42. Lehetnénk ilyenek is

Niall

Órákon át ki sem mozdulunk ebből a kényelmes helyzetből, amiben mindketten csak arra figyelünk, Sonia hogyan mozog, és nevetünk azon, ahogy bohóckodik. A kezem elidőzik néha Eire karján és derekán, ő pedig nem húzódik el, csak csendesen beleolvad az ölelésbe, amikor épp úgy tarja kedve. Így tudnék maradni az idők végzetéig, a feleségem és a lányom közt, csak úgy elnyúlva. Sokáig nem gondolok semmire és senkire, ami és aki nincs itt, és ez kényelmesebb, mint bármelyik színpad vagy stúdió.

Eszembe jut a dal, amit még azóta sem fejeztem be, hogy milyen dühösen álltam neki, és mennyit sírtam, amikor feladtam a komponálását. Felötlik bennem, vajon mit szólna hozzá, ha megmutatnám neki, ha helyette a gitáromat venném ölbe a hálószobában, és csak egyszerűen pengetni kezdeném a dallamot, amit már oly' sokszor átvariáltam, teletűzdeltem félhangokkal, amitől minden alkalommal libabőrös leszek.

- Nézd, nézd - boldogan rángatja meg a kezem, és az ujjai nyomán szinte lángolni kezd a bőröm.- Figyelj!

Felkapom a fejem, és döbbenten nézem, ahogy a lányom megkapaszkodik a vaskos dohányzóasztal lábába és tanclépéseket imitálva tolja fel magát két lábra. Kicsit fordítottan, ügyetlenül, de végig vigyorog, és amikor sikerül kis terpeszben megállnia, egy helyben totyogni kezd és tapsikolni.

Meg sem tudok szólalni hirtelen, a szavak beragadnak a tüdőmbe. Mérhetetlen büszkeség árasztja el a mellkasom, szétfeszíti a bordáimat. Ez az én lányom! Aki még mindig olyan picike, ártatlan és aki jó úton halad élete első lépései felé.

Mindketten felpattanunk, de én érek előbb Sonia mellé. Benyúlok a két karja alá, és felkapom az ölembe, hogy addig puszilgathassam az arcát és a pocakját, amíg el nem fogy a levegőm vagy el nem kezd csuklani a nevetéstől.

- Olyan nagy már - újabb meglepetés ér, amikor Eire nekidől a hátamnak, és megérzem a bőrömön, ahogy nekemfeszül az inge, mikor beszívja a levegőt. A karjai hanyagul ölelik át a derekam, hogy megfoghassa Sonia talpát.

- Igen - hirtelen csak ennyit tudok kibökni, de szinte rögtön eszembe jut a kérdés: - Mi legyen a szülinapján?

- Nem tudom, de már én is gondolkodtam. - Elcsendesedik. 

- Az első szülinapja - kicsit meg is hatódom, ahogy kimondom ezeket a szavakat.

Egy éve ilyenkor már tűkön ülve vártam a nagy pillanatot, amikor megcsörren a telefonom, vagy Eire megszorítja a karom álmomban, és azt hittem felkészültem mindenre. Reggelente percekig csak néztem a feleségem hatalmas pocakját, hogy mennyire nem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Emlékszem, milyen cuki volt, amikor felcsúszott a pólója vagy felhajtotta a nyár kellős közepén és kivillant a köldöke. Hihetetlen volt, hogy a túlsó felén egy aprócska élet van, saját szívritmussal. 

Minden nap másképp képzeltem el Soniat, pláne akkor, amikor még nem tudtuk, kisfiú vagy kislány lesz. Több oldalnyi nevet írtam össze, az őrületbe kergetve ezzel mindenkit magam körül. Louist nagyjából tízpercenként zaklattam, amikor nem volt a közelemben, mert mások már szóba sem akartak velem állni, ha ezekről dumáltam, Harry sokat volt távol, de igyekezett a rendelkezésemre állni, ahogy Liam is, amikor pánikba estem. Amikor pedig eljött az a bizonyos pillanat, meg sem tudtam szólalni, ha mégis, kétségbeesetten kiabáltam. Eire már rég bent volt, egy hete nyomta az ágyat, a nap huszonnégy órájában mellette volt valaki, és folyamatosan orvosok és ápolónők fontoskodtak, kérdezgették, hogy érzi magát. Ő addigra hozzászokott, hogy csak akkor nem faggatják, mikor alszik, engem viszont rettenetesen zavart, hogy nem lehetek olan közel a feleségemhez, amenyire csak lehet, nem foghatom állandóan a kezét, és egymást követik az ostoba kérdések. Elüvöltöttem magam a folyosó kellős közepén, hogy még az épület legtávolabbi pontján is mindenki kritálytisztán hallhassa, Niall Horan egyáltalán nincs jól, és két személyes rekordot is tartok, sírásban valamint öklendezésben. Percenként elkapott az ájulás, Liam és Louis pedig amint megroggyant a lábam, elkaptak, felpofoztak, vizet öntöttek a nyakamba, és kitartottak mellettem.

- Mi baj? - összerezzenek a hangjától. Megfogja a könyököm, amitől azonnal végigszalad az idegpályámon a finom elektromosság. A bőröm zsibbadni kezd. 

Ismerem ezt az érzést, még abból az időből, amikor Eire szemében én voltam a tökéletes férfi és olyan szörnyen szerelmes volt belém, hogy akárhányszor rámnézett, a pupillái kitágultak és a hatalmas fekete körökben tisztán láttam magam. Remélem ezt ő is észrevette, akárhányszor a szemembe nézett, mert szonte biztos vagyok abban , hogy én legalább ennyire csillogó tekintettel néztem rá. A szivem csordultig tele lett boldogsággal és sellőporral, hangozzék ez bármilyen furán.

Igazából most kellene elérkeznie a pillanatnak, ami tönkre teszi ezt az idillt. Túl rég óta érzem magam kellemesen a közelében, szóval most vagy megszólal a mobilom, vagy Eire kisétál a nappaliból egy megveszekedett szó nélkül.

- Elgondolkodtam- válaszolom gyorsan, mielőtt kínossá válna a csend.

Valóban ellep tőlem, amitől hirtelen fázni kezdek. Már nem melegíti a hátam az ő felsőteste, nem csiklandoznak a mandzsettái, nem érzem, ahogy levegőt vesz. Rohadtul kényelmetlené válik az ácsorgás, és ha egy fokkal bátrabb lennék, letenném Soniát a szőnyegre, hogy a feleségem visszahúzhassam a helyére és hosszan, szorosan maghoz ölelném. De ezt még nem lehet. Ehelyett a lányom nyakába fúrom az arcom, szaggatottan fújom ki a levegőt, Sonia pedig erre az ütemre kezd kuncogni.

Tizenegy csodálatos, küzdelmekkel teli hónapja ez a hang a legédesebb nekem, és pontosan azt érzem ezzel az apró emberrel kapcsolatban, mint az anyjával. Határtalan szeretetet, ami olyan erős, hogy még a hónapokon át tartó veszekedés után is megtalálta az útját, kiverekedte magát a mocsokból, és képes vagyok, ha ez egyáltalán lehetséges, még jobban szeretni a lányom attól, hogy végigjárta velünk eddig ezt az utat, és mindig megajándékozott a mosolyával, még akkor is, amikor Eiret napokig nem láttam csak sírni és vagdalkozni.

- Komolyan, Niall, minden rendben? - felkapom a fejem. A feleségem hangja olyan lágy, barátságos és érdeklődő, hogy hirtelen el sem hiszem, hogy valóban vele vagyok egy helyiségben. De senki más nincs itt, aki beszélni tudna, így elfogadom, hogy ő beszél így hozzám.

- Igen, mondom, csak elgondolkodtam - gyenge félmosolyra húzom a szám, és megfogom Sonia felém kapó kezecskéjét.- Eszembe jutott, mennyi kínos dolgot műveltem a kórházban tavaly.

- Értem. Azt hittem van valami baj - kissé csalódottnak látszik. Félrebillentem a fejem, és a kérdés úgy bukik belőlem ki, hogy időm sincs átgondolni.

- Hé, ne legyél elkenődve. Eire, mi az? - szabad karommal felé nyúlok, az ujjbegyeimmel végigsimítok az arcán.

- Nem vagyok. - Megköszörüli a torkát, és a büszke tartását elhajítja magától. Megereszkedett vállal támaszkodik a kanapé hátának, lábait bokánál keresztezve. - Rendelünk vacsorát? Nincs kedvem most a konyhában piszmogni - arcát félig a tenyerébe temetve néz rám. Gyűrűje mögül villantja rám egy tizedmásodpercre a tekintetét, és még elkapom, ahogy átszalad rajta a csalódás.

De miért? Mit tettem? Vagy mit nem? 

Megőrít ezzel, kétségbeesetten kutatom a választ némán, továbbra is az arcát fürkészve.

- Persze. Mármint, nekem megfelel. - Kis habozás után mozdulok csak meg. Teszek felé egy lépést, Sonia mocorgásától elég bénán mozgok, de sikerül megdörzsölnöm a felkarját. - Mit kérsz? Ha gondolod megrendelem, addig öltözz át valami kényelmesebbe.

- Mindegy, amit szeretnél - remélem ez csak a hirtelen, mindent elsöprő fáradtság. Mély levegőt vesz, ellöki magát a háttámlától és esküdni mernék, hogy a kezem után nyúl.- Köszönöm.

Látom fellépdelni a lépcsőn, lomhán kapkodja lábait fokról fokra, a jókedvét maga után rángatja, ami lemaradt valahol mögötte.

Sosem szerettem így látni, mert amikor megismertem, életvidám, boldog és kicsit őrült volt. A mosolya folyton ott bujkált a szája szélén. Nem volt számára olyan, hogy kínos, inkább kivágta magát a kellemetlen helyzetekből szarkazmussal vagy valami szóviccel. Sosem volt ennyire lehangolt, még akkor sem, amikor hozzám költözött. Mostanra viszont sikerült őt tönkre tennem, ami miatt utálom is magam rendesen. Minden bizonnyal benne van a kezem a dologban, és bárcsak tudnék ezen változtatni! Ha lenne erre képlet, megtennék bármit, csak hogy visszakapjam azt a nőt, aki képes volt az első pillantásával levenni engem a lábamról, és még akkor el is rabolta a szívem. Elég volt egy hangos kacaj, egy spicces botlás, a felemelt hangja, néhány nyomdafestéket nem tűrő szó, és már zsebre is vágott. Csak álltam, meg sem tudtam szólalni, és ha valaki beszélt hozzám, bólogattam. Minden kérdésre igenlően hümmögtem, még akkor is, ha ez nem volt válasz. Mert csak őt láttam, minden és mindenki más megszűnt létezni, és igazság szerint ez még mindig így van. 

Mikor néhány hete hazajött, és mi Harryvel itthon babáztunk egész nap, akkor is, ugyan így ment fel a lépcsőn, én pedig semmi mást nem láttam, csak a feleségemet. Ilyenkor néha a lányomról is megfeledkezem, mint most is, éa csak a hangja ránt vissza a valóságba.

- Bocsánat, Hercegnőm - nevetve fújok bele a köldökébe, majd leteszem a szőnyegre a játékai közé, amíg kikeresem a legközelebbi pizzázó telefonszámát, és rendelek valami egyszerű vacsorát.

Eire

Bezárom magam után a fürdőszoba ajtaját, a levetett ruháimat gondosan begyűröm a többi szennyes közé, hogy aztán egy köntösbe bújva várjam meg, míg megtelik a kád forró vízzel.

Most először bánom, hogy itt van Sonia, vagy hogy nem idős annyira, hogy átküldjem valamelyik barátnőjéhez, mert szívesen írnék egy SMS-t Niallnak. Szeretném, ha itt lenne, ülne mellettem a kád szélén, és szakértő szemmel válogatna a különböző habfürdők közt, vagy a hajamat birizgálná, míg én a mellkasának dőlök és csak pihenhetnénk az illatos kavalkádban.

De ennek nem most jött el az ideje, sőt, ez jelenleg az utolsó, amit megtehetnék. Be kell érnem a parányi bátorságommal, amivel megcsókoltam, a tettetett nyugalmammal, amivel hozzábújtam, és a mérhetetlen önkontrollommal, amiért nem kaptam hisztériás rohamot, amiért mindezt meg tudtam csinálni az aggodalom legapróbb jele nélkül. Magam előtt nem titkolhatom, azt vártam, hogy megkérdezze, tetszett-e a virág, de többek közt ez sem történt meg. Vajon miért? Elfelejtette volna? Már csak nem.

Nem akarom, hogy kiderüljön, valaki más lepett meg, akkor sem, ha az történetesen Zayn vagy Liam. Nem. Ha nem a férjemtől van, akkor nem ér semmit, még úgy sem, hogy gyönyörű, színes, vidám, és imádom. Azt meg végképp képtelen lennék feldolgozni, ha Mark küldte volna, vagy valaki az irodából. Ettől szinte biztos kiborulnék, sőt, valószínűleg jelenetet is rendeznék, méghozzá a földszinti folyosók egyikén, ahonnan mindenfelé jól terjed a hang, hogy mindenki meghallja, nincs szükségem szánalomra meg sajnálatra, csak a férjemre.

A vérnyomásom feljebb szökik, kapkodva veszem a levegőt a saját magamnak kifejtett gondolatmenetem végett. Kibújok a köntösből, nyakig merülök a vízben, és megpróbálok minden erőmmel a relaxálásra összpontosítani. Sűrű, párás a levegő, szinte harapni lehet, de nem bánom. Kihasználom, és nehéz, mély levegőket veszek, sorra egymás után. Addig ismételem, amíg úgy nem érzem, hogy képes lennék megállni stabilan a két lábamon, közben a szemeim automatikusan lecsukódnak.

Nem alszom, csak elmerülök az emlékeimben, sőt, a jó emlékeimben. Tudatosan választok ki egyet, egy konkrétat.

Huszonegy évesen már tudtam, hogy nekem nem kell más, csak Niall. Még akkor is, ha borzalmasan viselkedik, akaratos és nyafka. Úgy kellett, ahogy van, a makacsságával meg a hülye allűrökkel együtt. Az otthon töltött hetek egyikén fáradtan estem be a régi otthonom ajtaján, lerúgtam a cipőmet, és közben rángattam a farmer kabátomat, hátha attól hamarabb megszabadulok tőlük. Két hete nem hallottam akkor felőle. Azt hittem, csak én érzek iránta így, és meg sem lepődtem volna, ha feltűnik valahol egy gyönyörű, hosszú szőke hajú modell lánnyal. 
Mérges, és bosszús vagyok, teljesen hülyének érzem magam, amiért egy megveszekedett percre is azt gondoltam, megérdemlek valakit, aki olyan, mint  Niall, mert bár idióta és gyerekes, mégis a valaha élt legkedvesebb ember, és bármennyire is próbál keménynek látszani, a nyakamat tenném rá, hogy a légynek sem tudna ártani. Direkt nem.
Anya a nappaliban olvasgatott, unottan lapozgatott a helyi újság rovatai közt cikázva, és félvállról, rám sem pillatva közölte, kaptam valamit. Kedvetlenül zárkóztam a szobámba, és csak percekkel később tűnt fel az asztalomon heverő virág. Három szál pink színű rózsa, egy kis cetlivel, amiben a bocsánatomért esedezik, de épp nagybácsi lett, és teljesen megfeledkezett a külvilágról.
Akkor kaptam tőle először ajándékot. Ez néhány héttel Szilveszter után volt, egy szokatlanul meleg tavaszi napon. Alig másfél héttel az előtt, hogy összepakoltam volna a holmim és beszálltam volna a hatalmas, fekete autójába.
Szeretek ezekre az időkre emlékezni. Amikor még minden együtt töltött napunk egy randevú volt, esténként összebújva ettük az instantlevest kis, zöld tálakból, és addig filmeztünk, amíg el nem aludtunk, vagy csak elindultunk céltalanul a városba szórakozni. Ezek sokkal különlegesebb esték voltak, mint mikor a vörös szőnyegen vonult végig, kiegyenesített háttal, és mikor túlesett az összes sznob, reklámoktól hemzsegő plakát előtti fotózáson, természetes mosollyal repült felém, lazán átfogta a derekam. Ugyan úgy nézett rám, mintha a kanapén fetrengenénk, de mégsem volt az igazi.
De nem kérhetem, hogy adjon fel mindent végleg, pláne nem miattam. El kellene fogadnom most már végleg, hogy ha ki is békülünk teljes mértékben és végleg, akkor sem sajátíthatom ki. Csak ahhoz van jogom, hogy életünk végéig mellette maradjak, és biztosítsam afelől, hogy támogatom. Még akkor is, ha egy igazi sárkány vagyok, egy elviselhetetlen, ketyegő bomba.
Kipattannak a szemeim, fázik a vállam, és fogalmam sincs, mennyi idő telt el. Leengedem a fürdővizem, gyorsan lezuhanyzom forró vízzel, hogy ne fázzak, magam köré csavarom a törölközőm, és kirongyolok a hálószobába. Niall ott ül, az ágyon két tálca, rajta egy-egy zöld tálka, távolabb két dobozos paradicsomos penne, egy üveg bor  és a bekapcsolt babafigyelő.
- Gondoltam itt kényelmesebb, ha esetleg fáradt lennél - kibuggyan egy könnycsepp a bal szemem alsó sarkában. Megszólalni sem tudok, csak bátortalanul lépek egyet felé, a kezemet kinyújtott tenyerébe illesztem.
Elmosolyodok, és végig egymás szemébe nézünk, miközben feláll. Csak akkor hunyom le újra a szemem, amikor homlokon csókol.
- Leszaladok szalvétáért. Öltözz fel, mielőtt megfázol - rutinszerűen megölel, ajkait egy másodpercre az enyémre tapasztja. Menne, el akar rohanni, mintha ez valami elcseszett bűn lenne.
Gondolatban összecsomagolom minden félelmem és aggodalmam, tenyerem az arcára vezetem. Épp csak hozzáérek az ujjbegyeimmel, de már érzem, hogy megremeg a lába. Veszek egy mély levegőt, meg némi merészséget és rendesen megcsókolom őt. Pont úgy, ahogy megérdemelné minden egyes nap, mindig, amikor ennyire kedves, figyelmes. Mindig, amikor valóban úgy viselkedik, mintha a férjem lenne, és igyekezne kimutatni az irántam érzett szerelmének darabkáit.
- Niall - szólítom meg, miközben még mindig csukva van a szeme. Végigrajzolom a szemöldöke vonalát. - Lehetne ilyen minden nap.
- Igen. - Elmosolyodik. - Lehetnénk ilyenek is, de nem szeretjük, ha valami túl egyszerű.
- Igaz. - Megvonom a vállam. - Hozol fel csokit?
Válaszul csak hümmög, és könnyed léptekkel szökdécsel ki, én meg csak vigyorgok, törölközőbe csavarva, és teljesen izgatottá válok, hogy most tulajdonképpen randizni fogok a férjemmel, méghozzá melegítő nadrágban és topban.

41. Ajándék

Eire

Másnap a lányom nélkül indulok el, korábban, mint kéne. Kerülő úton kocsikázok el a munkahelyemre, de túl sok időm van, ami csupán arra jó, hogy elmerüljek a gondolataimban. Talán túl mélyen.
Minden egyes perc, amit Sonia nélkül töltök szinte teljesen üres, egy átlátszó maszlag. Ma nincs kedvem bájosan mosolyogni másokra a folyosón, és egy jó szavam sincs senkihez, amit egyedül én értek. A kávé keserű, a szék kényelmetlen, zavar a rendetlenség körülöttem és idegesítenek az asztalomon felhalmozott irattartók. Sikítani tudnék, olyan sok dolgom lenne, ehelyett inkább csak ülök, bámulom a falat, és ha elzsibbad a kezem, a másikra hajtom a fejem, és nézem tovább a semmit.

- Mrs Horan? – az ajtó felé kapom a fejem, és meglepve pislogok az idegenre.

- Én vagyok, miben segíthetek? – nem tudom hová tenni a felbukkanását, és úgy teszek, mintha nagyon belemerültem volna a munkámba, pedig ma még egyszer sem vettem fel a telefont.

- Egy küldeményt hoztam - bátortalanul beljebb lép, és szinte látom magam előtt, ahogy a nyitott irodákban dolgozók felhívták a figyelmét a hirtelen hangulatváltozásaimra.

- Hol kell aláírni? - felpattanok a helyemről, és teszek felé néhány lépést, zsebemből előrántva a tollam, amit mindig magamnál tartok.

- Csak itt - rábök az egyik szaggatott vonalra, ami mellett halványan a teljes nevem olvasható. MRS.  Eire Reed-Horan. A látványától libabőrös lesz a karom, de leplezem az idegességem.

Gyorsan aláfirkantom, nem is törődöm azzal, hogyan sikerül a szignó, csak megállapítom magamban, hogy ideje lenne leszoknom arról, hogy minden ilyen félhivatalos, már-már felesleges aláírásnál a Horan rövidítést használjam.

- Köszönöm - átnyújt egy újszülött nagyságú, papírba tekert csomagot, és egy biccentést követően már fel is szívódik. Mire elköszönhetnék tőle, már csak a hátát látom, ezért nem is mondok semmit, motyogás helyett viszaülök a székembe, és az ölembe ejtett pakkot óvatosan bontogatni kezdem. Hamar egyértelművé válik, mit rejt a csomagolópapír, mégis, amikor teljes pompájában magam előtt tartom az óriási virágcsokrot, döbbent meghatottsággal tartom a kezemben.

A kusza levelek és gondosan betekert szálak közt szövevényes úton találom csak meg a kártyát, de megvan és ez a lényeg. Gőzöm sincs, ki küldhette, de az a valaki nagyon jól tudja, mikor van szükségem egy kis lelki támaszra, vagy egy löketre, hogy ne adjam fel itt és most.

"Mosolyogj!" csupán ennyi áll a kis papíron, nekem mégis hihetetlenül jól esik, mindamellett, hogy továbbra sem tudom, ki áll emögött. A betűk nyomtatottak, aláírás nincs, de még egy betű vagy monogram sem. Sajnálom, hiszen szívesen megköszönném, akárki is küldte, mert talán nem tudja, hogy ez az az apróság - már ha eltekintünk a csokor nagyságától - , ez a gesztus az, ami megmenti a napomat, és a színes virágokban gyönyörködve nagyobb kedvvel esek neki a szerződések átolvasásának, pecsételésének és tovább küldésének.

- Kippkopp - a legutóbbi találkozásunk óta már fel sem tűnik, hogy ha Harry beugrik pár percre, csak hogy a saját szemével láthassa: nem vágtam fel az ereimet, és nem vertem szét a berendezést magam körül.

- Szia - mosolyogva köszöntöm, ő ma az első, aki ilyenben részesül tőlem. Amint belép, hirtelen leesik minden, és belé fojtom a szót. - Köszönöm, nagyon szép!

- Szívesen, de mit? - szélesen vigyorog, azt hiszi, nem tudom, mit eszelt ki a hátam mögött.

- Hát a virágot, Harry! Csodaszépek, és tényleg feldobták a napom, már amennyire ez lehetséges, amikor legszívesebben kiugranék az ablakon - minden erőmmel azon vagyok, hogy humorosan fogjam fel a helyzetem, de hamar be kell látnom, hogy ez nem megy nekem.

- Örülök, ha tetszik, de tényleg nem én küldtem - piszkálgatja egy ideig a díszfű levelét, majd egy papírhalmazt félrecsúsztatva felül az asztalomra.

- Hé! - szólok rá, mintha bármit is jelentene ez számára. Harry nem Sonia, őt nem rettenti meg 'anyu haragos szitokszava'.

- Elférek, nyugi - teli vigyorral néz rám, és minden, amit tehetek, az a szemforgatás, és hogy beletörődöm a sorsomba. 

- Jó, és ha tényleg nem te küldted, akkor ki? - tudálékosan előre hajolok, ujjaimat összekulcsolom és megtámasztom vele az állam. - Louis? Liam? 

- Nem hiszem, egész nap együtt lógtunk, bent voltunk a stúdióban. Viszon Niall csak pár órát volt bent, lehet hogy ő volt.

Hangosan felnevetek, és hamarosan a könnyeim is kiszöknek az összeszorított szemhéjam alól.

- Tegyük félre a viccet, tudod, hogy Niall sosem küldene ilyet! - nevetve a saját nyomoromon, a széthullott házasságomon, az érdektelen, folyton morgós férjemen és a feltételezésen, hogy most végre tényleg megtört a jég, összegörnyedve próbálom rendezni a vonásaim.
- Nos, ha nem ő volt, akkor végképp nem tudom. De szépek, tényleg - birizgálja tovább az egyik virág szirmait, később pedig jajveszékelve próbálja a sárga virágport leszedni magáról. - Hé, csak nem akadt egy hódolód?
- Ugyan! Mégis ki? Nincs itt senki, aki... - de van. Fel se pillantok inkább, mert nem akarom, hogy Harry tudomást szerezzen Markról, aki minden bizonnyal most is lopva átpillant az irodám irányába, hátha találkozik a tekintetünk, és észrevétlenül inthessen nekem.
- Aki? Eire, hidd el, többen vannak ebben az épületben, mint gondolnád. De azért remélem maradsz az én Niall barátom mellett - utálom, amikor ezt csinálja.
- Ne akard feleselgesen megpiszkálni a lelkiismeret furdalásom, kérlek - a virágokat egy félreeső helyre, az ablakpárkányba teszem, ahol nincs annyira szem előtt. Persze még mindig látványos, mert ez az egyetlen, ami színt visz az iroda szürkeségébe.
- Nem felesleges, ha sikerült megpiszkálnom - szemöldökét magasra nyújtva kutatja a pillantásom, én azonban gondosan ügyelek arra, hogy ne találkozzon az övével.
- Harry, nem vagyunk már tízévesek, el fogjuk tudni dönteni, hogy mi legyen ez után - felegyenesedek, csípőre tett kézzel nézek rá, miközben beszélek, de ahelyett, hogy észrevenné és felfogná a dolgokat, csak gúnyosan elmosolyodik.
- Nagyon cuki, hogy folyton úgy beszéltek velem, mint egy gyerekkel, de engem nem te szültél, Eire, és látom, amit látok - vidáman, szinte szökdécselve áll elém, két kezével közre fogja az arcom, és nyálas, hangosan cuppanó puszit hagy az arcom két oldalán - Este hívlak, addig vigyázz magadra.
- Rendben, te is - megölelem, és mielőtt még elérzékenyülnék attól, milyen jó barát annak ellenére, hogy Niall szinte biztosan egy kiállhatatlan házisárkánynak titulál mások előtt, mellettem áll, és mint most is, csak úgy beugrik hozzám húsz percre szabadidejében.
Szinte azonnal visszaesek abba az állapotba, amiből valamelyest kirángatott a csokor és Harry, és igyekszem kerülni mindenki pillantását, akárhányszor csak kilépek a folyosóra. 
Basszus!
Annyira egyszerű lenne a dolog, ha Sonia már beszélne, elmondhatná, hogy elmentek-e Niallel napközben egy virágüzletbe, vagy telefonált-e ezzel kapcsolatban az apja. Egy szempillantás alatt fény derülhetne az igazságra, de így csak a feltételezések és találgatások maradnak, hogy a folyton vigyorgó Mark, vagy a szeszélyes férjem küldte a virágokat. A tegnap történtek után nem hiszem, hogy Niall csak úgy válaszolna az üzenetemre, vagy egyáltalán szóba állna velem, így kénytelen leszek először markot kikérdeznem, hátha tud valamit mondani nekem a virággal kapcsolatban.
De ez közel sem olyan egyszerű, ha hónapok óta ő az egyik legkedvesebb, legelőzékenyebb, legkommunikatívabb, figyelmes, udvarias férfi, akinek nem tudom elfelejeteni, mennyire puha a keze, és milyen lágy a tekintete, amikor mosolyog.
Le kell állnom ezzel. Izzad a tenyerem, és bűnösnek érzem magam, mintha bármi rosszat tettem volna, pedig nem, és ezt végre el kéne hinnem. Ha mégis kiderülne, hogy nem a férjem küldte a virágokat, hát akkor ennyi! Komolyan le kell állítanom a gondolataimat, hiszen nem tettem semmi rosszat, nem provokáltam ki ezt a rohadt csokrot, és még úgí is, hogy borzasztóan mérges voltam Niallre, gondoltam rá. Nem mondhatja, hogy nem, hisz elküldtem neki a videót, és megírtam neki, hogy...na jó, azt nem írtam, hogy szeretem, de biztos vagyok benne, hogy amint elolvasta azt a pár sort, tudta, hogy oda akartam írni, csak kitröltem. Sok lett volna. De gondoltam rá, és tudja. 
Felpattanok a székből, kicsörtetek a folyosóra, egyenesen a mosdó felé rohanok, és magam mögött becsapom a fülke ajtaját. Figyelmen kívül hagyom a kíváncsi tekinteteket, felkuporodok a deszkára és felhúzoma lábam, hogy ne is lássanak. Régi gimis trükk, de még mindig a kedvencem. Előkapom a telefonom, amit kezdek megszokni, és elkezdek céltalanul pötyögtetni. Eleinte összerezzenek az apró neszekre, beszélgetés foszlányokra, nem sokkal a bezárkózásom után azonban elpárolog a stressz, és meredten bámulom a képernyőt, és elkezdek kutatni, mi is történt valójában, és mit kért rajtam számon Niall, és csupán néhány percembe kerül, hogy elém táruljon minden félelmem, amitől eddig rettegtem és amitől igyekeztem megóvni a családomat. 
Több oldalnyi kép ugrik fel, köztük nem egy olyan, amin Markkal beszélgetünk a parkolóban. Az egyiken, ami egy cikkhez tartozik, éppen elnézek a fotós felé, miközben mark lehajol. Emlékszem, hogy Sonia cumisüvege volt az, és pontosan tudom, miért fordítottam el a fejem. Nem akartam megbámulni őt, egyszerűen csak el akartam kerülni a kíns szituációkat, ám így már feleslegessé vált, elkezdődtek a találgatások, és folyton felbukkan a kérdés, - "Hol van ilyenkor Niall?" Megmondom én nekik: Los Angelesben, vagy úton Londonban, "munka" címszó alatt nyaral, fotózkodik néhány lánnyal, utazgat.
Kilpek mindenből, és elkezem tárcsázni a férjem számát.
Kicsöng.
Türelmetlenül dobolok a térdemen, a lábam törökülésbe húztam, és feszülten várom a pillanatot, amikor meghallom a lélegzetvételét, mielőtt megszólalhatna.
- Igen?
- Niall? Szia.- Megköszörülöm a torkom, háth ezidő alatt sikerül összeszednem némi bátorságot.- Ugye tudod, hogy mit írtam neked? ELolvastad az SMS-em, ugye?
- Persze?- kicsit olyan, mintha visszakérdezne, és tudom, hogy most abszolút nem ért semmit.- Eire? Hol vagy? Kicsit visszhangzik, amit mondasz.
- Az most mindegy, csak tudni akartam, hogy elolvastad-e. - Képtelen vagyok megmagyarázni, hogy ez miért jó nekem, de kellett a megerősítés.- Egyébként bezárkóztam a női mosdóba, hogy végre egyedül lehessek é ne bámuljon bele mindenki a pofámba.
Kell néhány röpke tizedmásodperc neki, hogy fefgoja, de amikor megtörténik, kirobban belőle a nevetés. Olyan igazi, hátborzongatóan magas, dallamos nevetése, amit annyira nagyon szeretek. 
- Jól van, akkor...nem tudom, jó szórakozást? Fogalmam sincs, mit mondjak erre, de igen, az életemre esküszöm, hogy elolvastam, de mire hívhattalak volna, ki volt kapcsolva a telefonod. A srácok is próbálkoztak később, de senki sem ért el. Ezért is jöttem haza, azt hiszem.
Elhallgat, és csak ekkor jövök rá, hogy visszafojtott lélegzettel hallgattam őt.
- Értem. - Beharapom a számat, és összeszorítom a szemem, hogy könnyebben mondhassam ki a következő szavakat:- Sajnálom a tegnapit, tényleg. És oda akartam írni az üzenet végére azt a szót, de nem akartalak elijeszteni magamtól. 
Nem mond semmit, de még csak a szuszogását sem hallani.
- Teljesen idióta vagyok, ugye?
- Nem - válaszol. Röviden, szinte azonnal, mégis tlee őszinteséggel.- Egyáltalán nem vagy az.
- Jesszus, Niall, de. Tisztára bekattantam. Egy mosdófülkébe menekültem.
- Nem baj, ettől még nem vagy bolond. Ha gondolod gyere haza, Sonia és én nagyon örülnénk neked.
A szivem megáll, aztán olyan erővel kezd dübörögni hirtelen, hogy az arcom azonnal kivörösödik, és remegni kezd a gyomrom.
- Sietek majd haza, de még egy kicsit itt kell maradnom - hallom, ahogy megváltozik a hangunk.
- Rendben.
- Rendben, akkor szia.
- Szia.
Sem ő, sem én nem tesszük le azonnal, mert hallom, ahogy mélyen beszívja a leegőt, és lassan kifújja, miközben motyog valamit. Én is így teszek, majd akaratom ellenére elrakom a mobilom, leszállok a vécéről, és a kézmosó előtt megigazítom a hajam. Az arcomat hiába mosom meg, nem tűnik el a pír egykönnyen.
- Halihó - Britanny séles mosollyal lép be az ajtón, és a fogait kezdi el vizsgálni a tükörben.- Basszus, tiszta kék lett a nyelvem attól a rágótól - kiölti a nyelvét, és valóban elég határozottan színes.
- Mi a franc? Mi ez?
- Mit tudom én, ebédszünetben vettem. Azt hittem olyan lesz, mint régen az az áfonyás, de ez borzasztóan kék- morogja, én viszont ma először nevetem el magam, és szorosan magamhoz ölelem.
- Te vagy kedvenc barátom, ugye tudod? - a hangom szinte csak nyöszörgés, de egészen biztosan érti és hallja, amit mondok.
- Eire, drágám, az egyetlen barátod vagyok _ kuncog, mire mebököm az oldalát, amitől hátra ugrik.- Na jó, tudod, hogy értettem.
- Persze, de azért megérdemelted, mert megfeledkeztl harryről, és zaynről, Liamről, na meg Louisról.
- Hé, ők elsősorban Niall barátai, oké? Az igazi szárnysegéded én vagyok! Nagyon maximum Harry, rendben?
- Ó, elnézést - felemelem a kezem, és nevetek, de nem tudom nem észrevenni a mosolyát.- Hé! Mi az ott?
- Er, mi? - ugyanolyan vigyor terül el az arcán, amikor belefúrom az ujjaim a ödröcskéibe, mint amikor Harryt szóba hozta.
- Te kis hazug - harsányan felnevetek.- Mikor szerettél volna beszámolni róla?
- Miről? - már ő is nevet.- Nincs semmi, oké?
- B!
- Higgadj le, anyuci! - próbál felháborodni, de még minidg ott bujkál az a kis félmosoly.
- Oké - megköszörülöm a torkom, de ezúttal nem bátorságot gyűjtök.- Figyu, én most hazamegyek.
- Miért? Mi történt? - hirtelen megváltozik az arca, de ahogy beszél, kivillan a kék nyelve.
- Nem, semmi, csak nem érzem jól magam, és Niall is haajött, szóval...ja, jó lenne beszélnem vele, mert tegnap kicsit összekaptunk, vagy mi.
Megrántom a vállam, és a következő pillanatban arra leszek figyelmes, hogy Britanny gyakorlatilag kipaterol a parkolóban ácsorgó kocsimhoz, hogy minél hamarabb Niall és Sonia közelében lehessek.
- Holnap találkozunk - ezúttal ő az, aki szorosan megölel- és hívj fel este, ha ráérsz.
- Rendben - a nyaka köré fonom a karjaimat, és igyekszem erőt meríteni az öleléséből.
Britanny olyan, mint egy hurrikán néha, és lételeme a fejetlenség, de a legjobb barátom, és tudom, hogy ezekkel az apróságokkal, mint az áfonyás rágó, valami különleges dolgot visz az életembe, nem engedi, hogy túl sokáig unatkozzak, és jobb kedvre derít, történjk bármi. Örökké hálás leszek neki ezért, és persze azért a regeteg segítségért, amit többek közt  is megtett a családom érdekében apa temetésén.
Beszállok a kocsiba, és még egyszer utoljára intek neki, miközben a járda szélén arra vár, hogy elhajtsak végre.
"Indulj" olvasom le a szájáról, mikörben mindketten nevetünk.
Volt egy furcsa megérzésem az előbb a mosdóban, és ha igazam lenne, én lennék a legboldogabb, amiért a legjobb barátnőm és az egyik legjobb barátom egymásra találna. De egyenlőre arra kell koncentrálnom, hogy épségben hazaérjek, és meg tudjam végre valahára beszélni a férjemmel a dolgaimat.
Izgatottá válok, úgy, mint amilyen már rég voltam, vidáman dúdolok a kocsiban, a zene ütemére jár a lábam, és alig várom, hogy beléphessek a lakásba. Szeretném megölelni Niallt, és elmondani neki, menniyre gyerekes volt a reakcióm, és igazából csak azt szerettem volna, ha úgy ér haza, mintha tényleg a közös otthonunkba lépne be: rend, vacsora, a családja, és nem úgy, mintha egy legénylakás lenne, ami üresen áll, és olyan borzasztóan rideg.
Körül se nézek, csak kivágódom az autómból, és hanyagul, a kapu felé sietve nyomom le a zár gombját a kulcsomon. Beütöm a négy jegyű kódot, ezzel is megspórolva azt az időt, amit a kapukulcs megkeresésére fordítanék, és hangosan becsapom magam mögött. Kettesével veszem a lépcsőfokkat, az ajtónak feszülök, és sietve a nappaliba megyek, ahonan a hangok kiszűrődnek.
- Hé, odanézz Hercegnő, ki van itt!? -Niall egy szál fekete adrágban, póló élkül fekszik az oldalán, belesüppedve a puha padlószőnyegbe, míg Sonia négykézláb mászkál fel-alá előtte, rajta, a kezei alatt, a csörömpölésre, ami az érkezésemet kísérte azonban felkapja a fejét, és némán vigyorog rám.
Nem mondok semmit, csak lerúgom a cipőm és a blézerem, kihúzom a nadrágomba gondosan begyűrt ingemet, és Niall mellé ülök.
- Szia te kis szépség - cupanós puszit adok Sonia homlokára, majd nem törődve a gyomromban gyülekező góccal, a férjem felé forulok. 
A férjem. Ismerem, tudunk minden egymásról- talán nem teljesen minden, de  legfontosab dolgokat. Minden gőgöm és becsületem félretéve nyúlok a haja felé, eltűröm az arcából, majd a lehető legnagyobb lelki nyugalommal csókolom szájon.
- Szia - a nyakába csimpaszkodok, és hagyom, hogy döbbenten, félve karoljon át.- Hiányoztatok.
- Te is nekünk - érzem, ahogy remeg a keze a derekamon, és beszívja a hajam illatát. Szinte biztos vagyok abban, hogy lehunyta a szemeit, és ettől boldogabbnak érzem magam, mint egy perce.
Mert Niall még mindig a férjem, a szerelmem, és senki sem ismeri őt úgy, mint én, és senki sem tud többet rólam, mint ő. Nem vagyok hajlandó ezt senki másnak bizonyítani, csak neki. Nem azoknak, akik azokon a buta képeken csámcsognak, sem másnak, csakis magunknak.

40. Minden a régi

Niall 

Véget ér a hívás, némán szakítom meg. Leejtem magam mellé a karom, és csak ülök a hatalmas bőrönd tetején a nappali közepén, és azon gondolkodom, vajon mikor lett ennyire természetes, hogy hazudok neki? Amikor először elbizonytalanodtam a hűségével kapcsolatban? Pedig tudom, hogy mekkora hülyeség, most mégis egy kicsit olyan vagyok, mint egy menhelyi kutya, akit meg is tépáztak, de szerettek valaha, elárultak, és hiába van biztonságban, szűkölködik, és nem kap elég szeretetet. 

A ház, az otthonunk egy ketrec, és mindennél jobban vágyom el innen, még úgy is, hogy alig fél órája dobott ki Louis a kapunál. Mióta leszállt a gépünk, azt vártam, hogy hazaérhessek, de most már egy porcikám sem kívánja ezt a helyet, úgy nem, hogy tudom, milyen könnyen pótolható a társaságom, hiszen Zayn, Gigi és még ki tudja hány ember fordult meg itt, ki az, akinek mostanában elmondja a minden napos dolgait a feleségem, ki az, akire őszintén mosolyog, kinek főz kávét, és kit hallgat olyan mesébe illő figyelemmel, amikor a szemei szinte falják a világot körülötte, és az elmondottakat szavanként szippantja be az elméje. Tudni kar mindent, és akor nem számít semmi és senki, türelmes, odaadó, kedves, remek hallgatóság, támasz, és most már nem is annyira az enyém.

A képre gondolok minduntalan, amit még a haza vezető úton láttam meg, és lehet, hogy legalább akkora ostobaság, mint maga a hűtlenség gyanúja, egyre csak azon kapom magam, hogy ökölbe szorítom a kezem, és bár folyton rövidre rágom a körmeimet, mégis csak sikerül valahogy, valamilyen módon a tenyerembe mélyesztenem őket.

Ha csak elképzelem, hogy beszélget mással, vagy maga elé engedi valami barom, hogy a fenekét bámulhassa, megérintik a vállát, vagy sokáig nevettetik, a vérnyomásom felszökik, a pulzusom visszhangzik a hallójáratomban, és olyan tempót diktál, hogy szinte beleszédülök. 

Nem kéne itt lennem, és ha lenne egy csöpp eszem, fognám a holmim és elhúznék jó messzire, talán visszarepülhetnék titokban az Államokba, vagy néhány napot tölthetnék a szüleimmel, sőt, a világ bármely pontján kiköthetnék, luxus hotelekben, szállodákban, ahol óriási úszómedencéket vehetnék birtokba egyes egyes egyedül némi plusz pénzért. Golfozhatnék vidéken, a meccsek után meg csak feküdnék a pálya közelében épített mini lakosztályokban, de nem. Ehelyett csak ülök tovább a bőrönd tetején, és várom a csodát, vagyis inkább a délután négy órát, hogy beguruljon a garázsba Eire kocsija és meglephessem a hazatérésemmel, mert nem tudom elengedni őt, nem tudok csak úgy lelépni. Megtehetném, könnyű lenne, hisz papírforma szerint még el sem kellett volna indulnom Los Angelesből, de amikor beléptem az étterembe, azonnal leültettek egy kétszemélyes asztalhoz. Vizet hoztak, drága, amerikai palackozott forrásvizet, aminek az árából Mullingerben apával és Greggel mindhárman jóllakhatnánk a belvárosi bisztróban. Igaz akkor csak sültkrumplit ennénk meg halas szendvicset.
Gyűlöltem minden pillanatát, de rendeltem előételt és sört. Alig vártam, hogy belapátoljam a műanyag salátát, amit telepöttyöztek drága löttyökből kevert öntettel. Undorodtam magamtól, rengeteg pénzt kidobtam arra a vacakra, de nem akartam meghagyni. Kiittam a pohárból az utolsó csepp italt is, és az éppen arra járó pincértől a számlát kértem. Nem is érdekelt különösebben a végösszeg, nyújtottam a kártyámat, és amíg vártuk a terminálra, hogy kiköpje a papírt, becsúsztattam 30 dolcsit a kihozott számla mellé. Egyre szörnyebben éreztem magam, mihelyst kiléptem az utcára, már írtam is Harrynek, hogy a leghamarabbi géppel hazamegyek.
Fogalmam sincs, miért, de mire visszaértem a stúdióba, már senkinek sem volt kedve maradni.
"Ide bármikor jöhetünk." Liam ennyivel lezárta az ügyet, és vállat vont.
Megértették, hogy most nem érzem helyénvalónak a kis kiruccanásunk, majdnem mindenkinek családja, munkája van Londonban, és tényleg bármikor visszajöhetünk ide, New Yorkba, vagy ahová akarunk, de ott, akkor azt éreztem, hogy ha nem repülök vissza azonnal a családomhoz, begolyózok.
Nem tudom, mikor vagy hogyan, de elaludtam a gépen, aztán Louis valamit mondogatott nekem a jobb hátsó kerekéről, de csak bevágódtam a bal első ülésre, és vártam, hogy Tommo is kövessen, és végre hazavigyen. Útközben láttam meg a képet, amikor megálltunk egy benzinkúton tankolni, és amíg Louis fizetett, addig én a shopban felkaptam két kávét, egy sportújságot, meg egy kis csokit. A kasszánál láttam meg, hogy a feleségem a címlapon feszít, egy régebbi kép volt ott, és amikor kihajtogattam a lapot, akkor láttam, hogy egy közös képünket vágtág be. "Hová tűnt az álompar?"
Először röhögtem az egészen, mert igen, valóban rég volt már, hogy megjelentünk volna valami hivatalos helyen ketten, de az a helyzet, hogy nem is járunk egy ideje díjátadókra, mert Sonia még túl kicsi, és kizárt dolog, hogy kitegyem őt a média veszélyének, bébiszittert pedig végképp nem fogok a lányom közelébe engedni, így hát Eire mindenképp vele maradna, egyedül pedig nem vagyok képes kiállni az emberek elé. Folyton csak kérdezgetnek, olyan dolgokról, amikről én sem tudok semmit, és ez frusztrál. Új dalok, album, második gyerek, Zayn. Ezek azok, amikre ha tudnék se szívesen válaszolnék.
Mire hazaértem, már mindent tudtam. És amióta a nyakamba zúdult minden, Zayn, Gigi, az idegen pasas, a videó, amit Eire küldött, Sonia képei a neten, hogy ismét megpróbálnak rátelepedni a családomra, egyre csak idegesebb és feszültebb leszek. Ja meg, mint egy rakás szerencsétlenség, ücsörgök a rohadt poggyászaimon a nappaliban. De legalább tudom, van, ami nem változik. Visszagondolva túl sokszor kerültem hasonló helyzetbe, rendszeresen lekéstem a csatlakozásokat a reptereken, vagy a híres Karácsony Dublinban, amikor napokra ott rekedtem, de előfordult ez velem korábban is. Soha nem tudtam időben kiérni a pályaudvarokra, megállókba. Jó érzékem van ahhoz, hogy csupán perceket késsek. Most pedig, hogy életemben talán először korábban érkezem, minden elcsesződik.
És hogy milyen érzés? Elcseszett.
Mintha az egész év egy rohadt szakadék lett volna, és most, hogy sikerül visszakecmeregnem egy biztonságosabb helyre, az életem seggbe rúgott és úgy érzem, saját magamat taszítottam le újra a mélybe.
Egyszerűen csak elvesztem az irányítást, és nem tudok tenni ellene, csak lezuhanok és ennyi. Nem tudom meg nem történtté tenni a veszekedéseinket, azt, hogy igazi pöcsfej voltam, nem tudom megbékíteni a feleségem, aki talán még mindig abban a hitben él, hogy megcsaltam valaha is, ami nem igaz, de komolyan, most már én se tudnék hinni magamnak. Annyi apró, vagy nem is olyan apró, hazugságot halmoztam fel, hogy nem csodálkozom a bizalmatlanságán, de ettől függetlenül én még mindig én vagyok, és ha arra gondolok, hogy a távollétemben Eire egy másik férfi társaságában érezte jól magát, megint érzem azt a feszültséget a nyakam köré tekeredni, ami minden alkalommal arra sarkall, hogy törjek össze dolgokat és hajítsam őket olyan messzire, amennyire csak tudom.
Felemelkedem a bőröndömről, talán kicsit meg is rúgom, de nem foglalkozom a csattanással, lustán elvánszorgok a konyháig, és a zsúfolt hűtőből kirángatok egy ásványvizet. Minden erőmmel megpróbálom elhesegetni a negatív gondolatokat, de folyamatosan az a kép lebeg a szemem előtt, ahogy a kocsinak támaszkodva nevetgél.
A kérdés csak az, hogy ő vajon mig tud ezekről a képekről, és hogyan fogja elmagyarázni? Egyáltalán akarom én tudni mindezt? Nem biztos.
Szeretném azt hinni, hogy mindent, de mindent félreértek, és valójában nem történt ilyesmi. Igazából annak örülnék a legjobban, ha mégsem mentem volna el Los Angelesbe csak azért, hogy megtudjuk, még mindig tudunk különböző mikrofonokba énekelni, és megutaztassam a még mindig befejezetlen dalom, de írjunk nagyjából nyolc sort közösen. Mindezt Eire nélkül. Az még elviselhető volt, amikor a saját hülyeségem miatt bosszankodtam, mert abba bele tudok törődni ha hibázom, vagy túl messzire megyek, de a bizonytalanságom, és a harag, amit a feleségem és zayn félig-meddig titkos találkozása miatt érzek ezerszer rosszabb bárminél. Már rég nem amiatt vagyok dühös, amit tett, hanem amit most csinál. Már nem is emlékszem, min borultam ki annyira nála, és tudom, amit mondott, azt én provokáltam ki. Nem fáj. Csak az, hogy ő még így is, évekkel később a barátja tud lenni életem nőjének, én viszont hiába töltöttem majdnem minden napom vele, nem tudom megérteni őt, egyre inkább elérhetetlenné válik, és sikerült odáig süllyednem, hogy menekülési lehetőséget adva magamnak eltitkolom előle a hollétem.
Remek.
Ellököm magam a konyhaszigettől, hogy felráncigálhassam a csomagom az emeletre. Hasznosnak akarom érezni magam, ezért kiválogatom a ruháimat, a tisztákat visszaakasztom a gardóbba, a többit begyűröm a mosógépbe. Amiben utaztam, ledobom, és igyekszem a tisztálkodáson kívül arra használni a zuhanyzást, hogy lehűtsem magam és megálljt parancsoljak az indulataimnak, de ez nem sikerül teljesen még azután sem, hogy kiválogattam a szennyes ruhákat, kivasaltam előre néhány ingem, felöltöztem félig, és elmosogattam Sonia tányérját meg a kiskanalát. A kávé majdnem kész, a hajam lassacskán megszárad, de Eire még mindig nincs itthon, nekem pedig leállíthatatlanok a gondolataim.
Most már abban sem vagyok egészen biztos, hogy valóban gondok lettek volna a mobiljával, vagy hogy nem direkt történt. Persze tudom, hogy ez is legalább akkora baromság, mint hogy másokkal randizgat vagy ilyenek, de még úgy sem tudom elűzni ezeket a gonolatokat, hogy ellentmondanak a józan észnek.
Eleget éltem egyedül ahhoz, hogy értsek bizonyos dolgokhoz, mint például a mosás, a főzés, és csupa olyan dolog, amit sosem néznének ki sem belőlem, sem más férfiból a nők. Ahhoz mégsem volt elég, hogy megtanuljak megszabadulni a hirtelen ötleteimtől, vagy kontroll allatt tudjam tartani a felesleges hülyeségeimet, így egyszerűen csak felpattanok a székről, amin eddig ücsörögtem búsan, és feltúrva a hűtőt elkezdek azon gondolkodni, vajon ha most elkészíteném Eire egyik kedvenc ételét, akkor hajlandó lenne-e megbeszélni velem, hogy mi is volt ez a veszekedés tulajdonképpen az utazásom előtt, és ki az a magas, fekete hajú fickó.
Pontosan eltervezek mindent, hogy mire hazajön, megteremthessem a megfelelő hangulatot és környezetet ahhoz, hogy úgy érezzük magunkat, mint régen. Mintha a házunk otthon lenne, egy olyan hely, ahol nem érezzük magunkat bezárva, nem akarunk menekülni, vagy lerombolni mindent, és tényleg megtehetnénk végre az első lépést a hzasságunk rendbetétele felé.
Sűrű kopogtatás, zörgés és szitokszavak kíséretében végül megérkezik Eire, jóval korábban, mint kéne, legalábbis most, hogy a konyhában ácsorgok.
- Szia - döbbenten áll, szemei megakadnak valamin, de néhány másodpercc alatt elkapja a tekintetét rólam,.- Hát te?
Még engem is meglep, mennyire nem látni az öröm legapróbb jelét sem az arcán. Egy határozatlan pillanatig elfelejtek megszólalni, végül egyetlen egy szó bucskázik ki a számon:
- Meglepetés, Baby - elnevetem magam kínomban, de ez se nem segít a helyzetünkön, se nem tart sokáig.
Nem szól semmit, Sonia a karjaiban alszik, és Eire rohadtul nem mond semmit.
- Azt hittem, később jössz. Hogy felhívsz, ha kint vagy a reptéren. Azt hittem lesz még időm, hogy...- a feleségem az a speciális alfaja a nőknek, akik képesek saját  magukat félbeszakítani. Úgy tesz, mintha elharapná a mondat végét, de igazából csak nem tudja, miként fejezze be. Nem találná a megfelelő szavakat? Lehet. Én mindenesetre még mindig ugyan ott ácsorgok, ahol eddig, a serpenyőt leveszem a főzőlapról, mielőtt tönkre menne az eddigi munkám.
- Gondoltam örülsz majd - kétségbeesetten próbálok a szemébe nézni, de ő direkt elfordítja az arcát, pont mielőtt még sikerülne.- De ezek szerin tévedtem.
Sértődötten trappolok fel a lépcsőn, félbe hagyva életem talán legjobban sikerült fajitasát. Ha lehet, most még ostobábbak érzem magam, amiért azt hittem, minden rendben lesz, hogy sikerül meglepetést okoznom a feleségemnek. Mármint kellemes meglepetést, és nem azt, hogy lefagyva bámul rám, mintha kísértet lennék.
- Niall- immáron már a lányunk nélkül tűnik fel, karjait szorosan összefonva a mellkasán.
- Mi az? - morgok, mint egy hisztis kislány, csapkodva teregetem ki az időközben tisztára mosott gönceimet.
- Hé, nem úgy értettem. Csak váratlanul ért, hogy hazajöttél, miközben én teljesen abban a hitben ücsörögtem bent, hogy te még a srácokkal stúdiózol - nem vagyok hozzászokva ehhez a nyugodt őszinteséghez, és amennyire vágynak erre mások a mindennapokban, én pontosan annyira utálom, mert sem most, sem máskor nem érződk igazinak. Főleg nem akkor, ha rólunk van szó.
- Ne félj, engem is meglepett, hogy tele van minden a képeiddel - unottan válaszolok, miközben megpróbálok nem elesni a vizes ruhakupacban.- Komolyan, Eire. Mi a franc ez?
- Mi? - ártatlan, tágra nyílt zöld szemei ezúttal el sem akarnak szakadni tőlem.
- Ez hihetetlen. Azt reméltem, ma végre tudunk beszélgetni a történtekről, de látom, neked mégsincs annyira ínyedre ez a békülősdi - felszisszenek, ahogy véletlenül belerúgok a falba, de inkább magamban tartom a szitokszavaim.
- Jó, akkor hisztizz, csinálj, amit akarsz. Sajnálom, hogy nem tudom követni az agymenéseid - a szemeit forgatva lép ki a folyosóra, és hallom, ahogy lecsörtet a földszintre, egészen ki a kocsifelhajtóig. Az ablakból figyelem őt, kivesz valamit a csomagtartóból, majd bezárja az autóját, és bejön.
Megrántom a vállam, mert most tényleg nem én vagyok a hibás, a nehéz eset. Én legalábbia így érzem, és sziklaszilárdan ki tudnék állni az érveim mellett, pont, mint régen, amikor azt kellett bizonygatnom, hogy igenis ér valamit a házasságunk és nem csalom meg őt a színész és énekes barátaimmal, csak azért, mert elküldtem pár csokrot.