2016. december 31., szombat

Sziasztok!

Ne haragudjatok, ma sem lesz rész, nem volt időm befejezni - bár ez senkit sem vígasztal, és nem javít a helyzetemen, de dolgozom, és azért nem sikerült megírnom.
Mindenkinek nagyon boldog új évet kívánok, és nos...jövőre ugyan itt. ❤❤❤

xx Lu

2016. december 24., szombat

20. Egyszerűen bonyolult

Eire

Kora reggel korgó gyomorral kezdek forgolódni, ugyanis sehogy sem kényelmes, mégsem kelek ki az ágyból, mert amint kinyitom a szemem, esőcseppek millióival találom szembe magam. Elharapok egy ásítást, és Niall felé fordulok. Édesen összerántja a szemöldökét, takarója a nyakáig fel van húzva, és úgy fújtat, persze csendesen, mintha évek óta csak arra várna, végre aludhasson.
Álmában motyog valamit, és egymás után többször is kimondja, „enyém”. Eszembe juttatja Sonia tegnapi első szavát, ami drágább minden kincsnél, és olyasfajta büszkeséget érzek, amit kizárólag a lányommal kapcsolatos dolgok váltanak ki belőlem hosszú ideje.
Időtlen időkig tudnám figyelni őt, de félő felkelne arra, hogy bámulom, ráadásul a hasam fájni kezd az éhségtől, így kénytelen vagyok lerántani magamról a takarót, felhúzom a köntösöm és lecsoszogok a konyhába.
- Jó reggelt - Harry széles mosollyal, egy öleléssel illetve egy hatalmas, cuppanós puszival köszönt. Nem mondom, furcsa, hogy vele futok össze először a házunkban, de ilyen kedves és szeretetteljes fogadtatáshoz bármikor hozzá tudnék szokni.- Főztem kávét, kérsz?
- Igen, köszönöm - a kezemnél fogva húz a legközelebbi székhez, és leültet, mint egy gyereket. A kézfeje majdnem olyan puha, mint Marknak, de valahogy mégsem ugyan az az érzés. Harrynek tele van hegekkel, és egészen más tapintása van a bőrének ott, ahol a tetoválásai vannak. Bár nincsenek érdes részei, mint Niallnek a gitár miatt, de Mark bársonyos kezeit egyikük sem tudja lekörözni.
Rosszul akarom érezni magam amiatt, hogy megint érzem a kezemen az érintését, de az egyik felem azonnal védeni kezd engem a sötétebbik oldalammal szemben, mert nem érzek semmit Markkal kapcsolatban, nem váltott ki belőlem semmiféle gyengéd, romantikus érzelmet, pusztán arról van szó, hogy feltűnően jól néz ki, látszik, hogy sok időt és energiát fektet a kinézetébe, gondosan válogatja meg a ruháit, ami az üzleti életben egyszerű előnynek, mintsem gőgnek számít. A kezére meg csak az az egy magyarázat lehet, hogy egyedülálló, a lakását majdnem biztosan bejárónő tartja rendben, és naponta kétszer legalább étteremben eszik, vagy a szüleinél.
- Baj van? - összerezzenek, ahogy hirtelen elém kerül a csésze, benne a gőzölgő feketémmel. Harry leül velem szemben, és aggódó pillantásokkal kényszerít kegyes hazugságra.
- Nem, dehogy. Csak nemrég keltem, és még ébredezek - igyekszem mosolyogni, nem gondolni Markra, az esőre, csak arra koncentrákok, hogy az ujjaimat átmelegítse a forró porcelán.
- Beszéltem Niallel - megáll, várja a reakcióm, de én csak csendben iszogatok, és várom a folytatást. - Mesélte, hogy mostanában hanyagoljátok a terápiát.
- Nem érünk rá - megrántom a vállam. - Sok volt neki a Zaynnel való találkozás, nem hiányzik, hogy ott is elveszítse a fejét.
- Értem - belekortyol a saját italába, de nem sokkal ez után mégiscsak tovább kérdezősködik, bárhogyan is próbálta visszafojtani a kiváncsiságát. - De nem akarsz elválni, ugye?
- Persze, hogy nem. Mármint - mély lélegzetet veszek, és beletemetem az arcom a tenyerembe egy rövidke pillanatra, majd folytatom. - Nem feltétlen akarok elválni, de ha nem sikerül rendbe tenni a dolgainkat, és úgy látom, hogy Soniának is jobb lenne ha külön mennénk, akkor elgondolkodnék rajta. De még egyszer mondom, nem akarok mindenáron elválni, bolond lennék!
- Akkor tulajdonképpen nincs is semmi baj, nem?
- Azért ennél bonyolultabb.
- Mitől lenne az? Itt egyedül ti vagytok azok - kiissza a maradék kávéját, és beteszi a bögrét a mosogatóba.
- Harry, bárcsak el tudnám magyarázni ezt bárkinek is, de egyszerűen érzem, hogy baj van. Niall néha szörnyen viselkedik, mogorva, hisztizik, és fogalmam sincs, miért. Máskor pedig nagyon is kedves, figyelmes, de nem olyan, mint amikor megismertem. Mint amilyen az én Niallöm volt.
- Borzalmasak vagytok - hátat fordítok neki, amíg beszél, és keresek valami normális reggelit.- És gyerekesek.
- Sajnálom, nem tehetek semmit, amíg a barátod is így viselkedik - sóhajtok, és felé biccentek, hogy kér- e szendvicset.
- Igen, köszi - reagál, de szinte azonnal beáll mellém segíteni. Természetesen végig dumál, ám bármennyire is igaza van, bánt, hogy még ő is rögtön tudna megoldást a problémáinkra.- Ez visszafelé is működik. Nem kell mindig neked lenned a tükörképnek, Eire.
- Ezt hogy érted? - nem nagyon nézünk egymásra, csak arra figyelünk, hogy egyben maradjon a reggelink, és ne szabdaljuk szét a kezünket.
- Ha Niallnek rossz kedve van, neked nem kell azonnal mély depresszióba zuhannod.
- Ezt úgy mondod, mintha olyan könnyű lenne boldognak lenni, ha az ember tízméteres körzetében egy hisztis Horan van. Éltél vele, évekig voltatok összezárva.
- Igen, ahogyan te is, ezért tudom, hogy lehetséges - megfogja a kezem, kicsit meg is szorítja.
Tudom, hogy mit akar elérni ezzel, átlátok rajta, és értékelem a segítségét, de hangozzék bármilyen egyszerűen az egész, a fejemben még mindig nagy a káosz. Így hát muszáj tovább sorolnom az aggályaim.
- De nem csak a hangulatingadozásainkról van szó - kihúzom a kézfejem a tenyeréből, és vészjóslón a hátunk mögé pillantok. Pontosan tudom, milyen pofon egyszerű ebben a lakásban teljes csendben, némán létezni.
- Hát?
- Niall nem hazudik. Soha. De parádésan kikerüli az igazságot: olyan számlákat hagy szét maga után, amire nem képes magyarázatot adni, és én nem tudom, hogy ez nekem jó, vagy nem. Fogalmam sincs, milyen nőkkel vagy haverokkal üti el az időt ott, ahol annak idején mi ketten jártunk. Éttermek, kávézók, rejtélyes belépők, autópálya díj! Mit keresne Manchesterben Niall? Mert nem mondom, hogy meg van tiltva neki a vezetés, de senkit sem tudnék mondani, aki ott lakna, és hirtelen nagyon fontos találkozójuk lenne ott, de ha mégis, ez nem olyan kis dolog, hogy ne szóljon róla - veszek néhány mély levegőt, ugyanis ideje lassítanom, különben szívinfarktust kapok. - Régen egészen máshogy működött köztünk ez is. Szólt, akkor is, ha csak öt perccel később érkezett haza, mint számolta, hogy ne aggódjak miatta. Naponta többször beszéltünk, és ha valamelyikünknek váratlanul kocsiba kellett ülnie, és elhagynia a várost, szóltunk a másiknak, hogy ne várjon feleslegesen, vagy, az én esetemben, hogy ne izguljam halálra magam miatta. Harry, én még mindig rettenetesen féltem őt, mert folyton az jut eszembe, hogy megfájdult a térde, és valami borzalmas dolog történik vele!
Letöröl pár könnycseppet az arcomról, és szorosan magához ölel.
- Nincs mitől tartanod, a műtét óta már sok-sok év eltelt, Niall már jóval előbb érzi, hogy fájni fog, mielőtt a térde jelezné. Azok az apróságok pedig tényleg kicsi, jelentéktelen semmiségek. Biztos vagyok benne, hogy ha tehetné, csak golfozna, és itthon lenne veletek! - megnyugtat a hangja, még akkor is, ha csak el akar csitítani. Jó hallani, hogy nem vagyok teljesen őrült, csak egy picikét.
- Hát hogyne..! - belecsuklok a mellkasába, amin mindketten nevetni kezdünk. Megtörlöm a szemem, és az ölelésből kibújva magamhoz veszem a tányért, amin már vagy egy tucat szendvics van felhalmozva. - Gyere, reggelizzünk meg, aztán megyek Soniahoz fel.
- Egyél csak, addig lehozom - újratölti a bögrém kávéval, egy pillanattal később pedig már a lépcsőn nyargal felfelé.
Én pedig csak nézek utána, és azon gondolkodom, hogy mivel érdemeltem ki az egyik legjobb barátomat!? Mert Brittanyt az égiek küldték, és egy hozzá hasonló bajtárs mindenkinek jár, de hogy kettő is megadasson, az már sokkal több, mint szerencse. Szinte biztos, hogy azért kaptam őket, hogy kárpótoljanak a botrányos magánéletem miatt.
- Jó reggelt - Niall kicsit kócosan, póló nélkül jelenik meg, szemei alatt halvány karikák.
- Jó reggelt - azonnal felpattanok, hogy hozhassak neki is egy tányért, és bögrét a kávéhoz.
- Köszönöm - a gyomromban millió apró pillangó kezd szálldosni, és izgatottan várom, vajon milyen lesz együtt reggelizni, de Niall nem ül le, a pultnak dőlve tüntet el egy szendvicset, és rekordsebességgel dönti magába a tejeskávét. Még le sem nyeli az utolsó falatot, de már a mobilját nyomogatva távozik, én pedig leforrázva, a megsemmisülés szélén imbolyogva ülök vissza a helyemre.
- Jó reggelt - hallom, hogy találkozik Harryvel és a lányunkkal, a torkomban lévő gombóc pedig emlékeztet arra, mitől is olyan nehéz nem reagálni a férjem mogorva viselkedésére.
Mintha egy kést döfne a szívem kellős közepébe, ahogy végig kell hallgatnom a bájcsevelyt, ahogy édes hangon szól Soniahoz, és természetes jóindulattal beszél Harryvel is. Egyedül én vagyok ezen az átkozott Földön olyan szerencsés, hogy minden erőfeszítésem ellenére semmibe vegyen. Felvetődik bennem a kérdés, vajon kettőnk közül ki is akar válni, de a következmények miatt elfojtom magamban a gondolataimat. Semmi kedvem hangos, keserves sírásban kitörni, amíg az életem legfontosabb férfiai alig pár méterre épp azt ecsetelik, milyen gyönyörű és okos a lányunk.
Inlább csak felállok, kidobom a kukába a reggelim maradékát, kiöntöm a kávém, és úgy teszek, mintha elfoglalt lennék. Kézzel mosogatok, nem kapcsolom be a mosogatógépet, letisztítom a tükörsima, foltmentes konyhapultot, letörölgetem a kenyérpirítót és a kávéfőzőt, betolom a székeket, pótcselekvések sorozatát iktatom be, de az idő nem múlik, és ugyan úgy egyedül találom magam, mint mikor hozzákezdtem.
Abbahagyok mindent, teljesen felesleges, felmegyek én is, hogy felöltözhessek és elköszönjek Soniatól, mielőtt elindulnék dolgozni.
- Ma is korán jössz? - meglep Niall érdeklődése. Olyannyira, hogy egy pillanat erejéig azt sem tudom, mit mondhatnék neki.
- Szerintem nem, de majd csörgök - lesimítom a felsőmet, magamhoz veszem a táskám, és leguggolok a padlón játszó lányomhoz.- Szép napot, gyönyörűm - puszit nyomok a homlokára, és az előszobában felveszem a tegnapi magassarkúm.- Jó szórakozást!
- Vigyázz magadra! - Harry a földön fetrengve integet, épp a második emeletet építi a hasára a lányom az óriási fa építőkockáiból.
- Vigyél ernyőt - Niall komor, mély hangon szólít meg. Háttal állok neki, aminek örülök, így kevésbé látványos, ahogy libabőrös leszek a hangjától. Elég csupán oldalra pillantanom, látom, hogy felém nyújt egyet.
- Köszi - próbálok mosolyogni, pont úgy, ahogy ő tette tegnap koraeste, de legnagyobb sajnálatomra válaszként csak megrántja a vállát, és visszavonulót fúj.

2016. december 16., péntek

19. Valami megváltozott

Eire

Immáron négy hete járunk Victoriahoz, töretlenül, kitartóan. Eddig nem sok minden változott, talán csak annyi, hogy újra egymás mellett alszunk, már ha ezt lehet annak nevezni. Az első pár estéhez képest remekül haladunk, ha azt nézzük, ugyanis Niall már képes egyhuzamban órákat aludni. Én? Ugyan. Nekem még mindig hiányzik valami, hogy ne érezzem végtelenül kellemetlenül magam. Zavar, hogy kizárja magát elalvás előtt, mert minden így kezdődött. A sokadik ilyen alkalom után hurcoltam át az ágyneműmet a vendégszobába, mondván, elegem van a zavaróan privát perceiből. Ám annak ellenére, hogy kényszerítettek minket az újbóli együtt alvásra, és néha még most is úgy érzem, semmi keresnivalóm nincs Niallel egy hálószobában, boldogabb vagyok. Még a virrasztás is jobb, ha legalább lopva figyelhetem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa a takarója alatt. Pont, mint múlt éjjel, és pont, mint most.
Viszket a szemem a sminklemosótól, a bőröm nehezen szokik hozzá újra ezekhez a dolgokhoz.
- Baj van? - olyan furcsán cseng a hangja, mintha azt várná, kibukik-e belőlem ismét valami.
- Nem, nincs - megrántom a vállam és tovább dörzsölöm az arcom a tenyeremmel.
- Azt hittem, sírsz - figyelmét visszafordítja a papírjára, amin rendíthetetlenül körmöl. Nincs merszem megkérdezni, mit csinál, pedig már jó ideje megfigyeltem, hogy írogat. Csak nem egy dalt?
- Nem, nem sírok - pótcselekvésnek ölembe veszem a Victoriatól kapott könyvet és egy új, teljesen üres lapot bámulok. Nem sikerült írnom túl sokat, mindössze az első lapon van valami. Nem tudom, minek kellene szerepelnie a noteszben. Az aggodalmaimnak? Az egészet teleírhatnám a zűrzavarral, ami a fejemben létezik egyedül, vagy a félelmemmel, hogy esetleg elhagy a meggondolatlan döntésem miatt.
- Mikor menjünk Victoriahoz? Beszéltél vele? - két újabb sort követően ismét felém fordul.
- Abban maradtunk, hogy valamikor pénteken vagy szombaton, ha te is ráérsz - csak egy pillantást vetek rá, de bárcsak ne tenném. Kedvetlenség, és undor ül ki az arcára. - Mondd meg nyugodtan, ha nem akarsz jönni. Szólok neki, hogy ennyi volt.
- Persze, a pénzt meg kidobtuk rá! - idegesen fújtatni kezd.
- Akkor mondd meg, mikor szeretnél. Nekem mindegy, csak akkor úgy kell intéznem a dolgaimat - a kezemben lévő könyvet a határidőnaplómra cserélem.
- A héten sokat kell bent lennem - ő is kinyitja a sajátját.
Elkeserítő azt látni, hogy mindketten a megbedzélédeinkhez igazítjuk a magánéletünket, holott néhány éve még pont fordítva volt.
- Péntek délután is?
- Igen, péntek délután is, mi nem érthető? - rámförmed, bennem pedig megfagy a vér. Kisatírozom az elkezdett 'V' betűt.
- Bocsánat. Megértettem - elteszem a tollam, és nem bámulom tovább a dátumokat sem. Hátat fordítok neki, és kényszerítem magam az alvásra.
Összeszorítom a szemem, görcsösen koncentrálok arra, hogy elaludjak, de akárhányszor elernyednének az izmaim, mocorogni kezd, motyog valamit, vagy eszembe jut, ahogy tegnap éjjel álmában magához ölelt. A végső döfést a telefonjának csörgése adja meg. Máshogy szól, nem ugyan az a csengőhangja, mint amikor Louis hívta nem rég.
- Szia - nyájas hangon szól bele, és kiviharzik a folyosóra. - Nem, dehogy zavarsz, még nem aludtam.
Furdal a kíváncsiság, vajon kivel beszél, és miért keresik őt hajnali fél kettőkor, de hallgatózni sem akarok. Csak fekszek, mint egy játékbaba, üres tekintettel a plafont bámulva, és várom, hogy megtörténjen a csoda.
- Nyugodtan, ne viccelj! Nálunk mindig van helyed, ez nem is kérdés.
Csend. Néhány másodpercig csak a járkálását hallom, és megcsap a félelem szele. Most már végképp fogalmam sincs, kivel és miről beszélhet, még a felesleges aggodalmam is kétségbeesetten futkos a fejemben.
- Ne köszönd, ez természetes, haver - hatalmas szikla esik le a szivemről, mert nem sok olyan ember van, akinek ezt mondja.
Niall esetében a „haver” sokkal többet takar, mint egy egyszerű ismerős, ugyanis nála az a rendkívül különös eset áll fenn, hogy a legjobb barátait hívjanígy, ebből pedig egy kezemen meg tudom számolni, mennyi van. Név szerint Harry, Louis, Liam, és Olly. Másokat nem sűrűn nevezett így az elmúlt években. És persze Zayn, akiért még mindíg fáj a szívem, mert én annak ellenére, hogy a kiterjesztett baráti társaságunkból a legtöbben nehezen alakítottak ki vele szorosabb viszonyt, velem rögtön közvetlen és kedves volt. Volt, hogy tulajdonképpen együtt laktunk, ő, Perrie, Niall és én, noha nem is töltöttünk minden éjszakát négyen egy lakásban, ha külföldre kellett utazniuk valami miatt, mi négyen voltunk azok, akik a legtöbb időt együtt töltötték, és hiába a távolság, néhanapján felhív Pez, hogy minden rendben van-e, és az elsők között jött be a kórházba meglátogatni engem, és a pár napos Soniat.
Kinyílik az ajtó, Niall arcán pedig sejtelmes mosoly terül szét.
- Harry néhány napig itt lesz, van valami a lakásával, és nem tud bejutni.
- Ó, szegénykém - felülök és ésurevétlenül a telefonomhoz nyúlok. - Nagyon nagy a baj?
- Szerintem csak megbuherálta megint a zárakat, vagy beletört a kulcs, ennél komolyabbb nem hiszem, hogy lehetne.
- Értem - feloldom a képernyőm és keresni kezdem a legutóbbi beszélgetésünket.
Vagy csak ellenőrizni akar minket a drága- gondolom én, és rögtön írni kezdem az SMS-t, hogy mikorra várható az érkezése, mert akkor elkészítem az egyik kedvencét ebédre.
- Jóéjt - hátat fordít, és szinte azonnal álomba merül.
Nos, gyönyörű lezárása a napnak, de legalább nincsenek kényelmetlen szituációk, sem kellemetlen beszélgetések.


Niall

Hajlakk és valami különös, az orromnak ismeretlen parfüm illat csap meg, ahogy a lépcsőn fel-le járkálok Soniaval az ölemben. A nappaliból látom, hogy Eire autója parkol a ház előtt, kisvártatva pedig a feleségem is feltűnik az előszobából kifele, beszárított hajjal, vadonat új ruhában, kezében egy táska, amit már évek óta nem láttam nála. Talán egyszer vagy kétszer használta, mert szülés után félre rakta, mondván nem fér bele a babaholmi.
Amióta felvetette a válás ötletét, durván egy hete, rendszeresen látom így. Egy rakat új ruhát vett, más illatszereket használ, markánsabbat, és sosem fogja össze a háromnapos haját, mindig tökéletes frizurája van, lakkozott, rövidre formázott körme, és elengedhetetlenné vált a magassarkú.
Csinos, sőt, most még inkább látszik, hogy a világ egyik legszebb nője a gyermekem anyja, engem ez mégis aggaszt, mert ez talán a legrosszabb rémálmomat jelenti. 
Van valakije.
Elhessegetem a negatív gondolataimat, legalábbis igyekszem megtenni, és lesétálok a nappaliba.
- Szia. Korán hazajöttél - azt hiszem gyanakvóan hangzott az előbbi mondatom, ugyanis Eire felhúzott szemöldökkel válaszol.
- Csütörtök van, ilyenkor nem maradok sokáig - ahogy rám nézett, úgy tekint is tovább. A pillantása leragad a játékkupacokon, de nem mond semmit, egy mély levegővétellel konstatálja, hogy egész nap nem változott semmi itthon. Illene szégyellnem magam, amiért csak nagyobb lett a rendetlenség, de a változás, amin napról napra átesik Eire sokkal rémisztőbb, mint néhány építőkocka szétszórva a szőnyegen.
- Tényleg - tökéletes, koromfeketére festett szempillái mögül olyan zavarbaejtően néz, sőt, figyel, hogy a légzésem teljes mértékben rendszertelené válik és ez minden, amit mondani tudok. - Igaz.
Egyikünk sem tud mondani mást, ezért úgy teszek, mintha egy fontos üzenetet olvasnék el, de csak bámulom a telefonom háttérképét, amin még mindig ott van Eire arcának egy részlete. A széles mosolyának egy darabja, ami végülis az egyetlen támaszom a mindennapokban. Igyekszem nem alkalmatlankodni, de nem akarok távol maradni tőle, a közelében maradok, mindegy hová megy. Gőzöm sincs, hogyan kérdezzek rá azokra az éjszakákra, amikor látom, hogy tetteti az alvást, segíteni akarok neki, de nem hiszem, hogy bármit is tehetnék az alvása érdekében. Ahányszor csak tudok, bent maradok, mellette, mert nekem így kényelmes, de tudom, hogy emiatt érzi kellemetlenül magát, de az is világos, hogy ha kizárom magam az erkélyre, az még rosszabbul esik neki. Viszont néha muszáj kiszakadnom a nyomasztó hálószobai csendből, hátha kitisztul a fejem és találok végre egy normális megoldást arra, hogyan kezdhetném visszaszoktatni magam az együttalváshoz, és miként lehetek képes újra megadni neki a boldogságot, ahelyett, hogy az őrületbe kergetném. Ez a változás viszont, a külsőségek, a feltűnő eleganciája tényleg aggaszt valamelyest, de csupán azért, mert képtelen vagyok elhitetni magammal a tényt, miszerint miattam tenné. Rá kéne kérdeznem, vagy kifaggatni Brittanyt, de tartok mindkét megoldástól. Eire szemében egy sunyi alakká válnék, ha a barátnőjétől minden kérdésem visszahallaná, már ha egyáltalán beszélne velem erről Britts. Az, hogy tőle kérdezzem meg, az még távolabb áll tőlem, és legfőképp a bátorságomtól.
Teljesen elvesztem, és csak egy helyben ülök, ölemben Soniaval, aki ujjongva nyújtózkodik az anyja felé.
- Enyém! - Sonia rámutat a valódi akadállyá nőtt játékhalomra, és elismétli- Enyém!
Hirtelen elfelejtek levegőt venni, de Eire is, aki a hangra eldob mindent, és felénk fordul.
- Enyém - rettenetesen boldog, ficánkolni kezd az ölemben, és tapsikol.
- Ez.. - a feleségem fehérré válik, mint a fal, szemeiben örömkönnyek csillognak. - Ez az ő..
- Az első szava - a büszkeség majd' szétfeszíti a mellkasomat, a szívem olyan hevesen dobog, amennyire csak lehetséges, hiszen már a fülemben is érzem. Végtelennek tűnő ideig nézünk egymás szemébe Eireval, látom rajta a boldogságot és a büszkeséget, ami bennem is óriásira duzzadt, ugyanis az én lányom megszólalt! Az első értelmes, kristálytisztán hallható, valódi szava, amit már nem csak hogy kimond, de valószínűleg tudja is, mit jelent.
- Édes kincsem - leguggol elénk, ujjaival Soni apró haját simítgatja. - Igen, az mind csak a tiéd! Nagyon ügyes vagy!
- Enyém - vigyorog, és megvillantja a leendő fogsorát.
- Ki gondolta volna, hogy ezt fogja először közölni...!- igyekszem nem elrontani az idillt, és valamiért a feleségem is érti a viccet.
- Nos, végülis igaza van a lányunknak.
Egy pillanatra zavarba jövök, és ízlelgetem a szót. Lányunk. A mi lányunk. Nem az övé, nem az enyém, a mienk.
- Tökéletesen - kedvem lenne megcsókolni őt, felkapni, és szorosan megölelni, de jelenleg nem vagyunk ilyen jóban. És egy darabig nem is leszünk.
Óvatosan kiveszi az ölemből az örökmozgó gyereket, magához vonja, és hosszú, elnyújtott puszikat ad a homlokára.
- Hívott Harry, ma este már itt alszik. Nem baj, ugye? - hülyén érzem magam, amiért pont most hozom fel a témát, de nem akarom, hogy abbaradjon a beszélgetésünk, szeretném hallani a hangját, illetve a véleményét. Este túl fáradt voltam, hogy erről kérdezzem, és a hangulatom sem volt az igazi, amiért továbbra is a házassági kuruzslóhoz kell járnom szabadidőmben, de az, hogy ideköltözzön egy barátunk, talán komolyabb egy pár perces telefonálásnál, és hogy kész tények elé állítom őt.
- Nem, egyáltalán nem. Legalább...- megáll, elgondolkodik, aztán megrántja a vállát. - Ahj, mindegy. Megyek, akkor összedobom a vacsorát - még egyszer végigpuszilgatja Soniat, és leteszi őt a szőnyegre, a kis csodagyerekünk pedog azonnal megindul, négykézláb gázol át a játékainak egy részén, aztán lehuppan a plüssei közelében és mindegyiket összenyálazza, precízen, hogy egyik se maradjon ki.
A tekintetem hol jobbra, hol balra téved, e két fantasztikus nőt nézem, Eiret, ahogy pakolászik, aprít, süt, főz, és Soniat, aki gügyög az állatkáinak, szétszór és még jobban összenyálaz mindent, és igyekszik fontoskodni a rendetlenségének közepén.
Elképzelem, hogy bármikor megölelhetem bármelyiküket, hogy nem tilos a feleségem közelében legyeskednem, büszkén viseli a Mrs. Horan nevet, nem akar elválni, vagy legalábbis n ajánlja fel, este ledig nem fordítunk hátat egymásnak, sokkal inkább beleburkolózunk a másik ölelő karjaiba, szerelmesen suttogunk, és reggel úgy ébredünk, hogy fogjuk egymás kezét. Szeretném azt hinni, hogy még mindig ugyan az a család vagyunk, akik feltétel nélkül szeretik egymást, és ha kell, virrasztunk Soniaval, mert ugyan itt ültem, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve Madonnát kezdtem énekelni Sonianak, és addig pengettem a gitáromat, amíg bele nem aludtunk mindhárman a nyolcvanas évek popslágereibe.
Megrezzen a telefonom, ami azonnal visszaránt a valóságba. Felkapom Soniat a padlóról, hogy ne maradjon felügyelet nélkül, és kiszaladok a kapuhoz, hogy beengedhessem Harryt.
- Sziasztok - egy sportáskával, virággal és két doboz sörrel ácsorog a kocsija mellett.
- Hello - beengedem, fél kézzel megpróbálom megölelni, majd magam elé intek, hogy fáradjon be nyugodtan.
- Ne haragudj, nem akartam rátok törni, csak nem volt kedvem elmenni valami hotelbe.
- Ne viccelj már, mondtam, hogy szivesen látunk, és egyáltalán nem zavarsz! Eire még örült is, süt valami csirkét vacsorára.
- Azért elég hülyén érzem magam - nevetni kezd, és rázni a fejét.- Soha többet nem variálok a kapuzárral. Soha!
Nem mondok semmit, csak nevetek tovább, elég abszurd ugyanis, ha magam elé próbálom képzelni Harryt, amint szerelni kezdi az elektromos kaput inkább kevesebb, mint több sikerrel.
- Legalább most többet találkozhatok a kedvenc keresztlányommal - az előszobában Sonia már teljesen kiakad, amiért nem lehet Harry karjaiban, kapkod utána, megpróbálja elkapni a fölsőjénél fogva.
- Szia Harry - Eire széles mosollyal lép ki a konyhából, két puszival üdvözli a vendégünkez. - Soni, mondd meg Harrynek, kié az a sok minden!- gyerekes meglepettséggel mutat a játékok irányába, hátha ki tudja csalogatni a korábban skandált szavacskáját.
- Enyém - örömteli ujjongással rángatja a fejét a keresztapja ölében, és ő is mutogatni kezd a nappaliba.
- Hoppá, hoppá - imádnivaló, ahogy élvezik egymás társaságát, Sonia percenként Harry nyakába borul, apró kezeivel azon igyekszik, hogy körbeérje a nyakát, az arcát pedig viccesen a pólójába fúrja, apró nyálfoltokat hagyva rajta.
- Bocsika, nem sokára kinő az első foga, és minden csöpög a nyálától - egy kendővel letörlöm Sonia arcát, de Harry átveszi tőlem, ugyanis a lányom kikéri magábak, hogy a legszerelmesebb perceikben zavarom őt, amikor épp ölelgetni próbálja Harryt.
- Nagyon ügyes vagy Szivecske, nem hiába, az én keresztlányom vagy - Harry mosolya végleg megszédíti a lányom, és vacsoráig nem is hajlandó másra figyelni, csak rá.
- És mi a helyzet a terápiával? - a nappaliban ücsörgübk, mindketten Soniat figyeljük, ahogy pakolászik. - Van már valami?
- Áh- legyintek. - Csak annyi, hogy az esetek többségében együtt alszunk, de a beszélgetés még elég szörnyen megy.
Eiret figyelem, ahogy vállával a telefont a füléhez szorítja és hangosan nevetgél, miközben kapcsolgatja a sütőt. Borzasztó kimondani ezeket a szavakat, mert tudom, hogy rajtam is múlik az egész, de képtelen vagyok még feszengés nélkül megszólítani. Sokszor azt sem tudom, mit mondhatnék neki.
- Hidd el, nem sokára jobb lesz, csak ki kell tartanotok egymás mellett, haver - megveregeti a vállam, és bíztatóan bólogat. Utánzom én is, és igyekszem beletörődni abba, hogy még csak most jön az igazán nehéz csata.
- Persze, csak...nézd, milyen szép! Frizura, smink, új ruhák, cipők, ékszerek, ez engem aggaszt. Mi van, ha van valakije? Vagy valaki másnak akar tetszeni? Én abba belepusztulnék.
- Ez jó - hangos nevetésben tör ki. Csapkodja a térdét, és alig tudja abbahagyni.
- Ez nem olyan vicces azért.
- Niall, a szülés előtt volt utoljára ilyen Eire. Gondolom hiányzott neki ez a sok csajos dolog. Tanuld már meg, könyörgök, hogy szükségük van arra, hogy szépnek érezzék magukat. Te is eljársz fodrászhoz, és golfozni, mióta nem kell mindkettőtöknek egész álló nap dupla felügyelet alatt tartani Soniat - bár elgondolkodtatnak a szavai, nem sikerül teljes mértékben megnyugtatnia. - Nem hogy örünél neki, amiért nem engedte el magát, hanem igenis csinos szeretne maradni. Igazán szerencsés fickó vagy.
- Igen, az - sóhajtok, és végre nem kapom el a tekintetem, mikor Eire felénk pillant.
Hosszú másodpercekig nézzük egymást, még bele is pirul, amikor rámosolygok.

2016. december 8., csütörtök

18. Jó reggelt!

Eire

Hallgatni a légzését, figyelni a mocorgását álmatlan éjszakákon, érezni a közelségét. Ezek olyan apróságok, amiket semmi pénzért nem adnék oda senkinek, mégis idegennek érzem magam, mintha mindvégig egy üvegfal lenne köztünk. Láthatom, de nem érinthetem meg. Messze van, bő két karnyújtásnyira, az ágy túlsó felén. Háton fekszik, kezeit szorosan maga mellett tartva, a feje magasan felpárnázva. Későn ért haza, fogalmam sincs, mit csinált, de alvás helyett olvashatott, mert egy halom papír hever az ő oldalán lévő éjjeli szekrényen és jóformán ülő helyzetben alszik. 
Most is olyan szép, habár furcsa, ha egy férfit szépnek neveznek, pedig ő az. Kívül, s belül, a lelke is. Szőkés szempillái meg-megremegnek, mintha ébredezne, mégsem félek attól, hogy lebukok azzal, hogy őt bámulom alvás helyett.
Legalább akkor hozzám szólna, és igen, meg is tudna sérteni, duzzogva leteremthetne, hogy zavarom, és fejezzem be, de nem bánom. Kiabáljon, veszekedjen, nekem édes mindegy, csak végre szóljon hozzám.
Kinyújtom a kezem, óvatosan mozgok, hagynom kellene aludni, de úgy hiányzik, hogy már fáj. Ujjaim megérintik a takarójának a szélét, és egy pillanatra megáll a szívem, amikor megrándul a keze álmában. Nem mozdulok, megpróbálom rendezni a légzésem, és mikor megbizonyosodom arról, hogy nem ébredt fel, a puha anyagon keresztül fogom meg a kezét. A bal oldalamon fekszem, jobb kezem alig ér el hozzá, mégis elképzelem, hogy ez nem egy tiltott pillanat, hanem valami sokkal bensőségesebb, romantikusabb. Házasok vagyunk, boldogok, szerettük egymást. Akkor mi történik velünk? Milyen útra léptünk, hogy egyre távolabb kerülünk a másiktól? Millió kérdés fogalmazódik meg bennem, de választ egyikre sem találok. Keresem őket, minduntalan ezen rágódok, de nem találok kiutat ebből a reménytelen, ingatag állapotból.
Mozgolódni kezd, és én reflexből lehunyom a szemem. Megpróbálok egyenletesen lélegezni, és nem elmosolyodni, vagy elvörösödni, hiszen pontosan tudom, mikor néz rám, mikor fordítja felém a fejét. Nem látom őt, de érzem minden mozdulatát. Beszívja a levegőt élesen, és ezzel egy időben ér hozzá valami meleg és puha a kezemhez. A ujján lévő gyűrű összekoccan az enyémmel, s bár apróság, temérdek emléket sodor magával. Hányszor, de hányszor megkért arra, hogy vegyem le éjszakára! Minden este szóvá tette, és én akárhányszor lusta voltam megtenni, ő annyiszor szappanozta óvatosan az ujjaim reggel a fürdőszobában, hogy le tudjam venni az arany karikát. Finoman fogta kezei közé a kezemet, és mintha ő is érezné azt a fájdalmat, mint amit én éreztem akkor, meggyötörve nézett rám, de végül mindig lekerült az ujjaimról a gyűrű. Olyan kis felelőtlen vagy, szerelmem. Kétség kívül ő tudja ezt a lehető legszeretetteljesebben mondani, és a szavai mindig édesek voltak, mint a méz. Rettenetes, mennyire hiányzik az az ember, aki ő volt velem, még akkor, amikor nem volt semmi baj. Imádtam őt, azt, ahogy folyton veszekedett valakivel, hogy nem volt képes néhány percnél tovább komoly lenni, azt, hogy sokszor kiment a szakadó esőbe is, majd sáros lábbal rohant végig a lakáson, visítva, hogy fázik. Ha még egy pillanatra visszakaphatnám a vőlegényem, soha, de soha nem engedném el a kezét, és megtennék mindent annak érdekében, hogy soha, még ennek az állapotnak a közelébe se érjünk. Ne is tudjunk róla.
Dünnyög valamit, és egy újabb sóhajt követően felül, lehúzza a vízszintes részére az ágynak a párnáit, a kezemet pedig óvatosan visszahajtogatja a felsőtestem mellé. A szemhéjamon keresztül nem látom őt igazán, ezért csak betudom valamiféle vágyálomnak azt, hogy végül tényleg megfogta a kezem, vagy csak ellökte, és már abban sem vagyok biztos, hogy végigsimított-e a kézfejemen. Bosszantó a vaksötétben gubbasztani, alig várom, hogy arra utaló hangokat halljak, mélyen alszik, és kinyithassam a szemem, de várat magára. Hol igazít egyet a párnáján, hol átfordul a hátára, vagy a másik oldalára. Egy ponton dühösen fújtatva felül, hallom, hogy ledobja a lábait a padlóra, és az erkélyre vonul. Jól ismerem ezt a hangot, ahogy az üvegajtó végigsúrlódik a sínben, tompán megakad, majd vissza az egész, míg be nem kattan a helyére.
Kizár az életéből, a gondolataiból. Néhány hóapja csukta magára először, s mikor naivan azt hittem, vágyik a társaságomra, rám förmedt, hogy ne járkáljak utána, mert Sonia felébred a sok zajra. Legszívesebben most is utána mennék, ehelyett sóvárogva résnyire nyitom a szemem, oldalra billentem a fejem, mintha csak álmomban tenném mindezt, és figyelem Niallt. Nézem, ahogy a korlátra támaszkodik, homlokát megtámasztja a fém kereten. Minden izom megfeszül a hátán, az éjszaka fényei kiemelik a vállát, a haját, ami most is, mint mindig, mindenfelé meredezik, kuszán és hihetetlenül szőkén. Ujjaimmal szinte kapaszkodom az ágy szélébe, hogy ne tépjem fel az ajtót, és ne boruljak zokogva a karjai közé, és ha el is dobna magától, makacsul ragaszkodjak. Üvöltenék, kapálóznék, azt se bánnám, ha kiesnék a nyílt utcára, de kell nekem Ő. Szükségem van rá, még ha ezt nem is érzi úgy. Ezért érzem azt minden hasonló pillanatban, hogy kettéhasad a szívem, és muszáj hátat fordítanom neki, hogy ne lásson. Összekuporodok, felhúzom a lábam egészen a mellkasomig, és szakadozó levegővételekkel próbálom álomba kényszeríteni magam, még akkor is, amikor hallom a lépteit, ahogy megközelíti az éjjeli szekrényemet, és megissza a mentateám maradékát. Hidegen és keserűn, ahogy utálja.
- Fúj - suttogja, és visszateszi a bögrét oda, ahonnan elvette. Kínzóan lassan kerüli meg ismét az ágyat, érzem, hogy közben engem figyel, és ki sem merem nyitni az összeszorított szemeimet, még akkor sem, mikor már rég besüppedt mellettem az ágy.
Csendben és tettetett alvással szenvedem végig a hajnalt, egy idő után már háttal a dorombolva alvó Niallnek. Tágra nyílt szemekkel küzdök a könnyeim ellen, és mindvégig arra gondolok, hogy vajon most mit reagálna, ha csak úgy megölelném, a mellkasára hajtanám a fejem, vagy csak közelebb húzódnék. Visszatessékelne a "helyemre", viszonozná? Talán észre sem venné, mert kimerült, és mélyen alszik. És én? Miért vagyok képtelen csak úgy túllépni mindenen, és végigaludni az éjszakát, vagy legalább néhány órát úgy, hogy nem húzódik a homlokom ráncba, akárhányszor valami megmozdul, vagy eszembe jut néhány fájdalmas szó? Miért alszom éberen, miért figyelem minden mozdulatát, még akkor is, mikor ő is ugyan úgy ébren van, és kizárja magát az erkélyre?
Könnyed köhécselés zaja töri meg a gondolataimat, az éjjeli szekrénynél lévő kis babafigyelőre pillantok, ami most rövidebb megszakításokkal, de hangokat kezd kiadni. Kipattanok az ágyból, és viszem magammal a zajforrást is, hogy Niall ne ébredjen fel rá. Fáradtan, időnként a falnak támaszkodva botladozok el a gyerekszobáig, magam mögött lépteket hallok, de előttem csak az az egy aggodalom lengedezik, hogy elég egy nyűgös Horan mostanra, és Soniát minél gyorsabban meg kell nyugtatnom. Még nem sír, azt hallanám a kis hangszórón keresztül, csak ébredezik, így ha elég gyorsan odaérek hozzá, és sikerül a megfelelő pillanatban az ölembe vennem, még meg is előzhetem a bajt.
- Eire - az ajtóból fordulok vissza, kezem már a kilincsen pihen, de Niall hangjára megállok. Még a vér is megfagy az ereimben. - Hagyd, majd én. Feküdj vissza.
- Nincs baj, fent vagyok - nem akarom, hogy remegjen a hangom, de attól, ahogy a szemébe nézek, már semmi sem biztos. A lábaim rövid időn belül felmondják a szolgálatot, a gyomrom egyre szűkebbnek érződik, mert most lát engem. Nem csak azt, hogy ki van engedve a hajam, és nem is azt, hogy hogyan festek kora hajnalban. Most igazán lát engem, a fáradtságomat, a szemem alatt húzódó karikák okait, mindent. Tesz néhány bátortalan lépést felém, belöki az ajtót, meg sem várja, hogy elinduljak, néhány lépéssel szeli át a küszöb és a kiságy közti távolságot.
- Jó reggelt - érces, kaparós hanggal dünnyög az apróság felé, szemeiből a tiszta és feltétel nélküli szeretet sugárzik csupán. Persze, mert nem néz rám. A falnak támaszkodva figyelem őket néhány másodpercig, ám hamar zavarban kezdem érezni magam, ez a pillanat egyébként sem nekem szól, hát akkor miért vagyok itt? És a fáradtság is úrrá lesz rajtam, rájövök, hogy nem a Niall iránt érzett heves érzelmek azok, amik le akarnak venni a lábamról, hanem az, hogy lassan harminc órája egy szemhunyásnyit sem alszom. Gyengén és kódorogva, szinte mászva megyek a hálószobába,  és befészkelem magam az ágynak a jobb oldalára. A fejem magától zuhan a puha párnák közé. Nem küzdök, feladom a harcot mostanra. Egészen a nyakamig felhúzom a takarót, el akarok bújni a világ elől, de leginkább Niall miatt bujkálok. Az átható tekintete teljesen zavarba hozott, mintha nem tudná, hányadán állunk. Nos, ha ez megnyugtatja, már én sem tudom. Fogalmam sincs, jogom van-e még úgy gondolni rá, mint azelőtt, hogy eltávolodtunk volna a viták hevében és ultimátumot adtam volna neki - bár sose hozakodtam volna elő ezzel!
A gondolataim, mint általában, egyszer csak kikapcsolják az agyam, arra sem ébredek fel, hogy Niall visszafekszik az ágyba, és álmában átölel, csak akkor, amikor a szomszéd csapkodni kezdi a kocsiajtót, és a semmiből meghallok egy dudaszót. Megriadok, és kipattannak a szemeim. Kell egy kis idő, hogy eljusson az agyamig, hogy hol vagyok, végül visszaengedem a fejem, és reflex-szerűen ráfogok a derekamat ölelő karokra. Ekkor értem meg igazán, mi történik, és rémülten nyílnak ki a szemeim újra, ezúttal végleg.
A vállam felett pillantok hátra, és megbizonyosodok arról, hogy Niall tényleg ilyen szorosan mögöttem fekszik, fejét teljesen a nyakamhoz fúrva szuszog édesen, nekem mégis rossz érzésem van emiatt, ezért inkább lefejtem magamról az ujjait, és némi tiszta ruhát magamhoz véve bezárkózom a fürdőbe.
Fogalmam sincs, mennyi az idő, rá se nézek az órára, míg le nem érek a konyhába. Az ingem rátapad a még vizes hátamra és megcsavarodik a felkaromon, ami nem csoda, hisz úgy siettem, mintha időre kellene végeznem. A pultnak támaszkodom, nem vagyok felkészülve még lélekben arra, hogy elinduljon a napom, ráadásul még csak nemrég múlt el nyolc óra. Töltök magamnak narancslevet, az üres dobozt a kukába dobom, de ahelyett, hogy elkortyolgatnám a reggeli gyanánt magamhoz vett italt, a poharat figyelem, lötykölöm a gyümölcslevet, újra meg újra végignézem, ahogy lefolyik az üvegen, s mikor megáll, ismét megforgatom a poharam. Meghallom a Niall ébredését jelző krákogást, nem sokkal később pedig a lépteit is. Ráveszem magam, hogy belekortyoljak a narancslébe, és bár rettenetes az íze fogmosás után, nem érdekel.
- Jó reggelt - kábán, csupán résnyire nyitott szemmel áll meg az étkezőben. Póló nélkül, kopottas fekete farmerben, mezítláb. Egészen máshogy beszél hozzám, mint a lányához. Persze, hisz ez normális. Legalábbis a mi esetünkben,
- Reggelt - sóhajtozom, majd szinte egy korttyal eltűntetem a narancslevem. - Ma korábbban be kell mennem.
- Jó - mást nem mond, a kávéfőzőhöz lép, matat pár percet, végül én is megérzem a frissen darált arabica illatát. Hirtelen nem is akarok már sietni, mégis megteszem. Minél gyorsabban össze kell szednem magam, jobb, ha azért továbbra is kerüljük a reggeli kellemetlenségeket.
- Kérsz kávét? - unottan, megszokásból is kérdezhetné, de tudom, hogy ehhez biztosan nem szokott hozzá az elmúlt hónapokban.
- Nem, tényleg sietek - felkapom a táskám, pár perccel később a kezem már a kilincsen pihen, készen állok egy újabb műmosolyba áztatott napra, a legtöbbször rém idegesítő munkatársaim körében, akik természetesen sosem hibáznak, tökéletesek. Nincs közte még egy olyan elfuserált nőszemély, mint én, aki a szülése óta csak a saját életében fulldokol, aki remegve kapar a házassága túléléséért. Ez alól is csak Brittany a kivétel, akivel ma lehet, hogy nem is találkozom.
- Vidd el - Niall a vállam fölött tol elém egy termoszt, tele kávéval. Ahogy szeretem, feketén.
Szólni sem tudok, elveszem tőle, azt hiszem még a bólintásomat is látja, majd elviharzok, ahogy csak tudok. Ég az arcom, teljesen zavarba hozott Niall ezzel az apró figyelmességgel, olyannyira, hogy még a munkahelyemre vezető úton is, hátranyitott tetőablakkal és maximumon dübörgő légkondi mellett is azt érzem, az arcom lángokban áll. A parkolóban alig tudok kiszállni, folyamatosan azt az egy pillanatot játszom le a fejemben újra meg újra, mintha csak egy reménytelenül szerelmes tinédzser lennék, holott ez már rég nem diákszerelem.
Eszembe jut a hajnal, amikor figyeltem őt, az, ahogy kint támaszkodott és én legszívesebben sírva fakadtam volna. Mi változott azóta? Miért ő közelít és én próbálok érdektelen és semmitmondó maradni? Rettenetes embernek érzem magam, a kialvatlanságom pedig csak hab a tortán.
A kávémat szorongatva hagyom a kocsim a mélygarázsban, és a liftet várva azon gondolkodom, vajon melyikünk fog előbb összeroppanni a feszültség miatt. Ugyanis én már nem bírom sokáig ezt, hogy az egyik pillanatban a pokolra kívánom őt, a másikban pedig megtennék bármit annak érdekében, hogy legalább nézzen rám, vagy szóljon hozzám, ám mikor ez megtörténik, legszíveseben elbújnék a világ elől.
- Jó reggelt - még az otthon történtek hatása alatt állva, kábán kapom fel a fejem. Még jó, hisz ha egy lépést is teszek előre, akkor a termoszom teljes tartalma egy frissen vasalt szürke ingen landolt volna. - Eire, ugye?
- Igen, jó reggelt - összevont szemöldökkel próbálok rájönni, vajon honnan ismerem ezt a férfit, de nem emlékszem rá. A mosolya viszont, ami tökéletes, már-már rémisztően hófehér, ennek pont az ellenkezőjét tükrözi. Szemei nem vándorolnak semerre, egyenesen a szemembe néz, én pedig nem tudom hová tenni ezt a reggelt. Fáradt és kialvatlan vagyok ahhoz, hogy barchobázzak, akár mással, akár magamban, mint egy bolond.- Találkoztunk már?
- Ne haragudj, milyen tolakodó vagyok! A nevem Mark, néhány napja helyeztek át Manchesterből a HR-re. Csak mesélték, hogy a kontrolling szomszédságában van az irodám, és ott te vagy a főnök - hiába a tenyérbe mászó mosoly, az a kiálhatatlan önfényező arckifejezés, a mai rettenetes éjszaka után melengeti a lelkem, hogy valaki érdeklődik irántam, és az iránt, hol vagyok, mivel foglalkozom.
- Örülök, Mark - kezet nyújtok, csak hogy megmaradjunk a formalitásnál. Meglepően puha a keze, és ha nem lennének ennél sokkal fontosabb problémáim, megkérdezném tőle, milyen krémet használ, mert amióta Sonia miatt minden, amit használok hipoallergén és baba biztos, azóta a kezem olyan, mint egy rongy. Ujjai alig érnek hozzám, talán ő az első férfi, aki ismeri az illemet, természetesen Niall mellett. A legtöbbet talán tőle tanultam, azáltal, ahogy a kapcsolatunk elejétől fogva úriember. Kivéve a megismerkedésünket, bár mentségére szóljon, hogy másnap már egy gentleman volt.
- Felkísérhetlek? Elvégre mától hivatalosan is szomszédok lettünk! - fel sem fogom, mit művelek, bátortalan mosollyal az arcomon biccentek felé, és elindulunk a lift felé. - Csak utánad!
- Köszönöm - motyogom gátlásosan, és szabad kezemmel az ingem alját igazgatom.
- Rég óta dolgozol itt?- hirtelen zavarba hozom a tekintetemmel, pedig épp hogy én érzem kínosan magam, amiért ilyen sokat akar tudni rólam, én pedig jóformán a nevén, és a munkaterületén kívül szinte semmit sem tudok. Csak hogy puha a keze. - Ne haragudj a kíváncsiskodásomért, csak téged tényleg mindenki ismer itt, és rögtön irigykedni kezdtek, hogy a te irodád mellett kaptam helyet.
- A kezdetektől itt vagyok, Phillel és Britannyvel a értékesítésről alapítottuk a céget. Ezért PEB Co. Féltékenykedni pedig felesleges emiatt, mert az esetek többségében a nyolc és fél hónapos kislányom a munkatársam, és ha olyan napja van, az egész emelet tőle visszhangzik - túl sok információ, túl rövid idő alatt. Ezt teszi velem az álmosság, fecsegek össze-vissza. Mark viszont ahelyett, hogy hátrahőkölne, és azonnal 'asszonyomnak' nevezne, egészen jól fogadja a dolgot.
- Nahát, ez bámulatos! Egy ekkora céget vezetsz anyaként? Le a kalappal, komolyan! - a lift felér a másodikra, és Mark megint csak maga elé enged, én pedig még bágyadtan, de elbotorkálok az irodámig.
- Most már annyian vagyunk itt, olyan sok főnök van, hogy csak az különböztet meg minket, hogy a nevünk kezdőbetűi ott vannak minden emailben, a pecséteken és a tollakon, amit havonta pótolni kell, mert minden meetingen eltűnik vagy egy tucat - az a csodálat, amivel Mark engem figyel anélkül piszkálja fel az önértékelésem, hogy észrevenném. Csak feltűnik, hogy percek óta azzal foglalkozom, hogy a hajam vajon olyan borzalmasan kócos-e, mint mikor szembenéztem a tükörképemmel, vagy hogy megszáradt-e az ing a hátamon, mert határozottan emlékszem a rohanásomra, és hogy csurom vizes lett a bőrömtől és a hajamból csöpögő víztől.
- Ettől függetlenül elismerésre méltó - tudom nagyon jól, hogy csak jó pontokat akar nálam szerezni, és esküszöm, nem is veszem komolyan, de mostanra elvesztem a kedvességében, ami árad belőle, hízelgő, ahogy megpróbál bevágódni az első közös munkanapunkon.
- Nos, ha így gondolod, köszönöm - képtelen vagyok kezdeni bármit is a helyzettel, ezért automatikusan bekapcsolom az elhárító rendszerem. - Ne haragudj, haza kell telefonálnom, hogy minden rendben van-e.
- Semmi baj, én kérek elnézést, amiért feltartottalak, főnökasszony - a saját viccelődésén jót nevet, bennem pedig egy kicsit megöli az eddig kialakult képem róla, de határozottan nem tartozik a "veszett ügy" kategóriába. - Később találkozunk. Jó munkát.
- Neked is - mosolygok, és amilyen gyorsan csak tudok, bezárkózom az üvegkalitkámba.
Egyből bebújok az asztalom mögé, és a telefonomat szorongatva próbálok rájönni, vajon ezzel átléptem-e bizonyos határokat, vagy sem. Mert számomra egy egyszerű munkahelyi beszélgetés, de mi van, ha valaki félreérti? És ha az a valaki pont Mark?
A legnagyobb probléma az, hogy máris megpróbálom összehasonlítani Markot és Niallt. Mint ahogy az imént az udvariasságukat, most a rámenős stílusukat. 
Amikor megérkeztem abba a házibuliba, Niall legalább ilyen pofátlanul határozottan állt elém, ahogy az imént Mark letámadott a lobbiban. Véletlen lenne csupán? És mekkora az esélye annak, hogy eddigi életem során kétszer is megeshet velem ilyen?
Az egész délelőttöt ezzel töltöm, még ebédelni sem megyek ki, gondosan magamra zárom az ajtót. Ha nagyon kellek, elérnek telefonon. Kezembe veszem az asztalomon hagyott halmot, a tetejéről elveszem a legfontosabbat, amit feltűnő piros mabbába bújtattak, és a fedőlapján egy narancssárga postit virít: munkaszerződés.
Sóhajtozva nyitom ki, és az első, ami szemetszúr, az a kiemelt második sor. Mark Wilmer, 1990. március 3., Manchester, UK. Tehát ő az, az új HR osztályvezető, aki amióta csak elköszönt tőlem, időről időre azon kapom, hogy megpróbál észrevétlenül belesni. Nem veszek róla tudomást, legalábbis igyekszem. Szigorúan tekintek magam elé, elvégre ez egy munkahely, naponta több ezer vállalkozás jövőjéről hozunk döntéseket, hatalmas befektetések pályázatait bíráljuk el, nincs helye a pajtáskodásnak. Ráadásul a főnöke vagyok, bármikor elbocsáthatom, ha nemtetsző a viselkedése.
A szívemhez kapok, amikor megcsörren a mobilom, amikor pedig meglátom Niall nevét villogni a képernyőn, kis híján le is esek a székről.
- Szia, baj van? - nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy Soniának baja esett, belázasodott, sír, vagy nem alszik.
- Nem. Be kell mennem a stúdióba, de nem tudom Soniát magammal vinni. A srácok nem biztos hogy ott lesznek, nem baj, ha beviszem? Pár óra az egész. - Olyan kimérten kér engedélyt, mintha nem a közös gyermekünkről lenne szó.
- Persze, hozd csak. Lemenjek eléd, segítsek felhozni valamit?
- Hagyd csak, megoldom - habozás nélkül válaszol, egy másodpercet sem gondolkodik azon, vajon érdemes-e elfogadnia a segítségemet. - Felöltöztetem és már indulunk is. Negyed óra, húsz perc.
- Rendben, várlak. Szia.
- Szia - a rövid elköszönést követően szinte azonnal megszakad a hívás, én pedig kezeimet leejtve ülök tovább kábán és értetlenül. Nagynehezen ugyan sikerül rávennem magam, hogy gyerekbarát módon átrendezgessem az irodám, de amíg le nem zajlik ez a folyamat, addig nem igazán látom a végét.
- Eire - megugrom a hangtól, és azonnal az ajtó irányába szegezem a tekintetem. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - Brittany a tenyerébe nevetve ácsorog.
Azóta ismerem, mióta az eszemet tudom, mégsem tudok betelni a jókedvével, az állandó pezsgésével és azzal az elkötelezettséggel, amivel a munkáját végzi.
- Nem ijedtem meg - makacskodom, és még egyszer ellenőrzöm, hogy a mobil kiságy stabil-e.
- Persze, persze. Niall becsipogott a parkolóba, én pedig nagyon haragszom, amiért nem ebédelt velem a legjobb barátnőm - egy cseppet sem rosszindulatúan jegyzi meg, csupán egy kis anyai gondoskodást vélek felfedezni a hangjában.
- Máris? Csak tudnám, miért kell akkor is száguldoznia, amikor a lányom ott van mellette - érzem, hogy felmegy a vérnyomásom. Ezt még biztosan szóvá fogom tenni. Talán nem most, de este egész biztos, hogy megjegyzem.
- Szerintem tud vigyázni magukra - lazán megtámaszkodik a falnál, nem engedi, hogy tovább bosszantsam magam. - Ha megbeszéltetek mindent, várlak nálam. Mama küldött neked is sütit. 
- Diós kekszet? - szinte nyöszörögve kérdezem, mert annyira vágyom most hirtelen Meggie édességeire, mint még soha. Mindig jobb kedvem lesz tőlük, és eszembe juttatják az Írországban töltött éveinket, a felhőtlen gyerekkorunkat.
- Naná. Bűntudata volt, hogy nem látogatott meg téged is, de csak két napra jöttek apával, vissza kellett menniük - kacsint, és alig tesz meg két lépést, Niall is megjelenik, kezében a babahordozóval.
A látványa magába szippant, elfelejtek levegőt venni. Valamit beszélgetnek, váltanak néhány szót, Brit bekukucskál Soniahoz, talán még gügyög is neki, de én ebből csak foszlányokat hallok meg, ugyanis a hallásom rovására bámulok magam elé, a férjemre megbabonázva. Fekete farmert, és hófehér inget visel, a haja frissen mosott és precízen beállított, akár egy műalkotás. Mellkasán feszül az ing, nevetés közben feltolja a napszemüvegét a feje tetejére.
Úgy érzem, ha most azonnal nem szakad be alattam a föld, és nyel el a mélység, vagy nem olvadok el itt helyben, akkor gyakorlatilag bármit túl fogok élni, történjék bármi.
De hamar véget ér a varázs, és még az előtt sikerül elrejtenem az erős vonzalmam, mielőtt bárki is kiszúrhatná, hogy jóformán csak a nyálam nem folyik ki.
- Időközben kiderült, hogy tovább fog tartani, mint gondoltam - fogalmam sincs, miről beszél, vagy hogy minek oszt meg velem ilyen információt. Ha dolgozik, ha nem, egy ideje nem nagyon hozza tudtomra, egyszer csak hazaesik, vagy előbb, vagy később. - Szóval hoztam pár plusz dolgot, ami kellhet estig, vagy ameddig haza nem indultok. - Leesik, miért is közli ennyi idő után, hogy sokáig bent lesz a stúdióban, ugyanis ez azt jelenti, hogy édes kettesben megyünk haza Soniával.
- Remek - tettetett jókedvvel veszem át tőle a kis csomagot és a mély álomba merült babát.- Evett rendesen? 
- Elfogyott az egész üveg, amit megmelegítettem - hozzám beszél, de nem néz rám. Még akkor is minden figyelmét a lányának szenteli, mikor már az én karjaimban van. Homlokon csókolja, simogatja a csepp kis kézfejét.
- Az jó - mást nem igazán tudok hozzáfűzni, ezután meg csak feszengve állunk egymással szemben. Ő zsebre vágott kézzel, én a gyereket ringatva, és egy árva szót nem szólunk egymáshoz "feleslegesen".
- Rohanok, így is késő estig bent fogok rohadni a sok értetlen hülye miatt - furdalja az oldalam a kíváncsiság, hogy mi történt, de mivel ennyire kiöltözött, és még önmagához képest is túlon túl jól fest, biztos vagyok benne, hogy nő van a dologban. Ha nem is csal meg, vagy nem is történik semmi különös köztük, határozottan érzem, hogy fontos neki, mit gondol róla.
- Rendben. Jó munkát - nem marasztalom, még az kéne. Alig várom, hogy kimenjen, elmúljon ez a kényelmetlen feszültség, és telezabálhassam magam keksszel, így este lesz miért keseregnem, ha tükörbe nézek.
Elköszön az ébredező Soniától, felém is küld egy biccentés félét, és ahogy jött, úgy is távozik, magamra hagyva az irodám teljesen életunt falai között.
Kiveszem Soniát a hordozóból, kigombolom a mellényét. Döbbenten veszem észre, hogy a ma reggel magamra aggatott bézs és világos kék színkombináció szinte árnyalat pontossággal visszaköszön, méghozzá a lányunk ruháin. Fogalmam sincs, hányféle véletlen létezik, de ez egy azok közül, amiktől a hideg ráz.








2016. december 3., szombat

17. Lelki támasz

Eire

Visszamászok az ágyba, Soniat pedig befektetem magam mellé.
- Jó reggelt, Gyönyörűm - megfogom a kezét, amit felém nyújt, és cuppanós puszit nyomok a tenyere közepébe. Gurgulázva nevetni kezd és csapkodni kézzel-lábbal, hogy csináljam megint. - Anya szépsége - ujjbegyemmel eligazgatom az összekócolódott tincseit. Hagyom, hogy forgolódjon, amíg fel nem sikerül tornáznia magát négykézlábra. Ügyetlenül gyűrögetni kezdi a takarót, ahol éri. Koncentrál, hogy megtalálja a legmegfelelőbb módját az elindulásra.
- Eh! - addig tekerek meg forog, míg el nem dől. Baromi viccesnek tartja azt, ahogy fenékre pottyan, ezért megismétli még jópárszor a dolgot.
Megnevettet, egy igazi művésznő, és szórakoztató, ahogy mindenféle fura hangot ad ki közben, hol nyög egyet, vagy sikkant, attól függően, mennyire élvezi az esést.
- Megnézzük mit csinált apa lent? - elkapja a karomat, és finoman csapkodni kezdi a bőröm. - Ne bántsd anyát- az ölembe húzom és össze-vissza puszilgatom az arcát. Kacarászni, lelkesen rugdalózni kezd, de csak addig, amíg fel nem veszem a karomba, akkor teljesen lenyugszik, és a vállamra hajtja a fejét. Már most érzem, hogy csurog végig rajtam a nyála, de nem zavar. Még ezt is imádom a lányomban, a nyálát, és a koszos pelenkáját, mert ő a részünk, és imádom figyelni, ahogy napról napra okosabb lesz, egyre többet tud, és a doktornőnél tett látogatásunk óta azt várom, mikor próbálja majd kimondani az első szavát, vagy mikor kezd el kibújni az első foga.
Soniaval az ölemben tehát lesétálok a konyhába, hogy felmérjem a kárt, de egy szénné égett szendvicsmaradványon, és a már félig kihűlt sütőrácson kívül csak egy üres bögrét találok, aminek az aljára odaszáradt a kávé.
- Na gyere, reggelizünk valami finomat - beültetem Soniat az etetőszékébe, hogy tudjam végezni a dolgom, de mielőtt elfordulnék tőle, a kezébe adom a dínós étkészletét, hogy játszhasson a kiskanállal és a kisvillával.
Egyre bátrabban tudom másra terelni a figyelmem, mert már elég biztosan tud megtartani kisebb tárgyakat a kezében, ráadásul az evőszereit nagy becsben tartja, puszilgatja, és nyávog nekik valamit az ő kis nyelvén.
Elmosogatom Niall hátrahagyott edényeit meg a bögréjét, és amíg Sonia reggelije melegszik, én is iszom egy hosszúkávét és keresek valami ehetőt a hűtőben.
Nagyjából egy óra alatt sikerül leküzdenem Sonia minden akadályát az etetésével kapcsolatban, és én magam is el tudok fogyasztani pár falatot reggeli címszó alatt.
- Elkíséred anyát dolgozni, Sonia? - nem tudom, pontosan mit fog fel ebből, de amikor már a gardrób előtt ácsorgunk, hadonászni kezd a blúzaim felé. - Azt vegyem fel? A rózsaszínt? Rendben, de ha anyád ronda lesz, rád fogom - belepuszilok a nyakába, amitől összébb húzza magát és megint kapálózni kezd.
Csak vasalás után döbbenek rá, hány gombot nem tudok már begombolni ezen a felsőn, úgyhogy ahogy van, lehajítom a földre. Pedig tisztán emlékszem arra, hogy néhány hete még jó volt rám, és kényelmesen le tudtam benne ülni, nem feszült a hátamon, és nem feszült a mellemnél meg a hasamnál.
Kirángatok egy fekete felsőt, ami nem tapad hozzám, hátha eltakarja az eltakarni valót, meg egy fekete farmert, és rekordsebességgel öltözök át, hogy minél gyorsabban fel tudjam öltöztetni Soniat utazós ruhába. A cipőjét és a kabátját lentről tudom csak összekaparni, de valahogy mégis sikerül két egészet kreálni magunkból, és végre valahára el tudunk indulni az irodába.
Bekapcsolom ugyan a rádiót, de egészen lehalkítom, hogy halljam, ha nyűgje van Sonianak útközben, ezért nyomasztóan csendesen telik el a lakásunk és a munkahelyem közti autóút.
- Jó reggelt, anyuci - Brittany már az ajtóban a nyakunkba ugrik, a lányomat kikapja a kezemből, hogy megölelgethesse és eláraszthassa puszikkal. - Mondd meg anyának, hogy ne legyen ilyen búval ba..
- Britts! - nevetve szólok rá, hogy ne káromkodhasson. - Nem szeretném, ha tőled tanulná az első szót, amit ki fog mondani!
- Pedig annál jobb nem történhet ezzel a kis Hercegnővel, ugye? - az orrát odafúrja Sonia arcába, hogy megnevettesse. - Ugye? Keresztanyu szeme fénye. Olyan gyönyörű vagy, mintha az én gyerekem lennél, komolyan. - Már csak mosolygok, Brittany mindig is szerelmes volt a gondolatba, hogy szülés nélkül babusgathat valakit, és Sonia, ahogy a keresztapját, Harryt is, Brittanyt is teljes szívéből imádja. Ha teheti, állandóan rajtuk csüng, feléjük mászik, és a lábukba kapaszkodva ücsörög addig, amíg valaki újra ölbe nem veszi. De ha közülük van valaki a közelébe, akkor leginkább náluk köt ki, mert akkor nem létezik se anya, se apa, csak ők. - Egyre jobban hasonlít Niallre.
- Tényleg? - próbálom tettetni a meglepettségem, és titkolni, hogy minden nap órákon át csak azt fürkészem, miben nem hasonlít rá.
- Vagy nem tudom, de még mindig a legszebb gyerek, akit valaha láttam - újabb puszit nyom az arcára.
Néhány percre berekesztjük a beszélgetést, integetek azoknak, akik bent vannak, és csak akkor nyitom újra szólásra a szám, mikor becsukom magunk mögött az ajtót.
- Beszéltem Niallel - úgy bukik ki belőlem mindenféle előzetes meggondolás nélkül ez a mondat, mintha órák óta el kéne fojtanom magamban, pedig csak utálom kihagyni Brittanyt az életemből, és még most, minél hamarabb el szeretném mesélni neki a történteket, hátha ő lesz megint az az ember, aki fenéken billent, mert hülye vagyok.
- Miről? A válásról? - sértődöttnek látszik, és elkeseredettnek. Tudom, hogy őt is érzékenyen érinti ez a téma, de nem tudok senki mással beszélni erről, és tanácsot is csak tőle tudok kérni. Mert ő a legjobb barátnőm, az igazi választott családom.
- Nem akarom válásnak hívni - lenémítom a telefonom, hogy ne zavarjon senki, amíg beszélgetünk, és közben elkezdek gondolkodni, hogyan is kéne előadnom az elmúlt éjszakát úgy, olyan formában, hogy egyikünk se sírja el magát. Vagyis csak én ne. - Szerettem volna, ha le tudunk ülni megbeszélni a dolgokat, és voltak ésszerű érveim. Nem úgy mentem oda, hogy válunk és kész, felezzünk mindent, házat, kocsit, gyereket. Igyekeztem normálisan elmagyarázni, hogy nekem ez nem jó így, és egészségesebb lenne külön folytatni, de csak annyit hallott belőle, hogy fogom Soniat és visszaköltözök Írországba.
- Micsoda? Vissza akarsz menni? - elszakítja tekintetét a lányomról, és leül velem szembe. - Ezt nem mondtad. De miért?
- Jaj, dehogy megyek vissza! Fogalmam sincs, honnan szedte, mert bár megfordult a fejemben, hogy még ott is jobb lehetne, nem fogom elszakítani Soniat az apjától, és Niallt sem akarom földhöz vágni ilyennel - megtámasztom a fejem mindkét kezemmel, annyi minden kavarog megint benne, hogy elképesztően nehéznek érzem, annak ellenére, hogy továbbra is kipihent vagyok.
- Akkor nem értem - fejrázva ül tovább.- Most akkor mi lesz?
- Nem jutottunk semmire. Én hatvan napot adok mindennek, de ez sem tetszett neki, csak hozzám vágta, hogy legjobb lenne pénzzé tenni mindenünket, és nyugodtan árulhatom az emlékeinket is.
- Szóval elég rosszul fogadta.
- Tudod nem ez a baj. Sőt! Valahol azért pozitív, hogy nem akar elválni, de semmilyen más megoldást nem ajánlott fel, csak hisztizni kezdett, és nagyon csúnyán összevesztünk - akármennyire nem akarom, előtörnek a könnyeim. - Megütöttem, de esküszöm csak azért, mert már képtelen voltam elviselni. Britts, én annyira szeretem őt, de ezt így nem tudom tovább csinálni.
- Semmi baj, szivem - egy pillanat alatt ott terem mellettem, és úgy ölel, mintha mindent össze akarna tartani, ami leomlott bennem.
Fogalmam sincs, mikor sírtam ilyen sokat egyhuzamban, de a legjobb barátnőm előtt nem tudom szégyellni magam, még a pofonért sem, mert pontosan tudja, miért tettem, még akkor is, ha ez egy rossz döntés volt akkor. - Nehéz lesz, de meg kell próbálnod újra meg újra beszélgetni vele, akkor is, ha a viselkedésével el akar küldeni, én biztos vagyok abban, hogy Niall várja, hogy tisztázzátok a vitáitokat.
- Várni várja, de keresztbe tett karral, hátradőlve, de olyan, mintha már sosem jönne el ez a nap. Állandóan távolodunk tőle.
- Helyetted nem cselekedhetek, de igyekszem segíteni mindenben - megölel még egyszer, de szétrebbenünk, amikor kinyílik az ajtó.
- Szia - Niall határozott léptekkel állít be, kezében egy táska és egy papírzacskó. - Ezt Louis küldi - utóbbit az asztalomra teszi, majd feszengve ácsorogni kezd. Fogalmam sincs, mi zavarja jobban, hogy sírni lát, vagy hogy Brittany is jelen van a találkozásunkkor, de nagyon nehezen találja a szavakat. - Haza megyek, mára végeztem. Soniat elvigyem?
- Huhh, nem tudom - zavaromban alig tudom kinyitni a naptáram, és a hirtelen felbukkanása sem segít sokat, de annyit tudok, sűrű napok elé nézek. - Azt megköszönném.
Csak bólint, és ölbe veszi Soniat. Roppant kínosan érzem magam a csendben, a barátnőm telefonja megcsörren, így neki már van oka elhagyni a helyiséget, de én ne tudok semmerre sem elfutni.
- Otthon találkozunk - sem egy köszönés, se semmi más nem hagyja el a száját.
- Niall! - felállok a székből, az asztal mögött maradva ugyan, de felé mozdulok. - Szeretnék majd beszélni.
- Jó - nem ellenkezik, nem háborog, csak sarkon fordul és hazamegy a lányommal. Leforrázva érzem magam, egy egészen rövid időre le is bénulok.

***

Széles, már-már művies mosollyal áll meg előttem Brittany, indokolatlanul boldogan.
- Na, ki vele - leeresztem a vállaimat, hagyom lógni mindkét kezem. Felesleges ellenállnom, egyrészt semmi erőm hozzá, másrészt esélyem sem lehet. Ide érzem a hatalmát a testem és a szellemem felett. Bűzlik a győzelemtől.
- Szeretnélek elvinni magammal vásárolni - letörölhetetlen a vigyor a képéről.
- És te most azt hiszed, hogy ennyivel el is intézted, és rögvest indulok utánad? - tudom, hogy be fogom adni a derekam, ha nem is most, ma, de néhány nap múlva egész biztosan.
- Ugyan, Eire! Tudom! - nem mozdulok, csak felvonom a szemöldököm, és remélem, hogy ordít rólam a kedvetlenség. - Ne csináld ezt, kérlek, szükségem van rád!
- Pont ma? - amennyire csak lehet, olyan arcot vágok, mint akinek a fogát készülnek kihúzni, de szemlátomást egy cseppet sem hatom meg őt.
- Igen, pont ma - és ha egyszer valamit Brittany Donahue a fejébe vesz, akkor senki el nem tántorítja.
Hosszú szempillái mögül pislog rám, egyre nagyobbra nyitva a szemét. Elnevetem magam, és nem csak a helyzet komikuma miatt, hanem a grimaszok végett is.
- Debil - leteszem a tollam az asztalra, feladom. - Öt percet kérek.
- Jó! - kiviharzik, az ajtóból fordul vissza. - Mondtam neked. Tudtam! - kacsint, majd felszívódik, hogy összeszedje minden felesleges csetreszét, a táskáját, kabátot, és valószínűleg a kocsikulcsát is épp most próbálja előkeríteni.
Szép lassan összepakolom az asztalon heverő dolgaimat, felveszem a kabátom, és kisétálok az irodámból, ezzel megpecsételve a délutánom sorsát. Kisvártatva meglátom a kalimpáló karokat, sorra köszön el mindenkitől. Ezek szerint ma már nem szándékozik visszajönni, és ez rám is vonatkozik, pedig annyi elintéznivalót halmoztam fel, hogy jelenleg egy élet is kevésnek tűnik az elvégzésére.
- Mehetünk? - játékosan meghúzom az egyik kilógó tincsét, egy még szélesebb mosolyt kicsalva belőle.
- Rock and roll babyyy! - jobb karját átveti a vállamon és határozott léptekkel megindul a parkoló felé, magával rántva engem is.
Egy pillanat alatt megint gyereknek érzem magam, mert nem emlékszem arra, hogy ne ismerném őt, és ne csinálna állandóan ilyeneket.
Imádom, hogy mindig ordít róla a dolce vita, történjen bármi. Igyekszem valamennyit én is átérezni ebből, de sajnos elég nehéz hosszabb ideig mosolyra húzni a szám, mert másodpercenként azzal bombáz engem az elmém, hogy Niall még mindig nem beszél velem, még annyit sem, mint eddig.
Rögtön az után, hogy elindulunk, belevág a közepébe.
- Na mizu van Niallel? Sikerült beszélnetek? - nem néz rám, de csak azért, mert az utat figyeli, ám ez sem segít rajtam, a torolkomban ugyanis akkora gombóc nőtt hirtelen, majd' megfulladok tőle.
- Jelenleg nem hajlandó szóbaállni velem. Lehet, hogy tényleg hülyeség volt ez a válás - az ablaknak döntöm a fejem, de gondolatban széttöröm a homlokomon az üveget.
- Szeretném, ha azt mondhatnám, én megmondtam, de szerintem ettől nem lenne jobb - iszonyú hálás vagyok neki, amiért nem kezdi el sorolni az érveit, miért vagyok a világ legnagyobb idiótája, pedig tudom magamról és annyira, de annyira igaza lenne! - Így inkább segítek helyre hozni, amit elcsesztél, drágám.
- Helyrehozni? Ezt? Hogy? Képtelenség! - tagoltan kérdezek a hatás kedvéért, mert én ténylek annak tartom.
- Pedig rémesen egyszerű! - az orra alatt kuncog, pont mint 9 évesen, amikor kitervelte, hogy fogjuk békákkal és falevelekkel elárasztani a szomszédjukban lakó srác szobáját bosszúból, amiért lehülyézett minket.
- Csupa fül vagyok.
- Szépen elmegyünk, veszünk egy dögös ruhát, amiben nem anyuci leszel, és nem is egy aktakukac, aztán belövetjük a frizurádat, este pedig...megbeszéltek mindent.
- Biztos, hogy nem! - saját magamon is hallom, hogy sipítozok, mint egy malac. Mondjuk, ha már a testem igazi kövérkés anyutest, akkor röföghetnék is, ugyan mindegy már.
- Most miért? A testiség közelebb hozza az embereket - lazán beszél, amit betudok annak, hogy a legkomolyabb pasija is csak néhány hónapig volt a párja, és fogalma sincs, mi a különbség a vad békülős szex és egy válás között.
- Nem a koleszban vagyunk, azért - igyekszem felé irányítani a kifejlesztett anyai szigorom, de Brittany csak nevet.
- Jó, de a ruhára szükség van! - felemeli a kisujját és felém nyújtja. - Nem akadályozod meg a délután pozitív kimenetelét, becsszó!?
- Britts, hány éves vagy ma? 17? - megforgatom a szemem, de a biztonság kedvéért beleakasztom az ujjam az övébe, és ígéretet teszek, hogy nem rontom el senki kedvét a passzivitásommal és a gorombaságommal.
Elég távol kerülünk a környékünktől, a legközelebbi parkolóban letesszük a kocsit, és metróval megyünk tovább a legközelebbi bevásárlóközpontig. Egész úton próbálok lehajtott fejjel, teljes inkognitóban közlekedni, próbálom elkerülni, hogy felismerhető legyek.
Miután belépünk a hatalmas üvegajtókon, eleinte csak össze-vissza lézengek, üzlettől üzletig vonszolom magam, amíg Brittany próbál, vásárol, és igyekszik elterelni a figyelmem. De idővel elcsábulok a rengeteg ruha és ékszer láttán, és ami igazán megtetszik, azt felpróbálom, hátha jobban érzem magam.
- Elnézést - egy menta színű koktélruhát szorongatva lépek az egyik bolti alkalmazotthoz. - Ebből a ruhából keresek nagyobbat, de nem látom. Meg tudná mondani, merre találom?
- Sajnálom, csak 12-es méret van belőle - hiába nézek mélyen a szemébe, nem tudom eldönteni, vajon tényleg sajnálja, vagy azt kívánja, bárcsak eltűnnék már a boltból a tehén méreteket öltő testemmel.
- Rendben, akkor nem tudna mutatni egy ehhez hasonlót 16-18-as méretben? - kissé felszökik a hangom, talán a pánik, talán a felháborodás miatt
- Ne haragudjon, jelenleg nincs, de fel tudom hívni a másik üzletünket, hátha ott...
- Hagyja - legyintek, lemondóan akasztom vissza a ruhát az állványra, majd visszatérek a próbafülkékhez, hogy megbizonyosodjon a barátnőm arról, hogy minden jól áll rajta a nullához közelítő csípőméretével.
Amint leülök az egyik fotelba, szétrántja a függönyt Brittany, és a derekát kicsavarva nézegeti a burgundi színű blúz hátát.
- Nos, ez kissé utcalányos - álkapítja meg, anélkül, hogy rám nézne. - Szerinted? Vagy vegyek majd valami topot alá? Az úgy gáz, ráadásul mostanában nem láttam fekete csipke bodyt, mást pedig nem nagyon tudok elképzelni hozzá - hosszú másodpercekig hallgat. - Eire?
- Ne haragudj, még nem jött meg a kedvem ehhez - sóhajtok, és a koktélruhára gondolok.
Amikor az esküvőre készültünk, Brittany és Harry  kísért el menyasszonyi ruhát venni, és a piros kisestélyit is az ő segítségükkel választottam ki. Határozottan emlékszem, hogy olyan karcsúra fogytam le, hogy utólag még szűkíteni kellett a fehér ruhámon. Akkor ráfogtam a stresszre, és természetesnek tűnt, most pedig, néhány évvel később meg már nem találok egyszerűen semmit farmeren és ingen kívül, mert nem az én méretemre tervezik ezeket a csodálatosan szép ruhákat, hanem olyan vékony nőkre, mint a barátnőm.
- Keresünk neked valamit - visszarángatja a függönyt és öltözködni kezd. - Ne mondd, hogy nem tetszett meg semmi!
- Nincs a méretembe - motyogom magam elé, és újabb sóhaj hagyja el a szám.
- Na gyere - felrángat, és jó kedve van. Egy szavra sem hallgat, cikázni kezdünk a különböző osztályok között. - Nézd! Ez szerintem jól állna!
- Aha - egy pillanat erejéig felpillantok, majd tovább vizslatom a padlót. - De nem tudom hova felvenni.
- Bárhová! Mondjuk járhatnál ebbe dolgozni, bomba lenne, egy jó magassarkúval!
- Persze, és majd 9 és fél centis cipőben fogom cipelni a gyerekem. Felejtsd el - lemondóan magam mögött hagyom az állványt, ugyanis ebben az üzletben még egy egyszerű felsőt sem tudok venni, mert negyede akkora, mint amekkorát hordok.
- Tudnál még ennél is unottabb lenni? - fél karral ölel magához, és csak most kerül olyan közel, hogy lássa a könnyeimet. - Jézusom, Eire, te sírsz?
- Nem - szipogok, és úgy teszek, mintha felkeltette volna az érdeklődésemet egy polcnyi farmerszoknya.
- Na jó, megyünk innen - kiveszi a kezemből az egyik darabot, és visszateszi oda, ahonnan elvettem - Úgy sem veszed meg.
Kihúz az üzletből, de ahelyett, hogy átmennénk egy sokadik boltba, leülünk egy kávézónál.
Egy darabig csak kérdőn néz rám, a rendeléssel is vár, holott már biztos benne, hogy marcipántortát és áfonyás limonádét fog kérni. Mindig, mindenhol azt kér.
- Szóval, akkor most mondd el, hogy mi a baj - elég komoly arcot vág, és hiába bízom meg kétszáz százalékosan benne, egy hangot, annyit se szólok. - És nehogy azzal gyere, hogy semmi, vagy Niall, mert miután elment, még nem viselkedtél így.
- Kövér vagyok - megrántom a vállam, és leteszem a kis kártyát, amin a sütemények vannak felsorolva.
Brittanyből előtör a nevetés, olyannyira, hogy még egy zsebkendőt is elő kell vennie, hogy fel tudja itatni a könnyeit.
- Ez nem olyan mókás!
- Jaj, drágám, ezt a baromságot meg honnan vetted? Egyáltalán nem vagy az!
- Már nem jó rám a 12-es ruha, és reggel fel akartam venni egy inget, amit néhány hete még tudtam hordani, ma meg már csak két helyen tudtam összegombolni a hatból.
- És akkor te rögtön azzal sanyargatod magad, hogy kövér vagy? Szivem, szültél egy gyereket, soha többé nem fogsz akkora ruhát hordani, mint tizenévesen, és hidd el, jobb is!
- Más nők vissza tudtak fogyni, csak én vagyok ilyen lusta - hisztizek tovább, mint egy gyerek, mert egyáltalán nincs semmilyen hatással rám az előbbi pár mondat.
- Igen, tényleg, csupán háztartást vezetsz, gyereket nevelsz, és dolgozol. Szörnyű vagy! - halkan nevetni kezd, mintha tényleg csak egy viccet meséltem volna. - Nézd, nem várhatod el a testedtől, hogy ugyan úgy reagáljon a stresszre és az életedre, mint Sonia előtt. És különben is, rendkívül csinos vagy így, sokkal jobban nézel ki, mint amikor lötyögött rajtad az xs-es fehér ruha.
- Ettől nem érzem magam jobban - érzem, hogy megint a sírás kerülget. - Mi van, ha emiatt távolodtunk el Niallel? Ha már nem lát szépnek, és undorodik a kövér feleségétől?
- Ebben az esetben páros lábbal rúgnám fenékbe! Eire, egyáltalán nem vagy visszataszító, hidd már el! Tudod, hányan epekednek utánad? Niall hálás lehetne azért, hogy hűséges vagy, és kitartasz mellette már hosszú évek óta. Nézd, még így is, hogy tulajdonképpen nincs köztetek semmi.
- Mert szeretem. De mi van, ha ő nem? Ha más nők tetszenek neki, és velük boldogabb lehetne?
- Nem tudom elképzelni, hogy ne szeressen.
- Találtam egy éttermi számlát nála még jó pár napja, mielőtt átmentünk volna Zaynhez.
- És? Biztos elment kajáni napközben, ettől még a férjed marad.
- Abba az étterembe nem ugrik csak úgy be valaki, jó előre asztalt kell foglalni. Tudom, mert voltunk ott. És rengeteg pénzt költött az elmúlt hetekben virágra, és sem én, de még Sonia sem kapott egy szálat se - visszatartom a sóhajtásom, mert már engem idegesít.- Tudod, nem is ez a legnagyobb problémám, hanem az, hogy látom a szemében, ha nem mond igazat. Mert lehet, hogy nem hazudik, de az igazságot sem mondja el, pedig nem állok minden nap az ajtóban, és nem várom felforrósított serpenyővel haza, egyszerűen csak megkérdezem, merre járt, és rögtön felemeli a hangját, hogy miért nyomozok utána. Szóval, ha így szeret, akkor inkább ne tegye, mert olyan tettekre sarkall ezzel, amit én magam sem gondolok komolyan. Mint ez a válás.
- Hm - oldalra billentett fejjel kezd vigyorogni, ami a beszélgetésünket nézve rémisztő. - Nos, akkor mi sem egyszerűbb.
- Mi? - el sem tudom képzelni, hogy mi lehet ennyire könnyű, meg egyáltalán, hogy létezik megoldás erre a helyzetre.
- Nos, drágám, először is, most iszunk egy teát, aztán keresünk neked néhány új ruhát, hogy egy kicsit felfrissítsd a ruhatárad, meg még veszünk ezt-azt, mert nekem senki se mondja, hogy a nőknek nem esik jól az eféle lelki fröccs! És mostantól egy időre felejtsd el a kopott farmert, mert dögösnek kell lenned. Meg kell mutatnod a világnak, hogy téged nem lehet elkönyvelni egyszerű háziasszonynak, de ehhez neked is el kell hinned, hogy te még mindig ugyan az a nő vagy, aki nyolc évvel ezelőtt csipkeruhában ment férjhez, és aki életet adott Sonia Horannek. Nem veszítheted el az önbizalmad.
Meg sem tudok szólalni, olyan lelkesedéssel és átéléssel beszél Brittany, hogy végleg elhagy minden erőm, és a meghatottságtól elsírom magam. De ez már nem az a sírás, ami keservesen szakad fel belőlem, vagy marja a torkom. Ez valamivel jobban esik, mert tudom, mitől van: hirtelen annyi szeretet zúdult rám a legjobb barátomtól, amennyit nem tudok felfogni.
- Nagyon szeretlek - a nyakába borulok, és szabályosan szorítani kezdem őt, Ezen a heves érzelemkitörésen pedig egyszerre kezdünk el hangosan nevetni.
- Én is, te kis hülye. És nem lesz semmi baj, Niallel is meg fognak oldódni a dolgok, csak adj magatoknak egy kis időt.



Niall


- Ez nem válást jelent, hanem vészkiáltás - közli Lam, amint elmesélem neki, milyen őrült ötlettel állt elő a feleségem.
- Vészkiáltás...persze - idegesít a tehetetlenségem, és az, hogy már két normális mondatot nem tudunk váltani a másikkal
- Nézd, nem hiszem, hogy ok nélkül így viselkedne, és mindenféle vádaskodás nélkül szeretnék választ kapni tőled Niall. Ugye nem csaltad meg Eiret?
- Nem! - hirtelen rávágom, mert nem. Nem csaltam meg.
- Niall.
- Nem, egyetlen egyszer sem néztem rá más nőre, mióta ismerem. Nem. Voltam abban az étteremben, ahová őt vittem régebben, és csak azért foglaltam asztalt, hogy hátha ez motiválni fog, és el fogom hívni őt, de nem mertem. Csúszán összevesztünk akkor is, és én kidobáltam egy halom dolgot az udvarra. Nem hiszem, hogy azok után eljött volna velem, ráadásul Soniara sem tudott volna vigyázni senki.
- De látod? Meg sem kérdezted - úgy mutogat, mintha teljesen egyértelmű lenne, hogy az én hülyeségem miatt nem állna szóba velem a feleségem. - Mi van, ha odaállsz elé, bocsánatot kérsz, és elhívod? 
Nem is válaszolok, csak puffogok magamban.
- Teljesen életszerűnek tűnik, hogy beleegyezne egy romantikus vacsorába, miután szétverem az öklöm a falban veszekedés közben. Liam, ez ennél bonyolultabb.
- Meg sem akarod oldani a problémát. Így nem csodálom, hogy válni akar - hátradől a székben, és várja, hogy dühöngeni kezdjek, de nem fogok. Nem adom meg az esélyt senkinek, hogy felbossazntson a mai nap folyamán, mert belefáradtam a folyamatos idegeskedésbe.
- Nem fogunk elválni, ha addig élek is együtt maradunk - felpattanok a székből és elvonulok az elkezdett zenéimmel, hogy ezredjére is meghallgassam mind, és változtassak itt-ott a szövegen.
Egész délelőtt azon a dalon dolgozom, amit még otthon kezdtem el írni egyik hajnaban, sőt, még ebéd után is afelett ülök órákig, végül feladom, mert képtelen vagyok folytatni. Nem akarok arra gondolni, hogy a dal arról szól, hogyan fgom elveszíteni őt egyszer, mert nem akarom, de egyenlőre tényleg fogalmam sincs, hogyan tehetném jóvá a tetteimet, és hogyan lennék képes rávenni Eiret, hogy ne költözzön el tőlem 59 nap múlva.
- Hazamegyek - közlöm nemes egyszerűséggel a többieknek.
- Rendben - egynahngúnak tűnik a válasz, és túlságosan feltűnő is, de nem kérdezek rá, rájuk hagyom.
- Niall! - Louis utánam szalad, a kijáratnál még épp utolér. - Megtennéd, hogy ezt elviszed Eirenak? Anyám küldte, egy csomó babás cucc van benne.
- Ó, kösz- kérdő nézek rá, nem tudom mire vélni, hogy hirtelen így megnőtt az érdeklődés mindenki felől Eire iránt.
- Meséltem neki, hogy Sonianak lassan elkezd nőni a foga, és szegény teljesen kétségbeesett, hogy már ilyen rég látta, meg hogy most biztos nehéz vele. Azt mondja, ezek segíteni fognak - teljesen ledöbbent, amit Louis mesél, és hihetetlenül jól esik a barátaim, és a családjuk gondoskodása. - Hé, haver, minden oké?
- Ja, persze. Miért?
- Vörös a szemed - méregetni kezd, mintha nem hinne nekem.
- Fáradt vagyok - semmi olyat nem tettem, amire gondolhat, tényleg egyszerűen csak álmos vagyok.
- Aludnod kéne - megveregeti a vállam, de tudom, hogy ez nem elköszönés. Furcsa lenne, ha még mindig meglepné őket a kialvatlanságom, ugyanis már közel egy éve alig alszom. - Mit csinálsz pénteken?
- Semmit, Soniat délelőtt orvoshoz kell vinni, és mivel Eire dolgozik, valószínűleg én viszem. Alig egy óra az egész, de 10 körül már bent leszek. Miért?
- Jó. Az jó - úgy tesz, mintha gondolkodna, de közben minden, amit tesz, csupán időhúzás.- Délután lesz egy megbeszélésünk, de nem túlzottan üzleti jellegű. Mármint, részben az, de sokkal inkább személyes ügy.
- Baj van? - ezúttal én kérdezek vissza, és titkon reménykedek abban, hogy nem akarják idehozni Zaynt, mert még nem tudnék eltölteni vele egy kurta másodpercet sem.
- Nem, dehogy. Jó hírek - két hüvelyujját felmutatva próbál meggyőzni.
- Király. Viszont megyek, el akarom hozni Soniat - belecsapok a tenyerébe, és fél karral átölelem. - Jó munkát, és köszönöm szépen...ezt- nevetve felemelem a papírtáskát.
- Kösz, te meg vigyázz magadra - a bentieknek is integetek, aztán telejesen érzelemmentes arccal elindulok a lányomért.
Útközben Liam szavai visszhangzanak a fejemben, és én magam sem értem, miért gondolja azt bárki is, hogy ilyen egyszerűen rendbehozható lenne a házasságunk. Nem az, és egyedül még nehezebb túllendülnöm ezen. Éppen ezért szinte biztos vagyok abban, hogy a magány elől menekülök és ahogy éjjel, nappal is azzal hitegetem magam, hogy csak Sonia képes tartani bennem a lelket.
Meg sem kérdezem, hol van a feleségem, csak köszönöm, mikor belépek, és egyenesen az emeletre igyekszem, Türelmetlenül hívom a liftet, mert már a lépcső látványától is megfájdul a térdem. Idegesen szorongatom a cuccaim, érzem, hogy izzad a tenyerem. Szeretném, ha egyedül találnám őt, de félek is tőle, jó lenne, ha mondjuk épp telefonálna, vagy írna egy üzenetet, hogy jöjjek el Soniaért, és akkor ha vesztegelek negyedóra-húsz percet a mosdóban, nem lenne totál kellemetlen beállítani hozzá, de így félek.
- Szia - Brittany láttán félig-meddig megnyugszom, csak a feleségem vörös, karikás szeme az, ami felkelti bennem a bűntudatot. Miattam nem aludt.
Kínosan ugyan, de elintézem, hogy hazavihessem Soniat. Annyira izgulok és félek, hogy nehogy reagáljon valamit a váratlan megjelenésemre, vagy az éjszaka történtekre tegyen megjegyzést, hogy fel sem fogom mit szeretne, egyszerűen elmenekülök köszönés nélkül.