38. Egy hosszú nap végén

Sziasztok!

Jó rég írtam Nektek a részek elé, sajnálom, de most végre volt időm, és tiszta(tisztább) lekiismerettel fogok este elaludni. 

Mostanra már rég mindenki túlesett szerintem a legnehezebb heteken, szóval gratulálok mindenkinek, most már tényleg vége, és szeptemberig még gondolni sem kell rá, ha nem akartok! :)

De tényleg, szép nyarat kívánok Nektek, és remélem lesz, akinek tetszeni fog ez a -végre valahára hosszabbra sikeredett- rész. 

xx Lu

Eire

Igyekszem elkerülni a felesleges beszédet, odafigyelek minden szavamra. Rég óta van ez így, mert már nem engedhetek meg magamnak egyetlen egy elszólást sem, mert bár Niall évek óta azon igyekszik, hogy meggyőzzön a biztonságunkról, a mai napig rettegek, hogy "véletlenül" meghallanak mások olyan magánbeszélgetéseket, amikből könnyűszerrel profitálhatnak. Így van ez a fodrásznál, vagy a kozmetikusnál, hiába ismerek a szalonban mindenkit, ha valami csoda folytán sikerül eljutnom oda, és nem késem le az időpontom, akkor is szigorúan csak olyan témákat engedek szárnyra kapni beszélgetés közben, ami miatt sem én, sem a családom nem kerül bajba. Akkor is figyelek, ha Britannyval valamiért házon kívül vagyunk, az utcán, a parkolóban. Még akkor is éberen figyelek, amikor a saját házunk előtt állva telefonálunk. Habár ezen esetek számát is igyekszem a minimálisra csökkenteni.

De nem így van ez Mark esetén. Egyszerűen képtelen vagyok lakatot tenni a számra és csak fecsegek meg magyarázok meggondolatlanul. Nem akármiről, mert még ilyenkor is figyelek arra, miket mondok, de sokkal kevésbé, mint azt kellene, emiatt pedig idiótának érzem magam minden alkalommal, mikor elválnak útjaink.

- Ezek szerint újra visszatérsz közénk? - a kocsim mellett ácsorgunk, mindketten a csomagtartónak dőlünk, miközben Sonia még mindig a gyümölcslevével szórakozik, amit áttöltöttem a cumisüvegébe. Rázogatja, élvezi, ahogy lötyögteti, és ha elejti, valamelyikünk azonnal felkapja a földről.

- Úgy tűnik, most már muszáj lesz folytatnom a munkát- a lányom figyelem félig, de megpróbálom a maradék figyelmem Markra összpontosítani. - Britanny már nem bírja egyedül, hiába mond mást. Ismerem már ennyire.

- Mindenki nagyon vár vissza. Na, nem mintha annyira ismernék bárkit is és sokat beszélgetnék a többiekkel, de az ember akaratlanul is meghall dolgokat azokon a folyosókon - annyira kedvesen mondja ezeket, hogy ha kiderülne, mégsem kerül szóba a hollétem, akkor is elhiszem minden mondatát. Jól esik, hogy van, akinek hiányzom, akár én, személyesen, akár a munkám. Mi másért csinálnám? Tudom, hogy nincs szükségem arra, hogy önálló keresetem legyen, de mint Sonia, a cégünk is valahol olyan, mint a saját gyerekem. Ezért tanultam, ezért jártam egyetemre, mindenem feltettem egy lapra, amikor Londonba jöttem. Szükségem van arra, hogy rendelkezzek azzal, ami a sajátom.

- Hidd el, már én is hiányolom a sok papírmunkát meg táblázatot - nevetgélek, akár egy kislány, és közben Soniat figyelem. Nyűgös, gondolom már kényelmetlen neki ülni.- Ne haragudj, mennünk kell. Nem szeretném megvárni, hogy a lányom kiakadjon és sírni kezdjen.

- Persze, ne haragudj, ha feltartottalak - mentegetőzik, megigazítja a csomagját a kezében és el is köszön gyorsan. A kislánynak óvatosan integet, engem meg félkézzel magához húz. Gyors ölelés, integetés, és már indul is a saját kocsija felé.

Beültetem a lányom a gyerekülésbe, bepakolom a maradék holmit a hátsó ülésre. 

Basszus, vissza kell vinnem a bevásárlókocsit.

Gyerek ki, vissza a kis üléskébe, autó bezár, ellenőriz. Kocsi vissza, gyerek ölbe, az érmét megpróbálom nem elejteni, bedugom a farzsebembe. Indulás vissza az autóhoz, kocsikulcs elő, persze ez már leesik. 

- Na jól van, Sonia, össze kell szednünk magunkat. Eddig ugyanis elég béna napunk van, nem? - belepuszilok a nyakába, kacag. Felültetem a motorháztetőre, bízom benne, hogy nem legurulósat játszik majd, hanem az ablaktörlővel játszik majd. Felkapom a kulcsot, feloldom a zárat, a lányomat újra visszakönyörgöm a gyerekülésébe, ami kész harc, amikor Niall nincs itt. Húsz perc. Ennyibe telik ez a tortúra, a végére meg már a sírás kerülget.

- Baba, miért viselkedsz most így? - amint beindítom a motort, a lányom teljes erőből üvölteni kezd.

Motor leállít, átszállok mellé hátra.

- Mi a baj kicsim? - minden porcikáját átnézek, de sehol egy seb, karc, még csak nem is koszos, de azért a biztonság kedvéért letörölgetem az arcát és a kezecskéit egy nedves törlőkendővel.

Eszembe jut, hogy Niall ezeket mindig elökörködi, játssza a hibbantat a lányának. Igazi performanszt nyom. 

- Anya sosem lesz olya vicces, mint apa. De azért remélem egy kicsit kedvelni fogsz ha nagyobb leszel - kikapcsolom a sárga biztonsági övet, az ölembe húzom. A fejét azonnal a vállamra dönti, már csak hüppög és csuklik.

- Jól van, semmi baj. Már el is múlt. Elmúlt - finoman ringatom, csitítgatom és puszilgatom, ahol csak érem.

Újabb fél órát vesztegelünk a parkolóban, mire Sonia elalszik. Nincs alvásidő, nem is fog ebéd után legfeljebb csak pihenni, este pedig nyűgös lesz, ami kellemetlen lesz, ha épp Zaynéknél zendít rá, de egyenlőre nem gondolok bele jobban, csak élvezem, hogy a világ egy kicsit jobb hely lett, a lányom kibékül velem, az autónkkal, az elefántos gyerekülésével, a sárga övvel, a kinti hőmérséklettel, és Niall hangjával, ami a hangszórókból csendesen betelíti az utasteret.

Nehéz nélküle. Nagyon. És ezek után már igazán érdekelne, neki hogy telik egy napja, amikor beviszi a stúdióba Soniát. Neki szót fogad? Biztosan. Ráadásul olyankor csak a szerettei veszik körül, míg velem egy közepesen igerszegény környezet veszi körül, halvány szürkéskék falak, fekete bútorok, zümmögő légkodi és egy csomó ember, akit nem ismer, na meg persze Britanny.

Hazafele eszembe is jut, hogy mi lenne, ha kifestetném az irodámat. Valami vidámabb színre, esetleg ragaszthatnék pillangókat vagy virágokat a mobilkiságya fölé. Ha másért nem, akkor erre a pár évre, amíg nem tudok beszélgetni vele, legalább így találna magának való szórakozást.

Telejsen átszellemülök, feldob a gondolat, hogy tehetek valamit a lányomért, talán egy kicsit kreatív is, mindenesetre őérte teszem, és ez jó. Niallnak mindig megvannak a megfelelő eszközei, hogy Sonia jól érezze magát, vele mindig vidám, az apja bohóckodik, direkt hülyét csinál magából, én meg néha pontosan úgy nézek ki, mont egy elhajított fadarab, elfelejtek mosolyogni, és semmim sincs, amivel elszórakoztathatnám. Hát most lesz! Régen sokkal lazább voltam, most is biztos menni fog, hogy ne vegyem olyan baromira szigorúan az életet , az anyaságot, semmit. Tudok olyan jó szülő lenni, mint Niall, Louis vagy bárki más! Képes leszek levetkőzni az anyatigris ösztöneim, a görcsös ragaszkodást, és olyan anyja leszek a lányomnak, aki nem fogja feleslegesen túlfélteni. Lehet, hogy nem ma, nem most, de sikerülni fog. Nem leszek ott minden tizedmásodpercben a közelében, engedni fogom, hogy felfedezze a világot, persze normális keretek között.

Leparkolok a lakás előtt, megszervezem pontosan a bepakolást, de már a második kanyar holmi után be kell látnom, hogy kicsit túlvállaltam magam, és már csak reménykedni tudok abban, hogy a hűtőkapacitást nem léptem túl. 

- Legalább nem fogunk éhen halni, nem? - lerogyok Sonia mellé a szőnyegre, miután becipeltem mindent és magunkra zártam a kaput, ajtót, az egész házat. A lányom nem válaszol, csak mered rám a gyönyörű kék szemeivel. 

Annyira szépnek látom őt, mint még soha, pedig egy anyának mindig a saját gyereke a legszebb, a legokosabb, és mérhetetlenül büszke vagyok rá. Minden nap tud tenni valamit, ami megdobogtatja a szívem.- Gyönyörűségem. Nagyon szeretlek, remélem tudod.

Fogalmam sincs, mit ért ebből vagy mit nem, de a csacska kezeivel négykézláb indul el felém, felcsimpaszkodik a combomon, ingatag tartással felküzdi magát és a felsőmbe kapaszkodva ejti magát az ölembe.

- Úristen, te megpróbáltál felállni!- sipítozva zokogni kezdek, azonnal a telefonom után nyúlok. Fel akarom hívni Niallt, el akarom mesélni neki a dolgot, de végül nem teszem. Ki kellene számolnom, most épp mennyi az idő Los Angelesben, hogy éppen bulizik, alszik vagy dolgozik, ezért inkáb Harrynek üzenek. Semmi konkrétum, csak hogy minden rendben megy-e, és hogy Sonia annyira cuki, mint még sosem.

Leteszem a mobilom, felteszem töltőre, és nekiállok előkészíteni Sonia vacsoráját.

- Idejössz anyu mellé, Kincsem?- kilesek a konyhából, de Sonia sehol. Egy másodpercre megrémülök, eldobok mindent és vészhelyzetre készülve tépem ki a töltőt a telefonomból. Gyorshívóra állítva, készenlétben van a mentők száma, a  lábam remeg, de Soniát nem találom.

- Soni baba, merre bújkálsz? - megcsuklik a hangom, szorítom a telefont.- Most bezzeg nem sikongatsz...

A nappaliból a lépcső felé indulok, és ott látom. Két lábon, kapaszkodva a korlátba. Gyorsan beállítom a telefonomon a kamerát, és videózni kezdem. 

- Sonia, hol van anya? - megfordul, egy helyben botorkál, a pelusa lehúzza, de nem számít, mert a lányom két lábon áll. Határozottan a talpain ácsorog, kapaszkodik, dülöngél, mintha részeg lenne, viszont iszonyú édesen csinálja.- Hol van anya?

Rám mutat, az éppen csak kibújt fogával rámvigyorog, majd lehuppan. Leállítom a videót, és odaszaladok hozzá.

- Nagyon büszke vagyok rád - bőgök, a könnyeim megállíthatatlanul potyognak. 

Egyszerre vagyok végtelenül boldog, és rettenetesen szomorú is, mert sajnálom, amiért Niall ennek nem lehetett a részese, és még ki tudja, miről kell lemaradnia a munkája miatt.
A videót visszanézem, közben a lányomat tartom, nehogy eldőljön. 

A nap hátralevő részében leginkább csak kergetem Soniat, kúszik mindenfele, és még olyan apró, hogy a lakás minden kis zugába be tudja passzírozni magát, így gond nélkül mászik be a konyhaszekrénybe, a könyvespolc és a lépcső közé, a sötétítő függöny mögé a falhoz, és az összes többi helyre, ahová képtelenség bejutnom. 

Jól érzem magam, tényleg. Hamar elszalad az idő, két bújócska között csodával határos módon sikerül megebédelnünk, még én is eszek, aztán belevetjük magunkat a jól megérdemelt pihenésbe. Sonia hamar elalszik, és amíg ő a kiságyban szuszog, lezuhanyzom, hajat mosok, és keresek valami ruhát, amiben legalább a maradék tekintélyem megtarthatom, de azért képes vagyok olyan alapvető anyai feladatok ellátására, mint a futás, földön fetrengés, nyújtózkodás, vagy hirtelen visszarántás.

Vasalás után felakasztom az esti viseletem egy vállfára, nekiállok kifésülni a hajam, és a hálószobában keresgélni kezdek. 

Megint csak Niall dolgait találom, az ő hajhabját, az ő fésűjét. Talán direkt. Talán csak belém van kódolva, hogy bizonyos időközönként az ő illatát érezzem magamon, vagy a tudatra van szükségem, hogy minden, amitől a hajam illatozik, az Niall tulajdonát képezi. Ettől pedig egy egészen kicsit úgy érzem magam, mint amikor egész álló nap a pólóiban rohangáltam a másik lakásban, és annyit fetrengtünk egymás mellett az ágyban, hogy a bőröm átvette az illatát.

Hiába fésülöm el az arcomból ezredjére is a hajam, visszahullik. Idegesít, de közben ott van az a légiesen könnyű érzés. Akkor is, amikor magamra rángatom a harisnyát, és akkor is, amikor azon próbálkozom, hogy fel tudjam húzni a ruhám hátán a cipzárat. Beleakad mindenhova, úgy érzem, az egész lakás tele van a vörös hajszálakkal, tapad rám, szúrja a nyakam. Régen ilyenkor mindig Niall volt az, aki biztosított arról, hogy egyáltalán nem olyan siralmas a helyzet, mint gondolom. Kihalászta a ruhámból az elszabadult szálakat, a hajamat kifésülte, elrendezgette a tincseket.

De most nincs itt. És hiába akarom, hogy segítsen, nem fog. Egyedül kell megoldanom ezt, mert Niall nem ír, nem válaszol az üzeneteimre, megsértődött, és a tengerentúlig rohant. Nekem meg nem segít felöltözni, emiatt pedig nem érzem magam teljesnek. Nélküle nem.

Mint aki csatát vesztett, átmegyek a gyerekszobába, átöltöztetem Soniát, és mire sikeresen leérünk a nappalihoz, Zayn hív, hogy néhány perc múlva megérkezik értünk.

Alig hogy kilépek Soniával az ölemben a kapun, Zayn szinte repül felém. Jó látni az arcán az őszinte örömet, amivel magához ölel minket, mintha nem két napja beszélnénk újra hosszú évek után, és nem csak néhány órája váltunk volna el egymástól.
- Szia - kissé megrökönyödve, de boldogan köszöntöm. Rég volt szerencsém ilyesmi fogadtatásban, de az elmúlt pár hét tele van meglepetéssel.
- Szia - arcon puszil engem és a lányom is, de már megy is tovább.- Csak ez a táska kell nektek?
- Igen, de igazán nem..
- Hé, persze, majd a gyerkőc mellett még ezt is cipeled- lazán felkapja, de szinte azonnal megváltozik az arckifejezése - Egek, ez nehéz! Jesszus! Emlékeztess arra, hogy figyelmeztessem Gigit előre erről a dologról. Inkább veszek neki majd valami húzhatós bőröndöt, de ettől sérvet lehet kapni!
Csak nevetek, eleinte Niall is ilyen lelkes volt, próbálta humorral kezelni a nehéz pillanatokat. Azokat is, amik, nos, szó szerint olyanok voltak, és majd' megszakadt, de az ég világon semmiért nem tette volna le a hatalmas csomagokat, amikor még túlbiztosítva jártunk babát sétáltatni is.
- Idővel könnyebb lesz, ne félj. És legalább nem kell elhanyagolni a karizmokat. Ugye, baby? Anya meg apa tiszta izom volt egy időben miattad - megpöckölöm a pici kis orrát, Sonia pedig kacag.- Ja, és ha beszélnétek erről, azt is meséld el Giginek, hogy bizony a gyereketek egy nap rajtatok fog röhögni, amikor még maga alá csinál, és nem beszél. ne becsüljetek alá egy féléves gyereket, mert sokkal okosabb bárkinél, de leginkább a leharcolt, kómás szüleinél.

- Most azért elgondolkodtam azon, vajon akarok-e apa lenni a közeljövőben - furcsán érzem magam ettől a mondatától. Nem tudom, hogy ez azért van, mert szeretném, ha egyszer mindeki legyen olyan szerencsés, hogy a saját gyereke szemébe néz, vagy elaltatja, vagy ránduljon össze a gyomrom, mert ebben a kijelentésé ben az is benne van, hogy megfosztaná magát az apaságtól. Mindenesetre megváltozik bennem valami, és csak arra tudok gondolni, hogy Niall legalább ezt nem mondta soha. Sokmindent a fejemhez vágott, néha kifejezetten szörnyű dolgokat, de a lányáról sosem modana le. Tudom.
Amikor előálltam a fergeteges ötletemmel, a válással, még ha csak fiktív dolog volt, akkor is azonnal a lányunkért kezdett harcolni. El sem vettem volna tőle, nem vagyok hülye, de ő mégis komolyan megijedt, hogy képes lennék rá.
- Mehetünk? - finoman visszarángat a valóságba, én meg csak mosolygok és beülök a kocsijába.
Zayn lakása durván fél órányira van tőlünk, ahogy észrevettem. Közepes forgalom mellett legalábbis harmincöt perc múlva felkanyarodott egy masszív téglaépület előtt. Magas kerítés, egyszintes, világos ház. Egyszerű, mégis tisztán leolvasható a kertről, a hatalmas felületekről és az elektromos kapu biztonsági rendszeréről, hogy nem egy átlagos angol család él benne.
Legutóbb, amikor itt jártam, Niall mellett ültem a kék ruhámban, most pedig tetőtől talpig feketében vagyok egy másik ember társaságában, akit szintén nagyon szeretek. Természetesen másképp, össze nem hasonlítható módon, de igen, be kell látnom, hogy Zaynt nagyon is szeretem, mint barátot, mint embert, mint művészt, annak elleére, hogy én is úgy gondolom, csúnyán lépett le annak idején. De megbánta, hisz csak rá kell nézni! És én tisztelem őt annyira, hogy elhiszem minden szavát arról, mennyire nem így kellett volna csinálnia, és sajnálja.
- Már nagyon izgatott, hogy találkozzatok hivatalosan is. El sem hittem, ammikor mesélte, de tudtad, hogy már korábban összefutottatok? Na jó, nem igazán így volt, de mindketten hivatalosak voltatok egy rendezvényre, mármint, te Niall miatt voltál ott, és egészen messziről látott csak.
- Tényleg? - erre az információra nem is számítottam, pedig ha jobban belegondolok, elég kevés olyan ember van Londonban és fél Amerikában, akivel nem találkoztam vagy találkozhattam volna, hiszen egy időben, amíg nem estem teherbe, rendszeresen jártam Niallel az éjszakába.- Mikor? Hol?
- Valami premier, azt hiszem. Mindegy, majd bent elmeséli, Gigi kicsit jobban emlékszik - vigyorogva pattan ki, kinyitja nekem az ajtót, segít Soniát is kiszedni a holminkkal egyetemben, majd félkézzel ügyeskedve kiynitja a kaput is. - Menj csak előre nyugodtan, ismered a járást.
Bólintok, de hamarosan kivágódik az ajtó, és egy magas, vékony szőkeség robban ki rajta. Az arcán Zaynéhez hasonló, őszinte és széles vigyor terül el. Lazán lépeget mezítláb a lépcsőkön lefelé, és amikor megfelelő távolságba ér, lassít, végül megölel óvatosan.
- Annyira örülök, hogy végre találkozunk, Istenem, el sem hiszed! Szia, Gigi Hadid - elenged és kéznyújtás helyett cuppanós puszikat kapok tőle.
- Szia, Eire Reed, én is nagyon örülök - vigyorgok, mint egy vadalma. Az egész jókedve, úgy, ahogy van megtriplázódik és magától átterjed ránk. Soni is mosolyog, lelkesed kapkod a lengedező arany loknik után.
- Ő pedig bizonyára Harry szépségesen gyönyörű keresztlánya! - mérhetetlen szeretettel és rajongással hajol közelebb a csepp kislányhoz, aki ezúttal nem húzódik el, nem szeppen meg egy idegen láttán, hanem azonnal belecsimpaszkodik a ruhájába, szinte könyörög, hogy ringassa őt a szupermodell.- Nem bánod? - kérdőn rámpillant Gigi, én pedig, mivel pont ma utasítottam magam arra, hogy legyek már lazább anyuka, boldogan átadom a lányom az ölébe, és büszkén kihúzom magam, amiért ez az elbűvölő hercegnő a én gyerekem. A mi gyerekünk Niallel, és igen, Harry Styles a keresztapja, amitől csak még különlegesebb.
Kint várunk Zaynre, aki ezidő alatt beállt a garázsba, és a kulcsait az ujjai körül forgatva cipeli a táskám.
- Gyere, menjünk be, már megterítettem, és kész a vacsora - először fel sem fogom, mit mond nekem Gigi, aztán leesik a tantusz, amikor hangosan nevetve hozzáteszi. - Legalábbis, sikerült megmelegítenem. Ugye szereted a keleti konyhát? Sajnos most megint diétán vagyok, ezért üvegtésztát eszek zöldséggel meg zöldséget egy kis üvegtésztával, de azt megígérhetem, hogy ha nem napi szinten fogyasztja az ember, akkor bomba jó kaja, csak néha unom, szóval akkor eszem mellé zöldséget is.
Nem tudom megállni, hogy ne nevessek, és mire beérünk a nappaliba már csuklok is, a könyneim patakokban folynak. Most már világossá vált számomra, hogy eshetett szerelembe olyan gyorsan Zayn, mert mialatt a teraszról elértünk idáig, a szívembe zártam a kedvességével és a ragyogó személyiségével együtt Gigit.
Annak ellenére, hogy aggódtam emiatt, eszembe sem jut az este folyamán, hogy én hogy nézek ki mellette, vagy mennyivel szebb, vékonyabb, magasabb tőlem, mert egyszerűen nem ad rá okot. Egyszerű farmer és egy lazább felső van raja, mezítláb járkál a lakásban, smink nélkül, félig felkontyolt hajjal. De így is csinos, és nem jut eszembe az a jó néhány pusz kiló, amit a ruhám alatt rejtegetek, és amiknek a létezése alapvetően megkeseríti a mindennapjaim kilencvenkilenc százalékát.
Egyszerűen nincs rá jobb szó, fantasztikusan érzem velük, Zayn már hiányzott, és örülök, hogy újra itt van nekem, Gigit pedig tényleg, igazán nagyon megkedvelem. Nehezemre esik elköszönni tőlük, de muszáj, mert Soniának fürdenie és aludnia kell, történjék bármi.
- De ígérd meg, hogy jössz még - amíg Z ringatja a lányom, addig a barátnője meg én egymásba csimpaszkodva ölelkezünk a házunk előtt.
- Ígérem, de ti is jöhettek, bármikor, Zaynnek ezt már mondtam.- elenged, előkapja a telefonját, és a kezembe nyomja.- Add meg a számod, és ha legközelebb Los Angelesben vagy New Yorkban leszel, csörögj rám, mert itt vagyok a legkevesebbet. Holnap este utazunk vissza, és nem akarom, hogy megint elszalasszuk a találkozást! Mert most már egészen biztos vagyok abban, hogy másfél éve téged láttalak! És ha beszélnél esetleg a többiekkel, üdvözlöm őket.
Remegő kézzel pötyögöm a számom, hozzárendelem a nevem, és amint elmentem, visszaadom a mobilt.
- Mindenképpen.
Jó érzés, hogy amilyen kedvesen fogadtak, ugyanolyan őszinte mosollyal az arcukon távoznak. Boldog vagyok, hogy végül nem hátráltam ki a vacsorameghívásból, és legszívesebben felhívnám Niallt, de még mindig nem érzem elég bátornak magam hozzá. Eljátszom ugyan a gondolattal, de nem teszem meg, csak lefektetem aludni a lányom, én pedig a figyelőt magam mellé téve kuporodok fel az ágyra, kapcsolgatom a tévét, és magam elé képzelem, ahogy a férjem valamikor megnézi majd azt a videót, amit küldtem neki, és örömében elsírja magát, vagy büszkén osztja meg a világgal valamelyik közösségi oldalon a felvétel egy részét. Remélem felhív valamelyikük, akár Liam, akár Louis, vagy Harry, feltéve, ha nem lesznek túl fáradtak. Mindenesetre izgatottan várom a visszajelzéseket, de addig is lehajtom a fejem, erőtlenül és lustán. Tudom, hogy ennek az lesz a vége, hogy ruhástul fogok elaludni, keresztben, de már túl késő. Belefúrom az arcom az egyik díszpárnába, egy másikat magamhoz ölelek, és szinte rögtön elalszom. Nem gondolkodom tovább, az agyam kikapcsol. Hosszú volt ez a nap, mégis az egyike azoknak, amik a leggyorsabban teletek el Niall nélkül.

36. - Az új kezdet kezdete

Niall

Amíg várom, hogy Louis végre befejezze a bájcsevegést a feleségemmel, addig továbbra is meredten bámulom a tévét. Egyik videó követi a másikat, némelyiket fel sem fogom. Ed egyik régebbi dalánál figyelek egy rövidke percre, de felvillan a telefonom képernyője. Teljes nyugalommal nyitom meg az üzenetet, meg se nézve a feladóját, a szöveget látva azonban elbizonytalanodom, szükségem van-e erre?

Válasz nélkül hagyom, nem is foglalkozom vele, amikor pedig Louis berobban a nappaliba, széles vigyorral az arcán, úgy teszek, mintha nem történt volna semmi.

- Ha esetleg érdekel, a családod remekül van - elnyúlik a kanapé egyik felén. - A kaja megérkezett már? 

- Nem - eltűnődöm, vajon melyikünk rendelte meg végül, de kisvártatva a csengő is megszólal, tehát Louis nem csak a családomról, de a korgó gyomromról is gondoskodik.

Felpattanok, és Louist megelőzve sietek ki a futárhoz, és a kínai kaja illatára magától nyílik a pénztárcám. Gyorsan fizetek, és már a lakásba vezető úton kinyitom az egyik dobozt. Megcsap a meleg édes-savanyú illatú gőz, és hirtelen sokkal de sokkal jobban érzem magam. 

- Liamék nemsokára itt lesznek. Most indult el Harryért - Louis vidáman cseveg, mire a nappaliba érek, addigra meg már ott van két pár evőeszköz és két hideg sör.

- Na hát akkor egészségedre - elosztjuk a dobozokat, koccintunk, és szinte egy szó nélkül enni kezdünk, de úgy, mintha éheztettek volna minket eddig.

A többiek megérkezése után már nem igazán csinálunk semmi mást, csak elvonulunk aludni, vagy erősen koncentrálunk, hogy ez sikerüljön. Én személy szerint csak vergődöm, nyitott szemmel fekszem és nem merek nagyon mocorogni, nehogy felkeltsek valakit, mert akkor beszélnem kell mindazokról a dolgokról, amik ébren tartanak.

Jobb híján a mobilom nyomogatom. Két üzenetet is megválaszolatlanul hagytam, az egyik Zayntől, a másik Eire telefonjáról érkezett. Hát persze, gondolhattam volna, hogy ugyan én vagyok mindenek elrontója, a bunkó Niall Horan, de Eire sem semmi. Épp csak kiteszem a lábam az otthonunkból, ő máris odahívja Zaynt és kettesben jól szórakoznak. És ez akárhányszor megfogalmazódik bennem, a féltékenységtől őrülten dübörögni kezd a mellkasom és mozdulatlanul, némán dühöngök. 

Amikor megszólal az ébresztésem, szinte azonnal kikapcsolom. Nem is aludtam igazán, csak lehunyt szemmel feküdtem, hogy ha valaki fel is ébredne, ne találjon engem éberül lézengeni. 

Válaszolnom kellett volna Eire sms-ére, de most még nehezebb volt megtenni, mint bármikor máskor. 

Befordulok a fal felé még néhány percre, kedvem lenne tüdőkapacitásom teljes egészével üvölteni, rugdosni, de nem teszem meg, mert tudom, hogy nem vezet sehova, mindenkit felkeltenék vele és Louis sem örülne, ha tönkre tenném a lakás ezen részét. Szóval igyekszem tényleg visszafogni magam, és végeredményben egész jól megy, mert addig rá sem kérdeznek a gorombaságom okára a többiek, amíg le nem szállunk az LAX-en.
A hosszú repülőút alatt végig egy-egy ficakban ücsörgünk, időnként elnyúlva fetrengünk, de semmiképp sem viselkedünk úgy, mint szoktunk. Egyikünk sem érzett különösebb késztetést arra, hogy egymás szavába vágva sztorizgassunk az elmúlt hetek történéseiről. Mert valljuk be, Jeff temetésén kívül nem történt semmi említésre méltó, arról pedig  a legkevésbé sincs kedvem beszélni.

Ha rá gondolok, kiráz a hideg. Újra látni Eire arcán a csalódást, hogy ő igyekezett, Meredith mégsem értékelte, sőt, csak még jobban a perifériára száműzte a családomat. Szörnyű, de egyben valahol megkönnyebbültem. Komolyan tartottam attól, hogy ha kibékülnek, vagy valamennyire rendeződik a kapcsolatuk, akkor elég egy nagyobb vita, és a feleségem eltűnik Londonból a lányommal, egyfajta családegyesítő kényszerből fakadóan visszaköltözik Dublinba. Így viszont talán megkímélhetem magam jónéhány felesleges idegeskedéstől.

- Mi a helyzet? Te is olyan csendes voltál egész úton - Liam kétkedve vizslatja az arcom. 

A bőröndjeink halkan suhannak a tükörsima aszfalton. Csak ezeknek a hangját lehet hallani, nekem pedig semmi más nem jut eszembe, csak hogy utoljára, amikor Los Angelesbe repültem, még meg sem született a lányom. Tíz hónapja nem voltam itt, a második kedvenc helyemen. Már-már az otthonomnak tekintettem pár éve, Eirevel is sok időt töltöttünk itt, most mégis olyan érzésem van, mintha idegen lenne minden és mindenki körülöttem. Nem igazán tudom értékelni a forró, sűrű levegőt, amit annak idején pont azért imádtam, mert a forróságtól és az óceán sós illatától volt fülledt, nem pedig az esőtől, mint a Heathrow, vagy a Luton.

- Csak nem tudok mit kezdeni az időeltolódással. Majd elmúlik - igyekszem normálisan lereagálni a dolgokat, és mosolyogva sétálni a hatalmas épületben. 

- Eire jól van? Nem beszéltem vele mióta visszajöttünk, és kicsit aggódtam is, hogy mit fog csinálni most.

- Remekül van. Mindig van valami, amivel lefoglalja magát és Soniat.

-  Amikor hazafele jöttünk, elkérte tőlem Zayn elérhetőségét. De nem adtam oda neki. Tulajdonképpen nem is tudom, miért engem kért meg erre.

- Ne félj, a feleségemnek nem akadály egy ilyen dolog. Zayn már nálunk volt, mielőt egyáltalán felszállt volna a gépünk - marja a torkom a keserű cinikusságom, mégsem érzem magam kellemetlenül. 

- Oh - elhúzná a száját, de egy szervezetten összetömörülő csapat felé közeledünk, akiket büszke anyák és lányaik alkotnak. Amint feltűnik Harry és Louis, sikoltozni kezdenek, és mikor Liam már méterekről integetni kezd nekik a biztonságiak feje felett, elszabadul a pokol. Mindannyiunk szíve feléjük húz, de a testőreink óvatosságra intenek, nehogy elhagyjuk a biztonságos kis zónánkat. Louis megáll, int mindenkinek, hogy álljunk össze és a telefonját feltartva készít mindannyiunkról képeket. A lánysereg erején felül igyekszik túlvisítani mindent és mindenkit, nevetés és pirosló arcok telítik meg a levegőt körülöttünk. Ettől én is igazi, hamisítatlan vigyorra húzom a szám, és képtelen vagyok abbahagyni. 

Van, ami nem változik sosem. Boldog vagyok. Annyira, hogy képes lennék fejest ugrani az érzésbe, az arcom már fáj, olyan széles a mosolyom, és néha kihallani néhány mondatfoszlányt, amiben dícsérik az én Soniám, milyen szép és hogy rám hasonlít. Ez nem csak boldoggá, de büszkévé is tesz. Fellendítem a karom, hevesen integetek a ránk váró, fantasztikus embereknek, és csak remélem, hogy ők is érzik azt a szeretetet, amit mi igyekszünk átadni nekik, legalább annyira, mint amennyire mi lubickolunk az ő mindent elsöprő rajongásukban és puha majomszeretetükben. A tenyerembe puszilva dobok nekik egy utolsó légcsókot, mielőtt elterelgetnének a szemük elől, és látom, hogy Louis már írja is az üzenetet a képéhez. Vadul pötyög a telefonján, széles vigyor ül az ő arcán is. Sőt, mindenkién.

Célzottan figyelek minden mozdulatomra, hogy ne engedjem le túlzottan a vállaim, egyenes maradjon a hátam és ne lankadjon le a mosolyom, nem mintha változott volna bármi is az elmúlt percben.

Amint beülök az értünk küldött autóba rámnehezedik a fáradtságom, szinte agyonnyom a kimerültség. Nekidőlök az ablaknak, a másik oldalról úgyis kitámaszt Liam és a hirtelen lesújtó hőségtől pár perc alatt elalszom. Már arra sem emlékszem, hogyan és mikor jutunk ki a reptérről a belvárosba vezető sztrádára, csak azt fogom fel, hogy a homlokom lecsúszik az üvegen és a fejem kényelmetlenül csuklik előre.

Érzem, hogy ennek a napnak, legyen bármennyi is az idő, számomra véget ért.

Eire

- Felmegyek, megnézem Soniat. Nincs nálam a figyelő - túlságosan is elengedtem magam. Órák óta ücsörgünk Zaynnel a nappaliban, és még csak el sem pakoltam rendesen magunk után. Szalad az egész ház, és ha valamiért meg is szakítottuk a csevegést, mindenhol a letörlésre váró port láttam és azokat a felületeket, amiket illene sürgősen felmosni.

- Igazán nem akarok tolakodó lenni, de felmehetek? Mert a múltkor csak egy rövid időre láttam őt, és ha esetleg aludna..

- Persze, ne viccelj, gyere csak! - meg sem várom, hogy befejezze a mondatot, megragadom a karját és irányítani kezdem. - Előre szeretnék elnézést kérni. A gyerekszoba gyakorlatilag folyamatosan csatatérré van nyilvánítva a két Horan miatt és már meg sem kísérlem rendben tartani.

- Hé, van pár tesóm, és Louiséknál is temérdek időt töltöttem. Doncasterben is - nevetnem kell, mert megint elfelejtettem, kivel állok szemben. Ugyan! Zayn gyakorlatilag együtt élt a férjemmel évekig, és Niallról tudom, milyen pedánsan indul útra, de aztán valahol elveszti a fonalat és katasztrófa sújtotta területté válik a környezete. Arról nem is beszélve, hogy akkoriban sem Harry, sem Liam nem figyelt a rend megtartására, így mind az öten a rendetlenség tetején ücsörögve várták a megváltást az elsőnek érkező lánytól.

- Rendben - lelassítok a fehér ajtó előtt. Megigazítom az ezüstre fújt 'S' betűt, amit Niall saját kezűleg festett. Szeretem, hogy néhány kézzel készített dolog még van a lakásban, de nem akarok sokáig elidőzni, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam Zaynt, vagy magamat.- Remélem alszik. Most már örülnék, ha sikerülne átaludnia 6-8 órát egy huzambam. 

- Ne is álmodj róla - suttogja kedvesen.- Mire végre annyit fog aludni, azért fogtok könyörögni, hogy fáradjon le hozzátok legalább ebédre.

- Azt megnézem. Annyit eszik lassan, mint az apja. Két reggeli, három vacsi. Mint egy igazi ír - csendben felkuncogok. - Csak nehogy sört is kérjen mellé. Niall régebben megengedte neki, hogy egy kiskanál habot megegyen.

- De fogadjunk, nem köpte ki - mosolyogva a kiságy fölé hajol, Sonia felé nyúl, a lányom pedig azonnal a kezéhez kap. Apró ujjaival kapaszkodik Zayn csuklójába és csodálkozva bámul fel ránk. - Gyönyörű.

- Igen, az. És tiszta apja - megcirógatom a pufi arcocskát, és én is gyönyörködni kezdek Soniában. Álmos, majd' leragadnak a szemei de az újdonság varázsa magával ragadja, és csillogó szemekkel nézi Zaynt, mint valami istenséget.

Megszokásból talán, vagy nem is tudom, miért, de nekidőlök a kiságynak, ezzel kissé Z oldalához préselődök, ő pedig azonnal átfogja a vállam.

- Szeretném, ha tényleg rendbe jönne a kapcsolatom Niallel - a semmiből hozza fel ezt a témát, és bár az a célja ennek a baráti találkának, hogy átfogó képet kaphassak a történetről egy egészen más perspektívából.

- Ó, hányszor kívántam én is ugyan ezt. Remélem legalább az egyikünknek meg fog tudni bocsátani.

Akarva-akaratlanul is a jegygyűrűm piszkálom, és igyekszem lecsillapítani a gyomromban hömpölygő remegést.

- Neked? Neki kéne térden csúszva a bocsánatodért esedeznie! Legalábbis abból, amit ő és Liam mesélet, nekem ez a véleményem.

- Mi? Neked beszélt a dolgainkról? Mikor? - őszintén meglepődöm, mert ha találkoztak is, nem gondolnám, hogy elfecsegne olyan apróságokat Niall, mint a házasságunk lassú, de biztos hanyatlása csak úgy Zaynnek, ha tényleg annyira haragudna rá, mint mondja. 

Keserédes ez az információ. Nem akarom, hogy az egész világ ezen csámcsogjon, márpedig ezeknek a srácoknak minden szavát rögzítik és sűrűbben váltanak telelfonszámot, mint más ágyneműt, viszont örülök, mert ez azt jelenti, Niall még mindig megbízik Zaynben. És ez jó. Nagyon jó.
Sonia szép lassan visszaalszik, én pedig, csak úgy, mint minden este, ott ácsorgok az ágya mellett, és csak akkor vagyok hajlandó elhagyni a gyerekszobát, amikor már legalább 25-ig el tudok számolni anélkül, hogy a lányom megriadna.
- Kicsit azért furcsa anyaként látni. Sokkal komolyabb vagy, mint régen - egymás mellett oldalgunk vissza a nappaliba, én meg, a mintaanya, újra a korábban kinyitott borosüvegért nyúlok és a maradék chardonnay-t ketté töltöm.
- Tudod, még néha én is elcsodálkozom. Volt, hogy felriadtam Sonia sírására, és eszembe jutott, vajon hány olyan alkalom volt, amikor kimerültek és hulla fáradtak voltunk, ami miatt nem ébredtünk fel időben. Soni a mindenem, az életemet is odaadnám érte, de igen, sokszor én sem fogom fel igazán, hogy anya vagyok. Én!
- Hihetetlen. De csodás dolog lehet - belekortyol a borba, közben a hátsókertre néző teraszajtót bámulja. - Büszke vagyok rátok. Komolyan.
- Ránk? Ugyan. Semmi okod nincs rá - komolyan ezt gondolom, nem vagyunk jó emberek, nem küzdünk eléggé az álmainkért, tele vagyunk hibákkal.
- Hidd el, sokan szeretnének csak fele annyira boldogok lenni, mint ti. Mint te meg Niall.
- Pedig ha még egyszer, csak egy napra, vagy egy félre úgy élhetnék, mint az eljegyzésünk előtt, képes lennék feladni a mostani életem - felhúzom a lábam a kanapéra, teljes felsőtesttel Zayn felé fordulok. - és ez alatt azt értem, hogy te is az életünk része lehetnél. Mint régen. Harry, Liam, Louis, Niall és te. Öten.
- Igen. Az tényleg jó lenne - koccintunk, és kiisszuk a maradékot a poharokból.
- Akkor, a következő üveget bontsuk meg az újrakezdés reményében - felbátorodva patfanok fel, és a bornyitóért nyúlok.
- Az újrakezdésre - mindkét poharat a pilthoz hozza, én pedog mindkettőt csurig töltöm.
- Úgy legyen - összekoncintom a két ballonpoharat és egy röpke percre elhiszem, hogy minden, amit most elterveztünk, szavakba öntöttünk és amiért óhajtozunk, hamarosan megtörténhet.