12. Mint egy nagy család II.

Niall

Az idill pontosan addig tart, amíg be nem megyünk Zayn londoni lakásába. Pontosabban a helyre, ami valamikor az volt, mostanra viszont már csak kívülről hasonlít rá. Az előszobában már elfog a rosszullét, a torkom szorongatni kezdi a stressz, szédülök, és rámzúdul minden emlékem, ahogy először belépek ide.

Akkor még minden a legnagyobb rendben ment köztünk. Emlékszem a csupasz, fehér falakra, a bútorokra, amik üresen, még félig becsomagolva álltak a fal mellé állítva, Zayn temérdek rendelt kaját pakol ki, és mi öten itt ülünk, ahol most a fekete bőrkanapé van, a földön, székeken, és arról beszélünk, mit fogunk csinálni, ha végre elkészül a ház. Elképzeltük, hogy mi hol lesz, ebéd után nekiálltunk pakolni, asztalokat, székeket hurcoltunk az étkezőbe, átpakoltunk mindent a végleges helyére. A mi művünk volt az a ház, még festettünk is, és természetesen takarítottunk. Lehet, hogy nem voltunk profik, de nem is az volt a cél, hanem az, hogy együtt csináljuk, és ahogy Louisét, úgy terészetesen Harry, Liam és Zayn lakását is segített mindenki berendezni. Egyedül én voltam az, aki sosem vett nagyobbat, újabbat, drágábbat, mert azt hittem, mindörökre egyedül maradok, így hát maradtam annak a barátnak, akinél eléldegélhet bárki néhány napig, amíg nem költözhető a sajátja. Zayn is nálam kanapészörfözött, majdnem két hétig lakott velem. Akkoriban mindketten mások voltunk, esténként videojátékokkal játszottunk, hajnalig ébren voltunk, beszélgettünk. Nevettünk azokon, akik felszínessé, elérhetetlenné váltak a siker miatt, mert mi tudtuk, hogy ez velünk nem fordulhat elő, hiszen inkább előbb, mint utóbb, de visszarángattuk volna a másikat. Zayn volt az egyik legjobb barátom. Tudott minden apróságomról, még azt is, melyik fogkrémet utálom, és miért van állandóan bekapcsolva a kávéfőzőm. Szóval tényleg mindent megosztottam vele. Ismerte a legnagyobb félelmeimet, a bezártságot, a magányt. Minden nap bíztatott, hogy egy napon megismerem azt a lányt, nőt, aki igazán megérdemel majd, persze ezt sosem hittem el neki. S lám, én lettem az első, aki fejest ugrott az életbe, Eire után hirtelen történtek az események, mára pedig apa vagyok. Igaza volt, mert nekem már van valaki, aki a mindennapjaim csodája lehet, feltéve, ha nem csúszik ki a kezeim közül.

Apa, férj, zenész, Niall, egy szemétláda, szerető, kívülálló, ír, kedves, magányos, családos, példakép. Mind vagyok egyszerre, jelenleg pedig ideges és szorongó.

- Nagyon szótlan vagy - lök oldalba Liam, és amikor feleszmélek, látom, hogy Eire Soniaval az ölében beszélget Zaynnel, és megpróbálja kordában tartani az eleven kislányt, hogy az ne kaparássza Zayn alkarját.

- Csak elgondolkodtam - megrántom a vállam, és egy bíztató mosolyt követve leülök végre a társaságunkhoz.

Attól, hogy minden, de tényleg minden megváltozott ebben a házban, csak még inkább pocsékul érzem magam. Eltűntek a plakátok, képek, a szedett-vedett dohányzóasztal. Helyette minden tágas lett és nagyon letisztult. Egy apróságon azonban megakad a tekintetem. Olyan erősen vonzza a figyelmem, hogy szinte elnyel. Nem hallok, és nem is látok semmit ezen kívül. Az esküvői meghívónk az, feltűnő fehérsége szinte világít a sötét bútoron. Ez azért jól esik, ezek szerint még nem vált abszolút semmissé a barátságunk számára, de a rossz érzés ismét előbújik valahonnan a tudatalattimból, amikor észreveszem Louis apró, szurkáló pillantásait, miközben Zayn mesél valamit a zenélésről Liamnek.

- Mind járjuk a saját utunkat, pontosan ezért örülök annak, hogy itt vagytok - kiráz a hideg attól, ahogy végignéz rajtunk. Nem mi járunk külön utakon, hanem ő, egyedül ő, és ezt pontosan tudja. Évek teltek el úgy, hogy még csak nem is hívott fel, nem váltottunk egy pár szót sem, olyannyira, hogy még csak nem is válaszolt a születésnapi üzeneteimre. Már amikor írtam, ugyanis hamar feladja az ember, ha úgy érzi, feleslegesen töri magát.

- Mi azért annyira nem szóródtunk szét - jegyzi meg Harry, alig észrevehető éllel a hangjában, utalva  az évekig tartó aktív zenélésre, a közös munkákra, a stúdiónkra, a kiadónkra, és mindenre, amit Mi építettünk fel, az egész világunkra.

- Na jó, azért Louis néha lelép - Liam az egyetlen, aki felhőtlen jókedvvel áll ehhez a találkozáshoz. Na meg Sonia, aki a másodperc töredéke alatt mászik le a földre, és izgatottan csapkodja a puha szőnyeget. Ám most még ez sem elég elragadó, hogy lefoglaljon. Egyenesen Zayn szemébe nézek, addig, míg hajlandó felém fordulni.

- Nézzétek - idegesen törölgeti tenyerét a nadrágjába. Szabályosan küzd magával, a szavakkal és a pillantásainkkal. - Sajnálom. Fogalmam sem volt, mit tehetnék, bepánikoltam. Csak a menekülés lehetősége lebegett előttem, de most azért jöttem haza, hogy tisztázhassuk a történteket.

- Lehet, hogy egy kicsit elkéstél - túl jól indult az este, és szinte biztos voltam, hogy egyikünknél a tervezettnél hamarabb elpattan az a bizonyos húr. A kérdés csak az volt, hogy ki lesz az, Louis, Harry vagy én. Doncasteri barátunk pedig eddig bírta, és nem tovább. 

- Louis - mély levegőt vesz, és meggyőződésem, hogy tudatalatt rúgkapál, és vergődik, miközben mind végignézzük, ahogy előkerül egy doboz cigaretta, Louis pedig kiviharzik a teraszra.

- Kell még neki egy kis idő - Liam továbbra is derűlátóbb, mint mi öten együtt. 

- Amikor ideért, még nem volt baja, de megértem. Én is utálom magam emiatt - a lábai előtt ücsörgő kislányra néz, apró, kunkorodó tincseit simogatja, amitől ismét előtör Soniaból a vidám sikkantás. Apró kezeit Zayn tenyerébe teszi, ujjait a szájához emeli és megpróbálja megrágcsálni Zayn ujjait.

- Sonia, nem szabad - Eire keserű mosollyal veszi újra ölbe a lányunkat. - Ne haragudj, új szokás.

- Ugyan, még csak egy apró kisember. Belefér - próbál mosolyogni, de én sajnos, nem sajnos, még mindig ismerem őt, és tisztán látom, mennyire ideges. Szomorú, hogy ide jutottunk, a barátságunk ezek szerint mégsem volt sosem olyan stabil, mint hittük, és akárhogy próbálkozom, nem tudom nem hibáztatni azokat, akik a csapat életének első négy évében megmondták, mit s hogyan kell csinálnunk.

Sok a talán és a volna, de abban valószínűleg mind egyetértünk, hogy ha nem ilyen körülmények közt éltünk volna, talán még ma is a legjobb barátunk lenne, és nem távolodott volna el ennyire tőlünk.

Azt ugyanis sosem tilthattuk meg egymásnak, hogy ki-ki néhány hetet távol töltsön ettől az országtól, de Zayn szinte szó nélkül pakolt össze aznap este, ami után hónapokig színét se láttuk. Még Harry sem, pedig neki legalább lett volna lehetősége. És én akkor azt éreztem, az ember, akivel megosztottam a lakásom, az életem, megcsalt a világgal, és egy darabot magával vitt a hosszú útra belőlem.
- Megváltozott a ház - konstatálom félhangosan, hogy oldjam a feszültséget.
- Perrie után úgy éreztem, muszáj - a nevét kiejtve idegen bizonytalanság lesz úrrá rajta. Mintha ez is egy olyan dolog lenne, amivel nem tud mit kezdeni, holott évek sokasága telt el, mióta a szőke energiabomba kivonult Zayn életéből.
- Szép lett - két kezem összetéve kéne imádkoznom, amiért Eire megpróbálja a témát a lakberendezés irányába terelgetni azzal, hogy áradozni kezd a falakról és a teljesen új bútorokról. - Bár sosem volt kétségem affelől, hogy baromi jó ízlésed van!
Bumm! A feleségem az egyedüli, akinek végre sikerül újra ráhangolódnia Zayn jelenlétére, bátrabban fordul felé, és úgy köszöni meg a dícsérő szavait.
Harry inkább megpróbálja lefoglalni a lányom, Sonia pedig kacarászva borzolgatja a keresztapja frizuráját. Percek alatt egy szörnyen visszataszító, ittas tininek kinéző arcot varázsol Harryből, ahogy összekócolja, és apró mancsaival gyűrögeti az ingét. De ez Harryt nem zavarja, engedi, hogy Sonia újra és újra hülyét csináljon belőle, összenyálazza a felsőjét, a fülébe sikítson, csipkedje a tetoválásait, az arcát nyúzza.
A kettejük kapcsolata szerelem volt első látásra, mikor először meglátták egymást, tudtam, hogy történjen bármi, Harryre bármikor számíthat majd Sonia, ráadásul Eirenak is a bizalmasává vált az évek alatt, mindamellett, hogy a legjobb barátom, tanácsadóm, és ha kell, Harry az, aki pofon vág, akárhányszor idióta vagyok.
Liam Louis után megy, bocsánatot kér és rágyújt. Hárman maradunk, Zayn, Eire és én. Ők ketten bőszen beszélgetnek, Zayn érdeklődni kezd Britanny felől, akit valószínűleg részegen látott utoljára, a cégükről, az anyaságról. Nem kifejezetten bosszantó, de nem feltétlenül érzem magam jobban attól, hogy engem semmibe vesznek. Hiába figyelem a többieket, hiába tartom szemmel a lányom, jól esne, ha intézne hozzám néhány szót Zayn, mégis csak engem keresett meg délután, és én is azok közé tartozom, akinek magyarázattal szolgálhatna.
- Mindjárt jövök - pattan fel Eire, kérdőn a folyosó felé biccenti a fejét, Zayn bólogat. Most akkor rendelkezésünkre áll durván 3 perc, amíg a feleségem mosdóban van.
- Niall - bátortalanul szólít meg, és egy üveges sört kínál. Nemet intek, és belekortyolok a vizembe.
- Vezetek, köszi - halvány mosolyt erőltetek magamra.
Megpróbálom megfejteni, mi zajlik épp a fejében, de ez még annál is nehezebb, hogy mit mondjak Eirenak egy-egy veszekedést követően.
- Nem tudom mit mondjak - vallom be, de még ez sem segít rajtam, a mázsás súly ugyan úgy ül a mellkasomon, és nem enged szabadulni.
- Hiányoztatok.
- Ugyan már! - keserűséget érzek, mint eddig is. - Ha hiányoztunk volna, válaszoltál volna az üzenetekre, felvetted volna a telefont, vagy eljöttél volna, ha elhívunk valahova.
- Azért ez nem olyan egyszerű, mert...
- Mi nem egyszerű? Az egyszerű volt, hogy egy sporttáskával felszállj arra a rohadt gépre? Könnyebb volt feladni, mint a szemünkbe mondani, mit gondolsz? És ne gyere azzal, hogy neked is nehéz volt, mert mi, Harry, Louis, Liam, és én voltunk azok, akik másnap ugyan olyan lendülettel, magabiztossággal álltunk színpadra, pedig hidd el, nagyobb kedvem lett volna kiugrani a tizedikről, minthogy azon gondolkozzak, mit rontottunk el! Mondd, gondoltál valaha arra, hogy mik történtek akkor? Nem! Magadra gondoltál!
- Niall! - meg sem hallom, miként akarnak lenyugtatni.
- Nem! Semmi Niall! - lecsapom az üres poharam az asztalra. - Fogjátok fel, hogy nem megy!
- Azt hittem, a mai délután megbeszéltük ezt - Zayn, hozzám hasonlóan teszi le azt, ami épp a kezében van, és feláll. Követem a példáját, és tudom, érzem, hogy legbelül kitört bennem egy vulkán, amit már nem tudok megállítani.
- Mit? Azt, hogy eljövünk, de az álszent dumádra nem vagyok kíváncsi! „Nem tudtam mit tehetnék”, „féltem a reakciótoktól” - egyáltalán nem őt utánzom, csak elismétlem a szavait egy másik hangon. - Meghalt a fiam, érted!? Nem született meg, mégsem nyírtam ki mindenkit, aki apa lett. Ott voltam, mert a barátaimnak szüksége volt rám! És nekem is rájuk! Mert ilyenek vagyunk! Mindig is ilyenek voltunk, és leszünk is, mert nem tehetünk ez ellen semmit, ez a mi választott családunk, és ezek mellett az emberek mellett teljes mellszélességgel ki kell állnunk, történjék bármi! Bármi! Érted!? BÁRMI! - forró könnycseppek szánkáznak végig az arcomon, hirtelen elönt a harag utáni bizsergés, végigszalad a testemen, de a tenyeremben még sokáig elidőzik.
- Ezt úgy mondod, mintha én öltem volna meg. Pedig, hidd el - cinikusan felnevet, amitől ökölbe szorul a kezem, és csak arra várok, hogy befejezze a mondatát- nem én voltam.
Túl sok minden történt, a házasságommal eleget küzdök, nincs szükségem a tékozló barát földöntúli bölcsességeire.
Csak a csörömpölést hallom, a padlóhoz csapódó üveget, a székeket, ahogy félre lököm azokat az utamból, a légzésem, ahogy élesen hasít a csendbe, a szívem eszeveszett kalimpálását.
Nem szép dolog, mondta a tanító néni, mikor elsős koromban nekimentem egy másik fiúnak, amiért a fogaimon viccelődött.
Nem illik, mondta mindig a nagymamám, amikor azt hallotta, bajba keveredtem a hirtelen haragom miatt.
Nem erre neveltelek, fiam, hallom meg a saját édesanyám hangját, mikor megtudta, miért kaptam büntetést.
- Niall, kérlek! - sikítozik Eire, és amilyen törékenynek és elesettnek tűnik, annyi energia van benne. Két kézzel ránt vissza egy fél lépéssel, lefogva mindkét karomat, amellyel végeláthatatlan ideje csak Zayn arcát ütöm, vagy próbálom eltalálni. Nem érzek fájdalmat, csak akkor, amikor átölel, magához húz, megpróbál távol tartani Zayntől, akit Liam és Louis fognak le, és akinek szemöldökéből és a szája sarkából csordogál a vére, az ökle felszakadt. És nekem csak az az egy fáj, hogy ez kellett a feleségem szoros öleléséhez.

Hátat fordítok a fiúknak, és egyenest Eire karjaiba omlok. Bőgök, mint egy gyerek, némán, a ruhájába kapaszkodva. Várom a megváltást, hogy elmúljon végre ez a fájdalom, ami térdre kényszerít, és nem ereszt.
- Ideje indulnunk - puha kezeivel a hátamat cirógatja, megpróbál kicsit távolabb tolni magától is, hogy végignézhessen rajtam.

Eire

A tükörképem bámulom, próbálok rájönni, mit kezdhetnék a helyzetemmel. Szívesen beszélgetek emberekkel, pláne régi baráttal, de Zayn annyira más. Láttam, hogy Niall minden nap tönkremegy a hiányába, abba, hogy sokszor önmagát hibáztatta, mert talán nem volt elég jó barát, ám ezt kétlem. Ez az öt fiú odakint sokminden, csak nem rossz ember. A férjem sem az, függetlenül attól, hogy a házasságunkat időről időre megpróbálja valamelyikünk felrúgni, még rá sem merném azt mondani, hogy egy rossz ember, mert nem az.
Törés hangját hallom, amitől szinte azonnal visszatérek a tükör elé, gondolatban is. Sonia jut eszembe, és Harry. Összerándul a gyomrom, kivágom az ajtót és sietek a zaj irányába, de szerencsére a lányom teljesen ép, és nincs semmi baja. Ellenben a lehető legszörnyűbb látvány fogad, mikor visszaérek a nappaliba. Niall eltorzult arccal, sírva ront neki másodpercenként Zaynnek, akinek csupán annyi szerencséje van, hogy legtöbbször el tud hajolni. Liam és Louis megpróbálják szétszedni őket, erővel feszegetik el a kezeket, amik hamar visszakerülnek a szorításba, vagy újabb pofonokat készülnek kiosztani.
- Szivem! - nem érdekel semmi és senki, anyaoroszlánként védem azt, aki az enyém, és Niall még az enyém, ha akarja, ha nem. - Niall, kérlek! - sosem láttam még verekedni őt, és azt sem, hogy őt ütné meg valaki teljes erőből, és ami a szemem elé tárul, az valamiért ijesztőbb, mint bármi más. Mindketten felszakadt ajkakkal és szemöldökkel küzdenek egy újabb ütésért. Tehetetlenül állok néhány másodpercig, végül ösztönösen megidulok feléjük, és a saját két kezemmel próbálom leállítani őket. Niallt szorosan magamhoz húzom, megpróbálok rántani egyet rajta, hátha befejezi ezt az ostobaságot. Arcom a nyakába fúrom, és reménykedek, tényleg, az utolsó porcikámmal is azért imádkozok, hogy sikerüljön lenyugtatnom, mielőtt nagyobb baj történne.
Hirtelen véget ér a csapkodás, vergődés és rángatózás. Niall felém fordul, a nyakamba borul, és kétségbeesetten keresi bennem a támaszt. Harry döbbenten figyel, kezében a szomorú Soniaval. Én pedig engedem, hogy Niall elgyengüljön a karjaimban, megérzem a bőrömön az első elhullajtott könnyseppeket.
- Ideje indulnunk - kezeimmel ösztönösen simogatni kezdem a hátát, ezzel is megpróbálkozom a lehetetlennel és visszafogni az indulatait.
Harry egy pillanat alatt mellettem terem, én átveszem tőle Soniat, ő pedig kirángatja az ölelésemből Niallt, hogy kikísérhesse a kocsiba.
- Ne haragudj - előveszem a legjobb bűbánó tekintetem, és megajándékozom vele Zaynt. Lesütött szemmel áll, beszorítva Louis és Liam közé.
- Hívj, ha hazaértetek - ez nem kérés, Liam ezt utasításként adja ki, én pedig csak egyszerűen beleegyezek. Elveszem a blézerem és Niall zakóját a fogasról, feladom Soniara a kis kabátkáját, és rezzenéstelen arccal lépek ki a házból. Csak akkor kezd el ismét úrrá lenni rajtam az idegesség, amikor meglátom a kocsiból kilógó lábakat, az ablak mögött égbe meredő szőke tincseket, és meg nem hallom a keserves hangját, amint épp ecseteli Harrynek, mennyire elege van. Megállok egy pillanatra, mély levegőt veszek, és félre teszek mindent. A virágot, az éttermet, a sérelmeimet, a vádaskodást, mindent, mert ha most én is szembesíteni próbálnám a gondjainkkal, Niall végképp összetörne, és azt nem engedhetem, mert ő ennél sokkal erősebb, és sokkal többet bír ki.
Lassan közelítem meg a kocsi hátsó ajtaját, beültetem a lányom, aki továbbra sem ért semmit, nyöszörögve kérleli magát vissza oda, ahol olyan jól érezte magát, hangos hisztériával fejezi ki nemtetszését, míg megpróbálom bekötni a biztonsági övét.
- Rendben lesztek? - lép mellém Harry, kezében egy összegyűrt zsebkendő, rajta minden bizonnyal Niall vére.
- Persze, menj vissza nyugodtan - két puszival köszönök el, de ő nem mozdul.
- Nem maradok, nincs hozzá gyomrom - megrántja a vállát, és elmosolyodik. Ettől az apróságtól elérzékenyülök, és sírva dőlök a mellkasának.
- Mondd, hogy nem lesz megint káosz körülöttetek. Kérlek, Harry, ígérd meg, hogy soha többé nem kerül emiatt Niall a padlóra - könnyes szemekkel nézek fel rá, de hiába keresek választ a kérdésemre, inkább ad a homlokomra egy puszit, majd elfordítja a fejét.
- Menjetek haza, mielőtt a vér megfogja Niall ingét - bátorítóan megdörzsöli a felkarom, majd ellép előlem, hogy én is beülhessek.
Miután becsukom az ajtót, rögtön Niall felé fordulok.
- Vezessek? - legszívesebben megfognám a kezeit, és minden ujjpercét végigcsókolnám, hátha azzal enyhíteni tudnám a fájdalmát, de csak felajánlom a segítségem.
- Azt megköszönném - szinte suttog, és gépies mozdulatokkal száll ki, hogy helyet cserélhessünk.
Beülök a volán mögé, a cipőmet berúgom az ülés alá, és kínzó lassúsággal állok ki Harry és Louis autója közül. De csak addig vezetek óvatosan, amíg rá nem térek a hazavezető útra, ott már sietősebbre veszem a tempót, hogy minél hamarabb véget érhessen ez a szörnyű este, ez a szörnyű nap.
- Haragszol? - meglepetésként ér a kérdése, de örülök, hogy legalább szóba áll velem. Azt hittem, mostantól legalább három napig megszólalni sem fog.
- Rád? Nem - körbenézek, de nem jön senki, szóval rálépek a gázra.
- Tényleg? - meglepődik, és sejtem, hogy milyen válaszra várt. Ő még nem tudja, de amíg nem bizonyosodok meg arról, hogy bármit is tett volna a házasságunk ellen, és amíg le nem nyugszik Zayn felbukkanása után, addig egy rossz szavam nem lesz hozzá.
- Tényleg. Csak sajnálom, hogy így alakult az este - lopva ránézek, mielőtt még beállnék a kapunkkal szembe. Megnyomom a kapcsolót, és amíg arra várok, hogy a technika beengedjen minket a házunkba, csak Niallt nézem. A sebeit, hogy milyen hősies és bátor akart lenni, ehelyett egy idióta. Az én kis idiótám, aki most napokig a küszöb alatt fog közlekedni.
- Azt én is - sóhajt fel, kezével a homlokát törölgeti.
Némán pakolunk be, Soniat azonnal az emeletre viszem, hogy megfürdethessem, és átöltöztessem. Most kivételesen nem azért küzdök, hogy elaludjon végre, hanem hogy legalább a fürdés végéig ébren maradjon. Már a pelenkázóról is úgy emelem vissza az ölembe, hogy félig alszik. A teste lassabban reagál a közelségemre, apró kezeivel már csak az üres levegőbe markol.
- Aludj jól, Szépségem - megpuszilom a homlokát, lekapcsolom a villanyt, és kihátrálok a szobájából, hogy kezelésbe vehessem Niall arcát. A konyhába menet eszembe jut, valójában mennyire kínos ez a verekedés, és nem csak azért, mert két jó barát most valószínűleg ősi ellenséggé válik, de köztünk is felborítja a viszonyokat.
- Nem találtam semmi használhatót - egy óriási vattagömböt és a térdére való fájdalomcsillapító krémet szorogatja a kezében. Végtelenül édes, hogy ott ül a konyha közepén egy bárszéken.
- Megoldjuk - kiveszem a kezéből ezeket a vackokat, kilazítom a nyakkendőjét, hogy levehessem róla, kigombolom az ingének legfelső gombját, és az arcából elsöpröm a haját, hogy ne ragadjon bele a sebébe. Az érintésem nyomán libabőrössé válik, amitől őszintén szólva, jól érzem magam. Ez egyfajta jel, hogy még mindig nő vagyok. Kipirulva fordulok el, és megyek át a mosókonyhába egy tiszta törölközőért.- Szólj, ha nagyon fáj - beáztatom meleg vízbe, és óvatos mozdulatokkal megpróbálom lemosni a vért Niall arcáról.
Néha felszisszen, akkor megállok egy pillanatra, aztán folytatom. Szerencsére nem olyan nagy a baj, le sem kell ragasztani, csak a bal szemöldökét.
- Kész is - ellépek előle, elpakolok magunk után, a törölközőt beáztatom éjszakára, hogy kijöjjön belőle a vér és a kosz, amit letöröltem vele Niall arcáról. A szobám felé félúton már elkezdem kigombolni a ruhám, fáradtabb vagyok, mint kellene, és ezek után már csak egy forró zuhanyra vágyom, és egy jókora alvásra.
- Eire - félénken nyit be hozzám, eleinte rám sem mer nézni.
- Mondjad - nem akarom elküldeni, elég nagy zűrzavar van így is az életében.
- Alszol velem? - ezúttal én vagyok az, aki sűrűn pislog, és megdöbbenve hőköl hátra.
- Öhm, persze? - inkább kérdezem mint mondom, de ez nem zavarja.
- Jó - indul el kifelé.- Remek.

11. Mint egy nagy család I.

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm a támogatásotokat, nekem tényleg sokat jelent minden szó, és ma kaptam Ask- on egy kérdést, amitől egy kicsit elszégyelltem magam. Éppen ezért megígértem a kérdezőnek és magamnak is, hogy az őszi szünetben igenis folytatni fogom mostmár a Vindictive c. blogom is. Addig is, elkészültem a folytatással, ami nem a legizgalmasabb, de mint a címéből is láthatjátok, jövőhéten innen folytatódik minden.

Az elírásokért elnézést kérek, már a szemüvegem sem elég, hogy lássak, amint tudom, javítom az esetleges hibákat.

Remélem mindenki túlélte maradandó károsodás nélkül a hetet. Akár igen, akár nem, jó pihenést. ❤

xx Lu

Eire

Sokkal korábban felkelek, mint szeretnék. A derekam, a nyakam, az egész hátam sajog. Mindkét lábam zsibbad, ettől nehezebben tudom kihajtogatni magam a fotelból, és akárhogy próbálkozom, sűrű szitkozódások közepette egyenesedek fel.

Szükségem van néhány mély levegőre, a szemem dörzsölgetésére és a férjem látványára az ágyamban, hogy rájöjjek, valóban megtörtént mindaz, amire emlékezhetek. Harry szavai, és Niall hozzám fűzött utolsó gondolatai, mielőtt mély álomba zuhant volna, emlékeztetnek arra, hogy muszáj lenne néha kicsit pozitívabban gondolkodnom, elvonatkoztatnom azoktól a túlexponált aggodalmaktól, amik csak vitát generálnak. Ám mindemellett ott van az is, hogy pont azért volt ilyen szókimondó, ártatlan, és érzékeny, mert ivott. Ivott, pedig kettesben volt a lányunkkal, és akár történhetett is volna valami. Ez az egy, amit sosem tudnék elfelejteni. Túlságosan is féltő anya vagyok, de nem bánom. Sonia az egyetlen gyermekem, jogom van szeretni, túlfélteni, és védeni. Ha kell, hát a saját apjától, esetleg magamtól.

A noteszom felkapom a földről, megvizsgálom, de nem esett baja. Akarok írni bele valamit. Késztetést érzek arra, hogy a gondolataimat szavakká formáljam, az sem zavar, ha ez bizonyíték lesz, esetleg később felhasználják ellenem. Muszáj megtennem, de itt csak a fotelbe tudnék visszaülni, ám pusztán a gondolatától újra fájdalom nyilal belém, így hát kénytelen-kelletlen a nappaliba költözöm. Nem szeretek túl sok időt itt tölteni egyedül, mert sokkal tágasabb, mint a vendégszoba, és egyáltalán nem érzem magam biztonságban hosszútávon. Nem tudok elbújni senki és semmi elől.

Victoria kérésének, és az akaratomnak eleget téve kinyitom a naplónak szánt füzetet, de csak bámulom az üres oldalakat. A nappaliban heverő fecniken próbálgatom a tollakat, melyik fog a legszebben, vagy melyik nem fekete, de amikor hallom Niall motoszkálását, azon nyomban a díszpárna mögé rejtem a bizonyítékokat. Nem akarom, hogy megtudja, elkezdtem, mert engedély nélkül beleolvasna, aminek ki tudja milyen vége lehetne, különösképp ha kerülnek bele újabb információk. De továbbra is tombol bennem a vágy, hogy azért írjak a tegnapról.

- Nem láttad a táskám? - megdöbbentő természetességgel kerül elő Niall fél óra semmittevést, és egyetlen egy leírt félmondatot követően. A higgadságom megőrzöm, pedig szívem szerint folytatnám a veszekedést a felelőtlensége miatt.

- Melyiket? - pillantok fel egy pillanatra, de csak annyira hogy ne kelljen túl sokáig tartanunk a szemkontaktust.

- Amiben a golf cuccom van - kicsit kioktatónak érzem, mintha tudnom kellene, épp mire gondol.

- Nem. Gondolom ott van, ahol hagytad - nagyon bánt, hogy még csak nem is mond semmit. Nem kér bocsánatot, még csak magyarázatot sem ad a viselkedésére, semmi. Egyedül az foglalkoztatja, hogy mikor indulhat el golfozni.

- Épp ez az, hogy nem tudom - csapkodni kezd, hepciáskodni, mindezt úgy, hogy óriási rumlit hagy maga után.

- Ezt egy kicsit finomabban is lehetne - felpattanok, a noteszt hanyagul a kanapéra dobom, hogy még időben kivehessek mindent a férjem kezéből. - Tedd le, Niall. 

- De hol van a táska? - idegesen túrja a haját, csak rángatózik, mint egy hisztis kölyök.

- Fejezd be, kérlek - az előszobai szekrényre mutatok, ahol bizony ott lóg a piros-kék sporttáska. - Csak ki kellett volna nyitnod a szemed.

- Ja, kösz - egy másodperc alatt ott terem, el sem köszön. Felkapja a kulcsait, és elviharzik.
Meredten nézek utána, hiszen értetlenül állok a történtek előtt. Ennyit érdemlek? Sem egy köszönöm, sem egy bocsánat? Dühömben ökölbe szorítom a kezem, úgy állok tovább tehetetlenül a nappali közepén, és észre sem veszem, hogy a körmeim a tenyerembe mélyednek. Apró, félhold formájú nyomokat hagy maga után, de nem fáj.
Igyekszem túltenni magam ezen a reggelen is, és egy frissen főtt kávéval a kezemben megyek vissza az emeletre, hogy rendet tehessek. Háttérzajnak bekapcsolom a tévét, de csak addig hangosítom, hogy halljam, ha Sonia felébred.
A kávém fogy, a rend lassan kialakul, de mielőtt takarításba kezdhetnék a folyosón, átmegyek a gyerekszobába. Gyanús a csend.
- Jó reggelt szépségem - végigsimítok párszor a kipirult arcocskán. Összevont szemöldökkel ellenőrzöm a homlokát, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy lázas.
A lázmérőt megpróbálom a karja alá nyomni, de ahogy ficánkol, folyton sípolni kezd.
- Ne csináld ezt - nyöszörögve kérlelek egy alig kilenchónapos gyereket, ami nevetségs. Mit vártam? A helyében én is utálnám az egész világot.
Hamar belátom, hogy ez így nem fog működni, ezért összepakolok egy sürgősségi babacsomagot, tisztába teszem és átöltöztetem Soniat, hogy minél előbb kocsiba ülhesek, és elvihessem az ügyeletre. Nem húzom az időt a hordozóval, egyből a babakocsiba pakolok, de így is tele van mindennel a kezem, és hosszú percekig bénán zörgök a kulcsokkal, mielőtt még sikeresen bezárnám az összes ajtót és kaput.
- Jó napot, Mrs. Horan! - a szomszédban lakó hölgy lelkesen integet a hátsó kertjéből, amikor épp minden erőm összeszedve emelem le lépcsőfokról lépcsőfokra a megpakolt, súlyos babakocsit.
- Jó napot - én nem tudok ilyen bájosan mosolyogni meg inteni, de megteszek mindent, hogy kedvesnek tűnjek.
- Nehezen indult a reggel? - nem tudom, ezt vajon direkt csinálja-e, vagy sem, mindenesetre eléri az öreglány, hogy kellemetlenül érezzem magam.
- Orvoshoz megyünk, szegénykém jól belázasodott - elhúzom a szám, csábosan, ahogy a szép és modern feleségek szokták, és a hangom is felszökik.
- Hűvösek az esték, modtam is a férjemnek, hogy ne hagyja nyitva a teraszajtót, ha este bejön a pipázásból - úgy tesz, mint aki roszallja a dolgot. Mármint azt, hogy a férje esténként kiharcol magának néhány magányos percet, pedig ha tükörbe nézne, meglátná, mi annak a szegény embernek a baja.
- Igen, igen - el sem hiszem, hogy leérek a teraszról.- Minden jót!
- Viszlát! - megemeli a csészéjét, amiben idáig érzem, hogy több rum van, mint tea, és üdvözlésképp még a kisujját is elemeli a porcelántól.
Magamon érzem a tekintetét még akkor is, amikor már kapun kívülre érek.
Sonia hangja ránt vissza az aggodalmakkal teli valóságomba. Kivételesen magam mellé ültettem be, mert megnyugtat a közelsége. Minden lámpánál, ami megállítja a belváros forgalmát, és minden torlódásnál lopva rápillantok, megpróbálom kiszedni a kezét a szájából, ami már csuklóig összenyálazott, de akárhányazor nem figyelek huncut mosollyal a száján tömködi vissza. Csillogó szemmel, rekedtesen visít örömében, ami néha rám is átragasztja a jókedvet, olyannyira, hogy hangosan nevetek rajta. Remélem ha nagyobb lesz, akkor is ilyen vicces, életvidám gyerek lesz belőle, és pontosan ilyen szöszke marad.
Sokszor álmodoztam arról, vajon hogyan fog kinézni az első gyerekem. Kutattam, kerestem mindenféle szakirodalomban, hogy vajon a mi génjeikből milyen kisember születhet, és szinte biztos voltam abban, hogy világos bőrű, kékes szemű lányom lesz, vagy fiam, de Sonia minden várakozásom felülmúlta. Hatalmas, kerekedő kék szemével mindent látni akar, kíváncsi és lelkes. Az arca még puha, hófehér, kis piros foltokkal, mint Niallnek, ha melege van. Ha összezavarodik, mozgatja az orrát, elhúzza a száját és tüntetőleg csapkodni kezd. Pontosan, ahogy az apukája is teszi. Csak Soniat ettől csak még jobban szeretem, Niall viszont néha meglehetősen rémisztő.
- Na gyere te rosszaság - óvatosan kiemelem a kocsiból, és ahelyett, hogy újra elkezdeném húzni az időt a babakocsival, egyszerűen csak az ölembe kapom Soniat, a táskákat magamra aggatom, és besietek vele a recepcióra.
- Jó napot - a gyerekkel és a rengeteg holmival egyensúlyozva veszem elő Sonia kártyáit, amin rajta van az is, melyik orvoshoz tartozik. - A doktornő bent van?
- Igen, még tart a rendelési ideje - fáradtan mosolyog rám, és kérdés, vagy szájhúzás nélkül rögtön pötyögni kezd. Amíg beszél, megpróbálom rendezni magam, a kinézetem, és többször is Sonia homlokára teszem a kezem, hogy ellenőrizhessem a hőmérsékletét.- Menjenek nyugodtan, a doktornő tudja is fogadni Önöket!
Megköszönöm a segítségét, és újból összeszedve minden energiám, felkapom a lányom és besietek vele a vizsgálóhoz.
A doktornő valóban ott van már, az ajtóban állva vár ránk, és még mielőtt köszönne, kinyújtja a kezét, így könnyebben át tudom adni neki Soniat.
- Jó napot, elnézést, hogy csak így bejelentés nélkül jöttünk, de Sonia nem engedte, hogy megmérjem a lázát - nyugtalannak még mindig nyugtalan vagyok, de itt már sokkal nagyobb biztonságban érzem Soniat, mert az életem is rá merném bízni a gyerekorvosra.
- Semmi baj - nagy gonddal kezdi vizsgálgatni a lányom, aki, mint ahogy már a kocsiban is, megpróbál szórakoztatni minket. Minden keze ügyébe kerülő tárgyat összenyalogat, majd elhajít, amitől rettentően kellemetlenül érzem magam. - Este volt valami jele annak, hogy nincs jól?
- Nem, nem hiszem - szégyenemben elpirulok, egyrészt, mert Sonia megint ledobott valamit a földre, másrészt tegnap csak magammal foglalkoztam, önző módon nyalogattam a sebeim, és leléptem kocsikázni Harryvel, pedig igazán elvihettem volna magammal. Kár volt rábíznom Niallre, gondolhattam volna, hogy nem képes felelősségteljes felnőtt módjára viselkedni most, hogy vérig sértettem azzal, hogy megkérdőjeleztem a hűségét. - Sonia, nem szabad! Ez itt mind a doktornénié, és nem gyógyít meg, ha tönkre teszed a rendelőjét - játékosan megcsípem az orrát, amitől fülig szalad a mosolya, kacagni kezd.
- Nem beszél még? - teljesen ártatlan a kérdése, engem mégis visszaránt abból a rövidke megnyugvásból, amit a lányom nevetése okozott.
- Miért, már kellene?
- Kilenc hónapos lesz, ilyenkor már elkezdenek próbálkozni mindenféle fura nyelveken beszélni, és olyan okos kislány, hamarosan már intenzíven hallatni fogja a hangját - mosolyogva fog egy tiszta kendőt, és letörli a Sonia szájából kifolyt nyálat. - Semmi gond nincsen, Sonia tökéletesen egészséges.
- Lement a láza? - elhűlve vizsgálom tovább a lányom, mert valóban sokkal aktívabb, mint mikor felébresztettem, de azt hittem csupán azért van, mert túltette magát azon, hogy nem alhat tovább.
- Igen, és nézze - kinyitja óvatosan a száját, és az ínyén megjelenő vöröslő foltokra mutat - Elkezdtek nőni a fogai, úgyhogy készüljenek fel. Felmehet a láza, de nem kell gyógyszert adni neki olyankor, elég hidegvizes borogatást tenni a tarkójára és áttörölni vele az arcát.
- Ó - fogalmam sincs, mit mondhatnék vagy tehetnék, annyira megörülök a hírnek, hogy nemhogy semmi baja a gyerekünknek, de egyenesen tökéletes, és újabb változásokon fog átmenni, hogy majdnem felhívom Niallt, hogy közölhessem vele a jó hírt. Aztán természetesen visszafogom magam, mert aki szó nélkül, duzzogva lelép golfozni azok után, ahogy este vislekedett, nem igazán érdemli meg, hogy beavassam ezekbe a dolgokba. - Pedig már épp kezdtem megörülni neki, hogy átalussza majdnem az egész éjszakát.
- Néhány hét még talán belefér, de utána rettenetes fájdalmai lehetnek. Nem mondom, hogy biztosan így lesz, de fel kell készülni arra is, legfeljebb egy nyikkanás nélkül, rövid pityergéssel viseli majd a fogzást.
- Értem - elfogadom a tényt, hogy továbbra sem illet meg minket, szülőket a pihentető alvás, mégsem bánkódom, hiszen kevés dolgot találok szebbnek és szórakoztatóbbnak, mint Sonia nevelését. Még akkor is, ha folyton késeket döf belém azzal, hogy emlékeztet a múltban történtekre, és az apukájára, aki csak mostanában képes arra, hogy bántson engem.
Megint csak hálálkodni kezdek a gyors segítség miatt, és immár nyugodtabban, felszabadultan hagyom el a magánrendelőt.
Sok bántás ér, kifejezetten amiatt, hogy mindent magánúton oldok meg, és minden alkalommal meglepődök, amikor arról olvasok, hol vagyok, mit csinálok. Legtöbbször nevetségesnek tartom azokat, akik az egész napjukat annak áldozzák, hogy utánunk kutassanak, ugyanis nem sok izgalmat találhat abban, hogy mindig gyerek van nálam, és bolttól orvosig, orvostól a lakásig rohangálok, ezen kívül pedig dolgozni. De amióta elkezdtek az emberek a válásunkon csámcsogni, sokkal óvatosabban viselkedem az utcán. Most is a lehető legbiztonságosabb pózban fogom Soniat, izgulok, amikor bekapcsolom a biztonsági övét, nehogy valamit úgy csináljak, hogy később támadhassanak miatta. Egy másodperccel sem töltök többet autón kívül, mint amennyit muszáj, és nem indulok el mindaddig, amíg el nem intézem a fontosnak tűnő dolgokat telefonon.
Először is Britanny üzenetére válaszolok. Már el is felejtettem, hogy kerestem őt az este, bocsánatot kérek, amiért zavartam, és pár sorban üdvözlöm a szüleit is. A következő üzenet Zayntől érkezett.
„ Ma este ráértek? Jó lenne találkozni és beszélgetni egy kicsit. Z.”
Elkezdem írni a választ, de a próbálkozásaimat mind, egytől egyig törlöm. Úgy érzem, nem tudok megfogalmazni egy ép választ sem neki, ezért inkább csak megkérem, hogy egyeztessen Niallel, nekem tökéletesen megfelel bármelyik nap.
- Na Gyönyörűm, lehet hogy ma meglátogatjuk apu egyik régi barátját - úgy teszek, mintha hallana, és figyelem a reakcióját. Az ismerős hangokra gyorsan reagál, felkapja a fejét, és nagyokat pislog, most sincs ez másképp. Utánam a rádióra figyel, és az onnan jövő zenét csodálja. Borzasztóan kíváncsi, és amióta megtanult kúszni, úgy érzem, semmi sincs megfelelően bebiztosítva a lakásba, és mindent egy polccal feljebb pakoltam, amit elérhet.
Ezen nevetgélek és mosolygok magamban, míg hazaérünk, néha dúdolgatni kezdek, de látványosan nem élvezi Sonia, ezt megértem, és inkább hagyom, hogy magában élvezze a zenét. A kocsibeállóig mindent rendben érzek, de amikor egy vadidegen autót látok előttünk parkolni, elgondolkodom azon, vajon ez ki lehet, és mit keres itt. Percekig azon rágódok, hogy kiszálljak-e, mert az óriási járgánytól nem látom, Niall visszaért-e közben a golfozásból. Csak úgy nem merek bevonulni Soniaval, mert annál sokkal jobban féltem őt, de én kénytelen vagyok valami úton-módon kideríteni, ki is érkezett hozzánk.
- Eire, te vagy az? - közvetlenül az után szólít meg Niall, hogy becsukom magam után az ajtót.
- Igen - mire kimondom, megjelenik a sötét autó mögül, nyomában Zaynnel.- Sziasztok.
Tárgyilagos maradok, mert Niallra továbbra is neheztelek, Zayn pedig egyenlőre még nem érdemli meg a jóindulatomat, akármennyire is így éreztem tegnap este. Átmasírozok az autóm túloldalára, hogy kivegyem Soniat és a holmiját. Megpróbálom a lehető leggyorsabban megoldani mindezt, de mire kikapcsolom a biztonsági övet, Niall mellettem terem, és buzgón segíteni próbál.
- Hagyd, megy egyedül is - vetem oda, de amint hozzám ér, megfagy bennem a vér is, és inkább a kezébe nyomom a nehéz táskát.
- Ugyan már, ez baromi nehéz - segít becsukni az ajtót, maga elé enged, mindezt úgy, hogy a pillantását az enyémbe fúrja.
Érzem, hogy közölni akar valamit, de hárítani próbálom. Nem akarok sem elgyengülni, sem bosszankodni Zayn előtt, meghagyom akkorra, amikor már csak ketten maradunk.
- Szia - Zayn félszeg mosollyal az arcán lép közelebb, fogalma sincs, mit kezdjen a helyzettel, de szerencséjére nekem sincs, ezért maradunk abban, hogy állunk, és nézzük a másikat.
- Szia - Sonia arcához bújok, orrommal megpiszkálom a pofiját. - Nézd, ki van itt! Ő Zayn, apu barátja. Integetsz neki? - zavarában elbújik az ölelésemben, és hihetetlenül cuki módon húzza magát apróra.
- Hasonlít rád nagyon - egészen biztos vagyok abban, hogy a kínos csend elkerülése végett mondja ezt, de megpróbálok kedvességet sugározni.
- Köszönöm, szerintem több benne a Horan vonás - végigsimítok a pufi arcocskán, aminek még mindig egy kicsit steril illata van attól a törlőkendőtől, amivel a doktornő a nyálát törölgette.
- Bejössz akkor? - ér mellénk Niall is.
Lopva végignézek rajta, de nyomát sem látom annak, hogy megizzadt volna, még mindig olyan illata van, mint reggel, mielőtt elindult, csak enyhébb lett a parfüme. Ebből tudom, hogy azóta nem zuhanyzott, és nem fújdogálta magát. Ezek szerint golfozni sem ment el, mert ráadásul akárhogyan számolom, nem lett volna ideje odamenni, kiélvezni a játékot, átöltözni, visszaérni és cseverészni Zaynnel. De akkor hol volt? Kivel? És minek kellett az a rohadt táska, ami miatt feltúrta ismételten a földszintet?
- Nem, megbeszéltem Louisszal is, hogy délután összefutunk, mert vele még csak telefonon beszéltem. De akkor este jöttök? - izgatott, csillogó tekintete kettőnk közt cikázik, és akármennyire bosszant, tudom, hogy megígértem, és azt is, hogy muszáj lesz túlesnünk ezen a közeljövőben.
- Persze, legalábbis részemről - tudom, hogy Niall engem néz, ezért rögvest rá nézek, miután beleegyezek a meghívásba.
- Természetes - néz vissza rám, és szinte villámcsapásként ér a felismerés, miszerint a férjem fél, sőt, egyenesen retteg.
- Rendben, akkor este! Majd hívom valamelyikőtöket - megkönnyebbülve ül autóba, vigyorogva integet, mielőtt elhajtana, mi pedig, mint egy példaértékű család, a pompásan tiszta feljárón ácsorogva integetünk vissza, mögöttünk pedig az óriási családi ház védi a titkainkat.
Szörnyű embernek érzem magam, de legalább a szomszédok irigykednek, ahelyett, hogy beleártanák magukat egy privát családi perpatvarba.
- Tényleg ezt szeretnéd? - fordulok Niall felé, miután becsukom a kaput.
- Ha nem akarsz, nem kell jönnöd - megvonja a vállát, és olyan stílusban beszél, amitől a hideg ráz.
- Nem kell rögtön támadnod, Szivem, csak látom rajtad, hogy nem örülsz túlságosan.
- Mi tegyen boldoggá? A féltékeny feleségem, aki folyton szirénázik? - duzzogva lép be az előszobába, a táskát levágja a fogas alá, lerúgja a cipőjét, majd egy üveg sörrel a kezében vonul ki a teraszra.
Leforrázva állok egy helyben. Az egy dolog, hogy a kedvessége és udvariassága ezúttal is másnak szólt, de a hirtelen hangulatingadozásai mostanában mellbevágóak, és köpni-nyelni nem tudok.
- Örülök, hogy megint itt tartunk - motyogom magamnak, és végre ráveszem magam, hogy ténylegesen bemenjek a házunkba.

Niall

Ahogy telik az idő, a gyomrom úgy zsugorodik kisebbre. Ha ma mindenkinek igazat mondtam volna arról, mit gondolok épp, többen megvertek volna, vagy szitkozódva kiabáltak volna velem, de szerencsére ez nem történt meg.

A tegnap este mély nyomokat hagyott bennem, leginkább másnaposság formájában, ezért csak egy kávézóig jutottam reggel, mégsem voltam képes Eirehoz visszajönni idejekorán, mert a viselkedésemre nincs magyarázat, ezúttal jogosan bukott ki rám. De legalább úgy aludtam el, hogy a közelemben volt, még akkor is, ha egy fél szoba válaszott el tőle. Mert legalább már nem húzott magas falakat maga köré, hogy kiszorítson a közeléből.

Most viszont megint visszaestünk a már megszokott helyzetbe. Akárhányszor elsétálok mellettük, amíg Eire megpróbálja lefoglalni az örökmozgó kislányt, még egy hűvös pillantással sem jutalmaz. Egészen úgy tesz, mintha ott sem lennék, és ami még ennél is fájdalmasabb, hogy Sonia sem küzd a figyelmemért, ahogy szokott. Nem nyújtogatja a kezeit felém, nem visít utánam, elvész az anyukája bűvöletében, óriási kék szemeivel nézi őt, ha beszél hozzá, és kacarászva sikoltozik, amikor tetszik neki valami.

- Mikor szeretnél indulni? - még mindig ugyan azzal a megbontott sörrel a kezemben állok, amit délután nyitottam ki, de képtelen vagyok akár belekortyolni is.

- Hívott Zayn? - rám sem néz, hogy kérdez vissza.

- Írt üzenetet, hogy este 6 után bármikor szívesen lát minket - addig nézem őt, amíg meg nem érzi azt, és rám nem figyel.

- Tehát van kettő egész óránk? - apró szikrákat szór a szeme.

Tudom, hogy egy nő életében nagyon fontos a megjelenés, és akárhogyan is próbálkoztam az elmúlt években, sosem tudtam elhitetni Eireval, hogy amit én látok, az tökéletes, és semmi szüksége nincs arra, hogy vastag festékréteggel takarja el az arcát, vagy órákig válogasson a ruhái közt, hiszen mindegyik darab gyönyörűen áll rajta.

- Készülődj nyugodtan, addig átöltöztetem Soniat - leteszem az üveget és teszek egy lépést felé, de ahelyett, hogy felém nyújtaná a lányunkat, vagy egyszerű közönnyel várna, hátrébb húzódik. - Mi a..?
- Ittál - közli felháborodva, és inkább megcsinálna mindent egymaga.
- Nem - szólok utána, bizonyítékképp megmutatom az üveget. -Tele van, nem ittam, mert eszembe jutott, hogy vezetnem kell.
- Csak ezért? - felvont szemöldökkel nevet rám, cinikusan, és ettől szánalmasnak érzem magam.
- Ne csak ezért. Eire, én sajnálom a tegnap estét. Nem tudom mi ütött belém - szabadkozni kezdek, ezúttal én vagyok az, aki megváltásért könyörög, magamat átkozom, amiért ostobán viselkedtem, és megteszek mindent annak érdekében, hogy legalább annyi bizalmat elnyerjek, hogy másik ruhát adjak a közös gyerekünkre.
- Remélem ezentúl jobban átgondolod a hasonló tetteidet - nem kiabál, csak  a kezembe nyomja a lányunkat, majd eltűnik az emeleten.
- Anya kicsit még morcos, de nem sokára megenyhül. Ígérem - suttogom Sonia fülébe, aki mindeközben leginkább arra figyelt, hogyan tudná elérni a vaskos könyveket a polcon. Addig nyújtózik, míg már teljesen vízszintes helyzetbe nem süllyed, de nem veszi észre, hogy én közben óvatosan ellépek a szekrény mellől, és hiába erőlködik, a közelébe sem ér.- Na mi van? Nem éred el? Nahát!
Ő kicsit sem találja viccesnek a dolgot, remegő szájjal néz rám. Először csak némán sírdogál, de hangos sikításba kezd, amint végleg eltörik a mécses.
- Mi történt? - Eire egy szál köntösben szalad felénk, a haja copfból leengedett loknikban repked az arca körül. Egy pillanatra megakad a lélegzetem, annyira gyönyörű.
- Semmi, csak nem engedtem, hogy magára rántsa a könyveidet - akárhogy is próbálkozom, nem tudok csak a szemébe nézni. Senki sem törhet pálcát felettem emiatt, időtlen idők óta nem tartottam sem őt, sem más nőt a karjaimban, és nem tudom nem a lábát nézni, vagy elképzelni, mi lehet a fehér pamut alatt.
Bólint, és már ott sincs, látványosan vonul vissza, a fürdőszoba ajtaját pedig olyan hangosan csapja be, hogy még lent is hallani.
Sonia aktív segítségével öszepakolom a délután széthagyott játékokat, amíg én sikeresen bedobok egy plüsst a dobozába, addig ő három másik kacatot szór szét a nappaliban, végül valami csoda folytán sikerül bekönyörögnöm őt a járókába, hogy rendet tehessek, és amíg zuhanyzom, teljes csendben foglalja el magát a hálószobába átköltöztetett játékai közt. Vasalás közben szórakoztatni próbál, kifeszített tenyerével csapkodja a padlót, és azon nevet, hogy a nyálas ujjlenyomata ott marad a selyemfényű járólapon.
- Igazi kis művésznő vagy - mosolygok rá, a kikapcsolt vasalót biztonságos helyre teszem, és a még langyos inget magamra kapom.
Utólag elgondolkodom azon, vajon Eire milyen színű ruhát fog felvenni, de nem akarok amiatt is vitázni, hogy ilyenekkel nyaggatom, ezért inkább a lányomhoz illően öltözök fel. Mindketten sötétkékben vagyunk, hasonló színű nadrágot viselünk, és az egyencipőnket.
Alig vártam, hogy legyen saját gyerekem, hogy vele is hordhassak egyforma ruhákat, ne csak az unokaöcsémmel, aki mostanra már nem szívesen vesz fel olyat, mint én, mert épp daccol a világgal, és a saját útját akarja járni. De ettől függetlenül tudom, hogy baromira imádja a közös dolgainkat, csak épp abban a korban van, hogy minden ilyesmit letagadjon. Sonia viszont még nem ellenkezik, és jó érzés látni, hogy az én óriási lábaimon ugyan olyan fekete sportcipő van, mint amilyenben a lányom csepp kis talpa mozog indokolatlan ütemre, miközben a fenekén ülve néz fel rám az ágyról.
- Indulhatunk?
- Persze - a figyelmem teljes mértékben Sonianak szentelem, ezért már csak akkor látom meg Eiret, mikor háttal áll nekem, és a lépcső felé tipeg.
A mosolygó kislányt ölbe veszem, mélyen beszívom a babaillatát, majd miután megbizonyosodtam, hogy mindent kihúztam, lekapcsoltam és elpakoltam, én is elindulok a földszintre.
Már a folyosón érzem a parfümének illatát, lentről pedig felhallatszik a lépcsőfordulóba a cipőjének tompa kopogása.
Az előszobában megvárom, míg felvesz egy vékony blézert, csak akkor adom a kezébe Soniat, hogy felvehessek egy zakót. Zavarban vagyok, mert ő is sötétkékbe öltözött, ráadásul a ruha, amit felvett, különleges számomra. Még az eljegyzésünk után vettem neki, mert nem vittünk magunkkal semmilyen elegáns ruhát, és különben nem engedtek volna be minket abba az étterembe, ahová feltétlenül el akartam vinni őt egy romantikus vacsorára. Most már legalább elkönyvelhetem magamban, hogy még mindig fontos neki a házasságunk, és a közös életünk, különben egy semleges ruhát választott volna.
- Gyönyörű vagy ebben a ruhában - nagyot nyelek, annyira izgulok, hogy remegnek a lábaim, és borzasztó büszke vagyok, hogy ki mertem mondani, és egy félmosolyt kicsaltam a feleségemből.
- Köszönöm - beülteti Soniat a hátsó ülésre, és legnagyobb meglepetésemre nem marad mellette, hanem beül mellém.
- Izgulok - vallom be magamnak és neki egy azon pillanatban, és ha csak arra gondolok, milyen gyerekesen viselkedtem akkoriban, és mennyi rossz ért hirtelen, a kezeim is remegni kezdenek.
- Vezessek én? - aggodalommal teli, koromfeketére festett pillnatása segít legyőzni a félelmem, másodpercekig tartó, türelmes koncentrálással kiiktatom a félsz érzését magamból, csak hogy ne csalódjon bennem Eire.
- Ne, úgyis kényelmetlen lehet magassarkúban - látom, hogy az aggodalom továbbra sem hagyja nyugodni.- Nincs semmi baj, jól vagyok - beindítom az autót, lassan gurulni kezdek kifelé.
Kell néhány perc kocsikázás, hogy ismét begyűjtsem a rátermettségem, de a halkan duruzsoló rádió, és Sonia lábának kalimpálása különös idillt varázsolnak az autóba, Eire sem feszeng, oldara biccentett fejjel ül mellettem, az ablakon keresztül nézi a lassacskán lenyugvó külvárost. Ettől sokkal magabiztosabban, de továbbra is óvatosan vezetek.
- Soniat ma elvittem orvoshoz, mert lázas volt - félénken töri meg a csendet, én pedig azonnal rá figyelek.
- Nem is mondtad - rápillantok, amíg megállok a kereszteződésben. Türelmetlenül dobolok, alig várom, hogy az előttem haladó autó végre tényleg haladjon, és sikerüljön bevennie a kanyart, mielőtt megőszülök.- De minden rendben van? Délután semmi jele nem volt.
- Persze, azt mondta a doktornő, hogy nemsokára kibújhat az első foga, és egy-két hónap múlva beszélni is fog - nagyot sóhajt, mint akinek ez nehezére esik, de a Napnál is világosabb, hogy Eire örül a legjobban annak, hogy ismét van valami izgalom a mindennapos gyereknevelésben.
- Hú, ez - áttúrom a hajam, a gyomromban ezer pillangó csapdos a szárnyaival vadul, és azon kapom magam, hogy már most tudni akarom, milyen a beszédhangja Sonianak, mi lesz az első szava, mikor moshatom meg először a kis fogait, amik legalább akkora kincsek lesznek a szememben, mint minden, ami a lányomhoz hozzátartozik. Izgatottá és idegessé válok, a végére annyira beleélem magam, hogy lelki szemeim előtt megjelenik, ahogy Eire és én, kettesben ülünk a nappaliban, és Sonia bizonytalan léptekkel közeledik felénk, mosolya immáron tökéletes, fehér fogsora felfűzött gyöngysorként fénylik, és közben azt mondja, „anya” vagy  „apa”. - Ez jó hír, nem?
- De, az - mosolyog, és bár ez nem nekem szól, boldog vagyok.
Akkor lenne az igazi, ha ezt neki is elmondanám, hogy nem tartom házsártos feleségnek, és szerintem egyáltalán nem  „szirénázik”, sőt, tulajdonképpen meg sem tudom magyarázni, miért viselkedtem úgy, ahogy, talán ez lett a természetes reakcióm, ha megkérdőjelez valamiben.
Zayn lakásáig már nem beszélgetünk, teljes csendben ülünk, míg meg nem érkezünk, ott pedig könnyebb elkerülni a társalgást, Harry és Liam egyszerre ugranak az autóhoz, Soniat és a feleségem ölelgetik, Harry mozdulatait jobban megfigyelem, de aztán megérkezik Louis is, szorosan a mi autónk mellé áll. Csak azért, hogy bosszanthasson minket, felvág, hogy még mindig milyen jó színe van a nemrég végetért kiruccanása után, rövidujjú pólója alól kilónak a tetoválásai, amik csak azért izgalmasabbak a lányom számára, mert Harryét már legalább másfél perce figyeli, Liam pedig eltakarta egyenlőre. De tudom, hogy nem telik el újabb 5 perc, Zaynen is fel fogja fedezni a mindenféle mintákat, és akkor azt akarja majd megtapogatni, összenyálazni és megcsapkodni, hogy igazi-e.
Egy pillanatra megállok, nézem magam körül az embereket, mindenki mosolyog, örül a másiknak, vagy épp a lányomat babusgatja, és elönti a szívem egy régi jó érzés. Boldog vagyok, és teljes. Mert megint úgy viselkedünk, mint egy nagy család, és végre nem látszik, mennyire megvisel a házasságom alakulása, Eire szinte ragyog a fiúk körében, csak úgy, mint Sonia, és én mérhetetlenül büszke vagyok, hogy ha nem is tudják, de ez a két nő csak az enyém, és mindennél jobban szeretem őket, és ha nem is hiszi el Eire, én ma is, mint már oly sokszor, újra beleszerettem.
Csak kár, hogy ő már nem érzi ezt, és percek töredéke alatt elfog megint az az érzés, hogy mi lesz, ha egy nap arra megyek haza, hogy összepakolt és elköltözött!?

10. Aludj velem!

Sziasztok!

Sajnálom, de a magánéletem némiképp felforgatta az elmúlt nyolc napomat, és rettenetesen sajnálom, hogy már most kések a részekkel. Hamarosan újabb adag ZH vár rám, remélem azt kevésbé fogjátok észrevenni.

xx Lu 

„...one step closer to be two steps far from you...”

~Eire~

Üveges szemmel bámulok magam elé, ölemben egy díszpárnával, amibe akármikor belemélyeszthetem a körmeim, ha rám jönne egy hirtelen távozó, ám pusztító dühroham. Már azt sem tudom, mit gondoljak, mert rettenetesen szeretnék hinni neki. Borzasztóan. De nem megy. Még csak azt sem mondhatom, hogy bíztató a viselkedése, mert ha úgy vislekedne ahogy szokott, amitől Ő Niall Horan, akkor most épp velem szemben állna, és az igazát a képembe üvöltené, de nem teszi meg, és nem tudom, hogy azért hagyja, hogy kerüljem őt, mert belefáradt a házzasságunk mindennapos pusztulásába, vagy azért, mert lebuktattam, és valóban megtette azt, amit a legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna róla.

Britanny nem veszi fel a telefont, ez rettenetesen dühít, egészen addig, amíg rá nem jövök, hogy hazautazott a családjához Dublinba, és minden bizonnyal a repülőn ül tizenpárezer láb magasságban. Pedig nagyon szeretnék beszélni valakivel, akinek felvázolhatom a helyzetet, elmesélhetném az elmúlt napok eseményeit a saját szemszögemből, hátha jól képen törölne, és közölné, hogy én vagyok a hülye, a hisztis, a rossz. De nincs jelenleg senki ilyen, és egyenlőre maradok abban a hitben, hogy nekem van igazam, és jogos a felháborodásom. 

Figyelem a neszeket, hátha meghallom a szoba felé közeledni, szeretném, ha úgy viselkedne, mint régen, rám törne minden ajtót egy szóért, egy hang vagy érintés miatt. Küzdött, értem, értünk, a kapcsolatunkért. De ahogy azok a boldog évek, így az a Niall is eltűnt, ettől pedig minden nap egy kicsit elkeseredettebb vagyok. Legszívesebben most is a falat kaparnám, érezni akarok igazi, valódi fájdalmat, fizikait, csak hogy tudjam, még élek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a dohányzóasztalhoz hajolok, elveszem a mobilom, és vadul keresni kezdem Harry számát. Fogalmam sincs, kit hívhatnék fel, csak ő jut eszembe, és Zayn. De Zaynhez még nem vagyok elég bátor, Harrynek pedig kevesebb magyarázattal sírhatom el a bánatom a telefonba.

- Eire? Késő van, miért nem alazol? - szinte azonnal felveszi, épp csak elindítom a hívást.

- Te sem alszol - megrántom a vállam, mintha látna, és ebből leszűrhetne bármit.

- Baj van? Nagyon furcsa a hangod - mit mondhatnék? Baj az van. Az mindig van. Csupán az a kérdés, hogyan vázoljam fel a helyzetet.

- Nem tudod, hogy mostanában Niall találkozott-e valakivel? - gyerekesnek tartom a viselkedésem, de muszáj megtudnom. Harry nem hazudna nekem, legalábbis remélem.

- Minden nap találkozik valakivel - hallhatóan jól szórakozik a saját viccén, de miután nem érkezik erre válasz tőlem, abbahagyja a nevetést. - Mire gondolsz?

- Nem tudom. Volt valaki, akivel mondjuk elment volna enni valahova? Vagy nem viselkedett máshogy a napokban?

- Eire? - idegesít az értetlenkedése, de még így sem merek konkrétan rákérdezni, inkább megpróbálom megkerülni a témát. - Inkább bökd ki, mire akarsz kilyukadni.

- Találtam egy számlát, abból az étteremből van, ahol régen voltunk egyszer Niallel. És nem hiszem, hogy egyedül ment volna - mihelyst befejezem a mondatot, ráharapok a számra. Utoljára akkor csináltam ezt, amikor a tergességi teszt eredményére vártam. Akkor izgultam utoljára így, amikor kiderült, Sonia megfogant és meg fog születni.

- Voltunk nem rég kajálni, de nem emlékszem a hely nevére. Megkérdezhetem Louist, ha ez annyira fontos.

- Az jó lenne, köszönöm - most már igazán idiótának érzem magam, úgy hogy mindegy, faggatózok tovább. - És arra nem emlészel, helyileg hol volt?

- Valahol a belvárosban, nem messze a stúdiótól - Harrynek fogalma sem lehet róla, most mekkora kést döfött belém. 

- Ó - ez minden, amit mondani tudok, mielőtt elsírom magam.

- Hé, hé, ne sírj! Kérlek, Eire, csak ne sírj - kétségbeesett hangon szólongat, de csak másodpercekkel később tudok újra megszólalni.

- Miért? Mit csináljak? Harry, nevetni nost nem fogok, ne haragudj - hallom, hogy a vonal túlsó felén minden elcsendesedik.

- Elmegyünk kocsikázni, tíz perc és ott vagyok. Öltözz fel rendesen, rendezd el Soniat, addigra ott is leszek.

Meg sem várja a válaszom, egyszerűen leteszi, semmiféle ellenkezésre nem hagy időt. És csak később, amikor a szekrényben pulóver után kutatok, akkor jövök rá, hogy Harry az, akitől sorra kapom a figyelmeztető fenékbe rúgásokat hetek óta. Ő az, aki akkor, aznap felszedett a földről, és azóta is azon fáradozik, hogy ne kerüljek újra a padlóra. És igaza van, talán tényleg az lenne a legjobb, ha elhagynám egy-két órára a lakást, és elinduljak az éjszakába.
Megpróbálom összeszedni a legfontosabb dolgokat, de rájövök, hogy nem kell semmi. A telefonomra semmi szükség, az irataimra sem. Nem kell más, csak a cipőm és a kulcsom a földszintről, de mielőtt lemennék, még ránézek Soniara, bár tekintve, hogy este fél tizenegy lesz nem sokára, egész biztos alszik.
A lehető lecsendesebben osonok át a szobájába, ahol mámorító baba- és hintőporillat uralkodik. Kellemesen ismerős, megnyugtató ez az illat, és a látvány, hogy a lányom a legnagyobb nyugalomban szuszog, ökölbe szorított kezekkel, elnyúlva a plüssök és a párnái közt. Leküzdöm minden anyai aggodalmam, lekapcsolom a lámpát, és visszaaraszolok a folyosóra. A biztonság kedvéért körül nézek, de semmi jel nem mutat arra, hogy Niall is itt lenne. A lépcsőfokokat kettesével veszem lefelé, nem akarom, hogy Harry sokat várjon rám, mert a zúgó motor túl nagy fetűnést keltene.
- Mész valahova? - meg sem lep, hogy a konyhában van, kezében egy üres üveg, a pulton pedig már a következő sör megbontva. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy nem kéne rábíznom Soniat, ha ilyen állapotban van, de az erősebbik felem azonnal elcsitítja az aggodalmaim. Mégis csak az apja, és felnőtt ember, biztosan van annyi esze, hogy nem részegedik le, ha a lányára kell vigyáznia.
- Igen - felelem kurtán. Furcsa hallani a hangját, mert napok óta még csak nem is telefonált a közelemben, és már majdnem elfelejtettem, milyen karcos a hangja, amikor rossz kedve van.
- Mikor jössz?
- Mióta kell beszámolnom arról, hova megyek?
- Ne haragudj, hogy érdeklődtem - sértődötten kiviharzik, vállával épp csak hogy nem súrolja az én vállam. Megcsap az arcszeszének illata, keveredve a mentollal és a keserű komlóval. Egyszerre önt el kismillió emlék és érzelem, de ahogy ma már oly sok mindent, ezeket is blokkolom. Nincs szükségem most ezekre, mert nem akarom, hogy elgyengítsenek.
- Ez nem érdeklődés volt - vetem oda, csak hogy észrevegye magát végre, mjad a lehető legnagyobb gonddal veszem fel a cipőm, egy vékony bőrkabátot, és kisétálok az ajtón. Csak a kaput zárom be, azt is villám tempóban, mert meglátok közeledni egy autót, ami minél közelebb kerül hozzám, annál inkább világossá válik, kié.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan elkészülsz - hatalmas vigyorral az arcán ölel meg, amikor beülök mellé.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen ráveszel - visszaölelem és adok két puszit az arcára.- Egyébként hova megyünk?
- Lényegtelen - megrántja a vállát, és továbbra is vigyorogva indul el lassan.
Innentől kezdve egy kicsit megreked a beszélgetés, és nem igazán tudom, hogyan kéne belevágnom a dolgokba, Harry pedig nem akar feleslegesen beszélni. Amíg megfelelő távolságra nem jutunk el, képtelen vagyok arról beszélni, mi zajlik a négy fal közt, aztán közben eszembe jut Zayn hívása is, hogy Britanny hazautazott, én viszont nem tudok elmenekülni a szüleimhez. Eszembe jut Niall kis akciója, vagyis csak a zsebéből kihullott parkolójegy és a számlák. Túl sokat pörgetem az agyam azon vajon kinek vett virágot, és miért pont ott ettek, ahol. Rengeteg kérdés is felmerül bennem, például, hogy Harry vajon elmondja Niallnek azt, hogy miről beszélünk? Egyáltalán tudja a férjem, hogy a legjobb barátja a családom helyett a családom, a legjobb barátom, és a legfőbb támaszom? Vagy titkolózik a találkozásainkat illetően? Amikor eljön a stúdióból, hogy megnézze, hogy vagyok, akkor mit mond? Mert azt nem hinném, hogy valóban Niall küldte hozzám, sőt, egyre biztosabb vagyok abban, hogy a puszta kíváncsiság, és a megérzése vezérelte aznap hozzánk. Sosem mondaná Niall másnak, hogy személyesen szóljon nekem, akkor sem, ha rendkívül fontos papírok vagy telefonszám kéne neki. Ami effajta prioritást érdemel, arra különösen odafigyel.
- Jesszus, Eire, inkább mondd ki, mert rossz rádnézni - lekanyarodunk jobbra az egyik kereszteződésnél, és a távolban körvonalazódni kezd az úti céunk.
- Miért? Minden kérdésem ezzel kezdődik - sóhajtok, és hátra vetem a fejem a támlához, hogy ne kelljen a szemébe néznem, és ne lássam az arcát sem, amikor felteszem neki az összes kérdést, ami bennem kavarog. Ígyhát csukott szemmel, láthatatlan védőburkot vonva magam köré kezdem faggatni. - Miért jutottunk ide? Miért jöttél el hozzánk a lakáshoz aznap? Miért nem vagyok képes kibékülni a szüleimmel? Miért kell ennyi szenvedés után még tovább szenvedni? Mikor leszünk végre megint boldogok? Mikor fogok újra megbízni a férjemben? Mikor lesz végre rend az életünkben? Miért vagyunk elátkozva? Miért, Harry, a francba is, miért!?
- Azt, hogy mi történt, azt még én se tudom, de amikor elmentem hozzátok, Niall mesélte, hogy összevesztetek. Tudok a dobozba hajított képekről, a kis tárgyaitokról. Akkor azt hittem, felpofozom, sőt, igazából, elég sokszor érzem azt, hogy ráférne egy atyai pofon. Na meg rád is. Teljesen értelmetlen, amit csináltatok eddig. Én komolyan, nem is értem, hiszen nem történt semmi. Vagy de? - leállítja a motort, de a biztonsági övet bekapcsolva hagyja.
- Mostanra már abban sem vagyok biztos, hogy én mit tettem - megpróbálom kivenni az arcát most, hogy a sötétben ücsörgünk. A rádió még mindig szól, valami ócska dalt adnak, semmitmondó szöveggel a boldogságról, és a bugyuta életigazságok abban a pillanatban távoznak a fejemből, amint véget ér az aktuális sor.
- Szükségetek van valami kikapcsolódásra, hogy tiszta fejjel gondolkodhassatok el. És ott van Victoria, ő is azért van, hogy megkönnyítse a dolgotokat - már a neve hallatától is kiráz a hideg, pedig Harrynek abszolút igaza van.
- Persze, és Niallnek ott is van a golf meg a foci, de nekem? Ha nem dolgozom, akkor otthon ülök, és gyereket nevelek, vagy elmegyek vásárolni. Neki ott vagytok ti minden nap, a rengeteg újdonság, a barátai, és csupa szép dolgot írogatnak neki a tinilányok. Harry, nekem az a hobbim, hogy várom a csodát. És ez, valljuk be, szánalmas.
- Tévedsz. Nagyon tévedsz - a fejét csóválja, közben kiszáll a kocsiból. Mire sikerülne kikapcsolnom a biztonsági övet, és kinyitnám az ajtót, már rég mellém ér. Benyújtja a karját, segít kiszállni, és figyel arra, hogy ne bukjak orra a kikopott füves parkolóban.
- Ha jobban belegondolok, Niall előtt sem volt semmi hasznos dolog az életemben - kínzó lassúsággal kezdünk el távolodni Harry kocsijától, belőlem pedig újra feltörnek a lelekem mélyén szunnyadó gondolataim.
- Egyetemre jártál, Eire, és megnevelted a világ legnagyobb gyerekét - bohókásan oldalba bök, és még mosolyogni is tudok ezen, pedig egyáltalán nem vicces.
- Nem akartam, hogy megváltozzon. Soha. Imádtam, amikor levetkőzte a komoly felnőtt álcáját. Azért azt ne felejtsd el, hogy gyakorlatilag gyerekek voltatok, amikor megismerkedtünk.
- Húsz elmúlt - rám kapja a tekintetét.
- 22. Na de milyen! Pofátlan volt, és helyes. De már nem önmaga.
- Csak nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, és valld be, hogy te sem. Azt sem tudjátok, mi a baj.
- Az, hogy hazudik, titkolózik, találkozgat mindenféle lánnyal, akiknek virágot vesz, nyilvánosan gratulál neki, gyönyörűen beszél velük és róluk, engem pedig...- elcsuklik a hangom, és a sötétben próbálom elrejteni a könnyeimet, gyors mozdulatokkal maszatolom el az ujjaimmal.- Nézd , Harry, erről nem szívesen beszélek.
- Ha nem Victorianak, vagy nekem mondod el, akkor kinek?
- Britannynek.
- Britanny nem ismer mindkettőtöket eléggé, nem hallgatja Niall dühkitöréseit. Nyalogathatjátok együtt a sebeidet, de én segíteni akarok.
Ezt kicsit sértőnek találom, ugyanis Britannyt ismerem, mióta az eszemet tudom, és lehet, hogy őrült, szétszórt, és sokszor feledékeny is, de a legjobb barátnőm, szinte a testvérem, sőt! De Harry is közel áll hozzám, és bízom az objektivitásában, abban, hogy valóban tud tenni valamit értünk. Ezért is hagyom figyelmen kívül a Britannyt ért, kvázi vádakat, de sajnos az álmaim és az emlékeim bekavarnak, és muszáj az orra alá dörgölnöm egy picikét a múltunk egy darabját.
- Mégis azok egyike volt, akik szinte beköltöztek velünk a kórházba, bármi is történt - megfelelő távolságra az emberektől és a város zajától, sokkal könnyebbnek érzem azt, hogy beszéljek a történtekről és arról, amit most érzek.
- Igaz - keserűen elmosolyodik, megváltozik a testtartása is.
Szívesen rászólnék, de csak mert nem szeretem, ha nem húzza ki magát rendesen. Niallt is sokszor piszkáltam, végül sikerült valami csoda folytán leszoktatnom róla.
- Néha még álmodom róla - Harry a legmegfelelőbb hallgatóság, mert tudja, hogy folytatni fogom, csak kell néhány másodperc. - Hogy fájdalmat okozott, sírtam miatta, pedig meg se született.
Egy szót se szól, csak elkapja a karom, de nem úgy, mint Niall tette a minap, annál sokkal finomabban, óvatosabban. Ugyanis amikor először kiderült, hogy babát várok, azt hiszem minden a legrosszabbkor történt, és ha nincsenek ilyen barátaink, és Mauraval nem ápolunk ilyen jó viszonyt, sosem tudtam volna még ennyire sem túltenni magam a történteken.
- De ugye tudod, hogy nem a te hibád? - még a mostani tempónknál is jobban lelassít, megállunk a tó partján és csak bámulunk bele a nagy semmibe.
- Nem tehet róla senki tudom. De bánt, mert képtelen voltam végigcsinálni. Harry, ilyet normális ember nem tesz - lehunyom a szemem, habár ha nyitva tartanám se látnék semmit.
Mindenre emlékszem, még arra is, hogy egy szerdai napon történt minden. Reggel még nem éreztem különösebben semmit, semmi olyat, amit nem szoktam. Talán álmosabb voltam a megszokottnál, de baj nem volt. Az irodában voltam, Niall aznap délután is meglátogatott, mint szinte minden nap. „Rohannom kell Kicsim, otthon találkozunk.” Ez volt aznap az utolsó mondata felém. Tisztában voltam, hogy rengeteg dolga van, néhány héten belül utazik tovább, csak valami Isteni szerencse folytán hosszabb ideig otthon aludt. Miután elment, nem sokkal később iszonyú rosszullét fogott el, egyszerre volt melegem és fáztam is, nem tudtam mit kezdeni magammal. Britanny segítségével a délután hátralevő részét a női mosdóban töltöttem, és szánalmasan éreztem magam. Fájt minden másodperc, amíg odabent voltam. A barátnőm végül 5-6 óra tájban mit sem törődve a hányástól kifáradt testemmel és szellememmel, néhány tesztet nyomott a kezembe. Értetlenül pislogtam fel rá, „csak csinálj meg párat”, utasított, s lám, igaza lett. Várandós voltam. Egy kisfiút hordtam a szívem alatt, Niall legnagyobb örömére- de bánatára is egyben.
- Nem, el se kezd! Ez egy szörnyű véletlen volt, de ha már valakit hibáztatni akarsz, hát akkor fogd rá a sorsra, de ne ostorozd magad, mert hülyeség - látni ugyan nem látom, de hallom a hangján, hogy bepöccent.
- Sajnálom, de ez nem olyan egyszerű.
- Emiatt kezdődtek a vitáitok?
- Őszintén fogalmam sincs, mit kéne mondanom, mert nem. Nem azért veszekszünk, hiszen azóta megszületett Sonia.
- Így végképp nem értem - én sem, mondanám, de már elégszer említettem.
- Furcsa itt lenni most.
- Fázol? Szeretnéd, hogy hazavigyelek?
- Nem, sokkal jobb, mint a vendégszobában. Bár ugyan ezt csinálom ott is, bámulok ki az abalkon, és azon gondolkodom, hol rontottuk el.
- A vendégszobában? - maga felé fordít, mint egy gyereket, akit kérdő akarnak vonni.- Mit keresel ott?
- Néhány hete átköltöztem ideiglenesen egy veszekedés után. Az hittem, Niall ezt is elmesélte.
- Valahogy kimaradt - szűk farmerjával küzdve hajol le egy lapos kavicsért, amit aztán elhajít a víz közepe felé. Szegény kő pattan kettőt, majd elsüllyed. - Bár gondolom nem büszke arra az estére.
- Ahogy én sem - kissé távolabb állok, hogy kényelmesen dobálózhasson tovább a kövekkel. - Aznap vágta földhöz az esküvői képünket.
Felidézem magamban, ahogy teli torokból üvöltözünk, én rosszat mondok, Niall pedig elfehéredő ujjakkal kapaszkodik a keretbe, üvölt valamit, majd a képünk hangos robbanással csattan neki a hálószobafalnak. Alig néhány centire repül el mellettem, én megijedek, sírok, remegek, félelmemben csapkodok. Pedig tudom, hogy soha az életben nem bántana fizikailag. Szándékosan nem.
- De ha megkérne rá, visszaköltöznél, nem? - annyira sajnálom ilyenkor, hogy Harrynek nincs menyasszonya, vagy felesége, mert vannak olyan apróságok, amiket egyszerűen képtelenség elmagyarázni.
- Ha kiderül, hogy elment egy másik nővel enni, és vett neki egy méregdrága virágcsokrot, akkor egészen biztos lehet abban, hogy előbb alszom anyámmal, mint vele - magamban, mélyen, legbelül elviccelődök a saját nyomoromon, hiszen valószínűleg anyám úgy penderítene ki az életéből, ahogy én tudnám Niallt, abban az esetben, ha kiderülne, megcsalt, mégis az anyámat választanám, őt hoztam fel példának, tehát ő jutott eszembe először.
- Szerintem Niall nem képes erre - újabb követ hajít el, ezúttal már majdnem négyet pattan a víz tükrén, mielőtt lesüllyedne.

~Niall~

Vissza se néz, úgy lép ki az ajtón. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a nappaliba sietek, a tenyerem szinte kitöri az ablakot, próbálok leskelődni utána. Nem látom, mit csinál, és az autóból sem látok sokat, amibe beszáll, de amint elindulnak, felismerem Harry rendszámát. Ebben a pillanatban pedig nem tudom eldönteni, ez jó, vagy rossz jel. Tudom, hogy Harry csak segíteni szeretne, de elég bizarrnak tartom, hogy késő este, anélkül, hogy szólna, egyszerűen magával viszi a feleségem valahová. Sör helyett keresek valami erősebbet, de csak vodkát találok. Anélkül kezdem el inni, hogy felfognám, mit teszek.

Beteges féltékenység lesz úrrá rajtam, a szekrényről mindent lesöprök a padlóra, ami még épségben volt. Kihúzom a fiókokat, azt az átkozott naplót keresem, hátha találok valamit, ami elvezethet oda, amivel bosszút akar állni a semmiért.

A földszintet négyzetcentiről négyzetcentire átkutatom, mindent feltúrok, vagy szétszedek, de nem találom. Az emeleten már csak két helyre megyek be. A vendégszobában lévő heverő alatt, a földön porosodva találok rá, de mindössze pár sor van benne arról, hogy lassan kezdi feladni, és a lap alján a Mark név. Szeretném azt hinni, hogy ez direkt íródott, és nem egy szörnyű egybeeséses véletlen, minek során egy Mark nevű pasassal vígasztalódik.
Még az is eszembe jut, mielőtt elkalanoznának a gondolataim, hogy Harry talán ahhoz a Mark nevű alakhoz vitte őt, de aztán elfoglalja az elmém a kisfiam emléke.
Sírva rogyok le az ágy mellé. Soha olyan szörnyen nem éreztem magam, mint akkor, még most sem, pedig mára is bőven elég volt mindenből.
Mikor elköszöntem tőle, még nem volt semmi baj. Ült, nagy szemekkel pislogott rám, mert megtiltottam neki, hogy megerőltesse magát, és ebbe beletartozott az is, hogy nem kelhet fel csak azért, hogy lekísérjen az ajtóig. Mindent megtettünk, amit csak tudtunk, de nem volt elég. Aznap este úgy száguldoztam be vele a kórházba, mintha a saját életemért küzdöttem volna, remegő kezekkel segítettem ki Eire-t a kocsiból. Üvöltöttem, ahogy csak tudtam, orvosért, segítségért, miközben a feleségem ott tartottam a kezemben. A karjaim közt történt minden, ott kezdődött és végződött. 
- Niall? Mi a fenét műveltél? - fogalmam sincs, mennyi idő telt el, csak ülök, és bőgök, mint egy gyerek.- Mire volt ez jó?
- Nem tettem semmit. Én nem - felnézek rá, a nőre, aki most is, smink nélkül, felfogott hajjal, egyszerű pólóban és farmerben is gyönyörű, akár egy Istennő, de legalább olyan haragtartó is.
- Persze, akkor mi történt a földszinten? Annyira utálom, ha agresszív vagy! Úgy néz ki a ház, mint ahol tornádó söpört végig, mégis, mivel tudnád megmagyarázni? - a legrémisztőbb, hogy nem kiabál.
- Gyere vissza - a könyvével a kezemben kuporgok, és reménykedek, hogy igent mond.
- És Sonia? Arra nem gondoltál, hogy esetleg szüksége lehet rád, Niall, az apjára!? Komolyan mondom, el sem hiszem, hogy valaha azt képzeltem, te lehetsz a legmegfelelőbb ember arra, hogy családot alapítsak vele, ha egyetlen estét sem bírsz ki a lányoddal kettesben pia élkül. Ez szánalmas és undorító - sír. Határozottan könnyezik a szeme.
Felállok, a noteszt leejtem. Kicsit ingatag a talaj, a körvonalai itt-ott elmosódnak.
- Aludj velem - kinyögöm. Egyszerűen, és gyorsan.
- Hogy micsoda? - mit meg nem adnék azért, hogy lássam az arcát!
- A feleségem vagy. Én vagyok a férjed. És azt szeretném, ha közös hálószobában aludnánk.
Hosszú percekig ácsorgunk ott. Eire nem válaszol, megágyaz a kanapén, és belefektet a frissen húzott ágyneműbe, ő pedig a fotelbe kucorodik be.
- Gyere ide - párnába nyomott fejjel nyöszörgök neki, és nagyon szeretném, hogy meghallja. - Kérlek.
- Részeg vagy. És büdös - elfordítja az arcát, az ablak felé fordulva lassul le a légzése.
Sosem gondoltam volna, hogy egyik pillanatról a másikra ilyen bátor leszek. És akármennyire is szeretném, ha a háta hozzásimulna a mellkasomhoz, már ez is óriási eredmény.

9. Üzenetek

Sziasztok!

Kicsit késő van, de mindenképpen be akartam fejezni a rész elejét teljesen, ahogy elképzeltem. :) Niall szemszöge már hetek óta porosodott a piszkozatok között, és már nagyon vártam, hogy megoszthassam veletek! Sok minden ki fog derülni, a szemfülesek már sejthetik! ;)

xx Lu

Eire

Még mindig nehéz elfogadnom, hogy minden lépésem számon tartják, holott évek óta ez megy, mióta nyílvánosságra került a kapcsolatunk Niallel. Ennek már sok-sok éve, de a boltból kiérve most is meglepetésként ér, ha megbámulnak, képet vagy aláírást kérnek. Nem értem, én nem vagyok se híresség, se sztár, példakép meg még annyira nem. De inkább én, mint Sonia, ezért megpróbálok minél kedvesebb lenni ezekkel az emberekkel szemben, akik jóformán azok a lányok, akik annak idején tizenévesen szerelembe estek öt sráccal, tomboltak a koncertjeiken, és sírva osztották meg a közösségi oldalakon Zayn kilépését, később pedig a One Direction elvonulását a szünetre. 

Ők voltak, akik a halálomat kívánták, és azok, akik ujjongva köszöntötték Twitteren Sonia világrajöttét. A furcsa kettősség, ami köztem, és az életemet nyomon követő idegenek közt alakult ki állandó jelleggel fojtogat, hol sírni tudnék, hol a fellegekben járok, amiért ismeretlenül is támogatnak és kiállnak mellettem. 

Most sincs ez másképp. A szörnyű valóságból kiutat keresve nézegetem az üzeneteimet, amit Tőlük kaptam, miután napvilágra került, hogy Niallel külön autóval érkeztünk meg néhány napja egy magánrendelőhöz, ahol egy országos szinten elismert párkapcsolat specialista is dolgozik. Nem volt nehéz összerakni a kirakós darabjait, mégis mellbevágott a ma reggel felröppent hír, miszerint mi, az álompár, elválunk. 

Igen, meglehet. De még mindig nincs kimondva, nem véglegesítettük. Még egymás között sem. Mégis, érthetetlen, amiért vágyom a támogatásukra, az együttérzésükre ezeknek a lányoknak, nőknek. 

Minden rendben?- érkezik egy újabb üzenet, ezúttal nem a közösségi hálók egyikén. 

Fogalmam sincs- bepötyögöm a választ, de nehezen veszem rá magam, hogy el is küldjem.

Hívj, ha gondolod- könnybe lábadt szemmel teszem le a telefonom, és a békésen szundikáló lányomra terelem a figyelmem, aki kivételesen hajlandó volt percek alatt elaludni ebéd után az irodában, és azóta sem ébredt fel. Álmában grimaszol, és gyűrögeti az ujjait, pont mint Niall, amikor kimerülten zuhan ágyba a hosszú, fáradtságos munka után. Minden vonása Niall tökéletes mása, csak kisebb kivitelben. A szemei, a szája, a füle, az arca, a nemtetszése, az öröme, a nevetése és a viselkedése. Le sem tagadhatják egymást.
Végig az üzeneten gondolkodom, amíg bepakolok a csomagtartóba. Annyi év telt el, mégis miért pont most keres fel? Semmi értelmét nem látom a felbukkanásának, még csak azt sem hozhatja fel érvnek, hogy barátok vagyunk, mert nem. Még az is logikusabb lépés lett volna a részéről, ha Niallt kezdi el bombázni az ehhez hasonló sms-ekkel, viszont tagadhatatlanul jól esik az érdeklődése. És minél többet jár ekörül a gondolatom, annál furcsábban érzem magam. Nem szeretném, ha egy veszekedés alkalmával ott kötnénk ki, hogy elveszem Niall barátait, pedig már így is van miért aggódnom, ha csak arra gondolok, Harry mennyit törődik velem. Ő szorgalmazta a terápiát, és rám, a pihenésemre hivatkozva egyre többször vigyáz Soniara, ha tárgyalásra kell mennem, és az irodában is sűrűn meglátogatott az elmúlt hetekben.
Kétségbeesetten pillantok körbe, valahogy vissza kellene juttatnom a bevásárlókocsit, de Sonia alszik, nem akarom felkelteni, arról viszont szó sem lehet, hogy egyedül hagyjam az autóban.
- Miért nem vagy itt, Niall? - némán nyöszörgök magamnak, vele ugyanis minden könnyebb és boldogabb volt, most viszont csupa szenvedés minden napom.
A pillantásom összeakad egy fiatal pár női tagjával. Gyönyörű szép, acélszürke sportkocsiból szállnak ki. Szemtelenül fiatalok, és messziről érződik rajtuk, hogy rengeteg pénzük van. Abban a pillanatban, hogy leteszik a lábukat a díszburkolatra, olyan arcot vágnak, mintha mindenkinek be kellene hódolnia nekik, és sűrű hajlongással lehetne csak elhaladni előttük. Sajnálom őket, mert nem tudják, mi az igazán fontos az életben, ellentétben velem, habár legfeljebb 4-5 évvel lehetek idősebb náluk.
- Szabad? - meglepő kedvességgel lép hozzám a lány, a kezében ott villog az érme. Tökéletes, hófehér fogsora világít beszéd közben, tökéletesre kozmetikázott arcbőre fényesebb, mint a karrierem, a haja pedig tökéletes ébenfekete loknikban keresztezi az arcát. Na jó, talán irigy is vagyok, nem csak szánom.
- Persze - miközben elveszi a kocsit, látom, hogy vet egy pillantást a hordozóban szuszogó apróságra
- Gyönyörű kislány - csak bólintok, ezzel megköszönöm a kedvességét, és miközben beszállok a volán mögé, végig azt figyelem, ahogy kézenfogva andalognak a sármos fiatal férfival, szupersztárokat megszégyenítő kacagást hallatva.
Mi sosem voltunk ilyen műviesek Niallel. Attól fogva, hogy összeköltöztünk, mint két gyerek, úgy jártunk-keltünk az utcán. Sosem vettünk semmit sem igazán komolyan. Nem egyszer egyforma ruhákba öltöztünk, megegyező színű feliratos pólókat és szakadt farmert hordtunk, szombat esténként, amikor itthon volt, és nem otthon filmeztünk, akkor beállítottunk az első moziba, és vettünk két jegyet az aktuális mesére, vígjátékra. Bármire képesek voltunk, és szeretném azt hinni, hogy ez a mi közös szuperképességünk, és egy nap újra mi leszünk a lökött család, akik minden nap nevetéstől fuldokolnak és nem a könnyektől.
Mielőtt hazaindulnék, még egyszer megnézem, tényleg megkaptam-e az iménti üzenetet, s miután megbizonyosodom róla, óriási kényszert érzek aziránt, hogy felhívjam Niallt. Úgy érzem, tudnia kell róla, a lelkiismeretem már tombol a fejemben, de a makacsságom visszatart. Félek, hogy tényleg kirobban az a fajta vita, aminek mindig félek a következményétől, hiszen ha nem vagyok ott, és nem nézhetek közben a szemébe, nem is tudom megállítani. Nem akarom, hogy kárt tegyen magában, a lakásban, vagy újabb emlékek essenek áldozatul.
Újabb üzenet, „Tényleg!”
„Köszönöm”, de valójában nem tudok mit kezdeni ezzel. Jól esik, de semmi különösebbet nem érzek, azon kívül, hogy felzaklat valamelyest és mindent a feje tetejére tudna állítani.
Felteszem magamnak a kérdést, vajon tényleg szükségem van-e erre, de választ nem igazán találok. Elsőre nem.
Az volt a legmozgalmasabb évem, mióta Niallt ismerem. Túl sokat utazott, túl keveset találkoztunk, túl rossz volt minden. Ha nem köt le akkoriban a szüleimmel való harcom, ha nem lett volna lehetőségem annyiszor repülőre ülni, ahányszor csak tudtam, akkor most nem tartanék ott, ahol. Majdnem ráment a még frissnek számító kapcsolatunk. Nehéz volt, de átvészeltük. Muszáj volt. Niallt minden reggel fel kellett kaparnom a padlóról, lelkileg teljesen belerokkant, hogy lelépett Zayn, és bár az utolsókig küzdött, nem volt elég, hogy mind a négyen teljes mellszélességgel kiálltak a saját igazuk mellett. Feleslegesen ringatták magukat abba a hitbe, hogy Zayn továbbra is egy közölük, mert nem így volt. Nem beszélétek, elmaradtak a közös esték, a céltalan beszélgetés és zenélés, és Niallnek rettenetesen hiányzott a legjobb barátja. Naphosszat csak feküdt, arra hivatkozva, hogy fáj a térde, golfozni se ment el, és ha a srácok váratlanul megjelentek nálunk, tettetett bicegéssel nyomatékosította bennük, hogy nem megy sehová, nem akar kikapcsolódni, sem zenélni, csak akkor, ha kötelező stúdizásuk van. A turnét végig csinálta, de ennyi. Egészen úgy festett rosszabb napjain, mint akiből hiányzik az élet. Igazi zombiként vislekedett. Önzőség, de nem hiányzik, hogy a hisztis férjemből egy hisztis zombi váljon, ezért reménykedek abban, hogy nem csábul el Zayn felbukkanásától, vagy ha megteszi, jobban viseli majd, mint az eltűnését.
Egész végig azon pörgetem az agyam, hogy miért pont most bukkan fel Zayn? Miért nem kereste a többieket akkor, amikor a saját szemével is láthatta, milyen szörnyen igyekeznek megmenteni a média és az emberek elől őt és azt az úgynevezett barátságot, amit kis híján teljesen tönkre tett!?
Megállásra kényszerít a rengeteg piros lámpa és a napközbeni forgalom. Az autók tömött sorokban vesztegelnek a város ezen részén, ami önmagában még nem is tudna kizökkenteni, de a szemem sarkából meglátok egy virágüzletet. Az ajtó előtt mindkét oldalon színes csokrok, cserepes növények daccolnak a szmoggal, életvidám színeikkel valószínűleg minden épeszű embernek mosolyt csalnak az arcára. Leszámítva engem, mert a szívem szinte rögtön meglódul, mert bár semmi esélye nincs, örülnék, ha Niallt látnám kijönni onnan, liliomokkal a kezében, még akkor is, ha nem tudhatnám biztosra, kié, a feleségéé vagy egy barátjáé  . Ugyan olyan hófehér virágokkal képzelem el őt, mint amik a menyasszonyi csokrom alkották, selyemfényű, hosszú szirmokkal. Talán így akarná megtenni az első lépést a kapcsolatunk helyreállítása felé. Mi van, ha ma este valami megváltozik? Végre jobbá tehetjük ezt a szörnyen pocsék életet. Már ha egyáltalán nekem szánná, nem úgy, mint a bonbont, amit egy páros mozijegy mellett találtam nem rég. A bökkenő csak annyi, hogy soha nem láttam azt a filmet. Vagy a pulóvere, ami egyik estéről a másikra nyomtalanul eltűnt, és legközelebb egy szemfüles fotós Twitterre feltöltött képén láttam viszont, amint egy tökéletes modell alkatú lányt melegít fel egy zord, esős londoni éjszakán.
Tudom, hogy nem csalt meg. Érzem. De fáj, mert azzal is tisztában vagyok, hogy azok a lányok szebbek, fiatalabbak, vonzóbbak, kedvesebbek, némelyik pedig még gazdagabb is nálam, habár ez az egyetlen szempont, ami Niall számára nem mérvadó. A lényegen ez sem változtat, ugyanis képtelen vagyok felveni a versenyt ezekkel a barátokkal szemben. És ez fáj minden közül a legjobban, hogy úgy érzem, versenyeznem kell valakiért, aki talán már nem is szeret, és talán már én sem őt, lehet, hogy semmi keresnivalónk nincs egymás mellett, csak harcolunk a megszokásért, a megnyugvásért, valami elérhetetlen lelki békéért, feleslegesen.
Mintegy végszóra csörren meg a mobilom, a telefonszám fájdalmasan villog a képernyőn. Félek felvenni, nem szeretnék cseverészni, főleg vezetés közben nem. Most még Britannyre sem vágyom, ám minekután nyilvános a céges telefonszámom, kénytelen -kelletlen fogadom a hívást. A mobilomat kiteszem a műszerfalra erősített tokba és kihangosítom.
- Eire Reed, miben segíthetek? - fél kézzel a kesztyűtartóhoz nyúlok a határidőnaplómért, oda sem nézek. Az első könyv formájú tárgyat kiszedem, és véletlenszerűen kinyitom.
- Szia, zavarlak? - annyira meglep Zayn hívása, hogy arról is megfeledkezem, hogy Victoria ostoba könyvét kaptam az ölembe.
- Nem, dehogy, csak..huh, furcsa, hogy hívsz - legszívesebben megkérdezném tőle, hogy talán szórakoztatónak tartja-e a helyzetet, de az utolsó pillanatban sikerül ráharapnom a nyelvemre. Mármint, ki csinálna viccet egy barátja magánéletéből!? Már ha még barátok.
- Niall nem vette fel. Aggódom. És írtam SMS-t.
- Biztos dolgozik - pillekönnyű természetességgel válaszolok, szinte érzem a nyomást, ami minden hónapban gyötri Niallt. Állandóan vár, percenként nézegeti az emailjeit, hátha befut egy fontos levél, vagy szerződést akarnak kötni. Nem beszélünk már erről, de ő ugyanaz az ember maradt a munkájában, és elképzelhetetlennek tartom, hogy legyen ennél fontosabb az életében.
- Nincs a kocsija a stúdiónál, azt hittem otthon van, de akkor csak felvenné a telefont, nem? Na mindegy, arra gondoltam, hogy találkozhatnánk. Épp itt vagyok Londonban, és ha a többiek is beleegyeznek, akkor elmehetnénk valahova vacsorázni, beszélgetni.
- Zayn..Nem arról van szó, hogy ne akarnám de szerintem nem ez a legmegfelelőbb alkalom - összeszorított szemekkel várom, hogy meggondolja magát és lemondjon erről az őrült ötletről.
Sonia nyöszörögni kezd a hátsó ülésen, de mire hátra fordulnék, alszik tovább. Hidegzuhanyként ér a gondolat: mi van, ha lázas? Tenyeremmel óvatosan végigtapintok a homlokán, az arcán, de nem érzem különösebben forrónak a bőrét, de tudom, hogy amint hazaérek vele, meg fogom mérni a lázát.
- Pedig lenne miről beszélni - nem lehet meggyőzni őt, túl magabiztos, én meg túl hamar feladom.
- Ne haragudj, itt ülök a dugóban, megadom Niall céges mobilszámát, hívd fel, és beszéljétek meg. Jobb lenne először vele rendezni a dolgokat - nem tagadom, le akarom rázni, mert félek, hogy valami olyat mondok, amivel egy életre elvágom magam, és elszalasztom a lehetőséget, hogy a férjem visszakapjon egy olyan barátot, akire már régóta vár, és akárhogy tagadja, jól jönne neki Zayn támasza. Egy olyan ember felfogása és megerősítse, akire annak idején az éleetét rábízta volna.
- Reméltem, hogy rajtad keresztül könnyebb lesz - jól hallhatóan felsóhajt, kikényszerítve belőlem egy halvány félmosolyt, és egy szemforgatást.
Sokmindent le tudnék tagadni, a koromat, az ép elmeállapotom, de azt nem, hogy van öt ember ezen a világon, akit sosem akartam ismerni, mostanra viszont már egy-egy mozzanatukról tudom, mit akarnak. Liam, ha szivességet akart kérni, teljes felsőtestével felém fordult, és furcsa kedvességgel szólított meg. Louis a semmiből feltűnve akadt a nyakamba, a szó legszorosabb értelmében, hosszú karjaival átkarolta a nyakam, magázott húzott, és nyöszörögve, elnyújtva skandálta a fülembe, hogy „Eeeeiree”. Harry pedig egész egyszerűen közölte velem, hogy segítek neki elintézni néhány fontos dolgot. Ő nem kertelt sosem, egyenesebb volt, mint bármelyikük. Zayn pedig sóhajtozott, miközben villog tatta az étcsokoládé színű szemeit. És teljesen mindegy, hány év telik el, milyen sokáig nem beszélünk, ezek nem változnak meg.
- Nem vagyunk olyan viszonyban- bárhogy fáj, úgy érzem, el kell mondanom neki, hogy értse, nem azért nem akarom látni, mert haragszom rá. Egy részem ugyanis igenis mérges, de nem ez a fő ok, hanem a szétesőben lévő házasságom.
- Hallottam egyet s mást, és sajnálom. De ugye minden rendben? Sonia? Láttam kéoet róla nemrég, gyönyörű kislány.
- Kilenc hónaposnlesz nem sokára - szép lassan elindul a forgalom, átérek a kereszteződés túloldalára, ahonnan már lendületesebben vezethetek egészen hazáig.
- Muszáj találkoznunk, még nem is láttam őt! - kicsit hülyének érzem magam, hogy csak úgy beszélgetünk, mintha nem történt volna semmi, és mindent ott folytathatnánk, ahol 5 éve befejeztük, ráadásul folyton magamon érzem azoknak a tekintetét, akik a mellettem levő sávokban haladnak.
- Mindegy, azért próbáld meg felhívni Niallt - visszaveszek a tempóból és ráfordulok az utcánkra.
- Rendben, akkor majd küldd a számát - tudom, hogy ezt a csatát is elvesztettem, és hogy néhámy óra múlva már a zuhanyból kilépve fogom felvenni azt a ruhámat, ami leginkább arra utal, hogy erős vagyok, nem törtem meg, és bár gyűlölöm magam, a testem, de attól még nő vagyok.
Gyorsan elköszönök tőle, hogy minél hamarabb kipakolhassak és felvihessem Soniat megetetni és átöltöztetni.
- Szia - döbbenten köszön rám a férjem, mintha nem lenne semmi keredsnivalóm itthon napközben. - Boltban voltál?
Jelentőségteljesen a papírszatyrokra, és a rengeteg megvett élelmiszerre és pelenkára nézek, aztán rá.
- Elég valószínű - leteszem a hordozót, és a benne fekvő kislányt a nappaliban.
- Most miért kell cinikusnak lenned, drágám?
- Miért kérdezel hülyeséget? - a lehető legnagyobb nyugalommal válaszolok, megadva a lehetőséget, hogy észrevegye magát, vagy felkapja a vizet. Innentől kezdve rajta áll vagy bukik ez a délután.
- Én kérek elnézést - feltett kezekkel kezd el turkálni, hátha talál valamit, ami felkelti az érdeklődését, néhány perc múlva azonban üres kézzel veti le magát a kanapéra, úgy, hogy megfelelő távolságra legyen. - Tudod ki hívott fel ma?
- Tudom - kihámozom Soniat a kardigánjából, magam mellé hajtogatom, kicsatolom a cipőjét, és leteszem a földre, mindezt úgy, hogy még ne ébresszem fel.
- Nem hiszem, hogy ki tudnád találni - kivesz egy csomag rágót a zsebéből, és bevesz egyet. Hangosan csámcsogva rágja szét. Szét tudnék robbani ettől a hangtól, ahogy a nyála és pasztilla cuppog a fogai között, de nem szólok. Mély levegőt veszek, el akarok vonatkoztatni ezektől a nemkívánatos zajoktól.
- Zayn Malik? - felvont szemöldökkel pillantok rá.
Csak most tűnik fel, hogy újfent roppantul elegáns, a reggel felvett pólót sötétkék, anyagában mintás ingre, a golfnadrágját hosszú farmerre cserélte.
- Nem, ő is keresett, de nem vettem fel - lazán megrántja a vállát, és amint ellépek a lányunktól, kezemben a ruhájával és a cipőcskékkel, az ölébe veszi Soniat. Ringatni és piszkálni kezdi, hamarosan pedig az ébredezését jelző köhögcsélést is meghallom.
- Engem is hívott Zayn, mert nem ért el téged - az előszobából szólok vissza. Felakasztom a fogasra a bőrkabátom, Niall vékony dzsekije mellé. A zsebéből kikandikál pár blokk és parkolójegy.
Isten lássa lelkem, nem direkt kutatok ezek után, csak folyton a szemem elé kerülnek! Óvatosan széthajtom a papírokat. Tegnapi dátum szerepel mindegyiken, a tételek között pedig nem szerepel más, csak dezodor, tusfürdő és arcszesz. Mint valami tudományos kutatást, úgy vizsgálom meg mindet. Próbálok visszaemlékezni, láttam-e ezeket nála, a szobájában, vagy bárhol a lakásban, de nem rémlik. Ettől függetlenül persze előfordulhat, hogy nála van, a kocsijában, a golftáskában vagy a fürdőszobájában. Visszateszem, de ezzel együtt kiejtem a padlóra a parkolójegyet és még egy blokkot, és egy kézzel írt számlát egy 25£-os virágcsokorról.
A város túlfelén, távol a stúdiótól, az irodámtól és az életünk mindennapos helyszíneitől van egy étterem. Egyszer voltunk ott, még az esküvőnk után, és csak azért jegyeztem meg, mert minden tökéletes volt, a pezsgő, a fogások, és az azt követő éjszakára sem lehet panaszom. Azokhoz az együttlétekhez sorolható, amik egyikének gyümölcse lehetett volna az első gyermekünk, Mark George Horan.
Lélegzetvisszafojtva gyűrök vissza mindent a kabátzsebébe, és próbálok nem sírni. Ugyanis nem hinném, hogy ez egy lehetne azon helyek közül, ahová csak úgy beugrik ebédelni, vagy vacsorázni. Erre ott van az összes helyi hamburgerező, gyorséttermek, de tudom, hogy megint visszatért a speciális étrendjéhez, pontosan ezért vásároltam a rengeteg teljeskiőrlésű péksüteményt, olajos magvakat és zsírszegény tejterméket neki. Külön vásárolok neki, mert figyelembe veszem az igényeit és az egyik napról a másikra kitalált hóbortjait. Erre ő elmegy oda, ahol együtt voltunk, ahol jól éreztük magunkat egy másik nővel? Ennél csak az rosszabb, hogy mindvégig vak és ostoba voltam.
- Téged is hívott Zayn? - hirtelen bukkan fel, nincs időm letörölni a könnyeimet.
- Megyek, átöltöztetem Soniat - elviharzok mellette, minél gyorsabban el akarok menni a közeléből. Undorodom tőle, a lényétől és a tetteitől.
Elkapja a karomat, és maga felé fordít.
- Miért sírsz? Megint mi van? - a legkevésbé sem érzem azt, hogy igazán aggódna vagy érdeklődne.
- Remélem jól érezted magad az étteremben - mélyen a szemébe nézek, hogy a haragom beleégjen örökre a tudatába.

Niall

Eire nem mond semmit. Kirántja a karját a kezeim közül, és eltűnik valahol a lakásban. Hallom, hogy csapkod, és eltörik néhány apróság, de nem találom őt. Fogalmam sincs, hol lehet, merre bujkálhat, mert nem találom egyik nyitott ajtó mögött sem. Este pedig kisírt szemekkel, sáros nadrágszárral kerül elő a hátsó kertből. A kezén apró vágások piroslanak a vérétől, de nem hajlandó elárulni, mi történt. Tulajdonképpen hozzám se szól.
Napok telnek el így, mintha nem is történne semmi. Úgy érzem, megáll körülöttünk az idő, és amíg nem figyelünk, áttörhetetlen burkot von körénk. Minden reggelre karikásabb szemmel ébredünk, az éjszakák hosszabbodásával egyre kevesebbet alszom, amikor meg ébren vagyok, az erkélyen ülve várom, hogy megtörténjen a csoda. Minden neszre felpattanok, mert azt hiszem, hogy Eire az, de minden alkalommal pofára esek. A mai este is ilyennek bizonyul, egy üveg sörrel a kezemben nézem az átható, zajos semmit. A belvárosi forgalom szűrt neszei tompán érik el a házunkat. Dudaszó, vonatok hangja szolgáltatja a zenei aláfestést, miközben bőszen írom a már megkezdett dalszöveget. Ám most hiába idézem fel a szép pillanatokat, az együtt töltött évek azon részeit, ami azzá tett minket, amivé, nem megy. Akárhányszor átadnám magam az élménynek, visszaránt a remény a valóságba, és az, hogy valójában a feleségem borzasztóan haragszik rám. Tisztán látom magam előtt, ahogy csak ül némán a vendégszobában, gondolom az ablakkal szembeni fotelben, és felhúzott lábbal olvas, vagy Britannyvel beszél telefonon. Most az egyszer megértem, legalábbis jogos a feltézelezése, még akkor is, ha egy szó sem igaz abból, amit hinni vél, mert még nem született meg az a nő, akiért eldobnám őt, akármilyen rossz is a viszonyunk. Szerintem nem is lennék képes félreérthetetlen helyzetbe keveredni valaki mással, akkor sem, ha ne adj' Isten elválnánk, vagy távozna Eire az élők sorából. Abban az esetben is csak a lányom lenne az egyetlen, aki rabul ejthetné a szívem, csak az ő kívánságait lesném.

A virágok csak formalitások voltak. Születésnap, sikeres fellépés, új lemez, alapítványi célkitűzések eredménye, részvét, gratuláció. Azt hittem, ha más nem is, de ő érti, milyen az, ha valakinek híres barátai vannak, legyen az zenész, modell vagy egyéb közszereplő. Nevetséges, hogy idáig jutottunk, féltékenykedünk, ujjal mutogatunk a másikra, vagyis egyedül ő, Eire az, aki képes ekkora ügyet csinálni egy régi ismerősömmel eltöltött ebédből. Legszívesebben beleverném a fejem a falba, hogy nem a Nando's-ba vagy egy pizzázóba mentünk.
Nem tudok tovább várni. Kiveszem a zsebemből a telefonomat és vadul írni kezdek. Többször is kitörlöm az addig megírt sorokat, átfogalmazom, lerövidítem. Végül csak egy egészen rövis SMS-t küldök el.
Haragszol?
Lefeküdtél vele?, érkezik szinte azonnal a válasz. Tudom, hogy ez helyrehozhatatlan, mert nem tudom most már bizonyítani neki a szerelmem, és nem fog bennem megbízni. Hiába üvölteném ki a világba, hogy nem, és hiába mondanék igazat, most már nem hinne nekem. És őszintén? Ilyen esetben én sem hinnék magamnak.
Ezek után élmény lesz egy asztalhoz ülni Zaynnel, és elviselni az iszonyú kínt, hogy nem mondhatok ki akármit. Mert még az is jobb annál, hogy a feleségem bármelyik pillanatban elköltözhet tőlem.