2018. március 31., szombat

Köszönöm!

Kedveseim!


Tudom, jó ideje nem jelentkeztem, csak csúszkáltam ide-oda a részekkel, de most egy nagyon fontos dolgot szeretnék írni Nektek.

Először is, köszönettel tartozom mindazoknak, akik olvassák/olvasták ezt a blogot. Hihetetlenül jó érzés volt kapni egy kicsit a szeretetből és a véleményekből. Nem biztos, hogy el tudom mondani, mennyire jó volt látni, ahogy reagáltok, és imádtam olvasni a tetszéseket-nemtetszéseket, a találgatásokat, óhajokat, sóhajokat. Ezt senki sem tudja már elvenni tőlem, szóval KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM.

Az első hivatalos blogbejegyzés, ami a ' 00. ' címet viseli, 2016.01.30-án került ki, ami hihetetlen, de több, mint 2 éve volt. Tudom, ott még azért volt némi kihagyás, de 2016.07.31-én hivatalosan is felkerült a prológus, a 0.rész, aztán hetente (a blog eddigi életének döntő többségében) egy újabb. Nem tudom elhinni, hogy ez már ilyen „régen” történt, és azóta minden a feje tetejére állt. Többször költöztem, elkezdtem az egyetemet, aminek már a felén hipp-hopp túl is estem, de a blog, és ti (akkor is, ha az utóbbi időben bújkáltok!) maradtatok. Hálás vagyok, a le nem írt gondolatokért is, pláne azokért, amit meg is osztottatok velem.

Szerintem nem árulok el nagy titkot ezek után, már csak az epilógus várat magára, viszont azt szeretném egy hosszabb, valóban mindent lezáró részként megírni. Addig is, jó pihenést kívánok mindenkinek, tanuljatok sokat (én is ezt teszem majd részben), és ha esetleg van bármilyen elképzelésetek, kérdésetek, azt továbbra is várom itt, vagy Ask.Fm-en.


♥️ 

xx Lu

2018. március 23., péntek

60. Fuss el véle

Niall


Fáradt vagyok.
Kimerültnek érzem magam, mintha minden éjszaka feleslegesen aludnék, ugyanis minden egyes nap megerőltető, több energiám veszi el, mint amennyit a pihenés ad. De megéri. Tudom, hogy egyszer csak eljön a napja annak, hogy befejezzük ezt, és akkor nem leszek zombi, élvezni fogom az életem, ami csak az enyém, és azoké, akiket jobban szeretek mindennél.
Az órámra nézek, még csak reggel fél hét van. A ház csendes, az ágy mellettem teljesen üres, és hideg. Nem foglalkozom azzal, menyire nehéz, kimászom az ágyból, hogy a még félig üres konyhában ücsörögjek még néhány percet, mielőtt elindul a nap.
Kávét és reggelit csinálok, bekapcsolom a tévét, hogy szóljon valami a háttérben. A híreket már egy óriási szendviccsel a tányéromon hallgatom meg, és döbbenten figyelem, mennyi szörnyű dolog történik a világban, amíg én kényelmesen elhelyezkedve a kanapén kezdem a napot.
Pontban nyolckor megszólal a csengő, majd' kiugrik a szívem, de amilyen gyorsan csak tudom, összeszedem magam, és rohanok a kaputelefonhoz. Nem gondolkodom, fölösleges, tudom, ki az és mit hozott, ráadásul az ablakból figyelve látom, ahogy a költöztető cég autója elfoglalja a kocsibejárót. Hosszan nyomom a gombot, amíg a kapu ki nem nyílik, hogy beállhassanak az udvarba.
Amikor meglátom a rengeteg dobozt, elfog a hányinger, és hogy még mindig mennyi munka van ezzel a hellyel. Hogy az emeleten még festék szag van, a fürdőszobában nincs meleg víz, mert valami megint nem jó, hogy az ablakok porosak és még mindig van olyan helyiség, ahol sem a padló nincs lerakva, sem a falak nincsenek lefestve. Végeláthatatlannak tűnik, és már csak alig pár hét maradt a turnéig. Ennél idegesebb talán még sosem voltam, de a legrosszabb talán nem is az, hogy egyedül kell megküzdenem mindezzel, hanem hogy nem tehetek ellene semmit, és csalódást fogok okozni magamnak és mindenkinek, akinek eddig azt mondogattam, mennyire kézben tartom a dolgokat.
Kimegyek az udvarra, hátha hasznossá tudom tenni magam, de még félúton sem járok, amikor a telefonom villogni és rezegni kezd.
Eire az, így inkább visszamegyek a házba, és kitámasztom a készüléket, hogy mindent jól lássak.
- Sziasztok - integetek a kamerába rögtön, és mosolyogva figyelem, ahogy a lányom gondosan maga felé fordítja az anyja telefonját.
- Te beszélsz apával, Kincsem? - Eire hangját csak a háttérből hallom. Jó kedve van, mint mindig, amikor felhív, de félek, hogy ha egyedül van, vagy nem beszélünk, akkor korántsem így érez.
- Igen - jelenti ki Sonia határozottan, és ellentmondást nem tűrve fordul felém, én pedig teljes mértékben neki szentelem a figyelmem. -Nézd papa, kiesett egy fogam - közelebb hajol és vicsorogni kezd. Valóban, az alsó fogsora hiányos lett, és egy jókora szünet van most ott, ahol eddig egy édes kis fogacska volt.
- És kaptál valamit a Fogtündértől? - a kérdésemre felkapja a mobilt, és szaladni kezd a szobájába.
Ott is mindenhol csomagok vannak, dobozok, de az ágya továbbra is tele van mindenféle játékkal, plüssállattal és egy kis dobozkával.
- Mama azt mondta, ezt ő küldte, mert nem sírtam amikor kiköptem - elsöpör egy tincset azzal a kezével, amiben a telefon is van, ezért egy rövid időre csak valami sötét, sistergő valamit látok. Addig is, amíg nem látom újra, hangosan nevetek azon, hogy ez a kislány tetőtől talpig hercegnős, pasztell ruhákban járkál, és úgy szokott köpködni, mint ahogy én sem tettem soha, és Louisnak hála naponta több órán keresztül képes rúgni a bőrt.
- Szívecske, lassabban - azt veszem észre, hogy olyan reflexeim lettek, mint az anyjának, és mióta megy, beszél, hadonászik, egyedül eszik és magának önti a tejet a reggeli müzlire, ez fontos, mindig ki kell hangsúlyozni, ha valakivel találkozunk, szóval amióta már ilyen nagy lány, állandóan a frász kerülget, hogy egyszer valamit magára borít, vagy elvágódik a padlón, amikor van valami olyan a kezében, amivel megsértheti magát. Arról pedig nem is akarok hallani, hogy biciklire ül, amíg nincs itt velem.
- Nézd - egy vacak műanyag gyűrűt mutogat, amiről nemrég Eire is beszámolt, hogy gyakorlatilag önmagát meghazudtolva vergődött érte Sonia az egyik üzlet játékosztályán. - És még ilyen is van rajta! - Lelkesen mutogatja továbbra is, hogy nemcsak hogy borzasztó sárga aranyra van festve, de még egy műanyag "gyémánt" is van rajta, ami világoskék. - Ilyen van a mesében is, és most már nekem is!
- Nagyon csinos, megmutatod hogy áll a kezeden? - lányos apaként mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, hogy valódi érdeklődést fogok mutatni az ilyen apróságok iránt, és valóban egyetlen másodpercre sem kell megjátszanom magam, mert egyszerűen minden érdekel, ami a lányommal kapcsolatos.
- Nem megy rá a duci ujjamra, csak erre - suttogni kezd, és a kisujjára felrángatva mutogatja a gyűrűt.
- Neked vannak a legszebb ujjacskáid Hercegnőm - suttogni kezdek én is, és együtt nevetünk.
Tiszta Horan. És nem csak azért, mert elfogult vagyok, hanem mert egyszerűen magamat látom benne. A grimaszaiban, a nevetésében, a folyton csillogó kéke szemében. Egyszerűen olyan, mint én vagyok és voltam kicsinek, csak lányban.
- Anyaaaa! - a kiabálásából ítélve Eire valószínűleg pont kényelembe helyezte magát, vagy majdnem lepihent. - Anya, nézd!
Visszaszalad a nappaliba, ahol Eire valóban a kanapén ülve hajtogatja a gyerekruhákat egy óriási, kék bőröndbe.
- Nyuszikám, add oda anyunak egy kicsit a telefont.
Meg sem kérdezi, miért, egyszerűen csak odanyújtja a telefont, és még hallom, hogy eltrappol a teraszajtóhoz, és elkiáltja magát, amint megpillantja a keresztszüleit.
- Fogalmam sincs, mitől ilyen, de esküszöm, nem adok neki se kávét, se fekete teát - az arca fáradt, nyúzott. Pont, mint az enyém. De mosolyog, és ez jól esik.
Látni rajta a távolság jeleit, pedig alig néhány hete jöttem az Államokba. A szemei alatt sötét karikák, a fehér rész majdhogynem rózsaszínnek tűnik innen, olyan sűrűn van a vörös erekkel teleszőve.
- Ma már magamtól keltem, most hozták a nappaliba való bútorokat.
- Reggeliztél? - még ilyen messziről is gondoskodó, minden idegszálával rám figyel. - Mindened van? Hol mosol?
- Kicsim, ne aggódj - igyekszem megnyugtatni őt, bár igaz, ami igaz, az elmúlt pár napban inkább vettem pár pólót, meg egy nadrágot is, de erről nem feltétlenül kell tudnia. - Minden a legnagyobb rendben, már csak ti hiányoztok. Na meg még vissza kell jönnie a szerelőknek a fürdőszoba miatt. És még a vendégszoba sincs kész, sem a hálószobánk, mert csak egy matrac van bent, de tényleg, minden rendben. Mire ideérsz, minden szuper lesz.
- Hidd el, egy cseppet sem izgatna, hogy a földön kell aludnom, ha végre nem egyedül kellene felkelnem - hátra fordul, és azt hiszi, nem látom, de megtörli a szemét.
- Ne sírj, hé- megpróbálom a lehetetlent, és azon töröm magam, hogy elterelődjön a figyelme a többórás időeltolódásról, a távolságról és arról, hogy mi már megint szörnyen mesze vagyunk a másiktól.
- Azt hittem, könnyebb lesz. Hogy csak pár nap, és olyan sok dolgom lesz, hogy nem lesz időm aggodalmaskodni, de Niall, ez borzalmas - a szomorkás aligha lenne elég, ha el akarnám mondani, mit látok rajta és mit érzek én.
- Most már sokkal kevesebb van hátra, mint amennyit kibírtunk. Mire észbe kapsz, már nem fogsz tudni levakarni - piszkosul hiányzik, minden egyes nap minden egyes percében. Szívem szerint én sem lennék itt, de akkor ki tudja, mi történne. Lehet, csak túlreagálom, de szentül hiszek abban, hogy amíg én itt vagyok, addig biztosan nem áll meg a munka, és végtére is, én vagyok a férfi, és a férfiak férfias dolgokat csinálnak, mint például kertépítés meg álmennyezet ragasztás. Mert most nem Niall Horan vagyok, a zenész, hanem Niall Horan, az apa, a férj, akinek gondoskodnia kell a család kényelméről és biztonságáról.
- Ha még egyszer valaha házat vennénk, az csak bútorozott lehet, ami azonnal költözhető, mert nem birok ki nélküled ilyen hosszú időt - a hajába túr, és amikor meglátom az első igazi, kövér könnycseppet a szeme sarkában, muszáj másra figyelnem, mert annak sosincs jó vége, ha elbőgjük magunkat. A válla mögött bekúszik a képbe Harry, aki a karjaiban tartja Soniát, mellette pedig szorosan Britanny követi. Azaz, Britanny és az óriásira nőtt hasa.
- Bonjour! - kicsit hangosabban beszélek, csak hogy biztosan meghalljanak.
- Ó, fogd be, Niall - Britanny meggyötört arccal ül le, és észre sem veszi, hogy a barátnője mellette szipog.
- Szevasz! - Harry is integet, és mintha csak ő tartaná egybe az előtte ülő lányt, ráteszi a kezét a vállára. - Mi a helyzet?
- Nem sok, még van min dolgozni, de Liam megígérte hogy beugrik segíteni holnap. Nem tudom, szerintem pályát tévesztettem - büszke vagyok egyébként mindarra, amit eddig megcsináltam vagy kitaláltam, ugyanis Eire egyetlen egy zugot sem látott még, csak a nappalinak azt a részét, ahol mindig fogadom a hívásait és mindig maradok, amíg beszélünk. - Veletek minden rendben?
- Még van pár nap, de én már alig tudok várni - izgatottan, csillogó szemekkel magyaráz.
- Persze, ő alig várja! Ő! - Britanny még mindig harsány, szókimondó, és ezek szerint a megszokottnál is feszültebb mostanában. - De ha egyszer bevonulok abba a kórházba, a barátod a közelembe nem jöhet. - Fáradtan pufog, és most pontosan olyan, mint amikor megismertem.
Imádni valóak, és talán azt sajnálom az egyik legjobban, hogy most nem lehetek otthon. Most, amikor a legjobb barátom apa lesz, a lányomnak kiesett az első foga, a feleségem pedig lassan végkimerülésében már a mobilját sem tudja pá percnél tovább tartani.
De mégis, most érzem igazán, hogy milyen szoros kötelék van köztünk. Nem csak mert együtt nőttünk fel, és ki tudja, milyen rég óta egymás életének szerves részei vagyunk, hanem mert még ilyenkor is képesek vagyunk időt szánni a másikra, és annyi időt töltünk együtt, amennyit csak lehet.
- Majd én tavol tartom tőled, ne félj! - tudom, hogy ha Harry nem lenne ott a folyosón, vagy a huszonöt méteres közelében, teljes lenne a káosz és a pánik, ugyanis ő az egyetlen élő ember ezen az egész világon, aki egy személyben megtestesíti Britanny minden gondját és boldogságát.
- Helyes - felmutatja a hüvelykujját, majd fészkelődni kezd.
- Hagylak titeket, majd beszélünk - érzem, hogy el kéne köszönnöm, mielőtt belebonyolódbánk egy olyan beszélgetésbe, amire most sajnos nincs időm, de Eire arca olyan meggyőző próbál lenni, hogy még maradjak, beszéljünk egy kicsit, hogy ez baromi nehéz.
- Mikor jössz haza? - kérdezi immar a feleségem, ölében a lányunkkal, aki döbbenten pislog hol rám, hol az anyjára.
- Jövőhéten szerdán, de vasárnap már jövök is vissza.
- Papa, tenyleg itthon leszel? - Sonia döbbent mosollyal kérdez, és boldogan tapsikolni kezd.
- Igen kiscicám, sietek majd haza hozzád.
- Jó, gyere. Ana béna mesét mond este - durcásan felhúzza az orrát, majd mint aki jól végezte dolgát, szeretetteljesen bebújik Eire karjai közé.
- Na szép - nevet fel Eire is, a többiekkel együtt.
- Anyu is szuper mesét mond, ebben biztos vagyok. - attól függetlenül, hogy ezt mondom, tudom, hogy én sokkal viccesebbet találok ki estéről estére, ráadásul hízelgő, hogy Sonia ebben engem jobbnak tart. Legalább ebben! - De ne haragudjatok, most mennem kell, mert rengeteg a dolog. Később beszélünk, vigyázzatok magatokra, sziasztok - integetek a kis társaságnak, majd kilépek az egészből.
Mire kiérek az udvarra, mindent kipakolnak a szállítók, és egy darab papírt lobogtatva sietnek felém.
- Itt van ezen, hogy mit hoztunk most. A kódok a csomagoláson is rajta vannak - lassan egy hónap telt el azóta, hogy először betolatott ide ez az autó, de még mindig nem hiszem el, hogy ilyen sok holmi befér egy családi házba.
- Rendben, köszönöm - még mindig nem jegyeztem meg a fickó nevét, de rendes, minden héten pontosan érkeznek, semmi sem sérült még meg, és mindig az van a kartonokban és a fóliák alatt, amiért fizettem és ami a szállítólevelen szerepel. - Egy kávét hozhatok esetleg? Most hogy már tudok csinálni.
Mindketten nevetünk, hiszen múlthét közepéig minden reggel a közeli Starbucksban reggeliztem és ott vettem meg egy napi kávéadagomat, amit itthon beraktam a hűtőbe, mert csak ennyire volt képes a konyhám. Volt a közepén egy hűtő, ami egy ideiglenesen bedugott hosszabbítóról ment.
- Kösz, nem, még jövünk egy kört, de rendes magától Mr Horan.
- Nos, rendben. Akkor majd délután megkérdezem újra.
- Viszlát - kezet fogunk, és a tőle kapott papírral a kezemben nézem, ahogy kifordulnak a ház elől, majd eltűnnek.
Izgatottan dörzsölöm a tenyerem, mert annak ellenére, hogy fáradt vagyok, minden nap lelkesen cipelem be a dobozokat és úgy bontogatom őket, mint egy gyerek, akinek születésnapja van. Pláne, ha a lányom szobájába kerül be valami.
Megígértem Eirenak, hogy minden tökéletes lesz, szép, biztonságos, és nem lesz túlcsicsázva. Én tartom a szavam, nekem nagyon is tetszik, és már csak néhány apró finomítás szükséges ahhoz, hogy teljes mértékben költözhető legyen. Nagyjából minden így áll, és minden egyes percben azt várom, mikor mehetek ki a családom elé a reptérre, mikor hozhatom őket végre ide, és mikor mondhatom, hogy itthon vannak.
Itthon.
Furcsa erre gondolni. Nem itt születtem, nem itt nőttem fel, nem itt lettem sikeres, nem itt lettem férj, apa, mégis most ide jövök haza. Volt már errefelé korábban egy lakás, amit béreltem, de az nem ugyanaz. Volt már ebben a városban lakásom, ami a saját tulajdonom volt, de akkor még csak golfütők és sör volt betárazva, hogy bármikor elmehessek egy napot kikapcsolódni, vagy áthívjam a barátaimat.
Ide viszont nem csak egy lakáskulcsom lesz, hanem az egész életem. A feleségem, a gyerekem, és talán egyszer mondhatom, hogy a gyerekeim. Ide jövök haza, erre a házra fogok gondolni, ha megkérdezik, mikor voltam otthon legutóbb. Itt fogok élni, valószínűleg jó sokáig, addig, amíg vissza nem vonulok a nyilvánosság elől, és akkor majd az unokáim felpakolnak valami turistaosztályra, és segítenek visszaköltözni Írországba.
De ez még messze van, előbb otthont kell építenem, hogy teljesen új, tiszta lappal indítsunk, és egy újabb, lehetőleg jobb életet kezdjünk.



Eire

Háton fekve, éberen számolom a perceket. Ugrásra készen állok, bármikor hív Harry, Britanny vagy Niall. Lassan mindenünket eladtam, összepakoltam, vagy elküldtem Los Angelesbe. Nincs munkám, eladtam az üzletrészem, és csak addig intézem Brits nevében a dolgokat, amíg meg nem születik a babája.
Természetesen fogalmam sincs, fiú lesz, vagy lány, mert azt egyikük sem árulja el - Harry állítólag nem is tudja, nehogy elkotyogja mindenkinek. De már várom őt. És akármikor erre gondolok, pityeregni kezdek. Nem azért mert fájna valami, vagy irigy lennék, hanem mert büszke vagyok. Méghozzá annyira, hogy legszívesebben minden szembejövő idegennek az utcán elújságolnám, hogy az én fantasztikus barátnőm végre anyuka lesz, és egészen biztos csodálatos szülője lesz annak a csöppségnek, aki bármelyik pillanatban megszülethet. És Harryre is. Hogy ott, és akkor, mikor újra megkértem Niall kezét végre hallgatott rám és nem engedte el maga mellett a lehetőséget. Büszke vagyok rá, amiért végre a sarkára állt, arra, hogy tökéletes apa akar lenni, és bár eddig is remek ember volt, nagyon szerettem és szeretem a mai napig is, még jobb akar lenni. Maximalista, hogy mindent megadhasson azoknak, akik számára tényleg fontosak. Ezért vagyok rá ilyen mérhetetlenül büszke. És Niallre is. A férjemre, aki másodszor is hangosan kimondta az igent, aki több, mint egy hónapja csak azon fáradozik, hogy új otthont teremtsen nekünk, titkolózik, épít, szerel és rendezget a mi kedvünkért, hogy nekünk csak az itteni személyes holmival kelljen foglalkoznunk, és azzal, hogy felszálljunk majd egyszer csak a repülőre. Szörnyen izgatott vagyok már, és el sem tudom mondani, mennyire várom már a pillanatot, hogy belépjek abba a házba. Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű és kifogástalan, mert ismerem már annyira Niallt, hogy tudjam, milyen az ízlése a házak terén, de leginkább azt szeretném, ha együtt teremthetnénk belőle otthont. Hogy talán egy nap legyen még egy gyerekünk, vagy egy kutyánk. Együtt főzzünk, élvezzük a napsütést, a meleget, hogy nem esik ennyit az eső, vagy elvigyük Soniát az óceán partjára sétálni, pálmafák alatt heverésszünk, és minden nap szeressük egymást. Mert én soha, de soha többé nem akarok úgy ébredni, mint egy komolyabb veszekedés után. Nem akarok karikás szemmel, bujkálva elindulni dolgozni, hogy ne kelljen Niall szemébe néznem azok után, amit előtte éjszaka egymás fejéhez vágtunk.
És persze magamra is büszke vagyok. Mert igenis megtettem minden tőlem telhetőt, hogy jóvá tegyem a korábbi bűneimet, hogy elfeledtessem a lányommal, hogy valaha is arra kellett ébrednie, hogy veszekszem az apjával, és remélem, valamilyen úton-módon ez törlődni fog az emlékei közül. 
Victoria szerint remekül csináltuk végig. Harcoltunk, és akartuk, hogy jobb legyen. Én ehhez a részéhez nem értek, de azt tudom, hogy ha meg is siratott minket, el is vette a kedvemet néha az egész élettől, azért rengeteget segített. Lehet, hogy nélküle is sikerült volna, de biztosan sokkal, de sokkal tovább szenvedtünk volna.
Volna, volna..utálom ezt a szót. Pedig megfogadtam, hogy soha többet nem lesz még egyszer olyan, hogy én megutálok egy szót. Úgy nem, mint amennyire egy időben az 'akkor'-t gyűlöltem. 
Akkor és volna.
Egy életre megszabadulok tőlük.
Felkapom a fejem, amint felvillan a telefonom képernyője. Harry az.
- Most? - szólok bele, és rögtön lerúgom magamról a takarót. 
- Nem tudtalak felhívni - szipog, és a hangja minden egyes kiejtett hang után elcsuklik. - Kisfiú.
Remeg kezem-lábam, a térdeim képtelenek megtartani a súlyomat. Lerogyok az ágyra, és én is sírni kezdek. 
- Jól vannak? - ez minden, amit tudok mondani.
- Igen, B még alszik, nemrég vitték fel az emeletre. Eire, olyan gyönyörű, és az én fiam - végképp eltörik a mécses, zokogok, és bólogatok.
- Igen, a tied. - Eszembe jut, hogy nem lenne rossz megszólalni, már ha tudok, mert a bólogatást se nem látja, se nem hallja. - Bemehetek?
- Persze, itt leszek egész éjjel - olyan elszánt, és aranyos, mint amilyen Niall is volt 4 éve. 
Egy óra múlva Soniával és egy táskával, amiben a lemaradt, de fontos holmik vannak, megérkezek. A folyosón Harry félig ül, félig fekszik, le-leragadnak a szemei, és párszor már lefejelhetett valamit, mert egy határozott piros folt van a homlokán. Amint észrevesz felpattan, és rohan felénk.
- Sziasztok - még mindig az az első, hogy Soniát az ölébe kapja. - Szia hercegnő, hát te ébren vagy?
- Mama azt mondta, hogy Britanny pocakjából kijött a kisbaba - édesen magyaráz, a csicsergő hangja visszhangzik az üres folyosókon. 
- Igen, ez így van - Harry a könnyeivel küzd, de persze emellett nevet. - És nagyon szép kisbaba lett. Megnézed velünk?
- De ugye ezután is szeretni fogtok engem? - kissé kétségbeesetten faggatja a keresztapját, csodálkozó, nagy tekintettel.
- Kicsim, megbeszéltük már, nem? - párszor végigsimítok a hátán, mert már néhányszor leültem Sonia mellé amíg rajzolt, vagy játszott valamivel, beszélgettem vele, mert rettenetesen megijedt, amikor megtudta, hogy a keresztszüleinek saját babája lesz, és félt, hogy őt innentől kezdve nem látja majd. 
- Jó, de Harrytől kell hallanom - felhúzott orral szól vissza, és lesöpri a kezem a válláról. 
- Ez csak természetes. Te a mi kis Hercegnőnk vagy, és leszel mindig is. Nagyon fogunk szeretni Britannyvel amíg csak élünk. Csak most már lesz egy sírós kisfiú is velünk, aki egy nap ugyan úgy imádni fog téged, ahogy mi.
- Jó, mert akkor én is szeretni fogom őt - megrántja a vállát, és Harry nyakába borul.
Gyorsan, amíg nem figyelnek rám, írok egy gyors üzenetet Niallnak, hogy bejöttünk a kórházba, ha gondolja, nyugodtan hívjon fel, ébren vagyok. Aztán mire végzek, már indulunk is, hogy megnézzük a kis örököst.
- És hogy hívják? - érdeklődök, mert már most minden porcikámmal imádom, pedig még nem láttam, és annyira sokáig titkolták előlem a nemét, hogy mindent tudni akarok róla.
- Jonathan Lester Styles - kihúzza magát, úgy mutat a csendben alvó csöppségre Britanny ágya mellett. 
Mindketten félrebiccent fejjel alszanak, a barátnőm és a kisfia, az én szívem pedig hatalmasakat dobban, mert sokkal szebbnek látom őket másoknál, és ahogy átpillantok a mellettem álló barátomra, tudom, hogy ő is pontosan erre gondol.
- Azért, az élet mégiscsak szép, nem? - még egy kicsit szipog, de nem sír.
Én viszont igen. 
Bólintok.
- Jaj már, még nem mondjuk ki - szabad kezével a hátamat dörzsölgeti, próbál megnyugtatni.
- Mit? - értetlenkedek egy sort, mert tényleg nem tudom, miről beszél.
- Tudod, a történet végén. Még nem mondjuk, hogy itt a vége, fuss el véle. Ez egy ilyen rész, de valamiért azt érzem, hogy még csak most kezdődik a java.
- Az biztos - nekidőlök a vállának, megnézem, mit válaszolt Niall, aztán a figyelmem újra a barátaimnak szentelem.
Most itt jó. Bár Niall piszkosul hiányzik, és furcsa, hogy ilyen csend van, mert Louis még nem ért ide, Liam a férjemmel van, Zayn holnap érkezik, de mi itt vagyunk, és örülök, hogy erről nem maradtam le.
- De. Tényleg szép az élet - válaszolok kissé megkésve, aztán csendben maradunk.
Egy szó nélkül állunk, a folyosóról figyelünk. Harry karjaiban Sonia lassacskán visszaalszik, mi pedig hang nélkül figyeljük minden mozdulatát Brittsnek.

2018. március 14., szerda

59. Mind megtettük

Sziasztok!

Nem,én sem így terveztem, de sajnos  az egyetem minden nap áthúzza a terveimet, amitől már égnek áll a hajam, és akárhányszor arra gondolok, hogy milyen sok van még hátra, legszívesebben elsírnám magam. 
Ne haragudjatok, nem akartam egy rövid, semmiről nem szóló részt feltenni, viszont mire elértem ezt a hosszúságot/tartalmat, addig igencsak sok idő - közel 2 hét - telt el. Viszont a jó hír az, hogy már csak legfeljebb kétszer fogok bocsánatot kérni a késedelmekért.


xx Lu



Eire

Fal fehér vagyok, és úgy szorítom szegény Britanny kezét, hogy úgy érzem, kis híján el is töröm néhány ujját.
- Hol vannak? - súgom oda, és közben odaintek a terem túl felén ácsorgó ismerősöknek, köztük néhány olyannak is, akiket ha agyon vernek se tudnék pontosan megnevezni. A lényeg, hogy ismerik, szeretik Niallt, és őt jöttek felköszönteni.
- Perceken belül ideérnek, ne aggódj - egy újabb poharat nyom a kezembe, egyúttal pedig leteszi az üreset a többi mellé a könyöklőre. - Igyunk még egy pezsgőt, és kezdj csak el bemutatni mindeninek. Kell egy pasi.
- Brits! - felháborodva kapom fel a fejem. - És Harry?
- Na ne, ezt most ne- belekortyol az italába, és még kettőt elvesz.
- Mi történt, amíg Soniara vigyáztatok?
- Semmi.
- Valaminek kellett történnie, különben nem lennél ilyen - méregetem, hátha elárul valamit a testtartása, az arca, vagy az, ahogy idegesen toporog a felhőkarcoló szandáljában.
- Szerintem Louis téged keres - bök a fejével elénk, és valóban ott áll Lou néhány méterre, és int a kezével, hogy menjek.
- Erre még visszatérünk- figyelmeztetem, és a teli poharam letéve elindulok a terem közepe felé.
- Alig várom - forgatja a szemét, és olyan cinikusan horkant fel, mint talán még soha életében. Pedig mestere a technikának.
Legyintek, és úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna, inkább Louis felé sietek, hátha tud valamit a fiúkról.
- Most állt ide a kocsi - a hangja olyan lelkes és buzgó, hogy nekem is azonnal elpárolog az idegességem, helyette pedig alig várom, hogy ismét láthassam a férjem bicegni.
- Végre! Már azt hittem eltévedtek, vagy történt valami. Megyek, köszönök nekik - amint újra megtennék egy lépést, Louis megfogja a karom, és finoman visszaránt.
- Nehogy kimenj! Itt bent kell lenned. Elvégre te "csajos programon vagy Gigivel" - eszembe jut a fedősztori, és emiatt megcsappant lelkesedéssel, de továbbra is boldogan, izgatottan várok tovább. Kisvártatva megérkezik Gigi is mellém, hogy minket vegyen észre a lehető legkésőbb a hamarosan betoppanó Niall.
- Itt van a torta, majd behozzák, amikor szólunk - látom rajta, hogy élvezi ezt az egészet, de már nincs időm válaszolni, mert megérkezik Liam, tartja az ajtót Niallnek, aki rutinos, ám megfontolt mozdulatokkal szökdécsel be.
- Mi a f...Liam, arról volt szó, hogy csak páran leszünk - a döbbenet után széles mosollyal az arcán ácsorog, amikor mindenki tapsolni kezd, Harry és Zayn pedig megérkezik egy hatalmas tortával.
- Boldog születésnapot, Nialler - finomat hátba veregeti Liam, én pedig alig bírom kivárni, hogy odafuthassak hozzá, megölelhessem és össze-vissza puszilhassam az arcát.
Tesznek pár lépést a tömeg felé, a rég nem látott barátok, ismerősök gyűrűjében áll Niall, döbbenten mosolyog, kezet fog és puszikat osztogat.
Victoria jól mondta. És Erin is. Mindenki. Én soha nem fogom tudni nem imádni ezt az embert. Történhet bármi, a végén úgy is ott kötök ki, hogy egy barom vagyok, és ő is, de egymáséi, és ezen semmi és senki nem tud változtatni. És remélhetőleg nem is akar.
Minden másodperc legalább egy órának tűnik, és amikor eljön a megfelelő alkalom, óvatosan Niall mellé sétálok, és megfogom a kezét.
- Boldog születésnapot, Szerelmem - a fejem ráhajtom a vállára, és együtt nézzük, ahogy a miniatűr tűzijáték leég a torta tetején.
- Köszönöm - homlokon csókol, és kézen fogva állunk egymás mellett, én rá, ő pedig a mankóira támaszkodva.
Fogalmam sincs, melyikünk kezd el előbb pityeregni, de mire végig énekli a kis tömeg körülöttünk a Happy Birthday-t, és elfújja a gyertyákat, már mindketten hüppögünk. El sem tudom képzelni, hogy mi lenne, ha ennél jobban szeretném, ha ennél is jobban nyomná a mellkasom az a boldogság, amit most érzek, és ha nem lennék meghatódva, eszembe jutna minden egyes szó, amit valaha könyvben olvastam, akkor sem lenne elegendő a szókincsem, hogy elmondhassam, mit jelent nekem ez az ember. Viszont ez láthatóan nem zavarja Niallt, megelégszik azzal, hogy itt vagyok vele, fogom a kezét, és minden mozdulatát figyelem, miközben egyesével fogadja a gratulációkat. De egy pillanatra sem felejtem el, hogy néhány méterre tőlünk, Gigi táskájában lapul az egyik ajándéka, sőt, egyre inkább izgulok, ennek ellenére tartom magam a végső döntésemhez, hogy majd akkor kapja meg, amikor kettesben maradunk, mert sokkal több ismeretlen van itt számomra, mint terveztem, és mégiscsak egy méregdrága ruhában vagyok, amiben bár tökéletesen kapok levegőt, és mozogni is tudok, eléggé megterhelőnek tartom benne az ácsorgást és azt, hogy néha Sonia megunja a keresztszüleit és az apját, és átkönyörgi magát az én karjaimba, amikor épp nem a padlón kezd önfeledten száguldozni négy kerék meghajtásban. Szóval az ajándék várat magára, legalábbis az enyém, viszont a többiek szép sorban adják át neki.
Lazul az embergyűrű körülöttünk, szétszélednek a vendégek, Niall pedig hatalmas vigyorral az arcán bontja ki a fiúk további ajándékai.
- Ne csináljátok már, Liamnek már sikerült megríkatnia, muszáj ezt nyilvánosság előtt folytatni, - nevetve csuklik, és szorongat egy borítékot.
- Sosem leszel igazi férfi, bakker - böki meg kicsit Harry, ezzel is arra buzdítva a férjem, hogy kezdje már el kibontani a meglepetésüket.
- De ugye nem játékpénz? - áll meg hirtelen egy pillanatra. - Mert az már kezd rettentő unalmassá válni.
- Ha nem pofáznál ennyit, már tudnád, hogy nem az -szól közbe Louis is, aki Zayn mellett állva irtó édesen izgul, hogy mit fog szólni hozzá Niall.
Én is csak annyit tudok, hogy valami olyan, amire valószínűleg mindig is vágyott, de mégsem vette meg magának, mert mindig talált valami kifogást. Gondolom az is erősen közrejátszott, hogy egy ideje már mellette vagyok, és az elmúlt két évben elég sokat kellett a gyerekvállalás miatt félnünk, küzdenünk és izgulnunk.
Végre valahára kihúzza a félbe hajtott lapot és egy köteg kártyát. Engem elkap a nevetés, és szégyen, nem szégyen, belekuncogok Niall ingébe, mert baromira aranyos mind a csomagolás, mind a körítés. A kék-ezüst szélű lapocskák pedig a régi autós kártyákra emlékeztetnek, csakhogy ezeken itt NFL játékosok vannak.
- Nem, ez nem lehet igaz- hebeg Niall megilletődve. -Ez a teljes gyűjtemény, srácok, ez lehetetlen!
- Nem az! - Mosolyog Zayn, és kihúzza magát, ahogy a többiek is.
- És ez még nem minden, olvasd el ami a papíron van! - Szól közbe Liam is, aki már türelmetlenül hintázik előre-hátra.
Niall pedig olvasni kezd. Elmélyülten, tágra nyílt szemmel, először meglepetten, a végén pedig ismét  a könnyeivel küzdve.
Ugyanis a barátai, ez a négy fantasztikus ember, kiegészülve Gigivel, megvették neki a következő szezonra a bérletet, így ha akarja, minden egyes meccsen ott lehet.
- Isten éltessen Neil - Harry olyan büszke magukra, hogy már-már ijesztően széles vigyor ül ki az arcára. Niall pedig felhagy a macsóskodásával, megszorítja a kezem, és csak annyit mond: - Látni fogom mindet!
Ettől én is meghatódom, és a kezét szorongatva örülök vele együtt.
- Boldog szülinapot, még egyszer - Gigi is odacsapódik hozzánk egy puszira meg egy ölelésre. - Na de most már irány a torta, annyira kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz szólni!
A férjemnek nem igazán kell ennél több, kisfiús lelkesedéssel biceg oda az állványhoz, megragadja a kést és gondolkodás nélkül beledöfi. Igaz, csak az elején lelkes, aztán többen segítenek neki, a végén meg már teljesen önkiszolgálóvá válik a dolog, és a gyönyörű műalkotásból nem marad más, csak egy kis cukormáz meg krémmel összetapadt piskótamorzsa.



Niall

Mindenem remeg, rettenetesen izgatott vagyok. Nem csak azért, mert temérdek rég nem látott ismerőssel találkozhatok most, hanem mert a fejem búbjától egészen a lábujjaimig tele vagyok boldogsággal, hálával és szerelemmel. Megfeledkezem arról az apróságról is, hogy most még rettenetesen fárasztó a járkálás, bármennyire is élvezem, hogy nem vagyok ágyhoz kötve, azért érződik a hatása a jó néhány napos pihenésnek, és pár óra után muszáj leülnöm, és úgy beszélgetnem.
Inni nem nagyon iszom, egyrészt, hogy lefekvés előtt be tudjam venni a fájdalomcsillapítóimat, másrészt annyi mindenkivel futok össze, hogy szinte be nem áll a szám, és minden, amire vágyom most is, az csak egy pohár víz.
- Tessék - Eire lehuppan mellém az egyik székre, és amíg én a poharat szorongatom, addig átveszi az ölébe a lányunkat. - Jól érzed magad?
- Igen, köszönöm - mosolygok és közelebb hajolok egy apró csókért.
- Ne nekem köszönd, a többieknek, engem csak irányítottak mindenfelé - rég nem láttam őt ennyire felszabadultnak és boldognak. Talán ez a pici kis pezsgő, vagy a hangulat teszi, de ahhoz képest, amilyen fél éve volt, szinte ragyog. Állandóan mosolyog, az arca sem olyan sápadt, és a szemei folyton csillognak. Nem tűnik fáradtnak, holott tudom nagyon jól, mennyire meg tudja viselni az embert egy bő fél napos utazás, pláne ha van egy gyereke, vagy rengeteg táskára és még több barátra kell odafigyelni. Eire ráadásul még az a tipikusan túlaggódó típus is, ezért gondolom miután megérkeztek még órákig képtelen volt elaludni, csak hogy megbizonyosodjon arról, minden és mindenki a legnagyobb rendben van, épségben megérkezett, nem hagytak semmit el a gépen vagy a taxiban, és ha még ettől sem dőlt volna ki, akkor szinte száz százalék, hogy még beszélgetett vele Louis vagy Liam.
- Gyönyörű vagy - megfogom a kezét, és annak ellenére, hogy lesüti a szemeit csak őt nézem. A halvány pírt az arcán, az előre bukó tincseit, a jőt, aki még mindig kitart mellettem, még mindig itt van velem, szeret, elfogad és támogat. Soha ennyire még nem szerettem még őt, mint most, ebben a pillanatban.
- Varj meg itt, mindjárt jövök - elnézést kérve kihúzza kezet az ujjaim közül, és Soniát tartva elsétál a tömeg irányába.
Megkocogtatja Gigi vállát, aki bőszen bólogatni kezd, majd egy gyors cserét követően a lányunk Gigiékhez, egy apró kis zöld csomag pedig Eirehez kerül. Idegesen igazgatja a ruháját. Óráknak tűnik, mire visszaér ide, de szerintem ő is legalább ennyinek érzi.
- Nem tudom, mikor lenne a legmegfelelőbb ezt odaadni, és lehet, hogy most teljesen hülyét csinálok magamból, de tudom, hogy te ezért nem fogsz neheztelni. Legalábbis baromira remélem, mert jobban izgulok, mint az esküvőnk napján, Niall.
- Ne viccelj, annál bizarabb érzésed sosem lehet, mint nekem, mielőtt megkértem a kezed - harsányan felnevetek, mert eszembe jut milyen bénának és idétlenek éreztem a helyzetet.
Letérdelni elé, érthetően beszélni, miközben égeti a térdem a forró homok és a szemembe tűz a nap. Semmit sem láttam, csak a sziluettjét, ahogy leomlik elém, a nyakamba ugrik és vagy háromezerszer kimondja, 'igen', miközben mindketten fulladozunk a könnyektől.
- Azt majd meglájuk - megköszörüli a torkát, izgatottan visszapillant újdonsült barátnője felé.
Lekapcsolódik jónéhány lámpa, sejtelmes kékség terül szét mindenhol, amint egy óriási kivetítőn megjelenik egy kép. Róla, és rólam. Ő hófehérben, én szmokingban, a fehér rózsával a zakóm elején. Pontosan az után, hogy kimondtuk az igeneket, megcsókoltam, és hivatalosan is Mrs Eire Reed Horan lett.
- Szivem? - visszanézek rá, de ő már nem a szeken ül.
- Ne haragudj, nem tudok letérdelni ebben a szörnyen szoros ruhában. Niall James Horan, megtisztelnél azzal, hogy újra megesküdsz velem!? - a végére elbőgi magát, és rebegő pillákkal, tágra nyílt szemekkel néz rám.
Azt hiszem, ennél szebb születésnapom sosem lesz.
- Megtisztelnél - felküzdöm magam a székből, és a remegő vállakat körbefonom a karjaimmal és még vagy tízszer kimondom, miközben apró puszikat hagyok az arca mindkét oldalán, a szája sarkában, végül a tenyerében. - Akár most is.
- Szeretlek - fuldokolva omlik a karjaimba, és csak ekkor tűnik fel, hogy mindenki tapsol. Néhányan sikítanak, és örömükben élesen fütyülnek.



Britanny

Amellett, hogy tökéletesen tisztában vagyok a pozíciómmal és csúnya szóval élve a "helyemmel" a társaságban, kicsit rosszul esik, hogy már hosszú percek óta parkolópályán vagyok. Sorra kapom a pezsgőt, és hiába van nagyjából másfél deci csupán kiöntve, azért a nyolcadik után erősen megcsapva érzem magam, és kénytelen vagyok kimenni a levegőre. Unottan elsétálok a terasz szélére, és leülök az extra szűk és rövid ruhám ellenére a lépcsőre. Lerúgom a cipőm, és a két poharam összekoccintva kívánok magamnak minden jót, majd egy-egy kortyocskát kiiszok mindegyikből.
Az arcomnak csapódó langyos levegő jól esik, habár most baromira vágyom a hideg Londonba, ahol sokkal jobban érzem magam. Elég volt nekem másfél nap Los Angeles, nem hiányzik többet a napsütés, a meleg és a szabadság. Ráadásul kicsit megégtem napközben, és érzem, ahogy egyre inkább húzódni kezd a vállamon és az orrom környékén a bőröm - remek.
- Azt hittem Soniaval vagy - hirtelen összerezzenek Harry hangjától, és automatikusan megpróbálom elrejteni legalább az egyik poharamat, hogy ne tűnjek egy lecsúszott alkoholistának. Bár, nem mintha szégyellnem kéne, hiszen nincs, aki megállíthatna, még akkor sem, ha fel akarnék szállni a transzszibériai vodka járatra.
- Nem, ő most bent van Eire körül, az előbb még sétálgatni próbáltak - Istenemre esküszöm, hogy nem akarok egy érdektelen bunkó lenni, de amint kedvesen viselkednék, megint beszuszakolna a barát zónába, amiből már roppantul elegem van. 
- Mi baj?
- Elfáradtam - közlöm csak annyira semlegesen, amennyire a helyzet engedi.
- Nem hangzik valami őszintének - az oldalával kicsit meglök, és addig birizgál, amíg el nem kezdek vigyorogni, mint a vadalma. - Na, ez már jobb.
- Mi? - oldalra kapom a fejem, és csak őt látom. Nem tudom, hogy a pezsgő, vagy a meleg teszi, de az egész látóköröm beszűkül, és csak az ő arcát látom.
- Ez - emeli fel a kezét és az arcom előtt mutatja a mosolyom vonalát. - Ez a Britanny, aki mosolyog, meg minden.
- Ha állandóan ezt csinálnám, bolondnak néznének. Ja, meg elfáradnék - megfeledkezve a nem létező szégyenérzetemről, mégiscsak visszaveszem a másik pezsgős poharam, és abból is kiiszom a maradékot. -Egészségünkre!
- Remélem ezt nem fogja eltanulni tőled a keresztlányunk - rosszallóan csóválja a fejét, és közben megpróbál teljesen komoly arcot vágni. Helyes kölyök, kár, hogy átlátok rajta.
- Majd ezt akkor mondd, ha te is józan leszel - félrebillentem a fejem, mert egyrészt már nehezemre esik tartani, másrészt tényleg elragadó a botladozó nyelvű fiú itt mellettem.
- Én akkor sem néznélek bolondnak - elkomolyodik, de azért ott marad egy kis darab a jókedvéből a szája sarkában.
Én pedig, mi tagadás, megnémulok.
Sokszor lepörög előttem néhány dolog az életemből. Leginkább az a pár srác, aki korábban nagyon megszerettette magát velem, aztán mégis csak valami elromlott, és inkább hagytuk az egészet a francba. Az első barátom, aki alig merte megfogni a kezem, amikor apukám a közelben volt. Vagy a második, közvetlenül gimi után, aki engedélyt kért ahhoz, hogy elvihessen kocsikázni. Nem mondom, elég rendesen betéptünk a Liffey partján, de hát akkor is édes volt, ahogy megkérdezte anyáékat, hogy elmehetek-e vele egy kis időre. Aztán az egyetem alatt Jeremy, aki csak egy rövid ideig volt az életem része, mert vissza kellett mennie Amerikába a szemeszter végén. Ő még virágot is hozott nekem és anyának, egyfajta hivatalos búcsú ajándékként. A személyesen nekem szántról pedig ne is beszéljünk — főleg mert nem emlékszem sokra belőle, mert akkor is rettenetesen berúgtam, elszívtunk rá egy füves cigit, és igazi ágykeret szaggató éjszaka helyett felváltva okádtunk a kolesz férfi mosdójában. És most itt van Harry, a legjobb barátnőm legjobb barátja, az én drága keresztlányom keresztapja, aki az évek alatt sunyi módon beleivódott az életembe. Ő mindegyiken túltesz, még ha csak nem is volt köztünk semmi.
- Mire gondolsz? - kizökkent a gondolatmenetemből, és újra a teraszon találom magam.
- Nem akarod tudni - elnevetem magam, mert rettenetes ember vagyok, nem is értem, hogy voltak képesek a barátaim rám hagyni egy élő, igazi gyereket, arról nem is beszélve, hogy ha Harry egyszer megtudná, miket műveltem az elmúlt tizenöt évben, soha még csak meg se piszkálna bottal.
- De, szeretném - közelebb húzódik, és leveszi a zakóját. - Nem fázol?
- Rám ne terítsd, az Isten áldjon meg, mert tuti meg fogok főni! Van vagy harminc fok.
- Igaz. Szóval?
Bátorság, Britanny, bátorság!
- Csak eszembe jutott pár régi emlék, még suliból.
Látom, hogy nem érti az összefüggést.
- Mindegy, nem lényeg, sokat ittam, és ilyenkor eszembe jut, akkoriban mennyit ittam és mi mindent csináltam.
- Képzelem - elneveti magát - Tutira te voltál a csaj, aki halál lazán kerítést mászott részegen meg ruhában ugrott fejest a tóban meg ilyenek.
- Valami olyasmi - igyekszem egy diszkrét mosolyra korlátozni a reakciómat.
- Mesélj róla - elveszi azt a poharam, amiben több pezsgő van.
- Miről? - hatra fordulok egy pillanatra, hátha lemaradunk valami fontos dologról, de nem látok mást, csak Niallt, aki mutogat az egyik pincérnek felénk, aki kisvártatva elindul felénk egy teli pezsgős üveggel és két szelet tortával.
- Az egyetemről. A suliról, tanulásról. Nekem ez kimaradt - észre veszi ő is, hogy mi történik, és széles vigyorral az arcán pattan fel, elveszi az üveget és a tányérokat, majd miután megköszöni, visszafordul felém. - Várj, állj fel, legalább ne a földön ülj - lepakol a kezéből, és gyorsan leveszi a zakóját, hogy arra üljek le.
- Harry, a kocsim sem ér annyit, mint az a gönc, ne viccelj! - hüledezek, mert szinte biztos vagyok, hogy egy vagyon volt.
- Majd elviszem kitisztíttatni. Nem ér annyit, hogy felfázz vagy ilyenek. Na, gyerünk - elkapja a karom, és felhúz magához.
Igyekszem rángatni a ruhám, hogy ne ugorjon fel a nyakamig, de még így is túl rövid, és a keze miatt nem tudom rendesen helyre rakni.
- Megtennéd, hogy - kiszabadítom magam az öleléséből, mielőtt még feltárul előtte a fehérneműm is. - Kösz. Rövid ez a szar.
Kicsit zavarba jön, én meg kihasználom az alkalmat, hátrébb lépek, megigazítom a ruhám, majd rácsapok a pezsgőre.
- Szóval, hol is tartottunk? - megköszörüli a torkát. - Ja igen, egyetem. Nos?
- Mit szeretnél hallani? Hogy milyen sok lehetőség van tanulásra, utazni, és milyen jók az egyetemi bulik? Sajnálom, de nem sok ilyen sztorim van. Általában késő éjjelig fent voltunk, Eire és én, a kolesz mindig koszos volt, hetente jó, ha kétszer takarítottuk, olcsó zacskós levesen meg pizzán éltünk, és csak a vizsgáink után szórakoztunk. Akkor mondjuk nagyjából ájulásig ittam magam, hamar kidőltem, de ha volt barátom, akkor sokszor csak a készülődésig jutottunk, aztán elaludtunk a kanapén.
-  Megnéznélek olyan állapotban - kiveszi a kezemből az üveget és leül. Int, hogy én se ácsorogjak, és őszintén szólva, nem esik nehezemre engedelmeskedni, kert baromira fájtak a lábaim ebben a cipőben, és hiába vettem le, még mindig sajog.
- Nem volt szép látvány. Nem vagyok rá büszke. Sem arra, hogy folyton, amint volt egy nap pihenőm, rögtön beszerveztem magamnak valakit cigizni. - Jelentőségteljesen nézek rá, és rögtön meg is érti.
- Egyszer vagy fiatal, ha mar nem csinálod, szerintem nem baj.
- Harry, ha akarnám se tenném meg. Jó példát kell mutatnom Sonianak, nem emlékezhet rám úgy, hogy én vagyok a balhés keresztanyja, aki folyton bajba kerül. Felelősségteljesen kell viselkedni. Meg amúgy is kinőttem ebből a gyerekes lázadásból.
- Már most érettebb vagy nálam - leszedi a vállamra tapadt hajszálam, és ettől baromira furán érzem magam. Egyébként is fura, hogy erről beszélgetünk.
- Dehogy - legyintek. - Csak muszáj összekaparni magam, ha nem akarok örökre azon a szinten maradni.
Pár másodpercig egyikünk sem szólal meg. Ez pedig még annál is furább, mint hogy lényegét vesztett dolgokról mesélek neki.
- Miért, te hogy lázadtál? Gondolom akkoriban az egész világ a játszótered volt.
- Valami olyasmi. De a legtöbb energiám lekötötték a koncertek meg a zenélés, szóval legfeljebb egyszer-kétszer jobban elengedtem magam, de ennyi. Tudod, irigykedem amiatt, hogy ennyire átlagos és normális tinikorod volt.
- Cserélhetünk, én barmikor elutazom a világ legtávolabbi pontjára.
- Vagy jöhetsz inkább velem, mert én legfeljebb csődbe vinném a céget - harsányan felnevet.
- Inkább adj a tortából. Kell valami, ami felszívja ezt a mérhetetlen mennyiségű alkoholt - kezdek unni a beszélgetést, pláne, hogy semmi más nem történt, csak felfedtem a szánalmas múltam egy-egy darabkáját, Harry pedig kellemetlen helyzetbe próbál hozni.
- Komolyan, Britanny, néha baromi unalmas egyedül. Néha eljöhetnél velem ide-oda, és ha nem megyünk túl messzire, Sonia is jöhetne velünk.
- Az nagyon furán venné ki magát - megrántom a vállam- De persze jó lenne.
- Akkor? - felvont szemöldökkel, okos, érdeklődő tekintettel néz rám, én meg csoda, hogy nem olvadok pocsolyává tőle.
- Harry, ez nem így megy. Te is dolgozni mész, nekem is van munkám, meg amúgy is.
- Amúgy is, mi? Milyen érvet tudnál felhozni, ami miatt nem jó ötlet? Nem vagyunk barátok, vagy mi? Nem bírsz ki velem egy pár napot? Nem akarsz megnézni pá király helyet Európában?
- Félreérted! - tapintatosan félbeszakítom, mielőtt még tényleg azt hinné, utalom őt.- De nem lenne furcsa, hogy pont én megyek veled? Amúgy is, nem vehetek ki állandóan szabadságot, csak ha útközben folyton dolgozom, repülőn, autóban, mindenhol. Meg amúgy is, a barátnőd kellene vinned. - Az utolsó mondatot csak úgy bemondom, nem gondolkodom rajta sokat, egyszerűen tudni akarom, hogy reagál rá.
- Ahj, B - beletúr a hajába, és feltápászkodik. Egy pillanatra megriadok, félek, hogy itt fog hagyni, ezért úgy teszek, mintha valami nagyon fontos dolgot szeretnék kideríteni a bent történtekkel kapcsolatban, felpattanok a lépcsőről és leskelődni kezdek. - Tudod, baromi idegesítő, hogy hiába vagy okos, most is szörnyen kretén vagy.
- Tessék? - most rajtam a sor, hogy kikerekedett szemekkel nézzek rá.
Sóhajtozik, ismét beletúr a hajába, és ha dohányozna, most esküdni mernék arra, hogy sorra szívná a szálakat.
Egy pillanatra megtorpan, a földet bámulja és a cipőimet, amiket hagytam eldőlni.
- Nehéz a felfogásod.
- Talán ha érthetően elmondanád, mire gondolsz, akkor nem lenne olyan nehéz a felfogásom - talán az alkohol teszi, vagy az, hogy sérteget, de érzem, ahogy erőteljesebben kezd verni a szívem, és a vér csak úgy pumpálódik bennem, majd szétrobban az artériám.
- Érthetően? Jó, legyen. - Kicsit ő is feszültebbé válik, egyetlen lépéssel előttem terem, megragadja a derekamat és a következő, amit felfogok, hogy az ajkait az enyémre tapasztja.
Elolvadok.
A lábaim megrogynak, mintha valaki direkt rángatná alattam a talajt. Mindkét karom a nyaka köré fonom, hagyom, hogy megcsókoljon, és a gyenge végtagjaim még inkább magához húzza.
Harry nem csak érettebb, de gyengédebb és magabiztosabb is, mint bárki, akivel eddig összegabalyodtam, és még akkor sem gondoltam volna, hogy valaha megtörténik ez velünk, amikor összetörtem a kocsimat, és addig szerencsétlenkedtem, amíg el nem aludtam mellette a vendégszobában, összekuporodva. Valószínűleg ez életem egyik legmeghatározóbb, legvalószínűtlenebb, de a maga módján a legboldogabb napja is.
Hangos kiabálásra figyelek fel, óvatosan eltolom magam tőle, és bár mindketten kapkodjuk a levegőt, tudjuk, hogy minek a hangja ez.
- Megtette - suttogom magam elé.
- Mind megtettük - válaszol, és megfogja a kezem.
Azt hiszem, ez mindannyiunk legőrületesebb napja. Az új kedvenc napom.



2018. február 21., szerda

58. Boldog Születésnapot!

Sziasztok!

Elég rég írtam ide nektek bármit is, és még a részekkel is csúszkáltam, ezért szeretnék újra, meg újra bocsánatot kérni. Úgy tűnik nem akar helyreállni az életem, de továbbra sem adom fel, és rajta vagyok az ügyön. :)
Immáron második hete tart nekem is az egyetem - tudom, ti már réééég visszamentetek, tudom, és emiatt úgy gondolom ,igazi hősök vagytok, mert én nem bírnám már azt a tempót.

Remélem nem stresszeltek még túl sokat, és bőszen tervezgetitek a nyári programokat, hiszen már nincs sok, alig 4 hónap, és vége a tanévnek! <3


Kitartást és gyönyörű szép hetet,
xx Lu



Eire

Egész délelőtt idegesen járkálok fel-alá, Gigi legnagyobb bánatára.
- Ha így folytatod, elkopik a cipőd sarka - mosolyog rajtam, hogy milyen szerencsétlen vagyok, és mennyire tudok izgulni.
- Harry már legalább egy órája nem hívott, mi van, ha történt valami? Ha felismerték azt az idiótát, és megint azzal lesz tele minden, hogy felelőtlen anya vagyok, szörnyű szülő, akinek nem való gyerek!?? Vagy még rosszabb, Britannyt is belekeverik! - csak akkor hagyom abba, mikor az újdonsült barátnőm már hangosan nevetve közeledik felém.
Hosszú, izmos karjával szorosan megölel, ezzel megakadályoz a mozgásban is.
- Jó. És ha ezt írják? Akkor is tudnod kell, hogy csodálatos anya vagy, fantasztikus kislányod van, aki szép, okos, elbűvölő, bájos, és aki egy rossz szót is szól, az irigy, mert sosem lesz ilyen szép családja, mint neked, Eire! És különben is, most fontosabb dolgokkal kell törődnünk!
Igaza van, túlreagálom, és ezért elfelejtem, mi a lényeg.
Amint felkeltem ma, Gigi volt az első ember, akit felhívtam. Harry és Britanny kényelmi szempontokból - legalábbis hivatalosan ebben egyeztünk meg- Niall lakásában aludt velem és Soniával, és rögtön reggeli után összepakoltak egy napi gyerekholmit, hogy felfedezhessék a várost hármasban, amíg én elkészülök, elintézem Niall ajándékát és rávesz Gigi, hogy menjek el vele masszíroztatni. Liam és Louis vállalták, hogy elhozatják a tortát, és a ott várnak, ahol majd a hatalmas meglepetés várja az én drága férjem. Délelőtt, amikor visszamentem Gigi kíséretével az ékszerészhez, egyetlen röpke percre beengedtek, hogy azért én is lássam, mi történik ott. Valóban lenyűgöző a látvány, kitettek magukért, és nem is sajnálom mindezt Nialltől, de nekem mellbevágóan fényűzőnek tűnik, pláne miután kiderült számomra, hogy a vendégek nagyjából nyolcvanan lesznek. 80 ember! Hirtelen meg sem tudnám mondani, milyen régi ismeretségeket és elmúlt barátságot kéne kiásnom, hogy fele annyian legyenek egyszer az én születésnapomon! De mint mondtam, nem irigylem senkitől, örülök, hogy nem szűk körben ünneplünk, mint az elmúlt időszakban.
Soha nem volt úgy egyikünknek sem születésnapja, sem évfordulója, amióta ismerjük egymást, hogy családi és szűk baráti körben tartsuk, hogy ne férjünk el a házunk teraszán, vagy az amerikai konyhában. Soha. És most még az én szívemet is melengeti, hogy a két fiú, Zaynnel és Gigivel kiegészülve, rendezvényszervező és dekoratőr nélkül mindezt megalkották.
- Már nagyon izgulok, hogy mit fog mondani Niall! Remélem rendesen meglepődik, és nem ájul el - G szinte énekelve nézegeti azt a nagyjából fél szekrényre való ruhát, amit kipakoltatott velem.- Te, biztos, hogy ekkora ruha kell neked? - felvont szemöldökkel, szájhúzva próbálja hozzám a varrás mentén.
- Igen, kicsit felkúsztak a kilók szülés után. Majd meglátod te is, hogy ez a legkevesebb, mert emiatt csak este fogsz sírni - lemondó tárgyiassággal közlöm vele, és egy sóhaj kíséretében eltávolodok tőle, és a púder színű koktélruhától.
- Nem, ennél biztos kisebb kell. Nem is vagy túl magas, és vékony a derekad - összeszűkült szemmel megint méregetni kezd, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve kiborogatja a maradék ruhámat is az ágyra, és turkálni kezd benne.
- Mit keresel?
- Britanny említette, hogy egy rakás promóciós göncöt adtál neki, viszont biztos vagyok bene, hogy megtartottál párat. ha mégsem, akkor megyek széttúrni Brits bőröndjét is. - Elszántnak tűnik, és őszintén meg sem akarom állítani. Mert tudom, hogy van egy, amit eltettem, bár az meg sem fordult a fejemben, hogy komolyan felveszem, és rám fog jönni, és kapok benne levegőt, mégsem buggyan ki belőle mindenem, sőt, elszakadni sem fog, ha esetleg néhány lépcsőfokot meg kell tennem, vagy ki-beszállok a kocsiból. - Annyira tudtam!
Kiemeli a zöld hosszabb fazonú ruhát, amit napok óta dugdosok, és kézzel elrendezgeti, mielőtt felém nyújtaná.- Ha gondolod, van hozzá cipőm.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne - kezdek bele, de megállít.
- Nincs apelláta. Itt most nagyjából 32 fok van, ez nem túl zárt, fogsz benne kapni levegőt, de azért elég rendesen takar. Ha nem akarsz magas cipőt venni, azt is megoldjuk, de ebben akarlak ma látni!
- Hogy fogom odaadni az ajándékot? Mi van, ha nem fogok benne tudni mozogni? - magyarázok tovább, hátha meg tudom győzni őt azzal, ha értetlenkedést színlelek.
- Tudod nagyon jól, hogy nem ezen múlik, úgyhogy irány hajat mosni, sminkelni, addig kezdek valamit ezzel - lágyan hesseget a fürdőszoba felé.- Indulj!
- Látod, ez is csak egy teher neked, hagyd, keresek mást - ellenkezek továbbra is.
- Hidd el, volt már dolgom ilyennel, elég sok vacak anyagot rángattam magamra, ez teljesen egyszerű feladat, két perc múlva már jobb lesz, csak kezdj már el készülődni, mert nem szabad késnünk! El kell húznunk a csíkot, mire Liam és Niall ideérnek.
- Liam ment érte?
- Igen, de ez most nem fontos - gyakorlatilag belök az ajtón, és rám csukja azt.
Nyilván nem az ellen protestálok, hogy ne legyek csinos, vagy minimum törekedjek rá, hanem soknak érzem a felhajtást körülöttem, mikor egyrészt nem is egem ünnepelünk, másrészt még csak nem is a második legfontosabb szereplője leszek az estének, mert az nyilvánvalóan Sonia lesz.
Idő szűke miatt sietősre veszem a tempót, fél óra múlva már a hajamat szárítom, gyorsan sminkelek, és amíg Gigi átöltözik, kikészítem a lányom esti ruháját is, hogy mikor Harry és Britanny visszaérnek, csak át kelljen gyorsan öltöztetniük.
- Mehetünk? - szinte ragyog ő is a boldogságtól és az izgatottságtól. Én is. Legalábbis remélem, hogy ebből a hihetetlen sok jóból, amit érzek, látszik valami, azon kívül, hogy remeg a lábam a magas cipőben, liftezik a gyomrom, és azt érzem, bármelyik pillanatban képes lennék elájulni vagy összehányni magam.
- Igen, kész vagyok. Sonia ruháját kiraktam, az irataim és a telefonom megvan.
- Ajándék?
- Itt van - előveszem a dobozkát a táskámból, majd azzal a lendülettel vissza is teszem, nehogy leejtsem vagy mégiscsak itt felejtsem.
-Szuper - villant rám egy gyors mosolyt, és már megyünk is, mert Zayn üzent, hogy a lakás előtt vár minket a kocsiban.



Niall


Pillanatoknak tűnik csak az a két óra, amit bent töltenek nálam a családom és a barátaim, és amikor koraeste jelzik, hogy hamarosan magamra kell, hogy hagyjanak, elkeseredek. Jó volt ennyi idő után végre egy kicsit társaságban lenni- ráadásul nem is akármilyenben! Viszont tudom, hogy holnap már csak a zárójelentésemet kell megvárnom, és már mehetek is lábadozni az itteni lakásunkba.
- Mire hazajössz, kész lesz minden. Várunk majd nagyon - köszön el Eire egy homlokcsókkal, és mielőtt még elindulnának, Harry felemeli Soniát mellém az ágyba.
- Köszönj el apádtól, Hercegnő - nyújtja felém, és a kis kezecskék szinte azonnal az arcomon landolnak. Puha tenyerével tapicskol és ügyetlen puszikat ad.
Beszívom az édes babaillatot, mert tudom, hogy nemsokára ez valahogy el fog illanni, vagy nem tudom, mi szokott történni, de már nem is olyan kicsi.
- Vigyázzatok hazafele- ezzel engedem el őket, és végignézem, ahogy ez a hét csodálatos ember és a két kis lurkó elhagyják a kórtermet. Eire megy ki utoljára, és mielőtt becsukná maga mögött az ajtót, még visszafordul, és néhány másodpercig egymás szemébe nézünk. Aztán pislog egyet, és egy alig kivehető mosollyal az arcán integet.
Már nem is olyan könnyű kibírnom ezt a rövid időt, mint ahogy azt korábban gondoltam. Amikor még nem tudtam, hogy jönnek, azzal nyugtattam magam, hogy már csak egyetlen éjszakát töltök ebben az ágyban, aztán már mehetek is a lakásomba, ahol legalább normális tévéműsor, és zajos szomszédok vannak, nem fehérek a falak, és nem ilyen idegesítően csendes és rendezett minden. Most viszont csak arra tudok gondolni, hogy még egy teljes éjszakát kell itt töltenem, és ismerem magam annyira, hogy addig stresszelem saját magam, hogy nem fogok tudni aludni éjszaka, hajnalban pedig már az arcom kaparom unalmamban és idegességemben. Nem akarok holnap nap közben elaludni, amikor a családommal lehetek. Ennyi távollét után minden perc értékes, és egyetlen pillanatot sem akarok elvesztegetni, ráadásul meg kell ünnepelnünk Soniát is, de most minden próbálkozásom ellenére kipattannak a szemeim néhány perc után. A vacsorát követő egynéhány órában igyekszem magamtól álomb merülni, de végül éjfél magasságában megnyomom a nővérhívót, és kérek az éjszakástól altatót.
- Csak egy fél szemet, kérem - könyörgök magatehetetlenül, mintha nem egy istenverte magánkórházban lennék. - Csak szeretnék végigaludni egy éjszakát. Ezt az egyet. Holnap már megyek is haza, nem lesz rám több gondjuk.
- Rendben, de tényleg csak egy fél szemet kap, többet nem. A doktorúr kifejezetten kérte, hogy csak a kötelező gyógyszerek kerüljenek be magához.- Lesütött szemmel áll. Na jó, valószínűleg én dramatizálom túl, és senki sem szorítja sarokba az érzelmeit, és nem fenyegetik, csak tizenpár órája talpon van, és nyűgös, követelőző betegek kéréseit igyekszik a tőle telhető leggyorsabban és a lehetőségeihez mérten legjobban teljesíteni, így ha most le-lebucskázik a feje a folyosón állva, az egyszerű kimerültség.
Szívesen cserélnék vele, ha mást nem, csak néhány napra. Hogy el tudjak fáradni, le tudjam terhelni a szervezetem eléggé ahhoz, hogy képes legyen egyhuzamban 7-8 órát aludni, és ne legyen igazi tortúra minden éjszakát átvergődni hogy ne hajnalban ragadjanak le a szemeim, és ne késő délelőtt kellejn életet vernie belém a műszakosoknak.
- Tudja mit? hagyja csak, pihenjen inkább - tudom, hogy nem ettől leszek jó ember, de legalább tettem valamit másokért, mg akkor is, ha még fél napig ágyhoz leszek kötve. Jobban mondva, már csak! Muszáj pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, mert nem szereném, ha egy búskomor baráti összejövetel emlékével repülnénk vissza Londonba.
Valahol itt elakadok a gondolatmenetben, mert a következő dolog, amit észlelek, az az, hogy csukva vannak a szemeim, feltűnően nagy kényelemben vagyok és már se gondolkodni, se mocorogni nem szeretnék. Így maradok addig, amíg maga alá nem ránt az álmosság, a mentális kimerültség. A gondolattól ráadásul, hogy végre valahára hajnali három előtt lesz esélyem elaludni, elernyednek a vázizmaim, teljesen megnyugszom, és már nem is agyalok sokat.
Nem aggódom, a stressz elillan, én pedig a jól megérdemelt alvásnak szentelem magam. Legközelebb akkor ébredek fel, mikor már ismét világos van. A fejem félrebiccenve lóg, és a mozdulatlanságtól elgémberedett mindkét lábam, de ehhez kezdek hozzászokni. 
A reggeli vizit után tűkön ülve várom, hogy felgyorsuljanak az események, óriási sikerként könyvelem el, hogy csupán negyed óra kellett ahhoz, hogy egyedül fel tudjak öltözni, és mire visszaér az orvosom, már minden személyes cuccom az ágyamon hever, én pedig a mankóimra támaszkodva, lassan járkálok a kórteremben.
- Itt van a zárójelentése, Mr. Horan, ezzel már távozhat is. De szeretném, ha még pár napot a városban töltene, egyrészt nem szerencsés friss sebbel repülni, másrészt még szeretném egyszer kontrollra visszahívni. amennyiben ez nem megoldható ön számár, akkor mindenképp látogasson el a londoni orvosához, én pedig felveszem az angol kollégával a kapcsolatot a részletek egyeztetése miatt. De tudja, ha bármi kérdése lenne, vagy problémák merülnének fel, hívjon bátran, és megbeszélünk egy időpontot.
- Köszönöm, doki, mindent köszönök - kezet rázunk, és érzem, hogy sokkal felszabadultabb vagyok. Tudom, hogy hamarosan hazamehetek, és akármennyire tisztelem ezt az embert, és hálás vagyok neki, amiért már sokadjára túlórázott a kis csapatával, rezidensekkel és nővérekkel karöltve a térdemen, mégiscsak jobb lesz otthon. Azért, hogy ne felejtse el, milyen szórakoztató szoktam lenni, még vigyorogva hozzáteszem, mielőtt mindketten a saját magunk dolgára igyekeznénk - Tíz év múlva találkozunk!
- Niall, a kontroll - ezt már nekem háttal mondja, miközben a folyosón elsiet a következő kórteremhez.
Vigyorogva felkapom a táskám a vállamra, a telefonom és az irataim zsebre vágom, a pólómba beakasztom a napszemüvegem, és mint aki csak egy reptéri terminálban várja, hogy a Bahamákra utazhasson, kibicegek a lifthez, és míg azt várom, hogy kinyíljon az ajtó, elkezdem dúdolni a WHAM! Freedom című számát. Igazából a térdemnek éneklem, ami vicces, de néha előfordul, hogy ha fáj, keresek egy dalt az emlékeimben, és úgy motyogom magamnak, mintha ezzel akarnám a hisztis hegeket megnyugtatni. Nevetségesen hangzik, de az évek alatt hozzászoktam, hogy fura dolgokat vagyok képes tenni, és az valahogy mindig kapcsolódik a zenéhez. Nem hazudtolhatom meg magam.
A földszintre érve azonnal meglátom Liamet.
- Szevasz, haver - belebokszol a vállamba, és elveszi a táskám.- Hogy vagy?
- Szia - nem ellenkezem, mert sokkal könnyebben boldogulok plusz terhek nélkül. - Jól, már alig vártam, hogy hazamehessek.
- Itt áll a kocsi a bejáratnál. - Felveszi a napszemüvegét, és nevetségesen kicsinek érzem magam mellette, ahogy minden mozdulatában benne van az erő, amiért évek óta dolgozik. Én pedig kicsit lefogyva, hófehér bőrrel sántikálok utána. -Díszkísérettel jöttem, nehogy szétkapjanak minket a nyílt utcán.
- Remek, nem akarom, hogy így lássanak.
- Jól festesz, nem kell félned. Sármos, ír fiatalember maradtál - nevetve vár meg, amikor lépcsőhöz érünk és óvatosan eresztem le a lábam a földre.
- Mindegy, inkább mesélj, hogy haladnak a dolgok? Sokat dolgoztatok mostanában?
- Voltunk bent, persze, de nélküled semmiről sem döntünk, Neil. Ötleteltünk, bent van minden a kocsimban, majd ha nagyon unatkozol és lesz időd, fusd át őket.
- És a szerződések? Promó? Azokkal mi van? - felveszem én is a napszemüvegem, mielőtt kilépnénk a hatalmas üvegajtón, és mellbe vágna a hőség.
Furcsa, hogy ilyen lazán, mindenféle nehézség nélkül beszélgetünk erről, mert még emlékszem, milyen volt az elején. Amikor még azt sem tudtuk, miért jó, ha profi körülmények között, egy zöld doboz ban fotóznak minket, vagy mi értelme napokat tölteni azzal, hogy szóról-szóra átrágjuk a szerződéseket, miért nem mondják el, mi van benne, mi meg majd aláírjuk. És alig pislogtunk kettőt, már komoly tudásra tettünk szert a jog és marketing területén, és ahogy régen Simon segített nekünk meghozni a legjobb döntéseket, most mi vagyunk azok, akik a hozzánk hasonló, fiatal srácoknak nyújtunk támaszt, hogy a lehető legjárhatóbb úton haladva valósíthassák meg az álmukat és zenélhessenek.
- Ne pörögj ezen, Ni, minden nyugiban el lesz intézve. A legfontosabb most az, hogy pihenj, gyógyulgass, és majd ráfekszünk erre is. Nem vagyunk időhöz kötve, majd úgy haladunk, ahogy nekünk kényelmes lesz. - néhány lépés megtétele után valóban feltűnik a hatalmas, fekete terepjáró, aminek amint elég közel érünk, kinyílik mind a négy ajtaja. A csomagtartóba behajítom minden holmim, majd a testőrök és Liam segítségével megkerülöm a járművet és beszállok a hátsó ülésre.
- Elviszünk haza, segítek felvinni a cuccokat. Eire és Gigi ott vannak, legalábbis legutóbbi információim szerint még otthon várnak téged, a többiekkel majd később beugrunk - amint elindulunk, lelkesen magyarázni kezd. Pár perc múlva már áttér arra, hogy ki pontosan hol tartózkodik éppen, mit csinál, mintha olyan nagy ügy lenne, hogy Louis mondjuk néhány régebbi ismerősével és Lottieval ebédel, vagy Harry a lányomnak mutogatja a várost Britanny társaságában.
- Miért kell tudnom, mit ettetek ma reggelire? - gyanakvóan felhúzom a szemöldököm, mert már ismerem őket, és olyan érzésem van megint, mintha készülnének valamire. A múltkori bejött, hiszen elhozták is Eiret és Soniát, de most!? Most miben mesterkedhetnek?
- Nem kell, csak beszélgetünk - ennyivel egy időre lezárja a beszélgetésünket, és csendben zötykölődünk a lakásom felé.
Hamar ismerőssé válnak az épületek és alig tudok nyugton maradni. Mikor megáll az autó, azonnal kimászok, és csörtetek a csomagommal a bejárat felé. Még sántikálva is jócskán lehagyom magam mögött Liamet, aki a járdára lépve lelassít és telefonálni kezd. Nem hallom mit mond, csak látom, hogy bólogat és mutogat beszéd közben. Nem is nagyon érdekel, megkeresem a kulcsomat, és toporogva várom, hogy utolérjen végre és mehessünk fel.
- Na, elvileg minden rendben van mindenkivel, Harry és Britanny elvitte sétálni Soniát, a lányok csajos programokat csináltak maguknak, úgyhogy megbeszéltem Louis-val, hogy mi is csaphatnánk egy görbe estét - lelkesen magyaráz, amiből egy darabka átragad rám is.
- Jó, meglátjuk mennyire fogom bírni, de mehetünk. Csak várj meg, elmegyek zuhanyozni meg átöltözni.
- Csak nyugodtan. Ha kell segítség, szól.
- A fürdéshez? - megdöbbenve fordulok vissza, mire mindkettőnkből kitör a nevetés.
- Ha akarod, de nem szívesen mosom meg a hátad - a maradék komolyságunk is elillan, már amennyi marad, a lakás visszhangzik a harsány nevetésemtől.
- Ennyi év után ez lenne a minimum, Daddy - ezer éve nem hívtam így, és régen is csak viccből hívtuk Papa Direction-nek.
- Majd legközelebb, ha Eire nem lesz a városban talán megdobállak szappannal. Na indulj, mert holnapra sem készülsz el, addig én beszélek a többiekkel.
A vigyort továbbra sem tudom levakarni-nem is akarom- és akármennyire macerás most minden ilyen apróság, élvezem, hogy elpepecselhetek a készülődéssel.
Magamra fújok egy tetemes mennyiségű dezodort, mert a többi illatszerem Londonban maradt, és alig egy óra elteltével, már el is készülök.
- Azt hittem már tényleg a segítségemre szorulsz. Haver, mikor lettél ilyen piperkőc? - fintorogva lép egy lépéssel távolabb, amikor megérzi a tömény illatot, amit árasztok magamból.
- Nem tudom, talán mióta feleségem van, és minden nap azt látom, a nők mennyi mindent képesek magukra locsolni. Ha neki szabad, nekem is, nem?
- De- helyesel egyetértően, mert belátja, mindannyian túl hiúnak születtünk ahhoz, hogy ne nézzünk ki mindig a lehető legjobban, ne próbáljuk kihozni a külsőnkből a legtöbbet, még ha nincs is már kinek imponálnunk, mert a párjaink már a legelfogadhatatlanabb állapotunkat is elfogadták. De azért néhanapján jól esik százból százötven százalékot teljesíteni.
- Elküldte Louis a címet, ahol találkozunk, ők kicsit előbb fognak odaérni, de várnak minket - finoman vállon vereget és kiterel maga előtt az ajtón. Liamnek szó szerint a kezébe merném adni az életem, ahogy a többieknek is, ezért teljesen természetesnek tűnik, hogy nála van a lakáskulcsom, az irataim, és csak a napszemüvegem adja a kezembe, meg a tárcámat.
Ismét visszaülünk abba a kocsiba, amivel elhoztak a kórházból, és most mintha egy kicsit könnyebb lenne, most hogy végre teljesen tisztának érzem magam, valamivel elegánsabb göncöt tudtam felvenni, és mégiscsak a saját lakásomból indulhatok el. Óriási különbség van, még akkor is, ha mindent megtettek értem a kórházban, és gyakorlatilag saját lakosztályom volt. Az mégiscsak egy idegen hely, ahol beteg emberek fekszenek.
- És hova is megyünk? - dörzsölgetem a kezeimet, miközben elindulunk a belváros irányába.
- Nem ismerem, Harry találta. Állítólag jó. És ha nekik megfelel, akkor gondolom nekünk is - furcsán remeg a hangja. ismét fellobban bennema gyanú, hogy esetleg kimaradtam valamiből, és hiába hessegetem el, néhány másodperccel később visszatér, amikor idegesen fészkelődni kezd.
- Mi bajod?
- Új ing, még kényelmetlen - tudom, hogy csak gyorsan hazudik valamit. a kedvenc ingét viseli, és bármennyire is igyekszik lazának tűnni, még mindig túl sokat hord hasonló ruhákat, és sosem mondaná, hogy kényelmetlen.
- Ahha, jó - ennyivel le is zárom, mert nem fogom megtudni a teljes igazságot, ha ő nem akarja.
A telefonom rezegni kezd, és amikor megnézem, hirtelen elárasztanak az értesítések. A világ lassan minden tájáról elindulnak az üzenetek hozzám, amiben boldog születésnapot kívánnak a lányomnak, és egy kicsit kellemetlenül érzem magam, amiért valószínűleg én vagyok az utolsó, aki be fogja szerezni neki az ajándékot. Mentségemre szóljon a hirtelen jött műtét, a sérülés, de akkor is! Elég időm volt, egy teljes évem.
- Liam, én még nem vettem semmit a lányomnak. És Eirevel sem beszéltem erről - rémülten beszélek hozzá, és idegességemben remegni kezd a lábam.
- Nyugi, szerintem még van időd pótolni. Meg amúgy is - tart egy pillanatnyi hatásszünetet - mindenféle túlbuzgó nyáladzás nélkül, szerintem az a legjobb ajándék számára, hogy együtt maradtatok.
Biccentek, és valamivel jobb, de a bűntudatom nem hagy nyugodni.
-Ne emészd magad, most koncentrálj arra, hogy nemsokára kirúgunk a hámból - oldalba lök, és már ennyivel megmosolyogtat.
- Kösz, Liam. El sem tudom képzelni, mi lenne velem nélkületek.
- Niall, ez természetes. Te is megtennéd bármelyikünkért, ahogy már megtetted milliószor értem, Harryért, Zaynért, Louisért. Egy család vagyunk, vagy nem?
- De - motyogom - azok vagyunk. Egy család - ismétlem.
- Ja, és majdnem elfelejtettem - benyúl a zsebébe, és kivesz egy kis dobozkát. - Idén nem közös ajándékkal készültünk, szóval szeretném elsőként odaadni neked én ezt a kis apróságot. Isten éltessen sokáig, Nialler! - Átnyújtja a gondosan becsomagolt meglepetését, én meg szótlanul, kissé megilletődve fogadom el. - Boldog születésnapot!
- Köszönöm szépen - remegő kézzel bontom ki. Nem olyan nagy dolog, de nekem sokat jelent. - Jézusom, ezt hogy...? - könnyekkel küzdve emelem ki.
- Az titok - kacsint rám.
Ugyanis az X-Factoros számommal ellátott papírba csomagolva ott tartom a kezembe az új ear-in-jeim. Minden alkalommal valammi egyedi, személyre szóló dizájnt kapunk rájuk, és ezek szerint az elkövetkező években úgy fogok színpadra állni, hogy a kislányom ott lesz velem végig.




2018. február 11., vasárnap

57. Hiányoztál

Sziasztok!
Nem egy túl eseménydús rész, ezért elnézést kérek, ahogy a csúszásért is. Kereken egy éve voltam utoljára beteg, de most 4 napja a lázzal küzdök, és csak annyi volt kész, amit addig megírtam, ami nemhogy sok nem volt, alig a fele ennek. De megpróbálok jövőhétre valami jobbat, izgalmasabbat produkálni, sőt, igazából már konkrét terveim vannak a folytatást és a lezárást tekintve, viszont hétfőtől visszaülök én is az iskolába, elkezdődik a következő szemeszter. Ezzel kapcsolatban meg csak annyit tudok mondani, hogy a péntek necces, de hétvégéig akkor is fel fogom tenni a részeket.
Ami pedig az elgépeléseket illeti, mivel betegen fekszem itthon, végig fogom nézni a részeket, mert néha beleolvasok egy-egy részbe, és frászt kapok. Ne haragudjatok a trehányságomért.

Remélem csodás hetetek lesz.
<3
xx Lu



Eire

Meglepően kipihentnek érzem magam, amikor magamhoz térek. A nyitott ablakon beszűrődő zajok megerősítik bennem, hogy javában zajlik már kint az élet, de egyáltalán nem zavaró, pedig jócskán eltér az otthon megszokottól.
A telefonomra pillantva meglepődök, ugyanis az első, amit meglátok, hogy este 7 óra van. Egy percig zavartan ülök, aztán eszembe jut, hogy hol vagyok, és rögtön számolgatni kezdek. 11. Los Angelesben még csak délelőtt 11 van.
A szívem majd' kiugrik, és úgy, ahogy vagyok, a kényelmes utazós göncömben kitáncolok a folyosóra. Hallgatózom, és követem a nappaliból érkező beszélgetést.
- Jó reggelt, Csipkerózsika - Louis az éjszakai mosolyát viseli, Britanny és Harry viszot valamivel nyúzottabban ücsörög egy-egy bögrével a kezükben.
- Sziasztok - zuhanok le közéjük, és elfogadom a felém nyújtott kávét. - Köszönöm.
- Hogy aludtál? - mielőtt válaszolnék Louisnak, gyorsan beleiszom a feketémbe.
- Jobban, mint ahogy utaztam - egy félmosoly kíséretében bököm ki. - Sonia alszik még?
- Már megint alszik - javít ki a legjobb barátnőm. - Reggel 8 előtt fent volt, de visszaaludt, miután engem kirángatott az ágyból.
- Miért nem szóltál? Felkeltem volna! - nem az a baj, hogy Brits kelt fel hozzá, csak bűntudatom támad.
- Te? Egy kirobbanó világháborúra sem ébredtél volna fel - vereget vállon Harry.- Szerinted nem mentem be hozzád?
Megszeppenve utánzom le a szemben ülőket, és csak szorongatom a bögrém, miközben azon gondolkodom, vajon mikor váltam ilyen rossz szülővé? Mikor lettem az a felelőtlen anya, amilyen sosem akartam lenni? És mikor jön el az a pillanat, amikor valamit jól csinálok?
- Ne haragudj - szó szerint elszégyellem magam, és a lehető legkisebbre húzom magam össze.
- Ugyan Szivi, kimerült vagy. Nincs baj, csak cukkollak. Tudod, hogy bármit megtennék a keresztlányomért, és ha fel kell kelnem, hogy megnyugtassam, akkor örömmel! - Tudom, hogy komolyan gondolja Britanny, de ettől függetlenül egy fikarcnyit sem lett jobb, továbbra is bűntudatom van, amiért más pesztrálja az én gyerekem. Az anyja vagyok, és kötelességem mellette lenni.
- Na, mielőtt teljesen kinyírjátok a hangulatot, öltözzetek, foglaltam asztalt ebédre - átveszi Louis az irányítást, és mindannyiunkat terelgetni kezd, hogy öltözzünk fel valami normális göncbe és vegyük fel az amerikai tempót. Itt ugyanis nincs kényemes várakozás a taxira, mindenki legalább háromszor olyan gyorsan megy, akár gyalog, akár autóval van, türelmetlenek, és baromi sokan vannak.
Pezseg az élet, Los Angeles ilyenkor rosszabb, mint képzeltem, a sok ember idegesít, pláne, hogy majdnem minden második járókelő az arcunkba bámul, gyanúsan méreget, vagy leszólít minket.
- Ez mindig ilyen? - érzem, ahogy elönt a stressz, a szorogás és hogy legszívesebben egy láthatatlanná tévő köpeny mögé bújnék, pedig Louis teljes testével véd engem.
- Néha rosszabb. De ne félj, mindjárt vége - megszorítja a kezem, és int a sofőrnek, hogy ide álljon, elénk. 
Miután mind a négyen bepréselődünk a sárga taxiba, valamivel jobban érzem magam, de az emberundorom továbbra sem hagy alább. Hiába a lelkesedés, hogy hamarosan ismét együtt lesz a csepp kis családunk, nem érzem azt, hogy elárasztana az indokolatlan- vagy hát nagyon is indokoltnak tekinthető - boldogság. Egyszerűen megrekedve érzem magam, és szükségem lenne egy olyan pofonra, amitől helyreáll végre a gondolkodásom, felnyitja a szemem, és rájövök, hogyan lehetne a visszájára fordítani mindazt, ami bennem van. Hogy ne csak perceken, pillanatokon keresztül érezzem azt, hogy rendben vannak a dolgok, hogy végre valahára kiszoríthassam a gondolataimból a sötétséget, és sikerüljön túllépnem mindenen.  Tényleg nem kérek sokat magamtól, de amint látszik, még mindig nem vagyok képes teljesíteni mindezt.
Minden nap eszembe jutnak a veszekedések, hogy pengeélen táncoltunk, és bárhogy igyekszem a szépre és a jóra emlékezni, nem megy. Mert míg folyton vitatkoztunk, és egymás mellett éltünk Niallel, addig folyton az esküvőnk járt a fejemben és az azt megelőző évek, most pedig, hogy visszakaptam őt,úgy érzem még inkább próbára tesz az élet, rendszeresen gondolkodom azon, hogy vajon tényleg az én hibám volt-e az egész. És igen. Minden nap egyre inkább csak magamat indoklom, és minden nap kevesebb és kevesebb érvet tudok felhozni magam mellett, hogy miben volt igazam. És még itt van ez  sérülés is, hogy felkészületlen voltam és napokat töltöttem egyedül, tudva, hogy sem éjjel, sem hajnalban, sem semmikor nem esik haza a férjem. Hiába Mark kedvessége, őszintesége és támogatása, a barátaim segítsége, olyan érzésem van, mintha mindezek ellenére a fejem fölé kerekedett volna most hirtelen minden, és ha tegnap, vagy két napja, vagy tudja az ég, hogy otthoni idő szerint mikor, nem vesznek rá Harryék az utazásra, biztos vagyok benne, hogy óráim lettek volna csak hátra a teljes összeomlásig. Azt pedig már sehogy sem tudtam volna elkerülni, mert egyedül képtelen vagyok visszafogni magam, és megzabolázni a rosszabbik felem. Erre egyedül Victoria volt képes, akinél az ég tudja, mikor voltunk utoljára, és mikor legutóbb beszéltem vele, lemondtam minden soron következő időpontunkat.
- Minden rendben? - Louis egészen közel hajol, hogy csak én hallhassam őt.
- Persze, minden - hogy el is hihesse, amit mondok, nyomatékosítom az elangzottakat azzal, hogy megfogom a kezét és rámosolygok.
Tuom, hogy ez is csak egy újabb szakasza az életemnek, amit át fogogk tudni vészelni. Lehet, hogy tovább fog tartani, mint gondolom, és segítség nélkül nehéz lesz, de menni fog, mert eddig mindent túléltem. Ezen a tulajdonságomon pedig a legkevésbé sem szeretnék változtatni.
- Biztos? Nem tűnsz úgy, mint aki itt lenne fejben - mosolyogva a halántékomnak nyomja  amuatóujját. - Hé, nem sokára odaérünk az étteremhez. Eszünk egy jót, és akkor megnyugszol.
- Nyugodt vagyok, tényleg nem kell aggódni, csak elgondolkodtam.
- Amiről éjjel beszéltünk? - kíváncsian fordul felém, és hiába próbálja tagadni, Britanny is ránk pillant, kizökkenve az ő kis beszélgetésükből Harryvel.
- Részben, de ezt ne most. Majd ebéd után - megfogom a hasam, és úgy teszek, mint aki már alig várja, hogy tele ehesse magát.
Tudom, hogy nem lehet őket hülyének nézni, és tisztában vannak azzal, hogy nem mondok el nekik valamit, de becsülöm a barátainkban azt, hogy rám hagyják a dolgot. Nem faggatóznak feleslegesen, engedik, hgy a saját tempómban dolgozzam fel a dolgokat, akkor és azt megosztva velük, amit én szeretnék. Éppen ezért, amiért ilyen remek hozzáállásuk van, egészen megjön a kedvem az evéshez, a jókedvemért pedig mind a kilátás, mind az engem körülvevő csodálatos emberek gondoskodnak innentől kezdve. Ameddig a szem ellát Los Angeles van, a rengeteg épület, a hihetetlen fények és a meleg, óceánillatú szél, és a pálmafák. Nem tudom, hozzá lehet-e szokni egy magamfajtának, mert látom, hogy még Louis és Harry is a város hatása alá kerülnek, széles mosollyal az arcukon dőlnek hátra, élvezik a napsütést és hangosan nevetnek.
- Liamék mikorra lesznek kész? - egy pillanatra el is felejtettem, miért is vagyok itt pontosan, és figyelmesen hallgatom a fiúk beszélgetését.
- Elvileg már jól áll a dolog. A kórházba menet beugorhatunk, ha gondoljátok -Louis két falat között a telefonját nézegeti.
- Beleférne még egy megálló addig? - feltolom a napszemüvegem a fejem tetjére és leteszem a villám. - Lenne egy kis elintéznivalóm. Pár perc az egész.
- Hogyne. Merre? - mind meglepettnek tűnnek.
- Még nem tudom pontosan, útközben kitalálom.
Ennyiben hagyom az egészet, mert őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan kéne elmondanom a többieknek, hogy megkérem a férjem kezét a születésnapján.
Merthogy ez a terv. Most már tudom, egyrészt mert én is nagyon, nagyon szeretném, másrészt ezzel tudnám igazolni magamnak, neki és a világnak, hogy igenis szeretem és megérdemlem őt.
Miután fizetünk, ismét felkészítem magam egy esetleges kellemetlen helyzetre, amikoris kérdések és felénk nyúló karok elől kell menekülnünk, és csak akkor enged fel, mikor ismét ránk csukják az ajtót, és négyen maradunk.
- Hol szeretnél megállni majd? - Harry bírja a legrövidebb ideig, hogy ne kezdjen el kérdezősködni, ami már csak azért sem lep meg, mert Louis valószínűleg kezdi sejteni, mire készülök, már ha képes összekapcsolni ezt a korábbi beszélgetésünkkel, Britanny pedig a mobiljába merül ismét, és olyannyira kizárja a külvilágot, hogy azt sem veszi észre, hogy becsapódik a mellette lévő ajtó is. Meg se rezzen.
- Valami ékszer boltban. Csak nézelődni - megvonom a vállam, és a nyakamat nyújtogatva igyekszem kiszúrni az üzletek közt egyet.
Félek, hogy elkerüli a figyelmem valami vagy valaki, ezért meredten bámulok kifelé, nem nézek semerre a kocsiban, nem válaszolok semmire, azt sem tudom, kérdeznek-e tőle valamit. Csak figyelek, és amikor meglátok messziről egy feliratot, megkérem a sofőrt, hogy álljon meg.
- Bemegyek veled - ugrik Harry és Louis egyszerre.
- Nem, még az kéne, hogy veletek együtt még egy csapat idegent is kapjak kísérőként. Pár perc, ígérem - megpuszilom mindkettőjük arcát és amilyen gyorsan csak tudok, kiszállok. A járdán kopog a cipőm, de alig hallom a torkomban dobogó szívemtől. Mielőtt bemegyek, megnézem, benne van-e még a pénztárcámban a gyűrűje, amit levetettek vele a londoni kórházban.
Izgulok.
Félve lököm be az ajtót, de néhány másodperccel később már ott állok a üvegfalú fiókok előtt.
- Segíthetek, hölgyem? - egy idős férfi áll előttem, amikor felpillantok.
- Igen. Vagyis - kiveszem a tárcámból a gyűrűt, leveszem az ujjamról a sajátomat és leteszem mindkettőt a pultra. - Szeretnék egy új párat, ezekben a méretekben. Mindegy, ezüst is jó vagy fehér arany, ami épp van, ami ekkora.
Egy sablonra téve leméri mindkettő atmérőjét. Szaporán veszek levegőt, szinte alig hallom, amit mond.
- Elég sok van - elővesz egy dobozt - ezek csak a ferfi gyűrűk. A nőit azonnal hozom.
Az üveglapon dobolva várok, közben a tekintrtem végigfuttatom az előttem heverő ékszereken.
Azt sem tudom, mit keresek itt. Nem sok értelme van kidobni egy halom pénzt ilyenekre, de ettől a döntésemtől várom a megváltást. Hogy majd ettől megnyugszom, vagy jobb lesz.
- Tudja mit!? Később visszajövök - felkapom a gyűrűinket, és kirohanok a boltból.
Nem megy. Nekem ez nem megy, ráadásul még ostobának is érzem magam tőle.
Visszaszállok a taxiba. Üres kézzel, néhány száz dollárt megóvva, gyűrűkkel a kezemben.
- Nem sikerült. Majd később elintézem - meg sem várom, hogy rákérdezzenek. Megigazítom Sonia cipőjének a nyelvét, és türelmesen várom, hogy odaérjünk Liamékhez. Vagy ahol most vannak. Igazából már fogalmam sincs, mi fog kisülni ebből a napból, teljesen összezavarodtam. A lányom pedig újra elaludt. Nem csodálom, a helyében én is vagy sírnék, vagy aludnék, mert ez már őrület. Ide-oda rángatjuk, minden zavaros, és a legtöbb alkalommal idegenek veszik körül. Ha sír, vagy felébred, nem a szüleit látja meg először, és az apjával több, mint egy hete nem találkozott. Az anyja szörnyen viselkedik, nem énekel neki, nem mosolyog rá, nem az ő karjaiban alszik el s ébred fel.
- Kész vannak, mehetünk - Harry széles vigyorral az arcán tolja a képünkbe a telefonját. A számhoz kapok, és nagyokat pislogva nézem a képet, mert amit ezek a srácok csináltak, egyszerűen elképesztő.
Egy elég nagy helyiséget díszítettek fel teljesen, elszórva könyöklők, asztalok, minden tele lufival. Zayn és Gigi a földön ülve fújja őket, egy másik képen integetnek. És ezt most nagyon jól esik látni, mert rég volt példa arra, hogy ennyire összetartottak, és ennyire jó barátai voltak egymásnak.
- Niall imádni fogja - suttogom halkan, és szinte várom, mikor kezd elhomályosodni a tekintetem a könnyektől.
- Szerintem is szuper ett, de hol a pia? Valamivel koccintani is kell majd, nem? - Britanny lelkesen csapkodja Harry lábait, és kissé előrehajolva tolja fel a szemüvegét. -Mert nincs születésnap vodka és pezsgő nélkül, nemde!?
- Persze, és mindenki ott fog fetrendeni, még mit nem - kontrázok, és nem azért, mert egyáltalán nem akarom, hogy alkohol kerüljön a kezükben, hanem mert ha nem teszem, akkor félő, hogy elvesztik a kontrollt.
- Jajj, anyuci - Louis pont úgy túrja szét a hajam, mint amikor Harry megpróbált kioktatni az irodámban néhány hete, és aggódó anyának hívott.
- Komolyan, srácok. Niallt most műttték, nem kell hogy elveszítse az egyensúlyát - erősködöm, de nincs túl nagy hatással a többiekre az észérv, mint olyan.
- Niallt majd te megvéded, én viszont csak addig fogom vissza magam, amíg Sonia ébren lesz, utána viszont igenis ünnepelni kell - Harry is az ő pártjukat fogja természetesen, és nem is haragszom ezért, de nem vagyok hajlandó feladni a küzdelmet, mert akkor elbízzák magukat.
- Majd meglátjuk - visszadőlök, és az út további részében inkább a háttérbe vonulok, és csak hallgatom, hogy miket tervezgetnek, és miket találnak ki a férjemnek meglepetésként. Aztán nem sokkkal később, legfeljebb húsz percnyi autókázást követően megállunk. Louis int, hogy csak ő száll ki, maradjunk nyugodtan, és mikor újra kinyílik az ajtó, egy csepp kisfiúval az ölében tér vissza.
Freddiet nagyon ritkán látjuk, mert ha Louval van, akkor inkább fiús napot tartanak, és kettesben vannak, ezért meg sem lep, hogy eleinte nem igazán tetszik neki, hogy mi is ott vagyunk, különösen Soniat nem érti, mert szerintem még sosem látta.
- Kezd a taxi egy fura hely lenni - Britanny nem igen tudja magában tartani a vélemányét, amivl nincs semmi baj, csak nem feltétlenül viccesek a csípős megjegyzései. - Neked nins véletlenül valahol egy gyereked? Csak mert akkor többet utazgatnánk, így mindannyian. Mondjuk egy ausztrál lánytól? Vagy ázsiai is jó, ott sem voltam még. - Teli szájjal vigyorog rá, és láhatóan csak Harrynek nem tetszik a vicc. - Hé, csak ugratlak.
- Szólok, ha nevetek majd ezen - mindenféle harag nélkül böki oldalba, de azért elcsendesedik a társaságunk.
Legközelebb, mikor megállunk már a kórház parkolójában vagyunk. A fiúk ragaszkodnak ahhoz, hogy ők fizessék az utat, nem is vitatkozom velük, mert tudom, hogy felesleges. Harry és Britanny a végszükség esetére bekészített gyerekholmikat hozzák, Louis Freddievel és pedig Soniával a karomon sétálunka bejárathoz. Mint valami küldöttség, pláne, mikor meglátom Liaméket a bejáratnál.
- Sziasztok - azonnal Gigi ugrik a nyakamba, persze óvatosan, és puszival köszön mindenkinek, ahogy Liam és Zayn is.
- Minden rendben ment az úton? - Liam azonnal Sonit kezdi el simogatni és babusgatni.- Nem volt nyűgös az úton?
- Jobban bírta, mint gondoltuk - válaszol Harry, és mivel állandó jelleggel a keresztlánya körül akar ugrálni, nem bírja ki, hogy ne érjen hozzá a hajához, ne igazítson valamit a ruháin, vagy ne puszilgassa.
- Istenem, milyen nagyok vagytok már - csatlakozik Z is, és mindkét lurkó haját összeborzolja. - Kettőt pislogunk és már végeznek a suliban.
- Ne is mondd - azonnal bólogatni kezdek és helyeselek, - pont az utazás előtt gondolkodtam, hogy milyen gyorsan elszaladt az első éve, és azt sem tudom, mi történt ezalatt, egyszercsak megnőtt, és ilyen kis ügyes lett. Már tipeg és ha van kedve, akkor véletlenszerűen mond egy-két szót.
- Ideje, hogy ezt az apukája is hallja meg lássa - Britanny ezzel megindítja a kis csapatunkat az emeletre, Gigivel az oldalán. Ők már kiderítették, hol fekszik Niall, melyik kórteremben.
- Fél órája beszéltem vele, akkor jött vissza a kötelező vizes dologról, mostranra már túlvan az eéden és elvileg, ha nem szökött meg, akkor ágyban fekve várja, hogy történjen valami. Mondjuk hogy felvedd a telefonod - Zayn a végére egyenesen a szemembe néz.- Mondta, hogy kicsit nehéz utolérni téged mostanában.
- Tudom, de ez az utazás kicsit felforgatta az elmúlt másfél napom - próbálom védeni magam, több-kevesebb sikerrel.
- Ez az - Gigi mosolyogva áll meg. - Menj csak!- bíztat, én pedig leteszm magam elé Soniát, aki már éber annyira, hogy ha fogom a kezét, akkor szép lassan el tud indulni a saját lábán.
Iszonyat édesen topog, járás közben jobbra-balra inog, és koncentrál. Ezt csak onnan tudom, hogy hangosan szuszog minden egyes megtett lépése után.
Amikor átlépem én is  küszöböt, egy pillanatra felnézek, majd Sonia hajába puszilok.
- Nézd ki van itt, Sonia! Apa - elkap újra valami nagyon erős, feszítő érzékenység, és amint megláátom Niall döbbent, könnyektől csillogó tekintetét, nekem is nagyokat kell nyelnem, hogy meg tudjak szólalni. - Úgy hallottam, hiányzunk.
Köpni-nyelni nem tud, de én sem. Jó érzés megint a közelében lenni, az ölébe adni a lányunkat, az oldalának dőlni, és megcsókolni. Úristen, mintha évek teltek volna el a legutóbbi alkalom óta, amikor megölelhettem, beszívhattam volna az illatát.
- Nagyon hiányoztál - súgom a fülébe, és lehunyt szemmel szorítom, amennyire csak tudom a kötése miatt. - Nagyon, nagyon, nagyon.
- Te is nekem, Szerelmem - hallom, hogy még mindig remeg a hangja.

2018. február 3., szombat

56. Feledékeny

Eire


10 órával korábban...

Habár minden jóslatom igazzá vált, és pontosan olyan fáradtnak éreztem magam néhány perccel korábban a terminálnál, mint vártam, most mégsem érzem. Kifejezetten kellemetlen fél napnyi utazás után az ülésre gondolni, de izgatottan várok, hogy beszállhassak majd a taxiba, ami olyan nagy, hogy már-már busznak mondanám.
- Louis hívott már? - faggatom Harryt, aki félig csukott szemmel segít beültetni Soniát a hatsó üléssor közepére.
- Nem, mindjárt megcsörgetem - idefele már aludt valamennyit, de hajnalban kelt, hogy intézkedjen, mi Britannyvel pedig késő éjszakába nyúlóan boroztunk, így csak annyira vagyunk szalonképesek, mint egy közel egy éves gyerek. Semennyire.
- Éjjel 2 van, biztos? - elgondolkodom, vajon egy tízes skálán mennyire használjuk ki jelenleg a barátainkat, de annyira nem fog az agyam, hogy három perc után feladom.
- Azt mondta, megvár minket. Ha nem veszi fel, akkor legfeljebb nálam alszunk, csak ott ugye van gyerekszoba meg kiságy meg ilyenek. - Hihetetlen, hogy még ilyenkor is képes a kényelmünkre gondolni, jobban mondva a lányoméra, éppen ezért nem vitatkozom, hagyom, hogy az éjszaka közepén tekefonon zaklassa Louist.
Britanny néhány méterre tőlünk ácsorog és állva alszik, miközben a mobilján lóg, mindenbizonnyal a családjával beszél, mert csak bólogat és sűrűn elnézést kérve kíván jóéjszskát, mielőtt ecsetelni kezdené, hogy kéotelen kiszámolni, hol mennyi az idő.
- Brits, megvagy? - sajgó, zsibbadó végtagokkal nézek rá, a kezemben ügyetlenül lóg a kistaskám, benne a tekefonom és az irataim.
- Persze - visszacsámborog hozzánk, majd gondolkodás nélkül beül a lányom mellé, és Soniával összeborulva alszik el indulas előtt.
Én Sonia másik oldalán foglalok helyet, Harry előttünk.
A balkormanyos autókban mindig rosszul érzem magam, szédülök és az egész közérzetem megváltozik. Nincs ez most sem másként, forog velem a világ, és minden kereszteződésnél frászt kapok, ahogy attól is, ha a „rossz” oldalon közlekedünk és elhúz mellettünk egy másik autó, ettől függetlenül egy másodpercre sem hunyom le a szemem. Össze-összerezzenek néha, de nem akarok elaludni. Azzal tartom magam ébren, hogy megpróbálok kitalálni valamit, amivel emlékezetesebbé, szebbé tehetném majd Niall és Sonia napját, mert bár egy szűk hét különbség van a kettejük születésnapja között, mégis úgy gondolom, ez a leendő összejövetel, amit Liamék szerveztek, kicsit talán mindkettőjüknek szól.
Mielőtt mégis elbóbiskolnék, veszem a bátorságot, hogy kinézzek az ablakon. Persze csak akkor, amikor állunk, hiszen itt még ilyenkor is dugó van, és a város szívébe vezető úton hosszasan állnak az autók, és úgy csordogálunk be az utak körforgásába, mint a sűrű vér.
Fárasztó már ücsörögni, és rajtam meg a taxisofőrön kívül mindenki alszik már.
- Elnézést, meg tudná mondani, hogy még mennyi idő, míg odaérünk? - közelebb hajolok az első üléshez, suttogva kérdezem.
- Nézze hölgyem, ha ilyen tempóban haladunk, akkor legfeljebb fél óra - nyugodtan beszél, mintha nem éjjel negyed 3 lenne, mintha nem autókázna fél napja, és ne idegesítené őt már minden és mindenki. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen higgadt taxisofőrért egészen idáig kell utaznom, de megköszönöm a válaszát, a kedvességét és visszadőlök, hogy megpróbáljam kibírni az előttem álló harminc percet. Nehéz, mert legszívesebben fészkelődnék megállás nélkül, és ha tovább állunk néhány percnél, késztetést érzek, hogy feltépjem az ajtót és rohanjak, egészen a kórházig. Az sem érdekel, hogy fogalmam sincs, merre van, és hogy nem ott kéne kikötnöm elsősorban, de már alig bírok magammal, és mikor már derengeni kezd valami, és ismerőssé válnak az épületek, végleg leteszek arról, hogy sokáig alszom majd.
Éberen pattanok ki az óriási épület előtt a kocsiból, és mielőtt még Harry vagy a sofőr odaérne, elkezdem kipakolni a bőröndöket a csomagtartóból.
- Eire, hagyd, ne te cipekedj - szólít meg Brtianny, amikor a bejárati ajtóból kipattan egy sötétszürke öltönyös férfi, egy hasonló ruhát viselő, valamivel fiatalabb társával.
- akkor hozom Soniát - visszatáncolok a hátsó ajtóhoz, és óvatosan kiemelem a lányom a kocsiból. Próbálom nem felkelteni, hiszen neki még javában alvásidő van, és nem szeretném ha fáradt és nyűgös lenne, vagy mindenki ást is ébren tartana éjszaka.
- Fent találkozunk, menjetek előre- Harry is felkap egy csomagot, hogy a londínereknek ne kelljen még egyet fordulni, miután kifizeti a taxit. - Na, gyerünk! Louis elvileg a lakás bejáratánál fog várni.
Így is történik, a mindig vigyorgó, jó kedvű Lou izgatottan toporog, é samint felbukkanunk a folyosón, elénk rohan. SOniát ugyan nem ébreszti fel, de a többieket igen, felélénkül Harry is és Britanny sem olyan zombi miután meglátja Louist.
- Jól utaztatok? - kinyitja előttünk az ajtót, és beenged mindenkit.
- Remekül. Már szerintem kockára ültem a fenekem - panaszkodik Brits, de persze amint lehetősége akad, leül, majd elsől és egy szó nélkül l is alszik.
- Pedig előkészítettem a vendégszobákat - mosolyog Louis.
Én abszolút megértem őt, normális esetben én is hulla lennék, de azt is tudom, hogy kevesebbet aludt nálam, viszon sokkal többet szervezkedett és idegeskedett és mivel már nem rajta múlik a folytatás, leengedett és hirtelen zuhant rá a fáradtság.
- Beviszem - Harry persze hősiesen vállalja a feladatot, és felnyalábolja a barátnőmet, aki reflexből karolja át a nyakát.
- Aranyosak, nem? - böki meg a vállam Louis, miközben én még mindig egy helyben ácsorgok, és ringatom a vállamra borult gyerekem.
- Igen, azok. De elvileg csak ennyi - nézek rá. - Hiányoztál már.
- Ti is. Rég volt már.
- Rég.
Mindketten mosolygunk, hiszen legutóbbi alkalmak egyiké, amikor szemtől szemben álltunk Louval, akkor a férjem épp nekiesett Zaynnek, egy olyan estén, amikor a békülést és az újrakezdést akartuk előtérbe helyezni.
- Hallom minden rendbe jött köztetek Niallel, igaz ez? - hellyel kínál, némán bólintva megköszönöm, és leülök, amíg ő levesz két poharat. - Narancslé, víz, vagy valami ütősebb? TÉnyleg, te ihatsz már alkoholt, ugye?
- Persze, de most igazán nem kéne. -Pironkodva ülök, nem akarom azt mondani Louisnak, hogy igazából otthon is egy kiadós borozás után ébredtem, mielőtt összepakoltam volna.
- Rendben, akkor narancslé. Vodkát?
- Louis! - szólok rá, de nem haragszom, sőt, nevetek. Hálás vagyok, amiért várt minket és bevállalta, hogy mindhármunkat elvisel egy-két éjszaka erejéig.
- Csak vicceltem - fülig érő szájjal ül le mellénk. - El sem hiszem, hogy már egy év eltelt. Őrület, nem?
- Az - lenézek Sonia arcára, és homlokon csókolom. - De amíg babaillata van és nem hoz haza idegen fiúkat, addg nem bánom.
- Azért azt csak nem. Ja, egyébként leteheted, Freddie régi kiságyát összeraktam. Nem tudom, hogy mennyire fogja szeretni, de csak kényelmesebb neked nélküle.
- Bárhol képes elaludni, ha olyan kedve van, és mint látod, még mindig nem érdekli, mi történik.
- Akkor gyere, megmutatom, hova raktam. Nem tudom, Soniának vannak-e fura dolgai, de emlékszem, minden tesóm és a fiam is a legkülönfélébb indokokkal ébredt fel, volt, aki csak ablak alatt, volt aki csak fal mellett volt képes csendben feküdni és várni, míg elalszik végre. - Emlékszem ezekre a történetekre, sőt, arra is, hogy Niallel éjszakákat virrasztott át vele a nehéz időszakokban.
- Nem tudom, hogy fogom ezt meghálálni, Lou - igaz már majdnem egy év eltelt a szülés óta, de a hormonok miatt még mindig előfordul, hogy érzékenyebb vagyok, ezért most is kissé elérzékenyülve követem Louist, majd miután lefektetem Soniát a kiságyba és betakarom, már a könnyeimet törölgetem.
- Ugyan, ez a legkevesebb. Bármelyikünk megtenné a másikért, és végre nem vagyok egyedül a lakásban - mosolyogva ölel át. - Nem kell sírni, most már aztán tényleg minden renden van.
- Igen, tudom. - Szipogok, és ahelyett, hogy felnőtt módjára vislekednék, és összeszedném magam, csak még inkább kapaszkodom Lou felsőjébe, és bár nem bőgök, mint egy isgyerek, a könnyeim megállíthatatlanul csorognak.
- Akarsz még beszélgetni, vagy aludnál? - a hátamat simogatja, miközbe visszakísér a nappali irányába, ahonnan az összes többi szoba nyílik.
- Nem haragudnál, ha még itt maradnék kicsit? Mert ha fáradt vagy, akkor menj nyugodtan aludni, de jól esne beszélni valakivel most.
- Ne viccelj, én ilyenkor még úgysem alszom. Ha pedig nem így lenne, érted akkor is fennmaradnék, hiszen egy család vagyunk, nem? - az utolsó mondata megint úgy szíven üt, hogy pityeregni kezdek. - Jajj, te, gyere. - Újra a karjaiba omlok, és csak sírok, amíg csak jól esik. - Tudod, minek a jele ez?
- Hogy teljesen kimerültem, tönkre tett a stressz, az elpazarolt idő, amit idegeskedéssel töltöttem, hogy meghalt az apám, és visszakaptama  férjem, akivel a békülésünk óta sokkal kevesebb időt töltöttem, mint eddig, és hogy napokon belül egy éves legy a lányom, aki egy igazi csoda? - a könnyeimen át igyekszem vidámnak tűnni, mert végülis egy cseppet sem vagyok elkeseredve, csak valóban mindent soknak érzek.
- Én azt mondtam volna, hogy megint gyereket vérsz, de jobban belegondolva, igazad lehet. - Megdörzsöli a karomat és óvatosan eltol magától. - Hozom a narancslevet, addig helyezd magad kényelembe. - Nyom egy cuppanós puszit a homlokomra, majd elsiet a konyha felé. Szót fogadok, és trökülésben várok rá. Amikor megérkezik, nem csak a gyümölcslé van nála, de egy nagy zacskó chips és egy fél üveg vodka is.
- Igazad van. Szükségünk lesz egy kicsit erősebbre - álmos ugyan nem vagyok, de zsibbad a fejem, és nyomottnak érzem magam.
- Na látod - tényleg nem az a cél, hogy berúgjunk, ezért egy fél ujjnyit sem tölt a töményből, de pont elég, hogy az elmúlt napot levezessük. - És, mit terveztél Niall születésnapjára?
- Fontolgatom a lehetőségeket - az italomat nézem, de amint beleszagolok, elmegy tőle a kedvem.
- Szóval még halvány fogalmad sincs, mit adsz neki - ő viszont nagyon is várja, hogy belekortyolhasson a sajátjába, így le is húzza a felét néhány korttyal.
- Igen, potosan - vallom be végül. - De tényleg sokat gondolkodtam, és van néhány ötletem.
- Például? - felvont szemöldökkel, kíváncsian várja, hogy beavassam.
- Ezt Britannynak már mondtam, és azóta sem bizonytlaanodtam el, szóval azt hiszem most már konkrét célnak mondhatom, hogy szeretnék még egy gyerekt. Tudom, hog ynehéz lesz, hiszen Sonia is nehezen jött össze, de úgy érzem, hogy készen állunk arra, hogy még egy apró gyerkőc legyne velünk. Ha pedig fiú lenne, akkor tudom, hogy Niall végtelenül boldog lesz.
- És? Gondolom már tettetek az ügy érdekében - furán néz rám, és én is furcsán érzem magam. Nem hiszem, hogy egészséges a férjem legjobb barátjával ezekről beszélni, de mivel bővel elmúlt hajlani három óra, már semmi sem normális.
- Jó, de ettől függetlenül még egyáltalán nem biztos, hogy terhes vagyok, és nem is érzem a jelét. Se rosszullét, se fáradékonyság, se semmi, ami tipikusan erre utalna.
- Ha mégiscsak várandós vagy, akkor nem kívánnád az alkoholt - bök a poharamra. - Nem iszol?
-De - motyogom, de csak lötyögtetem. -Nem, biztos nem, tegnap, vagy hát már nem tudom mikor, utazás előtt benyakaltunk vagy másfél, két üveg bort Britannyvel nálaunk. -Beleiszom a vodkás narancslevembe, és egyáltalán nem érzem magam ettől rosszabbul, vagy bármi olyan, ami furcsa lenne.
- És? Egyéb ötlet? - tovább faggat, és hálás vagyok, amiért továbblépünk a gyerek dolgon, mer tmég mindig annyi bizonytalanság és kérdés merül fel ezzel kapcsolatban, hogy csak egy végtelenül lelkes elhatározásnak tudnám hívni.
- Szerinted mit szólna, ha újraházasodnánk? - nézek fel Louisra, aki nem várt módon reagál, és ahelyett, hogy meglepődne, vag döbbenten pislogna rám, lelkesen bólogat.
- Imádná! De komolyan - leteszi a poharát - És ha elég tökös vagy, akkor tudod mit teszel.
- Igen - lenézek a gyűrűmre., és végigsimítok a felületén,
- Nézt, Eire, tényleg nem zavar, hogy ébren vagy, de azt remélem tudod, hogy aggasztóan karikás a szemed és sápadt is vagy. Mi lenne, ha nem bontanánk meg ezt a chipset, meginnánk az utolsó pár kortyt, és elmennél aludni? Hosszú lesz a nap, és nem akarom megvárni, míg összeesel a fáradtságtól. - Tudom, hog yigaza van, de jelenleg még úgy érzem, nem tudnk aluni Viszont ő valószínűleg igen, és már így is túlvállalta amgát miattam. Épp ezért bólintok, és ásítást színlelek.
- Igazad van. - Bénának érzem magam, de látszólag hihetően színészkedek.
- Ha felkeltetek, elmegyünk enni valahova. Napközben elhozom Freddiet, hogy velünk legyen egy kicsit, aztán délután beugrunk a kis betegünkhöz, rendben?
- Pompásan hangzik - mosolyogva ölelem meg, mielőtt elköszönnénk. - Akkor, jó éjszakát.
- Jó éjt, Eire - megint homlokon puszil. - A Sonia szobája melletti még szabad, ha gondolod ott is alhatsz.
- Hány szobás ez a lakás? - kérdezek vissza, és mókásnak tartom, hogy minden fiú úgy vesz lakást, hogy egy kisebb angol falut el tudna szállásolni.
- Négy, nappalival együtt, miért? - összevont szemöldökkel néz rám.
- Akkor hogy lehet még szabad szoba a tiéden kívül? - hirtelen beugrik, hogy több a hely, mint kéne.
- Hogy, hát hogy? Nem néztél be az első ajtón, amikor lefektetted Sonát? Harry és Britanny egymásba kapaszkodva alszanak. Olyanok, mint a kismajmok - teli szájjal vigyorog.
- Á - ostobának érzem magam, és érzem, hogy a fárdtság nagyon lassan, de biztosan szétárad bennem. Értem.
- Na menj, még a végén itt a padlón fogsz szundítani.
Bár nem éreztem semmi jelét, szinte azonnal álomba zuhanok, amint lehajtom a fejem a párnára. Nem gondolkodm sokat, csak zuhanok, és jólesően süppedek a matracba.
Izgatott vgyok, ez nem múlt  el, és még álmomban is csak arra tudok gondolni, hogy hamarosan láthatom Niallt, átölelhetem, és nem csak telefonon keresztül beszélhetünk.
Jézusom! Telefon!
Nem hívtam vissza! Semmi erőm kimáaszni már az ágyból, csak szidom magam, amiért ilyen pocsék ember vagyok, és ilyen szita az agyam, de valóban, nem beszéltem vele, pedig amikor hazafelé tartottam az irodából, még el is terveztem, hogy otthon felhívom amíg a konyhában vagyok.
Mérges vagyok magamra, de tényleg nem tudok már tenni ellene. Annyira kimerültté válok, hogy már azon sem gondolkodom sokat, mennyit idegeskedhetett Niall miattam, hogy nem vettem fel a telelfont. Biztos keresett, de rá se pillantottam a mobilomra, pedig mindeig felveszem, mindig elérhető vagyok.
De legalább már tudom, mi az, ami tökéletes megoldás lesz a hiányérzetemre, és megfelelő ajándék lesz a férjem számára.