2017. szeptember 23., szombat

45. Szívrobbanás

Sziasztok!

A múlt héten sajnos kimaradt az új rész, amit rettenetesen sajnálok, elkezdődött nekem is a félévem, amit már nagyon vártam, de most már világossá vált számomra, milyen kusza lesz minden hetem. Mindenesetre igyekszem a lehető legkevesebbet éreztetni ebből. 

xx Lu



Niall

Szinte lángol a mellkasom néhány perc intenzív ringatás után. Vagy mert már most kifulladtam, vagy talán mert még mindig érzem azt, amit kiváltott belőlem Eire hirtelen őszinteségi rohama. Mindenesetre nem hagyom abba, és csak arra összpontosítok, hogy a karjaim közt szuszogó kislány minél hamarabb megnyugodjon.
Az érzés, ahogy a puha kis karjai hozzátapadnak a felkaromhoz, és a talpával addig rugdos, míg meg nem találja a legmegfelelőbb pontot rajtam, ahol meg tud támaszkodni, valami eszméletlen energiákat szabadít fel bennem. Mintha tényleg csak én tudnám megóvni ezt az apró embert, és sosem voltam büszkébb arra, hogy én jelentem valakinek a maximális komfortérzetet.
Csendesen dúdolgatok, hátha ez is gyorsít némiképp a folyamaton, de ahelyett, hogy elálmosítanám, csak még élénkebbé válik a lányom. Láztól csillogó szemmel néz fel rám és mozgolódni kezd. Nincs ebben a pillanatban semmi és senki hozzá fogható, mert még betegen is a leggyönyörűbb dolog az életemben, annak viszont örülnék, ha ugyanilyen lélegzetállítóan aludna, mint ahogy most fészkelődik az ölemben.
- Na jó - leteszem a szőnyegre, amitől egy röpke pillanatra megszeppen, de amint leülök én is, azonnal mászni kezd felém, fel a lábaimra, mint egy kismajom. Türelmesen megvárom, amíg belekapaszkodik a felkaromba, és elkezdek hangosabban énekelni.
Félig lehunyt szemmel kezdek el egy régi, elfeledett dalt. Legalábbis, én borzasztó régen forgattam a kottáját, de a szövege és a dallam, mint ahogy minden dalát, amit írtunk, egy életre belém rögzült.
- Ez tetszeni fog, figyelj a szövegre - mindenféle nehézség nélkül beszélek hozzá, majd folytatom. - Kicsit régi, de jó, nem?
Sonia csak vigyorog, és mászkál. Kicsit lassan, és az arca is túl piros, de mivel nem hajlandó aludni, kénytelen vagyok tovább szórakoztatni.
Egy pillanatra az ajtóhoz kapom a fejem, ahonnan nemrég eltűnt a feleségem, de most visszatért, méghozzá kávéval a kezében, a gitárommal a nyakában.
- Gondoltam jól jön az erősítés - fáradt mosollyal helyezi magát kényelembe a földön. Amíg leakasztom róla a gitárom, mozdulatlanul ül, és a lányunk azonnal ellesi a fegyelmezettségét, és ő is egyenes háttal, a talpait egymás felé fordtva, majdnem törökülésben ül.
Egy pillanatot áldozok a feleségemre, aki még most is, az éjszaka közepén is türelmesen vár a csodára, és bár a szemei lassan egy csíkká préselődnek, nem adja fel. Addig nem, amíg Sonia ki nem dől. Ismerem, és nincs semmi, amiért képes lenbe magát a lánya elé helyezni.
- Köszönöm - igyekszem a lehető leghálásabban nézni rá. Újra kezdem a dalt, ezúttal megint gitárkísérettel, ám Sonia nemhogy elaludna, inkább kíváncsian tekergeti a hangszer nyakán a kulcsokat. Ilyenkor Eire elhúzza maga felé, az izzadt kis haját simogatja, a könnyeit törölgeti, amikor Sonia hisztérikus sírásba kezd, és minden erejét összeszedve próbál leimádkozni a torkán néhány korty gyógyteát.
Óráknak tűnik, amíg éneklek, olyannyira, hogy kezd kényelmetlenné válni. 
- Na jó, feladom. Eire, hajnali 3 van, menjünk be az ügyeletre, vagy nem tudom. 
- Ennyire rossz szülők lennénk? - kiterülve fekszik a macis szőnyegen, Sonia a derekának dőlve ücsörög, tehetetlenül csuklik és pityereg. Csukott szemmel beszél hozzám, és ha lenne is erőm megmozdulni, arra használnám, hogy a fal helyett én is neki dőljek. Esetleg a karját behúznám a fejem alá kispárna helyett, mint régen. De bennem is csupán annyi lendület maradt, mint benne, így a hűvös falat melegítem tovább, ölemben a fektetett gitárral és céltalanul pötyögtetem véletlenszerűen a hangokat.
- Még azt se tudjuk, mi a baja. - Ezzel némiképp megálaszolom a kérdését. 
- Lázas. - Mosolyogva beszél, félálomban. Ettől én is elnevetem magam, mert nyilvánvalóan igaz, de kár firtatni. A lányunk feladta a leckét, és mi csúfosan elbuktunk.
Kis idő múlva újra megszólal. Csak annyit vár, hogy elbóbiskoljak eléggé ahhoz, hogy másodpercekbe telhessen a reagálásom.
- Amint beérek az irodába, kidobom a virágot a kukába.
Át kell gondolnom a szavakat. Iroda, pipa. Tudom hol van, elém tárul a kép. Virág. Milyen virág?
Ja, hogy az.
Kidobni? 
Fogalmam sincs, ez jó vagy rossz. Vajon jó, mert el akarja tüntetni, vagy rossz, mert még mindig foglalkoztatja. Vajon ő sejti, kitől kapta? Vagy pontosan tudja, csak az orrom alá akarta dörgölni, hogy volt olyan, aki gondolt rá? Vagy csak időközben rájött mindenre, összerakta a képet és most bűntudata van? És ha igen, mitől? Akarta, hogy az a valaki meglepje? Basszus, még az is előfordulhat, hogy ez nem az első alkalom. Annyi ideig voltam távol, abszolút és relatív értelemben is, hogy gyakorlatilag egy bő félévre teljesen kizártuk a másikat a közvetlen magánéletünkből. Mi van, ha az a valaki, akitől a virágot kapta, valami mást, értékesebbet is adott neki? 
- Igazad van, hülyeség - nem nyitja ki a szemét, vakon billenti el a fejét felém, és egyenletes, mély szuszogással jelzi, ő komolyan feladta a dolgot, és elaludt. 
Nekem is ezt kéne tennem, és bár a testem pihenni vágyik, az elmém még most is éber, friss és képtelen leállni. Folyamatosan ezen jár az agyam, a virágon és a feleségem rejtélyes magánéleti válságán. Olyannyira felhergelem magam, hogy már csak azért sem, dacból elvánszorgok a félálomban imbolygó Sonia mellé, beteszem a kiságyba, és felnyalábolom Eiret a padlóról. 
Remeg a térdem, rettenetesen fáj, mégis megteszek mindent, hogy el ne ejtsem őt. Gyengén ugyan kapaszkodik belém, de mostanra olyan mélyen alhat, hogy arra sem riadna fel, ha a küszöbön állva dobnám el az ágyig, viszont amikor megpróbálom óvatosan a hátára fektetni, sikerül annyi energiát összekaparnia, hogy a nyakamba csimpaszkodjon, ezáltal magára húzzon. Milliméterekre vagyunk egymástól, evy olyan helyzetben, amiben rég nem voltunk már. A karjait bebújtatja a pulcsim alá, és nem enged el. Ujjaival a pólóm markolássza, érzem ahogy görcsösen szorítja, az ujjbegyei időnként meg-megcsípik a bőröm is.
- Aludj mellettem - keserves hangon kérlel, mintha fenyegettem volna az ellenkezőjével! Pedig Isten ments! 
- Nem megyek sehova, itt vagyok - megpróbálok lemászni róla, hogy ne törjem össze. Lecsúszok mellé, de abban a pillanatban, hogy ezt megérzi, velem együtt fordul, a lábait beleakasztja az enyémbe, és ha ez lehetséges, akkor még inkább magához szorítja a karom. - Itt vagyok, nem hagylak itt.
- Szeretlek - elkapom ezt az egyetlen félmondatot, mielőtt én is álomba zuhannék, és meg mernék esküdni arra, hogy mosolygok. Még mielőtt teljesen elengedném magam, leveszem a pulóverem és a farmerom, hogy reggel ne kelljen leszenvednem magamról, ha bedagadna a térdem. Magunkra húzom az egyik takarót, amit ki tudpk húzni Eire alól és a derekánál fogva szorsan magamhoz húzom.
Mint egy kiscica, összegömbölyödik, minden egyes porcikájával rám tapad. Mindenem tele lesz vele, az illatával, a hajával, az érintéseivel. A mellkasomon érzem, mikor fújja ki a levegőt. Ezeket számolva alszom el végül én is.
Jó néhány órával később szinte ugyan így ébredek. A nap már elég magasan van ahhoz, hogy tudjam, a délelőtt java részét átaludtam, de megnyugtat a tudat, hogy Eire is még itt fekszik mellettem. Laposakat pislogva, lustán ébredezek, mert bár nem sikerült teljes mértékben  kialudnom magam, nagyon jól tudom, hogy nem lustálkodhatok sokáig, mert amilyen elkeseredett voltam Sonia láza miatt éjszaka, most legalább annyira várom, hogy megint a közelemben legyen, megfürdessem, együtt reggelizhessünk hármasban, és délután mindannyian a kanapén aludjunk valami mese zajára.
- Jó reggelt- alig tudatosul bennem, hogy mennyire fázom, már meg is érzem Eire meleg karjait magam körül.
- Szia - mosolygok rá, és szinte magától érthetődő, amikor mindketten a másik felé mozdulunk. 
Amikor az esküvőnk után megkérdezték tőlem a barátaim, mi a legjobb ebben, vagy volt-e hatalmas atomvillanás azután, hogy kimondtuk az igenelet, azonnal azt válaszoltam, hogy most már soha többet nem kell várnom az első csókra fogmosás utánig. Persze, jót nevettek, de most megint csak ez jut eszembe, mert azelőtt is őrülten szerelmes voltam ebbe a boszorkányba, és biztos nem lennék képes ennél jobban szeretni őt, mert már most az egész mindenségemet jelenti, azért jó, hogy tudja, fontosabb nekem a friss lehelletnél is.
Lehunyt szemmel várom, mikor érzem már meg az ajkait a számon, és mikor megtörténik, mohón, akaratosan még többet akarok belőle. Beletúrok a hajába és magam alá gyűröm félig. Mindkét karját a mellkasomnak feszíti, de ezúttal nem azért, hogy ellökjön magától. Érzem, hogy remeg, és kapkodja a levegőt, amikor egy pillanatra elhúzódom.
Hagyok egy csókot a homlokán, egyet az orra hegyén, a szája két szélén, és az állán is. Ettől óriási mosoly terül szét az arcán, és a nyakamba csimpaszkodik.
- Lement Sonia láza - azt vártam, hogy ettől egy picit romantikusabb mondatot fog a fülembe motyogni, és egy kicsit el is keseredek emiatt, de aztán megérzem, ahogy a lábaival felkapaszkodik a derekamra és apró puszikat hagy a kulcscsontom vonalán.
- Igen? - mindketten fülig pirulunk, mintha ez lenne az első alkalom, hogy ilyeneket művelünk, de mindezek ellenére iszonyatosan jól érzem magam. Olyan, mintha egy pillanatra megtaláltam volna az egyensúlyt a világmindenség káoszában. - Akkor egész nap henyélhetünk?
- Nos, erről is lehet szó - mosolyogva fúrja az arcát a nyakamba, amitől végigfut rajtam a hodeg és libabőrös lesz az egész felsőtestem.
- Akkor jó, mert kicsit mintha fájna a térdem. Jót tenne neki egy kis fetrengés - a vállára hajtom a fejem, és bár percekig nem mozdulunk, végtelen kényelmet, nyugalmat és, ami a legfontosabb, békét érzek.
Csak a saját szuszogásainkat hallom, beletemetkezem Eire bőrének illatába, abba, hogy még mindig érzem rajta az éjszaka főzött kávét és a ruháinak a tipikus, édeskés illatát.
- Így tudnék maradni életem végéig - muszáj ezt bevallanom neki, mert remélem, ő is így érzi. Válaszul csak bólogat, legalábbis ezt érzékelem abból, ahogy mozgatja a fejét.
- Én is - a nyakamban összegyűrődött tincseket piszkálja, a lábával megigazítja a takarót, hogy melegítse a fájós térdem. - Nagyon fáj?
- Kicsit. Csak a szokásos, majd elmúlik - az ezt megerősítő puszik és a ragaszkodó ölelésem ellenére lehámozza magáról mindkét karomat, és besiet a fürdőshobába. Hallom, hogy az egyik polc tetejéről levett dobozzal bajlódik, és nem sokkal később megérkezik a fájdalomcsillapítós tapasszal meg egy kenőccsel.
- Szivi, muszáj ezt? Olyan rossz illata van - tényleg semmi kedvem ahhoz, hogy a kenőcs bűzét szagoljam. Olyan jól indult ez a reggel - mint egy kisfiú, daccosan felülök és tüntetőlegesen magamra rántom a takarót teljes egészében.
- Ne csináld ezt, Niall, tudod nagyon jól, hogy ettől jobb lesz - ellentmondást nem tűrően lép közelebb, és lefogja a lábam. Hiába mocorgok, nem hatja meg, rutinos mozdulatokkal masszírozza a krémet a bőrömbe, egészen addig, amig be nem szívódik teljesen, majd ráteszi a kék tapaszt. - Amiért ilyen ügyes voltál, kérhetsz valamit.
- Bármit? - felvonom a szemöldököm, és karba tett kézzel úgy teszek, mintha olyan sokat kéne gondolkodnom ezen.
- Bármit.
- Jól van, Doktornő. - Elkapom a derekát és az ölembe rantom. - Ezért ma ki sem.fogunk mozdulni a házból, rendelni fogjuk a reggelit, az ebédet, este meg átdobjuk Soniat Harryhez.
- Este? Miért, hova mész este? - látom rajta, hogy baromira tetszik neki a tervem, mert a szemei gyémántként ragyognak, ahogy rám néz.
- Elviszem vacsorázni a feleségemet - mindkét kezét a számhoz emelem és minden ujját megcsókolom.
- Szóval a feleséged ma rettenetesen sokat fog enni - lebiggyeszti az ajkait, mintha bánná.
- Lemozogjuk - belecsókolok a tenyerébe és nevetve engedem, hogy bebújjon mellém.
Gyermeki lelkesedéssel bújik hozzám, és kacagva böki meg az oldalam.
- Akkor először hozz kávét a feleségednek - hangosan nevet.- Utána beszélhetünk arról, hogy hajlandó vagyok-e megjeleni veled bárhol is.
- Na, ez nem volt szép - visszabökök, finoman érintem csak meg, hogy biztosan ne fájjon neki.
- Bekentem a lábad! - szélesen vigyorog, a szembogarában szinte látom magam, akkorára tágult a pupillája.
- Rendben, megyek - még egy utolsó csókot nyomok a szájára, mielőtt kimásznék az ágyból.
A lépcsőn lefelé menet szinte táncolok, a boldogság egész egyszerűen felrobbant bennem és elárasztotta mindenemet. Fütyörészve látok neki a kávéfőzésbek, és amíg megy a daráló, átfutom az üzeneteimet. Semmi érdekes, elolvasom az aktuális hírek főcímeit, de úgy tűnik ma a világban senkinek sem volt kedve elrontani ezt a győnyörű napot.
Elrakom a mobilom, ma már nem is akarom használni, nem akarom, hogy bárki is felhívjon, pláne nem munkaügyben. 
Elkészítem a kávéinkat, és a forró bögrékkel szaladok vissza a hálóba, ahol Eire vár, Soniaval maga mellett.
- Szia, Hercegnőm - Eire kezébe adom az eszpresszóját, a sajátomat leteszem egy biztonságosabb helyre, és azonnal felkapom a lányom az ágyról.- Tényleg lement a lázad.- Jócskán megkönnyebbülve puszilok bele a köldökébe, amire válaszul csak harsány nevetést kapok és némi rugdosást.
Soniaval a kezemben mászok vissza, hogy a délelőtt hátramaradt részét hármasban lustálkodhassuk végig.
- Tudod mi lenne még ennél is jobb? - félve kezdek bele ebbe a beszélgetésbe, mert bár tegnap óta teljesen a feje tetejére állt az életünk, vagyis inkább visszaállt a régi, megszokott rendjére, a legkevésbé sem vagyok biztos abban, hogy teljes mértékben sikeres leszek.
- Micsoda?- eleinte rám sem néz, a lányunkra figyel, a mozdulataira, arra, hogy milyen izgága és kíváncsi.
- Ha lenne még egy gyerekünk. Vagy kutyánk. - Eszem ágában sincs hazahozni egy kutyát, még egy apróbb termetűt sem, viszont így talán nem olyan hirtelen és meghökkentő a kijelentésem. Látszólag működk is, mármint, Eire nem kap azonnal a szívéhez, és elmarad a dorgálás is. Ehelyett csak elmosolyodik, egyetlen pontot bámul a szemközti falon.
- Mi az? Valami rosszat mondtam?
- Nem. Dehogy! - Csak akkor látom, hogy könnybe lábadt a szeme, amikr felém fordul. - De tudod, hogy ez szinte lehetetlen.
- Már miért lenne az? Eire, Sonia is megszületett, és ha akarod, én még vagy tízezerszer vévigcsinálom veled újra, meg újra az összes vizsgálatot, és fogom a hajad, ha rosszul vagy. 
A lehető legkomolyabban gondolom mindezt és igyekszem az arckifejezésemmel ia ez sugallni.
- Én...- elcsuklik a hangja. - Nem tudom, Niall. Még várjunk ezzel egy kicsit, rendben? Ha minden rendben lesz, akkor vágjunk bele, de kutyát nem akarok - elneveti magát, és vele nevetek én is. - Még magunkra sem tudunk odafigyelni.
- Jó, semmi kutya - védekezően felemelem mindkét kezem. 
Néhány percre megint elhallgatunk, de ez sem kínos. Kényelmesen, lustán mozgunk, az egyik kezemben a kávém, a másikban Eire tenyere pihen. Az ujjaimmal a gyűrűjét piszkálom, eszembe jut, milyen sokszor aludt benne, és reggelente pityergett, amikor megpróbáltam folyékony szappannal leszedni róla. 
A hideg fém eszembe juttat millió mást is, de egy valami nem hagy nyugodni. Mintha rákönyököltek volna egy piros gombra az elmém egy eldugott helyén, és egyre világosabbá válik, mit kellene tennem annak érdekében, hogy a nő, aki mellettem van, még boldogabb legyen.

2017. szeptember 8., péntek

44. Őszinte vallomás

Sziasztok!

Elég rég volt alkalmam írni ide valamit, sőt, valószínűleg időben is rég tudtam felteni a részt, és most óriási megkönnyebbülés, hogy mindkettőt teljesíteni tudtam- majdnem, mégis csak éjfél lesz hamarosan.
Igaz, legtöbbeteknek elkezdődött már az iskola, de nekem ez az utolsó péntekem, mielőtt megkezdeném a soron következő félévemet. Remélem eddig még nem kapott senki frászt az következő 10 hónap teendőitől, vagy ha mégis, nyugodjatok meg. Nem segít sokat, de legalább nem ront a dolgokon.
Kitartást, és remélem, jövő héten ilyenkor, vagy kicsit korábban tudok jelentkezni!

xx Lu





Eire

Már akkor megérzem, hogy közeledik, amikor még elválaszt minket egy fél emelet és néhány fal, de ahogy elkezd bizseregni a nyakam, biztos vagyok benne, hogy haamrosan meglátom.
Rég volt már alkalmunk ilyesmire, és bár a legkevésbé sem bánom, hogy Sonia alapvetően mindent megtesz annak érdekében, hogy egyhuzamban aludjon estétől reggelig, jóleső izgalommal tölt el, hogy perceken belül megint hármasban fogunk virrasztani, és ami talán még ennél is fontosabb, és be kell vallanom magamnak, hogy meg is rémiszt egyben, hogy Niallt hallani fogom zenélni.
Fél éve már, hogy egy árva hangot, annyit sem hallottam a munkájából, nem nagyon énekelt a közelemben, vagy csak egyszerűen figyelmetlen voltam. Hiányzik az a lágyság, ami ilyenkor teljesen átjárja. Nem olyan feszes a mozgása, és imádom nézni az ujjait, ahogy lefogja az akkordokat. Átszellemül, és mintha valamit átprogramozna magában.
- Itt is vagyok - széles vigyor ül az arcán, és olyan csendesen, könnyedén lépked, hogy ha nem beszélne, észre sem lehetne venni a sötétben.
Elég késő van már, a szemem szúr, és éget, de még messze vagyok a lefekvéstől, pláne, amíg Soniat folyamatos mozgásban kell tartanom, hogy ne sírjon kétségbeesetten. Minden porcikámmal a férjemre koncentrálok, a jobb combjára támasztott gitárra, a bal kezére, amin az ujjai puhán keresgélik a húrokat. Kissé tátva marad a szám, mert megint azt látom a szemeiben, amit már szinte el is felejtettem. A teraszon égő lámpa fénye tükröződik benne, és ettől a tekintete milliószor vidámabb lesz. Egészen eddig a pillanatig úgy gondolom, hogy már mindent láttam, amivel ismét levesz a lábamról, és bátran ki merném jelenteni, hogy most, csak úgy, mint azon a borzalmasan hideg estén egy olcsó, egyetemi házibuliban, Niall Horan kisajátította a figyelmem, és elvett tőlem valamit, amit addig féltve őriztem. Most is, mint akkor, a hideg futkos a hátamon attól, hogy ül, a finom mozdulataitól, ahogy megszólaltatja a hangszert. Még Sonia is hajlandó felemelni a fejét a vállamról, és úgy néz az apjára, mintha nem is ember lenne, hanem valami más, valami több.
A dallam nem ismerős, de tetszik. Fülbemászó, egyszerű, tiszta. Nagyon is passzol hozzá, jobban, mint bármi más, és azonnal tudom, hogy ez egy különleges pillanat mindhármunk számára. Niall arcát figyelem, hogy vajon tényleg lehunyta a szemét, vagy csak az ujjait figyeli, de amikor meghallom a hangját, hirtelen mindenről megfeledkezek, csak tágra nyílt szemmel ülök. Még a lányom is elfelejtem ringatni. A szöveg, minden egyes szó bekúszik a bőröm alá, és a bensőmet rángatja az őszintesége, és a hangja, ami még mindig bájosan kisfiús, amikor egyedül énekel. Mindenféle egoizmus nélkül tudom, hogy rólam szól. Vagyis rólunk. Nekem.
Nem tudok nem a szemébe nézni, amikor végre hajlandó rám emeli a tekintetét, és megörvendeztet gyönyörű mosolyával, csillogó szemeivel, bársonyos hangjával és valamivel, ami nem igazán látható, csak egyszerűen érzem. Itt lebeg körülöttünk, sejtelmesen és puhán, kicsit lustává és képlékennyé tesz, mintha minden erőm elszippantaná egy pillanat alatt. Remeg a gyomrom, a térdemnél érzem, ahogy kicsúszik a talaj alólam, vagy csak a lábaim mondják fel a szolgálatot- még szerencse, hogy ülök. A gyomromban életre kelnek a pillangók, és csak hallgatom, még, tovább, mert még nincs vége, és sosem elég ebből. Azt akarom, hogy reggelig zenéljen, csak ezt az egyetlen dalt végtelenítse, és soha, de soha ne hagyja abba, mert akkor véget érne valami, elillanna az érzés, amit már olyan rég óta keresek, és már szörnyen hiányzott.
Én, Eire Reed-Horan ma, ezen a napon, vagy éjszakán, újra beleszerettem a férjembe, méghozzá úgy, hogy egy ujjal sem ért hozzám. Nem fogta meg a kezem, nem csókolt meg, még a hajam sem piszkálta. MI
indent én csináltam, és nem volt elég, nem ájult el tőle, nem rogyott térdre, és nem örvendezett. Neki bezzeg elég volt elkezdenie zenélni, és én teljesen elvesztem benne.
Legszívesebben tényleg felállnék, és táncolnék vele, akármennyire is hülyén hangzik. Csak fognám a kezét, és a mellkasának dőlnék, úgy, hogy érezzem az illatát, azt a fás, mentolos illatot, amit elfelejtettem értékelni, és arról is megfeledkeztem, milyen hatással van rám, hogy sírni tudnék tőle, mégis a legjobb a világon, és ha távol volt tőlem, csak ezt kerestem: a pólóin, az elcsent parfümös üvegén, a pulóverének ujján, ami naphosszat csak szagolgattam, amikor épp nem vettem fel, hogy abba aludjak el.
Aztán véget ér minden. Leteszi a gitárját maga mellé, hosszú karjával a lányunk felé nyúl, aki bágyadtan, le-lecsukódó szemmel pislog fel rá, elmosolyodik, szelíden és óvatosan. Kinyújtóztatja a jobb térdét, és egy rövidke pillanatra a sebéhez kap.
- Fáj? - közlebb húzódok hozzá, a kezem az övére teszem, érzem az ujjain, hogy fázik, de nem szólok semmit, mert megadnék bármit, csak itt maradhassunk örökre, és újra hallhassam a dalt, amit az előbb játszott.
- Már nem, elmúlt - felfordítja a tenyerét és összefonja az ujjainkat. - Elaludt. - Sonia felé biccent, én viszont csak helyeslően bólogatok. Fogalmam sincs hirtelen, miről beszél.
- Igen, ja, persze. Fel is viszem a szobájába. - Ugyan kimondom a szavakat, de meg sem mozdulok. Továbbra is őt nézem, mennyire tökéletes, és most legalább annyira szeretem, mint amennyire a veszekedéseink alkalmával gyűlölni tudtam, és olyan szürreális, hogy ez az ember, az én Niallöm képes volt agresszívan viselkedni, inni, csapkodni, kiabálni, üvöltözve a falat ütni.
Most?
Az arca úgy ragyog, mintha egy angyal lenne, és olyan boldogságot áraszt magából, ami egyenesen megbénít.
- Eire, Édesem, minden rendben van? - aggodalmaskodva, de még mindig kitörő jókedvet mutatva nyúl az arcom felé, ám válasz helyett arcom a tenyerébe fúrom.
- Persze, csak félek, hogy ha megmozdulok, akkor vége lesz. -Vallom be őszintén, és komolyan ezt gondolom. Még mindig nem akarom elengedni ezt a pillanatot, amiben már nem is hárman, hanem csak ketten vagyunk.
- Soha. Ígérem - hüvelykujjával az arcom simogatja, miközben fél kézzel arrébb rakja a gitárt, majd feláll és átveszi Soniát a karjaiba.- Gyere- egyik karját felém nyújtja, én pedig egyetlen árva szó nélkül elfogadom, és az alkarjába csimpaszkodok. Összefonódunk, szorosan mögötte lépkedek és követem minden lépését egészen a lépcsőig. Ott kénytelen vagyok elengedni, mert nem férünk el egymás mellett.
- Hozok...hozok egy lázmérőt - csak suttogni tudok, és kissé koordinálatlan mozgással, de elindulok a konyha felé. Tudom, hogy nem ott tettem le, de muszáj egy kicsit távol maradnom tőle, hogy ne veszítsem el végleg a józan eszem.
Az imént a teraszon teljesen biztos voltam abban, hogy ha a lányom nem lett volna a karjaimban, akkor kisajátítom magamnak minden egyes porcikáját, és sírni tudnék, hogy az enyhe kis hőemelkedés nélkül ma már valószínűleg nem beszéltünk volna egymással, csak ébren feküdtem volna mellette, és figyelhettem volna a szempilláinak rezgését, a mellkasának emelkedését és süllyedését. Pontosan úgy, mint amikor még nem tudtunk közös témát találni, vagy csak olyan sokáig dolgozott, hogy késő éjjel beesett az ágyba és egy szó nélkül elaludt.
De most egészn más a helyzet, mert ma jött el a napja, hogy összekaparjam a megmaradt bátorságom, és megpróbáljam megmutatni neki, mennyire szeretem. Hogy még mindig vagy már megint, az részletkérdés, egyikünk sem tudná megmondani, hogy elmúlt és újra fellángolt a kettőnk közti szerelem, vagy soha sem csendesült el, csak elnyomtuk magunkban, azt viszont pontosan tudom, mikor éreztem ezt utoljára, és ha nem lenne még mindig hallótávolságon belül, sírnék, sikítanék, mert egyszerre felemelnek az érzelmeim, egyenesen a felhők közt érzem magam, de ott vannak a sebek is, amiket feltépett ezzel a dallal, és belül vérzek. Olyan mérhetetlen fájdalmat érzek, hogy más esetben simán elájulnék, de most valamiért ébren, épségben eljutok a konyháig.
Megtalálom a poharainkat, amikben még van néhány korty bor, amit gyorsan ki is iszok. Kell még bátorság, egy csipetnyi vakmerőség, különben megfutamodok, és képes lennék a földszinten tölteni az éjszaka további részét, csak hogy ne kelljen szembesülnöm szerelmem tárgyával, az emberrel, akitől a legtöbb jót, és legnagyobb szörnyűségeket kaptam.
De mit művelek? Niall nem csinált semmit, semmi rosszat, csak elénekelet egy dalt, hogy Sonia elaludjon, ami sokkal jobban ment, mint valaha. Nem szólt egy rossz szót sem, nem bántottuk egymást. Még azt is hihetném, hogy szerelmet vallot, vagy valami hasonló, de félnivalóm egész biztosan nincs, mégis van bennem valami, ami miatt nem érzem magam jól, nem vagyok teljes. Miért? Mert azt vártam, hogy majd mond valami igazán szépet a teraszon? Vagy mert csalódottan vettem tudomásul, hogy a lányunk elaludt és így vége a dalnak? Vagy talán az a bajom, hogy a gyönyörű szavait csak a láz ellen hsználta fel, és nem tőle kaptam a virágot?
Az átkozott csokor, legszívesebben berongyolnék az irodába, és kivágnám a kukába, hogy soha többé még csak eszembe se jusson.
- Szivem, minden rendben? A lázmérő ott volt a kiságy mellett - a hátam mögül hallom őt, és azt is, hogy másodpercről másodpercre egyre közelebb ér hozzám.- Eire? Te sírsz? Mi baj?
Riadtan kapok az arcomhoz, hisz észre sem vettem, mennyire kiborítottam saját magam, és azonnal nekilátok letörölni a könnyeimet.
- Semmi, csak. Semmi - megpördülök, hogy szembe kerüljünk egymással. Igyekszem vicsorgás helyett csak diszkréten mosolyogni.- Szép a dal.
- Oh, én..- a kezeit mélyen a zsebébe dugja, és a földre pillant.- Igazából még nem volt teljesen kész, most fejeztem be a teraszon, csak..tudod sokat dolgoztam vele, és örülök, hogy volt végre alkalmam megmutatni neked is.
- Nekem is? - értetlenkedek, és magamban imádkozom, hogy ne ismerje senki rajtam kívül, mert ez alatt a néhány perc alatt a szívemhez nőtt, és nem viselném el, ha más is így érezne vele kapcsolatban.
- Már kezdtem unni, hogy csak magamnak pötyögtetem a súdióban - a szemembe néz.- Senki sem hallotta még, csak ti. És féltem, hogy mit szólsz majd hozzá, de ezek szerint...tetszik?
- Niall.
- Rólad írtam. Eire, én, minden egyes szónál csak rád gondoltam, még akkor is, amikor olyan szörnyen viselkedtünk, és sajnálom. Nem tudom, mi ütött belénk, de szeretném, ha soha többé nem lennénk olyanok. Még Victoriához is hajlandó lennék visszamenni, pedig nagyon nem kedvelem azt a nőt.
A szám egy vonallá préselem, és vacilálok, hogy mit lépjek erre. Nem vártam, hogy ez most, és így fog kibukni belőle, de némiképp megnyugtat, hogy ahogy én nem, úgy Niall sem bírkózik meg könnyen ezzel a helyzettel. Viszont nem segít azon az aprócska problémámon, hogy teljesen ledermedek a közelében.
Kapkodom a levegőt, és szeretnék még legalább egy üveggel meginni ebből a vörösborból, hogy járni se tudjak, és ne kelljen gondolkodnom, de nincs rá lehetőségem, és bizonyára az lenne a legjobb megoldás, ha józanul közlöm Niallel, mit érzek most. El kell mondanom neki, nehogy félreértsen, és elszalasszam talán az egyetlen esélyem arra, hogy tudassam vele: szeretem.
- Emlékszel még, mi történt a kampuszon? - a kérdéseme csak bólogat. Egyikünk se mozdul.- Én nem sokmindent jegyeztem meg, csak egyetlen egy dolgot. És azóta is képtelen vagyok elfelejteni. A legrosszabb és a legszebb pillanataimban is itt lebeg a szemem előtt, és félek, hogy egyszer elfelejtem, ezért időről időre felidézem azt az estét. - Idétlenül hadonászok a szemem előtt. - Amikor elindultam aznap, egész úton veszekedtem Britannyvel, mert valami srác miatt indult el, engem meg nem akart a koleszban hagyni porosodni, de tudod, ha akkor nem rángat el, akkor most...teljesen elveszett lennék. Talán jónéhány kilóval könnyebb lennék, és egy csendes, ingerszegény házasságban élnék, vagy eljárnék szombatonként valami könyvklubba, ahol epekedve hallgatnám mások boldog történetét. Niall, én aznap este azt éreztem, hogy belémcsapott egy kurva villám - a számhoz kapom a kezem. Rég használtam már ilyen szavakat, és bár azt a célt szolgálja jelenleg a káromkodásom, hogy elmélyítsem a szavaim jelentését, és hogy nyomatékosítsam a mondanivalómat, mégis furcsa magamtól hallani.
- Eire..- felelmelem a kezem, ezzel beléfojtom a szót.
- Ne, Niall, engedd meg kérlek, hogy ezt elmondjam, mert különben soha többé nem leszek elég bátor ehhez. - Megköszörülöm a torkom, és egy pillnatra becsukom a szemem. Felidézem a hideget, a talpam alatt ropogó havat és a csípős szelet. A busz ablaka belülről jegesedett, és nekünk legalább tíz percet kellett ott töltenünk, ezért elkezdtem üvegből inni a vodkát, így mire odaértünk a buliba, már kettőslátásom volt és rongylábam. - Semmit sem fogtam fel az egész estéből, csak azt, hogy amikor beléptem, és megszabadultam a sálamtól és a szemüvegemtől, ami tiszta pára volt, hallottam a hangod. Ismerhettél valakit, mert túl közvetlen voltál, viszont túlságosan is józan hozzám képest. Közelebb kellett mennem hozzád, ezért elkezdtem szidni a telet, amivel kapcsolatban minden egyes szavam igaz volt, hiszen tudod nagyon jól, mennyire utálom, de akkor nem a túláradó őszinteségem miatt tettem, hanem mert részeg voltam, és nem láttalak rendesen, viszont a nevetésed...a nevetésed visszhangzott a fülemben, és szívesen lettem volna annak a fekete hajú lánynak a helyében, akit előtte ölelgettél. Utáltalak, amiért nem a magamfajtával kezdtél ki, és olyan nagyon nehezemre esett téged eltaszítani. Nem akartam, hogy meglásd rajtam a bizontalanságot, és hogy a találkozásunk pillanatában megtudd, mennyire odáig voltam érted. Ezért ittam még többet, viszont kiderült számomra, hogy mindenkinél jobban bírjuk az italt, és Niall, édes Istenem, nálam boldogabb ember nem volt az egész városban, amikor kettesben maradtunk hajnalban a teraszon, és elkezdtél hóval dobálni. Érted? Engem! Nem maradtál ott a haverjaiddal, és a lány is eltűnt. Nyertem. És a nyereményem egy sokkal jobb, kalandosabb, izgalmasabb élet, mint amilyet valaha el tudtam volna képzelni.
Mostanra elegendő erőt gyűjtöttem, és teszek egy bátortalan lépést felé. Kék szemeivel meredten bámul, és látszólag egy hangot se tudna kiadni magából. De ez nem baj, sőt. Talán így még könnyebb folytatnom most, hogy látom, mennyire megleptem.
- És ezt mind tőled kaptam, Niall. A jót, a rosszat, a legádázabb rémálmaimat okoztad, és életem legnagyobb ajándékát kaptam a szerelmeden túl, a lányunkat, Soniát, és ezért soha nem lehetek elég hálás. Köszönöm, Niall. És azt is, hogy nem utáltál meg, és nem engedted, hogy elváljak tőled, csak azért, mert belebolondultam a szülésbe meg minden szarságba. Nem számít semmit, és nem is érdekel, hogy ki küldte azt a rohadt virágot, amíg minden este hazajössz hozzám, és - itt, ezen a ponton viszont befogom a szám. Jobban mondva, kénytelen vagyok, mert Niall egy ugrással előttem terem, mindkét kezével a derekamat szorongatja, és megcsókol. Nem túl erőszakosan, de nem finomkodik. A könnyek patakokban folynak végig az arcomon, és amint felocsúdok, azonnal körbefogom a nyakát mindkét karommal. Olyan közel húzom magamhoz, amennyire csak tudom, lábujjhegyre állok, amitől belenevet a csókunkba.
- Szeretlek te kis hülye - elszakad tőlem, és csak egészen messziről hallom a szavait, mert ég a tüdőm, és homályosan látok a hirtelen megugró adrenalintól.- Őrülten szeretlek, mindig és mindörökké.
- Szavadon foglak - egy apró puszit adok csak a szája szélére, semmi többet, de tudom, hogy már elmondtam mindent, amit akartam, és tudja, mit érzek, mert rajta is végigfut az elektromosság, érzem, hogy libabőrös a karja, és ugyan úgy kapkodja a levegőt, mint én.
Egy ideig nem mozdulunk, csak én birizgálom a haját, miközben a szemébe nézek, ő meg csak rosszallóan rázza a fejét, néha vigyorogva nyom egy csókot a számra. Így telnek a percek, és mikor már majdnem belefeledkeznénk a másikba, abba, hogy mennyire hihetetlenül egyszerű lett volna már korábban is megtennünk ezeket a lépéseket, meghallom felsírni Soniát. El akarok lépni előle, kiszakadni az öleléséből, hogy azonnal elindulhassak az emeletre, nem enged.
- Csak egy pillanat - kérlel, és megcsókol, újra meg újra.
- Niall, a lányod bőg. - Nevetek, pedig nem kéne.- Meg kellene vígasztalnod.
- Tudom - továbbra sem mozdul, nem csinál semmit.
- Indulj már! - Idétlen vigyorral a képemen nyújtom ki a kezem, és mutatok a lépcső felé.- Nyomás!
- Jó - megragadja a kezem, és maga után húz.- Gyere velem.
Persze, hogy követem! Krisztusom, bolond lennék ezek után futni hagyni, egyedül felmenni és megvárni, hogy elaltassa megint a lányunkat.
Megint úgy sietünk hozzá, mint régen, összekulcsolt ujjakkal, az éjszaka közepén.
- Semmi baj, semmi baj - kiemeli a kiságyból a rugdalózó kislányt, kissé hátradőlve fekteti a melkasára.- Itt van apa, semmi baj.
A keserves csuklás ellenére sem tudom levakarni a boldogságom, és csillogó szemmel nézem Niallt. A szerelmem, a zenészem, a gyermekem apja, a férjem, a legjobb barátom.

2017. szeptember 2., szombat

43. Itt az idő

Eire

Megilletődve ácsorgok a szobában, amíg azt várom, hogy Niall visszaérjen a földszintről. Hallom, ahogy pakolászik, keresgél, és amikor leejt valamit a padlóra.
Ijesztő, mennyivel tisztább a tudatom, ha kellő távolságra kerülök tőle. Ilyenkor az egész zűrzavar, amit az agyamban és az idegeim közt előidéz, hirtelen eltűnik, mintha elvágták volna. Letisztulnak a dolgok, és pontosan emiatt idegeskedek is. Egyszerűbbek a gondjaim, de egyúttal sokkal több is lesz.
Mi lesz, ha kiderül, mégsem tőle van a virág? Ez a legégetőbb probléma, és nem tudok elmenni amellett a végtelenül ésszerű és reális következmény mellett, hogy kérdőre von, kivel találkoztam, amíg távol volt. Persze örülnék egy picit a féltékenységének, mert az azt jelentené, hogy jelent neki még valamit, ami kettőnk közt van, de jobban örülnék annak, ha a karjaiban aludnék el és a szeretete jeléül betakarna hajnalban és a hátam simogatná, minthogy frászt kapjon és csapkodni kezdjen. Szóval veszekedés helyett akár folytathatnánk is a délután történteket.
- Nem találtam, csak ezt - egy már felbontott, félig üres kakaós kekszes zacskót lóbál a kezében.
- Nekem ez is jó - mindketten a másikhoz közelítünk, és egyáltalán nem olyan nehéz elvenni tőle a nasit és elfogadni tőle a szám szélére célzott, bátortalan puszit. 
Mintha nem hagytuk volna ki az ilyen estéket az elmúlt hónapokban, mindketten a saját oldalunkon mászunk fel az ágyra. Niall a kezembe adja a papírszalvétába tekert evőszereket, és szinte azonnal kevergetni kezdjük az egyébként már közel sem forró instantlevest.
- Mi az? - az arcomhoz kapom a kezem, amint megérzem magamon a tekintetét.- Van valami a..?
- Nem, csak..mindegy - megrázza a fejét és enni kezd. Nem kérdezek vissza, ha akarja, majd elmondja mire gondol. Ha faggatom, csak ideges lesz.- Azon gondolkodtam, mi történhetett ma.
Egy pillanatra lefagyok. Sejthettem volna, hogy nem tudunk csak úgy, szó nélkül beletörődni a mostani állapotba, pedig én baromira örülnék ennek.
- Mármint. Van valami baj? Nyomaszt valami? Olyan furcsa volt az arcod lent is, mielőtt feljöttél fürdeni.- A szemébe nézve nem látok mást, csak őszinte aggodalmat.
- Niall. - Leteszem a kanalam, és felé fordulok. - Te küldtél nekem virágot?
Most rajta a sor, hogy megálljon a mozgásban és visszafojtott lélegzettel nézzen rám.
- Nem baj, ha nem, vagyis, reménykedtem, hogy senki sem akar az én magánéletemmel foglalkozni, csak kaptam egy csokrot, és se egy név, se egy monogram, semmi nem volt rajta. Harry beugrott koradélután, azt mondta ma nem sokat voltál bent, és egész délután azt mondogattam magamban, hogy tőled van, hátha attól valósággá válik. De félek, hogy valaki más küldte, ami már csak azért sem jó, mert ezek szerint a kérésem nélkül foglalkozik velem, másrészt roppant kellemetlen, hogy egy ismeretlen ajándékát tartogatom az ablakomban.
A tekintete a két szemem és a gesztikuláló karjaim közt cikáznak. Semmi jele, hogy a közeljövőben mosolyogna.
- Basszus! Nem te küldted! - elrejtem az arcom, hogy ne lássa, mennyire vörös, és én sem akarom látni, ha esetleg kétségbe esne.
- Sajnálom, nem.- Ez minden, amit mond, majd hallom, ahogy tovább kanalazza a vacsoráját.
- Én sajnálom, hogy megkérdeztem. 
Tényleg bűnösnek érzem magam, amiért látszólag tönkre tettem a randi estünk.
- Nem, örülök, hogy szóltál. Lehet, hogy csak...- mély levevőt vesz, nehezére esik kimondani.
- Zayn? - befejezem helyette a mondatot, mert szemmel láthatóan szenved,  amiért ki kell ejtenie a nevét.
- Igen, ő.
- Nem hiszem - tehetetlenségemben piszkálni lezdem a tál szélét.
- Kicsim?
- Nem tudom, ki más küldhette. Vagy is, nem számít, tudod? Nem érdekel.
- Tudom - sokkal csendesebben beszélünk. A beszélgetés ezen részét lezárja annyival, hogy felém dől, ajkait a homlokomra tapasztja és hosszú, elnyújtott csókot hagy a bőrömön. Beleborzongok, és egy szemvillanás alatt megváltozik minden. 
Megérzem a közelgő őszt, ahogy a résnyire nyitva hagyott ablakon át kúszik be a hűvös, de a felkarom, ami a legközelebb van a férjemhez, szinte lángol és minden apró sejtem ordít bennem, hogy húzódjak már közelebb végre. Ha nem lennék éhes, és nem lenne tele az ágyunk a vacsoránkkal, egész biztosan bekönyörégném magam az ölelésébe, hogy ne fázzak. 
- Na jó, most nagyon bizarr ez a csend - szólal meg és kényszeredetten elneveti magát. 
- Igen. - Közel sem hősiesen lehajtom a fejem és addig lapátolom magamba a levest, amíg az utolsó cseppig el nem fogyasztom. Tudom, hogy mondanom kéne még valamit, de nem tudok. Képtelenség bármi értelmeset mondani, pláne azok után, hogy Niall már kimondta, ami nyilvánvaló. Kínos vagy sem, ettől a virág mizériától zátonyra futott a beszélgetésünk.


Niall

Fél szemmel a kocsim jobb első kerekét figyelem, amíg Eire gondosan összehajtogatja a papírdobozokat és a szelektívbe dobja. Késő van már, ahhoz mindenképp, hogy megpróbáljam megmagyarázni magamnak, miért találtam ki, hogy hozzuk le a kocsifeljáró mellé a szemetet. De így talán lesz alkalmunk újra értelmes beszélgetést folytatni.
- Ennyi. - Látványosan felsóhajt, kezeit a pulóvere zsebébe dugja.
A kezemben lóbált zsákot is a többi közé dobom, és azt mondogatom magamban, ez mennyire normális. Teljesen álagos, hogy ezt csináják az emberek. És tökre rendbe van, hogy egy majdnem romantikus vacsora után lerángatom a feleségem az emeletről, hogy kidobjuk a szemetet.
- Bemegyek, megnézem Soniat - tétován áll, és vár a válaszomra. Csak biccentek, hagyom, hogy egyedül menjen, és amíg ő a lépcsőn felfelé megy, és átsétálok a kertbe, és kényelembe helyezem magam a fűben. 
Ha dohányoznék, most biztosan elszívnék vagy fél dobozzal, de még a gondolatától is rosszul vagyok, így csak tépkedem a tökéletesen zöld gyepet. Szálankét szedem őket, hogy aztán néhány centire dobáljam. Zavar, hogy nem tudok semmit sem az ellen, hogy beálljon a kínos csend kettőnk között, ezért választottam a néhány perc magányt. Azzal viszont nem számoltam, hogy befészkeli magát egy nagyon alattomos és gonosz gondolat a fejembe.
Ugyanis sem én, sem a fiúk nem küldtek már évek óta virágot romatikus céllal. Ki az, aki még mindig ilyet csinál? Elcsépelt és nyálas. Túlságosan is az, és biztos vagyok benne, hogy Eire az első pillanatban elolvadt tőle. Tulajdonképpen nem is az a baj, hogy valaki megtette, hanem hogy nem én voltam az a valaki, és ezzel újabb esélyt szalasztottam el. És hiába sorakoztatom fel az összes lehetőséget, nem jövök rá, ki előzhetett meg. Eszembe jut Erin, de kétlem, hogy ez lehetséges lenne, mert mégiscsak egy másik országban él, és szerintem nem tudja Eire semelyik címét vagy elérhetőségét.Meredith pedig aztán végleg kizárt. A nagybátyja? De eddig sem kapott tőlük hasonló meglepetéseket.
Kirantom a zsebemből a telefonom, és tárcsázni kezdem Britanny számát.
- Vedd fel, kérlek... - szinte fohásgkodom, és néhány csörgés után meg is hallom nyűgösen köszönni.
- Mi van? - nevetnem kell, mert sosem.vette fel ennél kedvesebben a telefont nekem.
- Küldtél virágot valaha is?
- Mi van? - ismétli kicsit élénkebben. - Biztos, hogy engem akartál ezzel felhívni? Niall, este fél tizenegy van.
- Tudom, és igen. Akkor kitől kaphat Eire virágot?
- Ha így kérdezed, akkor gondolom nem tőled - ismét nyugodtabbá válik, bár kevésbé hallatszik álmosnak.
- Bingo! De most komolyan, Brit. Segíts, kérlek!
- Harry, Liam, Louis, Zayn, Mark, valami üzleti partner, a fél világ, bárki.- Egy név megüti a fülem.
- Mark? Ki az a Mark? 
- Baszki - a telefont távolabb tartja, de hallom a szitkolózást.
- Britanny! Várjunk csak. - Újra normálisan hallom a lélegzetét. - Mark, az a fickó az újságból?
- Jó éjt Niall- ha lennének még vezetékes telefonok, a feleségem barátnője most lendületből csapta volna le.
Igazából ezzel meg is kaptam választ a kérdésemre, mégsem nyugodtam meg. Sőt.
Nem tudom, mások mit látnak belőlünk, voltunk már újdonsültek, újraboldogok, exkluzívak, bátrak, elváltak, de egyiket sem tudtam magunkra aggatni úgy igazán. Ahogy a rosszat, úgy a jót sem. Mi, Eire és én már a kapcsolatunk elején többek voltunk annál, amit láttak, mert senki, még a legjobb barátaim sem tudták, mi történik velem, amikor nincs velem. Zavartan beszéltem, elkalandoztam, és hiányérzetem volt. Most pedig, hogy felkaptak valami ostoba híresztelést, miszerint elválunk, egyenesen nevetségessé vált számomra ez az egész. Nem mintha pár hete még nem ettől rettegtem volna, de valamiért végig azzal nyugtattam és vígasgtaltam magam, hogy nem lenne képes rá egyikünk sem, mert nem tudunk élni a másik nélkül. Még ha vitázunk is.
- Niall? - a terasz felől meghallom a hangját, és rögtön felpattanok a nyirkos fűről.- Itt vagy? Nem tudtam, hová tűntél. - Karjában a hüppögő lányommal közeledik felém, és egy szó vagy fintor nélkül elkezdi ledörzsölni az apró fűszálakat a lábamról.- Mit csináltál?
- Csak telefonáltam, és tépkedtem a füvet. - elhessegetem a kezét, elvégre felnőtt vagyok, és nem akarom, hogy Sonia ringatása közben még a koszos nadrágommal is foglalkoznia kelljen.
- Viszont van egy kis baj - nem tudom eldönteni, mekkora ez a "kis baj", mert nem látom a sötétben az arcát.
- Mi? Micsoda?
- Sonianak hőemelkedése van, de már mindketten ittunk, és..- nem tűnik annyira kétségbeesettnek, mint amennyire szokott, de ezt is betudom a csillagos égnek.
- Baszki. - Csak úgy kibukik belőlem, de azonnal a számra is csapok.
- Jó, igazából nem vészes, lehet feleslegesen vinnénk orvoshoz, pláne most, de ha nem megy le magától, akkor hosszú éjszakánk lesz.
- Nem baj. - Megsimogatom Sonia puha haját, és nevetve konstatálom, hogy a fejét rángatva tiltakozik.- Ó, elnézést hölgyem, hogy megzavartam.
Elkapom a pillanatot, amikor Eire elneveti magát, megjelennek a gödrök az arcán és a ráncok a szeme alatt.
Annyira szép ilyenkor. Akkor is gyönyörűnek látom, amikor morcos, vagy ideges, de ilyenkor csupa báj. Olyan, mint amikor beleszerettem.
- Rég láttalak ilyennek - egyik ujjammal belefúrok az arcába, de ő is, ahogy a lányom ellenkezik az érintésem ellen.- Mi van veletek!? Nők.
- Tudod..arra gondoltam - kezd bele még mindig mosolyogva- Hogy játszhatnál neki valamit. Hátha attól megnyugszik.
- Itt kint? - bármikor képes lennék dalra fakadni a lányom kedvéért, akár a Trafalgar mértani közepén is, nemhogy a saját kertemben.
- Nem muszáj - intenzívebben kezdi ringatni Soniat, aki láthatóan egyre nyűgösebb, de nem tud elaludni, amíg nem hat a gyógyszere.
- Várjatok meg a teraszon, mindjárt jövök.
Itt az idő. Ha már nem nekem jutott eszembe az a rohadt virág, hát adok valamit, amivel mindkét szerelmemnek adhatok valamit, amit soha senki mástól nem kaphatnak meg.
Kettesével veszem a lépcsőfokokat, remegve nyúlok a gitárom után. Pontosan azt veszem el, aminek segítségével megírtam a  dalt.

2017. augusztus 26., szombat

42. Lehetnénk ilyenek is

Niall

Órákon át ki sem mozdulunk ebből a kényelmes helyzetből, amiben mindketten csak arra figyelünk, Sonia hogyan mozog, és nevetünk azon, ahogy bohóckodik. A kezem elidőzik néha Eire karján és derekán, ő pedig nem húzódik el, csak csendesen beleolvad az ölelésbe, amikor épp úgy tarja kedve. Így tudnék maradni az idők végzetéig, a feleségem és a lányom közt, csak úgy elnyúlva. Sokáig nem gondolok semmire és senkire, ami és aki nincs itt, és ez kényelmesebb, mint bármelyik színpad vagy stúdió.
Eszembe jut a dal, amit még azóta sem fejeztem be, hogy milyen dühösen álltam neki, és mennyit sírtam, amikor feladtam a komponálását. Felötlik bennem, vajon mit szólna hozzá, ha megmutatnám neki, ha helyette a gitáromat venném ölbe a hálószobában, és csak egyszerűen pengetni kezdeném a dallamot, amit már oly' sokszor átvariáltam, teletűzdeltem félhangokkal, amitől minden alkalommal libabőrös leszek.
- Nézd, nézd - boldogan rángatja meg a kezem, és az ujjai nyomán szinte lángolni kezd a bőröm.- Figyelj!
Felkapom a fejem, és döbbenten nézem, ahogy a lányom megkapaszkodik a vaskos dohányzóasztal lábába és tanclépéseket imitálva tolja fel magát két lábra. Kicsit fordítottan, ügyetlenül, de végig vigyorog, és amikor sikerül kis terpeszben megállnia, egy helyben totyogni kezd és tapsikolni.
Meg sem tudok szólalni hirtelen, a szavak beragadnak a tüdőmbe. Mérhetetlen büszkeség árasztja el a mellkasom, szétfeszíti a bordáimat. Ez az én lányom! Aki még mindig olyan picike, ártatlan és aki jó úton halad élete első lépései felé.
Mindketten felpattanunk, de én érek előbb Sonia mellé. Benyúlok a két karja alá, és felkapom az ölembe, hogy addig puszilgathassam az arcát és a pocakját, amíg el nem fogy a levegőm vagy el nem kezd csuklani a nevetéstől.
- Olyan nagy már - újabb meglepetés ér, amikor Eire nekidől a hátamnak, és megérzem a bőrömön, ahogy nekemfeszül az inge, mikor beszívja a levegőt. A karjai hanyagul ölelik át a derekam, hogy megfoghassa Sonia talpát.
- Igen - hirtelen csak ennyit tudok kibökni, de szinte rögtön eszembe jut a kérdés: - Mi legyen a szülinapján?
- Nem tudom, de már én is gondolkodtam. - Elcsendesedik. 
- Az első szülinapja - kicsit meg is hatódom, ahogy kimondom ezeket a szavakat.
Egy éve ilyenkor már tűkön ülve vártam a nagy pillanatot, amikor megcsörren a telefonom, vagy Eire megszorítja a karom álmomban, és azt hittem felkészültem mindenre. Reggelente percekig csak néztem a feleségem hatalmas pocakját, hogy mennyire nem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Emlékszem, milyen cuki volt, amikor felcsúszott a pólója vagy felhajtotta a nyár kellős közepén és kivillant a köldöke. Hihetetlen volt, hogy a túlsó felén egy aprócska élet van, saját szívritmussal. 
Minden nap másképp képzeltem el Soniat, pláne akkor, amikor még nem tudtuk, kisfiú vagy kislány lesz. Több oldalnyi nevet írtam össze, az őrületbe kergetve ezzel mindenkit magam körül. Louist nagyjából tízpercenként zaklattam, amikor nem volt a közelemben, mert mások már szóba sem akartak velem állni, ha ezekről dumáltam, Harry sokat volt távol, de igyekezett a rendelkezésemre állni, ahogy Liam is, amikor pánikba estem. Amikor pedig eljött az a bizonyos pillanat, meg sem tudtam szólalni, ha mégis, kétségbeesetten kiabáltam. Eire már rég bent volt, egy hete nyomta az ágyat, a nap huszonnégy órájában mellette volt valaki, és folyamatosan orvosok és ápolónők fontoskodtak, kérdezgették, hogy érzi magát. Ő addigra hozzászokott, hogy csak akkor nem faggatják, mikor alszik, engem viszont rettenetesen zavart, hogy nem lehetek olan közel a feleségemhez, amenyire csak lehet, nem foghatom állandóan a kezét, és egymást követik az ostoba kérdések. Elüvöltöttem magam a folyosó kellős közepén, hogy még az épület legtávolabbi pontján is mindenki kritálytisztán hallhassa, Niall Horan egyáltalán nincs jól, és két személyes rekordot is tartok, sírásban valamint öklendezésben. Percenként elkapott az ájulás, Liam és Louis pedig amint megroggyant a lábam, elkaptak, felpofoztak, vizet öntöttek a nyakamba, és kitartottak mellettem.
- Mi baj? - összerezzenek a hangjától. Megfogja a könyököm, amitől azonnal végigszalad az idegpályámon a finom elektromosság. A bőröm zsibbadni kezd. 
Ismerem ezt az érzést, még abból az időből, amikor Eire szemében én voltam a tökéletes férfi és olyan szörnyen szerelmes volt belém, hogy akárhányszor rámnézett, a pupillái kitágultak és a hatalmas fekete körökben tisztán láttam magam. Remélem ezt ő is észrevette, akárhányszor a szemembe nézett, mert szonte biztos vagyok abban , hogy én legalább ennyire csillogó tekintettel néztem rá. A szivem csordultig tele lett boldogsággal és sellőporral, hangozzék ez bármilyen furán.
Igazából most kellene elérkeznie a pillanatnak, ami tönkre teszi ezt az idillt. Túl rég óta érzem magam kellemesen a közelében, szóval most vagy megszólal a mobilom, vagy Eire kisétál a nappaliból egy megveszekedett szó nélkül.
- Elgondolkodtam- válaszolom gyorsan, mielőtt kínossá válna a csend.
Valóban ellep tőlem, amitől hirtelen fázni kezdek. Már nem melegíti a hátam az ő felsőteste, nem csiklandoznak a mandzsettái, nem érzem, ahogy levegőt vesz. Rohadtul kényelmetlené válik az ácsorgás, és ha egy fokkal bátrabb lennék, letenném Soniát a szőnyegre, hogy a feleségem visszahúzhassam a helyére és hosszan, szorosan maghoz ölelném. De ezt még nem lehet. Ehelyett a lányom nyakába fúrom az arcom, szaggatottan fújom ki a levegőt, Sonia pedig erre az ütemre kezd kuncogni.
Tizenegy csodálatos, küzdelmekkel teli hónapja ez a hang a legédesebb nekem, és pontosan azt érzem ezzel az apró emberrel kapcsolatban, mint az anyjával. Határtalan szeretetet, ami olyan erős, hogy még a hónapokon át tartó veszekedés után is megtalálta az útját, kiverekedte magát a mocsokból, és képes vagyok, ha ez egyáltalán lehetséges, még jobban szeretni a lányom attól, hogy végigjárta velünk eddig ezt az utat, és mindig megajándékozott a mosolyával, még akkor is, amikor Eiret napokig nem láttam csak sírni és vagdalkozni.
- Komolyan, Niall, minden rendben? - felkapom a fejem. A feleségem hangja olyan lágy, barátságos és érdeklődő, hogy hirtelen el sem hiszem, hogy valóban vele vagyok egy helyiségben. De senki más nincs itt, aki beszélni tudna, így elfogadom, hogy ő beszél így hozzám.
- Igen, mondom, csak elgondolkodtam - gyenge félmosolyra húzom a szám, és megfogom Sonia felém kapó kezecskéjét.- Eszembe jutott, mennyi kínos dolgot műveltem a kórházban tavaly.
- Értem. Azt hittem van valami baj - kissé csalódottnak látszik. Félrebillentem a fejem, és a kérdés úgy bukik belőlem ki, hogy időm sincs átgondolni.
- Hé, ne legyél elkenődve. Eire, mi az? - szabad karommal felé nyúlok, az ujjbegyeimmel végigsimítok az arcán.
- Nem vagyok. - Megköszörüli a torkát, és a büszke tartását elhajítja magától. Megereszkedett vállal támaszkodik a kanapé hátának, lábait bokánál keresztezve. - Rendelünk vacsorát? Nincs kedvem most a konyhában piszmogni - arcát félig a tenyerébe temetve néz rám. Gyűrűje mögül villantja rám egy tizedmásodpercre a tekintetét, és még elkapom, ahogy átszalad rajta a csalódás.
De miért? Mit tettem? Vagy mit nem? 
Megőrít ezzel, kétségbeesetten kutatom a választ némán, továbbra is az arcát fürkészve.
- Persze. Mármint, nekem megfelel. - Kis habozás után mozdulok csak meg. Teszek felé egy lépést, Sonia mocorgásától elég bénán mozgok, de sikerül megdörzsölnöm a felkarját. - Mit kérsz? Ha gondolod megrendelem, addig öltözz át valami kényelmesebbe.
- Mindegy, amit szeretnél - remélem ez csak a hirtelen, mindent elsöprő fáradtság. Mély levegőt vesz, ellöki magát a háttámlától és esküdni mernék, hogy a kezem után nyúl.- Köszönöm.
Látom fellépdelni a lépcsőn, lomhán kapkodja lábait fokról fokra, a jókedvét maga után rángatja, ami lemaradt valahol mögötte.
Sosem szerettem így látni, mert amikor megismertem, életvidám, boldog és kicsit őrült volt. A mosolya folyton ott bujkált a szája szélén. Nem volt számára olyan, hogy kínos, inkább kivágta magát a kellemetlen helyzetekből szarkazmussal vagy valami szóviccel. Sosem volt ennyire lehangolt, még akkor sem, amikor hozzám költözött. Mostanra viszont sikerült őt tönkre tennem, ami miatt utálom is magam rendesen. Minden bizonnyal benne van a kezem a dologban, és bárcsak tudnék ezen változtatni! Ha lenne erre képlet, megtennék bármit, csak hogy visszakapjam azt a nőt, aki képes volt az első pillantásával levenni engem a lábamról, és még akkor el is rabolta a szívem. Elég volt egy hangos kacaj, egy spicces botlás, a felemelt hangja, néhány nyomdafestéket nem tűrő szó, és már zsebre is vágott. Csak álltam, meg sem tudtam szólalni, és ha valaki beszélt hozzám, bólogattam. Minden kérdésre igenlően hümmögtem, még akkor is, ha ez nem volt válasz. Mert csak őt láttam, minden és mindenki más megszűnt létezni, és igazság szerint ez még mindig így van. 
Mikor néhány hete hazajött, és mi Harryvel itthon babáztunk egész nap, akkor is, ugyan így ment fel a lépcsőn, én pedig semmi mást nem láttam, csak a feleségemet. Ilyenkor néha a lányomról is megfeledkezem, mint most is, éa csak a hangja ránt vissza a valóságba.
- Bocsánat, Hercegnőm - nevetve fújok bele a köldökébe, majd leteszem a szőnyegre a játékai közé, amíg kikeresem a legközelebbi pizzázó telefonszámát, és rendelek valami egyszerű vacsorát.


Eire

Bezárom magam után a fürdőszoba ajtaját, a levetett ruháimat gondosan begyűröm a többi szennyes közé, hogy aztán egy köntösbe bújva várjam meg, míg megtelik a kád forró vízzel.
Most először bánom, hogy itt van Sonia, vagy hogy nem idős annyira, hogy átküldjem valamelyik barátnőjéhez, mert szívesen írnék egy SMS-t Niallnak. Szeretném, ha itt lenne, ülne mellettem a kád szélén, és szakértő szemmel válogatna a különböző habfürdők közt, vagy a hajamat birizgálná, míg én a mellkasának dőlök és csak pihenhetnénk az illatos kavalkádban.
De ennek nem most jött el az ideje, sőt, ez jelenleg az utolsó, amit megtehetnék. Be kell érnem a parányi bátorságommal, amivel megcsókoltam, a tettetett nyugalmammal, amivel hozzábújtam, és a mérhetetlen önkontrollommal, amiért nem kaptam hisztériás rohamot, amiért mindezt meg tudtam csinálni az aggodalom legapróbb jele nélkül. Magam előtt nem titkolhatom, azt vártam, hogy megkérdezze, tetszett-e a virág, de többek közt ez sem történt meg. Vajon miért? Elfelejtette volna? Már csak nem.
Nem akarom, hogy kiderüljön, valaki más lepett meg, akkor sem, ha az történetesen Zayn vagy Liam. Nem. Ha nem a férjemtől van, akkor nem ér semmit, még úgy sem, hogy gyönyörű, színes, vidám, és imádom. Azt meg végképp képtelen lennék feldolgozni, ha Mark küldte volna, vagy valaki az irodából. Ettől szinte biztos kiborulnék, sőt, valószínűleg jelenetet is rendeznék, méghozzá a földszinti folyosók egyikén, ahonnan mindenfelé jól terjed a hang, hogy mindenki meghallja, nincs szükségem szánalomra meg sajnálatra, csak a férjemre.
A vérnyomásom feljebb szökik, kapkodva veszem a levegőt a saját magamnak kifejtett gondolatmenetem végett. Kibújok a köntösből, nyakig merülök a vízben, és megpróbálok minden erőmmel a relaxálásra összpontosítani. Sűrű, párás a levegő, szinte harapni lehet, de nem bánom. Kihasználom, és nehéz, mély levegőket veszek, sorra egymás után. Addig ismételem, amíg úgy nem érzem, hogy képes lennék megállni stabilan a két lábamon, közben a szemeim automatikusan lecsukódnak.
Nem alszom, csak elmerülök az emlékeimben, sőt, a jó emlékeimben. Tudatosan választok ki egyet, egy konkrétat.
Huszonegy évesen már tudtam, hogy nekem nem kell más, csak Niall. Még akkor is, ha borzalmasan viselkedik, akaratos és nyafka. Úgy kellett, ahogy van, a makacsságával meg a hülye allűrökkel együtt. Az otthon töltött hetek egyikén fáradtan estem be a régi otthonom ajtaján, lerúgtam a cipőmet, és közben rángattam a farmer kabátomat, hátha attól hamarabb megszabadulok tőlük. Két hete nem hallottam akkor felőle. Azt hittem, csak én érzek iránta így, és meg sem lepődtem volna, ha feltűnik valahol egy gyönyörű, hosszú szőke hajú modell lánnyal. 
Mérges, és bosszús vagyok, teljesen hülyének érzem magam, amiért egy megveszekedett percre is azt gondoltam, megérdemlek valakit, aki olyan, mint  Niall, mert bár idióta és gyerekes, mégis a valaha élt legkedvesebb ember, és bármennyire is próbál keménynek látszani, a nyakamat tenném rá, hogy a légynek sem tudna ártani. Direkt nem.
Anya a nappaliban olvasgatott, unottan lapozgatott a helyi újság rovatai közt cikázva, és félvállról, rám sem pillatva közölte, kaptam valamit. Kedvetlenül zárkóztam a szobámba, és csak percekkel később tűnt fel az asztalomon heverő virág. Három szál pink színű rózsa, egy kis cetlivel, amiben a bocsánatomért esedezik, de épp nagybácsi lett, és teljesen megfeledkezett a külvilágról.
Akkor kaptam tőle először ajándékot. Ez néhány héttel Szilveszter után volt, egy szokatlanul meleg tavaszi napon. Alig másfél héttel az előtt, hogy összepakoltam volna a holmim és beszálltam volna a hatalmas, fekete autójába.
Szeretek ezekre az időkre emlékezni. Amikor még minden együtt töltött napunk egy randevú volt, esténként összebújva ettük az instantlevest kis, zöld tálakból, és addig filmeztünk, amíg el nem aludtunk, vagy csak elindultunk céltalanul a városba szórakozni. Ezek sokkal különlegesebb esték voltak, mint mikor a vörös szőnyegen vonult végig, kiegyenesített háttal, és mikor túlesett az összes sznob, reklámoktól hemzsegő plakát előtti fotózáson, természetes mosollyal repült felém, lazán átfogta a derekam. Ugyan úgy nézett rám, mintha a kanapén fetrengenénk, de mégsem volt az igazi.
De nem kérhetem, hogy adjon fel mindent végleg, pláne nem miattam. El kellene fogadnom most már végleg, hogy ha ki is békülünk teljes mértékben és végleg, akkor sem sajátíthatom ki. Csak ahhoz van jogom, hogy életünk végéig mellette maradjak, és biztosítsam afelől, hogy támogatom. Még akkor is, ha egy igazi sárkány vagyok, egy elviselhetetlen, ketyegő bomba.
Kipattannak a szemeim, fázik a vállam, és fogalmam sincs, mennyi idő telt el. Leengedem a fürdővizem, gyorsan lezuhanyzom forró vízzel, hogy ne fázzak, magam köré csavarom a törölközőm, és kirongyolok a hálószobába. Niall ott ül, az ágyon két tálca, rajta egy-egy zöld tálka, távolabb két dobozos paradicsomos penne, egy üveg bor  és a bekapcsolt babafigyelő.
- Gondoltam itt kényelmesebb, ha esetleg fáradt lennél - kibuggyan egy könnycsepp a bal szemem alsó sarkában. Megszólalni sem tudok, csak bátortalanul lépek egyet felé, a kezemet kinyújtott tenyerébe illesztem.
Elmosolyodok, és végig egymás szemébe nézünk, miközben feláll. Csak akkor hunyom le újra a szemem, amikor homlokon csókol.
- Leszaladok szalvétáért. Öltözz fel, mielőtt megfázol - rutinszerűen megölel, ajkait egy másodpercre az enyémre tapasztja. Menne, el akar rohanni, mintha ez valami elcseszett bűn lenne.
Gondolatban összecsomagolom minden félelmem és aggodalmam, tenyerem az arcára vezetem. Épp csak hozzáérek az ujjbegyeimmel, de már érzem, hogy megremeg a lába. Veszek egy mély levegőt, meg némi merészséget és rendesen megcsókolom őt. Pont úgy, ahogy megérdemelné minden egyes nap, mindig, amikor ennyire kedves, figyelmes. Mindig, amikor valóban úgy viselkedik, mintha a férjem lenne, és igyekezne kimutatni az irántam érzett szerelmének darabkáit.
- Niall - szólítom meg, miközben még mindig csukva van a szeme. Végigrajzolom a szemöldöke vonalát. - Lehetne ilyen minden nap.
- Igen. - Elmosolyodik. - Lehetnénk ilyenek is, de nem szeretjük, ha valami túl egyszerű.
- Igaz. - Megvonom a vállam. - Hozol fel csokit?
Válaszul csak hümmög, és könnyed léptekkel szökdécsel ki, én meg csak vigyorgok, törölközőbe csavarva, és teljesen izgatottá válok, hogy most tulajdonképpen randizni fogok a férjemmel, méghozzá melegítő nadrágban és topban.

2017. augusztus 18., péntek

41. Ajándék

Eire

Másnap a lányom nélkül indulok el, korábban, mint kéne. Kerülő úton kocsikázok el a munkahelyemre, de túl sok időm van, ami csupán arra jó, hogy elmerüljek a gondolataimban. Talán túl mélyen.
Minden egyes perc, amit Sonia nélkül töltök szinte teljesen üres, egy átlátszó maszlag. Ma nincs kedvem bájosan mosolyogni másokra a folyosón, és egy jó szavam sincs senkihez, amit egyedül én értek. A kávé keserű, a szék kényelmetlen, zavar a rendetlenség körülöttem és idegesítenek az asztalomon felhalmozott irattartók. Sikítani tudnék, olyan sok dolgom lenne, ehelyett inkább csak ülök, bámulom a falat, és ha elzsibbad a kezem, a másikra hajtom a fejem, és nézem tovább a semmit.
- Mrs Horan? – az ajtó felé kapom a fejem, és meglepve pislogok az idegenre.
- Én vagyok, miben segíthetek? – nem tudom hová tenni a felbukkanását, és úgy teszek, mintha nagyon belemerültem volna a munkámba, pedig ma még egyszer sem vettem fel a telefont.
- Egy küldeményt hoztam - bátortalanul beljebb lép, és szinte látom magam előtt, ahogy a nyitott irodákban dolgozók felhívták a figyelmét a hirtelen hangulatváltozásaimra.
- Hol kell aláírni? - felpattanok a helyemről, és teszek felé néhány lépést, zsebemből előrántva a tollam, amit mindig magamnál tartok.
- Csak itt - rábök az egyik szaggatott vonalra, ami mellett halványan a teljes nevem olvasható. MRS.  Eire Reed-Horan. A látványától libabőrös lesz a karom, de leplezem az idegességem.
Gyorsan aláfirkantom, nem is törődöm azzal, hogyan sikerül a szignó, csak megállapítom magamban, hogy ideje lenne leszoknom arról, hogy minden ilyen félhivatalos, már-már felesleges aláírásnál a Horan rövidítést használjam.
- Köszönöm - átnyújt egy újszülött nagyságú, papírba tekert csomagot, és egy biccentést követően már fel is szívódik. Mire elköszönhetnék tőle, már csak a hátát látom, ezért nem is mondok semmit, motyogás helyett viszaülök a székembe, és az ölembe ejtett pakkot óvatosan bontogatni kezdem. Hamar egyértelművé válik, mit rejt a csomagolópapír, mégis, amikor teljes pompájában magam előtt tartom az óriási virágcsokrot, döbbent meghatottsággal tartom a kezemben.
A kusza levelek és gondosan betekert szálak közt szövevényes úton találom csak meg a kártyát, de megvan és ez a lényeg. Gőzöm sincs, ki küldhette, de az a valaki nagyon jól tudja, mikor van szükségem egy kis lelki támaszra, vagy egy löketre, hogy ne adjam fel itt és most.
"Mosolyogj!" csupán ennyi áll a kis papíron, nekem mégis hihetetlenül jól esik, mindamellett, hogy továbbra sem tudom, ki áll emögött. A betűk nyomtatottak, aláírás nincs, de még egy betű vagy monogram sem. Sajnálom, hiszen szívesen megköszönném, akárki is küldte, mert talán nem tudja, hogy ez az az apróság - már ha eltekintünk a csokor nagyságától - , ez a gesztus az, ami megmenti a napomat, és a színes virágokban gyönyörködve nagyobb kedvvel esek neki a szerződések átolvasásának, pecsételésének és tovább küldésének.
- Kippkopp - a legutóbbi találkozásunk óta már fel sem tűnik, hogy ha Harry beugrik pár percre, csak hogy a saját szemével láthassa: nem vágtam fel az ereimet, és nem vertem szét a berendezést magam körül.
- Szia - mosolyogva köszöntöm, ő ma az első, aki ilyenben részesül tőlem. Amint belép, hirtelen leesik minden, és belé fojtom a szót. - Köszönöm, nagyon szép!
- Szívesen, de mit? - szélesen vigyorog, azt hiszi, nem tudom, mit eszelt ki a hátam mögött.
- Hát a virágot, Harry! Csodaszépek, és tényleg feldobták a napom, már amennyire ez lehetséges, amikor legszívesebben kiugranék az ablakon - minden erőmmel azon vagyok, hogy humorosan fogjam fel a helyzetem, de hamar be kell látnom, hogy ez nem megy nekem.
- Örülök, ha tetszik, de tényleg nem én küldtem - piszkálgatja egy ideig a díszfű levelét, majd egy papírhalmazt félrecsúsztatva felül az asztalomra.
- Hé! - szólok rá, mintha bármit is jelentene ez számára. Harry nem Sonia, őt nem rettenti meg 'anyu haragos szitokszava'.
- Elférek, nyugi - teli vigyorral néz rám, és minden, amit tehetek, az a szemforgatás, és hogy beletörődöm a sorsomba. 
- Jó, és ha tényleg nem te küldted, akkor ki? - tudálékosan előre hajolok, ujjaimat összekulcsolom és megtámasztom vele az állam. - Louis? Liam? 
- Nem hiszem, egész nap együtt lógtunk, bent voltunk a stúdióban. Viszon Niall csak pár órát volt bent, lehet hogy ő volt.
Hangosan felnevetek, és hamarosan a könnyeim is kiszöknek az összeszorított szemhéjam alól.
- Tegyük félre a viccet, tudod, hogy Niall sosem küldene ilyet! - nevetve a saját nyomoromon, a széthullott házasságomon, az érdektelen, folyton morgós férjemen és a feltételezésen, hogy most végre tényleg megtört a jég, összegörnyedve próbálom rendezni a vonásaim.
- Nos, ha nem ő volt, akkor végképp nem tudom. De szépek, tényleg - birizgálja tovább az egyik virág szirmait, később pedig jajveszékelve próbálja a sárga virágport leszedni magáról. - Hé, csak nem akadt egy hódolód?
- Ugyan! Mégis ki? Nincs itt senki, aki... - de van. Fel se pillantok inkább, mert nem akarom, hogy Harry tudomást szerezzen Markról, aki minden bizonnyal most is lopva átpillant az irodám irányába, hátha találkozik a tekintetünk, és észrevétlenül inthessen nekem.
- Aki? Eire, hidd el, többen vannak ebben az épületben, mint gondolnád. De azért remélem maradsz az én Niall barátom mellett - utálom, amikor ezt csinálja.
- Ne akard feleselgesen megpiszkálni a lelkiismeret furdalásom, kérlek - a virágokat egy félreeső helyre, az ablakpárkányba teszem, ahol nincs annyira szem előtt. Persze még mindig látványos, mert ez az egyetlen, ami színt visz az iroda szürkeségébe.
- Nem felesleges, ha sikerült megpiszkálnom - szemöldökét magasra nyújtva kutatja a pillantásom, én azonban gondosan ügyelek arra, hogy ne találkozzon az övével.
- Harry, nem vagyunk már tízévesek, el fogjuk tudni dönteni, hogy mi legyen ez után - felegyenesedek, csípőre tett kézzel nézek rá, miközben beszélek, de ahelyett, hogy észrevenné és felfogná a dolgokat, csak gúnyosan elmosolyodik.
- Nagyon cuki, hogy folyton úgy beszéltek velem, mint egy gyerekkel, de engem nem te szültél, Eire, és látom, amit látok - vidáman, szinte szökdécselve áll elém, két kezével közre fogja az arcom, és nyálas, hangosan cuppanó puszit hagy az arcom két oldalán - Este hívlak, addig vigyázz magadra.
- Rendben, te is - megölelem, és mielőtt még elérzékenyülnék attól, milyen jó barát annak ellenére, hogy Niall szinte biztosan egy kiállhatatlan házisárkánynak titulál mások előtt, mellettem áll, és mint most is, csak úgy beugrik hozzám húsz percre szabadidejében.
Szinte azonnal visszaesek abba az állapotba, amiből valamelyest kirángatott a csokor és Harry, és igyekszem kerülni mindenki pillantását, akárhányszor csak kilépek a folyosóra. 
Basszus!
Annyira egyszerű lenne a dolog, ha Sonia már beszélne, elmondhatná, hogy elmentek-e Niallel napközben egy virágüzletbe, vagy telefonált-e ezzel kapcsolatban az apja. Egy szempillantás alatt fény derülhetne az igazságra, de így csak a feltételezések és találgatások maradnak, hogy a folyton vigyorgó Mark, vagy a szeszélyes férjem küldte a virágokat. A tegnap történtek után nem hiszem, hogy Niall csak úgy válaszolna az üzenetemre, vagy egyáltalán szóba állna velem, így kénytelen leszek először markot kikérdeznem, hátha tud valamit mondani nekem a virággal kapcsolatban.
De ez közel sem olyan egyszerű, ha hónapok óta ő az egyik legkedvesebb, legelőzékenyebb, legkommunikatívabb, figyelmes, udvarias férfi, akinek nem tudom elfelejeteni, mennyire puha a keze, és milyen lágy a tekintete, amikor mosolyog.
Le kell állnom ezzel. Izzad a tenyerem, és bűnösnek érzem magam, mintha bármi rosszat tettem volna, pedig nem, és ezt végre el kéne hinnem. Ha mégis kiderülne, hogy nem a férjem küldte a virágokat, hát akkor ennyi! Komolyan le kell állítanom a gondolataimat, hiszen nem tettem semmi rosszat, nem provokáltam ki ezt a rohadt csokrot, és még úgí is, hogy borzasztóan mérges voltam Niallre, gondoltam rá. Nem mondhatja, hogy nem, hisz elküldtem neki a videót, és megírtam neki, hogy...na jó, azt nem írtam, hogy szeretem, de biztos vagyok benne, hogy amint elolvasta azt a pár sort, tudta, hogy oda akartam írni, csak kitröltem. Sok lett volna. De gondoltam rá, és tudja. 
Felpattanok a székből, kicsörtetek a folyosóra, egyenesen a mosdó felé rohanok, és magam mögött becsapom a fülke ajtaját. Figyelmen kívül hagyom a kíváncsi tekinteteket, felkuporodok a deszkára és felhúzoma lábam, hogy ne is lássanak. Régi gimis trükk, de még mindig a kedvencem. Előkapom a telefonom, amit kezdek megszokni, és elkezdek céltalanul pötyögtetni. Eleinte összerezzenek az apró neszekre, beszélgetés foszlányokra, nem sokkal a bezárkózásom után azonban elpárolog a stressz, és meredten bámulom a képernyőt, és elkezdek kutatni, mi is történt valójában, és mit kért rajtam számon Niall, és csupán néhány percembe kerül, hogy elém táruljon minden félelmem, amitől eddig rettegtem és amitől igyekeztem megóvni a családomat. 
Több oldalnyi kép ugrik fel, köztük nem egy olyan, amin Markkal beszélgetünk a parkolóban. Az egyiken, ami egy cikkhez tartozik, éppen elnézek a fotós felé, miközben mark lehajol. Emlékszem, hogy Sonia cumisüvege volt az, és pontosan tudom, miért fordítottam el a fejem. Nem akartam megbámulni őt, egyszerűen csak el akartam kerülni a kíns szituációkat, ám így már feleslegessé vált, elkezdődtek a találgatások, és folyton felbukkan a kérdés, - "Hol van ilyenkor Niall?" Megmondom én nekik: Los Angelesben, vagy úton Londonban, "munka" címszó alatt nyaral, fotózkodik néhány lánnyal, utazgat.
Kilpek mindenből, és elkezem tárcsázni a férjem számát.
Kicsöng.
Türelmetlenül dobolok a térdemen, a lábam törökülésbe húztam, és feszülten várom a pillanatot, amikor meghallom a lélegzetvételét, mielőtt megszólalhatna.
- Igen?
- Niall? Szia.- Megköszörülöm a torkom, háth ezidő alatt sikerül összeszednem némi bátorságot.- Ugye tudod, hogy mit írtam neked? ELolvastad az SMS-em, ugye?
- Persze?- kicsit olyan, mintha visszakérdezne, és tudom, hogy most abszolút nem ért semmit.- Eire? Hol vagy? Kicsit visszhangzik, amit mondasz.
- Az most mindegy, csak tudni akartam, hogy elolvastad-e. - Képtelen vagyok megmagyarázni, hogy ez miért jó nekem, de kellett a megerősítés.- Egyébként bezárkóztam a női mosdóba, hogy végre egyedül lehessek é ne bámuljon bele mindenki a pofámba.
Kell néhány röpke tizedmásodperc neki, hogy fefgoja, de amikor megtörténik, kirobban belőle a nevetés. Olyan igazi, hátborzongatóan magas, dallamos nevetése, amit annyira nagyon szeretek. 
- Jól van, akkor...nem tudom, jó szórakozást? Fogalmam sincs, mit mondjak erre, de igen, az életemre esküszöm, hogy elolvastam, de mire hívhattalak volna, ki volt kapcsolva a telefonod. A srácok is próbálkoztak később, de senki sem ért el. Ezért is jöttem haza, azt hiszem.
Elhallgat, és csak ekkor jövök rá, hogy visszafojtott lélegzettel hallgattam őt.
- Értem. - Beharapom a számat, és összeszorítom a szemem, hogy könnyebben mondhassam ki a következő szavakat:- Sajnálom a tegnapit, tényleg. És oda akartam írni az üzenet végére azt a szót, de nem akartalak elijeszteni magamtól. 
Nem mond semmit, de még csak a szuszogását sem hallani.
- Teljesen idióta vagyok, ugye?
- Nem - válaszol. Röviden, szinte azonnal, mégis tlee őszinteséggel.- Egyáltalán nem vagy az.
- Jesszus, Niall, de. Tisztára bekattantam. Egy mosdófülkébe menekültem.
- Nem baj, ettől még nem vagy bolond. Ha gondolod gyere haza, Sonia és én nagyon örülnénk neked.
A szivem megáll, aztán olyan erővel kezd dübörögni hirtelen, hogy az arcom azonnal kivörösödik, és remegni kezd a gyomrom.
- Sietek majd haza, de még egy kicsit itt kell maradnom - hallom, ahogy megváltozik a hangunk.
- Rendben.
- Rendben, akkor szia.
- Szia.
Sem ő, sem én nem tesszük le azonnal, mert hallom, ahogy mélyen beszívja a leegőt, és lassan kifújja, miközben motyog valamit. Én is így teszek, majd akaratom ellenére elrakom a mobilom, leszállok a vécéről, és a kézmosó előtt megigazítom a hajam. Az arcomat hiába mosom meg, nem tűnik el a pír egykönnyen.
- Halihó - Britanny séles mosollyal lép be az ajtón, és a fogait kezdi el vizsgálni a tükörben.- Basszus, tiszta kék lett a nyelvem attól a rágótól - kiölti a nyelvét, és valóban elég határozottan színes.
- Mi a franc? Mi ez?
- Mit tudom én, ebédszünetben vettem. Azt hittem olyan lesz, mint régen az az áfonyás, de ez borzasztóan kék- morogja, én viszont ma először nevetem el magam, és szorosan magamhoz ölelem.
- Te vagy kedvenc barátom, ugye tudod? - a hangom szinte csak nyöszörgés, de egészen biztosan érti és hallja, amit mondok.
- Eire, drágám, az egyetlen barátod vagyok _ kuncog, mire mebököm az oldalát, amitől hátra ugrik.- Na jó, tudod, hogy értettem.
- Persze, de azért megérdemelted, mert megfeledkeztl harryről, és zaynről, Liamről, na meg Louisról.
- Hé, ők elsősorban Niall barátai, oké? Az igazi szárnysegéded én vagyok! Nagyon maximum Harry, rendben?
- Ó, elnézést - felemelem a kezem, és nevetek, de nem tudom nem észrevenni a mosolyát.- Hé! Mi az ott?
- Er, mi? - ugyanolyan vigyor terül el az arcán, amikor belefúrom az ujjaim a ödröcskéibe, mint amikor Harryt szóba hozta.
- Te kis hazug - harsányan felnevetek.- Mikor szerettél volna beszámolni róla?
- Miről? - már ő is nevet.- Nincs semmi, oké?
- B!
- Higgadj le, anyuci! - próbál felháborodni, de még minidg ott bujkál az a kis félmosoly.
- Oké - megköszörülöm a torkom, de ezúttal nem bátorságot gyűjtök.- Figyu, én most hazamegyek.
- Miért? Mi történt? - hirtelen megváltozik az arca, de ahogy beszél, kivillan a kék nyelve.
- Nem, semmi, csak nem érzem jól magam, és Niall is haajött, szóval...ja, jó lenne beszélnem vele, mert tegnap kicsit összekaptunk, vagy mi.
Megrántom a vállam, és a következő pillanatban arra leszek figyelmes, hogy Britanny gyakorlatilag kipaterol a parkolóban ácsorgó kocsimhoz, hogy minél hamarabb Niall és Sonia közelében lehessek.
- Holnap találkozunk - ezúttal ő az, aki szorosan megölel- és hívj fel este, ha ráérsz.
- Rendben - a nyaka köré fonom a karjaimat, és igyekszem erőt meríteni az öleléséből.
Britanny olyan, mint egy hurrikán néha, és lételeme a fejetlenség, de a legjobb barátom, és tudom, hogy ezekkel az apróságokkal, mint az áfonyás rágó, valami különleges dolgot visz az életembe, nem engedi, hogy túl sokáig unatkozzak, és jobb kedvre derít, történjk bármi. Örökké hálás leszek neki ezért, és persze azért a regeteg segítségért, amit többek közt  is megtett a családom érdekében apa temetésén.
Beszállok a kocsiba, és még egyszer utoljára intek neki, miközben a járda szélén arra vár, hogy elhajtsak végre.
"Indulj" olvasom le a szájáról, mikörben mindketten nevetünk.
Volt egy furcsa megérzésem az előbb a mosdóban, és ha igazam lenne, én lennék a legboldogabb, amiért a legjobb barátnőm és az egyik legjobb barátom egymásra találna. De egyenlőre arra kell koncentrálnom, hogy épségben hazaérjek, és meg tudjam végre valahára beszélni a férjemmel a dolgaimat.
Izgatottá válok, úgy, mint amilyen már rég voltam, vidáman dúdolok a kocsiban, a zene ütemére jár a lábam, és alig várom, hogy beléphessek a lakásba. Szeretném megölelni Niallt, és elmondani neki, menniyre gyerekes volt a reakcióm, és igazából csak azt szerettem volna, ha úgy ér haza, mintha tényleg a közös otthonunkba lépne be: rend, vacsora, a családja, és nem úgy, mintha egy legénylakás lenne, ami üresen áll, és olyan borzasztóan rideg.
Körül se nézek, csak kivágódom az autómból, és hanyagul, a kapu felé sietve nyomom le a zár gombját a kulcsomon. Beütöm a négy jegyű kódot, ezzel is megspórolva azt az időt, amit a kapukulcs megkeresésére fordítanék, és hangosan becsapom magam mögött. Kettesével veszem a lépcsőfokkat, az ajtónak feszülök, és sietve a nappaliba megyek, ahonan a hangok kiszűrődnek.
- Hé, odanézz Hercegnő, ki van itt!? -Niall egy szál fekete adrágban, póló élkül fekszik az oldalán, belesüppedve a puha padlószőnyegbe, míg Sonia négykézláb mászkál fel-alá előtte, rajta, a kezei alatt, a csörömpölésre, ami az érkezésemet kísérte azonban felkapja a fejét, és némán vigyorog rám.
Nem mondok semmit, csak lerúgom a cipőm és a blézerem, kihúzom a nadrágomba gondosan begyűrt ingemet, és Niall mellé ülök.
- Szia te kis szépség - cupanós puszit adok Sonia homlokára, majd nem törődve a gyomromban gyülekező góccal, a férjem felé forulok. 
A férjem. Ismerem, tudunk minden egymásról- talán nem teljesen minden, de  legfontosab dolgokat. Minden gőgöm és becsületem félretéve nyúlok a haja felé, eltűröm az arcából, majd a lehető legnagyobb lelki nyugalommal csókolom szájon.
- Szia - a nyakába csimpaszkodok, és hagyom, hogy döbbenten, félve karoljon át.- Hiányoztatok.
- Te is nekünk - érzem, ahogy remeg a keze a derekamon, és beszívja a hajam illatát. Szinte biztos vagyok abban, hogy lehunyta a szemeit, és ettől boldogabbnak érzem magam, mint egy perce.
Mert Niall még mindig a férjem, a szerelmem, és senki sem ismeri őt úgy, mint én, és senki sem tud többet rólam, mint ő. Nem vagyok hajlandó ezt senki másnak bizonyítani, csak neki. Nem azoknak, akik azokon a buta képeken csámcsognak, sem másnak, csakis magunknak.

2017. augusztus 12., szombat

40. Minden a régi

Niall 

Véget ér a hívás, némán szakítom meg. Leejtem magam mellé a karom, és csak ülök a hatalmas bőrönd tetején a nappali közepén, és azon gondolkodom, vajon mikor lett ennyire természetes, hogy hazudok neki? Amikor először elbizonytalanodtam a hűségével kapcsolatban? Pedig tudom, hogy mekkora hülyeség, most mégis egy kicsit olyan vagyok, mint egy menhelyi kutya, akit meg is tépáztak, de szerettek valaha, elárultak, és hiába van biztonságban, szűkölködik, és nem kap elég szeretetet. 
A ház, az otthonunk egy ketrec, és mindennél jobban vágyom el innen, még úgy is, hogy alig fél órája dobott ki Louis a kapunál. Mióta leszállt a gépünk, azt vártam, hogy hazaérhessek, de most már egy porcikám sem kívánja ezt a helyet, úgy nem, hogy tudom, milyen könnyen pótolható a társaságom, hiszen Zayn, Gigi és még ki tudja hány ember fordult meg itt, ki az, akinek mostanában elmondja a minden napos dolgait a feleségem, ki az, akire őszintén mosolyog, kinek főz kávét, és kit hallgat olyan mesébe illő figyelemmel, amikor a szemei szinte falják a világot körülötte, és az elmondottakat szavanként szippantja be az elméje. Tudni kar mindent, és akor nem számít semmi és senki, türelmes, odaadó, kedves, remek hallgatóság, támasz, és most már nem is annyira az enyém.
A képre gondolok minduntalan, amit még a haza vezető úton láttam meg, és lehet, hogy legalább akkora ostobaság, mint maga a hűtlenség gyanúja, egyre csak azon kapom magam, hogy ökölbe szorítom a kezem, és bár folyton rövidre rágom a körmeimet, mégis csak sikerül valahogy, valamilyen módon a tenyerembe mélyesztenem őket.
Ha csak elképzelem, hogy beszélget mással, vagy maga elé engedi valami barom, hogy a fenekét bámulhassa, megérintik a vállát, vagy sokáig nevettetik, a vérnyomásom felszökik, a pulzusom visszhangzik a hallójáratomban, és olyan tempót diktál, hogy szinte beleszédülök. 
Nem kéne itt lennem, és ha lenne egy csöpp eszem, fognám a holmim és elhúznék jó messzire, talán visszarepülhetnék titokban az Államokba, vagy néhány napot tölthetnék a szüleimmel, sőt, a világ bármely pontján kiköthetnék, luxus hotelekben, szállodákban, ahol óriási úszómedencéket vehetnék birtokba egyes egyes egyedül némi plusz pénzért. Golfozhatnék vidéken, a meccsek után meg csak feküdnék a pálya közelében épített mini lakosztályokban, de nem. Ehelyett csak ülök tovább a bőrönd tetején, és várom a csodát, vagyis inkább a délután négy órát, hogy beguruljon a garázsba Eire kocsija és meglephessem a hazatérésemmel, mert nem tudom elengedni őt, nem tudok csak úgy lelépni. Megtehetném, könnyű lenne, hisz papírforma szerint még el sem kellett volna indulnom Los Angelesből, de amikor beléptem az étterembe, azonnal leültettek egy kétszemélyes asztalhoz. Vizet hoztak, drága, amerikai palackozott forrásvizet, aminek az árából Mullingerben apával és Greggel mindhárman jóllakhatnánk a belvárosi bisztróban. Igaz akkor csak sültkrumplit ennénk meg halas szendvicset.
Gyűlöltem minden pillanatát, de rendeltem előételt és sört. Alig vártam, hogy belapátoljam a műanyag salátát, amit telepöttyöztek drága löttyökből kevert öntettel. Undorodtam magamtól, rengeteg pénzt kidobtam arra a vacakra, de nem akartam meghagyni. Kiittam a pohárból az utolsó csepp italt is, és az éppen arra járó pincértől a számlát kértem. Nem is érdekelt különösebben a végösszeg, nyújtottam a kártyámat, és amíg vártuk a terminálra, hogy kiköpje a papírt, becsúsztattam 30 dolcsit a kihozott számla mellé. Egyre szörnyebben éreztem magam, mihelyst kiléptem az utcára, már írtam is Harrynek, hogy a leghamarabbi géppel hazamegyek.
Fogalmam sincs, miért, de mire visszaértem a stúdióba, már senkinek sem volt kedve maradni.
"Ide bármikor jöhetünk." Liam ennyivel lezárta az ügyet, és vállat vont.
Megértették, hogy most nem érzem helyénvalónak a kis kiruccanásunk, majdnem mindenkinek családja, munkája van Londonban, és tényleg bármikor visszajöhetünk ide, New Yorkba, vagy ahová akarunk, de ott, akkor azt éreztem, hogy ha nem repülök vissza azonnal a családomhoz, begolyózok.
Nem tudom, mikor vagy hogyan, de elaludtam a gépen, aztán Louis valamit mondogatott nekem a jobb hátsó kerekéről, de csak bevágódtam a bal első ülésre, és vártam, hogy Tommo is kövessen, és végre hazavigyen. Útközben láttam meg a képet, amikor megálltunk egy benzinkúton tankolni, és amíg Louis fizetett, addig én a shopban felkaptam két kávét, egy sportújságot, meg egy kis csokit. A kasszánál láttam meg, hogy a feleségem a címlapon feszít, egy régebbi kép volt ott, és amikor kihajtogattam a lapot, akkor láttam, hogy egy közös képünket vágtág be. "Hová tűnt az álompar?"
Először röhögtem az egészen, mert igen, valóban rég volt már, hogy megjelentünk volna valami hivatalos helyen ketten, de az a helyzet, hogy nem is járunk egy ideje díjátadókra, mert Sonia még túl kicsi, és kizárt dolog, hogy kitegyem őt a média veszélyének, bébiszittert pedig végképp nem fogok a lányom közelébe engedni, így hát Eire mindenképp vele maradna, egyedül pedig nem vagyok képes kiállni az emberek elé. Folyton csak kérdezgetnek, olyan dolgokról, amikről én sem tudok semmit, és ez frusztrál. Új dalok, album, második gyerek, Zayn. Ezek azok, amikre ha tudnék se szívesen válaszolnék.
Mire hazaértem, már mindent tudtam. És amióta a nyakamba zúdult minden, Zayn, Gigi, az idegen pasas, a videó, amit Eire küldött, Sonia képei a neten, hogy ismét megpróbálnak rátelepedni a családomra, egyre csak idegesebb és feszültebb leszek. Ja meg, mint egy rakás szerencsétlenség, ücsörgök a rohadt poggyászaimon a nappaliban. De legalább tudom, van, ami nem változik. Visszagondolva túl sokszor kerültem hasonló helyzetbe, rendszeresen lekéstem a csatlakozásokat a reptereken, vagy a híres Karácsony Dublinban, amikor napokra ott rekedtem, de előfordult ez velem korábban is. Soha nem tudtam időben kiérni a pályaudvarokra, megállókba. Jó érzékem van ahhoz, hogy csupán perceket késsek. Most pedig, hogy életemben talán először korábban érkezem, minden elcsesződik.
És hogy milyen érzés? Elcseszett.
Mintha az egész év egy rohadt szakadék lett volna, és most, hogy sikerül visszakecmeregnem egy biztonságosabb helyre, az életem seggbe rúgott és úgy érzem, saját magamat taszítottam le újra a mélybe.
Egyszerűen csak elvesztem az irányítást, és nem tudok tenni ellene, csak lezuhanok és ennyi. Nem tudom meg nem történtté tenni a veszekedéseinket, azt, hogy igazi pöcsfej voltam, nem tudom megbékíteni a feleségem, aki talán még mindig abban a hitben él, hogy megcsaltam valaha is, ami nem igaz, de komolyan, most már én se tudnék hinni magamnak. Annyi apró, vagy nem is olyan apró, hazugságot halmoztam fel, hogy nem csodálkozom a bizalmatlanságán, de ettől függetlenül én még mindig én vagyok, és ha arra gondolok, hogy a távollétemben Eire egy másik férfi társaságában érezte jól magát, megint érzem azt a feszültséget a nyakam köré tekeredni, ami minden alkalommal arra sarkall, hogy törjek össze dolgokat és hajítsam őket olyan messzire, amennyire csak tudom.
Felemelkedem a bőröndömről, talán kicsit meg is rúgom, de nem foglalkozom a csattanással, lustán elvánszorgok a konyháig, és a zsúfolt hűtőből kirángatok egy ásványvizet. Minden erőmmel megpróbálom elhesegetni a negatív gondolatokat, de folyamatosan az a kép lebeg a szemem előtt, ahogy a kocsinak támaszkodva nevetgél.
A kérdés csak az, hogy ő vajon mig tud ezekről a képekről, és hogyan fogja elmagyarázni? Egyáltalán akarom én tudni mindezt? Nem biztos.
Szeretném azt hinni, hogy mindent, de mindent félreértek, és valójában nem történt ilyesmi. Igazából annak örülnék a legjobban, ha mégsem mentem volna el Los Angelesbe csak azért, hogy megtudjuk, még mindig tudunk különböző mikrofonokba énekelni, és megutaztassam a még mindig befejezetlen dalom, de írjunk nagyjából nyolc sort közösen. Mindezt Eire nélkül. Az még elviselhető volt, amikor a saját hülyeségem miatt bosszankodtam, mert abba bele tudok törődni ha hibázom, vagy túl messzire megyek, de a bizonytalanságom, és a harag, amit a feleségem és zayn félig-meddig titkos találkozása miatt érzek ezerszer rosszabb bárminél. Már rég nem amiatt vagyok dühös, amit tett, hanem amit most csinál. Már nem is emlékszem, min borultam ki annyira nála, és tudom, amit mondott, azt én provokáltam ki. Nem fáj. Csak az, hogy ő még így is, évekkel később a barátja tud lenni életem nőjének, én viszont hiába töltöttem majdnem minden napom vele, nem tudom megérteni őt, egyre inkább elérhetetlenné válik, és sikerült odáig süllyednem, hogy menekülési lehetőséget adva magamnak eltitkolom előle a hollétem.
Remek.
Ellököm magam a konyhaszigettől, hogy felráncigálhassam a csomagom az emeletre. Hasznosnak akarom érezni magam, ezért kiválogatom a ruháimat, a tisztákat visszaakasztom a gardóbba, a többit begyűröm a mosógépbe. Amiben utaztam, ledobom, és igyekszem a tisztálkodáson kívül arra használni a zuhanyzást, hogy lehűtsem magam és megálljt parancsoljak az indulataimnak, de ez nem sikerül teljesen még azután sem, hogy kiválogattam a szennyes ruhákat, kivasaltam előre néhány ingem, felöltöztem félig, és elmosogattam Sonia tányérját meg a kiskanalát. A kávé majdnem kész, a hajam lassacskán megszárad, de Eire még mindig nincs itthon, nekem pedig leállíthatatlanok a gondolataim.
Most már abban sem vagyok egészen biztos, hogy valóban gondok lettek volna a mobiljával, vagy hogy nem direkt történt. Persze tudom, hogy ez is legalább akkora baromság, mint hogy másokkal randizgat vagy ilyenek, de még úgy sem tudom elűzni ezeket a gonolatokat, hogy ellentmondanak a józan észnek.
Eleget éltem egyedül ahhoz, hogy értsek bizonyos dolgokhoz, mint például a mosás, a főzés, és csupa olyan dolog, amit sosem néznének ki sem belőlem, sem más férfiból a nők. Ahhoz mégsem volt elég, hogy megtanuljak megszabadulni a hirtelen ötleteimtől, vagy kontroll allatt tudjam tartani a felesleges hülyeségeimet, így egyszerűen csak felpattanok a székről, amin eddig ücsörögtem búsan, és feltúrva a hűtőt elkezdek azon gondolkodni, vajon ha most elkészíteném Eire egyik kedvenc ételét, akkor hajlandó lenne-e megbeszélni velem, hogy mi is volt ez a veszekedés tulajdonképpen az utazásom előtt, és ki az a magas, fekete hajú fickó.
Pontosan eltervezek mindent, hogy mire hazajön, megteremthessem a megfelelő hangulatot és környezetet ahhoz, hogy úgy érezzük magunkat, mint régen. Mintha a házunk otthon lenne, egy olyan hely, ahol nem érezzük magunkat bezárva, nem akarunk menekülni, vagy lerombolni mindent, és tényleg megtehetnénk végre az első lépést a hzasságunk rendbetétele felé.
Sűrű kopogtatás, zörgés és szitokszavak kíséretében végül megérkezik Eire, jóval korábban, mint kéne, legalábbis most, hogy a konyhában ácsorgok.
- Szia - döbbenten áll, szemei megakadnak valamin, de néhány másodpercc alatt elkapja a tekintetét rólam,.- Hát te?
Még engem is meglep, mennyire nem látni az öröm legapróbb jelét sem az arcán. Egy határozatlan pillanatig elfelejtek megszólalni, végül egyetlen egy szó bucskázik ki a számon:
- Meglepetés, Baby - elnevetem magam kínomban, de ez se nem segít a helyzetünkön, se nem tart sokáig.
Nem szól semmit, Sonia a karjaiban alszik, és Eire rohadtul nem mond semmit.
- Azt hittem, később jössz. Hogy felhívsz, ha kint vagy a reptéren. Azt hittem lesz még időm, hogy...- a feleségem az a speciális alfaja a nőknek, akik képesek saját  magukat félbeszakítani. Úgy tesz, mintha elharapná a mondat végét, de igazából csak nem tudja, miként fejezze be. Nem találná a megfelelő szavakat? Lehet. Én mindenesetre még mindig ugyan ott ácsorgok, ahol eddig, a serpenyőt leveszem a főzőlapról, mielőtt tönkre menne az eddigi munkám.
- Gondoltam örülsz majd - kétségbeesetten próbálok a szemébe nézni, de ő direkt elfordítja az arcát, pont mielőtt még sikerülne.- De ezek szerin tévedtem.
Sértődötten trappolok fel a lépcsőn, félbe hagyva életem talán legjobban sikerült fajitasát. Ha lehet, most még ostobábbak érzem magam, amiért azt hittem, minden rendben lesz, hogy sikerül meglepetést okoznom a feleségemnek. Mármint kellemes meglepetést, és nem azt, hogy lefagyva bámul rám, mintha kísértet lennék.
- Niall- immáron már a lányunk nélkül tűnik fel, karjait szorosan összefonva a mellkasán.
- Mi az? - morgok, mint egy hisztis kislány, csapkodva teregetem ki az időközben tisztára mosott gönceimet.
- Hé, nem úgy értettem. Csak váratlanul ért, hogy hazajöttél, miközben én teljesen abban a hitben ücsörögtem bent, hogy te még a srácokkal stúdiózol - nem vagyok hozzászokva ehhez a nyugodt őszinteséghez, és amennyire vágynak erre mások a mindennapokban, én pontosan annyira utálom, mert sem most, sem máskor nem érződk igazinak. Főleg nem akkor, ha rólunk van szó.
- Ne félj, engem is meglepett, hogy tele van minden a képeiddel - unottan válaszolok, miközben megpróbálok nem elesni a vizes ruhakupacban.- Komolyan, Eire. Mi a franc ez?
- Mi? - ártatlan, tágra nyílt zöld szemei ezúttal el sem akarnak szakadni tőlem.
- Ez hihetetlen. Azt reméltem, ma végre tudunk beszélgetni a történtekről, de látom, neked mégsincs annyira ínyedre ez a békülősdi - felszisszenek, ahogy véletlenül belerúgok a falba, de inkább magamban tartom a szitokszavaim.
- Jó, akkor hisztizz, csinálj, amit akarsz. Sajnálom, hogy nem tudom követni az agymenéseid - a szemeit forgatva lép ki a folyosóra, és hallom, ahogy lecsörtet a földszintre, egészen ki a kocsifelhajtóig. Az ablakból figyelem őt, kivesz valamit a csomagtartóból, majd bezárja az autóját, és bejön.
Megrántom a vállam, mert most tényleg nem én vagyok a hibás, a nehéz eset. Én legalábbia így érzem, és sziklaszilárdan ki tudnék állni az érveim mellett, pont, mint régen, amikor azt kellett bizonygatnom, hogy igenis ér valamit a házasságunk és nem csalom meg őt a színész és énekes barátaimmal, csak azért, mert elküldtem pár csokrot.