel, a függönyt pedig betűröm az üveg mögé. Felnőtt lét ide vagy oda, megszokásból leellenőrzöm a folyosót, aztán kulcsra zárom az ajtót. Kiülök mellé, egyik lábammal a téglaszínű cserepeket támasztom, a másikat, csak úgy, mint mindig, a belső ablakpárkány alá bújtatom- rossz szokás.
Pont, mint a zsebemből kihúzott doboz.
- Kérsz? - félve nyújtom Eire felé, mert már nem látszik olyannak, aki megtenne hasonlót. De az ember még ennyi év után is próbálkozik, hátha marad valami abból az emberből, akit látott felnőni.
- Leszoktam, kösz - a visszautasítása bár nem lep meg, furcsa. Örülök, hogy nem gyújt rá, mert a kis testvérem, és eggyel kevesebb okom van aggódni érte, az egészségéért, ugyanakkor ez egy újabb ékes bizonyítéka annak, hogy megváltozott.
- Más lettél - nincs már senki a közelünkben, aki hallhatna minket, de folytatjuk a suttogást.
- Sok idő eltelt - lehorgasztott fejjel támaszkodik, mintha szégyenkeznie kellene.
- Sok. Hiányoztál - kipöccintem a hamut a tetőre, másik kezemmel pedig elkapom finoman a csuklóját. - Tényleg.
- Gondolom- megrántja a vállát, és ahogy néz, kiráz a hideg. Hangok és szitokszavak nélkül érzem a gyűlöletet és a mérhetetlen haragot, ami benne dúl.- Annyira, hogy nyolc évig egyikőtök sem keresett. Csak akkor, amikor apa meghalt.
- Eire, én...napokig nem tudtam, mit tehetnék. Sőt, utána sem voltam biztos abban, hogy tudnék egyáltalán megoldást találni. Vártam, hogy jelentkezz, de előbb láttalak egy újság címlapján, mint a bejövő hívásaim közt. Akkor tudtam, hogy elvesztettelek.
- Hívhattál volna. A testvérem vagy.
- Igen. Éppen ezért vártam, hogy közöld velem is a hírt, miszerint egy órával a hazaérkezésem előtt te beültél egy bazi nagy fekete autóba, és új életet kezdtél egy zenésszel.
- Az nem jelentette azt, hogy elvesztettél. Csak hogy már nem ott lakom, ahol előtte - a távolban megszólal egy autó riasztója. Eire a villogó sárga lámpákat figyeli, a vonásai szigorúak.
- Haragudtam rájuk - bököm ki végül, ugyanis nem tudom, mi mást mondhatnék. Előtör belőlem az őszinte megbánásom, és így folytatódik tovább a beszélgetésünk. Csendben, fojtott hangon, köntörfalazás nélkül.
- Miért?
- Mert elmentél és ők nem tettek ellene semmit. Mire hazaértem, anya már abbahagyta a sírást, de még vörös volt a szeme.
- Nem is sírt, mikor elmentem.
- Utána. Apa morgása árulkodott. Ha nem veszem észre, nem is mondanak semmit. Akkor komolyan elgondolkodtam azon, hogy mi a frász bajuk van, de választ azóta sem kaptam.
- Nincs rá jó válasz.
- Min vesztetek akkor össze? Mitől borultál ki?
- Miért érdekel ennyi idő után?
- Mert holnap késő délelőtt eltemetik apát, és ő már nem fog soha választ adni a miértjeimre, azért. Meg mert anya nem hajlandó beszélni rólad, és mielőtt értesített, mindenkinek azt mondogatta, hogy nincs mit megmagyaráznia, neki csak egy lánya van, és az én vagyok.
- Szép - cinikusan felnevet, és nem csodálom, hogy nem lett jobb kedve ettől.
- Bocs.
- Nem, ne kérj bocsánatot. Nem te dobtál el, és nem veled vesztem össze. Legalább veled nem.
- Mi? Mi az hogy „legalább veled nem”?
- Niall és én...tudod, sok minden történt, nem csak elköktöztem. Elég sokat veszekszünk.
- El fogtok válni?
- Nem tudom. Elég, hogy is mondjam, nehezen vesszük az akadályokat, és Sonia érdekeit is szem előtt kell tartani. Nehéz dönteni, és bár semmi porcikám nem kívánja, nem láncolhatom magamhoz puszta önzésből.
- Sajnálom.
- Igen, én is. Bár mostanában jobb, de..tudod, biztos csak emiatt van. Ha hazamegyünk, és minden a régi lesz, szinte száz százalék, hogy újra veszekedni fogunk - szönyű így látni. A legrosszabb mégis az, hogy már két perc után ilyeneket mond. - Te?
- Én, mi? - sosem beszélek a magánéletemről, ha nem muszáj, de Eire a testvérem, és már rég nem láttak. Van mit bepótolnunk.
- Anya mondta, hogy a város túlfelén laksz.
- Igen, nos, egy lakásban. Nem tetszik nekik...azaz neki, de kénytelen volt beletörődni.
- Tanítasz? - úgy néz rám, mintha a válaszom elhozná neki az örök üdvösséget. Szemeit nagyra nyitja, issza minden szavam.
- Igen, kicsiket. Imádnivalóak - elragadnak az érzelmeim, eszembe jut, amit nap, mint nap mondanak nekem, mesélnek az előző délutánjukról.
Csupasz ujjaimra nézek, és hirtelen még a szétesőben lévő házasságát is irigylem a húgomtól, mert neki legalább van, és nem lépett a „sikertelen-munkamániás-nagyvárosi-szingli” felé vezető útra.
- Erin - nyöszörögve bújik hozzám, mindketten elsírjuk magunkat. Eldobom a csikket, és a nyitott ablakban ülök, ölemben a testvéremmel, és mintha még mindig kisgyerekek lennénk, csak sírunk.
- Annyira hiányoztál te kis hülye - azipogom a hajába, amitől mindketten elnevetjük magunkat.
- Te is nekem - szorosabban ölel magához, és el sem engedjük egymást egy jó darabig. Pontosabban csak addig, amíg meg nem halljuk Soniat felsírni a földszinten.
Mindketten a folyosóra sietünk, de leérve már Niallt látjuk, kezében az aprósággal.
- Szia - felderül az arca, mikor meglát, és bár nem hiszem, hogy valaha is legjobb barátok leszünk, közelebb lépek hozzá, és megpuszilom.
- Hello, Erin. Jó téged újra látni - halványan elmosolyodik, de a tekintete hamar Eirera terelődik.
Mély és őszinte szerelemmel néz rá, akár egy Istennőre, és hirtelen elképzelhetetlenné válik, hogy ezek ketten veszekedjenek és elváljanak.
- Menjünk vissza - csodálom, amiért ilyen erős nő, hisz nemrég még sírt, most pedig egy arcizma sem rendül meg, úgy veszi ölbe Soniat.
- Holnap találkozunk - megölelem mindkettőjüket, és az ajtóból nézem végig, ahogy kocsiba ülnek, és elhajtanak.
Elpakolom a nappaliban maradt teás készletet, rosszul érzem magam, amiért nem alhatnak itthon, és szállodába kényszerültek, de valahol meg is értem őket. Én is csak anya miatt töltöm itt az éjszakát.
- Hálásnak kéne lenned, hogy egyáltaláb meglátogatott, és nem csak a temetésre jött el - tudom, hogy anya itt áll mögöttem, hallottam a lépteit és most a szuszogása is elárulja.
- Semmit sem változott. Arrogáns és neveletlen. Annak a huligánnak a barátait is elhívták apád temetésére! Hallatlan!
- Mi? Anya, ne csináld a fesztivált, biztos nem állítanak be csak úgy.
- Na majd meglátjuk, de én úgy kipenderítem mindet, hogy csak na! A férjem temetése nem újságokba való. Már így is bánom, hogy Eiret elhívtuk, ki tudja mikor követik őket!
- Ha te mondod - fel nem tudom fogni, miért ilyen ellenséges az anyám, de biztos vagyok benne, hogy ez csak a gyász és az idegesség, és ha kell, hát én magam fogom leállítani, mielőtt még balhézna a temetésen.

2017. február 17., péntek

27. Kék ruhás nő

Niall


Nehéz rávennem magam, hogy elzárjam a csapot, és elhagyjam a szállodai fürdőszobát. Reméltem, hogy végül találok megoldást arra, hogy ne kelljen visszajönnünk, de minden perccel csak közelebb kerülünk a kínos találkozáshoz. Sokkal jobb a közérzetem, a hideg zuhany elmosta a fejemben lappangó ködöt, és több oxigén is jut az agyamba, de továbbra is motoszkál bennem a gondolat, hogy nem szabad megnyugodnom, mert ma még bármi megtörténhet.
A nappalinak kikiálltott tér megtelik a lányokkal, mire eljutok a bőröndömig.
- Gyere vissza te kis rosszaság - Eire négykézláb, leggingsben és pólóban kergeti Soniat, aki hangosan kacarászva igyekszik meglógni az öltözés elől. - Sonia! - Eire is nevet, egy ponton megáll, a sarkára ül, és együtt nevet a lányunkkal, aki komiszan mosolyog az egyik fotel mögül. - Látlak, kisasszony!
- Gyere, Hercegnő, húzzuk fel azt a nacit - felkapom az apró testet, belepuszilok a nyakába, amitől Sonia hangosat sikkant és a mellkasom paskolja örömében.
Eire felé fordulok, aki még mindig a padlón ücsörög, ölében már ott van Sonia kikészített ruhája. Leülök vele szemben, a kis tappancsokat a nadrág szára felé irányítom, és először fel sem tűnik, de teljesen, tetőtől talpig felöltöztetjük a lányunkat, méghozzá együtt.
Ez egy újabb olyan dolog, ami egy pillanatra megrettent, mégis boldoggá tesz. Nem akkora mérföldkő, mint a korábban történtek, de azért mégis csak valami.
- Anya csak délutánra vár minket - felnézek az arcára, sokkal szomorkásabb, mint néhány perce.
- Rendeljünk ebédet? Vagy szeretnél elmenni valahova?
- Én.. - a ruhája alját gyűrögeti, még mindig egymással szemben ülünk.- Csak haza.
- Rendben, akkor hazamegyünk - jelentsen ez bármit is, teszem hozzá, de már csak gondolatban. 
Egyikünk sem mozdul, a szívem a torkomban dobog, ha arra gondolok, hamarosan megjelenünk a komoly, szabályoktól kongó házban, ahol már jártam néhányszor, de egyik alkalmat sem tudnám túl pozitívnak tekinteni. A vitáink és a lassanként kibontakozó viszonyunk tekintetében pedig csak az jár a fejemben, hogyan fogok helytállni, mint férj és tisztességes ember, ha esetleg veszekedésbe torkollna az este- ennek pedig nagy a valószínűsége. Eirenak sikerült példát statuálnia a Zaynnél tett látogatásunkkor, ő képes volt az emberségre, habár az is igaz, hogy régen kifejezetten jó barátságolt ápolt Malikkal, én viszont ezt nem mondhatom el Meredithről. Jeff is csak néhányszor látott, de akkor is lekezelő volt, vagy komolytalannak titulálta a szándékaimat. Eire édesanyja pedig maximum a tévében, vagy valami elvetemült gondolattól fogva az interneten keresztül informálódhatott rólam, ki vagyok és mivel is foglalkozom. Az akcentusom az egyetlen, amivel ha csak egészen kicsit is, de sikerült jobb belátásra bírnom a szüleit, ám mind jól tudjuk, Eirenak több millió lehetősége lehetett volna, ha kizárólag az országból származó férfiakkal lett volna hajlandó kapcsolatba lépni, netalántán házasságot kötni. 
Meredith egyetlen határozott mondattal tárgytalannak tekintette az udvarlásom: a kisebbik lánya lesz az utolsó élő nő a világon, aki hajlandó lenne a komoly elkötelezettségre, mert az életét a bulizásra és a „lébecolásra” pazarolja, a tehetségéről nem is beszélve. 
Akkor, nagyjából 8-10 éve nem sikerült kiderítenem, mire gondolt  Meredith, mert tőle nem kérdeztem, Eire pedig válaszra sem méotatott ezzel kapcsolatban, de az eltelt időben rájöttem arra, hogy ha fiatalabb korában szöges ellentéte volt a húszas éveinek, abban az esetben egy kétlábon járó határidőnapló a feleségem, aki képtelen arra, hogy ne szervezze meg a saját és mások életét, nemritkán hatalmas túlzásokba esve. 
Bár valójában nem változott. Ő maga a vörös és fekete, az észérv és a szenvedély, a komorság és az energia, a tűz és a hamu, ami utána marad, csak néha valamiért felborulnak az arányok, és ilyenkor történnek a bajok, amikor már én is elveszítem az irányítást, eljön az Apokalipszis, hetekre bezárkózik, vagy napokig nem alszik, túlhajszolja magát, vagy ki sem lép a lakásból, mozdulatlanul fekszik naphosszat, vagy egy percre sem ül le. De bárhogy is legyen, nekem ő így tökéletes. El sem tudnám képzelni, milyen unalmas lenne, ha minden napja kiegyensúlyozott lenne, ha minden helyzetben higgadt maradna-és nem érdektelen! Vagy egyszerűen nem lenne. 
- Baj van? - összerezzenek, amikor megérzem a tenyerét az arcomon, kicsit visszább is húzódok, amitől ő is megrettenve kapja el a kezeit.
- Megígérted, hogy rendben lesz minden. És én hiszek neked. Akarok hinni neked. De tudom, hogy minden anyán múlik. Szóval..- hátrébb csusszan, hozzáér a vádlimhoz a lába. Rajtam farmer van, rajta meg az egyik zoknim, amit fel tud húzni lábszárközépig, mégis olyan, mintha bőr a bőrrel étintkezne.
Jézusom, annyira akarom ezt a nőt. Teljesen olyan vagyok, mintha még mindig felelőtlenül járnám a világot, csakhogy ez a fajta vágy iránta nem lobban el és válik köddé, mint az egyszeri eset típusú lányoknál. Eire nem egy modell. Eire inkább...olyan nekem, mintha testet öltött volna a Teremtés Királynője. A teljhatalmú istennő, aki minden nap belém rúg, majd megsimogat. Pedig még meg sem szólalt...!
- Szóval, mindenek előtt, még most bocsánatot kérek az elkövetkező napokért, mert fogalmam sincs, mi fog történni. Tényleg.
- Hé - elkapom a kezét, amivel már ezredjére akar a hajába túrni. - Emlékszel, mi volt Zaynnél, ugye? Akkor még csak nem is beszéltünk. És bíztál magadban annyira, hogy szét tudj választani minket. Hihetetlen erős vagy, nem is tudod, mennyire.
- Az más volt. Akkor azt láttam rajtad, mint amikor összetörted az esküvői képünket a hálóban.
- Eire...
- Ne! Én is ezt tettem volna. Nem azért mondtam, hogy lelkiismeretfurdalást okozzak. Csak szemléltetni akartam az általam látottakat.
Összeszorítom a fogaimat. Oldalra pillantok, Sonia a szőnyegen fekszik, és alszik. Felpattanok, és átviszem a kisebbik hálószobába, ahol felállítttam neki a mobil kiságyát. Betakargatom, hogy legyen rajta takaró, de azért ne legyen nagyon melege. Remeg mindenem, szükségem lenne egy whiskeyre. Vagy igazából bármire, amitől felvátorodom. Helyette csak kisétáloj, behajtom magam mögött az ajtót. Eire a falnak dőlve vár. Meredten néz rám, próbálok nem a szemébe nézni, amíg késznek nem érzem magam a következő lépésemre. Elsétálok mellette, vagyis, csak el akarok. De ezúttal ő az, aki a karomnál fogva ránt vissza. Egy pillanat alatt szökik fel a pulzusom, véletlenül az arcára téved a pillantásom, és szemben találom magam az ajkaival, amit a fogai közé szorított.
Nem. Képtelen vagyok erre tovább.
Felkapom az ölembe, hátát méginkább a falhoz préselem, és úgy csókolom meg, hogy ne érje meglepetésként, ha a kezek egyszercsak a felsője alá tévedne.
Nem is lepődik meg. Sőt. Egy mély lélegzettel egybekötött elégedett sóhaj hagyja el a száját, miközben a még nedves hajamba beletúr.
- Niall - megállít, zihál, a mellkasa olyan sebesen jár, hogy most már emiatt nehéz a szemébe néznem. - Mennünk kellene.
- Persze. Ne haragudj.
Leendegem, zavartan ácsorgunk, míg Eirenak eszébe nem jut, hogy minél előbb át kéne öltöznie.
Mikor újra látom, már a sötétkék ruhájában van, hozzá illő cipőben, és fekete harisnyában. Abban a kék ruhában, amibe Zaynhez is jött. Abba, amit azért vettem, hogy elmehessünk egy elegáns helyre. Ha ezt előre tudom, akkor sem lehetett volna tökéletesebbet választani.
Magamra kapom az első inget, ami kilóg a bőröndömből, felkapom a babahordozót, megtartom, amíg Eire belefekteti Soniat, és mintha mi sem történt volna, beülünk a kocsiba, amit még csak nem is a parkolóban hagytunk, hanem csak úgy az út túlfelén, félig a járdán.
Nagyjából harminc perc az út. Fél óra, egyetlen megveszekedett szó nélkül.

2017. február 11., szombat

26. Hazaút

Sziasztok!
Nagyon sajnálom a késést, tegnap kórházban voltam, viszonylag sokat, és ott nem használhattam telefont. Remélem mindenkinek jól telt a hete, és ki tudja pihenni magát a hétvégén.

xx Lu


Eire

A teraszon ácsorogva figyelem az első előbukkanó csillagokat. Hajnalbam indulnunk kell a reptérre, hogy még időben hazaérjünk, mégsem tudok aludni. Niall már biztosan nincs ébren, látom rajta a kimerültséget. Megviseli az állandó hajtás a stúdióban, az éjszakai fennlét, és ugrabugra Sonia körül.
Egyre többször kelek arra, hogy a lányunk nem sír, és akárhányszor megnézem, vajon alszik-e, ő ott van, és ringatja, még akkor is, amikor Sonia rég visszaaludt. Talán már nem is veszi észre, és ő maga is állva, nyitott szemmel alszik.
- Összepakoltál mindent? - megugrok a hirtelen hangtól, remegő végtagokkal fordulok felé.
- Azt hiszem- teszek egy lépést hátra, így neki tudok támaszkodni a korlátnak. - De még átnézem a csomagokat.
- Jó - egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Ő is legalább annyira nem tud mit kezdeni magával, mint én. - Nem lesz semmi baj - sután megérinti a karomat, és amint elhúzza a kezét, visszamegy a nappaliba. Zsebre vágja a telefonját, majd a lépcső felé indul. Addig nézem őt, amíg csak lehet, majd visszafordulok a kert felé, amiből semmit sem látok a sötétben. Még mindig hihetetlen számomra, hogy kimondta. Kimondtuk. Hogy ezek után velünk mi lesz, azt megtippelni sem tudom, minden gondolatom a holnap körül forog, félek, izgulok, várom, szédelgek, rettegek, boldog vagyok, és belül sírok. Egyszerre. És ettől muszáj leülnöm.
A gyermekkoromra gondolok. Arra, hogy milyen volt, és hogy milyen lehetett volna. Sosem volt tökéletes az élet, nem laktam tágas otthonban, ahol mindenki boldogan élt, a szüleim régimódiak és szigorúak voltak. Anyám szűkszavú, dolgos, apám mogorva. De jó emberek, és most érzem csak igazán, milyen, amikor elszakítanak tőlem valakit, akit szeretek, vagy legalábbis a múltban úgy éreztem, hogy szerettem.
Bárhogy próbálkozom, nem tudok felidézni egyetlen olyan pillanatot sem, amikor szépen beszélt volna velem, vagy a nővéremmel. Számtalanszor szöktem haza az éjszaka közepén felkarra kötött tornacipővel, Erin pedig ott várt a szobánkban, hogy kinyissa az ablakot. A legnagyobb titokban, válogatott marhaságokat műveltünk, és apa minden alkalommal rájött. Kiabált. 
Letörlöm a könnyeimet, és visszatérek a valóságba. A házba, amiben élek, a férjemhez, akiben  már újra meg tudok bízni, a lányomhoz, aki már bátran használja az első szavait. Felnézek az égre, és koncentrálok.
- Látod apa..? Megcsináltam. Remélem most már büszke vagy rám.
Sosem dicsért, csak elvárt, de a javunkat akarta. Ha bántott is, csak szavakkal tette, és nem fájt sokáig. Kritizált. Úgy, hogy abból építkezhessek. Általa jobb emberré váltam. 
Lehunyom a szemem, hagyom leülepedni a gondolataimat a késő esti szélben.
- Eire, gyere be, megfázol - hirtelen mozdulni se tudok, viszont a hangjára a stressz egy aprócska részét elengedem, és valamelyest csökken a mellkasomra nehezedő nyomás.
- Jó így - szipogok, de mozdulok felé. - Jó így.
- Egy fenét jó - gyengéden húz fel a karomnál fogva, és bekísér. - Lehoztam a csomagokat, ott van minden az előszobában.
- Köszönöm - lehajtott fejjel bámulom a parkettát, és igyekszem felnőtt nő módjára viselni a félelmem, és a veszteségeim.
- Menj, próbálj pihenni. Hosszú napod lesz - annyira vágyok arra, hogy magához öleljen, a karjaiban vigyen fel, és álomba ringasson. Szeretném, ha megvédene, és minden rosszat elűzne az életemből, de úgy, hogy én magam váltam a problémám forrásává, nem kérhetem ezt. Csak bólogatok, mintha nem éreznék semmit, némán az emeletre sietek, útközben lopva visszanézek rá a lépcsőfordulóból, elraktározom a tökéletességét az éjszaka hátralevő részére, aztán már csak a hálószobában állok meg. Résnyire nyitva hagyom az ajtót, hogy hangtalanul lopózhasson be mellém, ne ébredjek fel. Nem akarok többet álmatlanul forgolódni mellette azon izgulva, vajon mikor rontok el megint mindent. Szeretném érezni a lehelletét a bőrömön, átkarolni álmában és őrizni a nyugalmát.
De nem jön. Alig négy órával később az ébresztőm szörnyű zajára ébredek. Kipattannak a szemeim, automatikusan őt keresem, de az ágy túl fele üres. Csalódottan hanyatlok vissza a párnámra, percekig meg sem mozdulok, mielőtt erőt vennék magamon, és elindulnék zuhanyozni. Nem emlékszem igazán semmire addig, amíg fel nem öltözök, és lesétálok a nappaliba. Niall már ébren van, a kanapén ül, mereven bámul maga elé, mellette a telefon, várja, hogy hívja őt Liam.
- Kérsz kávét? - megérintem a vállát, megugrik. Megrázza a fejét, nemet int.
- Majd a reptéren, most nem tudnám a bögrémet se megfogni - a felvillanó képernyőre szegezi a tekintetét, majd felveszi. - Szia.
Hallom, hogy megbeszélik, mikor ér ide Liam. 20 perc.
- Felmegyek Soniaért - biccent, jobbnak látom szó nélkül magára hagyni. 
A gyomrom akkora, akár egy gombostű feje, amikor az apró kezek álmosan taszítják el a karomat. Sonia nyűgösen igyekszik kifordulni az ölemből. Érzi, hogy baj van, nyomasztja őt a légkör, és bár rettenetesen sajnálom emiatt, bosszúsan teremtem le.
- Állj le most már! 
- Hé, mi van!? - Niall is feszült, idegesen siet felém.
- Nem bír magával. Majd megnyugszik - leteszem a lányom a járókába, hogy nyugodtan felvehessem a cipőm és a kabátom.
- Eire - megfogja a kezem, ami úgy remeg, hogy képtelen vagyok felhúzni a cipzárom. - Segítek.
Kénytelen vagyok végignézni, ahogy felöltöztet, akár egy gyereket.
- Sajnálom. Összeszedem magam, tényleg - nem tudok a szemébe nézni, mert sem a csomagjaimat, se a lányomat nem tudom felvenni, és Liam kocsijához vinni, ezért végig kell néznem, hogy Niallék mindent kipakolnak, amíg én üveges tekintettel bámulok, időnként a semmibe veszve.
- Eire? - Liam mellém lép, gyengéden körém fonja a karjait. - Részvétem.
- Köszönöm, Liam - megszorítom a kezét, és a számat egy vonallá préselem, hogy ne törjön fel belőlem a keserves sírás.
- Hívjatok vagy üzenjetek, ha leszállt a gép, hogy minden rendben van-e, jó? - válaszul csak bólogatni tudok, és hagyom, hogy kitámogasson a kocsiba.
- Megvan minden? - Niall hátra pillant, ujja épp csak hozzáér a nadrágomhoz, de rögtön ismerős áramütés ér.
- Remélem - sóhajtok, és mintha bármit is tehetnék ezután, a távolodó házunkat figyelem az ablakból.
Nem tudok sokáig ébren maradni, a reptér bő egy óra autóval még ilyenkor is, és meghallva Sonia egyenletes szuszogását magam mellett, én is lehunyom a szemem. A fejem oldalra bicsaklik, megtámasztom a puha kárpiton, és hamar, ijesztően hamar, álmatlanul alszom el. Időnként felébredek, ahogy a biztonsági öv visszaránt és nem enged forgolódni, ilyenkor kinézek az ablakon, konstatálom, hogy még jó néhány mérföld áll előttem. A reptér bevezető szakaszán már nem alszom vissza, addig dörzsölöm a szemem, amíg ki nem tisztul a látásom.
- Niall? Alszik? - előrehajolok a fiúkhoz.
- Igen, nem rég kapcsolta ki magát. Mondtam neki, hogy mindketten alszotok, de nem volt hajlandó pihenni.
Óvatosan kiveszem a kezéből a telefonját és az ülése szélére teszem, hogy ne essen le a földre.
- Ha így haladunk, jó esélyetek van egy normális reggelit elfogyasztani indulás előtt - lelassít, hogy besorolhasson a lekanyarodó sávba.
- Mennyi idő? 20 perc? - Niall álmában megfogja a kezem, így kénytelen vagyok az ülésnek dőlni. Persze egy cseppet se bánom, álmában legalább ragaszkodik hozzám.
- Nincs annyi - az orra alatt mosolyog, lehalkítja a rádiót, mintha ez egyáltalán lehetséges lenne.
- Mi az? - nyúzottnak és fáradtnak érzem magam, csoda, hogy egyáltalán meg tudok szólalni, de Liammel pofon egyszerű beszédbe elegyedni.
- Szent a béke? - a kezünkre pillant.
- Csak álmában szokta - érzem, hogy az arcomba szökik a vérem, és kipirul az arcom. Nem mintha titkolnunk kéne bármit is vagy szégyenkeznünk. Azt hiszem ez csak attól van, hogy hónapok óta a magánéletünk a legfőbb téma a barátaink körében.
Válaszul hümmög, és bólogat.
- Az jó, ha az északi oldalon állok meg? Nincs messze a főbejárat, de már pont elkerülitek a tömegnyomort.
- Tökéletes - visszadőlök, hogy kikössem Soniat és ráadjam a kabátját.
Mire kimászom a kocsiból, Niall már telefonál, idegesen járkál fel-alá. Nem akarom zavarni, csendben kipakolom a hátsó ülésen lévő holminkat, amíg Liam kiemeli a két nagy bőröndöt a csomagtartójából.
- Köszönjük a segítséged, Liam, nem is tudom, hogyan tudnánk meghálálni - elérzékenyülök, hogy milyen jó emberek vesznek körül minket. Hajnali fél hat múlt, és Liam hajlandó volt miattunk éjszaka vezetni.
- Hagyd már, ez természetes! - megölel, halkan a fülembe nevet. - Holnap érkezünk Tommoval és Harryvel. Addig vigyázzatok magatokra.
- Meglesz - bólogatok és megölelem még egyszer, mielőtt a helyemet Niall venné át.
- Kösz mindent, haver. Hálás vagyok nagyon - félkarral húzzák magukat fura ölelésbe. - Holnap Dublinban várlak titeket.
- Szóra sem érdemes - Liam őt is hárítja. - Rendben. Mondtam Eirenak, de neked is elmondom, nehogy elfelejtődjön, írjatok vagy hívjatok leszállás után. Jó lenne tudni, hogy minden okés.
- Természetes.
Elköszönnek, én is intek Liamnek, sőt, még Sonia is felemeli egy kósza másodpercre a fejét. Nem érti, mi történik, de amikor távolodni kezdük Liamtől, ügyetlenül integetni kezd.
- Mondjad, pápá Liam - suttogom, ő pedig mosolyogva suttog a hátam mögé.
- Pápá.
Sonia feje visszahanyatlik a vállamra, szabad kezemmel a bőröndöm rángatom, de majdnem minden második lépésnél meg kell állnom.
- Hagyd, majd én - Niall kiveszi a kezemből a csomagom, és a sajátjával együtt úgy rendezgeti, hogy különösebb nehézségek nélkül el tudja cipelni a terminálig.
- Köszönöm - igyekszem hálás pillantásokkal jutalmazni, de a hirtelen rám törő fáradtság miatt csak egy bárgyú mosolyra futja.
- A jegyek nálad vannak? - a szemei még mindig vörösek, szegény még koránt sincs ébren, csak nyitott szemmel megy előre.
- Igen, a táskámban van mindegyik - Sonia is visszaalszik, ami nem sokat segít rajtam, egyre nehezen megtartanom őt, de a férjem segítségét nem kérhetem, mert már így is sokkal többet cipel, mint amennyit engednem kéne a térde miatt. Szóval csak szorítom az elernyedt kis testet, még akkor is, ha a feszítő fájdalom húzza a karjaimat.
- És mikor indul a gép? - szinte kézzel fogható a szenvedése, a fáradtság és a kimerültség együttes ereje, ami megpróbálja most is ledönteni Niallt.
Felpillantok a reptér faliórájára, amin pontosan 5:35 van. Azaz még nagyjából két és fél óránk van felszállásig.
- 8:00. Még van időnk bőven - Niall szinte leesik az első szabad helyre, amit talál, amíg arra vár, hogy a jegyeket megkeressem. Lábait a csomagoknak támasztja, és úgy vonja az alvó lányunkat az ölébe, mintha egy takaró lenne.
- Itt maradsz? Hozok reggelit meg egy kávét - leguggolok mellé, egyik kezemmel a műtött térdét simogatom.
- Megyek veled, csak muszáj volt leülnöm - hátradöntött fejjel ül, az orra alatt mosolyog, tenyerét a kézfejemre teszi.
- Nem fáj a térded? Pihenj nyugodtan.
- Megleszek, eddig sem fájt, most sem fog.
- Jól van- suttogom, és felállok, de a kezem ott marad az övé alatt. Megszorítja egy kicsit az ujjaimat, mintha mondani akarna valamit.
- Rendben lesz - feláll, a fejem búbjára pedig egy óvatos puszit nyom.
- Tudom - az oldalához préselődve indulok el, és már szinte érzek a frissen főzött kávé illatát, de tudom, hogy még a csomagjainkat le kell adnunk előtte.
Niall rutinosabb utazó nálam, minden táskát és bőröndöt áttapogat, nehogy valami törékeny dolog legyen a szélén, a nagyobb csomagokat lefóliáztatja, és úgy adja ki a kezéből, hogy száz százalékig biztos benne, egyben visszakapjuk.
A kézi poggyászok már jelentősen könnyebbek és kisebbek, igaz csak az irataink, a pénzünk, és Sonia reggeli bébi étele van nálunk.
Én viszonylag gyorsan átjutok a kapukon, csak a cipőmet vetetik le velem, és a gyűrűm, Sonia addig jót mosolyog egy biztonsági őrön, aki viccesnek szánt grimaszokat vág. Niallnak már nehézkesebb a dolog, a telefonja, az öve, a gyűrűje, minden aprósága belekerül a műanyag dobozba, de néhány perc múlva ő is sikeresen átjut.
- Tudtam, hogy magán géppel kellett volna menni - morog egy sort, de hamar belátja, hogy az biztos szemet szúrna a családomnak.
- Hazafelé azzal megyünk - nekem sincs ínyemre ez a sok ellenőrzés és nyűg a gyerek miatt, de próbálok úgy gondolkodni, mintha egy kicsit átlagosabb család lennénk. Magángép! Több milliárd ember él nélküle, milliók utaznak business classon, hát akkor a Horan család is képes egyetlen utat kibírni vörös padlószőnyeg és hálószoba nélkül London és Dublin közt.
Az első helyre beesünk, ahol nem csak sört csapolnak, de van kávé, és rendes reggeli is.
- Elnézést - félve szólítom meg a pult mögött állókat, ők sem tűnnek vidámnak kora reggel, de sajnos nem én tehetek arról, hogy korán kellett kelniük, vagy hosszúra nyúlt az éjszaka.- Meg tudnák melegíteni ezt a lányomnak? Fél perc kell csak neki.
- Persze - unottan kikapja egy fiatal lány a kezemből az üvegcsét, a másik két ott dolgozó meg úgy néz rám, mintha legalább embert öltem volna, vagy arra kértem volna bárkit is, hogy ússzák át a Temzét hosszába.
- Nagyon szépen köszönöm, kedves magától - próbálok jó pofát vágni a viselkedésükhöz és mosolyogni, habár szívem szerint kiabálnék velük. Nem hiszem, hogy erre tanította őket az apjuk, de ha mégis, akkor engem legalább megnevelt az enyém, és mint minden tisztességes ember, köszönök, megköszönök és elköszönök, bárhol is legyek. Még akkor is, ha nincs többé apám.
A gondolattól ismét összeszorul a gyomrom, érzem, ahogy elhagy az erőm.
- Parancsoljon - sokkal kedvesebbnek tűnnek az iméntinél. - Jól van? - távolabbról érkezik a hang, mintha víz alól érzékelnék mindent. Tompán még érzem, ahogy valaki elkapja a karom, és talán a fejem alá is tesz valamit: egy kabátot, a kezeit vagy táskát, nem tudom. Csak azt, hogy a lábm összecsuklik, a testem erőtlenül rogy össze, és hiába próbálok tenni ellene, az elmém feleslegesen küzd, semmit sem ér a néma kiabálásom.
Pánikba esem, rögvest fel akarok kelni, Sonia nem maradhat egyedül, Niallt pedig nem állíthatom választás elé, de tisztában vagyok vele, hogy pillanatok alatt mellettem terem majd. Pislogni kezdek, nyitogatom a szemem. Alig látok, minden homályos és fakó.
- Jól van? - az egyik oldalamon egy idegen nő térdepel, aggódó hangon kérdezget a kezemet fogja.- A férje nemsokára itt lesz.
Kótyagos a fejem, visszahanyatlik arra a puha valamire, amire ráejtettem. Ízlelgetem a szót.
A férjem.
Már a sokadik jelentését koptatja, nem ugyan az, mint egy hónapja, vagy egy éve. És végre látok némi esélyt arra, hogy újra ugyan azok legyünk egymásnak, mint a kezdetekkor. Már alig várom. De előtte még össze kell szednem magam, minden energiámmal arra összpontosítani, hogy fel tudjak állni, el kell jutnom a repülőre, és ma még anyámmal is találkozom.
- Szia - újra kinyitom a szemem, mert megérzem az illatát. Tömény parfüm, csak ebből tudom, hogy közel van hozzám. Egy csendesebb, nyugodtabb helyen térek magamhoz, ahol túl fehérek a falak, már-már félelmetesen nagy a rend, a tekintetem folyamatosan cikázik. Keresem Soniat, a reggelimet, az önbecsülésemet. A lányom hamar észreveszem, de minden más után hiába kutatok.
- Ne haragudj, biztos az idegesség - fel akarok ülni, de visszanyomja a fejem.
- Maradj nyugodtan. Azt mondták pihenned kéne felszállásig - egyik tenyerét az arcomon pihenteti, én pedig ösztönösen bújok hozzá.
- Mondták? Kik?
- Fél órája nem keltél fel - valódi aggodalmat látok rajta, folyton az órát nézi. - Mindjárt jövök, azt mondta az orvos, szóljak neki, ha magadhoz térsz. Kettő perc az egész, mindjárt visszajövök.
Tiszta ideg, az állkapcsát és a vállait megfeszíti, és kis híján kiszakítja az ajtót a helyéről. Nem értem a problémáját, nem tudom hova tenni a viselkedését. Lehet, hogy csak megijesztettem, de elképzelhető, sőt, a legvalószínűbb az, hogy ő maga sem tudja még elrendezni a gondolatokat a fejében. Akkor látta utoljára a családom, amikor elköltöztem. Rám talán kevesebb gyengítő hatással lesznek, de félek, Niall először dermedten áll majd, végül valakinek sikerül kihoznia a sodrából.
Így telik el a hátralevő idő felszállásig. Agyalok, folyamatosan, megpróbálom elképzelni, hogy néz ki most anyám, vagy Erin. Vajon férjez ment a nővérem? Van családja? Furcsa lenne. Legalább annyira nehéz elképzelnem róla mindezt, mint ennyire hihetetlennek tűnt, hogy alig huszonkét évesen végleg ott hagyom a szülővárosom, az egész országot, és összeköltözöm valakivel, akinek igent mondtam és gyereket szültem. Szóval, ha nekem ment, akkor gyanítom neki is sikerült.
Kedvem lenne beszélgetni Niallel, de ő is, és Sonia is túl hamar álomba merülnek, gyakorlatilag amint bekapcsolódik a biztonsági övük. Kimerültnek érzem magam, de nem tudok elaludni, amíg állandóvá nem válik a magasság, akkor viszont oldalra bicsaklik a fejem, homlokomat Niall vállának támasztom, és az alig másfél órás útból csupán annyit érzékelek, hogy az ülés a legkevésbé sem olyan, mint a vendégszobában lévő fotel, ami elképesztően kényelmes, és órákig ki sem akarok szállni belőle, de a törtfehér műbőr egy idő után kényelmetlenné válik, a derekam fázik, úgy érzem, be vagyok zárva.
- Elnézést, Hölgyem - a stewardess bájos hangon kelteget- Hamarosan leszállunk.
- Rendben, köszönöm - bárgyún vigyorgok rá, rettentően fáradtnak érzem magam, mégis sikerül valahogy elérnem, hogy ne csak nyitott szemekkel üljek. Visszakapcsolom Niall biztonsági övét, közben óvatosan ébresztgetni kezdem. A szeme fehérje pirosas rózsaszín, és csak résnyire nyílik ki. Sokkal nehezebb össueszednie magát, mint nekem, mire felfogja, mi történik, már a csomagjainkat várjuk a szalag mellett.
- Taxizni szeretnél, vagy béreljünk autót? - megérintem a könyökét, a felsője alatt érzem, hogy megfeszülnek az izmai.
- Béreljünk, az kényelmesebb - átadja nekem Soniat, amikor meglátja közeledni a csomagjainkat, nem kevés energiát felemésztve emeli le mind, és amilyen gyorsan csak tudunk, kiutat keresünk a mostanra forgalmassá vált dublini reptérről.
Nem foglalkozom vele, milyen kocsival, csak menjünk, hamarosan fel kell ébresztenem a lányom, és amint a szállodába érünk, az lesz az első dolgom, hogy megfürdetem és átöltöztetem, így talán ő is jobb kedvre derül. Nem akarok anyához beállítani egy széthullott gyerekkel és egy alvajáró férjjel. Nem is nagyon húzzuk az időt, gyorsan elfoglaljuk a mini lakosztályt, felfrissítjük magunkat, és azonnal a szülői házhoz indulunk. Remélem nem érkezünk túl korán, mert bár anya csak késő délután vár minket, tudom, hogy már ébren van-valószínűleg nem is aludt az éjjel- és nem alarok csupán perceket tölteni azzal, hogy bemutatom neki Soniat.

2017. február 6., hétfő

25. Szeretlek

Niall

Szörnyű zajra, káromkodásra, és az épp csak combközépig érő pólóban fújtató feleségem hangjára kelek. A fejem majd' ketté hasad, fáj és ég a szemem, azt sem tudom, milyen nap van, vagy hol vagyok.
- Minden rendben? - a hangom rekedt, alig érzem a végtagjaim, mégis felülök.
- Kinyírom. Nem érdekel semmi és senki. Kicsinál engem ez a nő - becsapja az ablakot, és visszatrappol az ágyba. - Reggel fél 7-kor már zajong, a kertésze még mindig azt hiszi, halláskárosult, de egyet se félj! Egy reggel arra fog ébredni, hogy nincs már kertje, mert én felgyújtom, esküszöm.
Nem tehetek róla, szórakoztat az évek óta tartó harc Eire és a szomszédban lakó nő között, akinek tulajdonképpen a nevét sem tudom, csak azt, hogy több rum van a csészéjében, mint tea. 
- Ne húzd fel magad ezen. Felesleges.
- Tudom. De biztos vagyok benne, hogy direkt csinálja - álmosan dől vissza, takaróját a fejére húzza.
Hallgatok, mert egyáltalán nem tudom, mit mondjak azok után, ami este történt. Furcsa, hogy nem veszekedéssel, sírással a hátunk mögött tértünk nyugovóra, sokkal inkább kitartó bizalommal és, részemről egy szerelmi vallomással. Kissé késői, és talán nem is úgy fogalmaztam meg, ahogy a romantikus filmekben, vagy a normális párok az életben, de tudom, hogy Eire értette, hallotta, és ha mást nem, de tudatosította magában.
Amikor kimondtam, hogy újra meg újra belezúgtam, mindezt a lakásavatón történtekkel alátámasztva, valami megváltozott az arcán. Nem tudnám egyértelműen kijelenteni, hogy mi, de tudom, hogy most minden egészen másképp fog alakulni. Ha nem is jól, kétségkívül máshogy.
- Kérdezhetek valamit? - félek a reakciójától, hiszen ez a nő egy testbe van zárva mindkét feleségemmel: azzal, akit a pokolba kívánok, és azzal, akibe fülig szerelmes vagyok.
Válaszként csak hümmög, az arcát továbbra is takarja.
- Tényleg széttépted a válási papírokat?
- Igen.
- Akkor ez mit jelent, Eire?
- Hogy nincsenek. Megsemmisítettem őket.
- És mi?
- Mi? Hogy érted?
- Mi van velünk? Mi megmaradunk?
- Szeretném. Te nem?
- Szeretném, persze - bizonytalan vagyok, a hangsúlyt fent tartom, mintha a mondatomnak lemaradt volna a vége, Eire viszont folytatja, be akarja fejeztetni velem.
- De...?
- Nem tudom, mi a biztosíték arra, hogy nem történik meg újra. Hirtelen felindulásból bármikor írhatsz egy másikat, és megint ott leszünk az étkezőben, az asztalon egy halom adattal és jogi micsodákkal, ami majd megszabja, mikor láthatom a lányom.
- Mi a biztosíték arra, hogy ez bárhol, bármikor, bárkivel nem történik meg? Kidobtam őket, mind, mert rájöttem, hogy ha ésszerű is lenne, belehalnék. Nem elég ez neked? Vagy mit kéne még tennem, hm? Tegyek esküt, hogy soha többé nem kívánom a házasságunkat felbontani, és örökkön-örökké melletted maradok, még ha lelkileg össze is török miatta?
- Félreértesz, én csak... - de nem. Igaza van. - Csak eszembe jutott. Nem akarok semmi mást.
Szerintem nem hisz nekem, bár miért tenné? Én magam sem hiszem el, mert tudom, hogy ennyi nekem nem elég. A megoldások viszont meggondolatlanok, és önzőek.
- Megyek, megnézem Soniat - rég nem törődik azzal, mi van rajta, vagy éppen mi nincs. Bátran ugrik ki az ágyból, nem takargatja vagy nézegeti magát, mint azon az éjjelen, mikor rémálmai voltak én meg féltésből behoztam magam mellé éjszakára.
- Nem akartalak megbántani. Bele sem gondoltam, mit mondok- minden, ami elsőr eszembe jut, kimondom, csal hogy halljon engek, mielőtt kimenne a szobából.
- Tudom. Nem is ezt mondtam, hanem hogy megnézem Soniat - csalódottan hanyatlok vissza, és tényleg csak reménykedni tudok abban, hogy nem rontottam el mindent most ezzel.
Hamar rájövök, hogy hülyeség volt megemlíteni, mert lehet, hpgy egy nap majd jót nevetünk ezen az egészen, az unokáinknak esténként a mi történetünket meséljük el, képeket mutogatunk mand- ha akkor lesz még fotó-, vagy tényleg elválunk. De történjen bármi, most félre kell tennünk, nekem is, Eirenek is, mert vészesen közeledik a hazatérésünk napja. Fogalmam sincs, mikor, de a közeljövőben fel kell szállnunk egy repülőre, hogy Eire is méltó búcsút vehessen Jefftől, és hosszű évek után ismét találkozzon az anyjával. Még engem is a hideg ráz a gondolattól, így gondolom Eire is szörnyen van, mert mégis csak az apjáról van szó.

Talán csak kétszer volt hajlandó Jeff Reed szóba állni velem, abból egyszer megfenyegetett. Először akkor, amikor kiderítettem, hol laknak, és a kollégiumi házibuli után néhány nappal meg nem kerestem azt a lányt, akinek szinte azonnal beleszerettem a szabadszájúságába és a vodkától tompa csillogásba a szemeiben. Borzalmas idő volt, szakadt a hó, alig tudtam megállni a kereszteződéseknél, többször imádkoztam az életemért és az autóm épségéért, és mikor megérkeztem, első dolgom volt megköszönni a Sorsnak, amiért nem veszi el az életemet, amikor ítéletidőben kockáztatom egy vadidegen lány miatt. De a megpróbáltatás csak akkor kezdődött, amikor kiszálltam a kocsiból. Hosszú, keserves próbálkozással túlzsúfolt percekbe tellett, mire egyáltalán eljutottam a kapuig. Teljes erőmből nyomtam a csengőt, de befagyott, az ujjaim pedig hamar érzéketlenné váltak a hidegben. Végső elkeseredésemben már könyökkel ütöttem az apró, fémes gombot, ami csodával határos módon egyszer csak megmozdult, olyannyira, hogy be is ragadt. De legalább szólt, nem kicsit hangosan, és mire felocsúdtam volna, egy tőlem nem sokkal magasabb, de annál nahyobb darab férfi állt velem szembe, a kerítés túloldalán, sötétkék kabátban, rendőrökéhez hasonló fekete sapkában, és a zord idő ellenére olyan erővel és határozottsággal vonta kérdőre az ottlétem, hogy majdnem elfelejtettem választ adni.
De kimondtam, és a grimaszra, ami átsuhant az arcán, valószínűleg életem végéig emlékezni fogok. Keserű irónia, felsőbbrendűség, és a hangjában volt valami tragikus is. „Mit akarsz te attól a lánytól? Csak nem megbolondultál, fiam?” És én azt mondtam, igen, és hogy muszáj látnom őt, mielőtt hazamegyek. Eire akkoriban mindenféle komolyságtól távol tartotta magát, aznap is, a hóesés ellenére az ablakban ült az emeleten, és remekül szórakozott rajtam egy másik szőke lánnyal az oldalán. Emlékszem, mert láttam őt, miután Jeff elküldött. A kormányt szorítottam idegességemben, mert felismertem a lángoló vörös haját, és a rettenetesen zöld sálat a nyakában. Addig nem mozdultam el onnan, míg valahogy ki nem derítettem a nevét, és nem tudtam neki valahogy üzenetet küldeni.
Legközelebb akkor találkoztam Eire apjával, amikor hónapokkal később visszamentem, hogy ezúttal normális körülmények közt lássam a lányt, aki minden nap megválaszolta ugyan azt a kérdésem, „minden rendben?”, és minden egyes alkalommal, minden nap, amikor csak tudott, üzent, vagy csak leírta, milyen szívesen inna már valamit velem is. És én minden nap, minden alkalommal megígértem neki, hogy hamarabb eljön ez a pillanat, mint gondolná. Nem hitt nekem. Három hét múlva nálam lakott.
Jeff nem kiabált, csak közölte velem, hogy soha többé ne tegyem be a lábam a házába, és ez vonatkozik Eirere is. Szem-és fültanuja voltam, hogy zajlik náluk egy veszekedés, végig kellet hallgatnom, miket mond a lányának, milyen stílusban beszél vele, és abban a pillanatban tudtam, jól döntöttem. Mert én sosem fogok így beszélni sem vele, sem a saját gyermekemmel. Akkor még sejtelmem sem volt, hogy egy nap egy csodálatos kislány apukája leszek és csak reméltem, hogy a vodkás lány lesz az anyukája. Éd még úgy sem bántam meg semmit, hogy végül megütöttem majdnem az apja stílusát, és többször elkövettem a hibát, hogy nem megfelelő hangon válaszoltam.

Kiszaladok az emlékeimből, a gondolataim hirtelen szertefoszlanak, amikor rezegni és villogni kezd Eire céges mobilja az éjjeli szekrényen. Csak egy pillantást vetek rá, várható, hogy ismeretlen a telefonszám, nem is törődök vele, figyelmen kívül hagyom, hogy még mindig csak hét óra lesz, fogom a mobilt és elindulok vele a gyerekszoba irányába.
- Keresnek.
- Köszi - mikor elveszi tőlem, és meglátom kiülni a döbbenetet az arcán, és hogy lesápad egy pillanat alatt, ráeszmélek én is, ki keresheti és milyen ügyben.
Lassan oldalazva kisétálok, a felém nyúló kis kezecskéknek visszaintegetek, de nem veszem az ölembe, hagyom telefonálni Eiret. A folyosón ácsorgok egy darabig, hajt a kíváncsiság, és a tehetetlenségből fakadó dühöm. Várom, mikor hallom meg sírni a feleségem, ott akarok lenni mellette, amikor erőtlenül maga mellé ejti a kezeit, hogy, csak úgy, mint tegnap, az éj vállamon sírhassa ki magát, ne érezze magát egyedül. De nem történik semmi. Csak a beszédét ismerem fel, nem értem, mit mond, ezért pár perc múlva elindulok a konyhába. Lomhán mozgok, nem sietek sehova, csak lefőzök két kávét, a sajátomat beízesítem, lassan kortyolom, közben olvasgatom a híreket, össze-vissza lépkedek az alkalmazásaim között, ki-be lépegetek Twitteren, de miután szembetalálom magam ott is a velünk kapcsolatos álhírekkel és találgatásokkal, inkább elteszem a mobilomat, mielőtt kivágnam az ablakon idegességenben.
Kilesek egy pillanatra, hallgatózom, jön-e Eire, de semmi. Csend.
Unalmamban, és amíg várakozom, megpróbálom elfoglalni magam. Reggelit készítek, külön Sonianak, Eirenek és magamnak. Elő kell keresnem az emlékeimből, miket ettem, amikor turnéra készültem, hogy minél több energiám legyen, számolgatok, de annyira lefoglal a temetés, és hogy vajon miről beszélhet most fent Eire, hogy nem jutok egyről a kettőre, így csak feltörök pár tojást és minden tudásom összeszedve igazinak tűnő, francia omlettet csinálok két személyre, teát is készítek.
Mire Eire felbukkan, már mosogatok magam után, az asztalon ott van a három tányér, az italokkal együtt.
- Anya hívott - betámaszkodik mellém, hátát a hűtőnek veti.- Jövőhéten szerdán lesz a temetés.
- Akkor kedden repülünk? - nem kockáztatom meg, hogy késsel a kezemben hadonásszak, ezért csak egy rövidke másodpercre felé nézek. Nem fedezek fel semmi különösebbet az arcán a fáradtságon és a lehangoltságon kívül, de ez teljesen természetes.
- Anya ragaszkodik ahhoz, hogy este érkezzünk. Fogalmam sincs, miért, gondolom nem kíván egy éjszakánál többet együtt tölteni velem, hiába mondtam neki, hogy keresek valami hotelt, és majd később meglátogatjuk. Úgyis szeretném összeszedni magam utazás után, Sonia is valószínűleg nyűgös lesz.
Elnevetem magam.
- Mi az? - zavartan néz rám, gőze sincs, mi bajom.
- Nem nevetséges, hogy még ilyenkor is így viselkedik? Ha nem lenne ilyen messze, mehetnénk anyához is. De ne aggódj, kényelmesen odarepülünk, és legfeljebb alszunk pár órát - elzárom a csapot, feléfordulok, és mintha ez lenne a legtermészetesebb, megölelem, a homlokára nyomok egy elhúzott, apró puszit. Államat megtámasztom a fején, és kiélvezem minden másodpercét annak, hogy ő is hozzámbújik.
Csak most érzem, mennyire, de mennyire hiányzott már minden apróság. Hogy bármikor simogathatom a haját, vagy megfoghatom a kezét.
- Nem kérdezett Soniaról. Fogalma sincs, mivel jár nekünk utazni, hogy kiszaladunk a munkából, egy másik ország másik városából konkrétan ki kell csempésznünk magunkat, hogy ne lihegjenek a nyakunkban, és mi a legfontosabb? Na, mi? Hát hogy be ne tegyem a lábam apám házába - csendesen pityeregni kezd, megrázkódik a válla. Szorosabbá válik az ölelése, a mellkasomban dübörög a szívem, úgy kalimpál, mintha ki akarna esni a helyéről. Ideges vagyok, utálom, hogy még most is képes a családja ilyen helyzetbe hozni őt, a lelkébe tipirni, mikor mindannyiuknak lenne más dolga, mondjuk csendben gyászolni Jeffet, ügyeket intézni.
Eltolom magamtól, épp csak anyira, hogy fel tudjam biccenteni a fejét. Közrefogom az arcát mindkét tenyeremmel, mélyen a szemébe nézve suttogok neki.
- Nem szabad ezzel foglalkoznod. Hamar túlleszünk mindenen, és igérem, amilyen gyorsan csak lehet, hazajövünk. Jó?
Válasz helyett csak bólogat, próbálja letörölni a könnyeit, de a keze nem fér el köztünk. Még több bátorságot kaparok össze magamban, egyenként lepuszilom a könnyeit, engedélyt sem kérek rá, csak megbököm az orrát az enyémmel, hogy csak rám figyeljen. Minden várakozásomat felülmúlva nyomódik közelebb, és végül ő az, aki megcsókol. Nem lök el, nem kalimpál.
Életem legszebb pillanatainak egyike ez, a boldogságtól remeg kezem, lábam, de mosolygok, mert ez az a csók, ami, ha nem is mindet, de megbontja a köztünk lévő falakat. Minden ismerős érzés egyszerre robban fel bennem, sírni akarok, üvölteni, felkapni őt az ölembe, soha többé el nem engedni.
Boldog vagyok. Igazán boldog.
Nem gondolok arra, miként fogok előhozakodni a turné és az új album ötletével, hogy fogjuk tudni átszervezni az amúgy sem egyszerű életünket, de nem is érdekel. Most csak ő van és én.
Szétrebbenünk a telefonom hangjára, félek, hogy megbánta, vagy mérges lesz, amiért kihasználtam a helyzetet.
- Ne haragudj - kislisszan előlem, rögtön lehaktja a fejét, és a már hideg kávéjához nyúl. Elkapom a kezét, határozottan nézek rá.
- Nincs miért bocsánatot kérned.
- Nem veszed fel? - alig hallani a hangját, remeg a keze. Vetek egy pillantást a képernyőre, Liam az.
- Nem - végigsimítok az arcán. - Csináltam reggelit.
Elmosolyodik. Olyan, mint egy angyal, akinek kissé duzzadtak az ajkai, és kipirosodott, de gyönyörű.
- Eire - felkapja a fejét, egyenesen a szemembe néz. Tudom, hogy most kell kimondanom, mert máskor már késő lesz. - Szeretlek.
- Én is szeretlek - újabb könnycseppek buggyannak ki a pillái alól, de ezek már gyémántként ragyognak, és nem mardosnak belülről. Ezek a könnyek pillangókat engednek szabadjára bennem, a vérem felsgyorsul az ereimben, és megesküdnék rá, hogy a nap is pont ebben a pillanatban sütött ki.