Sziasztok!

Már most szörnyen érzem magam, amiért a héten sem sikerült időben befejeznem a részt, de picit túlvállaltam magam. Hétfőtől ZH hetem lesz és három temetésre is megyek. Tényleg csak azt tudom mondani, hogy sajnálom, és az elnézéseteket szeretném kérni. Pocsékul érzem magam, már a múlthéten sem voltam biztos abban, hogy jó döntés volt kitenni azt a részt, de nem akartam senkit sem cserben hagyni.

Ne haragudjatok, igyekszem összeszedni magam, már ami megmaradt belőlem, és megteszek majd mindent, hogy két hét múlva korábban fel tudjam tenni az új részt– ugyanis május 4-én reggel elutazom Bécsbe, és 2-3 napot a barátnőimmel töltök majd.

Addig is vigyázzatok magatokra, és köszönöm a türelmeteket.

❤

xx Lu

33. Mit gondoltál?

Niall

Késő délelőtt kevésbé érzem magam szerencsésnek, mert az az ember, aki a gyerekszoba padlóján elnyúlva alszik el, az bizony nem az, pláne ha figyelembe vesszük a padló rideg keménységét és a sajgó térdeket. Borzasztó lassan ülök fel és percekig csak arra tudok gondolni, hogy mindenem fáj és egy idióta vagyok.

- Itt aludtál? - Eire arcát eltorzítja a döbbenet és nekem fogalmam sincs, hogy most sajnál vagy hülyének néz. Mindkettőben van ráció.
- Kicsit - nyöszörögve állok fel, ropognak az izületeim, amiről jobb tudomást sem venni. - Sonia nyűgös volt, nem akartam egyedül hagyni.
Szólásra nyitja a száját, már szinte hallom, ahogy a fejemhez vágja „engem sem kellett volna”, de ehelyett csak biccent és lefelé konyuló szájjal kapja fel a lányunkat, aki már ügyetlenül ücsörög a kiságyba kapaszkodva és teli szájjal vigyorog.
10 hónapos, gyönyörű kis hercegnő, aki más babákhoz képest rémisztően jól tűri, hogy kezd kinőni az első foga, nem sír sokkal többet és csak akkor nyűgös, ha felborul a napirendje és nem alhat eleget. Az mondjuk aggaszt, hogy egyszer megszólalt, ám azóta nem hajlandó megnyikkanni, de betudom annak, hogy biztos csak véletlenül hangzott úgy, mintha kimondta volna az első szavát, ezek után pedig egyértelmű, hogy egygyerekes szülőként mindenre ráerőltetjük, hogy „bizony ez már az első szava”.
Eire csak némán mosolyog a kislányunkra, rövid kis fürtjeit igazgatja, egy nedves törlőkendővel letisztítja az arcát. És közben hozzám se szól.
- Megyek, fel kell hívnom Liamet - úgy várom a válaszát, mintha engedélyt kértem volna, de Eire csak megrántja a vállát.
- Jó - nem néz rám, erősen koncentrál, hogy átöltöztesse Soniat.
Fogalmam sincs, hogy mit fogok mondani a srácoknak, ha egyszer visszahívom őket, de egy próbát megér. Hosszú tízperceket pazarolok el azzal, hogy a mobilom keresem, végül megtalálom a hálószobában. Gyorsan megkeresem Liam nevét, és rögtönzésre készülve agyalok, milyen ürüggyel kereshetném fel pont ma és pont őt.
- Szia, már azt hittem eltűntél. Minden okés? - pontosan úgy beszél és kérdez, mintha csak azt várná tőlem, hogy jókedvűen cseverésszünk. Elhúzom a szám, de csak később jut el az agyamig, hogy ezt bizony nem hallja Liam.
- Ja, hogyne - kipréselek magamból valami normális választ, de nem bírom ki, hogy ne fűzzek hozzá semmi mást.- Remek minden.
- Mesélj, mi történt? Eire elmondta?
Egy másodperc alatt lever a víz.
- Mit? Nem mondott semmit. Sőt, mondhatni nem is beszélünk.
- Haver, basszus - szinte látom magam előtt, ahogy lehajtott fejjel túr a hajába. Mindig ezt csinálja, ha elszólja magát vagy valami hirtelen rossz hírt kap. Sőt, tulajdonképpen mindenre így reagál, ami váratlanul éri.
- Mit kellett volna elmondania? - a szabad kezem figyelem, a tenyerem felemelem a levegőbe. Remeg az idegességtől, félelemtől és a bizonytalanságtól. Mert mindközül a kételkedés a legrosszabb, amikor az ember nem tudja, mi fog következni és mire számítson.
- Semmit sem mondott? - mindössze ennyit kérdez vissza, az első szavát furcsán kihangsúlyozva.
- Nem tudom, nem emlékszem. Kérdezgetett inkább, de miről beszélsz, Liam?
- Ha elmondta volna, tudnád. Bocs, én nem akartam kellemetlenséget okozni, ne haragudj.
- Akkor fogok haragudni, ha most már nem mondod el, mi a fenéről hadoválsz. Valami fontos dolog?
- Eléggé - felsóhajt, érzem hogy nemsokára kimondja, amire gondol, de addig is megállás nélkül képek peregnek le lelki szemeim előtt, keresem a megoldást, mert már nem vagyok biztos abban, hogy nem csupán annyiról van szó, hogy megint nem hallottam amit mondott, és Eire tulajdonképpen azért rágott be, mert figyelmen kívül hagytam valami számára fontos dolgot.
- Meg akarta tudni tőlem, hogy Zayn épp hol van. De nem mondtam neki semmit, meg akartam várni, amíg megbeszélitek, tekintve hogy nem végződött valami jól a legutóbbi találkozásotok - a semmiből arcon vág valami, érzem a tarkómon a hideg verejtéket, mint mikor lázzal küzdök.
- Most mennem kell Liam - eldobom a mobilomat és kirontok a szobából. - Eire!? EIRE! Hol vagy? - tajtékzom a dühtől, és alig tudom visszafogni magam, hogy ne üvöltsek minden egyes másodpercben teljes torkom szakadtából.
- Lent? - félénken szól vissza a kiabálásomra. Egy bögrével a kezében ül, indulásra készen.
- Mondd, mégis mi a francot képzeltél? Zayn? Komolyan? - ráütök az asztalra, lesöpörve az idióta magazinjait.
- Hé! - leteszi a teát, és elkapja a karomat.- Észnél vagy? Miről beszélsz?
- Meg akarod keresni? Vissza akarod nyalni magad a baráti körébe? Hát tessék, de akkor gondolkozz el azon, mi a különbség közted és köztem! Te titokban, a hátam mögött találkozgatnál a volt legjobb barátommal, aki lelépett és soha nem jött vissza, én pedig tépelődök, hogy elvállaljak-e egy újabb turnét abban a hitben, hogy akkor talán minden sokkal rosszabb lesz! A francba is, Eire, mi a szart gondoltál?
- Hogy micsoda? - feláll, az arca hófehér.- Miféle turné, miről beszélsz?
- Igen, jól hallottad. Én mindent azért teszek, hogy jobb legyen! Azt akarom, hogy a lányom ne úgy nőjön fel, mint te vagy én, hanem egy normálisabb családban, ahol szeretik, törődnek vele, és együtt vannak a szülei,te pedig nekem esel, pedig szövetkezni akarsz az egyetlen emberrel, akit szívesen kitörölnék az emlékezetemből! Undorító vagy.
Visszaveszek a hangomból, és inkább kivágom az ajtót. A lépcsőnél megtorpanok, egy rövid pillanatra meggondolom magam és vissza akarok menni bocsánatot kérni, de az önérzetem nem engedi. Becsapott, és ha Liam nem szólja el magát, talán sosem tudom meg, miféle alattomos módon akarja visszacsempészni Z-t az életünkbe Eire. Hallom, ahogy a bejáratnak esik, de mire kinyílna az ajtó, már nem érdekel a magyarázata.
Emelt fővel teszem meg az első lépéseket, és mire a kocsimhoz érek, elmúlik minden lelkiismeretfurdalásom a feleségem miatt. A kormány mögül nézek csak vissza rá megvetéssel és csalódottan. Sokmindent el tudtam volna képzelni egy újabb vitatémának, csak ezt nem. Hidegen hagy bármi, amit mondana a védelmében, mert nincs mentség erre a tettére.

Eire

Napokog tartó némaságot megtörve indulok el Niall megkeredésére a lakásban. A lépcső alján majdnem elesek az óriási sporttáskákban és kemény borítású bőröndökben.

Tehát ma utazik.

Sajnálom, amiért így távozik, de megfogadtam, hogy most már aztán tényleg nem fogok egy szót sem szólni ezzel kapcsolatban. Hibáztam és efogadtam már régen, hogy az élete ezzel jár, bár még mindig érzem a tüskét, amiért el akarta hallgatni előlem ezt az egészet és biztos vagyok benne, hogy ha rá is kérdeznék a kiruccanására, az érdekelne egyedül, hogy miért nem mondta el. Már az sem zavarna, ha körbeugrálná néhány nő, lány, édes mindegy hogy hívjuk, csak mondana már végre igazat az ilyen súlyú döntéseivel kapcsolatban. Nem arra kérem, hogy számoljon be minden másodpercéről, dehogy, az éttermi számlájánál is az zavart legkevésbé, hogy nem voltam ott, hanem a tény, hogy hazudozik össze-vissza. Reméltem, hogy tart annyira fontosnak engem és a házasságunkat, hogy elmeséli ezeket az „apróságokat”. Arról nem is beszélve, hogy azóta sek hajlandó meghallgatni, miért akartam beszélni Zaynnel.
Amikor hozzámvágta azokat a szavakat, olyan érzés volt, mintha a Sors jól pofánvágott volna, amiért meg akartam menteni a barátságukat. Nem szándékoztam átverni őt, fogalmam sem.volt, hova indul, vagy miért hallgat. Én őszinte akartam lenni, de nem éreztem késznek őt arra, hogy beavassam bármilyen szinten is egy olyan dologba, amiben későbbár nem voltam biztos, és ha hamarabb elmondja a turnét, az új lemezt és mindent, akkor biztosan nem álltam volna elő ezzel az ötlettel, de nem tette.

- Mikor indul a gép? - a lehető legszelídebb hangomon érdeklődök, miközbem leülök vele szemben a kanapéra.

- Holnap hajnalban - megrántja a vállát, de egy pillanatra sem néz fel a telefonjából.

- Olyan sokára? - meglep, de a kíváncsiságomra sem reagál.

- Louisnál álszom. Baj?

- Nem, nem baj - nem feszegetem tovább a határokat, mert semmi kedvem veszekedni. Elfogadom, hogy ezt a csatát is elvesztettem, felállok és a konyhában úgy teszek, mintha baromi fontos lenne azt a három poharat meg a két kanalat elmosogatnom. 

Hangosan zubog a víz a csapból, a nedves szivacsot szorongatom, és próbálok csendben sírni, imitálni a munkát és nem megzavarni Niallt az üzengetésben. Fogalmam sincs, meddig bírom így, imádkozom, hogy minél előbb induljon el, mert amint kiteszi a lábát ebből a házból, megkeresem a módját, hogy legalább egyszer tudjak beszélni Zaynnel és tisztázhassuk a kialakult helyzetet.
Csak azt hallom, amint kicsörtet a teraszra, Louis kocsija csendesen dübörög a feljárónál, és Niall egyetlen szó nélkül lép le.
Reggel még gügyögött Sonianak, játszott vele a nappaliban, de az ebéd utáni csendes pihenő után a lányom már hiába keresi az apját.
Nézem, ahogy elhajtanak és Niall vissza se néz, mereven bámul előre. A könnyeim megállíthatatlanul folynak  végig az arcomon, elveszettnek és elhagyottnak érzem magam. Elzárom a csapot, a kezeimet a nadrágomba törlöm, és azonnal a telefonomhoz kapok. A szívem hevesen ver, elrontom a feloldó kódomat néhányszor, remegő kézzel keresem vissza a hónapokkal korábbi beszélgetésünket.
Utoljára azt írtam, semmi nincs rendben, de tudom, hogy tévedtem, mert ez az a pillanat, amikor úgy istenigazából annak a bizonyos szakadéknak a szélén billeg a jövőnk.
“Szeretnék beszélgetni veled. Fogalmam sincs, épp hol jársz, hogy itthon vagy, vagy valahol a világban, és ne haragudj, ha zavarlak, de szükségem lenne egy barátra, és szeretném, ha te is úgy gondolnád, mi még mindig azok vagyunk. Eire.”
Félve bár, de elküldöm, és felkuporodva várom a kanapén, hogy megriasszon egy zaj. Zayn válasza, vagy Sonia ébredése.

32. Szeress jobban

Niall

4 órát és 20 percet ülök félrebiccent nyakkal a vendégszoba tövében, de ugyan ki számolja!? Eire nem jön ki, és már a hüppögését sem hallom egy idő után, ahogy a zár kattanását sem. Ennek ellenére megpróbálok úgy felállni a földről, hogy ne fájjon olyan pokolian a térdem és lenyomom a kilincset. Meg sem lepődöm azon, hogy továbbra is zárva van, és nem is számítok arra, hogy reggelig kinyílik. Feladom, visszamegyek a hálóba, de már nincs kedvem visszafeküdni. Pokolian érzem magam, pontosan úgy, mint az átmeneti kibékülésünk előtt, amikor alig aludtam, fáradt és nyúzott voltam, estére pedig azt a kevéske türelmem is elvesztettem, amit napközben gyűjtögettem. Szánalmasnak érzem magam, amiért megint egy apró kis semmiség miatt áll a bál, és megint a feleségemnek kell igazat adnom, de mégis hogy mondhatnék neki bármit, ami a legnagyobb boldogságot jelenti számomra, amikor a szemem láttára roppant össze Jeff halálának hírétől? Egyszerűen nem tehettem ezt vele, be kell látnia, mert akárhogy is nézek, ez így a kisebbik rossz. 

Sejtettem, hogy nem lesz semmi sem olyan, mint régen, de tényleg csak is azért erősködtem, hogy itthon, Londonban beszéljükeg, mert az ég szerelmére, meghalt az apja, az anyja elküldte otthonról, és a nővére nem tudott tenni semmit. Mi sem. Türelmes akartam lenni. Csak szeretni akartam őt, de szemmel láthatóan ezt ő nem hagyja, ezzel pedig mindkettőnket tönkre fog tenni. 

Szívesen kinyitnám az ablakot, kiüvöltenék, hogy elég, feladom, megtanultam a leckét, akárki büntet, hagyja abba. Nem vagyok hajlandó tovább elviselni, hogy belém rúgnak, bántanak csupán azért, mert igyekszem a saját magam utján járni. Igen, családom van, igen, nehéz, sőt, néha ez a poklok pokla, de ha zenélek, ez mind köddé válik. Nincs szükségem terapeutára, semmilyen agyturkászra, aki késeket döf belénk és megsíratja a feleségem. Arra van szükségem, hogy kiénekeljem magamból ezt a sok szarságot, dalok kellenek, amibe beleírhatom minden szerelmem, amit érzei az iránt a nő iránt, aki életet adott a lányomnak. Zenélni akarok Sonianak, hogy ő is boldog legyen, és büszke lehessen rám, ahogy az anyukájára is. Meg akarom mutatni neki, milyen érzés valamit teljes szívből csinálni, úgy, mintha kiszakítanál magadból egy darabot, csak azért, hogy más sebeit befoltozd. 

Ezt egyszer Zayn mondta nekem. Amikor még a barátomnak mertem nevezni, annak, aki naphosszat hallgatta, miként próbálok egy-egy új dalt eljátszani a gitáron, vagy hangosan horkolok késő este a tévé előtt a kanapén. 

Hiányzik. Hiába van nekem Harry, Liam vagy Louis, Z más volt, mint mindannyian azok. Bármit megbeszélhetek velük, de szükségem lenne egy negyedik barátra, aki kicsit különcebb, vadabb, és, nem mellesleg a világ legjobb lakótársa. Volt.

Felemelem az éjjeli szekrényről a telefonom, hajnali kettő van. Semmi kedvem nincs aludni, és esélyt sem látok arra, hogy sikerülne egyhamar álomba merülnöm, ezért csak becsoszogok a fürdőszobába megmosni az arcom, felveszek egy kapucnis pulcsit és egy farmert, amit még este dobtam rá a szennyestartó fedelére és ezzel a lendülettel ki is megyek. Felkapom a gitárom a már megkezdett, félkész dalommal együtt és kimegyek a teraszra. 

Az arcomba vágódó hideg levegő úgy hat rám, nint egy liter fekete kávé, kipattan a szemem és csupán néhány másodperc na meg jó pár mély lélegzet kell ahhoz, hogy felfrissüljek. Magamban dúdolgatom a dallamot, rögtön beugrik egy újabb sor, amit gyorsan oda is firkantok a papír közepére, majd áthúzom az ezt követő kettőt, hogy teljesen mást írjak helyette. Mindeddig azt gondoltam, hogy magamról írom, arról, amit érzek és mondani akarok, de rá kell jönnöm, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. 

Minden egyes rohadt mondatban Eire van. Vak vagyok és ostoba, hisz mindvégig ez járt a fejemben. A régi lemez pörög újra meg újra. A találkozásunk, az első csók, az hogy meg mertem kérni a kezét, és hogy szeretem. Nagyon. Annyira, hogy csak dalban vagyok képes kifejezni. Ettől kissé elkeseredek, mert mostanában minden tévedésem másikat szül, ez pedig egy újabb darabja az ékes kollekciónak. 

Végre valahára elhatározom magam, és leülök, de mielőtt folytatnám a pengetést, a lehető legtábolabbi pontot kiszúrva bámulok a sötétbe. Még épp látom, ahogy egy utcai lámpa pislákolva kiég, mielőtt a tenyerembe ejteném az arcom. Hagyom, hogy kibuggyanjanak a könnyeim, és néma sírásba forduljanak. Tehetetlennek érzem magamnak, saját magam bábjának. Tehetnék ellene, ó, persze, de nem. Én nem vagyok olyan. Nem megyek be most, és nem kezdek szerenádozni a nőnek, akit az életemnél is jobban szeretek, nem vallok neki szerelmet. Sosem tettem meg igazán, annak ellenére, hogy most valóban szükség lenne rá. Remegve veszek mély levegőt, ki akarom űzni a fejemből a fájdalmam, össze akarom szedni magam, akármennyire is nehéz. Fel kell nőnöm végre, nem sírhatok, mint egy gyerek. Felnőtt férfi vagyok, meg kell oldanom a problémáimat, ahogy mások is megteszik ezt nap, mint nap. Nem lehetek kivétel és kibújnom sem lenne szabad a kötelességeim alól. 

Az agyam eddig ködös pontja rávesz, hogy kinyissam a teraszajtót, érzem, hogy történni fog valami, Sonia sírását vátom, mert igazán csak az ő életét sikerült felforgatnunk az elmúlt napokban. Nem aludt rendesen, sokszor idegen környezetben, Dublinban pedig mindent látott, csak ismerős arcokat és biztonságos otthont jelentő helyet nem, ezért meg sem lepődnék, ha felkelne és keserves sírással követelné  vissza a nyugodt kis életét. A folyosóra kilépve a lábaim maguktól visznek a gyerekszobába. Az ajtó résnyire nyitva van, szinte biztos vagyok abban, hogy Eire bent van, vagy mindketten a konyhában ünek, de egyik tippem sem jön be. A lányom a hátán fekve szuszog, összehúzott szemöldökkel, halkan nyöszörögve. Kezei ökölbe szorítva gyűrögetik a nyuszis takaró szélét. 

- Legalább te pihensz, Gyönyörűm - megsimogatom az arcát, óvatosan, nehogy felriasszam, aztán csak nézem őt a végtelenségig.
Reméltem, hogy az egyenletes szuszogása egy idő után elálmosít, de csak arra tudok gondolni, hogy minden rossz ellenére piszok szerencsés egy fickó vagyok, amiért van egy ilyen gyönyörű kislányom, akinek mindent meg fogok tudni adni, amire csak szüksége lehet az életben, mert tudom, milyen úgy felnőni, hogy valami mindig hiányzik: mondjuk egy szülő. És bízom abban, hogy Eireval együtt tudunk maradni és sikerül valahogy átvészelnünk ezt az időszakot.
Sonia mocorogni kezd, megint összehúzza pici kis szőke szemöldökét. Hüppög és csuklik, de mielőtt még felsírna, óvón a karjaimba veszem.
- Ssh, nincs semmi baj, itt van apa - belepuszilok a nyakába az arcáról pedig letörlöm azt a pár könnycseppet, amit kipréselt magából. - Éhes vagy? - reflexből megnézem a pelusát, ami nehezebb, mint kéne. - Ó, katona dolog, gyorsan átöltözünk manócskám.
Eleinte furán éreztem magam, ha hozzá kellett beszélnem, mert nem hittem el, hogy hall vagy ért belőlem ilyenkor bármit is, de mostanra megbarátkoztam ezzel az érzéssel. Nem múlt el, de már képes vagyok kezelni, nem remeg a hangom, és már kevésbé érzem úgy, hogy ostobaságokat beszélek. Több naoba beletelt, mire felfogtam, hogy apa vagyok. Nem csak valaki a nagyvilágban, hanem valaki, akinek gondoskodnia kell valakiről, családom van, egy saját, külön családom, akikért én vagyok a felelős.
Féltem. Hogyne féltem volna. Sőt, egyenesen rettegtem. Az első hetekben képtelen voltam kettesben maradni a lányommal, mert nem éreztem azt, hogy képes lennék tenni bármit is, ha baj van. Fogalmam sem volt, miért sír, mit kéne adnom neki vagy csinálnom annak érdekében, hogy megnyugodjon. Volt, hogy rá sem néztem, és amíg Eire a kórházban feküdt, az éjszaka közepén hazaszöktem, és sírtam. Kulcsra zártam a gyerekszobát és messzire elkerültem, ameddig csak lehetett, nehogy véletlenül felelősséget kelljen vállalnom. Mert nem ment.
Most már bánom, amiért így álltam hozzá a dolgokhoz, és csak reménykedek abban, hogy semmit sem fog megérezni a későbbiekben ebből Sonia. Zenéltem neki, és bármikor, bármeddig elmennék azért, hogy neki egy picit jobb legyen. Már az az ösztön is belém nevelődött, hogy komolyan képes lennék fegyvert fogni azért, hogy megvédjem.
De egyenlőre csak ringatnom kell, és vígasztalnom, amiért a pelusában van valami kényelmetlen és hideg. És ez pont megfelel.

Eire

Hallom a kopogtatását, szinte érzem, ahogy a csendben nekifeszül a tenyere a nyers fának. Visszafojtott lélegzettel támasztom a hátammal az ajtó melletti falat, igyekszem semmilyen hangot kiadni. Szeretném tudni, miért csináljuk folyton ezt, miért kötünk ki minden egyes alkalommal ennél a szobánál, de nem akarok kimenni. Nem akarom, hogy lássa az arcom, a könnyeim, és a magyarázkodása sem érdekel.
Tegnap ilyenkor még hálát adtam, amiért a férjem mégsem átok, hanem a legnagyobb áldás az életemben, boldog voltam, amiért kiállt mellettem, ahogyan a barátaink is, büszke viltam, hogy nem engedett utat a dühnek és a haragnak, de most...Most egyszerűen nem találok szavakat arra, ahogy viselkedik. Halvány fogalmam sincs, miért akart titkolózni, amikor tudom nagyon jól, hogy mivel jár a munkája. Semmi baj nem lett volna, ha elém áll és közli velem az utazást. Nem nyaggattam volna, mert közel tíz éve asszisztálok a két-három-négylaki életéhez. Azt hittem, bízik bennem és a házasságunk megmaradt darabjaiban annyira, hogy nem titkolózik teljesen feleslegesen.
Komolyan el is gondolkodom azon, hogy valamit tehettem ellene, de a legutóbbi veszekedésünk után igyekeztem helyrehozni a hibáimat, és csak élveztem, hogy megint a közelemben van. Ostobán azt hittem, még a mosolyszünetnek is sikerült véget vetnünk, és újra az a boldog család lehetünk, akik Sonia születésekor voltunk. Mert nem kergeteg csalfa álmokat, soha többet nem leszünk olyanok, mint amikor még csak ketten voltunk, de így is van rendjén. Meg áltozott az életünk, hála Sonianak, kevesebbet dolgozunk, és rengeteg időt töltöttünk együtt, virrasztottunk, én újra hallottam énekelni, és megtennék bármit azért, hogy megint kint legyünk a teraszon, pokrócok alatt dideregve és nézzük a napfelkeltét. Mindent, kivéve, hogy kimegyek ezen az ajtón és követelem Nialltől, hogy szeressen egy kicsit jobban. Helyette csak lecsúszok a fal tövébe és könnyes szemmel dúdolok egy régi dalt, aminek sem a szövege, sem a címe nem jut eszembe, újra meg újra ugyan azt a pár sort énekelgetem magamban, és elképzelem, hogy Niall is itt van, fogja a kezem, vagy átölel. Ebben a hitben ringatózva bóbiskolok el, félálomban motyogok valamit arról, mennyire szörnyen fáj most szerelmesnek lenni a férjembe, és minden rossz ellenére boldog vagyok, hogy nem ott szikkadok egyedül, magányosan a régi gyerekszobámban, ahová felhallatszik apa és anya ősrégi karcos ír zenéje a száz éves lemezjátszóból.
- Szeretlek, Niall - a saját suttogásom az utolsó hang, amit hallok, és ő az utolsó gondolatom elalvás előtt.