11. Mint egy nagy család I.

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm a támogatásotokat, nekem tényleg sokat jelent minden szó, és ma kaptam Ask- on egy kérdést, amitől egy kicsit elszégyelltem magam. Éppen ezért megígértem a kérdezőnek és magamnak is, hogy az őszi szünetben igenis folytatni fogom mostmár a Vindictive c. blogom is. Addig is, elkészültem a folytatással, ami nem a legizgalmasabb, de mint a címéből is láthatjátok, jövőhéten innen folytatódik minden.

Az elírásokért elnézést kérek, már a szemüvegem sem elég, hogy lássak, amint tudom, javítom az esetleges hibákat.

Remélem mindenki túlélte maradandó károsodás nélkül a hetet. Akár igen, akár nem, jó pihenést. ❤

xx Lu

Eire

Sokkal korábban felkelek, mint szeretnék. A derekam, a nyakam, az egész hátam sajog. Mindkét lábam zsibbad, ettől nehezebben tudom kihajtogatni magam a fotelból, és akárhogy próbálkozom, sűrű szitkozódások közepette egyenesedek fel.

Szükségem van néhány mély levegőre, a szemem dörzsölgetésére és a férjem látványára az ágyamban, hogy rájöjjek, valóban megtörtént mindaz, amire emlékezhetek. Harry szavai, és Niall hozzám fűzött utolsó gondolatai, mielőtt mély álomba zuhant volna, emlékeztetnek arra, hogy muszáj lenne néha kicsit pozitívabban gondolkodnom, elvonatkoztatnom azoktól a túlexponált aggodalmaktól, amik csak vitát generálnak. Ám mindemellett ott van az is, hogy pont azért volt ilyen szókimondó, ártatlan, és érzékeny, mert ivott. Ivott, pedig kettesben volt a lányunkkal, és akár történhetett is volna valami. Ez az egy, amit sosem tudnék elfelejteni. Túlságosan is féltő anya vagyok, de nem bánom. Sonia az egyetlen gyermekem, jogom van szeretni, túlfélteni, és védeni. Ha kell, hát a saját apjától, esetleg magamtól.

A noteszom felkapom a földről, megvizsgálom, de nem esett baja. Akarok írni bele valamit. Késztetést érzek arra, hogy a gondolataimat szavakká formáljam, az sem zavar, ha ez bizonyíték lesz, esetleg később felhasználják ellenem. Muszáj megtennem, de itt csak a fotelbe tudnék visszaülni, ám pusztán a gondolatától újra fájdalom nyilal belém, így hát kénytelen-kelletlen a nappaliba költözöm. Nem szeretek túl sok időt itt tölteni egyedül, mert sokkal tágasabb, mint a vendégszoba, és egyáltalán nem érzem magam biztonságban hosszútávon. Nem tudok elbújni senki és semmi elől.

Victoria kérésének, és az akaratomnak eleget téve kinyitom a naplónak szánt füzetet, de csak bámulom az üres oldalakat. A nappaliban heverő fecniken próbálgatom a tollakat, melyik fog a legszebben, vagy melyik nem fekete, de amikor hallom Niall motoszkálását, azon nyomban a díszpárna mögé rejtem a bizonyítékokat. Nem akarom, hogy megtudja, elkezdtem, mert engedély nélkül beleolvasna, aminek ki tudja milyen vége lehetne, különösképp ha kerülnek bele újabb információk. De továbbra is tombol bennem a vágy, hogy azért írjak a tegnapról.

- Nem láttad a táskám? - megdöbbentő természetességgel kerül elő Niall fél óra semmittevést, és egyetlen egy leírt félmondatot követően. A higgadságom megőrzöm, pedig szívem szerint folytatnám a veszekedést a felelőtlensége miatt.

- Melyiket? - pillantok fel egy pillanatra, de csak annyira hogy ne kelljen túl sokáig tartanunk a szemkontaktust.

- Amiben a golf cuccom van - kicsit kioktatónak érzem, mintha tudnom kellene, épp mire gondol.

- Nem. Gondolom ott van, ahol hagytad - nagyon bánt, hogy még csak nem is mond semmit. Nem kér bocsánatot, még csak magyarázatot sem ad a viselkedésére, semmi. Egyedül az foglalkoztatja, hogy mikor indulhat el golfozni.

- Épp ez az, hogy nem tudom - csapkodni kezd, hepciáskodni, mindezt úgy, hogy óriási rumlit hagy maga után.

- Ezt egy kicsit finomabban is lehetne - felpattanok, a noteszt hanyagul a kanapéra dobom, hogy még időben kivehessek mindent a férjem kezéből. - Tedd le, Niall. 

- De hol van a táska? - idegesen túrja a haját, csak rángatózik, mint egy hisztis kölyök.

- Fejezd be, kérlek - az előszobai szekrényre mutatok, ahol bizony ott lóg a piros-kék sporttáska. - Csak ki kellett volna nyitnod a szemed.

- Ja, kösz - egy másodperc alatt ott terem, el sem köszön. Felkapja a kulcsait, és elviharzik.
Meredten nézek utána, hiszen értetlenül állok a történtek előtt. Ennyit érdemlek? Sem egy köszönöm, sem egy bocsánat? Dühömben ökölbe szorítom a kezem, úgy állok tovább tehetetlenül a nappali közepén, és észre sem veszem, hogy a körmeim a tenyerembe mélyednek. Apró, félhold formájú nyomokat hagy maga után, de nem fáj.
Igyekszem túltenni magam ezen a reggelen is, és egy frissen főtt kávéval a kezemben megyek vissza az emeletre, hogy rendet tehessek. Háttérzajnak bekapcsolom a tévét, de csak addig hangosítom, hogy halljam, ha Sonia felébred.
A kávém fogy, a rend lassan kialakul, de mielőtt takarításba kezdhetnék a folyosón, átmegyek a gyerekszobába. Gyanús a csend.
- Jó reggelt szépségem - végigsimítok párszor a kipirult arcocskán. Összevont szemöldökkel ellenőrzöm a homlokát, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy lázas.
A lázmérőt megpróbálom a karja alá nyomni, de ahogy ficánkol, folyton sípolni kezd.
- Ne csináld ezt - nyöszörögve kérlelek egy alig kilenchónapos gyereket, ami nevetségs. Mit vártam? A helyében én is utálnám az egész világot.
Hamar belátom, hogy ez így nem fog működni, ezért összepakolok egy sürgősségi babacsomagot, tisztába teszem és átöltöztetem Soniat, hogy minél előbb kocsiba ülhesek, és elvihessem az ügyeletre. Nem húzom az időt a hordozóval, egyből a babakocsiba pakolok, de így is tele van mindennel a kezem, és hosszú percekig bénán zörgök a kulcsokkal, mielőtt még sikeresen bezárnám az összes ajtót és kaput.
- Jó napot, Mrs. Horan! - a szomszédban lakó hölgy lelkesen integet a hátsó kertjéből, amikor épp minden erőm összeszedve emelem le lépcsőfokról lépcsőfokra a megpakolt, súlyos babakocsit.
- Jó napot - én nem tudok ilyen bájosan mosolyogni meg inteni, de megteszek mindent, hogy kedvesnek tűnjek.
- Nehezen indult a reggel? - nem tudom, ezt vajon direkt csinálja-e, vagy sem, mindenesetre eléri az öreglány, hogy kellemetlenül érezzem magam.
- Orvoshoz megyünk, szegénykém jól belázasodott - elhúzom a szám, csábosan, ahogy a szép és modern feleségek szokták, és a hangom is felszökik.
- Hűvösek az esték, modtam is a férjemnek, hogy ne hagyja nyitva a teraszajtót, ha este bejön a pipázásból - úgy tesz, mint aki roszallja a dolgot. Mármint azt, hogy a férje esténként kiharcol magának néhány magányos percet, pedig ha tükörbe nézne, meglátná, mi annak a szegény embernek a baja.
- Igen, igen - el sem hiszem, hogy leérek a teraszról.- Minden jót!
- Viszlát! - megemeli a csészéjét, amiben idáig érzem, hogy több rum van, mint tea, és üdvözlésképp még a kisujját is elemeli a porcelántól.
Magamon érzem a tekintetét még akkor is, amikor már kapun kívülre érek.
Sonia hangja ránt vissza az aggodalmakkal teli valóságomba. Kivételesen magam mellé ültettem be, mert megnyugtat a közelsége. Minden lámpánál, ami megállítja a belváros forgalmát, és minden torlódásnál lopva rápillantok, megpróbálom kiszedni a kezét a szájából, ami már csuklóig összenyálazott, de akárhányazor nem figyelek huncut mosollyal a száján tömködi vissza. Csillogó szemmel, rekedtesen visít örömében, ami néha rám is átragasztja a jókedvet, olyannyira, hogy hangosan nevetek rajta. Remélem ha nagyobb lesz, akkor is ilyen vicces, életvidám gyerek lesz belőle, és pontosan ilyen szöszke marad.
Sokszor álmodoztam arról, vajon hogyan fog kinézni az első gyerekem. Kutattam, kerestem mindenféle szakirodalomban, hogy vajon a mi génjeikből milyen kisember születhet, és szinte biztos voltam abban, hogy világos bőrű, kékes szemű lányom lesz, vagy fiam, de Sonia minden várakozásom felülmúlta. Hatalmas, kerekedő kék szemével mindent látni akar, kíváncsi és lelkes. Az arca még puha, hófehér, kis piros foltokkal, mint Niallnek, ha melege van. Ha összezavarodik, mozgatja az orrát, elhúzza a száját és tüntetőleg csapkodni kezd. Pontosan, ahogy az apukája is teszi. Csak Soniat ettől csak még jobban szeretem, Niall viszont néha meglehetősen rémisztő.
- Na gyere te rosszaság - óvatosan kiemelem a kocsiból, és ahelyett, hogy újra elkezdeném húzni az időt a babakocsival, egyszerűen csak az ölembe kapom Soniat, a táskákat magamra aggatom, és besietek vele a recepcióra.
- Jó napot - a gyerekkel és a rengeteg holmival egyensúlyozva veszem elő Sonia kártyáit, amin rajta van az is, melyik orvoshoz tartozik. - A doktornő bent van?
- Igen, még tart a rendelési ideje - fáradtan mosolyog rám, és kérdés, vagy szájhúzás nélkül rögtön pötyögni kezd. Amíg beszél, megpróbálom rendezni magam, a kinézetem, és többször is Sonia homlokára teszem a kezem, hogy ellenőrizhessem a hőmérsékletét.- Menjenek nyugodtan, a doktornő tudja is fogadni Önöket!
Megköszönöm a segítségét, és újból összeszedve minden energiám, felkapom a lányom és besietek vele a vizsgálóhoz.
A doktornő valóban ott van már, az ajtóban állva vár ránk, és még mielőtt köszönne, kinyújtja a kezét, így könnyebben át tudom adni neki Soniat.
- Jó napot, elnézést, hogy csak így bejelentés nélkül jöttünk, de Sonia nem engedte, hogy megmérjem a lázát - nyugtalannak még mindig nyugtalan vagyok, de itt már sokkal nagyobb biztonságban érzem Soniat, mert az életem is rá merném bízni a gyerekorvosra.
- Semmi baj - nagy gonddal kezdi vizsgálgatni a lányom, aki, mint ahogy már a kocsiban is, megpróbál szórakoztatni minket. Minden keze ügyébe kerülő tárgyat összenyalogat, majd elhajít, amitől rettentően kellemetlenül érzem magam. - Este volt valami jele annak, hogy nincs jól?
- Nem, nem hiszem - szégyenemben elpirulok, egyrészt, mert Sonia megint ledobott valamit a földre, másrészt tegnap csak magammal foglalkoztam, önző módon nyalogattam a sebeim, és leléptem kocsikázni Harryvel, pedig igazán elvihettem volna magammal. Kár volt rábíznom Niallre, gondolhattam volna, hogy nem képes felelősségteljes felnőtt módjára viselkedni most, hogy vérig sértettem azzal, hogy megkérdőjeleztem a hűségét. - Sonia, nem szabad! Ez itt mind a doktornénié, és nem gyógyít meg, ha tönkre teszed a rendelőjét - játékosan megcsípem az orrát, amitől fülig szalad a mosolya, kacagni kezd.
- Nem beszél még? - teljesen ártatlan a kérdése, engem mégis visszaránt abból a rövidke megnyugvásból, amit a lányom nevetése okozott.
- Miért, már kellene?
- Kilenc hónapos lesz, ilyenkor már elkezdenek próbálkozni mindenféle fura nyelveken beszélni, és olyan okos kislány, hamarosan már intenzíven hallatni fogja a hangját - mosolyogva fog egy tiszta kendőt, és letörli a Sonia szájából kifolyt nyálat. - Semmi gond nincsen, Sonia tökéletesen egészséges.
- Lement a láza? - elhűlve vizsgálom tovább a lányom, mert valóban sokkal aktívabb, mint mikor felébresztettem, de azt hittem csupán azért van, mert túltette magát azon, hogy nem alhat tovább.
- Igen, és nézze - kinyitja óvatosan a száját, és az ínyén megjelenő vöröslő foltokra mutat - Elkezdtek nőni a fogai, úgyhogy készüljenek fel. Felmehet a láza, de nem kell gyógyszert adni neki olyankor, elég hidegvizes borogatást tenni a tarkójára és áttörölni vele az arcát.
- Ó - fogalmam sincs, mit mondhatnék vagy tehetnék, annyira megörülök a hírnek, hogy nemhogy semmi baja a gyerekünknek, de egyenesen tökéletes, és újabb változásokon fog átmenni, hogy majdnem felhívom Niallt, hogy közölhessem vele a jó hírt. Aztán természetesen visszafogom magam, mert aki szó nélkül, duzzogva lelép golfozni azok után, ahogy este vislekedett, nem igazán érdemli meg, hogy beavassam ezekbe a dolgokba. - Pedig már épp kezdtem megörülni neki, hogy átalussza majdnem az egész éjszakát.
- Néhány hét még talán belefér, de utána rettenetes fájdalmai lehetnek. Nem mondom, hogy biztosan így lesz, de fel kell készülni arra is, legfeljebb egy nyikkanás nélkül, rövid pityergéssel viseli majd a fogzást.
- Értem - elfogadom a tényt, hogy továbbra sem illet meg minket, szülőket a pihentető alvás, mégsem bánkódom, hiszen kevés dolgot találok szebbnek és szórakoztatóbbnak, mint Sonia nevelését. Még akkor is, ha folyton késeket döf belém azzal, hogy emlékeztet a múltban történtekre, és az apukájára, aki csak mostanában képes arra, hogy bántson engem.
Megint csak hálálkodni kezdek a gyors segítség miatt, és immár nyugodtabban, felszabadultan hagyom el a magánrendelőt.
Sok bántás ér, kifejezetten amiatt, hogy mindent magánúton oldok meg, és minden alkalommal meglepődök, amikor arról olvasok, hol vagyok, mit csinálok. Legtöbbször nevetségesnek tartom azokat, akik az egész napjukat annak áldozzák, hogy utánunk kutassanak, ugyanis nem sok izgalmat találhat abban, hogy mindig gyerek van nálam, és bolttól orvosig, orvostól a lakásig rohangálok, ezen kívül pedig dolgozni. De amióta elkezdtek az emberek a válásunkon csámcsogni, sokkal óvatosabban viselkedem az utcán. Most is a lehető legbiztonságosabb pózban fogom Soniat, izgulok, amikor bekapcsolom a biztonsági övét, nehogy valamit úgy csináljak, hogy később támadhassanak miatta. Egy másodperccel sem töltök többet autón kívül, mint amennyit muszáj, és nem indulok el mindaddig, amíg el nem intézem a fontosnak tűnő dolgokat telefonon.
Először is Britanny üzenetére válaszolok. Már el is felejtettem, hogy kerestem őt az este, bocsánatot kérek, amiért zavartam, és pár sorban üdvözlöm a szüleit is. A következő üzenet Zayntől érkezett.
„ Ma este ráértek? Jó lenne találkozni és beszélgetni egy kicsit. Z.”
Elkezdem írni a választ, de a próbálkozásaimat mind, egytől egyig törlöm. Úgy érzem, nem tudok megfogalmazni egy ép választ sem neki, ezért inkább csak megkérem, hogy egyeztessen Niallel, nekem tökéletesen megfelel bármelyik nap.
- Na Gyönyörűm, lehet hogy ma meglátogatjuk apu egyik régi barátját - úgy teszek, mintha hallana, és figyelem a reakcióját. Az ismerős hangokra gyorsan reagál, felkapja a fejét, és nagyokat pislog, most sincs ez másképp. Utánam a rádióra figyel, és az onnan jövő zenét csodálja. Borzasztóan kíváncsi, és amióta megtanult kúszni, úgy érzem, semmi sincs megfelelően bebiztosítva a lakásba, és mindent egy polccal feljebb pakoltam, amit elérhet.
Ezen nevetgélek és mosolygok magamban, míg hazaérünk, néha dúdolgatni kezdek, de látványosan nem élvezi Sonia, ezt megértem, és inkább hagyom, hogy magában élvezze a zenét. A kocsibeállóig mindent rendben érzek, de amikor egy vadidegen autót látok előttünk parkolni, elgondolkodom azon, vajon ez ki lehet, és mit keres itt. Percekig azon rágódok, hogy kiszálljak-e, mert az óriási járgánytól nem látom, Niall visszaért-e közben a golfozásból. Csak úgy nem merek bevonulni Soniaval, mert annál sokkal jobban féltem őt, de én kénytelen vagyok valami úton-módon kideríteni, ki is érkezett hozzánk.
- Eire, te vagy az? - közvetlenül az után szólít meg Niall, hogy becsukom magam után az ajtót.
- Igen - mire kimondom, megjelenik a sötét autó mögül, nyomában Zaynnel.- Sziasztok.
Tárgyilagos maradok, mert Niallra továbbra is neheztelek, Zayn pedig egyenlőre még nem érdemli meg a jóindulatomat, akármennyire is így éreztem tegnap este. Átmasírozok az autóm túloldalára, hogy kivegyem Soniat és a holmiját. Megpróbálom a lehető leggyorsabban megoldani mindezt, de mire kikapcsolom a biztonsági övet, Niall mellettem terem, és buzgón segíteni próbál.
- Hagyd, megy egyedül is - vetem oda, de amint hozzám ér, megfagy bennem a vér is, és inkább a kezébe nyomom a nehéz táskát.
- Ugyan már, ez baromi nehéz - segít becsukni az ajtót, maga elé enged, mindezt úgy, hogy a pillantását az enyémbe fúrja.
Érzem, hogy közölni akar valamit, de hárítani próbálom. Nem akarok sem elgyengülni, sem bosszankodni Zayn előtt, meghagyom akkorra, amikor már csak ketten maradunk.
- Szia - Zayn félszeg mosollyal az arcán lép közelebb, fogalma sincs, mit kezdjen a helyzettel, de szerencséjére nekem sincs, ezért maradunk abban, hogy állunk, és nézzük a másikat.
- Szia - Sonia arcához bújok, orrommal megpiszkálom a pofiját. - Nézd, ki van itt! Ő Zayn, apu barátja. Integetsz neki? - zavarában elbújik az ölelésemben, és hihetetlenül cuki módon húzza magát apróra.
- Hasonlít rád nagyon - egészen biztos vagyok abban, hogy a kínos csend elkerülése végett mondja ezt, de megpróbálok kedvességet sugározni.
- Köszönöm, szerintem több benne a Horan vonás - végigsimítok a pufi arcocskán, aminek még mindig egy kicsit steril illata van attól a törlőkendőtől, amivel a doktornő a nyálát törölgette.
- Bejössz akkor? - ér mellénk Niall is.
Lopva végignézek rajta, de nyomát sem látom annak, hogy megizzadt volna, még mindig olyan illata van, mint reggel, mielőtt elindult, csak enyhébb lett a parfüme. Ebből tudom, hogy azóta nem zuhanyzott, és nem fújdogálta magát. Ezek szerint golfozni sem ment el, mert ráadásul akárhogyan számolom, nem lett volna ideje odamenni, kiélvezni a játékot, átöltözni, visszaérni és cseverészni Zaynnel. De akkor hol volt? Kivel? És minek kellett az a rohadt táska, ami miatt feltúrta ismételten a földszintet?
- Nem, megbeszéltem Louisszal is, hogy délután összefutunk, mert vele még csak telefonon beszéltem. De akkor este jöttök? - izgatott, csillogó tekintete kettőnk közt cikázik, és akármennyire bosszant, tudom, hogy megígértem, és azt is, hogy muszáj lesz túlesnünk ezen a közeljövőben.
- Persze, legalábbis részemről - tudom, hogy Niall engem néz, ezért rögvest rá nézek, miután beleegyezek a meghívásba.
- Természetes - néz vissza rám, és szinte villámcsapásként ér a felismerés, miszerint a férjem fél, sőt, egyenesen retteg.
- Rendben, akkor este! Majd hívom valamelyikőtöket - megkönnyebbülve ül autóba, vigyorogva integet, mielőtt elhajtana, mi pedig, mint egy példaértékű család, a pompásan tiszta feljárón ácsorogva integetünk vissza, mögöttünk pedig az óriási családi ház védi a titkainkat.
Szörnyű embernek érzem magam, de legalább a szomszédok irigykednek, ahelyett, hogy beleártanák magukat egy privát családi perpatvarba.
- Tényleg ezt szeretnéd? - fordulok Niall felé, miután becsukom a kaput.
- Ha nem akarsz, nem kell jönnöd - megvonja a vállát, és olyan stílusban beszél, amitől a hideg ráz.
- Nem kell rögtön támadnod, Szivem, csak látom rajtad, hogy nem örülsz túlságosan.
- Mi tegyen boldoggá? A féltékeny feleségem, aki folyton szirénázik? - duzzogva lép be az előszobába, a táskát levágja a fogas alá, lerúgja a cipőjét, majd egy üveg sörrel a kezében vonul ki a teraszra.
Leforrázva állok egy helyben. Az egy dolog, hogy a kedvessége és udvariassága ezúttal is másnak szólt, de a hirtelen hangulatingadozásai mostanában mellbevágóak, és köpni-nyelni nem tudok.
- Örülök, hogy megint itt tartunk - motyogom magamnak, és végre ráveszem magam, hogy ténylegesen bemenjek a házunkba.

Niall

Ahogy telik az idő, a gyomrom úgy zsugorodik kisebbre. Ha ma mindenkinek igazat mondtam volna arról, mit gondolok épp, többen megvertek volna, vagy szitkozódva kiabáltak volna velem, de szerencsére ez nem történt meg.

A tegnap este mély nyomokat hagyott bennem, leginkább másnaposság formájában, ezért csak egy kávézóig jutottam reggel, mégsem voltam képes Eirehoz visszajönni idejekorán, mert a viselkedésemre nincs magyarázat, ezúttal jogosan bukott ki rám. De legalább úgy aludtam el, hogy a közelemben volt, még akkor is, ha egy fél szoba válaszott el tőle. Mert legalább már nem húzott magas falakat maga köré, hogy kiszorítson a közeléből.

Most viszont megint visszaestünk a már megszokott helyzetbe. Akárhányszor elsétálok mellettük, amíg Eire megpróbálja lefoglalni az örökmozgó kislányt, még egy hűvös pillantással sem jutalmaz. Egészen úgy tesz, mintha ott sem lennék, és ami még ennél is fájdalmasabb, hogy Sonia sem küzd a figyelmemért, ahogy szokott. Nem nyújtogatja a kezeit felém, nem visít utánam, elvész az anyukája bűvöletében, óriási kék szemeivel nézi őt, ha beszél hozzá, és kacarászva sikoltozik, amikor tetszik neki valami.

- Mikor szeretnél indulni? - még mindig ugyan azzal a megbontott sörrel a kezemben állok, amit délután nyitottam ki, de képtelen vagyok akár belekortyolni is.

- Hívott Zayn? - rám sem néz, hogy kérdez vissza.

- Írt üzenetet, hogy este 6 után bármikor szívesen lát minket - addig nézem őt, amíg meg nem érzi azt, és rám nem figyel.

- Tehát van kettő egész óránk? - apró szikrákat szór a szeme.

Tudom, hogy egy nő életében nagyon fontos a megjelenés, és akárhogyan is próbálkoztam az elmúlt években, sosem tudtam elhitetni Eireval, hogy amit én látok, az tökéletes, és semmi szüksége nincs arra, hogy vastag festékréteggel takarja el az arcát, vagy órákig válogasson a ruhái közt, hiszen mindegyik darab gyönyörűen áll rajta.

- Készülődj nyugodtan, addig átöltöztetem Soniat - leteszem az üveget és teszek egy lépést felé, de ahelyett, hogy felém nyújtaná a lányunkat, vagy egyszerű közönnyel várna, hátrébb húzódik. - Mi a..?
- Ittál - közli felháborodva, és inkább megcsinálna mindent egymaga.
- Nem - szólok utána, bizonyítékképp megmutatom az üveget. -Tele van, nem ittam, mert eszembe jutott, hogy vezetnem kell.
- Csak ezért? - felvont szemöldökkel nevet rám, cinikusan, és ettől szánalmasnak érzem magam.
- Ne csak ezért. Eire, én sajnálom a tegnap estét. Nem tudom mi ütött belém - szabadkozni kezdek, ezúttal én vagyok az, aki megváltásért könyörög, magamat átkozom, amiért ostobán viselkedtem, és megteszek mindent annak érdekében, hogy legalább annyi bizalmat elnyerjek, hogy másik ruhát adjak a közös gyerekünkre.
- Remélem ezentúl jobban átgondolod a hasonló tetteidet - nem kiabál, csak  a kezembe nyomja a lányunkat, majd eltűnik az emeleten.
- Anya kicsit még morcos, de nem sokára megenyhül. Ígérem - suttogom Sonia fülébe, aki mindeközben leginkább arra figyelt, hogyan tudná elérni a vaskos könyveket a polcon. Addig nyújtózik, míg már teljesen vízszintes helyzetbe nem süllyed, de nem veszi észre, hogy én közben óvatosan ellépek a szekrény mellől, és hiába erőlködik, a közelébe sem ér.- Na mi van? Nem éred el? Nahát!
Ő kicsit sem találja viccesnek a dolgot, remegő szájjal néz rám. Először csak némán sírdogál, de hangos sikításba kezd, amint végleg eltörik a mécses.
- Mi történt? - Eire egy szál köntösben szalad felénk, a haja copfból leengedett loknikban repked az arca körül. Egy pillanatra megakad a lélegzetem, annyira gyönyörű.
- Semmi, csak nem engedtem, hogy magára rántsa a könyveidet - akárhogy is próbálkozom, nem tudok csak a szemébe nézni. Senki sem törhet pálcát felettem emiatt, időtlen idők óta nem tartottam sem őt, sem más nőt a karjaimban, és nem tudom nem a lábát nézni, vagy elképzelni, mi lehet a fehér pamut alatt.
Bólint, és már ott sincs, látványosan vonul vissza, a fürdőszoba ajtaját pedig olyan hangosan csapja be, hogy még lent is hallani.
Sonia aktív segítségével öszepakolom a délután széthagyott játékokat, amíg én sikeresen bedobok egy plüsst a dobozába, addig ő három másik kacatot szór szét a nappaliban, végül valami csoda folytán sikerül bekönyörögnöm őt a járókába, hogy rendet tehessek, és amíg zuhanyzom, teljes csendben foglalja el magát a hálószobába átköltöztetett játékai közt. Vasalás közben szórakoztatni próbál, kifeszített tenyerével csapkodja a padlót, és azon nevet, hogy a nyálas ujjlenyomata ott marad a selyemfényű járólapon.
- Igazi kis művésznő vagy - mosolygok rá, a kikapcsolt vasalót biztonságos helyre teszem, és a még langyos inget magamra kapom.
Utólag elgondolkodom azon, vajon Eire milyen színű ruhát fog felvenni, de nem akarok amiatt is vitázni, hogy ilyenekkel nyaggatom, ezért inkább a lányomhoz illően öltözök fel. Mindketten sötétkékben vagyunk, hasonló színű nadrágot viselünk, és az egyencipőnket.
Alig vártam, hogy legyen saját gyerekem, hogy vele is hordhassak egyforma ruhákat, ne csak az unokaöcsémmel, aki mostanra már nem szívesen vesz fel olyat, mint én, mert épp daccol a világgal, és a saját útját akarja járni. De ettől függetlenül tudom, hogy baromira imádja a közös dolgainkat, csak épp abban a korban van, hogy minden ilyesmit letagadjon. Sonia viszont még nem ellenkezik, és jó érzés látni, hogy az én óriási lábaimon ugyan olyan fekete sportcipő van, mint amilyenben a lányom csepp kis talpa mozog indokolatlan ütemre, miközben a fenekén ülve néz fel rám az ágyról.
- Indulhatunk?
- Persze - a figyelmem teljes mértékben Sonianak szentelem, ezért már csak akkor látom meg Eiret, mikor háttal áll nekem, és a lépcső felé tipeg.
A mosolygó kislányt ölbe veszem, mélyen beszívom a babaillatát, majd miután megbizonyosodtam, hogy mindent kihúztam, lekapcsoltam és elpakoltam, én is elindulok a földszintre.
Már a folyosón érzem a parfümének illatát, lentről pedig felhallatszik a lépcsőfordulóba a cipőjének tompa kopogása.
Az előszobában megvárom, míg felvesz egy vékony blézert, csak akkor adom a kezébe Soniat, hogy felvehessek egy zakót. Zavarban vagyok, mert ő is sötétkékbe öltözött, ráadásul a ruha, amit felvett, különleges számomra. Még az eljegyzésünk után vettem neki, mert nem vittünk magunkkal semmilyen elegáns ruhát, és különben nem engedtek volna be minket abba az étterembe, ahová feltétlenül el akartam vinni őt egy romantikus vacsorára. Most már legalább elkönyvelhetem magamban, hogy még mindig fontos neki a házasságunk, és a közös életünk, különben egy semleges ruhát választott volna.
- Gyönyörű vagy ebben a ruhában - nagyot nyelek, annyira izgulok, hogy remegnek a lábaim, és borzasztó büszke vagyok, hogy ki mertem mondani, és egy félmosolyt kicsaltam a feleségemből.
- Köszönöm - beülteti Soniat a hátsó ülésre, és legnagyobb meglepetésemre nem marad mellette, hanem beül mellém.
- Izgulok - vallom be magamnak és neki egy azon pillanatban, és ha csak arra gondolok, milyen gyerekesen viselkedtem akkoriban, és mennyi rossz ért hirtelen, a kezeim is remegni kezdenek.
- Vezessek én? - aggodalommal teli, koromfeketére festett pillnatása segít legyőzni a félelmem, másodpercekig tartó, türelmes koncentrálással kiiktatom a félsz érzését magamból, csak hogy ne csalódjon bennem Eire.
- Ne, úgyis kényelmetlen lehet magassarkúban - látom, hogy az aggodalom továbbra sem hagyja nyugodni.- Nincs semmi baj, jól vagyok - beindítom az autót, lassan gurulni kezdek kifelé.
Kell néhány perc kocsikázás, hogy ismét begyűjtsem a rátermettségem, de a halkan duruzsoló rádió, és Sonia lábának kalimpálása különös idillt varázsolnak az autóba, Eire sem feszeng, oldara biccentett fejjel ül mellettem, az ablakon keresztül nézi a lassacskán lenyugvó külvárost. Ettől sokkal magabiztosabban, de továbbra is óvatosan vezetek.
- Soniat ma elvittem orvoshoz, mert lázas volt - félénken töri meg a csendet, én pedig azonnal rá figyelek.
- Nem is mondtad - rápillantok, amíg megállok a kereszteződésben. Türelmetlenül dobolok, alig várom, hogy az előttem haladó autó végre tényleg haladjon, és sikerüljön bevennie a kanyart, mielőtt megőszülök.- De minden rendben van? Délután semmi jele nem volt.
- Persze, azt mondta a doktornő, hogy nemsokára kibújhat az első foga, és egy-két hónap múlva beszélni is fog - nagyot sóhajt, mint akinek ez nehezére esik, de a Napnál is világosabb, hogy Eire örül a legjobban annak, hogy ismét van valami izgalom a mindennapos gyereknevelésben.
- Hú, ez - áttúrom a hajam, a gyomromban ezer pillangó csapdos a szárnyaival vadul, és azon kapom magam, hogy már most tudni akarom, milyen a beszédhangja Sonianak, mi lesz az első szava, mikor moshatom meg először a kis fogait, amik legalább akkora kincsek lesznek a szememben, mint minden, ami a lányomhoz hozzátartozik. Izgatottá és idegessé válok, a végére annyira beleélem magam, hogy lelki szemeim előtt megjelenik, ahogy Eire és én, kettesben ülünk a nappaliban, és Sonia bizonytalan léptekkel közeledik felénk, mosolya immáron tökéletes, fehér fogsora felfűzött gyöngysorként fénylik, és közben azt mondja, „anya” vagy  „apa”. - Ez jó hír, nem?
- De, az - mosolyog, és bár ez nem nekem szól, boldog vagyok.
Akkor lenne az igazi, ha ezt neki is elmondanám, hogy nem tartom házsártos feleségnek, és szerintem egyáltalán nem  „szirénázik”, sőt, tulajdonképpen meg sem tudom magyarázni, miért viselkedtem úgy, ahogy, talán ez lett a természetes reakcióm, ha megkérdőjelez valamiben.
Zayn lakásáig már nem beszélgetünk, teljes csendben ülünk, míg meg nem érkezünk, ott pedig könnyebb elkerülni a társalgást, Harry és Liam egyszerre ugranak az autóhoz, Soniat és a feleségem ölelgetik, Harry mozdulatait jobban megfigyelem, de aztán megérkezik Louis is, szorosan a mi autónk mellé áll. Csak azért, hogy bosszanthasson minket, felvág, hogy még mindig milyen jó színe van a nemrég végetért kiruccanása után, rövidujjú pólója alól kilónak a tetoválásai, amik csak azért izgalmasabbak a lányom számára, mert Harryét már legalább másfél perce figyeli, Liam pedig eltakarta egyenlőre. De tudom, hogy nem telik el újabb 5 perc, Zaynen is fel fogja fedezni a mindenféle mintákat, és akkor azt akarja majd megtapogatni, összenyálazni és megcsapkodni, hogy igazi-e.
Egy pillanatra megállok, nézem magam körül az embereket, mindenki mosolyog, örül a másiknak, vagy épp a lányomat babusgatja, és elönti a szívem egy régi jó érzés. Boldog vagyok, és teljes. Mert megint úgy viselkedünk, mint egy nagy család, és végre nem látszik, mennyire megvisel a házasságom alakulása, Eire szinte ragyog a fiúk körében, csak úgy, mint Sonia, és én mérhetetlenül büszke vagyok, hogy ha nem is tudják, de ez a két nő csak az enyém, és mindennél jobban szeretem őket, és ha nem is hiszi el Eire, én ma is, mint már oly sokszor, újra beleszerettem.
Csak kár, hogy ő már nem érzi ezt, és percek töredéke alatt elfog megint az az érzés, hogy mi lesz, ha egy nap arra megyek haza, hogy összepakolt és elköltözött!?