33. Mit gondoltál?

Niall

Késő délelőtt kevésbé érzem magam szerencsésnek, mert az az ember, aki a gyerekszoba padlóján elnyúlva alszik el, az bizony nem az, pláne ha figyelembe vesszük a padló rideg keménységét és a sajgó térdeket. Borzasztó lassan ülök fel és percekig csak arra tudok gondolni, hogy mindenem fáj és egy idióta vagyok.

- Itt aludtál? - Eire arcát eltorzítja a döbbenet és nekem fogalmam sincs, hogy most sajnál vagy hülyének néz. Mindkettőben van ráció.
- Kicsit - nyöszörögve állok fel, ropognak az izületeim, amiről jobb tudomást sem venni. - Sonia nyűgös volt, nem akartam egyedül hagyni.
Szólásra nyitja a száját, már szinte hallom, ahogy a fejemhez vágja „engem sem kellett volna”, de ehelyett csak biccent és lefelé konyuló szájjal kapja fel a lányunkat, aki már ügyetlenül ücsörög a kiságyba kapaszkodva és teli szájjal vigyorog.
10 hónapos, gyönyörű kis hercegnő, aki más babákhoz képest rémisztően jól tűri, hogy kezd kinőni az első foga, nem sír sokkal többet és csak akkor nyűgös, ha felborul a napirendje és nem alhat eleget. Az mondjuk aggaszt, hogy egyszer megszólalt, ám azóta nem hajlandó megnyikkanni, de betudom annak, hogy biztos csak véletlenül hangzott úgy, mintha kimondta volna az első szavát, ezek után pedig egyértelmű, hogy egygyerekes szülőként mindenre ráerőltetjük, hogy „bizony ez már az első szava”.
Eire csak némán mosolyog a kislányunkra, rövid kis fürtjeit igazgatja, egy nedves törlőkendővel letisztítja az arcát. És közben hozzám se szól.
- Megyek, fel kell hívnom Liamet - úgy várom a válaszát, mintha engedélyt kértem volna, de Eire csak megrántja a vállát.
- Jó - nem néz rám, erősen koncentrál, hogy átöltöztesse Soniat.
Fogalmam sincs, hogy mit fogok mondani a srácoknak, ha egyszer visszahívom őket, de egy próbát megér. Hosszú tízperceket pazarolok el azzal, hogy a mobilom keresem, végül megtalálom a hálószobában. Gyorsan megkeresem Liam nevét, és rögtönzésre készülve agyalok, milyen ürüggyel kereshetném fel pont ma és pont őt.
- Szia, már azt hittem eltűntél. Minden okés? - pontosan úgy beszél és kérdez, mintha csak azt várná tőlem, hogy jókedvűen cseverésszünk. Elhúzom a szám, de csak később jut el az agyamig, hogy ezt bizony nem hallja Liam.
- Ja, hogyne - kipréselek magamból valami normális választ, de nem bírom ki, hogy ne fűzzek hozzá semmi mást.- Remek minden.
- Mesélj, mi történt? Eire elmondta?
Egy másodperc alatt lever a víz.
- Mit? Nem mondott semmit. Sőt, mondhatni nem is beszélünk.
- Haver, basszus - szinte látom magam előtt, ahogy lehajtott fejjel túr a hajába. Mindig ezt csinálja, ha elszólja magát vagy valami hirtelen rossz hírt kap. Sőt, tulajdonképpen mindenre így reagál, ami váratlanul éri.
- Mit kellett volna elmondania? - a szabad kezem figyelem, a tenyerem felemelem a levegőbe. Remeg az idegességtől, félelemtől és a bizonytalanságtól. Mert mindközül a kételkedés a legrosszabb, amikor az ember nem tudja, mi fog következni és mire számítson.
- Semmit sem mondott? - mindössze ennyit kérdez vissza, az első szavát furcsán kihangsúlyozva.
- Nem tudom, nem emlékszem. Kérdezgetett inkább, de miről beszélsz, Liam?
- Ha elmondta volna, tudnád. Bocs, én nem akartam kellemetlenséget okozni, ne haragudj.
- Akkor fogok haragudni, ha most már nem mondod el, mi a fenéről hadoválsz. Valami fontos dolog?
- Eléggé - felsóhajt, érzem hogy nemsokára kimondja, amire gondol, de addig is megállás nélkül képek peregnek le lelki szemeim előtt, keresem a megoldást, mert már nem vagyok biztos abban, hogy nem csupán annyiról van szó, hogy megint nem hallottam amit mondott, és Eire tulajdonképpen azért rágott be, mert figyelmen kívül hagytam valami számára fontos dolgot.
- Meg akarta tudni tőlem, hogy Zayn épp hol van. De nem mondtam neki semmit, meg akartam várni, amíg megbeszélitek, tekintve hogy nem végződött valami jól a legutóbbi találkozásotok - a semmiből arcon vág valami, érzem a tarkómon a hideg verejtéket, mint mikor lázzal küzdök.
- Most mennem kell Liam - eldobom a mobilomat és kirontok a szobából. - Eire!? EIRE! Hol vagy? - tajtékzom a dühtől, és alig tudom visszafogni magam, hogy ne üvöltsek minden egyes másodpercben teljes torkom szakadtából.
- Lent? - félénken szól vissza a kiabálásomra. Egy bögrével a kezében ül, indulásra készen.
- Mondd, mégis mi a francot képzeltél? Zayn? Komolyan? - ráütök az asztalra, lesöpörve az idióta magazinjait.
- Hé! - leteszi a teát, és elkapja a karomat.- Észnél vagy? Miről beszélsz?
- Meg akarod keresni? Vissza akarod nyalni magad a baráti körébe? Hát tessék, de akkor gondolkozz el azon, mi a különbség közted és köztem! Te titokban, a hátam mögött találkozgatnál a volt legjobb barátommal, aki lelépett és soha nem jött vissza, én pedig tépelődök, hogy elvállaljak-e egy újabb turnét abban a hitben, hogy akkor talán minden sokkal rosszabb lesz! A francba is, Eire, mi a szart gondoltál?
- Hogy micsoda? - feláll, az arca hófehér.- Miféle turné, miről beszélsz?
- Igen, jól hallottad. Én mindent azért teszek, hogy jobb legyen! Azt akarom, hogy a lányom ne úgy nőjön fel, mint te vagy én, hanem egy normálisabb családban, ahol szeretik, törődnek vele, és együtt vannak a szülei,te pedig nekem esel, pedig szövetkezni akarsz az egyetlen emberrel, akit szívesen kitörölnék az emlékezetemből! Undorító vagy.
Visszaveszek a hangomból, és inkább kivágom az ajtót. A lépcsőnél megtorpanok, egy rövid pillanatra meggondolom magam és vissza akarok menni bocsánatot kérni, de az önérzetem nem engedi. Becsapott, és ha Liam nem szólja el magát, talán sosem tudom meg, miféle alattomos módon akarja visszacsempészni Z-t az életünkbe Eire. Hallom, ahogy a bejáratnak esik, de mire kinyílna az ajtó, már nem érdekel a magyarázata.
Emelt fővel teszem meg az első lépéseket, és mire a kocsimhoz érek, elmúlik minden lelkiismeretfurdalásom a feleségem miatt. A kormány mögül nézek csak vissza rá megvetéssel és csalódottan. Sokmindent el tudtam volna képzelni egy újabb vitatémának, csak ezt nem. Hidegen hagy bármi, amit mondana a védelmében, mert nincs mentség erre a tettére.

Eire

Napokog tartó némaságot megtörve indulok el Niall megkeredésére a lakásban. A lépcső alján majdnem elesek az óriási sporttáskákban és kemény borítású bőröndökben.

Tehát ma utazik.

Sajnálom, amiért így távozik, de megfogadtam, hogy most már aztán tényleg nem fogok egy szót sem szólni ezzel kapcsolatban. Hibáztam és efogadtam már régen, hogy az élete ezzel jár, bár még mindig érzem a tüskét, amiért el akarta hallgatni előlem ezt az egészet és biztos vagyok benne, hogy ha rá is kérdeznék a kiruccanására, az érdekelne egyedül, hogy miért nem mondta el. Már az sem zavarna, ha körbeugrálná néhány nő, lány, édes mindegy hogy hívjuk, csak mondana már végre igazat az ilyen súlyú döntéseivel kapcsolatban. Nem arra kérem, hogy számoljon be minden másodpercéről, dehogy, az éttermi számlájánál is az zavart legkevésbé, hogy nem voltam ott, hanem a tény, hogy hazudozik össze-vissza. Reméltem, hogy tart annyira fontosnak engem és a házasságunkat, hogy elmeséli ezeket az „apróságokat”. Arról nem is beszélve, hogy azóta sek hajlandó meghallgatni, miért akartam beszélni Zaynnel.
Amikor hozzámvágta azokat a szavakat, olyan érzés volt, mintha a Sors jól pofánvágott volna, amiért meg akartam menteni a barátságukat. Nem szándékoztam átverni őt, fogalmam sem.volt, hova indul, vagy miért hallgat. Én őszinte akartam lenni, de nem éreztem késznek őt arra, hogy beavassam bármilyen szinten is egy olyan dologba, amiben későbbár nem voltam biztos, és ha hamarabb elmondja a turnét, az új lemezt és mindent, akkor biztosan nem álltam volna elő ezzel az ötlettel, de nem tette.

- Mikor indul a gép? - a lehető legszelídebb hangomon érdeklődök, miközbem leülök vele szemben a kanapéra.

- Holnap hajnalban - megrántja a vállát, de egy pillanatra sem néz fel a telefonjából.

- Olyan sokára? - meglep, de a kíváncsiságomra sem reagál.

- Louisnál álszom. Baj?

- Nem, nem baj - nem feszegetem tovább a határokat, mert semmi kedvem veszekedni. Elfogadom, hogy ezt a csatát is elvesztettem, felállok és a konyhában úgy teszek, mintha baromi fontos lenne azt a három poharat meg a két kanalat elmosogatnom. 

Hangosan zubog a víz a csapból, a nedves szivacsot szorongatom, és próbálok csendben sírni, imitálni a munkát és nem megzavarni Niallt az üzengetésben. Fogalmam sincs, meddig bírom így, imádkozom, hogy minél előbb induljon el, mert amint kiteszi a lábát ebből a házból, megkeresem a módját, hogy legalább egyszer tudjak beszélni Zaynnel és tisztázhassuk a kialakult helyzetet.
Csak azt hallom, amint kicsörtet a teraszra, Louis kocsija csendesen dübörög a feljárónál, és Niall egyetlen szó nélkül lép le.
Reggel még gügyögött Sonianak, játszott vele a nappaliban, de az ebéd utáni csendes pihenő után a lányom már hiába keresi az apját.
Nézem, ahogy elhajtanak és Niall vissza se néz, mereven bámul előre. A könnyeim megállíthatatlanul folynak  végig az arcomon, elveszettnek és elhagyottnak érzem magam. Elzárom a csapot, a kezeimet a nadrágomba törlöm, és azonnal a telefonomhoz kapok. A szívem hevesen ver, elrontom a feloldó kódomat néhányszor, remegő kézzel keresem vissza a hónapokkal korábbi beszélgetésünket.
Utoljára azt írtam, semmi nincs rendben, de tudom, hogy tévedtem, mert ez az a pillanat, amikor úgy istenigazából annak a bizonyos szakadéknak a szélén billeg a jövőnk.
“Szeretnék beszélgetni veled. Fogalmam sincs, épp hol jársz, hogy itthon vagy, vagy valahol a világban, és ne haragudj, ha zavarlak, de szükségem lenne egy barátra, és szeretném, ha te is úgy gondolnád, mi még mindig azok vagyunk. Eire.”
Félve bár, de elküldöm, és felkuporodva várom a kanapén, hogy megriasszon egy zaj. Zayn válasza, vagy Sonia ébredése.