2017. november 18., szombat

49. S.O.S.

Niall

Britanny és Harry hamar eltűnnek, valamit magyaráznak Brits autójáról, de őszintén? Nem igazán fogom fel. Csak leutánzom a feleségem reakcióit, és bízom abban, hogy ő nem ugyan ezt a technikát választja.
- Vigyázz magadra, és hívj fel, ha sikerül elintézni valamit - megölelgeti, majd nagy nehezen útjára engedi a barátnőjét, aki botorkálva megy végig a járdán, aztán valami csoda folytán nem esik be Harry kocsijába, sokkal inkább beül, mint egy normális ember.
Elfojtok egy mosolyt, mert a 'normális' és az 'átlagos' egyikükről sem mondható el, de valószínűleg őket mondanám, ha a családokon kívül meg kéne neveznem valakiket, akiket valóban nagyon szeretek.
- Felmegyek, megnézem Soniát - megérzem a mellkasom köré fonódni a vékony kis karjait, és ahogy a haja a felsőmhöz tapad.
- Jó, addig keresek valamit, amit Harryék nem ettek meg előlünk - hangosan korog a gyomrom, mert a másik lakásban csak kávé volt. Nem is értem, hogyan él túl napról napra Harry.
- Ne legyél ilyen irigy - nyom egy gyors puszit a tarkómra, és eltűnik.
Megint elterelődnek a gondolataim. Olyannyira, hogy azt is elfelejtem, hova akartam elindulni. Levetem magam a nappaliba, a telefonom nyomogatom és nem csinálok semmit. Ki-be lépegetek az alkalmazásaimból, végignézem a képeimet, de végig csak az jár a fejembe, hogy milyen jól sikerült a tegnap esténk, mert őszintén, nem gondoltam volna, hogy egy hangos szó, egy bántás vagy aprócska kis szurkálódás nélkül megússzuk. De legalább arra számítottam, hogy Sonia belázasodik megint, vagy Harry nem bír vele. Nem tudom megmondani, miért, de túl szép volt minden ahhoz, hogy igaz legyen.
Elmosolyodok, amikor eszembe jut a kissé spicces feleségem, akin majdnem kifog a taxi ajtaja, és ügyetlenül botorkál hátrafele, miközben belém kapaszkodik és megpróbál úgy megcsókolni, hogy ne fulladjunk bele az esővízbe. Ha pedig az este folytatására gondolok, a hideg ráz. Hihetetlen, hogy visszakaptam a feleségem, testestül, lelkestül, és most már tudom, hogy még mindig úgy szeret, ahogy én őt. Beleborzongok a gondolatba, hogy milyen jó volt az egész napunk, és nem csak a vége miatt, hanem egészen onnantól, hogy reggel együtt lustálkodtunk hármasban, és éreztem azt a meghittséget és szeretetet, amit csak mellettük ismertem meg. Család voltunk, és most már mindig így lesz. 
- Szivem, nem azt mondtad, hogy enni fogsz? - észre sem veszem, amikor Eire leér, karjában Sonjaval.
- De, igen. Titeket vártalak - felpattanok a kanapéról, és eléjük sietek, hogy átvehessem a lányom az ölembe és még egyszer megcsókolhassam életem nőjét. Érzem, hogy mosolyog.
Elhatároztam, hogy ezt a nőt boldoggá fogom tenni, méghozzá minden percét tökéletessé fogom varázsolni, de ehhez az kell, hogy én is boldog legyek. Éppen ezért együtt reggelizünk, és minden másodpercet velük töltök. Nem megyünk sehová, egész nap a lakásban, legfeljebb a teraszon vagyunk. Sonia délutáni pihenését kibasználva a hálószobában heverészünk mi is, mirelit pizzát ebédelünk és jégkrémet eszünk.
- Fel kell hívnom Britannyt- félig csukott szemmel motyog, de nem veszem komolyan őt, mivelhogy hosszú percek óta lehunyt szemmel szuszog a mellkasomra dőlve, kezében a lenyalt kiskanalával.
- Jó - ennyi csupán a válaszom, és meglepődök, amikor valóban kiveszi a telefonját a zsebéből.
Eleinte nem figyelek, csak foszlányokat fogok fel a beszélgetésükből, aztán néhány perc elteltével összeáll a kép, és kiderül számomra is, pontosan miért volt itt ma reggel Brits. 



Eire

Csukott szemmel nyúlok a telefonom után, hogy megnézzem az időt. Fázom, valahonnan húz a hideg, és amint ezt felfogom a még lassan reagáló elmémmel, keresni kezdem az okozóját. A kezemmel keresgélni kezdek magam mellett, de csak egy hideg kispárnát találok. Még a matrac is kihűlt, ami azt jelenti, Niall jó ideje nincs itt mellettem. Résnyire nyitott szemmel feküdtem eddig, de most kipattannak, és ébrebb már nem is lehetnék. A szívem hatalmasat dobban, de leginkább csalódottságot érzek, amikor meglátom a nyitott erkély ajtót. Annyi rossz emléket idéz bennem, hogy már nem is vagyok kiváncsi az időre, és forgolódok, amíg Niall be nem jön.
Végő elkeseredettségemben kihúzom az éjjeli szekrényem fiókját, és kiveszem belőle a könyvet, amit még Victoria adott. Még meg sem tört a gerince, olyan kveset írtam bele, és nem is sűrűn nyitogattam.
Olyan érzés ez, mintha megszegtem volna egy szabályt. Mintha áthágtam volna valami áthághatatlant, és ettől bűnösnek érzem magam.
Kinyitom az első oldalon. Az írásom kusza, egyenetlen, a betűim mintha részegek lennének. Arra az önmagamra emlékeztetnek, aki napról napra élt, káoszban és keserűségben. Elégedetlen és savanyú volt, aki majdnem felrúgott valamit, ami csodálatos. Majdnem megtettem, amit nem kellett volna.
És különben is, mit gondoltam? Veszek egy jegyet Dublinba, és hazamegyek? Kihez? Az anyámoz? Vagy a halott apámhoz? Nevetséges. Mi lett volna Soniaval?
A bűntudatom odáig vezet, hogy tollat ragadok. Úgyérzem, most muszáj írnom bele valamit. Nem fogalmazok meg semmit sem előre, csak írom, ami eszembe jut, egyik mondatot a másik után.
Niall Horan feleségének lenni a világ egyik legnehezebb, és legkönnyebb dolga egyszerre. Ugyanis pontosan ugyan az okozza a bonyodalmat, mint ami egyszerűvé is teszi: Ő. Megtesz mindent azért, akit szeret, de nem tud választani a rengeteg féle szeretetéből. Ugyan akkora dózisban kapja a szomszéd kutyája, mint a lánya, a barátai, akármelyik munkatársa, a kedvenc kávézójában dolgozók, és én. Niall Horan felesége. Szeretem leírni, az ő nevét is, és azt is, hogy jogilag egymáshoz tartozunk. Azaz nem csak jogilag, de a törvény mégis csak valami, ami megerősít minden köteléket. 
Olyan ez, mint megmászni a világ legmagasabb hegycsúcsait oxigénpalack nélkül, és a mindenség tetején ücsörögni, kézenfogva körbenézni, majd lesétálni. Egy pillanatra állunk csak meg, mindig zajlik az életünk. 
Felnézek egy pillanatra, de Niall még mindig kint ácsorog, lehajtott fejjel. Nem tudom, mit csinál, hogy csak álldogál, vagy telefonozik, nem látok sokat a sötétítőtől. Tovább írok. Meg sem állok addig, amíg már úgy érzem, még egy tollvonás és leesik a kezem csoklóból. Akor aztán büszkén lapozgatom a teleírt oldalakat, végigsimítok néhányszor a nevén.
Frászt kapok magamtól. Különösen attól az érzéstől, ami állandó jelleggel itt van bennem, hogy egyszerre vagyok idióta és megszállott, de csak annyira, mint amennyire szerelmes. Hiszen éppen miattam zalottak le olyan heves viták, mintha egy rossz sorozatba csöppentünk volna, de mint minden telenovellában, nekem is megbocsátott a férjem. Pedig lett volna más, ennél logikusabb válasza is a viselkedésemre, ám most, hogy túlvagyunk életünk második első  közös randiján, nem akarom, hogy mással legyen. Hogy más valaki álljon mellette, és ugyan azt a levegőt szívják. Hogy valakinek a kifújt szén-monoxidját lélegezze be Niall. Nem akarkm, hogy rajtam kívül mással beszéljen ilyenkor. Ragaszkodom hozzá, és tíz körömmel tudnám marni őt, hpgy ne legyen ilyen. Ne csaljon meg sem az éjszakai égbolttal, sem a rajongói üzeneteivel. Azt akarom, hogy minden egyes pillanatban magam mellett tudhassam őt, bezárhassam egy dobozba, hogy mindig velem legyen.
Mozgolódni kezd, ezért elteszem a naplót, és visszahanyatlok a párnára. Illene már aludnom, sőt, tulajdonképpen még álmos is vagyok, mégsem akarok csukott szemmel várni arra, hogy besüppedjen mellettem a matrac.
- Fent vagy? - suttog, és latom, ahogy felém sétál. Azaz csak sántikál.
Felmerül bennem a hallgatás lehetősége, hogy azt tettetem, alszom, de nem merem megtenni. Az ilyen viselkedés vezetett ahhoz a szörnyű időszakhoz is, és azt nagyon nem szeretném. Ráadásul ha azért jött be, mert hallotta a bentről jövő neszeket, nehezen tudnám letagadni, hogy én voltam, aki zajongott.
- Éreztem, hogy nem vagy itt. Minden rendben? - amint mellém ér, és leül az ágyra, a keze után nyúlok.
- Persze, csak muszáj volt felállnom, és járkálnom - intenzíven dörzsölgeti a térdét, és még a sötétben is látom, ahogy megrándul az arca, akárhányszor belenyilal a fájdalom a sebébe.
- Fáj nagyon?- óvatosan a sebére testem a kezem, a hüvelykujjammal apró köröket rajzolok a hegek köré.
Nem hallom, hogy válaszolna, és hiába nézek rá, a sötétben azt sem látom, hogy bólogat-e vagy sem.
Kételkedem abban, hogy egyáltalán méltatott-e válaszra, de nem foglalkozom vele sokáig. Lefoglal, hogy épp milyen boldog vagyok, amiért visszajött, és itt van mellettem. A fejem a lábára hajtom.
- Baj van Édes? - a hajammal játszik, ujaival fésülgeti a tincseimet. Baromi jó érzés, mintha egy exkluzív masszázst kapnék, csak még jobb. Lehunyt szemmel válaszolok.
- Nem, örülök, hogy itt vagy. Nagyon - megcsókolom a térdét, mire kimászik alólam, a fejem visszairányítja a párnámra. Kábán nézek fel rá, figyelem, ahogy a sziluettje megkerüli az ágy sarkát, majd valahol középtájt felkúszik mellém.
Bekéretőzik a takaróm alá, én pedig csak sikongatok, amikor megérzem, milyen hkdeg az ujja és a lábfeje.
- Ilyen hidegbe voltál kint? Niall, meg fogsz így fagyni - két kezem közé veszem az ő kezeit, és belecsókolok mindkét tenyerébe.
Apró bókok ezek, mégis melengetik a lelkem, hogy csak úgy kapok tőle egy ölelést, miután felmelegítettem az ujjait, vagy hogy megcsókolja a bal szemöldököm. Érzem, ahogy másodpercről másodpercre lenyugszom, eltűnik a hisztérijusan ragaszkodó részem. Ezzel egy időben ragadnak le a szemeim, és a héten már legalább harmadjára alszom el Niall karjaiban, szorosan hozzábújva.
Reggel azonban, mikor újra mocorogni kezdek, ismét egyedül találom magam. Nincs még késő, alog múlt el fél 8, az viszont meglep, hogy nem én keltem hamarabb. Azt terveztem, hogy ma én hozok Niallnak kávét az ágyba, esetleg egy villás reggelit is összedobok neki.
- Szovem, itt vagy valahol?- nem kiabálok, hátha csak a folyosón vagy a fürdőben van, de nem kapok választ.
Kimászom az ágyból, és az első utam Soniahoz vezet. Teljesen meg vagyok bizonyosodva afelől, hogy ott találom a két Horant, és már szinte várom, hogy meglássam őket, ahogy mindketten fáradt arccal néznek a másikra, de legnagyobb meglepetésemre a lányom egyedül van. Békésen ücsörög cumival a szájában, pöttöm kis ujjaival a kiságy szélébe kapaszkodik.
- Szia Hercegnő, hát hol hagytad apukádat!?- kiemelem a kisállatok és a takarója közül, megvárom, amíg megtámasztja rajtam a talpacskáit, majd mikor már tisztességesen össuenyálazta a nyakam a cumijával meg a ragacsos ujjaival, elindulok vele a reggeli fürdésre.
Soniaval mindig a földszinten pancsolunk, mert csak abban a fürdődzobában nem kap frászt attól, hogy megint tisztának kell lennie. Valahol olyan még ő, mint egy kiskutya, imád koszos lenni, ragadni a sártól és a reggelijétől, és legszívesebben egész nap üvöltözne meg vonulna, amerre csak tud, éppen ezért igazi tortúra a mindennapos fürdés, és minden egyes átöltözés.
- Niall, itt vagy lent? - a lépcsőn lefele menet már határozottabban keresem őt. -Úgy tűnik, apu ma bújócskázik anyuval - belepuszilok a pocakjába, ettől édesen kacarászni kezd, de egyúttal meg is húzza a hajam, és bár legszívesebben elsírnám magam, annyira tud fájni, tudom, hogy ezt azért csinálja, mert kapkod, és szeretné megmutatni, mennyire szeret.
- Eire? Itt vagy? - messzebbről hallom a hangját, de így is tisztán kihallom, hogy valami nincs rendben.
- Igen, de te hol vagy? - akármerre nézek, nem látom, hiába megyek be a nappaliba, vagy lesek be a konyha felé.
- A konyhában - talán még sír is, ezért rögtön bepánikolok.
Azonnal arra veszem az irányt, Soniat beleültetem az etetőszékébe, és akkor látom csak, hogy a pult előtt fekszik a földön.
- Mi történt? - lerogyok mellé, remegő kézzel emelem meg a fejét. Szemeit összeszorítva grimaszol.- Niall, valaszolj, kérlek, az Isten szerelmére!
- Nincs baj, csak a térdem. Hortelen belenyilallt a fájdalom és elestem, de nem tudok felkelni. Basszus, nagyon fáj Kicsim - szörnyű így látni őt, remegek és meg is szédülök a hortelen sokktól.
Fogalmam sincs, mit csináljak hirtelen, olyan rég történt ilyen. Nem törődök semmivel, mindent, ami útban van elsöprök, feltépem a hűtő ajtaját és keresgélni kezdek valami fagyasztott cucc után. Kiborítok egy zacskót, a tartalmát félrerugom a lábammal, majd megpillantva kirangatom a jeget. A lábammal rúgom vissza az ajtót és szinte elesek, úgy térdelek vissza Niall mellé.
- Szorítsd rá a térdedre, hívok mentőt- ellentmondást nem tűrően pirítok rá. Már épp szólna, de leintem. Nincs arra idő, hogy makacskodjon.
A pulton megtalálom a telefonját, és amilyen gyorsan csak tudok, remegő ujjakkal tárcsázom.
Hirtelen és gyorsan beszélek, fel sem fogom, mit mondok és hogyan, csak magyarázok. A címünkre koncentrálok, és arra, hogy siettessem a diszpécsert.
Mire felocsúdok, már magamnál szorongatom mindkettőnk iratait, és végignézem, ahogy megpróbálják a lehető legóvatosabban átrakni őt a hordágyra.
Némán állok, engem is úgy segítenek ki. Megkérdezik, hogy mi történt, de mindössze annyit vagyok képes reagálni, hogy tanácstalanul széttárom a karjaim.
- Jöjjön, fogja meg a kezem - az egyik mentős készségesen megvárja, amíg felmászom Niall mellé, és leültet az egyik rögzített ülésre.

2017. november 4., szombat

48. Ébredés

Sziasztok!

Tudom, hogy megint egy nagyobb lélegzetvételű szünet volt, de sajnos erre utaltam a legutóbbi rész előtt is. Már most elegem van ebből a félévből, és még vizsgaidőszak sincs. 
Remélem nektek most valamivel könnyebb, tudtatok pihenni az őszi szünetben, és megújult erővel vágtok neki hétfőn a következő másfél-két hónapnak. Én kicsit kimerültem, de hamarosan megint összeszedem magam, és akkor kevesebbet fog csúszni a blog.
Kitartást és szép hétvégét mindenkinek!

xx Lu



Eire

Az ujjaim alatt érzem a mellkasának ütemes emelkedését és süllyedését. Zsibbad mindenem, de ez nem rossz. Bár a talpam még érzi az este hordott magassarkúm, a tudatalattim picsog csak, hisz tudom jól, már rég ledobtam magamról, minden mással együtt. A félelmeim, aggályaim, és minden akadály köddé vált egy szempillantás alatt. 
Mosolygok.
A férjem békésen bújik a nyakamhoz, érzem ahogy kifújja a levegőt- libabőrös leszek tőle. A haját nézem és közben a hátát simogatom. Nem tudok betelni azzal, hogy itt van, mármint mellettem. Az illata, a közelsége, az, hogy végre, végre megint tudom feltétel és rosszérzés nélkül, teljes szívemből szeretni, megadni neki mindazt, amit megérdemel, a boldogságot, cseppnyi nyugalmat, s cserébe én is visszakaptam azt az embert, akibe húsz évesen belezúgtam. 
Az esőben csókolózni és felvisítani a hátunkra csapódó hideg víztől olyan volt, mint amikor részegen buszoztunk, vagy forró homokot szórtunk a napozók cipőibe a nyaralásokon. Olyan volt, mint régen, a kezdetek kezdetén. Kicsit bolondosak, de végtelenük szerelmesek vagyunk, és ennél többre nem is nagyon vágyom. Talán csak arra, hogy mindig maradjon minden így. Legyünk végre igazán nagyon boldogok, és soha többé ne okozzunk fájdalmat a másiknak. 
Mocorogni kezd, a lábát visszahúzza a takaró alá, és a kezét visszabújtatja a kezeim alá. Egy pillanatra a hasamhoz ér, de csak azért, hogy félálomban átkarolja a derekam, és még inkább hozzám bújjon. Mint egy kisgyerek.
Beharapom a szám, mert zavarba jövök a gondolattól. Olyan, mintha megint az első együtt töltött éjszakánk után feküdnék mellette, még akkor is, ha évek óta házasok vagyunk. 
Még a mai napig hihetetlen belegondolni, hogy milyen rég volt már, mikor kimondtuk az igent, ennek ellenére olyan, mintha minden nap jobban és jobban emlékeznék arra a néhány órára.
Amikor az esküvőt megelőző napon már elkülönítettek minket a barátaink, és egyedül töltöttem az éjszakát. Életem leghosszabb, és legizgatottabb tizenkét órája volt, amikor Britanny rám parancsolt, hogy feküdjek le aludni, nehogy karikás szemmel álljak oltár elé. Ő és Harry begyűjtötték mindkettőnk telefonját, sőt, Brits még a laptopom is bezárta az irodába, nehogy véletlenül megszegjem a szabályait, és még képernyőn keresztül se láthassuk egymást Niallel. De megérte, és ezerszer is megtenném újra, mert az a pillanat, amikor megláttuk egymást, szédítő volt. Kapaszkodtam Liam karjába, azt hittem, el fogok ájulni, de láttam, hogy Niallt is úgy tartja Harry és Louis, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne. Akkor megfogadtam, hogy bármi történjen, fogok még így ránézni, ennyire szerelmesen, kábán és boldogan, könnyekkel vagy anélkül. Most is legszívesebben felébreszteném, de csak hogy lássan a szemét. Hogy milyen tiszta, és kristályos, és mennyire gyönyörű.
Mert Niall számomra az. Gyönyörű. A tekintete, a mosolya, a lelke, minden egyes porcikája a legszebb dolog az életemben, és a tudattól, hogy visszakaptam, hogy megérdemeltem őt már másodjára ebben a rohadt életben, mintha lebegnék. A föld felett, rózsaszín kis felhőkön, kényelemben.
Összevont szemöldökkel motyog valamit, nem értem és nem is igazán hallom, mit próbál mondani, valószínűleg csak álmodik. Megcsókolom a halántékát, hosszan nyomom a bőréhez a számat, és intenzívebben simogatom a lapockáját. Ilyenkor tényleg gyermekies, ellazulnak az izmai, és kisimul az arca. Kicsit mintha mosolyogna is. Imádom, és most én is azt kívánom, bárcsak még sok-sok kisgyereknek lehetne ilyen édes, hosszúra elnyúlt ébredezése. De azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem olyan könnyű. Sonia érkezéséhez is sokkalta több kellett, mint a szerelmünk: kitartás, könnyek, imák, és végeláthatatlannak tűnő kudarcok sorozata. Viszont a remény, hogy egy nap talán mégis sikerül, és lesz testvére Sonianak, minden nap egy kicsit felerősödik bennem, az elmúlt napok után pedig most már határozottan akarom.
Sóhajtok, és elfordítom egy pillanatra az arcom tőle. Kinézek az ablakon, hátha meg tudom állapítani, mennyi az idő, de csak azt látom, hogy még mindig néha szemerkél az eső, és kiráz a hideg, ha arra gondolok, milyen hűvös van a lengedező széltől. 
Hirtelen határozottabban ölel át Niall, mire visszafordítom a fejem felé.
- Hé - suttogja rekedten, és belecsókol a nyakamba. Kuncogva behúzom a nyakam, mert csiklandoz, de ekkor az ujjaival kezdi óvatosan bökdösni az oldalam.
- Na - nevetek és kikecmergek a karjaiból.
- Jó reggelt - mosolyogva bújik vissza hozzám, és elhalmoz apró, rövid kis puszikkal a vállamtól egész a szám sarkáig.
- Jobb nem is lehetne - érzem, hogy megint remeg a lábam, és ha most nem ágyban lennénk, akkor bizonyára összecsuklanék. 
Lejjebb csúszom, hogy a vállaink egy vonalban legyenek, az oldalához préselem magam. Mélyen beszívom az illatát, és közben már szinte kapaszkodom belé. Csüngök rajta, mintha a közelsége éltetne, és semmi mást nem szeretnék, csak örökké mellette maradni. 
- Azt hittem még alszol - apró köröket rajzol a hátamra, érzem az érdes ujjait amiket megedzettek a gitár húrjai.- Baj van? Szomorúnak tűnsz. 
Gyorsan elmosolyodok, mert nem akarom, hogy rögtön ébredéskor a problémáimmal traktáljam.
- Baj? Nincs. Csak pár perce keltem, biztos azért - bágyadtan nézek fel rá, és elnyomok egy valódi ásítást is.
- Akkor jó - belecsókol a hajamba, és nem szól egy szót sem.
Én is hallgatok hosszú percekig, mert egyszerűen túl jó most így feküdni. Tökéletesen megfelel a csend, és csak arra gondolok, hogy milyen jól éreztem magam vele tegnap este.
Irdatlan mennyiséget ettünk és ittunk magunkhoz képest, és a világ egyik legjobb érzése volt jóllakottan, becsípve táncolni Niallel, és az esőben rohanni.
- Szeretlek, Niall Horan. Nagyon, nagyon szeretlek. Ugye tudod? - amikor ránézek a hallgatásunk után, csak a szeme csillogását látom, és a meghatódott félmosolyát. Így nézett rám az esküvői eskütételem után is, amikor befejeztem a néhány perces monológomat. Mindketten bőgtünk, és remegő ajkakkal pecsételtük meg az elhangzottakat.
- Én is szeretlek, Eire Elisabeth Horan. És foglak is, amíg ez itt ketyeg - a mellkasára helyezi szabad tenyerét, és én újra meg újra belezúgok ebbe az emberbe.
A könnyeimmel küzködve nyomulok hozzá közelebb, hogy még egyszer megcsókolhassm, mielőtt a korgógyomrunk kiűzne minket Harry konyhájába.
Niall tegnap esti ingjét magamra kapva követem a férjem a földszintre, a derekát átkarolva, mint egy gyerek. Az ilyen reggeleken mindig megfordulnak a szerepek köztünk, ő lesz az érettebb, a magabiztos, a felnőtt, aki mellett teljes biztonságban érzem magam, és ő készít nekem reggelit és kávét, amit máskor inkább én csinálok.
Csak bámulom őt, miközben ügyködik, és határozottan kijelenthetem, hogy én vagyok a világ legnagyobb mázlistája, hogy egy ilyen ember mellett kötöttem ki, még ha voltak is komoly problémáink.
Nem akarok hazamenni, de miután mindketten megkávéztunk, és felöltöztünk, kénytelenek vagyunk összeszedni a holminkat és hívni egy taxit, ami hazavisz minket, mert nem várhatjuk el Harrytől, hogy a tegnap este után még a mai napot is teljes egészében gyerekneveléssel töltse.
- Azért jó lesz otthon lenni, pedig azt hittem ennél hoszabb időt is elviselek a lányom nélkül - vallom be, és legnagyobb meglepetésemre Niall is hevesen bólogat.
- Én is azt hittem. Pedig voltunk már távol tőle ennyit, nem?
- Igen, de csak külön - ismét bólint, nekem pedig bűntudatom támad, amiért végül belementem Harry ajánlatába, és nem mentem haza a gyerekemhez tegnap.
Biztosan ez is csak valami női dolog, de minél többet gondolok erre, annál rosszabb embernek érzem magam, és egyre inkább hiányzik Sonia reggeli nyűgöldése, a macerás öltöztetés, a sírása, ha épp nincs kedve enni és nem elég kényelmes az etetőszéke.




Britanny*


Egészen távolról érzékelem valakinek a mozgását. Csendes léptek, suttogások, ismerős illat, mégis minden idegen. Lusta vagyok kinyitni a szemem, sőt, megmozdulni sem vagyok hajlandó, amíg éhes nem leszek. Kimerültnek érzem magam az este történtek után, és egyik porcikám sem kívánja elintézni a kocsim ügyeit. Úgyis tudom már a forgatókönyvet: belibbenne egy beszárított hajú maca— ez lennék én—, hogy megkérdezze, mikorra készül el az autója, mire legalább három férfi kezdene el magyarázni arról, milyen összetett, férfias, nyers munka szükséges a szerelés kivitelezéséhez, mindeközben a  nőt, aki még mindig én vagyok ugye, teljesen hülyének próbálják nézni, és igyekeznek rávenni őt, hogy ugyanattól a tróger vállalkozástól béreljen egy retkes, lerobbant, motorhibás járgányt.
Ismerem a fajtájukat, ahogyan magamat is. Inkább járok gyalog és busszal, minthogy kitegyem magam az ilyesfajta megaláztatásoknak. Sőt, elveimmel ellentétben még taxiba is előbb hajlandó lennék beülni. Vagy egy Uber. Mindegy.
Átfordulok a másik oldalamra, vagyis csak fordulnék, csakhogy ezzel a mozdulattal elintézem a reggelemet, és a padlón kötök ki, arccal felfelé. Fájdalmasan felnyögök, a fejem visszahanyatlik a padlóra, mihelyst megpróbálok felülni. 
Ugyanis kurvára nem a saját lakásomban ébredtem, és épp ebben a pillanatban játszódik le a fejemben az, ahogy a hidegtől remegve, csatakosan, rossz esernyővel, amit a csomagtartóban találtam meg egy pulóver alatt, amit még anyám csempészett a kocsimba, egyre csak azon imádkozva kúszom el a legjobb barátnőmhöz. Merthogy még mindig azt hiszi az én drága anyukám, hogy London minimum tizenöt fokkal hidegebb, mint bármelyik másik város, amit meg tudok nevezni ebben az országban, és míg számoltam az utcákat, hogy még mennyit kell jönnöm, azon gondolkodtam, vajon mikor válik egy nő olyanná, mint az én drága anyukám? Aki biztosan tudja, hogy azért szokott itt sütni a nap, keg minden, de hogy úgy éreztem este, hogy legalább tizenöt fokot hűlt hirtelen a levegő, az biztos.
- B? Te meg mi a francot művelsz? - ahelyett, hogy fölém tornyosulna, és kinevetne, leül mellém, és megböki a vállam.
- Ja, minden oké. Csak, nos, nem tudom. Fekszem- felhúzott térdekkel, a plafont bámulva válaszolok. Végülis, egész jó. De tényleg.
- Azt látom, de miért a földön? Miért nem az ágyban?
-Leestem - feltör belőlem a nevetés, mert baromira szánalmasnak érzem magam.
Szegény Sonia, előre félek, miken kell majd keresztülmennie, ha megtapasztalja, mekkora rakás szerencsétlenség néha a keresztanyja. Hogy huszonhat évesen még egy macskája sincs, csak a családja, akik persze egy rövidke repülőútra élnek tőle, és a legjobb barátnője, aki meg az anyja, szóval lesznek olyan pillanatok, amikor nehezére esik majd választani, kinek és mit mondjon el.
- De nem ütötted meg magad, ugye? - két karom alá nyúlva húz fel a földről, és pontosan ugyan úgy vizslat, mint este, amikor elmeséltem neki a történteket.
- Kutya bajom, Harry. Csak az ágyról estem le. Hidd el, sokkal rosszabb volt, amikor a lépcsőn történt meg ugyan ez. Na akkor, fájt mindenem, te jó ég! Azt hittem, soha többé nem fogok járni. De azt is túléltem nagyobb sérülések nélkül - zavaromban ellépek tőle, kiszakítva ezzel magam a béna öleléséből. - Sonia? Felkelt már?
- Nem, az előbb azt hittem, hogy őt hallom, de már képzelődök. Remek alvó lett, most hogy mi már megbolondulunk, nem igaz?
- De. Vicces. Pedig még a tizedét sem csináltuk végig, mint amit Niall és Eire.
Egyik lábamról a másikra táncolva helyezem ide-oda a súlyom, kicsit zavarban érzek magam azok után, hogy este miket mondtunk és tettünk.
Jó volt végre úgy elaludni, hogy nem magányosan heverek egy rohadt nagy ágy kellős közepén. Nem kellett forgolódnom és vergődnöm, ahogy elfoglaltuk a vendégszoba kétszemélyes heverőjét, bebújtam a takaró alá és élveztem minden előnyét annak, ha egy nő egy férfi mellett hajtja álomra a fejét. Még rémlik valami arról, hogy a lábam átvetem a térdén, és Harry, mintha ez teljesen magától érthetődő lenne, egyik karjával lazán átkarolja a derekam. Biztonságban éreztem magam, kényelemben, és egy percig sem aggódtam amiatt, hogy most ezt kellene vagy nem, mennyire szükséges összegabalyodnom a keresztapukával. Szerettem mellette aludni, még akkor is, ha eddig még sosem fajultak el a dolgok. 
- Nem vagy éhes? Eire egy hadseregnek elegendő kaját bízott rám, és gondoltam kávézhatnánk, mielőtt a kis szörnyetegünk felébred - mindezidáig nem gondoltam az evédre, de most, hogy Harry felhozta, minden megváltozik. Bólintok, és megigazítom a pulóvert magamon.
Újra listát kéne írnom fejben 'Tedd' és 'Ne tedd' néven. Rögtön lenne is néhány javaslatom számomra: a 'Ne tedd' első pontja lehetne az, hogy soha ne aludjak többet kapucnis pulóverben, pláne nem Eire és Nial lakásában, ahol éjszakai is legalább 22 fok van Sonia miatt. 
- Mindjárt megyek, csak megnézem, megszáradtak-e a gönceim - némán imádkozom, hogy ne egy bányászt lásson most bennem Harry, hanem csak egy kicsit még kómás, de alapvetően igényes nőt.
- Bedobtam a szárítógépbe. Tutira tiszta és száraz - teljesen természetesnek gondolja, hogy ezt kellett tennie. Mintha csak azt mondta volna, levett nekem valamit a legfelső polcról, vagy hogy elfogyott a narancslé. Meg is rémiszt, mert rögtön az jut eszembe, hogy ez az ember reggel azzal indította a napját, hogy a levetett melltartómat fogdosta. Zavarba jövök és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy lesápadjak vagy elvörösödjek első lépésként, szóval inkább elkezdek beszélni. Természetesen ez a legrosszabb lehetőség, denem hazudtolhatom meg magam.
- Baszki, de jó, legalább nem fogok megfulladni ebben a förtelmesen meleg pulóverben - a számra tapasztom a tenyerem, és óvatosan kilesek a folyosóra, nehogy a keresztlányom titokban ott mászkáljon. Ha tényleg káromkodni fog idejekorán, Eire engem tutira ki fog nyírni mert egyértelműen én leszek az, akitől ezt el tudja tanulni.
Harry persze csak nevet, és a fejét rázva nyúl a derekamhhoz, hogy kitaszigáljon a szobából.
- Tényleg ki kéne mosni a szád szappannal - olyan hangosan, és jóízűen nevet, hogy azonnal átragad rám a jóedve, és megfeledkezve az eddigi kínos szituációkról, szinte ugrándozva megyek le a lépcsőn.
Egészen addig nincs baj, amíg meg nem áll egy taxi, és ki nem kászálódik belőle a legjobb barátnőm, ragyogó mosollyal, kicsit kócosan és Niall, akinek teljesen kisimult az ábrázata.
- Figyeld - bököm oldalba Harryt, aki már a harmadik poohár gyümölcslevet és negyedik croissant gyűri az arcába.
- Mit? - teli szájjal lép mellém, és hallom, ahogy csámcsog.
- Ne zajong, nem hallom, miről beszélnek - csitítom el, de aztán világossá válik minden, és kis híján elájulok. - A rohadt életbe.
- Mi van? - a vállam felett hajol az ablakhoz. Érzem rajta, hogy nem csak az én ruháimra volt gondja, de le is zuhanyzott reggel.
- Minden esélyünk meg van még egy keresztgyerekre. A nyakamt rá, hogy ezek ketten...- a kezét a szám elé teszi.
- Nem hallom a beszélgetést!
Megforgatom a szemem, mert amíg nem figyelmeztettem, hogy megérkeztek, addig ügyet sem vetett rá, csak zabált.
Amikor kinyílik a bejárati ajtó, mindketten feléjük fordulunk, egymásnak dőlve, kérdő tekintettel.
- Jó reggelt - Harry széles vigyorral köszön, én meg csak némán intek.
- Britanny? Te hogy kerülsz ide? - Igen. Ez az első mondat, ami elhagyja Eire száját.
- Ne szeress már ennyire. Jöttem felmentőseregnek. Harry nem bírkózott volna meg Soniaval - megrántom a vállam és kivégzem a kávém maradékát.
Mind a négyen döbbenten nézünk egymásra, és nem tujuk eldönteni, hogy ez vajon mennyire normális helyzet. Én legalábbis ezen morfondírozok, és alig tudom megállni röhögés nélkül.

2017. október 15., vasárnap

47. Babysitting

Sziasztok!

MInt már említettem Ask-on, megint elég nagy eséllyel érkeznek "valamikor hétvégén" a részek, amit sajnálok, de jelenleg nekem is az iskola az első, és már most érzem, hogy szorongatnak.
Gondolom észrevehető, hogy ez egy kicsit ilyen epizód rész jelleget ölt, de remélem még így is szeretni fogjátok- vagy legalább néhányatok-, én örültm, hogy végre nem csak Eire és Niall összevisszaságáról pötyögök, és bízom abban, hogy látjátok értelmét kitérni néha az apró részletekre, mint most például Harry.

Nem szaporítom tovább a szavakat, köszönöm az eddigi türelmet (is),
xx Lu


Harry*


Már a sokadik rajzfilm ér véget, mire Sonia hajlandó felhagyni a szülei utáni kutakodással, és elfogadni, hogy a ma este folyamán csak az én társaságomat élvezheti.
Kicsit azért irigy vagyok Niallre. Mindent elrontott, amit csak lehet. Eire is és ő is megtettek mindent, ami elég lehetett volna egy váláshoz, de még ezt is megúszta. Apa, férj, van egy gyönyörű családja, ahogy már lassan mindannyiunknak. Szép lassan felnőttekké váltunk, emberek millióival találkoztunk, kiálltam százezrek elé. Én! Bátor és vakmerő voltam, szabadszájú, majd csendes. Nem féltem sosem, igyekeztem jó emberekkel körülvenni magam, és bár nem meglepő, nekem nem jutott szelet az élet tortájából. Vagyis, de, csak kevés habbal.
Tudom, hogy senki más nem tehet erről, csakis én. Én nem akartam megbírkózni eddig a fontos dolgokkal, én húztam, halasztottam a dolgokat, de most, ebben a csendes pillanatban, amikor a kereszlányommal vagyok, és minden túlságosan is tökéletesnek tűnik, rájövök, hogy ha így halad a magánéletem, sosem lesz iyen gyönyörű kislányom, sem egy borzalmasan hősies fiam. Nem lesz kinek átadnom mindenem, a tudásom, a zene iránti tiszteletem és szeretetem. Nem lesz kivel anyák napja reggelén palacsintát sütni, és hangosan nevetve gyümölcslevet készíteni. Nem leszek ott egy kicsi klónom első iskolai napján, és nem csak Soniát és Freddiet akarom látni, ahogy elvégzik sorra az iskoláikat, és a végén boldogan jelentik be, megtalálták Az Igazit. Szeretném ezt még rengeteg kis lurkóval megélni, lehetőleg néhányuk az én vérem lesz.
Feleslegesen rágódom ilyeneken. Ha valaminek meg kell történnie, az úgy is lesz, ha nem is most, valamikor biztosan, hiszen csak nem voltam annyira felelőtlen és kicsapongó eddig, hogy a Sors a várakozással büntetne. Mármint az évtizedekig tartó, hosszú, nyomorúságos megváratással.
Kint szemerkél az eső, egyre hevesebben, mígnem hangosan kopogni nem kezd az ablakon. Sonia lassan mozog, fejecskéjét lustán hajtja a szőnyegre, arccal felém. Érzem a lábamnak csapódó szuszogását, az egyenletes levegővétele még a kinti eső ellenére is tisztán cseng a fülemben. Ez az, amire vágyom. Nem kérhetek semmit, mert így is piszkosul szerencsés vagyok, amiért ennek a kis angyalkának lehetek a második apukája, a legjobb barátja, szövetségese, és hálás vagyok, amiért van egy gyönyörű nő, akiért már most rajonghatok.
- Csere nagylány, felviszlek az ágyadba - óvatosan a karjai alá nyúlva vonom az ölembe. Kézzel-lábbal kapaszkodni kezd belém azonnal, és olyan édesen nyüszög, hogy kedvem lenne elbüszkélkednem mindenkinek a világon, nekem van a legaranyosabb, legszebb keresztlányom, akihez fogható csak a saját gyerekem lehetne egy nap.
A lépcső felé indulva más fajta zajra leszek figyelmes. Zörgő, siettetett léptek. Az ajtó felé fordulok, várom, mikor robban be Eire sírva, vagy Niall üvöltözve. Azonban egyik sem történik meg, csak ütemesen dörömbölni kezd az illető. Percekig csak állok, Soniaval az ölemben. Nem tudom, mit tegyek. Nem akarom megvárakoztatni az esőben toporgó látogatót, de mivel lövésem sincs, ki lehet az, Sonia biztonsága érdekében előbb felviszem őt. Azaz vinném.
- Eire!? Niall!? Hahó, itthon vagytok gyíkok? Engedjetek be, kérlek! - a hang hallatán hangosan elnevetem magam.
Ezer, sőt, egymillió hang közül is felismerném ezt az érces, csípős stílust, ami olykor tele van aggodalommal, vagy csordultig lesz együttérzéssel. Nem is kérdés, hogy visszafordulok, Sonia a lehető legnagyobb biztonságban van. De csak lassan fordítom el a kulcsot a zárban. Kínzóan, szinte fáj belegondolnom, hogy tekeredik a fém. Lassan nyomom le a kilincset, és egy kézzel, amennyire lehet Soniat nyugton hagyom szunyókálni.
- Már azt hittem, sosem nyitjátok ki - nem lát az arcába forduló esernyőtől. Vagyis, ami megmaradt belőle. Megtépázva, eltörve lóg a kezében, de Britanny a sikertelenség csíráját sem mutatva, büszkén áll, és úgy tesz, mint aki pontosan így tervezte az estéjét.
- Sajnálom, nincsenek most itthon - a hangom hallatára megáll a mozgásban és elkerekedett szemekkel kapja fel a fejét.
- Basszus - egy rövid másodpercre nem tudom eldönteni, hogy sírva fakad, elfut, vagy valahogy másként reagál majd a tényre, hogy csak én vagyok itt, de legnagyobb megkönnyebbülésemre elneveti magát, és nem törődve azzal, hogy épp csurom víz, elázott, és rettenetes a frizurája, áthajol a vállam felett, hogy elérje Sonia arcát, és óriási, cuppanós puszikat nyom a pofijára. - Szia Hercegnő! Csak nem itt hagytak egyedül ezzel a csúnya bácsival?
Akárhogy is, élvezem, ahogy a keresztlányom rajtam nevet, és sikongatva kapkod Brits után.
- Remek. Már majdnem sikerült elaltatnom. Tudod milyen sok mesébe került ez? - mélyen legbelül háborút vesztett katonának érzem magam, de a büszkeségem nem engedi, hogy kimutassam, vesztettem. Inkább elpoénkodom, és mosolyogva beengedem Britannyt a lakásba.
- Ne rinyálj, Styles. Sonia akármikor, akármilyen pózban és helyzetben képes elaludni, csak rá kell őt hangolni. Szóval magad helyett sajnálhatnál másokat is, mondjuk azokat, akiknek lerobban a kocsijuk a gyorsforgalmi mentén, a szakadó esőben, és fél órát gyalogolnak, hogy a legjobb barátnőjük ne legyen otthon, és ne tudjon neki segíteni. Persze most nem magamról beszélek, csak úgy általánosságban - be nem fogná a száját, csak beszél, beszél, és beszél. Valószínűleg sosem fogja abbahagyni, de tudom, hogy elég magára hagyni, és akkor néhány perc elteltével realizálja a dolgokat. Akkor sem marad csendben, de igyekszik másokat is szóhoz jutni, ami az ő esetében már igazi csoda időnként.
- Szóval akkor nem robbantál le, és nincs szükséged száraz ruhákra és egy fuvarra. Értem - komoly arccal hümmögök, aprókat bólogatok.- Akkor mi járatban errefele?
- Csak beugrottam - hanyagul megvonja a vállát, és maga alatt gyűjti a ruhájából csöpögő esővizet.
- Egy teát esetleg? Vagy már késő van, mit gondolsz? - az órára pillantok, lassan este nyolc.
- Nem, pont időben vagyunk. De szívesen megcsinálom, ringasd csak a lá...keresztlányunkat - egy pillanatra megakad a beszédben, mintha fojtogatná valami. Kikerekedett szemekkel áll, majd köhécsel. - Na jó. Amúgy rohadtul szükségem lenne Eire tiszta, száraz és meleg gönceire, szóval ha megbocsátasz, én most eltűnnék pár percre az emeletre.
- Csak tessék - mosolyogva állom el az útját, és nem birom ki, hogy ne nyúljak a keze után. Meghökkenve, kérdőn néz rám, mire csak annyit tudok kinyögni, hogy- méz vagy cukor?
- Méz. Mindig méz - kezembe adja a még mindig szörnyű állapotban lévő esernyőjét. - Ha megkérlek, kidobnád?
- Ezer örömmel - már csak rángatózik a szák, igyelszem komoly maradni, bár nem könnyű. 
Amint elviharzik, döbbenten pislogok Soniara, aki láthatóan élvezi, hogy mégsem maradunk kettesben egész estére. 
Bevonszolom magunkat a konyhába, Sonit a járókájába rakom, hogy ne kelljen folyton attól rettegnem, hogy magára ránt valamit, vagy leforrázza magát, és mint aki baromira kéoben van, mit hol talál, elkezdek keresni azt a rohadt mézet. 
Nagy nehezen eljutok odáig, hogy előkerítem a teás dobozt, sőt, Eire vízforraló kütyüjét is sikerül beindítanom valahogy- fogalmam sincs az egész procedúra alatt, hogy mit művelek, egyszer csak működik- de a méz sehol nincs. 
- Baba, nem tudod hol a méz? Hol tartja anya? 
Természetesen nem kapok választ. Tizenegy hónap ide vagy oda, azon kívül, hogy 'enyém', 'nem', legfeljebb egy igenlő sikkantást kaphatok segítségül. Így hát módszeresen kinyitogatok minden szekrényt és fiókot. Csak akkor adom fel, mikor felforr a teavíz, de miután kiöntöm két óriási bögrébe, folytatom a felfedező expedíciót.
- Atyaisten, te mit művelsz? - kacagva áll meg mögöttem Britanny, immárom törölközőbe csavart hajjal, fekete melegítőnadrágban és a Dublini Egyetem címerével ellátott, óriási pulóverben, ami még ennyi év után is lóg rajta.
- Mézet kérsz, nem? Hát most épp azt keresem - egy széken egyensúlyozva, a felső polcon kutatokdva nézek le rá, és amint találkozik a pillantásunk, tudom, hogy ő már rég tudja, rossz helyen járok, és ezt igazolja az is, hogy a tőlem legtávolabbi szekrényhez lép, és a hűtőnek támaszkodva, lazát kitárja. Szemmagasságban nagyjából négy-öt különböző méz sorakozik kecses üvegekben.
- Talán erre lesznek. Nem tudom, csak tippelek - megrántja a vállát, és a félig lecsúszott törölközőt letekeri a nedves hajzuhatagról.
- Most csak azért nem szókok a szarkazmusod miatt, mert már ismerlek annyira, hogy tudjam, szörnyű ember vagy.
A mosollyal támogatott dorgálásra ismét csak megrántja a vállát és elsétál Sonia felé.
- Hagyjuk zsörtölődni Harry bácsit, amíg csinál nekem egy elképesztően tökéletes teát, addig felviszlek. Na mit szólsz, jöhet egy kis alvás? - teljesen átszellemülve beszél, a hangja lágy és búgó, a kegyetlen szúrkálódás és irónia mintha egy szempillantás alatt elhahyta volna őt. Mintha sosem lenne csípős megjegyzése, vagy túlzottan nagy szája. Kedves, mosolygós.
Így képzelem őt mindig, amikor Eire valami régi történetet mesél, amikor még mindketten fiatal tinédzserek voltak, gondok és veszekedések nélkül.
Ahogy kiemeli a keresztlányunkat a játékok közül, látom, hogy nincs rajta fehérnemű. Melltartó biztosan nem. Nagyot nyelek, és inkább elfordulok. Illetlennek érzem megnézni őt, még akkor is, ha ismerem évek óta, és pláne mióta kiderült számunkra, hogy keresztszülők leszünk, viszonylag szoros barátságot ápolunk.
- Felviszem, hátha elalszik - suttogva, mégis dallamosan beszél, és közben az ujjait a kis kék felsőn járatja.
Bólintok, de rögtön visszafordítom a tekintetem a bögréinkre, amiben már ott gőzölög az egyre sötétedő tea. A mézre koncentrálok, hogy ne csurogjon mellé és ne legyen minden tiszta ragacs. Azért lopva oda-odapillantok, amíg még látom őt a lépcsőn felaraszolni. Végtelen türelemmel és odaadással bánik Soniával, mint ahogy mindannyian, de mégis más. Nem hasonlítható az én férfias mozdulataimhoz, sokkal kecsesebb és anyásabb. De nem olyan, mint Eire.
Sosem beszéltünk más gyerekről, sőt a beszélgetéseink az utóbbi hónapokban lekorlátozódtak a Horan házaspárra és a kis Hercegnőre. Mindketten őt védjük, történjék bármi. Jeff temetésén is igyekeztünk átvenni a szülők szerepét, amíg Niall és Eire Meredith kedélyeit próbálták csillapítani. Eire összeomlásakor viszont biztos voltam abban, hogy kettőnk közül ő az erősebb és kitartóbb. Másként nem is lehetne, mert bennem ugyanúgy ketyegett a bomba, mint mindenki másban, egyedül Britanny volt képes tiszta fejjel gondolkodni. Megszervezte mindannyiunk utazását, tartotta a lelket Liamben, Louisban és bennem is a repülőúton. Kávét és reggelit vett, emlékeztetett minket arra, hogy ne felejtsünk el inni, és ne vágjunk olyan képet, amitől a barátainknak öngyilkos hajlamai lesznek. Szóval tényleg egy darabbá gyúrta mindenki idegeit, és a legbiztosabb ponttá vált.
Csodáltam, és még mindig irigykedek a kitartására, a talpraesettségére.
- Mondtam, csak rá kell hangolni. Mire felértem vele, már egyenletesen szuszogott, de ezt a vackot azért elmartam a hálószobából - a babafigyelőt lebegtetve pattan fel a székre, amit bevonszoltam a konyhapulton belülre.
- Most foglaljam aranyba a neved, hm? - komisz nevetéssel adom oda az italát, és felé fordulva dőlök a pultnak. Már nincs mit kevergetnem, de céltalanul körözök a kanalammal.
- Miért is ne? Remek ötlet! - kitárja a karját maga előtt, és képzeletben leírja a szivárványívet. - Csodásan fest a Britanny arany színben! Bár a burgundi inkább illik hozzám, de ez már szerintem részletkérdés.
- Burgundi, mi? Hagyd már, inkább valami konszolidált kéne, hogy ne legyél olyan harsány és sok!
Elkerekedett szájjal vágja hozzám a kiskanalat, amit épp most kapott ki a forró teából. - Hé!
- Na, ne hézzél itt nekem, ezt igenis megérdemelted, kedves Harry.
- Na, mégis csak kedves vagyok? - felvonom a szemöldököm, és pislogok párat. - Vagy rosszul hallottam, Miss Donahue?
- Ne hívj így, kérlek! Annyira szörnyű tőled ezt hallani!
- Miért, mi bajod a neveddel? A tied, már évszázadok óta viseled!
- Ebből elég, nem hallgatom tovább a cinkus megjegyzéseket. És különben is, nem vagyok öreg, jó!?? - mosolyog, de valóban elindul az előszoba irányába.
- Ne legyél már ilyen mufurc, csak viccelek. Különben is, ha jól sejtem a kocsit vagy még mindig a gyorsforgalmi szélső sávjában van vagy elvontatták a város túlfelére. Ha még egyáltalán megvan. Tényleg, mi is történt?
- Ahj, tényleg. Pedig azt terveztem, hogy nagyasszonyosan távozom köreidből, Styles - arcát a tenyerébe temeti, és visszahanyatlik a székre.
- Szóval, mi lett a kicsi kocsival? Megpadkáztad?
Az arcából ítélve közel sem sikerült eltalálnom a dolgot.
- Belém jöttek. Megírtuk a betétlapot nagynehezen, bár az a farok el akart hajtani, de megfenyegettem, hogy hívom a rendőröket. Le is fotóztam a rendszámát, biztos ami biztos. Szóval amíg kitöltöttük a papírokat, addig hívtam egy autómentőt, meg egy taxit. De jó néhány utcányira szintén baleset volt, így gyalog jöttem.
- Basszus, miért nem mondtad? Miért nem hívtál fel? Elugrottam volna érted! - hirtelen feltámad bennem a védelmező ösztön, és amikor meglátom a tekintetét, ami valódi, igazi érzelmeket közvetít, nem csak az elbagatellizált, nagyképűségét, azon nyomban előtte termek és idétlenül megölelgetem.
- Azt hittem, hogy Eiret el fogom érni, de nem vette fel és én bepánikoltam - csuklani kezd, küzd a sírás ellen. Nem keserűen, nem félelemből, egyszerűen mert nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ideges, remeg mindene
- Cssst, nincs semmi baj. Nyugodj meg. De nem lett semmi bajod, ugye? - két kezem közé fogom az arcát, és azonnal vizslatni kezdem. Most már nem azt nézem, milyen kevés göncöt visel, hanem hogy van-e látható jele valami apróbb sérülésnek.
- Nem kell aggódni, még vagy ezer évig a nyakatokon maradok, legalábbis nem most vágtam le a centiket a hátralevő életemből - leejti a fejét, és letörli a szemei aljáról a sós cseppeket. - De kedves, hogy aggódsz. Minden rendben, a bizotsító fizet, a kocsim menthető, csak rohatul eláztam, és most nem a koktéloktól.
Ellépek tőle, és nevetek. Nem tudom, hogy csinája, még mindig nem. Rejtély számomra ez a nő, és valami elképesztően varázslatos, ahogy kezeli a dolgokat. Most is egy pillanatra szeppent csak meg, de hamar túltette magát a meghatódáson, és már vissza is tért a régi, jól megszokott, és megszeretett stílusához.
- Te itt fogsz aludni, vagy...? - látom, menyire nem tud mit kezdeni azzal a nem elhanyagolható információval, miszerint én otthoni göncben lébecolok a Horan házban, miközben a gerlepár valahol szórakozik.
- Eredetileg úgy volt, hogy Sonia jön hozzám, de megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó elhagyni a főhadiszállást, így én valószínűleg itt alszom ma este. Miért?
- És ittál már? Mármint, alkoholt, tudod. Mert lehet, hogy szükségem lenne egy fuvarra. Persze csak ha nem gond, mert szívesen hívok taxit is, csak arra gondoltam, hogy ha már itt vagyunk... - befejezi, és megrántja a vállát.
- Nekem viszont pont az jutott eszembe, hogy elkélne a segítség Soniával. Amúgy is, a hajad még mindig vizes, meg kéne szárítanod, a ruháid godolom továbbra is csurom vizesek. Reggel hazaviszlek, hátha addigra eláll ez a szörnyű eső is.
Mindketten kinézünk az ablakon, és csak annyit látunk a kinti állapotokból, hogy az úton hömpölyög a víz, megállíthatatlanul esik, dörög és villámlik.
- Igen, Sonia biztos sokat lesz fent az éjszaka - állapítja meg. -Adtál neki vacsorát?
- Mit? - tettetem, mintha megfeledkeztem volna, és remekül szórakozom a reakcióján. Ismét elnevetem magam, ez buktat le, de mivel már nincs nála több kiskanál, amit hozzám vághatna, csak a fújtatása marad.
- Na jó, komolyan elég legyen, ez nem vicces - ölbe tett karokkal ül, próbál morcos arcot vágni, de egy nagyobb villám hallatán megugrik, és felkapja a lábait.
- Jó, befejezem. - Nem hisz nekem, szemforgatva folytatom.- Tényleg! Gyere, menjünk át a nappaliba, ott kényelmesebb.
- Jó, csak hozom a ketyerét - kiissza a maradék teáját, és a babafigyelőt felkapva követ.
A nappaliban elkényelmesedek a kanapén, hagyva magam mellett helyet. Reménykedek abban, hogy nem akar a fotelbe gömbölyödni, és bár Eire utolsó szavai ma hozzám azok voltak, hogy hívjam fel a kattant barátnőjét, nem tettem meg, most mégis arra vágyom, hogy befogja pár percre a lepcses száját, és az oldalamon foglaljon helyet.
Be is csapódik, maga után rángatva egy plédet, amit gondosan a lábainkra terít. Nem szól egy szót sem. Gyanúsnak gyanús, de nem bánom. Úgy teszek, mintha ez lenne a lehető legtermészetesebb dolog, és kapcsolgatni kezdem a tévét. Sonia meséinél maradunk, mert semmi más nem köti le a figyelmünket. Halkan duruzsolnak a Disney klasszikusok, a daloknál mindig hallom, hogy dudorászik- förtelmes hamissággal, de édesen követi a dallamot.
Az egész estém valahogy megváltozik. Abból a gondolataival küzdő srácból nem sok maradt. Kényelmesen heverészek, az egyik oldalam egy hatalmas díszpárna, a másikat Britanny melegíti.
Csak akkor mozdulunk meg, amikor keserves hüppögések közeoette felébred a keresztlányunk.
- Most rajtad a sor, apuci - dünnyögi a sokadik ébredéskor éjfél felé közeledve, és lehámozza kezeit rólam.
- Megyek - betolom a párnát a feje alá, amíg távol lennék, és felmászom az emeletre, hogy lecsitíthassam Soniát, aki minden nagyobb dörgés után percekig tartó sírásba kezd.
Már szinte vakon teszem a dolgom, állva alszom, és közben nem felejtek el ringatózni. Csodálom, hogy még minidg nem képes mély álomba zuhanni ez a kis csöppség, mert baromi kimerítő lehet egyébként neki egy-egy ilyen nap.
Tehát a nem létező tánctudásommal keringőlépéseket írok le, tapasztalataim szerint ez az a ritmus, ami a leggyorsabban hat a keresztlányom felkavart lelkivilágára, és közben próbálok talpon maradni, de alig telik el három rövid perc, érzem, hogy már alig állok a lábamon.
- Boldogulsz? - rekedtes hanggal szólít meg Brits, és megtámaszkodik a kiságy oldalánál. Kezeivel Sonia talpacskáit masszírozza, és kedves szavakat tátog neki.
- Most már kezd jobb lenni - motyogom, és amint újra lassulni kezd a légzése, visszaaraszolok vele a helyére, és befektetem a plüssök és a puha takarók közé.
- Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyeneket fogok csinálni - állapítja meg, és elismerően bólogat. Egy kis darabot elkülönítek magamnek ebből a dicséret-féléből, és a vállát átkarolva irányítom el a vendégszobáig.
- Harry?
- Aludj itt. Kényelmetlen lenne egész éjszakára a kanapé kettőnknek.
Zavartan elfordítom a fejem, hagyom, hogy besétáljon, és bár egy icinyke picikét reménykedek abban, hogy nekem is jut hely azon az ágyon, elhessegetem a gondolataimat. Mégiscsak Britannyről van szó, és én valószínűleg csupán azért gondolkodok így, mert rég volt kapcsolatom, és hiányoznak azok az apró kis gesztusok, amikkel éreztetni lehet, hogy törődünk a másikkal.
- És te? Te lent leszel? - elmosolyodom, és félig hátra nézek.
- Nos, nem sok választásom maradt.
- Nos - csámpásan ácsorog, a lábfejét nézi.- Talán akad. Tudod, csak hogy biztos meghallja valamelyikünk, ha Sonia sír, és a vihar is elég hangos még.
Több nem is kell, szinte azonnal sarkon fordulok.


2017. október 6., péntek

46. 'Rendezvous'

Eire

Az estéhez közeledve egyre inkább eluralkodik rajtam a pánik. Harry már lent ül a nappaliban, válogatják Soniaval, hogy mit vigyenek magukkal és mit ne, Niall az ingek között válogat, én meg frissen beszárított hajjal, köntösben kuporgok az étkezőben. Addig nem akarok belemerülni a dolgokba, amíg nem látom ennek az egész huzavonának a végét, mert most valamiért úgy tűnik, Sonia nincs elragadtatva az ötlettől, hogy elvigyék, mert amire elsőre rábólintott, azt néhány perc vita és könyörgés után visszadobja a szőnyegre.
- Hagyd, Harry, ha nem akarja, akkor inkább szólok Niallnek, hogy maradjunk itthon. Majd legközelebb - képtelen vagyok tovább nézni, ahogy az egyik legjobb barátom küzd a makacs lányommal.
- Nem, szó sem lehet róla - beletúr a hajába, majd egy sóhajt követően feláll Sonia mellől. Várakozóan a telefonjára néz, egy pillanatra felvillan a képernyője, de alig hogy ez megtörténik, már el is sötétül.
Jobban megnézem az arcát. Igaz, kicsit távol van, néhány méterre tőlem, mégis észreveszem az apó kis jeleket rajta. A szemei vörösek, a bőre sápadtabb, mint szokott, a haja pedig mintha egy hete nem találkozott volna samponnal.
- Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, de ha el szeretnél mondani valamit, meghallgatunk, Harry.
Heves fejrázásba kezd, de közben a keresztlánya holmijaival babrál.
- Nincs semmi baj - egy félmosolyt kierőltetve magából néz rám, amitől akár hihetnék is neki. 
Igaz, az évek alatt már kitapasztaltam, mikor igazi valami, és mikor nem, de azt is, hogy amíg erre képes, nem lehet olyan nagy a baj. Harry tipikusan az az ember az életemben, aki soha nem titkolt semmit, és tőlem is elvárta, hogy a lehető legőszintébb legyek vele szemben, így nem aggódom nagyon, mégsem vagyok határtalanul boldog. El fogja mondani, tudom, csakhogy nem most, amitől lelkiismeretfurdalásom van. Nem akarom, hogy emögött a ma esti kiruccanásunk álljon.
- Hé, Eire, komolyan. Minden rendben, ne rágd magad - időközben mellém lép, és a kulcsait a kezembe nyomja. - Itt maradok Soniaval. Ha gondoljátok, mehettek hozzám is, ha szeretnétek. Ha Pöttöm itt akar maradni, akkor így lesz a legjobb. - Határozott, mindkét kezével az enyémeket tartja, miközben a szemembe néz. Mindenbizonnyal eldöntötte az est további részét, és esélyem sincs ellenkezni.
- De hívj fel minket, ha bármi van! Ha nem talász valamit, vagy Soni kiborul. Jó? 
- Az első dolgom lesz tönkretenni az estéteket - elneveti magát, amitől az idegességem alább hagy. A fintorom már-már egy komolyabb mosoly.
- Reméltem is. 
Felhúz a székről és a lépcső felé irányít. Ellentmondást nem tűr, gyakorlatilag tol maga előtt.
- Mire lejössz, teljes pompádban akarlak látni. Smink, ruci, minden. Értem?
- Világos, mint a Nap - nevetek és nyomok egy hatalmas puszit az arcára, mire Soni is nyújtóztatni kezdi a karjait Harry felé. Még elkapom a pillanatot, amikor a pici kis száját a keresztapja bőréhez préseli és nyálas kis foltokat hagy maga után. Összemosolygunk, mint a cinkostársak, és megint azt érzem, hogy a lányom sokkal okosabb mindannyiunknál. Alig várom, hogy fecsegjen, kérdésekkel bombázzon, és tudni akarjon minden a világról, mert ha egy kicsit is olyan lesz a személyisége, mint Niallé vagy az enyém, akkor szinte száz százalék, hogy egy okos, talpraesett kisördöggé válik néhány év alatt, akit nem lehet majd nem szeretni.
Vigyorogva rontok be a hálószobába, és kutakodni kezdek a szekrényben egy olyan ruha után, ami még jó rám, és nem túl vékony vagy rövid. Hosszú idő után ez az első igazi randevúm a férjemmel, nem nézhetek ki alárhogy. Meg kell tennem mindent, de tényleg mindent, hogy legalább feleannyira ragyogjak mellette, mint amilyen boldog vagyok jelenleg, és megérdemli, hogy egy csinos nővel lépjen ki a nyilvánosság elé.
- Szivem - kétségbeesetten áll meg mellettem Niall. A gardróbszekrény tükrében látom őt, sötétszürke öltönynadrágban, kezében egy inggel.- Ez jó lesz? Mibe jössz?
Zavarban vagyok, ugyanis továbbra is tökéletesnek látom őt, és megőrít, ha nem visel felsőt. A haja nedvesnek hat még a zselétől, és friss illatfelhőt húz maga után. Áldom az eszem, amiért felrángattam magamra korábban a harisnyát és magamon hagytam a köntösöm. Nem akarom, hogy lássa, ahogy libabőrös leszek a látványától.
- Nem tudom - csak hebegek. - De ha ebbe szeretnél menni, akkor keresek valamit.
- Mindenben csinos vagy - a vállamhoz hajol és belepuszil a nyakamba. Na, hát ha eddig nem vette volna észre, miket vált ki belőlem, akkor mostanra biztos világossá vált számára, mert szó szerint elakad a lélegzetem és a levegőt, amit még képes vagyok kipréselni magamból, csak szaggatottan tudom kifújni.- Csak nehogy megfázz. Hűvös van már.
Bólintok, és mikor ellépünk egymás mellett, alig várom, hogy hozzáérhessek. Hogy összekoccanjon a gyűrűnk, amikor egymás keze felé nyúlunk, a tenyere pedig végigsimítson a derekamon. Eltűnik a folyosón, de még a küszöbnél visszanéz egy egészen rövid pillanatra. Találkozik a tekintetünk, és megint olyan, mintha áramütés ért volna: a szívem csordultik megtelik azzal a fajta szerelemmel és boldogsággal, amit csak Nialltől kaphatok. 
Magamban somolyogva, csendesen dudorászva öltözök át, és mikor a cipőmért sietek, már szinte nevetséges, ahogy táncikálok lépésről lépésre. Izgatott vagyok, mint az a kislány, aki életem első randija előtt voltam. Igaz, nem Niall volt az, aki elsőként elcsavarta a fejem, de határozottan kijelenthetem, hogy toronymagasan ő bolondított magába leginkább- még jó, hisz hozzámentem feleségül!
Annyira elkalandoznak a gondolataim, hogy azt veszem észre, csak ide-oda tologatom az akasztókat, de egyetlen göncöt sem vettem ki a szekrényből. Nem akarom húzni az időt, felveszem az első ruhát, ami színben illik Niall öltözékéhez, és amilyen gyorsan csak tudok, bele is bújok. 
- Kész vagy? - megpördülök, amint megérzem a kezeit a vállamon. Látni rajta, mennyire izgatott ő is az estét illetően.
- Persze, mehetünk - a kezem után nyúl, és összefont ujjakkal vonulunk le a földszintre.
Szó szerint vonulok, kiélvezem minden egyes pillanatát, hogy a férjem mellett királynőnek érzem magam, hogy úgy néz rám, mintha valami csodálatosan látna, és én is szinte a föld fölött három méterrel lebegek. Harryre mosolygok, akit egyre inkább beterítenek a lányos játékok és Sonia. 
- Hívok egy taxit - homlokon csókol, dob egy puszit Sonianak is, aki csak felé nyújtott karokkal igyekszik integetni neki.- Jó éjszakát, Hercegnő!
- Jó szórakozást, fiatalok! - csak a nyurga karjait látom, ahogy a szőnyegen fetrengve integet Harry.
Amíg meg nem hallom a kapu nyílását, addig a biztonság kedvéért megnézem még egyszer, hogy minden rendben van-e, hogy Sonia vacsorája elég lesz, és marad reggelre elég kávé mindannyiunknak.
- Adj anyunak egy puszit, Szerelmem - felkapom a négykézláb kúszó babát, és a nyakába fújok. - Vigyázz a keresztapádra.
- Eire. Menj már! - Harry egyébként továbbra sem tud mozdulni, mert plüssök és puha hajú babák ejtették fogságba, de még így is komolyan tudom őt venni.
- Rendben - visszateszem Soniat a dolgai közé fontoskdni, de mielőtt kilépnék a lakásból, visszafordulok Harryhez.- Csak még valami!
- Micsoda? - úgy kérdez vissza, mint egy konok kamasz.
- Hívd fel Britannyt! - meg sem várom a válaszát, csak kirongyolok a kocsihoz, ami mellett már ott vár Niall. A táskám hátsó zsebébe süllyesztem Harry lakáskulcsait, mert nem tudom, Niall mennyit tud erről a dologról.



Niall

Anélkül, hogy óriási felhajtást terveztem volna, büszkén indulok el Eireval az oldalamon. Tudom, hogy ettől függetlenül remek téma lesz az elkövetkezendő napokban a felbukkanásunk, ugyanis a legutóbbi cikket követően, ami nagyobb port kavart, mint azt eleinte gondoltam volna, nem mutatkoztunk kettesben. Csak most, napokkal később lépünk utcára, kitéve magunkat a kíváncsi nyilvánosság pletykaéhségének. De nem bánom. Miért is tenném? Senki sem tudja, mekkora lelki erő kellett mindkettőnknek ahhoz, hogy megtegyük ezeket a könnyűnek tűnő lépéseket a másik felé. És a hangsúly a látszólagosságon van, hisz ki más tudhatná, ha nem mi, hogy valójában mennyi stressz, félelem és bizonytalanság övezi azt, hogy épp kisegítem az autóból, megfogom a kezét, és összekulcsolt ujjakkal köszönjük meg, amikor kinyitják előttünk az ajtókat.
- Niall? Miért nem mondtad, hogy ilyen helyre jövünk?- észrevétlenül simul hozzám és a fülembe suttogva kérdez. Hallom a hangján, hogy teljesen ledöbbent a látványtól, pedig igazán semmi oka félni.
- Milyenre? - mintha nem venném észre az aggodalmát, mosolyogva beszélek.
- Olyan, mintha alulöltöztem volna a társaságot - a ruhája alját huzogatja, hogy legalább a térdéig leérjen a könnyű anyag.
- Csodálatosan festesz, ez nem is kérdés!- belecsókolok a sampon illtú hajzuhatagba, megerősítésként pedig megszorítom a kezét.
Mosolyogva viselem, hogy egészen addig mormog, amíg le nem segítik a kabátainkat, és helyet nem foglalunk.
Rendelnie sem kell, az asztalon már ott vár minket a behűtött pezsgő és két pohár. Kérdőn néz rám, de csak legyintek.
- Nem kellett volna, Niall - lesütött szemmel forgatja az italát, de nem tudja elrejteni előlem, mennyire élvezi valójában.
- De, és nem szeretnék erről vitát nyitni. Csak érezzük jól magunkat! Sláinte - a szemébe nézve koccintom hozzá a poharam az övének, és nyitva tartom a szeme, vele ellentétben, aki vakon, elégedetten hümmögve kortyol aprókat.
Tudom, hogy szereti, és azt is, hogy felháborítóan ritkán iszik pezsgőt: utoljára Sonia keresztelójén koccintott egy alkoholmentessel, előtte pedig az esküvőnkön ittunk. Silveszterkor mindig átalussza az éjféli tüzijátékot és ivást, így egy ritka pillanatként élem meg mindezt. Ráz a hideg.
A vörös rúzs halvány csíkot hagy a pohár szélén, és egyáltalán nem meglepő módon azt kívánom, bárcsak az ingem gallérja is hsonló mintázatot kapna. Szeretném mindenkinek elmondani, hogy hosszú hónapok, rengeteg sírás és veszekedés ellenére mellettem maradt életem nője, aki elbűvölőbb, mint valaha, de ezzel egy időben szeretném elrejteni őt a világ szeme elől. Nem csak azért, hogy ne tudjanak beszélni róla, de senki ne is lássa. Eire hozzám tartozik, és ha rajtam múlna senki még csak rá sem pillanthatna. Ám sajnos nem áll módomban megvakítani minden férfit a világon, így kénytelen vagyok megmaradni a kérkedés mellett.
- Már nem is emlékszem, mikor voltunk valahol kettesben utoljára - kissé hátradől, az arca rózsaszín a melegtől.
- Ránk fér - spiccesnek érzem magam az első pohár után, és ha belegondolok, hogy majdnem hátravan az üveg kétharmada, illetve az újabb és újabb kör, elgondolkodom azon, vajon ez amiatt van, hogy zavarban érzem magam Eire mozdulataitól, vagy tényleg ennyire meleg van idebent, hogy alig másfél deci pezsgőtől kótyagos a fejem.
A zene hangosabb, az hőmérséklet még magasabb az idő előrehaladtával, és mi alig eszünk néhány falatot, annál inkább kezdjük elengedni magunkat, minden fogáshoz újabb pohár bort rendelünk, és a desszert befejezte előtt nem sokkal érzem, hogy ideje pihenni, legalábbis ami az ivászatot jelenti.
- Táncolsz velem? - még magamat is meglepem ezzel a kérdésemmel, nemhogy a feleségem, aki felvont szemöldökkel nevet rám, miközben buzgós bólogat.
- Komolyan, te táncolni szeretnél?
- Igen - jelentem ki határozottan, és már nyúlok is a keze felé, hogy felhúzzam a székről és szorosan magamhoz öleljem.
- Sosem gondoltam volna, hogy még egyszer valaha részem lesz ilyenben melletted- olyan őszintén mondja ki, hogy egy pillanatra elkeseredek.
Tényleg ezt tettem vlee? Ezt tettük a másikkal? Miért? Hiszen minden nap be kellett volna bizonyítanunk a másiknak, hogy a világ végére is elmennénk egymásért, a közös céljainkért, a lányunk kedvéért. Minden este táncolnom kellett volna a feleségemmel, a fülébe súgni, milyen szép, és mennyire szeretem, hogy ő is elmondhassa, mennyire szeret és hogy örökké az életem része marad.
- Sajnálom - eltűrök egy tincset a füle mögé. Megállunk mindketten a mozgásban, és bár rajtunk kívül még akadnak néhányan, akik összebújva dőlöngélnek, olya, mintha semmi és senki nem lenne tt rajtunk kívül.
Csókoltam már meg Eiret életemben néhányszor, de csak ritkán volt részem abbn, hoy mnindkét térdem remegjen, a szívem felugorjon a torkomba és őrült tempót diktáljon, miközben a mozdulataim a lehető leglassabbak a valóságban. Ez most egy olyan csók, amit véletlenül sem sietünk el, és még annál a hihetetlen tömény csokoládénál is édesebb, mint amit nemrég pusztítottam el félig a tányéromról.
- Menjünk - belekapaszkodik a akromba, és szinte alig áll a lábán. Ő is elgyengült, a hangja vékony és levegős.
Intek a pincérnek, hogy rendezném a számlát, és mire fizetek, már mindkettőnk kabátja Eire kezében van, és biccent, hogy kint vár az üres taxi.
Meglep a gyorsasága, hisz én még mindig csillagokat látok attól, hogy hozzám bújt, táncolt velem- már amennyire ezt lehet táncnak nevezni-, és a csók...Az egész estét megkoronázta számomra, és nem is számítottam egészen idáig arra, hogy még többet is kaphatunk egymástó, pedig jelenelg nem érzem akadályát annak, hogy belevágjunk a babaprojektbe.
Szörnyen nyálas, és túlcsordulóan romantikus fordulat lenne, ha pont ezen az éjszakán megfoganna Sonia testvére, és valószínűleg nem is lenne fair vele szemben, de egyszerűen képtelen vagyok kiverni a gondolatát a fejemből.
Kilépve kissé csalódottan konstatálom, hogy szakad az eső. Segítek neki beszállni a hátsó ülésre, és mielőtt megkerülném az autót, szó szerint beránt maga mellé. Besapódik az ajtó, és már mondja is a címet. Nem figyelek, arra koncentrálok, hogy a dereka pont a két kezem közé való, és hogy az orrom megtelt a parfümének illatával, anak ellenére, hogy már most csurom vizesek vagyunk. Egészen addig nem tűnik fel a trükk, amíg ki nem szállunk.
- Hé, ez nem..? - mire felé fordulnék, már az ujján pörgeti a kulcsot.
- Meglepetés - nevet, még mindig az ital hatása alatt állunk.
Hirtelen belémcsap a felismerés, hogy annak ellenére, hogy én szerveztem meglepetést Eirenak, valójában ő lepett meg engem.
Fél karral felkapom őt, míg a szabad kezemmel kicsavarom a kulcsot az ujjai közül. Ügyetlenül bár, de bejutunk, ám a bejáratig még így is hátra marad jónhány méter, ami pont elég ahhoz, hogy újra bőrig ázzunk. Nevetségesen bénának érzem magam, alig látok valamit az arcomra tapadó hajszálak, és Eire vészes közelsége miatt.


2017. szeptember 23., szombat

45. Szívrobbanás

Sziasztok!

A múlt héten sajnos kimaradt az új rész, amit rettenetesen sajnálok, elkezdődött nekem is a félévem, amit már nagyon vártam, de most már világossá vált számomra, milyen kusza lesz minden hetem. Mindenesetre igyekszem a lehető legkevesebbet éreztetni ebből. 

xx Lu



Niall

Szinte lángol a mellkasom néhány perc intenzív ringatás után. Vagy mert már most kifulladtam, vagy talán mert még mindig érzem azt, amit kiváltott belőlem Eire hirtelen őszinteségi rohama. Mindenesetre nem hagyom abba, és csak arra összpontosítok, hogy a karjaim közt szuszogó kislány minél hamarabb megnyugodjon.
Az érzés, ahogy a puha kis karjai hozzátapadnak a felkaromhoz, és a talpával addig rugdos, míg meg nem találja a legmegfelelőbb pontot rajtam, ahol meg tud támaszkodni, valami eszméletlen energiákat szabadít fel bennem. Mintha tényleg csak én tudnám megóvni ezt az apró embert, és sosem voltam büszkébb arra, hogy én jelentem valakinek a maximális komfortérzetet.
Csendesen dúdolgatok, hátha ez is gyorsít némiképp a folyamaton, de ahelyett, hogy elálmosítanám, csak még élénkebbé válik a lányom. Láztól csillogó szemmel néz fel rám és mozgolódni kezd. Nincs ebben a pillanatban semmi és senki hozzá fogható, mert még betegen is a leggyönyörűbb dolog az életemben, annak viszont örülnék, ha ugyanilyen lélegzetállítóan aludna, mint ahogy most fészkelődik az ölemben.
- Na jó - leteszem a szőnyegre, amitől egy röpke pillanatra megszeppen, de amint leülök én is, azonnal mászni kezd felém, fel a lábaimra, mint egy kismajom. Türelmesen megvárom, amíg belekapaszkodik a felkaromba, és elkezdek hangosabban énekelni.
Félig lehunyt szemmel kezdek el egy régi, elfeledett dalt. Legalábbis, én borzasztó régen forgattam a kottáját, de a szövege és a dallam, mint ahogy minden dalát, amit írtunk, egy életre belém rögzült.
- Ez tetszeni fog, figyelj a szövegre - mindenféle nehézség nélkül beszélek hozzá, majd folytatom. - Kicsit régi, de jó, nem?
Sonia csak vigyorog, és mászkál. Kicsit lassan, és az arca is túl piros, de mivel nem hajlandó aludni, kénytelen vagyok tovább szórakoztatni.
Egy pillanatra az ajtóhoz kapom a fejem, ahonnan nemrég eltűnt a feleségem, de most visszatért, méghozzá kávéval a kezében, a gitárommal a nyakában.
- Gondoltam jól jön az erősítés - fáradt mosollyal helyezi magát kényelembe a földön. Amíg leakasztom róla a gitárom, mozdulatlanul ül, és a lányunk azonnal ellesi a fegyelmezettségét, és ő is egyenes háttal, a talpait egymás felé fordtva, majdnem törökülésben ül.
Egy pillanatot áldozok a feleségemre, aki még most is, az éjszaka közepén is türelmesen vár a csodára, és bár a szemei lassan egy csíkká préselődnek, nem adja fel. Addig nem, amíg Sonia ki nem dől. Ismerem, és nincs semmi, amiért képes lenbe magát a lánya elé helyezni.
- Köszönöm - igyekszem a lehető leghálásabban nézni rá. Újra kezdem a dalt, ezúttal megint gitárkísérettel, ám Sonia nemhogy elaludna, inkább kíváncsian tekergeti a hangszer nyakán a kulcsokat. Ilyenkor Eire elhúzza maga felé, az izzadt kis haját simogatja, a könnyeit törölgeti, amikor Sonia hisztérikus sírásba kezd, és minden erejét összeszedve próbál leimádkozni a torkán néhány korty gyógyteát.
Óráknak tűnik, amíg éneklek, olyannyira, hogy kezd kényelmetlenné válni. 
- Na jó, feladom. Eire, hajnali 3 van, menjünk be az ügyeletre, vagy nem tudom. 
- Ennyire rossz szülők lennénk? - kiterülve fekszik a macis szőnyegen, Sonia a derekának dőlve ücsörög, tehetetlenül csuklik és pityereg. Csukott szemmel beszél hozzám, és ha lenne is erőm megmozdulni, arra használnám, hogy a fal helyett én is neki dőljek. Esetleg a karját behúznám a fejem alá kispárna helyett, mint régen. De bennem is csupán annyi lendület maradt, mint benne, így a hűvös falat melegítem tovább, ölemben a fektetett gitárral és céltalanul pötyögtetem véletlenszerűen a hangokat.
- Még azt se tudjuk, mi a baja. - Ezzel némiképp megálaszolom a kérdését. 
- Lázas. - Mosolyogva beszél, félálomban. Ettől én is elnevetem magam, mert nyilvánvalóan igaz, de kár firtatni. A lányunk feladta a leckét, és mi csúfosan elbuktunk.
Kis idő múlva újra megszólal. Csak annyit vár, hogy elbóbiskoljak eléggé ahhoz, hogy másodpercekbe telhessen a reagálásom.
- Amint beérek az irodába, kidobom a virágot a kukába.
Át kell gondolnom a szavakat. Iroda, pipa. Tudom hol van, elém tárul a kép. Virág. Milyen virág?
Ja, hogy az.
Kidobni? 
Fogalmam sincs, ez jó vagy rossz. Vajon jó, mert el akarja tüntetni, vagy rossz, mert még mindig foglalkoztatja. Vajon ő sejti, kitől kapta? Vagy pontosan tudja, csak az orrom alá akarta dörgölni, hogy volt olyan, aki gondolt rá? Vagy csak időközben rájött mindenre, összerakta a képet és most bűntudata van? És ha igen, mitől? Akarta, hogy az a valaki meglepje? Basszus, még az is előfordulhat, hogy ez nem az első alkalom. Annyi ideig voltam távol, abszolút és relatív értelemben is, hogy gyakorlatilag egy bő félévre teljesen kizártuk a másikat a közvetlen magánéletünkből. Mi van, ha az a valaki, akitől a virágot kapta, valami mást, értékesebbet is adott neki? 
- Igazad van, hülyeség - nem nyitja ki a szemét, vakon billenti el a fejét felém, és egyenletes, mély szuszogással jelzi, ő komolyan feladta a dolgot, és elaludt. 
Nekem is ezt kéne tennem, és bár a testem pihenni vágyik, az elmém még most is éber, friss és képtelen leállni. Folyamatosan ezen jár az agyam, a virágon és a feleségem rejtélyes magánéleti válságán. Olyannyira felhergelem magam, hogy már csak azért sem, dacból elvánszorgok a félálomban imbolygó Sonia mellé, beteszem a kiságyba, és felnyalábolom Eiret a padlóról. 
Remeg a térdem, rettenetesen fáj, mégis megteszek mindent, hogy el ne ejtsem őt. Gyengén ugyan kapaszkodik belém, de mostanra olyan mélyen alhat, hogy arra sem riadna fel, ha a küszöbön állva dobnám el az ágyig, viszont amikor megpróbálom óvatosan a hátára fektetni, sikerül annyi energiát összekaparnia, hogy a nyakamba csimpaszkodjon, ezáltal magára húzzon. Milliméterekre vagyunk egymástól, evy olyan helyzetben, amiben rég nem voltunk már. A karjait bebújtatja a pulcsim alá, és nem enged el. Ujjaival a pólóm markolássza, érzem ahogy görcsösen szorítja, az ujjbegyei időnként meg-megcsípik a bőröm is.
- Aludj mellettem - keserves hangon kérlel, mintha fenyegettem volna az ellenkezőjével! Pedig Isten ments! 
- Nem megyek sehova, itt vagyok - megpróbálok lemászni róla, hogy ne törjem össze. Lecsúszok mellé, de abban a pillanatban, hogy ezt megérzi, velem együtt fordul, a lábait beleakasztja az enyémbe, és ha ez lehetséges, akkor még inkább magához szorítja a karom. - Itt vagyok, nem hagylak itt.
- Szeretlek - elkapom ezt az egyetlen félmondatot, mielőtt én is álomba zuhannék, és meg mernék esküdni arra, hogy mosolygok. Még mielőtt teljesen elengedném magam, leveszem a pulóverem és a farmerom, hogy reggel ne kelljen leszenvednem magamról, ha bedagadna a térdem. Magunkra húzom az egyik takarót, amit ki tudpk húzni Eire alól és a derekánál fogva szorsan magamhoz húzom.
Mint egy kiscica, összegömbölyödik, minden egyes porcikájával rám tapad. Mindenem tele lesz vele, az illatával, a hajával, az érintéseivel. A mellkasomon érzem, mikor fújja ki a levegőt. Ezeket számolva alszom el végül én is.
Jó néhány órával később szinte ugyan így ébredek. A nap már elég magasan van ahhoz, hogy tudjam, a délelőtt java részét átaludtam, de megnyugtat a tudat, hogy Eire is még itt fekszik mellettem. Laposakat pislogva, lustán ébredezek, mert bár nem sikerült teljes mértékben  kialudnom magam, nagyon jól tudom, hogy nem lustálkodhatok sokáig, mert amilyen elkeseredett voltam Sonia láza miatt éjszaka, most legalább annyira várom, hogy megint a közelemben legyen, megfürdessem, együtt reggelizhessünk hármasban, és délután mindannyian a kanapén aludjunk valami mese zajára.
- Jó reggelt- alig tudatosul bennem, hogy mennyire fázom, már meg is érzem Eire meleg karjait magam körül.
- Szia - mosolygok rá, és szinte magától érthetődő, amikor mindketten a másik felé mozdulunk. 
Amikor az esküvőnk után megkérdezték tőlem a barátaim, mi a legjobb ebben, vagy volt-e hatalmas atomvillanás azután, hogy kimondtuk az igenelet, azonnal azt válaszoltam, hogy most már soha többet nem kell várnom az első csókra fogmosás utánig. Persze, jót nevettek, de most megint csak ez jut eszembe, mert azelőtt is őrülten szerelmes voltam ebbe a boszorkányba, és biztos nem lennék képes ennél jobban szeretni őt, mert már most az egész mindenségemet jelenti, azért jó, hogy tudja, fontosabb nekem a friss lehelletnél is.
Lehunyt szemmel várom, mikor érzem már meg az ajkait a számon, és mikor megtörténik, mohón, akaratosan még többet akarok belőle. Beletúrok a hajába és magam alá gyűröm félig. Mindkét karját a mellkasomnak feszíti, de ezúttal nem azért, hogy ellökjön magától. Érzem, hogy remeg, és kapkodja a levegőt, amikor egy pillanatra elhúzódom.
Hagyok egy csókot a homlokán, egyet az orra hegyén, a szája két szélén, és az állán is. Ettől óriási mosoly terül szét az arcán, és a nyakamba csimpaszkodik.
- Lement Sonia láza - azt vártam, hogy ettől egy picit romantikusabb mondatot fog a fülembe motyogni, és egy kicsit el is keseredek emiatt, de aztán megérzem, ahogy a lábaival felkapaszkodik a derekamra és apró puszikat hagy a kulcscsontom vonalán.
- Igen? - mindketten fülig pirulunk, mintha ez lenne az első alkalom, hogy ilyeneket művelünk, de mindezek ellenére iszonyatosan jól érzem magam. Olyan, mintha egy pillanatra megtaláltam volna az egyensúlyt a világmindenség káoszában. - Akkor egész nap henyélhetünk?
- Nos, erről is lehet szó - mosolyogva fúrja az arcát a nyakamba, amitől végigfut rajtam a hodeg és libabőrös lesz az egész felsőtestem.
- Akkor jó, mert kicsit mintha fájna a térdem. Jót tenne neki egy kis fetrengés - a vállára hajtom a fejem, és bár percekig nem mozdulunk, végtelen kényelmet, nyugalmat és, ami a legfontosabb, békét érzek.
Csak a saját szuszogásainkat hallom, beletemetkezem Eire bőrének illatába, abba, hogy még mindig érzem rajta az éjszaka főzött kávét és a ruháinak a tipikus, édeskés illatát.
- Így tudnék maradni életem végéig - muszáj ezt bevallanom neki, mert remélem, ő is így érzi. Válaszul csak bólogat, legalábbis ezt érzékelem abból, ahogy mozgatja a fejét.
- Én is - a nyakamban összegyűrődött tincseket piszkálja, a lábával megigazítja a takarót, hogy melegítse a fájós térdem. - Nagyon fáj?
- Kicsit. Csak a szokásos, majd elmúlik - az ezt megerősítő puszik és a ragaszkodó ölelésem ellenére lehámozza magáról mindkét karomat, és besiet a fürdőshobába. Hallom, hogy az egyik polc tetejéről levett dobozzal bajlódik, és nem sokkal később megérkezik a fájdalomcsillapítós tapasszal meg egy kenőccsel.
- Szivi, muszáj ezt? Olyan rossz illata van - tényleg semmi kedvem ahhoz, hogy a kenőcs bűzét szagoljam. Olyan jól indult ez a reggel - mint egy kisfiú, daccosan felülök és tüntetőlegesen magamra rántom a takarót teljes egészében.
- Ne csináld ezt, Niall, tudod nagyon jól, hogy ettől jobb lesz - ellentmondást nem tűrően lép közelebb, és lefogja a lábam. Hiába mocorgok, nem hatja meg, rutinos mozdulatokkal masszírozza a krémet a bőrömbe, egészen addig, amig be nem szívódik teljesen, majd ráteszi a kék tapaszt. - Amiért ilyen ügyes voltál, kérhetsz valamit.
- Bármit? - felvonom a szemöldököm, és karba tett kézzel úgy teszek, mintha olyan sokat kéne gondolkodnom ezen.
- Bármit.
- Jól van, Doktornő. - Elkapom a derekát és az ölembe rantom. - Ezért ma ki sem.fogunk mozdulni a házból, rendelni fogjuk a reggelit, az ebédet, este meg átdobjuk Soniat Harryhez.
- Este? Miért, hova mész este? - látom rajta, hogy baromira tetszik neki a tervem, mert a szemei gyémántként ragyognak, ahogy rám néz.
- Elviszem vacsorázni a feleségemet - mindkét kezét a számhoz emelem és minden ujját megcsókolom.
- Szóval a feleséged ma rettenetesen sokat fog enni - lebiggyeszti az ajkait, mintha bánná.
- Lemozogjuk - belecsókolok a tenyerébe és nevetve engedem, hogy bebújjon mellém.
Gyermeki lelkesedéssel bújik hozzám, és kacagva böki meg az oldalam.
- Akkor először hozz kávét a feleségednek - hangosan nevet.- Utána beszélhetünk arról, hogy hajlandó vagyok-e megjeleni veled bárhol is.
- Na, ez nem volt szép - visszabökök, finoman érintem csak meg, hogy biztosan ne fájjon neki.
- Bekentem a lábad! - szélesen vigyorog, a szembogarában szinte látom magam, akkorára tágult a pupillája.
- Rendben, megyek - még egy utolsó csókot nyomok a szájára, mielőtt kimásznék az ágyból.
A lépcsőn lefelé menet szinte táncolok, a boldogság egész egyszerűen felrobbant bennem és elárasztotta mindenemet. Fütyörészve látok neki a kávéfőzésbek, és amíg megy a daráló, átfutom az üzeneteimet. Semmi érdekes, elolvasom az aktuális hírek főcímeit, de úgy tűnik ma a világban senkinek sem volt kedve elrontani ezt a győnyörű napot.
Elrakom a mobilom, ma már nem is akarom használni, nem akarom, hogy bárki is felhívjon, pláne nem munkaügyben. 
Elkészítem a kávéinkat, és a forró bögrékkel szaladok vissza a hálóba, ahol Eire vár, Soniaval maga mellett.
- Szia, Hercegnőm - Eire kezébe adom az eszpresszóját, a sajátomat leteszem egy biztonságosabb helyre, és azonnal felkapom a lányom az ágyról.- Tényleg lement a lázad.- Jócskán megkönnyebbülve puszilok bele a köldökébe, amire válaszul csak harsány nevetést kapok és némi rugdosást.
Soniaval a kezemben mászok vissza, hogy a délelőtt hátramaradt részét hármasban lustálkodhassuk végig.
- Tudod mi lenne még ennél is jobb? - félve kezdek bele ebbe a beszélgetésbe, mert bár tegnap óta teljesen a feje tetejére állt az életünk, vagyis inkább visszaállt a régi, megszokott rendjére, a legkevésbé sem vagyok biztos abban, hogy teljes mértékben sikeres leszek.
- Micsoda?- eleinte rám sem néz, a lányunkra figyel, a mozdulataira, arra, hogy milyen izgága és kíváncsi.
- Ha lenne még egy gyerekünk. Vagy kutyánk. - Eszem ágában sincs hazahozni egy kutyát, még egy apróbb termetűt sem, viszont így talán nem olyan hirtelen és meghökkentő a kijelentésem. Látszólag működk is, mármint, Eire nem kap azonnal a szívéhez, és elmarad a dorgálás is. Ehelyett csak elmosolyodik, egyetlen pontot bámul a szemközti falon.
- Mi az? Valami rosszat mondtam?
- Nem. Dehogy! - Csak akkor látom, hogy könnybe lábadt a szeme, amikr felém fordul. - De tudod, hogy ez szinte lehetetlen.
- Már miért lenne az? Eire, Sonia is megszületett, és ha akarod, én még vagy tízezerszer vévigcsinálom veled újra, meg újra az összes vizsgálatot, és fogom a hajad, ha rosszul vagy. 
A lehető legkomolyabban gondolom mindezt és igyekszem az arckifejezésemmel ia ez sugallni.
- Én...- elcsuklik a hangja. - Nem tudom, Niall. Még várjunk ezzel egy kicsit, rendben? Ha minden rendben lesz, akkor vágjunk bele, de kutyát nem akarok - elneveti magát, és vele nevetek én is. - Még magunkra sem tudunk odafigyelni.
- Jó, semmi kutya - védekezően felemelem mindkét kezem. 
Néhány percre megint elhallgatunk, de ez sem kínos. Kényelmesen, lustán mozgunk, az egyik kezemben a kávém, a másikban Eire tenyere pihen. Az ujjaimmal a gyűrűjét piszkálom, eszembe jut, milyen sokszor aludt benne, és reggelente pityergett, amikor megpróbáltam folyékony szappannal leszedni róla. 
A hideg fém eszembe juttat millió mást is, de egy valami nem hagy nyugodni. Mintha rákönyököltek volna egy piros gombra az elmém egy eldugott helyén, és egyre világosabbá válik, mit kellene tennem annak érdekében, hogy a nő, aki mellettem van, még boldogabb legyen.

2017. szeptember 8., péntek

44. Őszinte vallomás

Sziasztok!

Elég rég volt alkalmam írni ide valamit, sőt, valószínűleg időben is rég tudtam felteni a részt, és most óriási megkönnyebbülés, hogy mindkettőt teljesíteni tudtam- majdnem, mégis csak éjfél lesz hamarosan.
Igaz, legtöbbeteknek elkezdődött már az iskola, de nekem ez az utolsó péntekem, mielőtt megkezdeném a soron következő félévemet. Remélem eddig még nem kapott senki frászt az következő 10 hónap teendőitől, vagy ha mégis, nyugodjatok meg. Nem segít sokat, de legalább nem ront a dolgokon.
Kitartást, és remélem, jövő héten ilyenkor, vagy kicsit korábban tudok jelentkezni!

xx Lu





Eire

Már akkor megérzem, hogy közeledik, amikor még elválaszt minket egy fél emelet és néhány fal, de ahogy elkezd bizseregni a nyakam, biztos vagyok benne, hogy haamrosan meglátom.
Rég volt már alkalmunk ilyesmire, és bár a legkevésbé sem bánom, hogy Sonia alapvetően mindent megtesz annak érdekében, hogy egyhuzamban aludjon estétől reggelig, jóleső izgalommal tölt el, hogy perceken belül megint hármasban fogunk virrasztani, és ami talán még ennél is fontosabb, és be kell vallanom magamnak, hogy meg is rémiszt egyben, hogy Niallt hallani fogom zenélni.
Fél éve már, hogy egy árva hangot, annyit sem hallottam a munkájából, nem nagyon énekelt a közelemben, vagy csak egyszerűen figyelmetlen voltam. Hiányzik az a lágyság, ami ilyenkor teljesen átjárja. Nem olyan feszes a mozgása, és imádom nézni az ujjait, ahogy lefogja az akkordokat. Átszellemül, és mintha valamit átprogramozna magában.
- Itt is vagyok - széles vigyor ül az arcán, és olyan csendesen, könnyedén lépked, hogy ha nem beszélne, észre sem lehetne venni a sötétben.
Elég késő van már, a szemem szúr, és éget, de még messze vagyok a lefekvéstől, pláne, amíg Soniat folyamatos mozgásban kell tartanom, hogy ne sírjon kétségbeesetten. Minden porcikámmal a férjemre koncentrálok, a jobb combjára támasztott gitárra, a bal kezére, amin az ujjai puhán keresgélik a húrokat. Kissé tátva marad a szám, mert megint azt látom a szemeiben, amit már szinte el is felejtettem. A teraszon égő lámpa fénye tükröződik benne, és ettől a tekintete milliószor vidámabb lesz. Egészen eddig a pillanatig úgy gondolom, hogy már mindent láttam, amivel ismét levesz a lábamról, és bátran ki merném jelenteni, hogy most, csak úgy, mint azon a borzalmasan hideg estén egy olcsó, egyetemi házibuliban, Niall Horan kisajátította a figyelmem, és elvett tőlem valamit, amit addig féltve őriztem. Most is, mint akkor, a hideg futkos a hátamon attól, hogy ül, a finom mozdulataitól, ahogy megszólaltatja a hangszert. Még Sonia is hajlandó felemelni a fejét a vállamról, és úgy néz az apjára, mintha nem is ember lenne, hanem valami más, valami több.
A dallam nem ismerős, de tetszik. Fülbemászó, egyszerű, tiszta. Nagyon is passzol hozzá, jobban, mint bármi más, és azonnal tudom, hogy ez egy különleges pillanat mindhármunk számára. Niall arcát figyelem, hogy vajon tényleg lehunyta a szemét, vagy csak az ujjait figyeli, de amikor meghallom a hangját, hirtelen mindenről megfeledkezek, csak tágra nyílt szemmel ülök. Még a lányom is elfelejtem ringatni. A szöveg, minden egyes szó bekúszik a bőröm alá, és a bensőmet rángatja az őszintesége, és a hangja, ami még mindig bájosan kisfiús, amikor egyedül énekel. Mindenféle egoizmus nélkül tudom, hogy rólam szól. Vagyis rólunk. Nekem.
Nem tudok nem a szemébe nézni, amikor végre hajlandó rám emeli a tekintetét, és megörvendeztet gyönyörű mosolyával, csillogó szemeivel, bársonyos hangjával és valamivel, ami nem igazán látható, csak egyszerűen érzem. Itt lebeg körülöttünk, sejtelmesen és puhán, kicsit lustává és képlékennyé tesz, mintha minden erőm elszippantaná egy pillanat alatt. Remeg a gyomrom, a térdemnél érzem, ahogy kicsúszik a talaj alólam, vagy csak a lábaim mondják fel a szolgálatot- még szerencse, hogy ülök. A gyomromban életre kelnek a pillangók, és csak hallgatom, még, tovább, mert még nincs vége, és sosem elég ebből. Azt akarom, hogy reggelig zenéljen, csak ezt az egyetlen dalt végtelenítse, és soha, de soha ne hagyja abba, mert akkor véget érne valami, elillanna az érzés, amit már olyan rég óta keresek, és már szörnyen hiányzott.
Én, Eire Reed-Horan ma, ezen a napon, vagy éjszakán, újra beleszerettem a férjembe, méghozzá úgy, hogy egy ujjal sem ért hozzám. Nem fogta meg a kezem, nem csókolt meg, még a hajam sem piszkálta. MI
indent én csináltam, és nem volt elég, nem ájult el tőle, nem rogyott térdre, és nem örvendezett. Neki bezzeg elég volt elkezdenie zenélni, és én teljesen elvesztem benne.
Legszívesebben tényleg felállnék, és táncolnék vele, akármennyire is hülyén hangzik. Csak fognám a kezét, és a mellkasának dőlnék, úgy, hogy érezzem az illatát, azt a fás, mentolos illatot, amit elfelejtettem értékelni, és arról is megfeledkeztem, milyen hatással van rám, hogy sírni tudnék tőle, mégis a legjobb a világon, és ha távol volt tőlem, csak ezt kerestem: a pólóin, az elcsent parfümös üvegén, a pulóverének ujján, ami naphosszat csak szagolgattam, amikor épp nem vettem fel, hogy abba aludjak el.
Aztán véget ér minden. Leteszi a gitárját maga mellé, hosszú karjával a lányunk felé nyúl, aki bágyadtan, le-lecsukódó szemmel pislog fel rá, elmosolyodik, szelíden és óvatosan. Kinyújtóztatja a jobb térdét, és egy rövidke pillanatra a sebéhez kap.
- Fáj? - közlebb húzódok hozzá, a kezem az övére teszem, érzem az ujjain, hogy fázik, de nem szólok semmit, mert megadnék bármit, csak itt maradhassunk örökre, és újra hallhassam a dalt, amit az előbb játszott.
- Már nem, elmúlt - felfordítja a tenyerét és összefonja az ujjainkat. - Elaludt. - Sonia felé biccent, én viszont csak helyeslően bólogatok. Fogalmam sincs hirtelen, miről beszél.
- Igen, ja, persze. Fel is viszem a szobájába. - Ugyan kimondom a szavakat, de meg sem mozdulok. Továbbra is őt nézem, mennyire tökéletes, és most legalább annyira szeretem, mint amennyire a veszekedéseink alkalmával gyűlölni tudtam, és olyan szürreális, hogy ez az ember, az én Niallöm képes volt agresszívan viselkedni, inni, csapkodni, kiabálni, üvöltözve a falat ütni.
Most?
Az arca úgy ragyog, mintha egy angyal lenne, és olyan boldogságot áraszt magából, ami egyenesen megbénít.
- Eire, Édesem, minden rendben van? - aggodalmaskodva, de még mindig kitörő jókedvet mutatva nyúl az arcom felé, ám válasz helyett arcom a tenyerébe fúrom.
- Persze, csak félek, hogy ha megmozdulok, akkor vége lesz. -Vallom be őszintén, és komolyan ezt gondolom. Még mindig nem akarom elengedni ezt a pillanatot, amiben már nem is hárman, hanem csak ketten vagyunk.
- Soha. Ígérem - hüvelykujjával az arcom simogatja, miközben fél kézzel arrébb rakja a gitárt, majd feláll és átveszi Soniát a karjaiba.- Gyere- egyik karját felém nyújtja, én pedig egyetlen árva szó nélkül elfogadom, és az alkarjába csimpaszkodok. Összefonódunk, szorosan mögötte lépkedek és követem minden lépését egészen a lépcsőig. Ott kénytelen vagyok elengedni, mert nem férünk el egymás mellett.
- Hozok...hozok egy lázmérőt - csak suttogni tudok, és kissé koordinálatlan mozgással, de elindulok a konyha felé. Tudom, hogy nem ott tettem le, de muszáj egy kicsit távol maradnom tőle, hogy ne veszítsem el végleg a józan eszem.
Az imént a teraszon teljesen biztos voltam abban, hogy ha a lányom nem lett volna a karjaimban, akkor kisajátítom magamnak minden egyes porcikáját, és sírni tudnék, hogy az enyhe kis hőemelkedés nélkül ma már valószínűleg nem beszéltünk volna egymással, csak ébren feküdtem volna mellette, és figyelhettem volna a szempilláinak rezgését, a mellkasának emelkedését és süllyedését. Pontosan úgy, mint amikor még nem tudtunk közös témát találni, vagy csak olyan sokáig dolgozott, hogy késő éjjel beesett az ágyba és egy szó nélkül elaludt.
De most egészn más a helyzet, mert ma jött el a napja, hogy összekaparjam a megmaradt bátorságom, és megpróbáljam megmutatni neki, mennyire szeretem. Hogy még mindig vagy már megint, az részletkérdés, egyikünk sem tudná megmondani, hogy elmúlt és újra fellángolt a kettőnk közti szerelem, vagy soha sem csendesült el, csak elnyomtuk magunkban, azt viszont pontosan tudom, mikor éreztem ezt utoljára, és ha nem lenne még mindig hallótávolságon belül, sírnék, sikítanék, mert egyszerre felemelnek az érzelmeim, egyenesen a felhők közt érzem magam, de ott vannak a sebek is, amiket feltépett ezzel a dallal, és belül vérzek. Olyan mérhetetlen fájdalmat érzek, hogy más esetben simán elájulnék, de most valamiért ébren, épségben eljutok a konyháig.
Megtalálom a poharainkat, amikben még van néhány korty bor, amit gyorsan ki is iszok. Kell még bátorság, egy csipetnyi vakmerőség, különben megfutamodok, és képes lennék a földszinten tölteni az éjszaka további részét, csak hogy ne kelljen szembesülnöm szerelmem tárgyával, az emberrel, akitől a legtöbb jót, és legnagyobb szörnyűségeket kaptam.
De mit művelek? Niall nem csinált semmit, semmi rosszat, csak elénekelet egy dalt, hogy Sonia elaludjon, ami sokkal jobban ment, mint valaha. Nem szólt egy rossz szót sem, nem bántottuk egymást. Még azt is hihetném, hogy szerelmet vallot, vagy valami hasonló, de félnivalóm egész biztosan nincs, mégis van bennem valami, ami miatt nem érzem magam jól, nem vagyok teljes. Miért? Mert azt vártam, hogy majd mond valami igazán szépet a teraszon? Vagy mert csalódottan vettem tudomásul, hogy a lányunk elaludt és így vége a dalnak? Vagy talán az a bajom, hogy a gyönyörű szavait csak a láz ellen hsználta fel, és nem tőle kaptam a virágot?
Az átkozott csokor, legszívesebben berongyolnék az irodába, és kivágnám a kukába, hogy soha többé még csak eszembe se jusson.
- Szivem, minden rendben? A lázmérő ott volt a kiságy mellett - a hátam mögül hallom őt, és azt is, hogy másodpercről másodpercre egyre közelebb ér hozzám.- Eire? Te sírsz? Mi baj?
Riadtan kapok az arcomhoz, hisz észre sem vettem, mennyire kiborítottam saját magam, és azonnal nekilátok letörölni a könnyeimet.
- Semmi, csak. Semmi - megpördülök, hogy szembe kerüljünk egymással. Igyekszem vicsorgás helyett csak diszkréten mosolyogni.- Szép a dal.
- Oh, én..- a kezeit mélyen a zsebébe dugja, és a földre pillant.- Igazából még nem volt teljesen kész, most fejeztem be a teraszon, csak..tudod sokat dolgoztam vele, és örülök, hogy volt végre alkalmam megmutatni neked is.
- Nekem is? - értetlenkedek, és magamban imádkozom, hogy ne ismerje senki rajtam kívül, mert ez alatt a néhány perc alatt a szívemhez nőtt, és nem viselném el, ha más is így érezne vele kapcsolatban.
- Már kezdtem unni, hogy csak magamnak pötyögtetem a súdióban - a szemembe néz.- Senki sem hallotta még, csak ti. És féltem, hogy mit szólsz majd hozzá, de ezek szerint...tetszik?
- Niall.
- Rólad írtam. Eire, én, minden egyes szónál csak rád gondoltam, még akkor is, amikor olyan szörnyen viselkedtünk, és sajnálom. Nem tudom, mi ütött belénk, de szeretném, ha soha többé nem lennénk olyanok. Még Victoriához is hajlandó lennék visszamenni, pedig nagyon nem kedvelem azt a nőt.
A szám egy vonallá préselem, és vacilálok, hogy mit lépjek erre. Nem vártam, hogy ez most, és így fog kibukni belőle, de némiképp megnyugtat, hogy ahogy én nem, úgy Niall sem bírkózik meg könnyen ezzel a helyzettel. Viszont nem segít azon az aprócska problémámon, hogy teljesen ledermedek a közelében.
Kapkodom a levegőt, és szeretnék még legalább egy üveggel meginni ebből a vörösborból, hogy járni se tudjak, és ne kelljen gondolkodnom, de nincs rá lehetőségem, és bizonyára az lenne a legjobb megoldás, ha józanul közlöm Niallel, mit érzek most. El kell mondanom neki, nehogy félreértsen, és elszalasszam talán az egyetlen esélyem arra, hogy tudassam vele: szeretem.
- Emlékszel még, mi történt a kampuszon? - a kérdéseme csak bólogat. Egyikünk se mozdul.- Én nem sokmindent jegyeztem meg, csak egyetlen egy dolgot. És azóta is képtelen vagyok elfelejteni. A legrosszabb és a legszebb pillanataimban is itt lebeg a szemem előtt, és félek, hogy egyszer elfelejtem, ezért időről időre felidézem azt az estét. - Idétlenül hadonászok a szemem előtt. - Amikor elindultam aznap, egész úton veszekedtem Britannyvel, mert valami srác miatt indult el, engem meg nem akart a koleszban hagyni porosodni, de tudod, ha akkor nem rángat el, akkor most...teljesen elveszett lennék. Talán jónéhány kilóval könnyebb lennék, és egy csendes, ingerszegény házasságban élnék, vagy eljárnék szombatonként valami könyvklubba, ahol epekedve hallgatnám mások boldog történetét. Niall, én aznap este azt éreztem, hogy belémcsapott egy kurva villám - a számhoz kapom a kezem. Rég használtam már ilyen szavakat, és bár azt a célt szolgálja jelenleg a káromkodásom, hogy elmélyítsem a szavaim jelentését, és hogy nyomatékosítsam a mondanivalómat, mégis furcsa magamtól hallani.
- Eire..- felelmelem a kezem, ezzel beléfojtom a szót.
- Ne, Niall, engedd meg kérlek, hogy ezt elmondjam, mert különben soha többé nem leszek elég bátor ehhez. - Megköszörülöm a torkom, és egy pillnatra becsukom a szemem. Felidézem a hideget, a talpam alatt ropogó havat és a csípős szelet. A busz ablaka belülről jegesedett, és nekünk legalább tíz percet kellett ott töltenünk, ezért elkezdtem üvegből inni a vodkát, így mire odaértünk a buliba, már kettőslátásom volt és rongylábam. - Semmit sem fogtam fel az egész estéből, csak azt, hogy amikor beléptem, és megszabadultam a sálamtól és a szemüvegemtől, ami tiszta pára volt, hallottam a hangod. Ismerhettél valakit, mert túl közvetlen voltál, viszont túlságosan is józan hozzám képest. Közelebb kellett mennem hozzád, ezért elkezdtem szidni a telet, amivel kapcsolatban minden egyes szavam igaz volt, hiszen tudod nagyon jól, mennyire utálom, de akkor nem a túláradó őszinteségem miatt tettem, hanem mert részeg voltam, és nem láttalak rendesen, viszont a nevetésed...a nevetésed visszhangzott a fülemben, és szívesen lettem volna annak a fekete hajú lánynak a helyében, akit előtte ölelgettél. Utáltalak, amiért nem a magamfajtával kezdtél ki, és olyan nagyon nehezemre esett téged eltaszítani. Nem akartam, hogy meglásd rajtam a bizontalanságot, és hogy a találkozásunk pillanatában megtudd, mennyire odáig voltam érted. Ezért ittam még többet, viszont kiderült számomra, hogy mindenkinél jobban bírjuk az italt, és Niall, édes Istenem, nálam boldogabb ember nem volt az egész városban, amikor kettesben maradtunk hajnalban a teraszon, és elkezdtél hóval dobálni. Érted? Engem! Nem maradtál ott a haverjaiddal, és a lány is eltűnt. Nyertem. És a nyereményem egy sokkal jobb, kalandosabb, izgalmasabb élet, mint amilyet valaha el tudtam volna képzelni.
Mostanra elegendő erőt gyűjtöttem, és teszek egy bátortalan lépést felé. Kék szemeivel meredten bámul, és látszólag egy hangot se tudna kiadni magából. De ez nem baj, sőt. Talán így még könnyebb folytatnom most, hogy látom, mennyire megleptem.
- És ezt mind tőled kaptam, Niall. A jót, a rosszat, a legádázabb rémálmaimat okoztad, és életem legnagyobb ajándékát kaptam a szerelmeden túl, a lányunkat, Soniát, és ezért soha nem lehetek elég hálás. Köszönöm, Niall. És azt is, hogy nem utáltál meg, és nem engedted, hogy elváljak tőled, csak azért, mert belebolondultam a szülésbe meg minden szarságba. Nem számít semmit, és nem is érdekel, hogy ki küldte azt a rohadt virágot, amíg minden este hazajössz hozzám, és - itt, ezen a ponton viszont befogom a szám. Jobban mondva, kénytelen vagyok, mert Niall egy ugrással előttem terem, mindkét kezével a derekamat szorongatja, és megcsókol. Nem túl erőszakosan, de nem finomkodik. A könnyek patakokban folynak végig az arcomon, és amint felocsúdok, azonnal körbefogom a nyakát mindkét karommal. Olyan közel húzom magamhoz, amennyire csak tudom, lábujjhegyre állok, amitől belenevet a csókunkba.
- Szeretlek te kis hülye - elszakad tőlem, és csak egészen messziről hallom a szavait, mert ég a tüdőm, és homályosan látok a hirtelen megugró adrenalintól.- Őrülten szeretlek, mindig és mindörökké.
- Szavadon foglak - egy apró puszit adok csak a szája szélére, semmi többet, de tudom, hogy már elmondtam mindent, amit akartam, és tudja, mit érzek, mert rajta is végigfut az elektromosság, érzem, hogy libabőrös a karja, és ugyan úgy kapkodja a levegőt, mint én.
Egy ideig nem mozdulunk, csak én birizgálom a haját, miközben a szemébe nézek, ő meg csak rosszallóan rázza a fejét, néha vigyorogva nyom egy csókot a számra. Így telnek a percek, és mikor már majdnem belefeledkeznénk a másikba, abba, hogy mennyire hihetetlenül egyszerű lett volna már korábban is megtennünk ezeket a lépéseket, meghallom felsírni Soniát. El akarok lépni előle, kiszakadni az öleléséből, hogy azonnal elindulhassak az emeletre, nem enged.
- Csak egy pillanat - kérlel, és megcsókol, újra meg újra.
- Niall, a lányod bőg. - Nevetek, pedig nem kéne.- Meg kellene vígasztalnod.
- Tudom - továbbra sem mozdul, nem csinál semmit.
- Indulj már! - Idétlen vigyorral a képemen nyújtom ki a kezem, és mutatok a lépcső felé.- Nyomás!
- Jó - megragadja a kezem, és maga után húz.- Gyere velem.
Persze, hogy követem! Krisztusom, bolond lennék ezek után futni hagyni, egyedül felmenni és megvárni, hogy elaltassa megint a lányunkat.
Megint úgy sietünk hozzá, mint régen, összekulcsolt ujjakkal, az éjszaka közepén.
- Semmi baj, semmi baj - kiemeli a kiságyból a rugdalózó kislányt, kissé hátradőlve fekteti a melkasára.- Itt van apa, semmi baj.
A keserves csuklás ellenére sem tudom levakarni a boldogságom, és csillogó szemmel nézem Niallt. A szerelmem, a zenészem, a gyermekem apja, a férjem, a legjobb barátom.