2018. február 21., szerda

58. Boldog Születésnapot!

Sziasztok!

Elég rég írtam ide nektek bármit is, és még a részekkel is csúszkáltam, ezért szeretnék újra, meg újra bocsánatot kérni. Úgy tűnik nem akar helyreállni az életem, de továbbra sem adom fel, és rajta vagyok az ügyön. :)
Immáron második hete tart nekem is az egyetem - tudom, ti már réééég visszamentetek, tudom, és emiatt úgy gondolom ,igazi hősök vagytok, mert én nem bírnám már azt a tempót.

Remélem nem stresszeltek még túl sokat, és bőszen tervezgetitek a nyári programokat, hiszen már nincs sok, alig 4 hónap, és vége a tanévnek! <3

Kitartást és gyönyörű szép hetet,
xx Lu



Eire

Egész délelőtt idegesen járkálok fel-alá, Gigi legnagyobb bánatára.
- Ha így folytatod, elkopik a cipőd sarka - mosolyog rajtam, hogy milyen szerencsétlen vagyok, és mennyire tudok izgulni.
- Harry már legalább egy órája nem hívott, mi van, ha történt valami? Ha felismerték azt az idiótát, és megint azzal lesz tele minden, hogy felelőtlen anya vagyok, szörnyű szülő, akinek nem való gyerek!?? Vagy még rosszabb, Britannyt is belekeverik! - csak akkor hagyom abba, mikor az újdonsült barátnőm már hangosan nevetve közeledik felém.
Hosszú, izmos karjával szorosan megölel, ezzel megakadályoz a mozgásban is.
- Jó. És ha ezt írják? Akkor is tudnod kell, hogy csodálatos anya vagy, fantasztikus kislányod van, aki szép, okos, elbűvölő, bájos, és aki egy rossz szót is szól, az irigy, mert sosem lesz ilyen szép családja, mint neked, Eire! És különben is, most fontosabb dolgokkal kell törődnünk!
Igaza van, túlreagálom, és ezért elfelejtem, mi a lényeg.
Amint felkeltem ma, Gigi volt az első ember, akit felhívtam. Harry és Britanny kényelmi szempontokból - legalábbis hivatalosan ebben egyeztünk meg- Niall lakásában aludt velem és Soniával, és rögtön reggeli után összepakoltak egy napi gyerekholmit, hogy felfedezhessék a várost hármasban, amíg én elkészülök, elintézem Niall ajándékát és rávesz Gigi, hogy menjek el vele masszíroztatni. Liam és Louis vállalták, hogy elhozatják a tortát, és a ott várnak, ahol majd a hatalmas meglepetés várja az én drága férjem. Délelőtt, amikor visszamentem Gigi kíséretével az ékszerészhez, egyetlen röpke percre beengedtek, hogy azért én is lássam, mi történik ott. Valóban lenyűgöző a látvány, kitettek magukért, és nem is sajnálom mindezt Nialltől, de nekem mellbevágóan fényűzőnek tűnik, pláne miután kiderült számomra, hogy a vendégek nagyjából nyolcvanan lesznek. 80 ember! Hirtelen meg sem tudnám mondani, milyen régi ismeretségeket és elmúlt barátságot kéne kiásnom, hogy fele annyian legyenek egyszer az én születésnapomon! De mint mondtam, nem irigylem senkitől, örülök, hogy nem szűk körben ünneplünk, mint az elmúlt időszakban.
Soha nem volt úgy egyikünknek sem születésnapja, sem évfordulója, amióta ismerjük egymást, hogy családi és szűk baráti körben tartsuk, hogy ne férjünk el a házunk teraszán, vagy az amerikai konyhában. Soha. És most még az én szívemet is melengeti, hogy a két fiú, Zaynnel és Gigivel kiegészülve, rendezvényszervező és dekoratőr nélkül mindezt megalkották.
- Már nagyon izgulok, hogy mit fog mondani Niall! Remélem rendesen meglepődik, és nem ájul el - G szinte énekelve nézegeti azt a nagyjából fél szekrényre való ruhát, amit kipakoltatott velem.- Te, biztos, hogy ekkora ruha kell neked? - felvont szemöldökkel, szájhúzva próbálja hozzám a varrás mentén.
- Igen, kicsit felkúsztak a kilók szülés után. Majd meglátod te is, hogy ez a legkevesebb, mert emiatt csak este fogsz sírni - lemondó tárgyiassággal közlöm vele, és egy sóhaj kíséretében eltávolodok tőle, és a púder színű koktélruhától.
- Nem, ennél biztos kisebb kell. Nem is vagy túl magas, és vékony a derekad - összeszűkült szemmel megint méregetni kezd, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve kiborogatja a maradék ruhámat is az ágyra, és turkálni kezd benne.
- Mit keresel?
- Britanny említette, hogy egy rakás promóciós göncöt adtál neki, viszont biztos vagyok bene, hogy megtartottál párat. ha mégsem, akkor megyek széttúrni Brits bőröndjét is. - Elszántnak tűnik, és őszintén meg sem akarom állítani. Mert tudom, hogy van egy, amit eltettem, bár az meg sem fordult a fejemben, hogy komolyan felveszem, és rám fog jönni, és kapok benne levegőt, mégsem buggyan ki belőle mindenem, sőt, elszakadni sem fog, ha esetleg néhány lépcsőfokot meg kell tennem, vagy ki-beszállok a kocsiból. - Annyira tudtam!
Kiemeli a zöld hosszabb fazonú ruhát, amit napok óta dugdosok, és kézzel elrendezgeti, mielőtt felém nyújtaná.- Ha gondolod, van hozzá cipőm.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne - kezdek bele, de megállít.
- Nincs apelláta. Itt most nagyjából 32 fok van, ez nem túl zárt, fogsz benne kapni levegőt, de azért elég rendesen takar. Ha nem akarsz magas cipőt venni, azt is megoldjuk, de ebben akarlak ma látni!
- Hogy fogom odaadni az ajándékot? Mi van, ha nem fogok benne tudni mozogni? - magyarázok tovább, hátha meg tudom győzni őt azzal, ha értetlenkedést színlelek.
- Tudod nagyon jól, hogy nem ezen múlik, úgyhogy irány hajat mosni, sminkelni, addig kezdek valamit ezzel - lágyan hesseget a fürdőszoba felé.- Indulj!
- Látod, ez is csak egy teher neked, hagyd, keresek mást - ellenkezek továbbra is.
- Hidd el, volt már dolgom ilyennel, elég sok vacak anyagot rángattam magamra, ez teljesen egyszerű feladat, két perc múlva már jobb lesz, csak kezdj már el készülődni, mert nem szabad késnünk! El kell húznunk a csíkot, mire Liam és Niall ideérnek.
- Liam ment érte?
- Igen, de ez most nem fontos - gyakorlatilag belök az ajtón, és rám csukja azt.
Nyilván nem az ellen protestálok, hogy ne legyek csinos, vagy minimum törekedjek rá, hanem soknak érzem a felhajtást körülöttem, mikor egyrészt nem is egem ünnepelünk, másrészt még csak nem is a második legfontosabb szereplője leszek az estének, mert az nyilvánvalóan Sonia lesz.
Idő szűke miatt sietősre veszem a tempót, fél óra múlva már a hajamat szárítom, gyorsan sminkelek, és amíg Gigi átöltözik, kikészítem a lányom esti ruháját is, hogy mikor Harry és Britanny visszaérnek, csak át kelljen gyorsan öltöztetniük.
- Mehetünk? - szinte ragyog ő is a boldogságtól és az izgatottságtól. Én is. Legalábbis remélem, hogy ebből a hihetetlen sok jóból, amit érzek, látszik valami, azon kívül, hogy remeg a lábam a magas cipőben, liftezik a gyomrom, és azt érzem, bármelyik pillanatban képes lennék elájulni vagy összehányni magam.
- Igen, kész vagyok. Sonia ruháját kiraktam, az irataim és a telefonom megvan.
- Ajándék?
- Itt van - előveszem a dobozkát a táskámból, majd azzal a lendülettel vissza is teszem, nehogy leejtsem vagy mégiscsak itt felejtsem.
-Szuper - villant rám egy gyors mosolyt, és már megyünk is, mert Zayn üzent, hogy a lakás előtt vár minket a kocsiban.



Niall


Pillanatoknak tűnik csak az a két óra, amit bent töltenek nálam a családom és a barátaim, és amikor koraeste jelzik, hogy hamarosan magamra kell, hogy hagyjanak, elkeseredek. Jó volt ennyi idő után végre egy kicsit társaságban lenni- ráadásul nem is akármilyenben! Viszont tudom, hogy holnap már csak a zárójelentésemet kell megvárnom, és már mehetek is lábadozni az itteni lakásunkba.
- Mire hazajössz, kész lesz minden. Várunk majd nagyon - köszön el Eire egy homlokcsókkal, és mielőtt még elindulnának, Harry felemeli Soniát mellém az ágyba.
- Köszönj el apádtól, Hercegnő - nyújtja felém, és a kis kezecskék szinte azonnal az arcomon landolnak. Puha tenyerével tapicskol és ügyetlen puszikat ad.
Beszívom az édes babaillatot, mert tudom, hogy nemsokára ez valahogy el fog illanni, vagy nem tudom, mi szokott történni, de már nem is olyan kicsi.
- Vigyázzatok hazafele- ezzel engedem el őket, és végignézem, ahogy ez a hét csodálatos ember és a két kis lurkó elhagyják a kórtermet. Eire megy ki utoljára, és mielőtt becsukná maga mögött az ajtót, még visszafordul, és néhány másodpercig egymás szemébe nézünk. Aztán pislog egyet, és egy alig kivehető mosollyal az arcán integet.
Már nem is olyan könnyű kibírnom ezt a rövid időt, mint ahogy azt korábban gondoltam. Amikor még nem tudtam, hogy jönnek, azzal nyugtattam magam, hogy már csak egyetlen éjszakát töltök ebben az ágyban, aztán már mehetek is a lakásomba, ahol legalább normális tévéműsor, és zajos szomszédok vannak, nem fehérek a falak, és nem ilyen idegesítően csendes és rendezett minden. Most viszont csak arra tudok gondolni, hogy még egy teljes éjszakát kell itt töltenem, és ismerem magam annyira, hogy addig stresszelem saját magam, hogy nem fogok tudni aludni éjszaka, hajnalban pedig már az arcom kaparom unalmamban és idegességemben. Nem akarok holnap nap közben elaludni, amikor a családommal lehetek. Ennyi távollét után minden perc értékes, és egyetlen pillanatot sem akarok elvesztegetni, ráadásul meg kell ünnepelnünk Soniát is, de most minden próbálkozásom ellenére kipattannak a szemeim néhány perc után. A vacsorát követő egynéhány órában igyekszem magamtól álomb merülni, de végül éjfél magasságában megnyomom a nővérhívót, és kérek az éjszakástól altatót.
- Csak egy fél szemet, kérem - könyörgök magatehetetlenül, mintha nem egy istenverte magánkórházban lennék. - Csak szeretnék végigaludni egy éjszakát. Ezt az egyet. Holnap már megyek is haza, nem lesz rám több gondjuk.
- Rendben, de tényleg csak egy fél szemet kap, többet nem. A doktorúr kifejezetten kérte, hogy csak a kötelező gyógyszerek kerüljenek be magához.- Lesütött szemmel áll. Na jó, valószínűleg én dramatizálom túl, és senki sem szorítja sarokba az érzelmeit, és nem fenyegetik, csak tizenpár órája talpon van, és nyűgös, követelőző betegek kéréseit igyekszik a tőle telhető leggyorsabban és a lehetőségeihez mérten legjobban teljesíteni, így ha most le-lebucskázik a feje a folyosón állva, az egyszerű kimerültség.
Szívesen cserélnék vele, ha mást nem, csak néhány napra. Hogy el tudjak fáradni, le tudjam terhelni a szervezetem eléggé ahhoz, hogy képes legyen egyhuzamban 7-8 órát aludni, és ne legyen igazi tortúra minden éjszakát átvergődni hogy ne hajnalban ragadjanak le a szemeim, és ne késő délelőtt kellejn életet vernie belém a műszakosoknak.
- Tudja mit? hagyja csak, pihenjen inkább - tudom, hogy nem ettől leszek jó ember, de legalább tettem valamit másokért, mg akkor is, ha még fél napig ágyhoz leszek kötve. Jobban mondva, már csak! Muszáj pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, mert nem szereném, ha egy búskomor baráti összejövetel emlékével repülnénk vissza Londonba.
Valahol itt elakadok a gondolatmenetben, mert a következő dolog, amit észlelek, az az, hogy csukva vannak a szemeim, feltűnően nagy kényelemben vagyok és már se gondolkodni, se mocorogni nem szeretnék. Így maradok addig, amíg maga alá nem ránt az álmosság, a mentális kimerültség. A gondolattól ráadásul, hogy végre valahára hajnali három előtt lesz esélyem elaludni, elernyednek a vázizmaim, teljesen megnyugszom, és már nem is agyalok sokat.
Nem aggódom, a stressz elillan, én pedig a jól megérdemelt alvásnak szentelem magam. Legközelebb akkor ébredek fel, mikor már ismét világos van. A fejem félrebiccenve lóg, és a mozdulatlanságtól elgémberedett mindkét lábam, de ehhez kezdek hozzászokni. 
A reggeli vizit után tűkön ülve várom, hogy felgyorsuljanak az események, óriási sikerként könyvelem el, hogy csupán negyed óra kellett ahhoz, hogy egyedül fel tudjak öltözni, és mire visszaér az orvosom, már minden személyes cuccom az ágyamon hever, én pedig a mankóimra támaszkodva, lassan járkálok a kórteremben.
- Itt van a zárójelentése, Mr. Horan, ezzel már távozhat is. De szeretném, ha még pár napot a városban töltene, egyrészt nem szerencsés friss sebbel repülni, másrészt még szeretném egyszer kontrollra visszahívni. amennyiben ez nem megoldható ön számár, akkor mindenképp látogasson el a londoni orvosához, én pedig felveszem az angol kollégával a kapcsolatot a részletek egyeztetése miatt. De tudja, ha bármi kérdése lenne, vagy problémák merülnének fel, hívjon bátran, és megbeszélünk egy időpontot.
- Köszönöm, doki, mindent köszönök - kezet rázunk, és érzem, hogy sokkal felszabadultabb vagyok. Tudom, hogy hamarosan hazamehetek, és akármennyire tisztelem ezt az embert, és hálás vagyok neki, amiért már sokadjára túlórázott a kis csapatával, rezidensekkel és nővérekkel karöltve a térdemen, mégiscsak jobb lesz otthon. Azért, hogy ne felejtse el, milyen szórakoztató szoktam lenni, még vigyorogva hozzáteszem, mielőtt mindketten a saját magunk dolgára igyekeznénk - Tíz év múlva találkozunk!
- Niall, a kontroll - ezt már nekem háttal mondja, miközben a folyosón elsiet a következő kórteremhez.
Vigyorogva felkapom a táskám a vállamra, a telefonom és az irataim zsebre vágom, a pólómba beakasztom a napszemüvegem, és mint aki csak egy reptéri terminálban várja, hogy a Bahamákra utazhasson, kibicegek a lifthez, és míg azt várom, hogy kinyíljon az ajtó, elkezdem dúdolni a WHAM! Freedom című számát. Igazából a térdemnek éneklem, ami vicces, de néha előfordul, hogy ha fáj, keresek egy dalt az emlékeimben, és úgy motyogom magamnak, mintha ezzel akarnám a hisztis hegeket megnyugtatni. Nevetségesen hangzik, de az évek alatt hozzászoktam, hogy fura dolgokat vagyok képes tenni, és az valahogy mindig kapcsolódik a zenéhez. Nem hazudtolhatom meg magam.
A földszintre érve azonnal meglátom Liamet.
- Szevasz, haver - belebokszol a vállamba, és elveszi a táskám.- Hogy vagy?
- Szia - nem ellenkezem, mert sokkal könnyebben boldogulok plusz terhek nélkül. - Jól, már alig vártam, hogy hazamehessek.
- Itt áll a kocsi a bejáratnál. - Felveszi a napszemüvegét, és nevetségesen kicsinek érzem magam mellette, ahogy minden mozdulatában benne van az erő, amiért évek óta dolgozik. Én pedig kicsit lefogyva, hófehér bőrrel sántikálok utána. -Díszkísérettel jöttem, nehogy szétkapjanak minket a nyílt utcán.
- Remek, nem akarom, hogy így lássanak.
- Jól festesz, nem kell félned. Sármos, ír fiatalember maradtál - nevetve vár meg, amikor lépcsőhöz érünk és óvatosan eresztem le a lábam a földre.
- Mindegy, inkább mesélj, hogy haladnak a dolgok? Sokat dolgoztatok mostanában?
- Voltunk bent, persze, de nélküled semmiről sem döntünk, Neil. Ötleteltünk, bent van minden a kocsimban, majd ha nagyon unatkozol és lesz időd, fusd át őket.
- És a szerződések? Promó? Azokkal mi van? - felveszem én is a napszemüvegem, mielőtt kilépnénk a hatalmas üvegajtón, és mellbe vágna a hőség.
Furcsa, hogy ilyen lazán, mindenféle nehézség nélkül beszélgetünk erről, mert még emlékszem, milyen volt az elején. Amikor még azt sem tudtuk, miért jó, ha profi körülmények között, egy zöld doboz ban fotóznak minket, vagy mi értelme napokat tölteni azzal, hogy szóról-szóra átrágjuk a szerződéseket, miért nem mondják el, mi van benne, mi meg majd aláírjuk. És alig pislogtunk kettőt, már komoly tudásra tettünk szert a jog és marketing területén, és ahogy régen Simon segített nekünk meghozni a legjobb döntéseket, most mi vagyunk azok, akik a hozzánk hasonló, fiatal srácoknak nyújtunk támaszt, hogy a lehető legjárhatóbb úton haladva valósíthassák meg az álmukat és zenélhessenek.
- Ne pörögj ezen, Ni, minden nyugiban el lesz intézve. A legfontosabb most az, hogy pihenj, gyógyulgass, és majd ráfekszünk erre is. Nem vagyunk időhöz kötve, majd úgy haladunk, ahogy nekünk kényelmes lesz. - néhány lépés megtétele után valóban feltűnik a hatalmas, fekete terepjáró, aminek amint elég közel érünk, kinyílik mind a négy ajtaja. A csomagtartóba behajítom minden holmim, majd a testőrök és Liam segítségével megkerülöm a járművet és beszállok a hátsó ülésre.
- Elviszünk haza, segítek felvinni a cuccokat. Eire és Gigi ott vannak, legalábbis legutóbbi információim szerint még otthon várnak téged, a többiekkel majd később beugrunk - amint elindulunk, lelkesen magyarázni kezd. Pár perc múlva már áttér arra, hogy ki pontosan hol tartózkodik éppen, mit csinál, mintha olyan nagy ügy lenne, hogy Louis mondjuk néhány régebbi ismerősével és Lottieval ebédel, vagy Harry a lányomnak mutogatja a várost Britanny társaságában.
- Miért kell tudnom, mit ettetek ma reggelire? - gyanakvóan felhúzom a szemöldököm, mert már ismerem őket, és olyan érzésem van megint, mintha készülnének valamire. A múltkori bejött, hiszen elhozták is Eiret és Soniát, de most!? Most miben mesterkedhetnek?
- Nem kell, csak beszélgetünk - ennyivel egy időre lezárja a beszélgetésünket, és csendben zötykölődünk a lakásom felé.
Hamar ismerőssé válnak az épületek és alig tudok nyugton maradni. Mikor megáll az autó, azonnal kimászok, és csörtetek a csomagommal a bejárat felé. Még sántikálva is jócskán lehagyom magam mögött Liamet, aki a járdára lépve lelassít és telefonálni kezd. Nem hallom mit mond, csak látom, hogy bólogat és mutogat beszéd közben. Nem is nagyon érdekel, megkeresem a kulcsomat, és toporogva várom, hogy utolérjen végre és mehessünk fel.
- Na, elvileg minden rendben van mindenkivel, Harry és Britanny elvitte sétálni Soniát, a lányok csajos programokat csináltak maguknak, úgyhogy megbeszéltem Louis-val, hogy mi is csaphatnánk egy görbe estét - lelkesen magyaráz, amiből egy darabka átragad rám is.
- Jó, meglátjuk mennyire fogom bírni, de mehetünk. Csak várj meg, elmegyek zuhanyozni meg átöltözni.
- Csak nyugodtan. Ha kell segítség, szól.
- A fürdéshez? - megdöbbenve fordulok vissza, mire mindkettőnkből kitör a nevetés.
- Ha akarod, de nem szívesen mosom meg a hátad - a maradék komolyságunk is elillan, már amennyi marad, a lakás visszhangzik a harsány nevetésemtől.
- Ennyi év után ez lenne a minimum, Daddy - ezer éve nem hívtam így, és régen is csak viccből hívtuk Papa Direction-nek.
- Majd legközelebb, ha Eire nem lesz a városban talán megdobállak szappannal. Na indulj, mert holnapra sem készülsz el, addig én beszélek a többiekkel.
A vigyort továbbra sem tudom levakarni-nem is akarom- és akármennyire macerás most minden ilyen apróság, élvezem, hogy elpepecselhetek a készülődéssel.
Magamra fújok egy tetemes mennyiségű dezodort, mert a többi illatszerem Londonban maradt, és alig egy óra elteltével, már el is készülök.
- Azt hittem már tényleg a segítségemre szorulsz. Haver, mikor lettél ilyen piperkőc? - fintorogva lép egy lépéssel távolabb, amikor megérzi a tömény illatot, amit árasztok magamból.
- Nem tudom, talán mióta feleségem van, és minden nap azt látom, a nők mennyi mindent képesek magukra locsolni. Ha neki szabad, nekem is, nem?
- De- helyesel egyetértően, mert belátja, mindannyian túl hiúnak születtünk ahhoz, hogy ne nézzünk ki mindig a lehető legjobban, ne próbáljuk kihozni a külsőnkből a legtöbbet, még ha nincs is már kinek imponálnunk, mert a párjaink már a legelfogadhatatlanabb állapotunkat is elfogadták. De azért néhanapján jól esik százból százötven százalékot teljesíteni.
- Elküldte Louis a címet, ahol találkozunk, ők kicsit előbb fognak odaérni, de várnak minket - finoman vállon vereget és kiterel maga előtt az ajtón. Liamnek szó szerint a kezébe merném adni az életem, ahogy a többieknek is, ezért teljesen természetesnek tűnik, hogy nála van a lakáskulcsom, az irataim, és csak a napszemüvegem adja a kezembe, meg a tárcámat.
Ismét visszaülünk abba a kocsiba, amivel elhoztak a kórházból, és most mintha egy kicsit könnyebb lenne, most hogy végre teljesen tisztának érzem magam, valamivel elegánsabb göncöt tudtam felvenni, és mégiscsak a saját lakásomból indulhatok el. Óriási különbség van, még akkor is, ha mindent megtettek értem a kórházban, és gyakorlatilag saját lakosztályom volt. Az mégiscsak egy idegen hely, ahol beteg emberek fekszenek.
- És hova is megyünk? - dörzsölgetem a kezeimet, miközben elindulunk a belváros irányába.
- Nem ismerem, Harry találta. Állítólag jó. És ha nekik megfelel, akkor gondolom nekünk is - furcsán remeg a hangja. ismét fellobban bennema gyanú, hogy esetleg kimaradtam valamiből, és hiába hessegetem el, néhány másodperccel később visszatér, amikor idegesen fészkelődni kezd.
- Mi bajod?
- Új ing, még kényelmetlen - tudom, hogy csak gyorsan hazudik valamit. a kedvenc ingét viseli, és bármennyire is igyekszik lazának tűnni, még mindig túl sokat hord hasonló ruhákat, és sosem mondaná, hogy kényelmetlen.
- Ahha, jó - ennyivel le is zárom, mert nem fogom megtudni a teljes igazságot, ha ő nem akarja.
A telefonom rezegni kezd, és amikor megnézem, hirtelen elárasztanak az értesítések. A világ lassan minden tájáról elindulnak az üzenetek hozzám, amiben boldog születésnapot kívánnak a lányomnak, és egy kicsit kellemetlenül érzem magam, amiért valószínűleg én vagyok az utolsó, aki be fogja szerezni neki az ajándékot. Mentségemre szóljon a hirtelen jött műtét, a sérülés, de akkor is! Elég időm volt, egy teljes évem.
- Liam, én még nem vettem semmit a lányomnak. És Eirevel sem beszéltem erről - rémülten beszélek hozzá, és idegességemben remegni kezd a lábam.
- Nyugi, szerintem még van időd pótolni. Meg amúgy is - tart egy pillanatnyi hatásszünetet - mindenféle túlbuzgó nyáladzás nélkül, szerintem az a legjobb ajándék számára, hogy együtt maradtatok.
Biccentek, és valamivel jobb, de a bűntudatom nem hagy nyugodni.
-Ne emészd magad, most koncentrálj arra, hogy nemsokára kirúgunk a hámból - oldalba lök, és már ennyivel megmosolyogtat.
- Kösz, Liam. El sem tudom képzelni, mi lenne velem nélkületek.
- Niall, ez természetes. Te is megtennéd bármelyikünkért, ahogy már megtetted milliószor értem, Harryért, Zaynért, Louisért. Egy család vagyunk, vagy nem?
- De - motyogom - azok vagyunk. Egy család - ismétlem.
- Ja, és majdnem elfelejtettem - benyúl a zsebébe, és kivesz egy kis dobozkát. - Idén nem közös ajándékkal készültünk, szóval szeretném elsőként odaadni neked én ezt a kis apróságot. Isten éltessen sokáig, Nialler! - Átnyújtja a gondosan becsomagolt meglepetését, én meg szótlanul, kissé megilletődve fogadom el. - Boldog születésnapot!
- Köszönöm szépen - remegő kézzel bontom ki. Nem olyan nagy dolog, de nekem sokat jelent. - Jézusom, ezt hogy...? - könnyekkel küzdve emelem ki.
- Az titok - kacsint rám.
ugyanis az X-Factoros számommal ellátott papírba csomagolva ott tartom a kezembe az új ear-in-jeim. Minden alkalommal valammi egyedi, személyre szóló dizájnt kapunk rájuk, és ezek szerint az elkövetkező években úgy fogok színpadra állni, hogy a kislányom ott lesz velem végig.




2018. február 11., vasárnap

57. Hiányoztál

Sziasztok!
Nem egy túl eseménydús rész, ezért elnézést kérek, ahogy a csúszásért is. Kereken egy éve voltam utoljára beteg, de most 4 napja a lázzal küzdök, és csak annyi volt kész, amit addig megírtam, ami nemhogy sok nem volt, alig a fele ennek. De megpróbálok jövőhétre valami jobbat, izgalmasabbat produkálni, sőt, igazából már konkrét terveim vannak a folytatást és a lezárást tekintve, viszont hétfőtől visszaülök én is az iskolába, elkezdődik a következő szemeszter. Ezzel kapcsolatban meg csak annyit tudok mondani, hogy a péntek necces, de hétvégéig akkor is fel fogom tenni a részeket.
Ami pedig az elgépeléseket illeti, mivel betegen fekszem itthon, végig fogom nézni a részeket, mert néha beleolvasok egy-egy részbe, és frászt kapok. Ne haragudjatok a trehányságomért.

Remélem csodás hetetek lesz.
<3
xx Lu



Eire

Meglepően kipihentnek érzem magam, amikor magamhoz térek. A nyitott ablakon beszűrődő zajok megerősítik bennem, hogy javában zajlik már kint az élet, de egyáltalán nem zavaró, pedig jócskán eltér az otthon megszokottól.
A telefonomra pillantva meglepődök, ugyanis az első, amit meglátok, hogy este 7 óra van. Egy percig zavartan ülök, aztán eszembe jut, hogy hol vagyok, és rögtön számolgatni kezdek. 11. Los Angelesben még csak délelőtt 11 van.
A szívem majd' kiugrik, és úgy, ahogy vagyok, a kényelmes utazós göncömben kitáncolok a folyosóra. Hallgatózom, és követem a nappaliból érkező beszélgetést.
- Jó reggelt, Csipkerózsika - Louis az éjszakai mosolyát viseli, Britanny és Harry viszot valamivel nyúzottabban ücsörög egy-egy bögrével a kezükben.
- Sziasztok - zuhanok le közéjük, és elfogadom a felém nyújtott kávét. - Köszönöm.
- Hogy aludtál? - mielőtt válaszolnék Louisnak, gyorsan beleiszom a feketémbe.
- Jobban, mint ahogy utaztam - egy félmosoly kíséretében bököm ki. - Sonia alszik még?
- Már megint alszik - javít ki a legjobb barátnőm. - Reggel 8 előtt fent volt, de visszaaludt, miután engem kirángatott az ágyból.
- Miért nem szóltál? Felkeltem volna! - nem az a baj, hogy Brits kelt fel hozzá, csak bűntudatom támad.
- Te? Egy kirobbanó világháborúra sem ébredtél volna fel - vereget vállon Harry.- Szerinted nem mentem be hozzád?
Megszeppenve utánzom le a szemben ülőket, és csak szorongatom a bögrém, miközben azon gondolkodom, vajon mikor váltam ilyen rossz szülővé? Mikor lettem az a felelőtlen anya, amilyen sosem akartam lenni? És mikor jön el az a pillanat, amikor valamit jól csinálok?
- Ne haragudj - szó szerint elszégyellem magam, és a lehető legkisebbre húzom magam össze.
- Ugyan Szivi, kimerült vagy. Nincs baj, csak cukkollak. Tudod, hogy bármit megtennék a keresztlányomért, és ha fel kell kelnem, hogy megnyugtassam, akkor örömmel! - Tudom, hogy komolyan gondolja Britanny, de ettől függetlenül egy fikarcnyit sem lett jobb, továbbra is bűntudatom van, amiért más pesztrálja az én gyerekem. Az anyja vagyok, és kötelességem mellette lenni.
- Na, mielőtt teljesen kinyírjátok a hangulatot, öltözzetek, foglaltam asztalt ebédre - átveszi Louis az irányítást, és mindannyiunkat terelgetni kezd, hogy öltözzünk fel valami normális göncbe és vegyük fel az amerikai tempót. Itt ugyanis nincs kényemes várakozás a taxira, mindenki legalább háromszor olyan gyorsan megy, akár gyalog, akár autóval van, türelmetlenek, és baromi sokan vannak.
Pezseg az élet, Los Angeles ilyenkor rosszabb, mint képzeltem, a sok ember idegesít, pláne, hogy majdnem minden második járókelő az arcunkba bámul, gyanúsan méreget, vagy leszólít minket.
- Ez mindig ilyen? - érzem, ahogy elönt a stressz, a szorogás és hogy legszívesebben egy láthatatlanná tévő köpeny mögé bújnék, pedig Louis teljes testével véd engem.
- Néha rosszabb. De ne félj, mindjárt vége - megszorítja a kezem, és int a sofőrnek, hogy ide álljon, elénk. 
Miután mind a négyen bepréselődünk a sárga taxiba, valamivel jobban érzem magam, de az emberundorom továbbra sem hagy alább. Hiába a lelkesedés, hogy hamarosan ismét együtt lesz a csepp kis családunk, nem érzem azt, hogy elárasztana az indokolatlan- vagy hát nagyon is indokoltnak tekinthető - boldogság. Egyszerűen megrekedve érzem magam, és szükségem lenne egy olyan pofonra, amitől helyreáll végre a gondolkodásom, felnyitja a szemem, és rájövök, hogyan lehetne a visszájára fordítani mindazt, ami bennem van. Hogy ne csak perceken, pillanatokon keresztül érezzem azt, hogy rendben vannak a dolgok, hogy végre valahára kiszoríthassam a gondolataimból a sötétséget, és sikerüljön túllépnem mindenen.  Tényleg nem kérek sokat magamtól, de amint látszik, még mindig nem vagyok képes teljesíteni mindezt.
Minden nap eszembe jutnak a veszekedések, hogy pengeélen táncoltunk, és bárhogy igyekszem a szépre és a jóra emlékezni, nem megy. Mert míg folyton vitatkoztunk, és egymás mellett éltünk Niallel, addig folyton az esküvőnk járt a fejemben és az azt megelőző évek, most pedig, hogy visszakaptam őt,úgy érzem még inkább próbára tesz az élet, rendszeresen gondolkodom azon, hogy vajon tényleg az én hibám volt-e az egész. És igen. Minden nap egyre inkább csak magamat indoklom, és minden nap kevesebb és kevesebb érvet tudok felhozni magam mellett, hogy miben volt igazam. És még itt van ez  sérülés is, hogy felkészületlen voltam és napokat töltöttem egyedül, tudva, hogy sem éjjel, sem hajnalban, sem semmikor nem esik haza a férjem. Hiába Mark kedvessége, őszintesége és támogatása, a barátaim segítsége, olyan érzésem van, mintha mindezek ellenére a fejem fölé kerekedett volna most hirtelen minden, és ha tegnap, vagy két napja, vagy tudja az ég, hogy otthoni idő szerint mikor, nem vesznek rá Harryék az utazásra, biztos vagyok benne, hogy óráim lettek volna csak hátra a teljes összeomlásig. Azt pedig már sehogy sem tudtam volna elkerülni, mert egyedül képtelen vagyok visszafogni magam, és megzabolázni a rosszabbik felem. Erre egyedül Victoria volt képes, akinél az ég tudja, mikor voltunk utoljára, és mikor legutóbb beszéltem vele, lemondtam minden soron következő időpontunkat.
- Minden rendben? - Louis egészen közel hajol, hogy csak én hallhassam őt.
- Persze, minden - hogy el is hihesse, amit mondok, nyomatékosítom az elangzottakat azzal, hogy megfogom a kezét és rámosolygok.
Tuom, hogy ez is csak egy újabb szakasza az életemnek, amit át fogogk tudni vészelni. Lehet, hogy tovább fog tartani, mint gondolom, és segítség nélkül nehéz lesz, de menni fog, mert eddig mindent túléltem. Ezen a tulajdonságomon pedig a legkevésbé sem szeretnék változtatni.
- Biztos? Nem tűnsz úgy, mint aki itt lenne fejben - mosolyogva a halántékomnak nyomja  amuatóujját. - Hé, nem sokára odaérünk az étteremhez. Eszünk egy jót, és akkor megnyugszol.
- Nyugodt vagyok, tényleg nem kell aggódni, csak elgondolkodtam.
- Amiről éjjel beszéltünk? - kíváncsian fordul felém, és hiába próbálja tagadni, Britanny is ránk pillant, kizökkenve az ő kis beszélgetésükből Harryvel.
- Részben, de ezt ne most. Majd ebéd után - megfogom a hasam, és úgy teszek, mint aki már alig várja, hogy tele ehesse magát.
Tudom, hogy nem lehet őket hülyének nézni, és tisztában vannak azzal, hogy nem mondok el nekik valamit, de becsülöm a barátainkban azt, hogy rám hagyják a dolgot. Nem faggatóznak feleslegesen, engedik, hgy a saját tempómban dolgozzam fel a dolgokat, akkor és azt megosztva velük, amit én szeretnék. Éppen ezért, amiért ilyen remek hozzáállásuk van, egészen megjön a kedvem az evéshez, a jókedvemért pedig mind a kilátás, mind az engem körülvevő csodálatos emberek gondoskodnak innentől kezdve. Ameddig a szem ellát Los Angeles van, a rengeteg épület, a hihetetlen fények és a meleg, óceánillatú szél, és a pálmafák. Nem tudom, hozzá lehet-e szokni egy magamfajtának, mert látom, hogy még Louis és Harry is a város hatása alá kerülnek, széles mosollyal az arcukon dőlnek hátra, élvezik a napsütést és hangosan nevetnek.
- Liamék mikorra lesznek kész? - egy pillanatra el is felejtettem, miért is vagyok itt pontosan, és figyelmesen hallgatom a fiúk beszélgetését.
- Elvileg már jól áll a dolog. A kórházba menet beugorhatunk, ha gondoljátok -Louis két falat között a telefonját nézegeti.
- Beleférne még egy megálló addig? - feltolom a napszemüvegem a fejem tetjére és leteszem a villám. - Lenne egy kis elintéznivalóm. Pár perc az egész.
- Hogyne. Merre? - mind meglepettnek tűnnek.
- Még nem tudom pontosan, útközben kitalálom.
Ennyiben hagyom az egészet, mert őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan kéne elmondanom a többieknek, hogy megkérem a férjem kezét a születésnapján.
Merthogy ez a terv. Most már tudom, egyrészt mert én is nagyon, nagyon szeretném, másrészt ezzel tudnám igazolni magamnak, neki és a világnak, hogy igenis szeretem és megérdemlem őt.
Miután fizetünk, ismét felkészítem magam egy esetleges kellemetlen helyzetre, amikoris kérdések és felénk nyúló karok elől kell menekülnünk, és csak akkor enged fel, mikor ismét ránk csukják az ajtót, és négyen maradunk.
- Hol szeretnél megállni majd? - Harry bírja a legrövidebb ideig, hogy ne kezdjen el kérdezősködni, ami már csak azért sem lep meg, mert Louis valószínűleg kezdi sejteni, mire készülök, már ha képes összekapcsolni ezt a korábbi beszélgetésünkkel, Britanny pedig a mobiljába merül ismét, és olyannyira kizárja a külvilágot, hogy azt sem veszi észre, hogy becsapódik a mellette lévő ajtó is. Meg se rezzen.
- Valami ékszer boltban. Csak nézelődni - megvonom a vállam, és a nyakamat nyújtogatva igyekszem kiszúrni az üzletek közt egyet.
Félek, hogy elkerüli a figyelmem valami vagy valaki, ezért meredten bámulok kifelé, nem nézek semerre a kocsiban, nem válaszolok semmire, azt sem tudom, kérdeznek-e tőle valamit. Csak figyelek, és amikor meglátok messziről egy feliratot, megkérem a sofőrt, hogy álljon meg.
- Bemegyek veled - ugrik Harry és Louis egyszerre.
- Nem, még az kéne, hogy veletek együtt még egy csapat idegent is kapjak kísérőként. Pár perc, ígérem - megpuszilom mindkettőjük arcát és amilyen gyorsan csak tudok, kiszállok. A járdán kopog a cipőm, de alig hallom a torkomban dobogó szívemtől. Mielőtt bemegyek, megnézem, benne van-e még a pénztárcámban a gyűrűje, amit levetettek vele a londoni kórházban.
Izgulok.
Félve lököm be az ajtót, de néhány másodperccel később már ott állok a üvegfalú fiókok előtt.
- Segíthetek, hölgyem? - egy idős férfi áll előttem, amikor felpillantok.
- Igen. Vagyis - kiveszem a tárcámból a gyűrűt, leveszem az ujjamról a sajátomat és leteszem mindkettőt a pultra. - Szeretnék egy új párat, ezekben a méretekben. Mindegy, ezüst is jó vagy fehér arany, ami épp van, ami ekkora.
Egy sablonra téve leméri mindkettő atmérőjét. Szaporán veszek levegőt, szinte alig hallom, amit mond.
- Elég sok van - elővesz egy dobozt - ezek csak a ferfi gyűrűk. A nőit azonnal hozom.
Az üveglapon dobolva várok, közben a tekintrtem végigfuttatom az előttem heverő ékszereken.
Azt sem tudom, mit keresek itt. Nem sok értelme van kidobni egy halom pénzt ilyenekre, de ettől a döntésemtől várom a megváltást. Hogy majd ettől megnyugszom, vagy jobb lesz.
- Tudja mit!? Később visszajövök - felkapom a gyűrűinket, és kirohanok a boltból.
Nem megy. Nekem ez nem megy, ráadásul még ostobának is érzem magam tőle.
Visszaszállok a taxiba. Üres kézzel, néhány száz dollárt megóvva, gyűrűkkel a kezemben.
- Nem sikerült. Majd később elintézem - meg sem várom, hogy rákérdezzenek. Megigazítom Sonia cipőjének a nyelvét, és türelmesen várom, hogy odaérjünk Liamékhez. Vagy ahol most vannak. Igazából már fogalmam sincs, mi fog kisülni ebből a napból, teljesen összezavarodtam. A lányom pedig újra elaludt. Nem csodálom, a helyében én is vagy sírnék, vagy aludnék, mert ez már őrület. Ide-oda rángatjuk, minden zavaros, és a legtöbb alkalommal idegenek veszik körül. Ha sír, vagy felébred, nem a szüleit látja meg először, és az apjával több, mint egy hete nem találkozott. Az anyja szörnyen viselkedik, nem énekel neki, nem mosolyog rá, nem az ő karjaiban alszik el s ébred fel.
- Kész vannak, mehetünk - Harry széles vigyorral az arcán tolja a képünkbe a telefonját. A számhoz kapok, és nagyokat pislogva nézem a képet, mert amit ezek a srácok csináltak, egyszerűen elképesztő.
Egy elég nagy helyiséget díszítettek fel teljesen, elszórva könyöklők, asztalok, minden tele lufival. Zayn és Gigi a földön ülve fújja őket, egy másik képen integetnek. És ezt most nagyon jól esik látni, mert rég volt példa arra, hogy ennyire összetartottak, és ennyire jó barátai voltak egymásnak.
- Niall imádni fogja - suttogom halkan, és szinte várom, mikor kezd elhomályosodni a tekintetem a könnyektől.
- Szerintem is szuper ett, de hol a pia? Valamivel koccintani is kell majd, nem? - Britanny lelkesen csapkodja Harry lábait, és kissé előrehajolva tolja fel a szemüvegét. -Mert nincs születésnap vodka és pezsgő nélkül, nemde!?
- Persze, és mindenki ott fog fetrendeni, még mit nem - kontrázok, és nem azért, mert egyáltalán nem akarom, hogy alkohol kerüljön a kezükben, hanem mert ha nem teszem, akkor félő, hogy elvesztik a kontrollt.
- Jajj, anyuci - Louis pont úgy túrja szét a hajam, mint amikor Harry megpróbált kioktatni az irodámban néhány hete, és aggódó anyának hívott.
- Komolyan, srácok. Niallt most műttték, nem kell hogy elveszítse az egyensúlyát - erősködöm, de nincs túl nagy hatással a többiekre az észérv, mint olyan.
- Niallt majd te megvéded, én viszont csak addig fogom vissza magam, amíg Sonia ébren lesz, utána viszont igenis ünnepelni kell - Harry is az ő pártjukat fogja természetesen, és nem is haragszom ezért, de nem vagyok hajlandó feladni a küzdelmet, mert akkor elbízzák magukat.
- Majd meglátjuk - visszadőlök, és az út további részében inkább a háttérbe vonulok, és csak hallgatom, hogy miket tervezgetnek, és miket találnak ki a férjemnek meglepetésként. Aztán nem sokkkal később, legfeljebb húsz percnyi autókázást követően megállunk. Louis int, hogy csak ő száll ki, maradjunk nyugodtan, és mikor újra kinyílik az ajtó, egy csepp kisfiúval az ölében tér vissza.
Freddiet nagyon ritkán látjuk, mert ha Louval van, akkor inkább fiús napot tartanak, és kettesben vannak, ezért meg sem lep, hogy eleinte nem igazán tetszik neki, hogy mi is ott vagyunk, különösen Soniat nem érti, mert szerintem még sosem látta.
- Kezd a taxi egy fura hely lenni - Britanny nem igen tudja magában tartani a vélemányét, amivl nincs semmi baj, csak nem feltétlenül viccesek a csípős megjegyzései. - Neked nins véletlenül valahol egy gyereked? Csak mert akkor többet utazgatnánk, így mindannyian. Mondjuk egy ausztrál lánytól? Vagy ázsiai is jó, ott sem voltam még. - Teli szájjal vigyorog rá, és láhatóan csak Harrynek nem tetszik a vicc. - Hé, csak ugratlak.
- Szólok, ha nevetek majd ezen - mindenféle harag nélkül böki oldalba, de azért elcsendesedik a társaságunk.
Legközelebb, mikor megállunk már a kórház parkolójában vagyunk. A fiúk ragaszkodnak ahhoz, hogy ők fizessék az utat, nem is vitatkozom velük, mert tudom, hogy felesleges. Harry és Britanny a végszükség esetére bekészített gyerekholmikat hozzák, Louis Freddievel és pedig Soniával a karomon sétálunka bejárathoz. Mint valami küldöttség, pláne, mikor meglátom Liaméket a bejáratnál.
- Sziasztok - azonnal Gigi ugrik a nyakamba, persze óvatosan, és puszival köszön mindenkinek, ahogy Liam és Zayn is.
- Minden rendben ment az úton? - Liam azonnal Sonit kezdi el simogatni és babusgatni.- Nem volt nyűgös az úton?
- Jobban bírta, mint gondoltuk - válaszol Harry, és mivel állandó jelleggel a keresztlánya körül akar ugrálni, nem bírja ki, hogy ne érjen hozzá a hajához, ne igazítson valamit a ruháin, vagy ne puszilgassa.
- Istenem, milyen nagyok vagytok már - csatlakozik Z is, és mindkét lurkó haját összeborzolja. - Kettőt pislogunk és már végeznek a suliban.
- Ne is mondd - azonnal bólogatni kezdek és helyeselek, - pont az utazás előtt gondolkodtam, hogy milyen gyorsan elszaladt az első éve, és azt sem tudom, mi történt ezalatt, egyszercsak megnőtt, és ilyen kis ügyes lett. Már tipeg és ha van kedve, akkor véletlenszerűen mond egy-két szót.
- Ideje, hogy ezt az apukája is hallja meg lássa - Britanny ezzel megindítja a kis csapatunkat az emeletre, Gigivel az oldalán. Ők már kiderítették, hol fekszik Niall, melyik kórteremben.
- Fél órája beszéltem vele, akkor jött vissza a kötelező vizes dologról, mostranra már túlvan az eéden és elvileg, ha nem szökött meg, akkor ágyban fekve várja, hogy történjen valami. Mondjuk hogy felvedd a telefonod - Zayn a végére egyenesen a szemembe néz.- Mondta, hogy kicsit nehéz utolérni téged mostanában.
- Tudom, de ez az utazás kicsit felforgatta az elmúlt másfél napom - próbálom védeni magam, több-kevesebb sikerrel.
- Ez az - Gigi mosolyogva áll meg. - Menj csak!- bíztat, én pedig leteszm magam elé Soniát, aki már éber annyira, hogy ha fogom a kezét, akkor szép lassan el tud indulni a saját lábán.
Iszonyat édesen topog, járás közben jobbra-balra inog, és koncentrál. Ezt csak onnan tudom, hogy hangosan szuszog minden egyes megtett lépése után.
Amikor átlépem én is  küszöböt, egy pillanatra felnézek, majd Sonia hajába puszilok.
- Nézd ki van itt, Sonia! Apa - elkap újra valami nagyon erős, feszítő érzékenység, és amint megláátom Niall döbbent, könnyektől csillogó tekintetét, nekem is nagyokat kell nyelnem, hogy meg tudjak szólalni. - Úgy hallottam, hiányzunk.
Köpni-nyelni nem tud, de én sem. Jó érzés megint a közelében lenni, az ölébe adni a lányunkat, az oldalának dőlni, és megcsókolni. Úristen, mintha évek teltek volna el a legutóbbi alkalom óta, amikor megölelhettem, beszívhattam volna az illatát.
- Nagyon hiányoztál - súgom a fülébe, és lehunyt szemmel szorítom, amennyire csak tudom a kötése miatt. - Nagyon, nagyon, nagyon.
- Te is nekem, Szerelmem - hallom, hogy még mindig remeg a hangja.

2018. február 3., szombat

56. Feledékeny

Eire


10 órával korábban...

Habár minden jóslatom igazzá vált, és pontosan olyan fáradtnak éreztem magam néhány perccel korábban a terminálnál, mint vártam, most mégsem érzem. Kifejezetten kellemetlen fél napnyi utazás után az ülésre gondolni, de izgatottan várok, hogy beszállhassak majd a taxiba, ami olyan nagy, hogy már-már busznak mondanám.
- Louis hívott már? - faggatom Harryt, aki félig csukott szemmel segít beültetni Soniát a hatsó üléssor közepére.
- Nem, mindjárt megcsörgetem - idefele már aludt valamennyit, de hajnalban kelt, hogy intézkedjen, mi Britannyvel pedig késő éjszakába nyúlóan boroztunk, így csak annyira vagyunk szalonképesek, mint egy közel egy éves gyerek. Semennyire.
- Éjjel 2 van, biztos? - elgondolkodom, vajon egy tízes skálán mennyire használjuk ki jelenleg a barátainkat, de annyira nem fog az agyam, hogy három perc után feladom.
- Azt mondta, megvár minket. Ha nem veszi fel, akkor legfeljebb nálam alszunk, csak ott ugye van gyerekszoba meg kiságy meg ilyenek. - Hihetetlen, hogy még ilyenkor is képes a kényelmünkre gondolni, jobban mondva a lányoméra, éppen ezért nem vitatkozom, hagyom, hogy az éjszaka közepén tekefonon zaklassa Louist.
Britanny néhány méterre tőlünk ácsorog és állva alszik, miközben a mobilján lóg, mindenbizonnyal a családjával beszél, mert csak bólogat és sűrűn elnézést kérve kíván jóéjszskát, mielőtt ecsetelni kezdené, hogy kéotelen kiszámolni, hol mennyi az idő.
- Brits, megvagy? - sajgó, zsibbadó végtagokkal nézek rá, a kezemben ügyetlenül lóg a kistaskám, benne a tekefonom és az irataim.
- Persze - visszacsámborog hozzánk, majd gondolkodás nélkül beül a lányom mellé, és Soniával összeborulva alszik el indulas előtt.
Én Sonia másik oldalán foglalok helyet, Harry előttünk.
A balkormanyos autókban mindig rosszul érzem magam, szédülök és az egész közérzetem megváltozik. Nincs ez most sem másként, forog velem a világ, és minden kereszteződésnél frászt kapok, ahogy attól is, ha a „rossz” oldalon közlekedünk és elhúz mellettünk egy másik autó, ettől függetlenül egy másodpercre sem hunyom le a szemem. Össze-összerezzenek néha, de nem akarok elaludni. Azzal tartom magam ébren, hogy megpróbálok kitalálni valamit, amivel emlékezetesebbé, szebbé tehetném majd Niall és Sonia napját, mert bár egy szűk hét különbség van a kettejük születésnapja között, mégis úgy gondolom, ez a leendő összejövetel, amit Liamék szerveztek, kicsit talán mindkettőjüknek szól.
Mielőtt mégis elbóbiskolnék, veszem a bátorságot, hogy kinézzek az ablakon. Persze csak akkor, amikor állunk, hiszen itt még ilyenkor is dugó van, és a város szívébe vezető úton hosszasan állnak az autók, és úgy csordogálunk be az utak körforgásába, mint a sűrű vér.
Fárasztó már ücsörögni, és rajtam meg a taxisofőrön kívül mindenki alszik már.
- Elnézést, meg tudná mondani, hogy még mennyi idő, míg odaérünk? - közelebb hajolok az első üléshez, suttogva kérdezem.
- Nézze hölgyem, ha ilyen tempóban haladunk, akkor legfeljebb fél óra - nyugodtan beszél, mintha nem éjjel negyed 3 lenne, mintha nem autókázna fél napja, és ne idegesítené őt már minden és mindenki. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen higgadt taxisofőrért egészen idáig kell utaznom, de megköszönöm a válaszát, a kedvességét és visszadőlök, hogy megpróbáljam kibírni az előttem álló harminc percet. Nehéz, mert legszívesebben fészkelődnék megállás nélkül, és ha tovább állunk néhány percnél, késztetést érzek, hogy feltépjem az ajtót és rohanjak, egészen a kórházig. Az sem érdekel, hogy fogalmam sincs, merre van, és hogy nem ott kéne kikötnöm elsősorban, de már alig bírok magammal, és mikor már derengeni kezd valami, és ismerőssé válnak az épületek, végleg leteszek arról, hogy sokáig alszom majd.
Éberen pattanok ki az óriási épület előtt a kocsiból, és mielőtt még Harry vagy a sofőr odaérne, elkezdem kipakolni a bőröndöket a csomagtartóból.
- Eire, hagyd, ne te cipekedj - szólít meg Brtianny, amikor a bejárati ajtóból kipattan egy sötétszürke öltönyös férfi, egy hasonló ruhát viselő, valamivel fiatalabb társával.
- akkor hozom Soniát - visszatáncolok a hátsó ajtóhoz, és óvatosan kiemelem a lányom a kocsiból. Próbálom nem felkelteni, hiszen neki még javában alvásidő van, és nem szeretném ha fáradt és nyűgös lenne, vagy mindenki ást is ébren tartana éjszaka.
- Fent találkozunk, menjetek előre- Harry is felkap egy csomagot, hogy a londínereknek ne kelljen még egyet fordulni, miután kifizeti a taxit. - Na, gyerünk! Louis elvileg a lakás bejáratánál fog várni.
Így is történik, a mindig vigyorgó, jó kedvű Lou izgatottan toporog, é samint felbukkanunk a folyosón, elénk rohan. SOniát ugyan nem ébreszti fel, de a többieket igen, felélénkül Harry is és Britanny sem olyan zombi miután meglátja Louist.
- Jól utaztatok? - kinyitja előttünk az ajtót, és beenged mindenkit.
- Remekül. Már szerintem kockára ültem a fenekem - panaszkodik Brits, de persze amint lehetősége akad, leül, majd elsől és egy szó nélkül l is alszik.
- Pedig előkészítettem a vendégszobákat - mosolyog Louis.
Én abszolút megértem őt, normális esetben én is hulla lennék, de azt is tudom, hogy kevesebbet aludt nálam, viszon sokkal többet szervezkedett és idegeskedett és mivel már nem rajta múlik a folytatás, leengedett és hirtelen zuhant rá a fáradtság.
- Beviszem - Harry persze hősiesen vállalja a feladatot, és felnyalábolja a barátnőmet, aki reflexből karolja át a nyakát.
- Aranyosak, nem? - böki meg a vállam Louis, miközben én még mindig egy helyben ácsorgok, és ringatom a vállamra borult gyerekem.
- Igen, azok. De elvileg csak ennyi - nézek rá. - Hiányoztál már.
- Ti is. Rég volt már.
- Rég.
Mindketten mosolygunk, hiszen legutóbbi alkalmak egyiké, amikor szemtől szemben álltunk Louval, akkor a férjem épp nekiesett Zaynnek, egy olyan estén, amikor a békülést és az újrakezdést akartuk előtérbe helyezni.
- Hallom minden rendbe jött köztetek Niallel, igaz ez? - hellyel kínál, némán bólintva megköszönöm, és leülök, amíg ő levesz két poharat. - Narancslé, víz, vagy valami ütősebb? TÉnyleg, te ihatsz már alkoholt, ugye?
- Persze, de most igazán nem kéne. -Pironkodva ülök, nem akarom azt mondani Louisnak, hogy igazából otthon is egy kiadós borozás után ébredtem, mielőtt összepakoltam volna.
- Rendben, akkor narancslé. Vodkát?
- Louis! - szólok rá, de nem haragszom, sőt, nevetek. Hálás vagyok, amiért várt minket és bevállalta, hogy mindhármunkat elvisel egy-két éjszaka erejéig.
- Csak vicceltem - fülig érő szájjal ül le mellénk. - El sem hiszem, hogy már egy év eltelt. Őrület, nem?
- Az - lenézek Sonia arcára, és homlokon csókolom. - De amíg babaillata van és nem hoz haza idegen fiúkat, addg nem bánom.
- Azért azt csak nem. Ja, egyébként leteheted, Freddie régi kiságyát összeraktam. Nem tudom, hogy mennyire fogja szeretni, de csak kényelmesebb neked nélküle.
- Bárhol képes elaludni, ha olyan kedve van, és mint látod, még mindig nem érdekli, mi történik.
- Akkor gyere, megmutatom, hova raktam. Nem tudom, Soniának vannak-e fura dolgai, de emlékszem, minden tesóm és a fiam is a legkülönfélébb indokokkal ébredt fel, volt, aki csak ablak alatt, volt aki csak fal mellett volt képes csendben feküdni és várni, míg elalszik végre. - Emlékszem ezekre a történetekre, sőt, arra is, hogy Niallel éjszakákat virrasztott át vele a nehéz időszakokban.
- Nem tudom, hogy fogom ezt meghálálni, Lou - igaz már majdnem egy év eltelt a szülés óta, de a hormonok miatt még mindig előfordul, hogy érzékenyebb vagyok, ezért most is kissé elérzékenyülve követem Louist, majd miután lefektetem Soniát a kiságyba és betakarom, már a könnyeimet törölgetem.
- Ugyan, ez a legkevesebb. Bármelyikünk megtenné a másikért, és végre nem vagyok egyedül a lakásban - mosolyogva ölel át. - Nem kell sírni, most már aztán tényleg minden renden van.
- Igen, tudom. - Szipogok, és ahelyett, hogy felnőtt módjára vislekednék, és összeszedném magam, csak még inkább kapaszkodom Lou felsőjébe, és bár nem bőgök, mint egy isgyerek, a könnyeim megállíthatatlanul csorognak.
- Akarsz még beszélgetni, vagy aludnál? - a hátamat simogatja, miközbe visszakísér a nappali irányába, ahonnan az összes többi szoba nyílik.
- Nem haragudnál, ha még itt maradnék kicsit? Mert ha fáradt vagy, akkor menj nyugodtan aludni, de jól esne beszélni valakivel most.
- Ne viccelj, én ilyenkor még úgysem alszom. Ha pedig nem így lenne, érted akkor is fennmaradnék, hiszen egy család vagyunk, nem? - az utolsó mondata megint úgy szíven üt, hogy pityeregni kezdek. - Jajj, te, gyere. - Újra a karjaiba omlok, és csak sírok, amíg csak jól esik. - Tudod, minek a jele ez?
- Hogy teljesen kimerültem, tönkre tett a stressz, az elpazarolt idő, amit idegeskedéssel töltöttem, hogy meghalt az apám, és visszakaptama  férjem, akivel a békülésünk óta sokkal kevesebb időt töltöttem, mint eddig, és hogy napokon belül egy éves legy a lányom, aki egy igazi csoda? - a könnyeimen át igyekszem vidámnak tűnni, mert végülis egy cseppet sem vagyok elkeseredve, csak valóban mindent soknak érzek.
- Én azt mondtam volna, hogy megint gyereket vérsz, de jobban belegondolva, igazad lehet. - Megdörzsöli a karomat és óvatosan eltol magától. - Hozom a narancslevet, addig helyezd magad kényelembe. - Nyom egy cuppanós puszit a homlokomra, majd elsiet a konyha felé. Szót fogadok, és trökülésben várok rá. Amikor megérkezik, nem csak a gyümölcslé van nála, de egy nagy zacskó chips és egy fél üveg vodka is.
- Igazad van. Szükségünk lesz egy kicsit erősebbre - álmos ugyan nem vagyok, de zsibbad a fejem, és nyomottnak érzem magam.
- Na látod - tényleg nem az a cél, hogy berúgjunk, ezért egy fél ujjnyit sem tölt a töményből, de pont elég, hogy az elmúlt napot levezessük. - És, mit terveztél Niall születésnapjára?
- Fontolgatom a lehetőségeket - az italomat nézem, de amint beleszagolok, elmegy tőle a kedvem.
- Szóval még halvány fogalmad sincs, mit adsz neki - ő viszont nagyon is várja, hogy belekortyolhasson a sajátjába, így le is húzza a felét néhány korttyal.
- Igen, potosan - vallom be végül. - De tényleg sokat gondolkodtam, és van néhány ötletem.
- Például? - felvont szemöldökkel, kíváncsian várja, hogy beavassam.
- Ezt Britannynak már mondtam, és azóta sem bizonytlaanodtam el, szóval azt hiszem most már konkrét célnak mondhatom, hogy szeretnék még egy gyerekt. Tudom, hog ynehéz lesz, hiszen Sonia is nehezen jött össze, de úgy érzem, hogy készen állunk arra, hogy még egy apró gyerkőc legyne velünk. Ha pedig fiú lenne, akkor tudom, hogy Niall végtelenül boldog lesz.
- És? Gondolom már tettetek az ügy érdekében - furán néz rám, és én is furcsán érzem magam. Nem hiszem, hogy egészséges a férjem legjobb barátjával ezekről beszélni, de mivel bővel elmúlt hajlani három óra, már semmi sem normális.
- Jó, de ettől függetlenül még egyáltalán nem biztos, hogy terhes vagyok, és nem is érzem a jelét. Se rosszullét, se fáradékonyság, se semmi, ami tipikusan erre utalna.
- Ha mégiscsak várandós vagy, akkor nem kívánnád az alkoholt - bök a poharamra. - Nem iszol?
-De - motyogom, de csak lötyögtetem. -Nem, biztos nem, tegnap, vagy hát már nem tudom mikor, utazás előtt benyakaltunk vagy másfél, két üveg bort Britannyvel nálaunk. -Beleiszom a vodkás narancslevembe, és egyáltalán nem érzem magam ettől rosszabbul, vagy bármi olyan, ami furcsa lenne.
- És? Egyéb ötlet? - tovább faggat, és hálás vagyok, amiért továbblépünk a gyerek dolgon, mer tmég mindig annyi bizonytalanság és kérdés merül fel ezzel kapcsolatban, hogy csak egy végtelenül lelkes elhatározásnak tudnám hívni.
- Szerinted mit szólna, ha újraházasodnánk? - nézek fel Louisra, aki nem várt módon reagál, és ahelyett, hogy meglepődne, vag döbbenten pislogna rám, lelkesen bólogat.
- Imádná! De komolyan - leteszi a poharát - És ha elég tökös vagy, akkor tudod mit teszel.
- Igen - lenézek a gyűrűmre., és végigsimítok a felületén,
- Nézt, Eire, tényleg nem zavar, hogy ébren vagy, de azt remélem tudod, hogy aggasztóan karikás a szemed és sápadt is vagy. Mi lenne, ha nem bontanánk meg ezt a chipset, meginnánk az utolsó pár kortyt, és elmennél aludni? Hosszú lesz a nap, és nem akarom megvárni, míg összeesel a fáradtságtól. - Tudom, hog yigaza van, de jelenleg még úgy érzem, nem tudnk aluni Viszont ő valószínűleg igen, és már így is túlvállalta amgát miattam. Épp ezért bólintok, és ásítást színlelek.
- Igazad van. - Bénának érzem magam, de látszólag hihetően színészkedek.
- Ha felkeltetek, elmegyünk enni valahova. Napközben elhozom Freddiet, hogy velünk legyen egy kicsit, aztán délután beugrunk a kis betegünkhöz, rendben?
- Pompásan hangzik - mosolyogva ölelem meg, mielőtt elköszönnénk. - Akkor, jó éjszakát.
- Jó éjt, Eire - megint homlokon puszil. - A Sonia szobája melletti még szabad, ha gondolod ott is alhatsz.
- Hány szobás ez a lakás? - kérdezek vissza, és mókásnak tartom, hogy minden fiú úgy vesz lakást, hogy egy kisebb angol falut el tudna szállásolni.
- Négy, nappalival együtt, miért? - összevont szemöldökkel néz rám.
- Akkor hogy lehet még szabad szoba a tiéden kívül? - hirtelen beugrik, hogy több a hely, mint kéne.
- Hogy, hát hogy? Nem néztél be az első ajtón, amikor lefektetted Sonát? Harry és Britanny egymásba kapaszkodva alszanak. Olyanok, mint a kismajmok - teli szájjal vigyorog.
- Á - ostobának érzem magam, és érzem, hogy a fárdtság nagyon lassan, de biztosan szétárad bennem. Értem.
- Na menj, még a végén itt a padlón fogsz szundítani.
Bár nem éreztem semmi jelét, szinte azonnal álomba zuhanok, amint lehajtom a fejem a párnára. Nem gondolkodm sokat, csak zuhanok, és jólesően süppedek a matracba.
Izgatott vgyok, ez nem múlt  el, és még álmomban is csak arra tudok gondolni, hogy hamarosan láthatom Niallt, átölelhetem, és nem csak telefonon keresztül beszélhetünk.
Jézusom! Telefon!
Nem hívtam vissza! Semmi erőm kimáaszni már az ágyból, csak szidom magam, amiért ilyen pocsék ember vagyok, és ilyen szita az agyam, de valóban, nem beszéltem vele, pedig amikor hazafelé tartottam az irodából, még el is terveztem, hogy otthon felhívom amíg a konyhában vagyok.
Mérges vagyok magamra, de tényleg nem tudok már tenni ellene. Annyira kimerültté válok, hogy már azon sem gondolkodom sokat, mennyit idegeskedhetett Niall miattam, hogy nem vettem fel a telelfont. Biztos keresett, de rá se pillantottam a mobilomra, pedig mindeig felveszem, mindig elérhető vagyok.
De legalább már tudom, mi az, ami tökéletes megoldás lesz a hiányérzetemre, és megfelelő ajándék lesz a férjem számára.

2018. január 29., hétfő

55. A legnagyobb meglepetés

Sziasztok!

Sajnos nem sikerült időben befejeznem ezt a részt, nem is nagyon tudtam, hogyan kéne befejeznem, ugyanis csütörtökig nem sokat haladtam, utána pedig pokolian fájt a karom, ezért sem telefonon, sem laptopon alig tudtam folytatni, és amikor végre lett volna alkalmam ezzel foglalkozni, akkor nem voltam internetközelben. Viszont tegnap hajnalban hazafelé nekiláttam, és most éjjel sikerült is befejezni.
Nem tudom, mit írhatnék még, bűntudatom van, amiért megint csúszok, de remélem ettől még szeretni fogjátok, ha nem is konkrétan ezt a részt, de a következő néhányat.
Ha jól tudom, mostanában volt/van/lesz a félévzárás. Ha már túlesett rajta mindneki, remélem jól sikerült és elégedettek vagytok vele. 
És igaz, idő szerint már hétfő van, azért remélem mindenkinek csodás napja lesz, és könnyű hét elé néz.

xx Lu






Eire

Amint kiteszi Britanny a lábát, idegesen járkálni kezdek. Próbáltam leplezni az idegességem előtte, most azonban bombaként robban fek bennem minden, ami felgyülemlett bennem.
Ez az az utazás, ami végre valahára helyre billentheti az életünket, és lezárhatunk valamit, ami nagyon messzinek tűnik, rengeteg fájdalmat és bizonytalanságot okozott. És én bizony semmi másra sem vágyom, csak arra, hogy új életet kezdhessek a férjemmel, és magunk mögött hagyhassuk mindazt, amit eddig elrontottunk. Megbocsássunk, felejtsünk és kezdjünk -majdnem- mindent újra.
A félig megtöltött bőröndöm felett ácsorogva piszkálni kezdem a gyűrűmet. Ez az aranykarika mentett már meg a teljes elmebajtól, és bosszantott már fel kora reggel, mégis a házasságunk egyetlen állandója. Egy darab fém, ami, akár csak az a darab papír, az összetartozásunkat jelképezi. Elérzékenyülök, ahogy eszembe jut a pillanat, amikor sírástól elhomályosult tekintettel néztem Niall arcát, mikor felhúzta az ujjamra. Megállíthatatlanul folytak a könnyei, alig látott, elsőre neki is koccant a gyűrű a körmömnek, és csak második próbálkozásra került a helyére.
Még most is libabőrös leszek, ha az esküvőnkre gondolok, mert bár rengeteg jó dolog történt velem az életben, az tényleg életem legszebb napja volt, mert hűséget fogadhattam egy olyan embernek, akit valószínűleg meg sem érdemlek, mert hisztérikus, makacs, gyanakvó és elviselhetetlen vagyok, ha csak egy kicsit is megbántva érzem magam, erre pedig kitűnő példa volt az elmúlt fél év. De tudom, hogy nála jobban nem szeretek senkit és kötelességemnek érzem ezt valóban be is bizonyítani. Ez pedig csak felidegesít, hiszen nincs meg a tökéletes terv a fejemben, még csak nem is körvonalazódott a lényeg. Csak azt tudom, hogy cselekednem kell.
Halk motoszkálásra figyelek fel, és döbbenten veszem észre, hogy Sonia betiped a szobába. Egy ideig próbálkozik a lépegetéssel, de hamar feladja, és négykézláb folytatja az utat hozzám.
- Te meg hogy szöktél meg, rosszaság? - ahelyett, hogy felkapnám az ölembe, leguggolok elé, és hagyom, hogy ismét két lábra álljon. Ingatag még egy kicsit, de ha bele tud kapaszkodni a kezembe, akkor határozottabbá válik, és egész sokáig képes sétálgatni.
Most is ezt csináljuk, ahelyett, hogy pakolnék, a lányom kezét fogom, és engedem, hogy arra menjen, amerre csak akar. Elindul a folyosó felé, ahol sokkal több hely van, mint jelenleg a hálószobánkban, ugyanis a bőröndöm még mindig ott hever az út közepén, körülötte meg azok a göncök, amiket Britannynek szánok.
- Na hová menjünk? Vissza a szobádba? - lehajolok az arcához, és hiába beszélek hozzá, Sonia csak megy,
Lassan elérünk a lépcsőhöz, ahol viszont már az ölembe kapom, visszafordulok vele a hálószoba felé, és arra igyekszünk tovább.
- Segíts anyunak pakolni, hogy minél hamarabb odaérjünk apuhoz, jó!? - még mindog ott tartom a kezeimet a két oldalán, de már csak néhány ujjunk akasztja össze.
- Appaa - furán kibukik belőle ez a kis szócska, nekem pedig azonnal ellágyul a szívem, mett anyira édesen igyekszik beszélni.
- Igen, apához megyünk. Nagyon jó lesz - megpuszilom mindkét tenyerét, majd felültetem az ágyra a hatalmas díszpárnák közé, hogy azokat paskolja és pakolgassa, amíg én bepakolom a maradék holminkat.
Két közepes bőröndöt tömök tele ruhákkal, kicsi takarókkal, pelenkával, krémekkel meg játékokkal, és mire végzek, mindketten megéhezünk.
A baj csak az, hogy minden, ami itthon van, és kenne időnk megenni, az néhány hideg pizzaszelet és Sonia kajái, így amíg melegszik az ő üveges ebédje, addig összedobok magamnak egy tartalmasabb szendvicset.
- Kopp-kopp - Harry és Britanny nem sokal az után esnek be, hogy leülök én is. - Sziasztok!
Sojia arcára hatalmas mosolyt húz, és mindkét kezével Harry felé nyúl.
- Szia te kis szépség! - leguggol mellé és össze-vissza cuppog az arcán.
- Sziasztok - döbbenten pislogok a szánalmasan kinéző, háromszögre vágott kenyeremmel a tányéromon.
- Gondoltam, hogy erre nem lesz időd, na tedd el innen azt a vackot - Britanny elvedzi a tányérom, és a helyére tesz egy dobozkát, amiben valami zöldséges csirkés tészta van. - Hoztam mindhármunknak. A vacsit Harry intézi majd.
- Nem kellett volna srácok, tényleg!
Amint belekezdek, mindketten felemelik a kezüket, hogy felémfojtsák a szót.
- Ne ezzel foglalkozz most. Nincs olyan sok időnk, menj készülődni. Készíts elő valami csini ruhát, menj el tusolni, mert még el kell intézni ezt-azt indulás előtt. Este nyolckor száll fel a gép, beülünk egy taxiba és elmegyünk Louishoz.
- Mi? Louis is ott van? - csak pislogok meglepettségemben, és hol Harryre, hol Britannyre nézek.
- Cica, mindenki ott lesz, Louis Freddievel, Zaynék, Liam, néhány közeli jóbarát, te, Sonia, és mi Harryvel. Dupla születésnapot tartunk. Kaja, pia, vendégek, ajándékok, és így együtt lesz a kis családotok - úgy beszél, mintha ez a világon a legegyértelműbb dolog lenne. Én pedig se köpni, se nyelni nem tudok, és azt hiszem, legalább annyira meglepődtem, mintha az én bulim is lenne.
- De...
- Semmi de! Már mindent megszerveztünk, Liam eleget túlórázott a projekten, szóval ne merd keresztbehúzni a számításainkat, Eire! - Harry segít a keresztlányának elfogyasztani az utolsó pár falatot, majd felkapja a karjaiba és ringatja, szeretgeti, a hátát simogatja.
- Rendben - megsemmisülve szúrom a villámra fel a tésztát, és tág pupillákkal eszem tovább. - Akkor csak annyit mondjatok, hogy mennyire lesz puccos a dolog.
- Szivi, a lehető legpuccosabb - Britanny is leül mellém és kinyitja a saját dobozkáját. - De ne aggódj, megyek, megmondom mit vegyél fel, mielőtt még magadra rángatsz valami kiskosztümöt.
- Hé!
- Nincs mit - teli szájjal vigyorog, és miközben eszik, azzal szórakoztatja magát, hogy hol Soniának integet, hol rajtam és a reakciómon nevetgél.
Így nem nagyon marad más választáson, miután elfogyasztom az ajándék ebédem, felrongyolok vissza az emeletre, egy kupacba rakom a promóciós ruhákat, és a szekrényemben maradt darabok közt válogatok, de egyik sem tetszik annyira. Vagy túl lenge, vagy túl szoros, vagy kényelmetlen, vagy nincs hozzá normális cipőm, vagy kismama koromban hordtam, vagy már egyáltalán nem tetszik. Sírhatnékom van, érzem, hogy felszakad bennem egy hártya, ami alól kibuggyan és feltör minden bennem szunnyadó stressz, félelem, aggodalom, és más dolgok is, amiket nem igazán tudok megnevezni, de szorongok tőkük még úgy is, hogy tisztában vagyok a ténnyel, mennyire felesleges mindez.
- Eire, minden rendben? - Harry félve lép be. - Miért sírsz, szivike?
- Nem tudom, biztos csak a pengeélen tancoló hormonszintem - mindenféle megjátszás nélkül mosolygok, és a melegítőnadrágom zsebét gyűrögetem. - Biztos szükség van ekkora felhajtásra?
- Évek óta így élünk. Sokat dolgoztok, te is, Niall is. Legalább ilyenkor engedd meg magatoknak azt, hogy lazítsatok, pihenjetek, érezzétek jól magatokat. - Olyan jó barát, amit én már tényleg nem tudok felfogni. Hű, igaz barát, aki megmondja, ha ostobaságokat csinálok, sőt, elég hangosan tudja magyarázni ezeket, de amikor kell, akkor pár mondattal, néhány jó szóval visszaadja mindazt a hitet, ami évek alatt lassacskán elkopott bennem.
- Azt hittem, hogy végre a sarkadra állsz. - Becsukom a szekrény ajtaját és leülök mellé az ágyra.
- Mire gondolsz? - Egyik kezével a szétdobált ruhák közt turkál.
- Britannyre. Emlékszel, mit mondtam mielőtt elmentünk Niallel vacsorázni!?
- Hogy hívjam fel. Tudom, de azt gondolom arra értetted, ha női segítségre lenne szükségem, vagy nem bírnék el egyedül Soniaval. Vagy tévedek? - ismerős kis gödröcskék tűnnek elő az arca két oldalán. Nyilvánvalóan tudja, mire gondolok, és reméltem, hogy ezzel legalább egy kicsit megpiszkálom a lelkiismeretét, de még nem tudom eldönteni, pontosan mit gondol most, mit akar ezzel elérni, vagy miért viselkedik így.
- Arra gondoltam, hogy nem kell udvariasságból kerülgetnetek egymást. Persze nem akarom erőltetni a dolgot, de szemlátomást jól megvagytok együtt. - Feszegetem a jóízlés határát, és figyelem a reakcióját, ám Harry megmarad a békés, nyugodt önmagának.
- Jó páros vagyunk, ezért is leszünk életünk végéig remek keresztszülei Sonianak, számíthat ránk bármiben, de ha igazán őszinte akarok lenni, nem lenne jó ötlet ebbe belebonyolódni nagyon. Ha érted, mire gondolok - félreérthetetlen grimaszokat vág, és én ebből mindent megtudok azonnal.
- Csak mondtam. És hogy tudd, engem nem zavarna, és Niallt sem - felkapom az egyik sötétzöld maxiruhát, amit eredetileg Britanny megkapott volna tőlem, és inkább behajtogatom az én bőröndömbe.
- Gigi boztos tud neked szerezni valamit, vagy hoz bákitől, egy szavadba kerül. - Megmosolyogtatja az enyhe undor, amit a rengeteg virágos és rövid kis anyagok iránt érzek, és talán egyike azon keveseknek, akik nem akarnak arra bátorítani, hogy anyaként úgy öltözködjek, mint egy csitri, akinek ég ott van a tojáshéj a fenekén, de már mutogatni akarja magát.
- Nem akarom kihasználni ezt most, köszönöm. Ez sem volt még rajtam.soha, szóval majd behúzom a hasam, belepréselem magam, és pár órán át ebben tipegek, amíg ájulásközeli állapotba nem kerülök.
Mindketten hangos nevetésben törünk ki, és egymás karjaiba borulunk.
Azért is szeretem Harryt annyira, mert az első perctől fogva olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha mindig is ismertem volna, és soha egyetlen egy másodpercre sem rendült meg a bizalmam az iráyába. Tisztában voltam vele, hogy mikor fog mellettem állni, és bár néha átfutott az agyamon, hogy talán Niall pártját fogná, rettenetesen meglepődtem, amikor a legmélyebb pillanataimban itt volt nekem, mintha csak megérezte volna, hogy szükségem van a társaságára, a bíztatására és arra is, hogy rám szóljon a hülyeségeim miatt.
- Na gyerünk, fejezzük be ezt, és pakoljunk be a kocsiba. Még sok dolgunk van ma! - Elkapja az arcom és hangos, cuppanós puszit nyom a homlokom kellős közepére.
A már összepakolt táskák egy részét felkapja a vállára, amíg én lezárom a kisebbik bőröndöt is, majd követem őt. Még azért egy utolsó pillantást vetek a fürdőszobára, hogy kihúztam-e mindent a hosszabbítókból, és elpakoltam-e tényleg minden fontos dolgot, de azt hiszem ennél többet nem tehetek az utazásunk érdekében. A biztonság edvéért azért bezárom az összes ajtót, amihez van kulcsom, becsukom az abalkokat, és csak ezután megyek le a többiekhez a nappaliba, akik már útra készen ücsörögnek. Britanny épp Sonia lábára próbálja felkönyörögni az egyik cipőjét, ami kiköpött olyan, mint a sajátja, és Harryé.
Egy lopott pillanatot megengedet magamnak, hogy úgy nézzek rájuk, mint egy családra, és komolyan nem tudom elhinni, hogy ők ketten még soha csak meg sem fogták egymás kezét, mert fogalmam sincs mitől, de elképesztő összhang van köztük. Olyasmi, ami nem alakulhat ki két különálló ember közt, akik legfeljebb barátok. Át akarok látni rajtuk, de nem mondanak semmit, és semmilyen más jel nem utal arra, hogy bármi is lenne vagy lett volna köztük, de azért még gyanakvó maradok, és puhatolózni fogok. Elvégre, van rá egy fél napom.
- Mehetünk? - Kérdezem vidáman, és mint az előbb, amikor Harryre mosolyogtam, most is annyira valóságosnak érzem az izgatottságom, mint még soha. Egy hajszálnyit sem játszom meg az örömöm, mert már rettenetesen várom, hogy fáradtan, nyűgösen, kialvatlanul, mégis boldogan megérkezzek Los Angelesbe, és meglepjem életem szerelmét azzal, hogy meglátogatom őt a lányunkkal, és megünnepelhessem mindkettőjüket a legjobb barátaink, zenésztársaik és ismerősök körében.
- Így jössz? - Brits felhúzza a szemöldökét, és felém bök a fejével.
- Mi? Ja, basszus. - A nagy rohanásban megfeledkeztem arról, hogy mi van rajtam, de még ez sem tud hatni a jókedvemre. Eldobom a táskát, amit magammal rángattam fentről, és felszaladok, hogy átvegyek egy farmert és egy mintás blúzt. Kikapok a szekrényből egy pulóvert, mert bár amikor leszállunk nyár lesz, itt már kezd hűlni a levegő.
Visszarohanok a földszintre, és igyekszem behozni a lemaradásomat a többiekhez képest.
- Amíg felveszed a cipőd, elkezdünk kipakolni, jó? - Britanny Soniaval a karján beszél, és mire bármit is mondhatnék, már el is indul.
Egy utolsó utáni ellenőrzést követően én is felkapok két kézipoggyászt, amit Harry nem vitt ki, majd bezárom magam után a bejárati ajtót.
- Biztos megvan mindened? - Kérdezi Harry, és mikor bólintok, beindítja az autót.
A gyomrom liftezik, alig tudok koncentrálni, így ki is maradok a beszélgetés nag részéből, de amikor megállunk Britanny lakásánál, és az ő egyetlen táskáját is bepasszírozzuk a csomagtartóba, valamivel nyugodtabb leszek.
- A többiek már kint vannak, pár hete egyébként is kint dolgozik Liam, nemrég beszéltem vele, és minden kész. Niall még bent van a kórházban, így nem kell majd őt kerülgetni. - A reakcióm nem épp olyan, mint várná, ezért gyorsan hozzáteszi: - Nyilván arra gondoltam, hogy nagyobb lesz a meglepteés, ha nem szagol ki semmit.
- Jó, persze, értem.
Többet nem beszélgetünk, mert Sonia elalszik hátul Britannyval együtt, legfeljebb megjegyezzük, amikor egy-egy olyan dalt játszanak a rádióban, amit rég hallottunk, vagy már baromira ununk.



Niall

Annak ellenére, hogy megígérte, Zayn azóta sem tudott ejönni, ezért kénytelen vagyok teljesen egyedül tölteni a mindennapokat. Sosem volt még ilyen hosszú hat napot nyugalomban tölteni, úgy, hogy nem beszélek csak egy marékniy emberrel, nincs semmiféle fizikai kapcsolatom a külvilággal, legfeljebb annyi, hogy a kórterem ablakához sántikálok, és pihenek pár percet a nyitott ablaknál. Élvezem, hogy süt a nap, és teljesen más kilátás tárul elém, mint az otthonomban. Persze, az egy fikarcnyit sem rosszabb, ahogy ez sem jobb, csak annyira más, és a fájdalom és magány ellenére egy részem örül, hogy újra láthatom ezt a gyönyörű várost. Ha csak egy apró résézletét is, és csak innen, akkor is. Hiányzott, mert szeretem, és szívesen töltenék itt több időt, de amíg Sonia ilyen kisi ,nem rángathatom időzónák tömkelegén keresztül az önző vágyaim miatt de a lányok nélkül rettenetesen nehéz utazgatni. Most sem könnyebb, csupán célszerű.
Visszabicegek az ágyhoz, ennyi idő bőven elég volt talpon, muszáj pihentetnem a térdem, hogy még kora este tudjak pár percet sétálgatni.
Végső megoldást az nyújt, hogy legalább telefonon tudom nézni azokat a meccseket, amik érdekelnek, híreket olvasgatok, és ha ezt megunom, még mindig lapul valahol egy könyv, amit az orvosom hozott be nekem unaloműzőként.
Az esti vizit előtt még egyszer megpróbálom felhívni Eiret, de ekkor már ki is van kapcsolva, ahogy Britanny, Harry és Liam is. Furcsa, hiszen nagyon ritkán történik ilyen, legfeljebb akkor, ha repülnek, de tudtommal mindannyian otthon vannak, mert megígérték, hogy fél szmüket a családomn tartják, Eire pedig szinte sosem kapcsolja ki a mobilját, a nap huszonnégy órájában elérhető a hét minden napján, pontosan abból kifolyólag, hogy elég sok időt töltünk távol a másiktól, másrészt pedig a munkája miatt is fontos, hogy bárki fel tudja hívni még a legőrültebb időpotokban is.
- Szia! Reméltem, hogy most már tudunk beszélni. Hiányzol, hívj vissza, kérlek! Szeretlek. - Rutinosan hagyok üzenetet, és újra tizenkét évesnek érzem magam, amikor még vezetékes telefonunk volt otthon, és a barátaim otthoni telefonjának rögzítőjére beszéltem.
Hiába próbálok aludni, az után, hogy megkapom az esti gyógyszereimet, és megnézik a műtét nyomait csak forgolódok, vagyik csak a fejem fordítom egyik oldalról a másikra, ugyanis a friss kötés miatt mozdulni sem tudok.
Így telik az egész éjszaka, alig alszom néhán yórát, amikor viszont sikerül elaludnom, folyto benyit valaki, reggelit hoznak, ellenőrizgetnek, vagy felhív valaki, hogy hallotta, mi történt, és reméli jól vagyok. Valójában nem vagyok túl jól, szeretnék aludni végre, de ezt nem mondhatom, csa finoman utalok arra, hogy nehéz úgy pihenni, ha sem szellemileg, sem fizikailag nem terhelem le magam, ezért nagyon sokáig fent vagyok.
Aztán történik valami. Kora délután, amikor épp a plafont bámulom, és azt keresem, vajon van-e egyáltalán bármiféle hiba, vagy sérülés a falakon - nics egy sem - ismét nyílik az ajtó. Már szinte látom, hogy megint kapok valami krémet, vagy a fejemre olvasnak, amiért megint orvosi felügyelek nélkül járkálok, de nem ez történik. Apró zajok, topogás hallatszik a folyosóról, és egy ismerős hang, ami bíztatóan szól. 
"Menj csak."
És néhány pillanattal később a lányom lép be, az anyukája kezét fogva. Elkap a szédülés, és a szívem a torkomban dobog, és érzem, hogy a vratlan meglepetéstől még egy kósza könnycsepp is gömbölyödni kezd a szemem sarkában.
- Nézd, kivan itt Sonia! Apa  - belepuszil a hajába, és lazábban fogja a kezét, és csendben szipogva emeli rám a tekintetét. - Úgy hallottam, hiányzunk.
Nem kell sokat várnom, amint Eirera nézek, ugyan azt a meghatottságot látom rajta, mint ami a mellkasomat feszegeti belülről.
- Hogy kerültök ide? - Meglepetten pislogok rájuk, a könnyeimmel küzdve, de mielőtt választ kapnék, a lányom máris a karjaimban van. Boldogan szuszog a fülembe és a pici kis tenyerét az arcomra téve ad puszit. - Szia, Hervegnőm - belepuszilok a nyakába, és beszívom az édes babaillatát.
- Meglepetés - Eire is leül mellénk, és a szabad kezem szorongatja. - Hogy érzed magad?
- Viccelsz? Most? Remekül. Már nem is fáj semmi - megszorítom a kezét, és elemelkedek az ágytól, hogy elérjem őt. 
Mintha évek óta nem csókoltam volna meg, és ha hinnék az ilyen hókuszpókuszokban, még azt is hihetném, hogy ez az, ami meggyógyít majd végül és azonnali fájdalomcsillapító hatása lenne. Sajnos nincs így, a térdem még mindig érzékeny, és fáj, de legalább itt vannak velem a lányok, akikért élek, és akik miatt igyekszem most is minél hamarabb felépülni, és alig várom, hogy megint normálisan mozogjon minden tagom.

2018. január 22., hétfő

54. 8755 km

Niall

Zayn távozása után lelassul az idő, és hirtelen szakad a nyakamba az, hogy egyedül vagyok. És tudom, hogy ez volt az egyetlen kikötésem, hogy ne utazzon utánam a feleségem, mert egyedül akarná végigcsinálni az egész repülést Soniával, tudom, hogy az egész procedúra csak hatalmas nyűg lenne, és nem várhatom el tőle, most azért mégiscsak jól esne, ha itt ülne mellettem, fogná a kezem, és vigyázna rám.
Így hívta legutóbb is, amikor kórházban kötöttem ki: vigyázott rám, amíg én teljesen kábán motyogtam az altató hatása miatt. És akkor is, amikor elkezdtem bicegni, gyógytornára járni, és először lépcsőztem. Ott állt mellettem, együtt tettük meg a lépéseket, most pedig egy óceán választ el tőle, és legszívesebben a falba verném a fejem, amiért ilyen hülye vagyok. Itt lenne a helye. Mellettem. Velem.
Óvatosan kitakarom a bal lábam, hátha nem kezd el sajogni a hűvösebb levegőtől. A könnyített gipsz szorít és kényelmetlenül nyomja is a térdhajlatomat, mégis olyan kellemesen ismerős az érzés. Jó tudni, hogy éppen most milyen fázisokba fogok lépni, vagyis legfeljebb sántikálni. Tudom, mi vár rám, hogy hamarosan hideg vízbe ültetnek, hogy elkezdhessem mozgatni a műtött térdem is, aztán egész nap sétáltatni fognak egy futópadon, és naponta vizgálni fogják a szalagjaim. Aztán lassan el fogom hagyni a mankót, és néhány hónap gyógytorna után újra futhatok és ugrálhatok, játszhatok önfeledten Soniával, emelgethetem és nem kell körültekintően, idegesítően lassan, egyesével lépkedve lépcsőznöm, a korlátba kapaszkodva.
Elkeserítő, hogy amíg a velem egy korúak még a saját gyerekük születését sem élték meg, én már a nyugdíjas korosztáyl problémáival küzdök, és igazán ahhoz lenne kedvem, hogy látványosan szenvedjek, sajnáltassam magam, csak hogy egy kicsit jobban érezzem magam mások kioktatásától.
A mobilom kezdem szorongatni, ki- és belépek minden alkalmazásba, többször is, de semmi sem köti le a figyelmem eléggé. Olvasgatok, végigpörgetem néhány ismerősöm oldalát, válaszolgatok azokra az üzenetekre és jókívánságokra, amik így hirtelen szembejönnek velem: persze már mindenki tudja, hogy mi történt. De ezt sem élvezem sokáig, megunom a dolgot, ráadásul egyre nehezebben viselem az állandó fekvést. Ülő elyzetnek a legnagyobb jóindulattal sem hívható pózba tornázom fel magam, az ágy támláját próbálom minél inkább derékszögbe emelni, de egy ponton túl még az eddiginél is kényelmetlenebbé válik a dolog. Pedig teljesen abban a hitben heverésztem itt napokig, hogy ennél rosszabb máár úgysem lehet, viszont most már tudom, hogy tévedtem, ez pedig felbosszant. Visszább engedem magam, hogy ne fájjon olyan veszettül a hátam, és engedem, hogy felülkerekedjen a józan eszemen a nyughatatlan Niall, és eldöntöm, hogy a magam ura leszek, ha már ekkora tapasztalatom van a műtétet követő lábadozás átvészelésében.
Többek között ezért lenne szükségem Eire jelenlétére, hátha ő képes lenne lebeszélni engem az épületes marhaságról, vagy segítene benne.
Szóval szűk egy héttel a műtétem után épp arra készülök, hogy két lábra álljak egyedül, amikor az orvosom idegesen ront be.
- Mr. Horan, mit művel?
- Hello doki! Nos, sétálok - rántom meg a vállam, és folytatom a hadműveletet. A jobb lábam már a földön van, nekifeszül a padlónak. Kicsúszok az ágy szélére, szigorúan ügyelve arra, hogy a bal lábam a megfelelő pózban maradjon. Így már elérem a mankóimat. Egy pillanatra megállok a mozgásban, mielőtt megragadnám őket, és az orvosomra pillantok.
Rosszalóan ingatja a fejét, de hiába a keresztbe tett kar és a szúrós tekintet, fejével rábök a mankókra, és arra sarkall, folytassam.
- Mi járatban? Jó hírek? - beszélgetést kezdeményezek, és közben a tanult módon feltápászkodom, és boldogan nyújtogatom az ép lábamat.
Jól esik végre úgy beszélgetni, hogy nem csak a fejem tudom az illető felé fordítani, hanem teljes testtel képes vagyok irányt változtatni, és még a vérkeringésem is visszaáll a normális, megszokott rendszerébe, zsibbadás és kényelmetlen tompaság nélkül a derekamnál. Ilyenkor úgy érzem, a levegő valahogy jobb, édesebb, és a vértestek az ereimben örömükben táncra perdülnek.
- Niall, magának még nagyon nem kéne így járkálnia, de gondolom felesleges felhívnom a figyelmét a helyes eszközhasználatra - elgondolkodom egy pillanatra, hogy vajon azért nem szól semmit a kihágásomért, mert nem ártok vele magamnka, vagy mert nem tudok akkora kárt okozni, hogy ennél is szörnyűbb legyen a helyzet térdszalag-fronton. Végül csak megrántom a vállam, és várom, hogy folytassa a doki. - Ma délután még elvégzünk néhány vizsgálatot, elküldöm röntgenre és reflex vizsgálatra. Ha rendben lesznek a dolgok, és maga sem próbál keresztbe tenni az egészségügynek, akkor nem sokára elkezdheti a krioterápiát.
- Mikor mehetek haza? - ez a kérdés gyötör, mióta felkeltem a műtét után, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjam a lányom első születésnapját, még akor is, ha szeretek néha lustálkodni, és elvárom, hogy az ismerőseim és a családom egy picit sajnáljon, csupán azért, hogy a lelekem kissé felmelegedjen a mindennapok rohanása és stresszhelyzetei közt.
- Attól tartok, ha nem egy los angelesi címre gondol, akkor még egy darabid élveznie kell a szeptemberi napsütést - komoly, mégis együttérző hangon közli a nyilvánvalót, majd a fejével az ágyra bök - Ennyi ácsorgás pedig pont elég vol, Mr. Horan, feküdjön vissza, mielőtt szörnyű fájdalom nyilal a friss sebébe.
Lehajtom a fejem, és mint aki csatát vesztett, visszaaraszolok fél lábbal az ágy mellé. Szorosan a lepedőhöz ugrándozva fekszem vissza, miközben olyan mozgáskultúrát villantok az üres kórteremben, mintha egy 1970-es évek közepén készült sci-fi kelléke lennék. A művelet után még percekig szuszogok, pláne, mikor tudatosul bennem a valódi fájdalom, ami úgy futkos az izomszálaimban, mintha épp égő nyilakkal lőnének rám, és mindig el is találnának. Azonnl ráteszem a hideg kezem a sebre, hátha enyhít rajta valamit, de csak néhány percig érzem a jótékony hatását. Nem marad hát más hátra, mint nyomogatni a nővérhívót, másodpercenként legalább háromszázszor, hogy hozzanak neekm valami fájdalomcsillapítót. Mindegy, hogy tablettát, vagy valami port, amit el kell kutyulnom vízben, csak hasson.
- Most kap egy keveset, de estig akkor nem tudok hozni. Próbáljon nyugton maradni, mert így nagyon lassan fog felépülni, Mr. Horan - kedvesen és udvariasan beszél velem az ápolónő, de azért kiérezni az anyhe élt a beszédéből, ami megpróbá rávilágítani a meggondolatlan és gyerekes  viselkedésemre. És ettől csak még jobban hiányzik Eire, aki már az első percben, amikor megfordult a fejemben ficánkolni, figyelmeztetett volna és ha kell hát a saját testével akadályozza meg a meggondolatlan mocorgásom és két lábra állásom.
Miközben kezdem elfogadni a szörnyű érzést, hogy a lábam szinte lángol, és azt is, hogy ez mind miattam történik, felvillan ismét a telefonom kijelzője. Ezúttal nem egy újabb értesítés vagy üzenet, hanem Louis.
- Szia, mondjad - elképzelésem sincs, miért hív, és ahhoz sincs kedvem, hogy kiszámoljam, mennyi az idő otthon.
- Szia, bent vagy még? - izgatottan érdeklődik, és nem is titkolom magam elől, hogy ez már igazán jól esik. Mármint hogy a barátaim végre elkezdtek érdeklődni a hogylétem iránt.
- Igen, még pár nap, aztán gyógytorna meg hidegvizes terápia. Otthon minden rendben? A lányok nagyon kivannak borulva? - reménykedek abban, hogy néha ránéznek a feleségemre, egyrészt, hogy boldogul-e, másrészt, hogy nem legyeskedik-e körülötte az a szerencsétlen, aki még virágokat is képes volt küldeni egy férjnél lévő nőnek, ráadásul úgy, hogy szinte száz százalék biztonsággal meg tudnám mondani, hogy tisztában vana  fickó a Horan név jelentésével.
- Őszintén szólva nem tudom, elugrottam Freddiehez egy pár napra. Arra gondoltam, hogy ha nincs ellenedre, és nem sérti a férfiúi büszkeséged, akkor megltogatak. Eire felől néhány napja nem hallottam közvetlenül, Harry mesélte, hogy Britannyvel van, és hogy látszólag minden rendben.
- Értem - hümmögök, majd gyorsan hozzáteszem, nem zavarnak a látogatók.- Gyere csak, legalább tudok beszélgetni valakivel.
- Írj majd, hogy mikor van látogatási idő, és ha úgy alakul, akkor meglepünka kis sráccal, jó? Most viszont leteszem, mert kocsiban ülök. Beszélünk még.
- Jó, mindenképp - fele annyira sem zavar, hogy így fognak látni, mint gondoltam. Habár Louis pont az az ember, aki elől nem kell titkolnom, hogy valójábn én is be vagyok rezelve ettől a műtét dologtól, sőt, éltem vele annyit, hogy tudjam, valószínűleg ő is ilyen makacs lenne, mint én, éppen ezért megérti, miért vagyok olyan gőgös, hogy nem engedem a város közelébe sem életem nőit, nehogy ilyen állapotban lássanak.
Fejben megpróbálom kiszámolni újra, hány óra ehet nagyjából Londonban, hátha még emberi annyira az idő, hogy a lányom is hallgatom, vagy csak a feleségem veszi fel a telefont, de sokadik csengésre sem érkezik válasz. Sem a negyedik hasonló hívásomra. Először foglalt, aztán egyszerűen csak nem veszi fel. Igaz, nem sokat próbálkozom, de azért elget ahhoz, hogy a még alszik is, meghallja a csörgést. Attól pedig, hogy nem igazán reagál, elkezd bennem gyűlni a feszültség, és hiába nyutatom magam, hogy biztos csak nincs mellette a telelfon, vagy tényleg nagyon kimerült és alszik, csak arra tudok gondolni, hogy Eire alapvetően rossz alvó, pláne, ha valami nagyobb változás van az életében.
Amikor elkezdett megromlani a kapcsolatunk, akkor is éjszakákon át forgolódott mellettem, és az arcából ítélve a vendégszobában sem tudta rendesen kipihenni magát. Most sem lehet másként, hiszen ha az hogy engem újra megműtöttek, és két külön országban tartózkodunk, biztosan felborítja az éppen csak rendbe jött életünket.
- Szia baby, én vagyok. Gondolom már alszol, azért nem veszed fel. Csak azt akartam mondani, hogy hiányzol, és ha meghallgatod ezt az üzenetet, akkor hívj vissza. Fel fogom venni, bármennyi is legyen az idő. - egy pár másodpercre csendben maradok, majd egy sóhajt követően folytatom. -Volt bent Zayn nálam. Egész jót dumáltunk, és arra gondoltam, hogy ha neked sincs ellenedre, akkor valamikor megismételhetnénk azt az estét, persze verekedés nélkül. Mindegy, vigyázzatok magatokra, nagyon szeretlek titeket, és már alig várom, hogy lássalak. Szia.
Borzasztóan kellemetlenül érzem magam, pedig Eire a feleségem, tud rólam mindent, tudja, hogy szeretem, látott már betegen, ruha nélkül, szőkén, lila hajjal, barnán, fáradtan, részegen, sőt, másnaposan is. Nem kéne zavarban lennem egy hangüzenettől, mégis azért furcsán érzem magam. Meg őszintén szólva legalább tíz év nem beszéltem egy hangposta fiókkal.



Eire

Valamikor kora reggel kábán felnézek a kanapéról, és azt látom, hogy Britanny tőlem nem sokkal élénkebben suttog a telefonba a konyha közelében. Keresem a telefonom, hogy meg tudjam nézni az időt, de nem találom sehol, ezért visszaejtem a fejem a párnákra, amiket felhalmoztunk kettőnk közé és megpróbálom kinyújtani az elgémberedett lábaimat. Eszem ágában sincs hallgatózni, de a teljes csendben és a szűrt, épp csak kivehető fényben minden olyan nyugodt, hogy tisztán hallom a barátnőm hangját. Ellágyult hangon magyaráz, mintha még dolgozna a szervezetében a bor, vagy számára fontos emberrel telefonálna.
- Igent mondott - megesküdnék arra, hogy miközben elhagyja a száját, felém pillant, de az is biztos, hogy nem tudja eldönteni, ébren vagyok vagy sem. Elkezd érdekelni a folytatás, és várom, hogy újra megszólaljon. - Tudom, engem is. Viszont így legalább minden könnyebb lesz.
Újra elhallgat.
- Igen, itt. Megvárom, míg felébred, segítek neki reggel Soniával, és utána megyek. - Ismét szünetrt tart, amíg a vonal túlsó felén valaki beszél.- Persze, vigyázok. Egyből odamegyek. Rendben, neked is, szia.
Ledobja a pultra a mobilját és lábujjhegyen visszamászik mellém.
- Ki volt az? - kérdezem rekedten, mire Brits megugrik ijedtében.- Bocs, nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj - leül mellém, hogy a fejem az ölébe tudjam hajtani. Megint az egyetemi pulcsimban van, sötétszürke leggingsben és a gúlméretezett karávsonyi zoknimban. - Felébresztettelek?
- Nem te. Magamtól keltem - addig fészkelődöm, míg észre nem veszi, mit akarok, és el nem kezdi simogatni a hajam. - Ki volt az hajnalok hajnalán?
- Hajnal? Szivi, lassan 9 óra - halkan felnevet. - Utólagos engedelmeddel megint kölcsönvettem pár ruhádat. Elképesztő, milyen gönceid vannak, és egyiket sem látom rajtad!
- Valószínűleg azért, mert még szülés előtt kaptam mindenféle szponzoroktól, hogy ezt viseljem, amikor hivatalosak vagyunk valami nyilvános eseményre. Amire sosem mentem el, vagy már nem is emlékszem. - Azt a részét nem emlegetem, hogy számomra mind ocsmány, vállalhatatlan, túl rövid, és olyan kivágások vannak mindegyik ruhán, hogy a vesém is kilóg belőlük. Még akkor sem voltam hajlandó magamra rángatni ezeket, amikor még volt derekam, csípőm és elvétve néhány vonzó női vonásom, nemhogy most.
- Tudom, mire gondolsz. És azonnal felejtsd el! Gyönyörű vagy, és hihetetlen, hogy te ezt nem látod. Sem azt, hogy fantasztikusan néznél ki néhányban. De a te döntésed, és tudom, hogy nem mind a te stílusod.
- Ha tetszik valamelyik, neked adom szívesen - felülök, mielőtt elzsibbadna a vállam. - Mondjuk ha pakoljuk a cuccokat LA-be, ki is válogathatjuk neked őket. 
- Egyébként Harryvel beszéltem. Éjjel indulunk, ha addig össze tudod szedni magad.
Zavartan nézek rá. Köpni-nyelni nem tudok a döbbenettől, de pont úgy, mint amikor felhozta az utazás ötletét, magával ragad a szabadság érzése. 
- Akkor felkelek, megetetem Soniát, és elkezdek pakolni. - A testem nincs felkészülve erre, sajog mindenem, és még eléggé érzem az éjszakai borozás ízét a számban, de valahogy elbukdácsolok a hálószobáig, ahol magamhoz veszem mindenből az első tiszta darabot és egy gyors zuhanyzás után, még nedves hajvéggel rohanok a lányom szobájába.
Az egyetlen doog, amit élvezek abban, hogy már ennyi idős, hogy átalussza az éjszakákat és viszonylag jó is az alvókája, mert képes relatíve sokáig szunyókálni.
- Jó reggelt, Hercegnő - óvatos ouszikat nyomok a tenyerébe és az arcára, mire elvigyorodik és kacagva tapogatni kezdi az arcom. - Szia, na ki megy ma meglátogatni apát!?
Kiemelem a kiságyból, és amíg teljesen magához nem tér, gyorsan megfürdetem, tiszta ruhát adok rá, és egy rövid időre lepasszolom Brotannynak.
- Neked mennyi idő, míg összepakolsz? - érdeklődöm tea, kávé és reggeli készítés közben.
- Úgy egy óra. A fontos irataim mindig nálam vannak, bedobálok pár göncöt, és hívok taxit - megvonja a vállát, mintha minden napos lenne nála az ilyesmi, közben pedig apránként adogatja Soniának a reggelijét.
- Jó, nekem picit több. Egy heti ruha elég, nem? - kirakom tányérra a melegszendvicset és az italokkal együtt az asztalhoz viszem. - Tételezzük fel, hogy kell majd váltásruha, meg nem tudjuk, ilyen idő lesz...
- Rohadt meleg - töm a szájába egy falatot, és legalább 3 kanál cukrot rak a kávéjába. - Soniának hozz inkább pár hasznos holmit, neked percek alatt kész van a csomagod. Amíg elintézed, itt maradok, és betelefonálok, hogy csak jövőhét kedden megyünk leghamarabb. Lemondunk minden találkozót, vagy elküldjöm Markot, meg még pár embert megbízok ezzal-azzal.
- Annyira jó, hogy itt vagy - nem birom ki és gyerekstül magamhoz ölelem.
- Örülök, hogy nem akadtál ki és nem kellett órákig győzködni. Most Harry jön nekem egy villás reggelivel és egy jeggyel a Lakers legközelebbi meccsére.
- Nem is szereted a kosárlabdát - azt hiszem, ezzel meg tudom őt fogni, de tévedek.
- Igaz, de a kosarasok jól néznek ki, és ezzel nyomatékosíthatom Harryben, hogy vesztett.
- Vesztett?
- Ígérd meg, hogy nem leszel dühös - emeli rám a tekintetét és a kisujját nyújtja, hogy megpecsételhessük a dolgot.
- Rendben - egyezek bele és összeakasztom az ujjam az övével.
- Harry fogadni akart, hogy meg tudlak-e győzni arról, hogy velünk gyere. Én meg végül beadtam a derekam, de tudtam, hogy ha másnak nem is, nekem tutira igent mondasz.
- Elképesztőek vagytok - nevetek fel, és jóízűen reggelizem.
Nem nagyon emlékszem, mikor csináltam utoljára ilyet Niall nélkül, de jól esik. Jó nevetni, újra ilyen sok időt tölteni a legjobb barátnőmmel, felszabadultnak érzem magam és szabadnak.
- Na de gyorsan mesélj, mi volt a randin? Nem is mondtál igazán még semmit róla!
Kissé zavarba jövök ettől a kérdéstől, de mivel Brotanny a legjobb barátom, tud rólam mindent, ezért elhessegetem ezeket a gondolatokat a fejembem és mindent megosztok vele részletesen arról ah estéről.
- Brits, ez most elég furán hamgzik, de olyan, mintha mrgint az első alkalom lett volna, és újra beleszeretem ebbe az emberbe. Szörnyű ezt nondani, de szerintem kellett ez a törés, hogy újra meg tudjam becsülni őt és azt, hogy itt van nekem. És azt hiszem, van egy borzasztóan giccses ötletem, de azt még nem árulhatom el, amíg biztos nem leszek a döntésemben. - Döbbenten néz rám, várja, hátha mondok még valamit.
- A gyerek az, nem? Hogy szeretnél még egy babát. - Úgy mondja, mintha közben kérdezné is.
- Részben, de ennél töb kell. Hogy tényleg meg tudjam neki mutatni, hogy szeretem és nyomatékosítsam benne, hogy senki más nem kell, csak ő. Minden problémájával és nyűggel együtt.
- Ha kitalálod, tudd, mindenben támogatlak- átnyúl a kezemért.- Most viszont vár ránk 8755 km, úgyhogy ideje összekapnunk magunkat. Még a kis Királylányunk születésnapja sem áll sehogy!

2018. január 13., szombat

53. Ottalvós

Sziasztok!
Mivel az előző rész előtt nem tettem, így most, jócskán megkésve szeretnék nagyon boldog új évet kívánni mindenkinek! Szörnyen mozgalmas és kimerítő évet zártam, de biztos nem vagyok ezzel egyedül. Remélem az idei kevésbé fog próbára tenni minket, vagy ha mégis, könnyebben vesszük majd az akadályokat!
Sokaknak, akik fontosan számomra, az idei jeles év lesz, akár az érettségi és a továbbtanulás miatt, akár esküvő és/vagy családalapítás végett, szóval egyszerűen csak szeretnék mindenkinek rengeteg kitartást és erőt küldeni. Illetve alig várom, hogy még néhány közös emlékünk legyen ezzel a bloggal, nekem és Nektek egyaránt, mielőtt véget érne.


Kicsit érzelgősen, fáradtan, de sok puszi és ölelés,

xx Lu


Eire

Hirtelen rengeteg dolog és ötlet szakad a nyakamba. Azt sem tudom, hova kapjak, csak megyek előre, és nem látom a napom végét.
Sonia kivételesen nem adja fel a leckét estére, de így is, hogy teljes nyugalomban játszik a közvetlen közelemben, egy perc nyugtom sincs.
Amióta Niallt bevitték a kórházba, jóformán egy bögrét nem mostam el rendesen, a koszos edényeket csak bedobtam a mosogatógépbe és megtöltöttem mindkét mosogatótalcát is - jól van az úgy módon. A bébiételes üvegek egymás mellett hevernek, kávéfoltos a pult, és az evőeszközök vízcseppesre száradtak a fém tartóban. Tehát ha definiálni kéne a káoszt és a rendetlenséget, az én képem mutogatná mindenki, ahogy a szemétkupacom tetején ücsörgök.
Kiteszem a mobilom egy biztonságos helyre, és ahogy korábban megígértem, visszahívom Britannyt. Kihangosítom, és miközben beszélünk, igyekszem elpakolni ezt a mocskot, amit felhalmoztam és elkezdek valami normalis vacsorát készîteni magunknak.
- Szóval, milyen az új autód? - kérdezem gyümölcsaprítás közben, és hallom, hogy felnevet a barátnőm.
- Kicsi és ezüst. Semmi extra, de ha gondolod, nézz ki az ablakon. Pont most értem ide hozzátok - összeráncolom a homlokom és amikor elhúzom a kapu felőli ablakon a függönyt, valóban ott áll egy számomra ismertlen autó, amibőlt Brits mászik ki. Kezében rengeteg szatyor és egy táska, alig tud elbukdácsolni a kapuig, hogy ne akadjanak össze. 
Az ajtóhoz rohanok, és mire kinyitom, mar ott áll, kissé szétszórtan, de mosolyogva.
- Hogy kerülsz ide? - meglepettségemben el sem veszek semmit a kezéből, hanem ragacsos kézzel megragadom és szorosan magamhoz szorítom.
- Gondoltam megleplek, és megnézem, van-e szükséged bármi segítségre. Ha mást nem, elkényesztetem a keresztlányom mindenféle jósággal - kimászik a karjaim közül és felemeli a táskákat. - Ezt mind neki hoztam! - büszke mosoly kúszik az arcára, majd könnyedén folytatja - Na jó, igazából neked is van benne pár apróság, de ne haragudj, most az én kis tündérem a főszereplő!
Kikerül, és beslisszol a nappaliban, ahol a szőnyegen találja Soniát a játékai között. Azonnal felkapja, pörög vele néhány fordulatot, és addig puszilgatja, amíg a kislány csuklani nem kezd a nevetéstől.
- Ne nagyon rázd fel, még vacsoráznia kell - leülök pár percre melléjük, ennyit várhat minden, a rumli, a vacsora, a konyhában felejtett gondolatok, és minden aggodalmam.
- Komolyan gondoltam, hogy el kéne jönnöd velünk a hétvégén. Tudom, hogy neked ez nincs ínyedre, de ha kell, hát elrabollak titeket. Harryvel megbeszéltük, hogy így érdemesebb lenne a magángéppel menni, és ne, meg ne szólalj, hogy felesleges meg minden, mert nem érdekel. Sonia nem fog turistaosztályon utazni, ha akarsz te jöhetsz azzal, bár mondjuk azt Harry nem díjazná. - Amikor észreveszi a mosolyom, felhagy a végtelennek tűnő beszéddel.- Mi az?
- Állj már le, kérlek. Kitaláltam valamit, de segítened kell. Ja, és rengeteg mesélnivalóm van.
- Eire Reed, csupa fül vagyok - visszaengedi a keresztlányát a babái közé, és teljes testtel felém fordulva figyel é várja a számára ly fontos és értékes információkat.
- Szóval - kezdek bele, és megint azt érzem, mint a kocsiban hazafele, amikor fejvesztve menekültem Britanny tanácsa felé, magam mögött hagyva az önsajnálatba burkolózó Eiret.
Elmondok mindent, arról, hogy mi történt ma, az ebédet Markkal és Nathanielell. A legkínosabb percet és a nevetést, ami egész egyszerűen feltört belőlem, és azt is megemlítem, hogy milyen isteni volt az ebédem.
- Szóval, ha jól értem, Puhakezű Mark meleg, és a barátja még nála is dögösebb? - döbbent arccal bámul rám, megint.
- Látom, a lényeget megértetted. De Brits, így nem kell, hogy lekiismeretfurdalásom legyen amiatt, amit korábban Harry mondott, és most már nem érzem rosszul magam a virág miatt sem. Tudom, hogy Niall haragszik még, el sem mondtam neki, de így már sokkal könyebb lesz megbeszélni ezt az egészet. Legalábbis remélem- nagyot sóhajtok és végignézek a lakáson.
Már nem is emlékszem, mióta élek itt potosan, de az első itt töltött napokat bármikor fel tudnám idézni. A könyvespolc helyén szinte látom a hatalmas dobozokat, és ahol most Sonia játszik, nem volt semmi, csak beton és por.
- És mi a  másik dolog? - hajol közelebb.
- NIncs másik dolog - vágom rá azonnal, de csak mert még én magam sem fogalmaztam meg igazán, mit akarok. Csak elutazni? Vagy végleg itt hagyni ezt a helyet? - Túl sok lenne, és ostobaság. Niall sosem menne bele, amit megértek. Túl nagy kockázat, túl nagy változás.
- Mi? A gyerek? Mármint a második? Ne viccelj már. Szerintem, ha megtudná, hogy odabent - gyorsan a hasamra bök - tudod, van valaki, még arról is megfeledkezne, hogy épp most műtötték, és szaladna veled egy kört a folyosókon, és kikiabálná az ablakon, hogy ismét apuka lesz.
- Ja, persze - visszarázódok gyorsan a beszélgetésbe. - Na de most te mesélj. És közben segíts befejezni Sonia vacsoráját.
Felhúzom a kanapéról és elcsalogatom magammal a könyhába.
- Mit? Az autóm nagyon kényelmes, és még új illata van. Első látásra beleszerettem, hála Harrynek - gúnyos mosolyra húzom a szám és felé fordulva nekidőlök a konyhapultnak.
- Szóval, Harry. Vele minden rendben? Jól van?
- Persze, ma ugye együtt kajáltunk, meg kerestünk pár ajándékot Soniának a születénapjára.
- És? - Utálom, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőle, de ha legalább a hajlandóságot látnám rajta, hogy el akarja mondani, ami a fejében kavarog, már azért megérné, de semmi.
- És utána szóba került a kocsim, elkísért a szerelőhöz, aki közölte, hogy egyszerűbb lenne elfelejtenem a dolgot. Így végső elkeseredettségemben venni akartam magamnak Oystert, aztán mégis egy szalonban kötöttünk ki, ahol megtaláltam Őt - kimutat a konyhaablakon a kocsija felé.- Hát nem gyönyörű?
Bólintok, valóban feltűnő darab, és elegáns.
- És hogy jött szóba ez az utazásdi? Ráadásul kettesben.
- Mert azt hittük, hogy most téged daruval sem lehetne elvontatni innen, de mi szeretnénk meglátogatni Niallt. Tök egydül van, mi meg pont ráérünk.
- Pont ráértek egy 11 órás repülőútra? Egészen véletlenül belefér a hétvégi teendőid közé egy közel fél napos repülőút, kettesben Harryvel? - felhúzott szemöldökkel nézek rá. De nem rosszallóan, inkább csak úgy, mint aki hallani akarja a teljesen nyilvánvalót.
- Eire, ne forgasd ki a szavaimat - elkapja a fejét és hirtelen nagyon koncentrálni kezd a lábfejére.
- Te pedig ne nézz hülyének - vágok vissza azonnal, de meg is bánom azonnal. - Ne haragudj. Nem akartalak letámadni de szinte világít rólatok, hogy mi van.
- Micsoda? - szúrós tekintettel néz fel újra rám, lyukat égetve ezzel rajtam. Rég láttam ilyen paprikás hangulatban.
Britanny amúgy is a végletek embere és iszonyat széles skálán mozog a hangulata. Mindig sok, mindig nagyon szélsőséges, és ha nem határozott, kemény véleményről van szó, hanem a lélek valamely kis bugyrában kell lubickolnia, langymeleg közegben, egyszerűen kiborul, mert képtelen mit kezdeni vele. Nem érzi magát biztonságban egy közepesen érzelgős szituációban. Sőt, ha jobban belegondolok, rajtam, és a családján kívül legfeljebb Soniának mondta, hogy szereti. Imádni imád dolgokat, sőt, gyakran pillanatok alatt meggyűlöl bárkit és bármit, de alapvetően szegényesebb a szókincse, ha az érzelmeiről van szó. Azért azt sem lehet rá mondani, hogy nincsenek neki, csak nagyon horteken változik a hangulata, és nem beszél arról, ami nem kiemelkedő valamilyen szempontból.
Ilyen Harry is. Nem tud vele mit kezdeni, mert jó barátok, és évek óta ismerik egymást. Ők ketten voltak csak hajlandóal végigasszisztálbi minden nyűglődésünket, ott voltak mellettünk mindig, az esküvőnk előtt a káoszban, a sorozatos orvoshoz járásomkor, és Sonia születésénél is. És mivel akkoriban Niallék rengeteget dolgoztak, Britanny volt az, aki összerakta a kiságyat és a felette függő játékokat. Ismerem, mintha csak saját magamról lenne szó, és ezért is állok olyan érthetetlenül a tény előtt, hogy titkolni próbálja előlem a gondolatait.
- Brits, én nagyon boldog lennék, ha lenne végre valaki az életedben. Egy biztos pont, egy társ. Ha ez egy kutya, hát istenem, kapsz egyet, de ha Harry az, ne engedd futni - megfogom mindkét kezét és bízom benne, hogy nem veszi rossz néven, amiért ezeket mondom. Mert ugye az érzelmeiről nem csak ő nem beszél, de más sem teheti meg.
- Meg tudom hozni a megfelelő döntéseket, de aranyos vagy, hogy aggódsz. Kutyám meg nem lesz mostanában, amennyi időt távol töltök a lakásomtól, már nem azért, de szegény csak szenvedne - komolynak tűnik, és remekül titkolja a felháborodását.
- Rendben - lazán megvonom a vállam és tovább aprítom az őszibarack hasábokat.
- Tényleg eljössz velünk Los Angelesbe? Vagy ez is csak egy gyors fellángolas és végül itthon maradsz, mert az thiszed azzal jót teszel? -
- Megtennéd, hogy nem szurkálódsz? Megyek, igen. Majd felhívom Harryt, hogy én is veletek tartok. Már ha nem zavarok meg ezzel semmit.
- Na jó, és még én szurkálódok! - csípőre tett kézzel nevet rám. Nem dühös. Legalábbis nagyon remélem.
De ha mégis így lenne, az sem érdekelne. Sokmindenben kell kikérnem a véleményét és nincs időnk apróságokon összekapni.
- Annyi mindent akarok egyszerre mondani meg kérdezni, hogy fogalmam sincs, hol kezdjem - leteszem a kést, és Sobia vacsoráját az asztalhoz viszem, amíg magunknak is kitalálok valamit.
- Csak vágj bele. Ha hülyeségeket akarsz mondani, úgyis félbeszakítalak - stílusosan beletöm szájába egy negyed kiwit ês hangosan csámcsogni kezd, hogy direkt idegesítsen. - A te bonyolult gondolataid is ilyen bosszantóak ám néha- annak ellenére, hogy a könnyeimmel küzdve nevetek, halálosan komoly marad és bárhová lépek, a nyomomban van és a fülembe csámcsog.
- Jó, értem. Ha rendelek pizzát, akkor megnyugszol?
- Sonkásat. Sok sajttal, gomba nélkül. Amíg azt elintézed, belapátoljuk ezt a fini akármit Soniával. Utána pedig hallgatlak - nyom egy puszit a homlokomra és már repül is a keresztlánya felé a tálkával és a dínós kanállal.
- Ne a nappaliba egyetek, itt az asztal! - szólok utána, de csak legyint.
- Ma mindent lehet, Britanny etet! - kiabál vissza, és a kanapén ülve bekapcsolja a tévét és Soniat az ölébe húzva elkezdi adagolni neki a gyümölcsöket.
Tudom, hogy felesleges bármi mást mondanom, mert akkor én leszek a rossz zsaru, úgyhogy elvonulok telefonálni és megrendelem az egészségtelen, kalóriadús, koleszterinszint növelő vacsoránkat, és behűtök egy üveg chardonnayt, arra az esetre, ha Britanny maradna beszélgetni, vagy megint álmatlanság gyötörne éjszaka.
Mire visszaérek a nappaliba, a lányom már álmosan lóg ritanny karjaiban, és mint egy kis lajhár, lustán pislog, mozdulatlanul, és élvezi, hogy szállítják őt.
- Megfürdetem - nyúlok érte, és átveszem az apró testet.
A lépcsőn felfelé azon gondolkodom, vajon mikor telt el ez az egy év. MIért szaladt el mellettem ilyen gyorsan 12 hónap? És esküszöm, sosem akartam szentimentális, túlbuzgó anya lenni, de most már értem, miért beszél mindenki arról, hogy minden perc, amit a gyerekével tölthet az ember, drága és becses. Értem, miért mondogatják, "mintha csak tegnap lett volna", mert tényleg, mintha csak néhány órája történt volna, hogy Niall a kezemet szorongatva fogadott ébredés után a kórházban, és sírva közölte, Sonia a leggyönyörűbb kislány, akit valaha látott, egy igazi angyal, és végre nincs miért aggódnunk, hisz valóra vált a legnagyobb álmunk, és megszületett a gyermekünk. Egy egészséges kislány, Sonia.
Most pedig az a csöppség, aki tavaly még csak a kisujjam érte körül a tenyerével, mára egy folyton vigyorgó, jókedvű, szeszélyes kislány, vöröses-szőke tincsekkel és huncut kék szemekkel. Totyog,  véletlenszerűen mond ki szavakat, magától ébred és fekszik, el tudja érni hisztériával és sikoltozással, amit akar, és pofátlan mód hasonlít az apjára. Minden apró rezdülésük össze van hangolva, még úgy is, hogy velem tölt több időt, és ez napról napra csak szembetűnőbbé válik.
- Nem sokára ott leszünk apával, várod már? - az apa szóra egy pillanatra felkapja a fejét, de olyan álmos szegénykém, hogy szinta azonnal visszaejti a vállamra.
Szeretek hozzá beszélni, és nem csak azért, mert így nem bolondulok meg egymagamban, hanem mert egyre több dolgot ismer fel, és szívmelengető látni, ahogy kitisztul a tekintete egy-egy fontos név hallatán. Ha kiejtem Niall nevét, vagy az apa szót, esetleg Harryt, Britannyt emlegetem, Louist vagy Liamet, szinte azonnal mosolyogni kezd, ugrándozik, mert tudja, kik azok, vagy legalábbis azzal tisztában van, hogy szereti őket és sok-sok együtt töltött, boldog pillanatuk volt már.
Amilyen gyorsan csak tudom, megfürdetem őt, ráadom a pizsamáját, a kedvenc barack színű rugdalózóját, és mikor leteszem a kiságyába, már félálomban szuszog. Nem tudom, mi fárasztotta most el ennyire, talán csak az a rengeteg minden, ami történt, hogy pár hete sokkal többet ingázik, mint korábban, hogy túl sokszor borult fel a napirendje, mindenesetre feleannyi idő alatt esünk át az esti procedúrán, mint szoktunk, így mire leérek a földszintre, a vacsoránk még sehol.
- Visszahoztam a ruháidat is, amit még multkor kölcsön vettem magamnak - bök az összehajtott pulóverre Brits a nappaliban. - Köszi.
- Ugyan, ami az enyém, a tiéd is - zuhanok le mellé a hüvös borral és két pohárral. -Kivéve Niallt.
- Huh, megkönnyebültem - elkapja az üveget és hangosan olvasni kezdi - Ez borzasztóan drága bor. Minek hoztad ide?
- Itt maradsz? Nem akarok egyedül maradni éjszakára, mert nem tudok aludni - ajánlom fel neki az egyik poharat, és Britanny egy másodpercig sem gondolkodik a dolgon. Elveszi a poharat, a bor felbontja, és tölt mindkettőnknek.
- Utoljára a lánybúcsúdkor csináltunk ilyet - nevet fel, és nekem is azonnal eszembe jut, milyen ocsmány módon leitatott, és hajnalban a lakásában pizzát ettünk és bort ittunk, amíg annyira rosszul lettünk, hogy reggelig a fürdőszoba padlóján fetrengtünk. -Szóval, mi a nagy terv, Mrs. Horan?
- A terv- belekortyolok a borba, és hátrahajtott fejjel magyarázok minden korty után - Először is, megpróbálok nem az életére törni a futarnak, amiért hagy minket éhezni. Aztán kitaláljuk valahogy, hogyan lehetne meglepni Niallt, és összehozni egy szülinapot a lányomnak, mindezt úgy, hogy a lehető legkevesebben tudnak róla. Végül pedig kifestetem az irodámat, és levágatom a hajam.
- Oké, a frizurán kívül minden jöhet - von vállat, és ő is bátran ssza a chardonnayt.
- Igazad van, elragadtattam magam, nem megyek fodrászhoz. És a többi? Hogy csináljuk? - kérdőn felé billentem a fejem, de ő határozott marad.
- Ki van kint Los Angelesben, akit ismersz?
- Passz, gondolom senki?? - kérdezek vissza azonnal, át sem gondolva a dolgot. Csak miután elhagyja ez a mondat a szám, akkor jut eszembe Zayn és Gigi, akik ha nem is LA-ben, de legalább az országban vannak agy valószínűséggel. -Talán meg tudok ejteni néhány hívást. Miért?
- Kell egy ottani ember, aki egyengeti a dolgokat. Mi pedig innen fogjuk intézni az oroszlán részét. Kell helyszín, vendéglista, ruhák, kaja, nyilván italok is, esetleg program - sorolja, mintha ő már rég összerakta volna ezt a fejében.
- Rá sem kérdezek, mióta tervezed a lányom első születésnapját - a szemem forgatom, és már meg sem lepődök azon, hogy Britanny ilyen terveket szövöget.
- De, kérdezd meg, kérlek! - nevetve könyörög, és végre ő is rám néz.
- Legyen. - Sohajtok.- Britanny, mióta tervezed a...
- 5 éve, 3 hónapja, és 17 npja - vág közbe.
- Kamuzol - teszem le  apoharam, mikor meghallom a kapucsengőt.
- Lebuktam! -kiabál utánam, üres borospohárral a kezében. -Még csak 3 éve!
Nem fér a fejembe, mikor lett ilyen lökött ez a nő, hiszen a szülei konzervatívak, akárcsak az én szüleim (voltak), mégis Britnny egy igazi furcsaság, abszolút nem illik be közéjük, habár az ő családja igazi bűbáj, mindenki kedves, előzékeny, és megértő. Britannyba annyi tapintat van nagyjából, mint egy molylepkében, cserébe viszont a világ az egyik, ha nem a legjobb barátja.
Kabátban, és pizsamában rohanok ki, átveszem a vacsoránkat, fizetek, és már rohanok is be.szetesen újratöltötte mindkettőnk poharát, és behurcolt mindenféle fontos kelléket a nappaliba: szalvétát, még egy üveg bort, és ketchupot.
- A nappaliban eszünk -jelenti ki vidáman, mihelyst kiveszi a kezemből az egyik dobozt, amire rá van írva, hogy nincs benne gomba.- Itt van minden, gyere, farkas éhes vagyok.
Nem mondok semmit, csak követem, mert már az é gyomrom is hangosan korog, és alig várom, hogy beleharapjak a langyos, puha pizzámba.
- Úgy festünk most, mint a kollégiumban - állapítom meg büszkén, teli szájjal.
- Édesem, a koleszban olcsó sört ittunk, nem ilyen csodaitaloat - összekoccintja a poharainkat és két hatalmas korttyal eltünteti az itala felét.
-Jó, akkor majdnem olyanok vagyunk, mint a koleszban - javítom ki magam, és egy második szelet után nyúlok. -El fogok hízni.
- A gyerektől is, szóval nem mindegy? - nem momndom, hogy berúgtunk, azért ahhoz nekünk sokkal több kell, de már érzem magamon a nemtörődömséget, és hogy pirosodik az arcom.
- Szóval - kezdek bele, hogy elterejem a figyelmét a gyerekvállalásomról. - Most akkor elmondod végre, mi van Harryvel?
- Megint ezzel jössz? Már annyiszor mondtam, Eire, nincs semmi. Ne variálj.
- Nem variálok, csak a megfigyeléseim, és a sokéves tapasztalatom a kettőtök katasztrófális magánéletével kapcsolatban megalapozza a gyanúm, hogy nem "csak" a lányom Tündérkeresztszülei vagytok.
- Vagy ne igyál, vagy ennél sokkal több borra lesz szükség - ismét rátölt a poharamra, de megállítom.
- Komolyan  kérdezem!
- Legyen - eltünteti a harmadik pohár fehérbort is, kiiszza az üveg alján lötykölődő maradékot, és nagy levegőt véve belekezd.
- Most az egyszer vázolom neked a dolgot, de ígérd meg, hogy soha nem fogod felhasználni ellnem, nem hozod fel, még ha csak kettesben beszélgetünk se. Nem akarsz anyáskodni felettem, nem próbálod megoldani a magánéleti krízisemet, és semmiféleképpen nem mondasz erről egy árva szót sem a férjednek! - jobb kezét a szívére teszi, a balt pedig kissé felemeli. - Ígérd meg!
- Ígérem - utánzom le, majd a jobb kisujjunkat is összeakasztjuk, mintegy megpecsételve a megállapodásunkat.
Tényleg olyanok vagyunk, mint a kollégiumban.
Nagy levegőt vesz, és nehézkesen, de belekezd. Elmesél minden egyes részletet azzal kapcsolatban, mit érez, vagy mit kezdett el érezni néhány hónapja.
- Teljesen egyedül ültem a lakásomban, pont miután felhívtál te és anya is, hogy Jeff meghalt, és nem tudtam, kivel beszélhetnék még. Éreztem, hogy szükségem van arra, hgy valaki olyannak sírhassam el a bajom, aki nem ismerte apukádat, hátha akkor el tudok mesélni pár sztorit kiskorunkból, hogy mire emlékszem vele kapcsolatban, és Harry foglalt volt. Mármint, felvette, de csak hogy közölje, most nem ér rá, visszahív másnap - szipog egy kicsit, de nem sír, folytatja. -Gondolhatod, hogy nem keresett, de aztán ez el is felejtődött számomra, mert intézkedni kezdtem, az utazást, anyáékkal is beszéltem folyton, hogy mikor érek haza, ki és hol fog aludni, hogy fogjuk elkerülni a tömeget, és persze lélekben felkészültem Meredith kiborulására is. Csakhogy túl hamar hazajöttünk, és elteltek a hetek a munkával, veletek, és igazán csak akkor döbbentem rá, mennyire belefeledkeztem minden másba, amikor összetörtem a kocsim és idejöttem. Harry nyitott ajtót, pedig gondolhatod, mennyit káromkodtam, és miket hordtam össze hirtelen felindulásból! - letörli a kibugganó könnycseppjeit, de közben mosolyog. -Fogalmam sincs, mi ez Eire, de azt hiszem baromi féltékeny lennék, ha Sonia 15 évvel idősebb lenne jelen pillanatban.
Ezen a ponton, amikor nem vele nevetek, hanem szorosan megölelem, feltör belőle minden, amit eddig elfojtott, és nevetve sírni kezd, ami percek alatt átmegy keserves, néma könnyhullajtásba.
- Szivem, tudod mi ez? - suttogom a hajába, miközbena  hátát simogatom és babusgatom, mint egy gyereket.
- Szánalmas kiborulás? -pislog fel, de megrázom a fejem.
- Életem legjobb ottalvós bulija a világ legnagyszerűbb barátnőjével, a tökéletes Keresztanyával, aki szerelmes - homlokon puszilom, majd a kezébe nyomom a második üveg bort. - Kinyitot?
- Ezer örömmel - szipog még kettőt, majd csordultig teletölti mindkettőnk poharát.- Az érzelgős ottalvós bulikra!
- Egészségünkre - koccintunk, és amíg iszom, azon gondolkodom, miként tudnám a lehető legészrevehetetlenebbül megszegni az ígéretem úy, hogy ne bukjak le idő előtt, még Britanny előtt sem.