2017. augusztus 26., szombat

42. Lehetnénk ilyenek is

Niall

Órákon át ki sem mozdulunk ebből a kényelmes helyzetből, amiben mindketten csak arra figyelünk, Sonia hogyan mozog, és nevetünk azon, ahogy bohóckodik. A kezem elidőzik néha Eire karján és derekán, ő pedig nem húzódik el, csak csendesen beleolvad az ölelésbe, amikor épp úgy tarja kedve. Így tudnék maradni az idők végzetéig, a feleségem és a lányom közt, csak úgy elnyúlva. Sokáig nem gondolok semmire és senkire, ami és aki nincs itt, és ez kényelmesebb, mint bármelyik színpad vagy stúdió.
Eszembe jut a dal, amit még azóta sem fejeztem be, hogy milyen dühösen álltam neki, és mennyit sírtam, amikor feladtam a komponálását. Felötlik bennem, vajon mit szólna hozzá, ha megmutatnám neki, ha helyette a gitáromat venném ölbe a hálószobában, és csak egyszerűen pengetni kezdeném a dallamot, amit már oly' sokszor átvariáltam, teletűzdeltem félhangokkal, amitől minden alkalommal libabőrös leszek.
- Nézd, nézd - boldogan rángatja meg a kezem, és az ujjai nyomán szinte lángolni kezd a bőröm.- Figyelj!
Felkapom a fejem, és döbbenten nézem, ahogy a lányom megkapaszkodik a vaskos dohányzóasztal lábába és tanclépéseket imitálva tolja fel magát két lábra. Kicsit fordítottan, ügyetlenül, de végig vigyorog, és amikor sikerül kis terpeszben megállnia, egy helyben totyogni kezd és tapsikolni.
Meg sem tudok szólalni hirtelen, a szavak beragadnak a tüdőmbe. Mérhetetlen büszkeség árasztja el a mellkasom, szétfeszíti a bordáimat. Ez az én lányom! Aki még mindig olyan picike, ártatlan és aki jó úton halad élete első lépései felé.
Mindketten felpattanunk, de én érek előbb Sonia mellé. Benyúlok a két karja alá, és felkapom az ölembe, hogy addig puszilgathassam az arcát és a pocakját, amíg el nem fogy a levegőm vagy el nem kezd csuklani a nevetéstől.
- Olyan nagy már - újabb meglepetés ér, amikor Eire nekidől a hátamnak, és megérzem a bőrömön, ahogy nekemfeszül az inge, mikor beszívja a levegőt. A karjai hanyagul ölelik át a derekam, hogy megfoghassa Sonia talpát.
- Igen - hirtelen csak ennyit tudok kibökni, de szinte rögtön eszembe jut a kérdés: - Mi legyen a szülinapján?
- Nem tudom, de már én is gondolkodtam. - Elcsendesedik. 
- Az első szülinapja - kicsit meg is hatódom, ahogy kimondom ezeket a szavakat.
Egy éve ilyenkor már tűkön ülve vártam a nagy pillanatot, amikor megcsörren a telefonom, vagy Eire megszorítja a karom álmomban, és azt hittem felkészültem mindenre. Reggelente percekig csak néztem a feleségem hatalmas pocakját, hogy mennyire nem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Emlékszem, milyen cuki volt, amikor felcsúszott a pólója vagy felhajtotta a nyár kellős közepén és kivillant a köldöke. Hihetetlen volt, hogy a túlsó felén egy aprócska élet van, saját szívritmussal. 
Minden nap másképp képzeltem el Soniat, pláne akkor, amikor még nem tudtuk, kisfiú vagy kislány lesz. Több oldalnyi nevet írtam össze, az őrületbe kergetve ezzel mindenkit magam körül. Louist nagyjából tízpercenként zaklattam, amikor nem volt a közelemben, mert mások már szóba sem akartak velem állni, ha ezekről dumáltam, Harry sokat volt távol, de igyekezett a rendelkezésemre állni, ahogy Liam is, amikor pánikba estem. Amikor pedig eljött az a bizonyos pillanat, meg sem tudtam szólalni, ha mégis, kétségbeesetten kiabáltam. Eire már rég bent volt, egy hete nyomta az ágyat, a nap huszonnégy órájában mellette volt valaki, és folyamatosan orvosok és ápolónők fontoskodtak, kérdezgették, hogy érzi magát. Ő addigra hozzászokott, hogy csak akkor nem faggatják, mikor alszik, engem viszont rettenetesen zavart, hogy nem lehetek olan közel a feleségemhez, amenyire csak lehet, nem foghatom állandóan a kezét, és egymást követik az ostoba kérdések. Elüvöltöttem magam a folyosó kellős közepén, hogy még az épület legtávolabbi pontján is mindenki kritálytisztán hallhassa, Niall Horan egyáltalán nincs jól, és két személyes rekordot is tartok, sírásban valamint öklendezésben. Percenként elkapott az ájulás, Liam és Louis pedig amint megroggyant a lábam, elkaptak, felpofoztak, vizet öntöttek a nyakamba, és kitartottak mellettem.
- Mi baj? - összerezzenek a hangjától. Megfogja a könyököm, amitől azonnal végigszalad az idegpályámon a finom elektromosság. A bőröm zsibbadni kezd. 
Ismerem ezt az érzést, még abból az időből, amikor Eire szemében én voltam a tökéletes férfi és olyan szörnyen szerelmes volt belém, hogy akárhányszor rámnézett, a pupillái kitágultak és a hatalmas fekete körökben tisztán láttam magam. Remélem ezt ő is észrevette, akárhányszor a szemembe nézett, mert szonte biztos vagyok abban , hogy én legalább ennyire csillogó tekintettel néztem rá. A szivem csordultig tele lett boldogsággal és sellőporral, hangozzék ez bármilyen furán.
Igazából most kellene elérkeznie a pillanatnak, ami tönkre teszi ezt az idillt. Túl rég óta érzem magam kellemesen a közelében, szóval most vagy megszólal a mobilom, vagy Eire kisétál a nappaliból egy megveszekedett szó nélkül.
- Elgondolkodtam- válaszolom gyorsan, mielőtt kínossá válna a csend.
Valóban ellep tőlem, amitől hirtelen fázni kezdek. Már nem melegíti a hátam az ő felsőteste, nem csiklandoznak a mandzsettái, nem érzem, ahogy levegőt vesz. Rohadtul kényelmetlené válik az ácsorgás, és ha egy fokkal bátrabb lennék, letenném Soniát a szőnyegre, hogy a feleségem visszahúzhassam a helyére és hosszan, szorosan maghoz ölelném. De ezt még nem lehet. Ehelyett a lányom nyakába fúrom az arcom, szaggatottan fújom ki a levegőt, Sonia pedig erre az ütemre kezd kuncogni.
Tizenegy csodálatos, küzdelmekkel teli hónapja ez a hang a legédesebb nekem, és pontosan azt érzem ezzel az apró emberrel kapcsolatban, mint az anyjával. Határtalan szeretetet, ami olyan erős, hogy még a hónapokon át tartó veszekedés után is megtalálta az útját, kiverekedte magát a mocsokból, és képes vagyok, ha ez egyáltalán lehetséges, még jobban szeretni a lányom attól, hogy végigjárta velünk eddig ezt az utat, és mindig megajándékozott a mosolyával, még akkor is, amikor Eiret napokig nem láttam csak sírni és vagdalkozni.
- Komolyan, Niall, minden rendben? - felkapom a fejem. A feleségem hangja olyan lágy, barátságos és érdeklődő, hogy hirtelen el sem hiszem, hogy valóban vele vagyok egy helyiségben. De senki más nincs itt, aki beszélni tudna, így elfogadom, hogy ő beszél így hozzám.
- Igen, mondom, csak elgondolkodtam - gyenge félmosolyra húzom a szám, és megfogom Sonia felém kapó kezecskéjét.- Eszembe jutott, mennyi kínos dolgot műveltem a kórházban tavaly.
- Értem. Azt hittem van valami baj - kissé csalódottnak látszik. Félrebillentem a fejem, és a kérdés úgy bukik belőlem ki, hogy időm sincs átgondolni.
- Hé, ne legyél elkenődve. Eire, mi az? - szabad karommal felé nyúlok, az ujjbegyeimmel végigsimítok az arcán.
- Nem vagyok. - Megköszörüli a torkát, és a büszke tartását elhajítja magától. Megereszkedett vállal támaszkodik a kanapé hátának, lábait bokánál keresztezve. - Rendelünk vacsorát? Nincs kedvem most a konyhában piszmogni - arcát félig a tenyerébe temetve néz rám. Gyűrűje mögül villantja rám egy tizedmásodpercre a tekintetét, és még elkapom, ahogy átszalad rajta a csalódás.
De miért? Mit tettem? Vagy mit nem? 
Megőrít ezzel, kétségbeesetten kutatom a választ némán, továbbra is az arcát fürkészve.
- Persze. Mármint, nekem megfelel. - Kis habozás után mozdulok csak meg. Teszek felé egy lépést, Sonia mocorgásától elég bénán mozgok, de sikerül megdörzsölnöm a felkarját. - Mit kérsz? Ha gondolod megrendelem, addig öltözz át valami kényelmesebbe.
- Mindegy, amit szeretnél - remélem ez csak a hirtelen, mindent elsöprő fáradtság. Mély levegőt vesz, ellöki magát a háttámlától és esküdni mernék, hogy a kezem után nyúl.- Köszönöm.
Látom fellépdelni a lépcsőn, lomhán kapkodja lábait fokról fokra, a jókedvét maga után rángatja, ami lemaradt valahol mögötte.
Sosem szerettem így látni, mert amikor megismertem, életvidám, boldog és kicsit őrült volt. A mosolya folyton ott bujkált a szája szélén. Nem volt számára olyan, hogy kínos, inkább kivágta magát a kellemetlen helyzetekből szarkazmussal vagy valami szóviccel. Sosem volt ennyire lehangolt, még akkor sem, amikor hozzám költözött. Mostanra viszont sikerült őt tönkre tennem, ami miatt utálom is magam rendesen. Minden bizonnyal benne van a kezem a dologban, és bárcsak tudnék ezen változtatni! Ha lenne erre képlet, megtennék bármit, csak hogy visszakapjam azt a nőt, aki képes volt az első pillantásával levenni engem a lábamról, és még akkor el is rabolta a szívem. Elég volt egy hangos kacaj, egy spicces botlás, a felemelt hangja, néhány nyomdafestéket nem tűrő szó, és már zsebre is vágott. Csak álltam, meg sem tudtam szólalni, és ha valaki beszélt hozzám, bólogattam. Minden kérdésre igenlően hümmögtem, még akkor is, ha ez nem volt válasz. Mert csak őt láttam, minden és mindenki más megszűnt létezni, és igazság szerint ez még mindig így van. 
Mikor néhány hete hazajött, és mi Harryvel itthon babáztunk egész nap, akkor is, ugyan így ment fel a lépcsőn, én pedig semmi mást nem láttam, csak a feleségemet. Ilyenkor néha a lányomról is megfeledkezem, mint most is, éa csak a hangja ránt vissza a valóságba.
- Bocsánat, Hercegnőm - nevetve fújok bele a köldökébe, majd leteszem a szőnyegre a játékai közé, amíg kikeresem a legközelebbi pizzázó telefonszámát, és rendelek valami egyszerű vacsorát.


Eire

Bezárom magam után a fürdőszoba ajtaját, a levetett ruháimat gondosan begyűröm a többi szennyes közé, hogy aztán egy köntösbe bújva várjam meg, míg megtelik a kád forró vízzel.
Most először bánom, hogy itt van Sonia, vagy hogy nem idős annyira, hogy átküldjem valamelyik barátnőjéhez, mert szívesen írnék egy SMS-t Niallnak. Szeretném, ha itt lenne, ülne mellettem a kád szélén, és szakértő szemmel válogatna a különböző habfürdők közt, vagy a hajamat birizgálná, míg én a mellkasának dőlök és csak pihenhetnénk az illatos kavalkádban.
De ennek nem most jött el az ideje, sőt, ez jelenleg az utolsó, amit megtehetnék. Be kell érnem a parányi bátorságommal, amivel megcsókoltam, a tettetett nyugalmammal, amivel hozzábújtam, és a mérhetetlen önkontrollommal, amiért nem kaptam hisztériás rohamot, amiért mindezt meg tudtam csinálni az aggodalom legapróbb jele nélkül. Magam előtt nem titkolhatom, azt vártam, hogy megkérdezze, tetszett-e a virág, de többek közt ez sem történt meg. Vajon miért? Elfelejtette volna? Már csak nem.
Nem akarom, hogy kiderüljön, valaki más lepett meg, akkor sem, ha az történetesen Zayn vagy Liam. Nem. Ha nem a férjemtől van, akkor nem ér semmit, még úgy sem, hogy gyönyörű, színes, vidám, és imádom. Azt meg végképp képtelen lennék feldolgozni, ha Mark küldte volna, vagy valaki az irodából. Ettől szinte biztos kiborulnék, sőt, valószínűleg jelenetet is rendeznék, méghozzá a földszinti folyosók egyikén, ahonnan mindenfelé jól terjed a hang, hogy mindenki meghallja, nincs szükségem szánalomra meg sajnálatra, csak a férjemre.
A vérnyomásom feljebb szökik, kapkodva veszem a levegőt a saját magamnak kifejtett gondolatmenetem végett. Kibújok a köntösből, nyakig merülök a vízben, és megpróbálok minden erőmmel a relaxálásra összpontosítani. Sűrű, párás a levegő, szinte harapni lehet, de nem bánom. Kihasználom, és nehéz, mély levegőket veszek, sorra egymás után. Addig ismételem, amíg úgy nem érzem, hogy képes lennék megállni stabilan a két lábamon, közben a szemeim automatikusan lecsukódnak.
Nem alszom, csak elmerülök az emlékeimben, sőt, a jó emlékeimben. Tudatosan választok ki egyet, egy konkrétat.
Huszonegy évesen már tudtam, hogy nekem nem kell más, csak Niall. Még akkor is, ha borzalmasan viselkedik, akaratos és nyafka. Úgy kellett, ahogy van, a makacsságával meg a hülye allűrökkel együtt. Az otthon töltött hetek egyikén fáradtan estem be a régi otthonom ajtaján, lerúgtam a cipőmet, és közben rángattam a farmer kabátomat, hátha attól hamarabb megszabadulok tőlük. Két hete nem hallottam akkor felőle. Azt hittem, csak én érzek iránta így, és meg sem lepődtem volna, ha feltűnik valahol egy gyönyörű, hosszú szőke hajú modell lánnyal. 
Mérges, és bosszús vagyok, teljesen hülyének érzem magam, amiért egy megveszekedett percre is azt gondoltam, megérdemlek valakit, aki olyan, mint  Niall, mert bár idióta és gyerekes, mégis a valaha élt legkedvesebb ember, és bármennyire is próbál keménynek látszani, a nyakamat tenném rá, hogy a légynek sem tudna ártani. Direkt nem.
Anya a nappaliban olvasgatott, unottan lapozgatott a helyi újság rovatai közt cikázva, és félvállról, rám sem pillatva közölte, kaptam valamit. Kedvetlenül zárkóztam a szobámba, és csak percekkel később tűnt fel az asztalomon heverő virág. Három szál pink színű rózsa, egy kis cetlivel, amiben a bocsánatomért esedezik, de épp nagybácsi lett, és teljesen megfeledkezett a külvilágról.
Akkor kaptam tőle először ajándékot. Ez néhány héttel Szilveszter után volt, egy szokatlanul meleg tavaszi napon. Alig másfél héttel az előtt, hogy összepakoltam volna a holmim és beszálltam volna a hatalmas, fekete autójába.
Szeretek ezekre az időkre emlékezni. Amikor még minden együtt töltött napunk egy randevú volt, esténként összebújva ettük az instantlevest kis, zöld tálakból, és addig filmeztünk, amíg el nem aludtunk, vagy csak elindultunk céltalanul a városba szórakozni. Ezek sokkal különlegesebb esték voltak, mint mikor a vörös szőnyegen vonult végig, kiegyenesített háttal, és mikor túlesett az összes sznob, reklámoktól hemzsegő plakát előtti fotózáson, természetes mosollyal repült felém, lazán átfogta a derekam. Ugyan úgy nézett rám, mintha a kanapén fetrengenénk, de mégsem volt az igazi.
De nem kérhetem, hogy adjon fel mindent végleg, pláne nem miattam. El kellene fogadnom most már végleg, hogy ha ki is békülünk teljes mértékben és végleg, akkor sem sajátíthatom ki. Csak ahhoz van jogom, hogy életünk végéig mellette maradjak, és biztosítsam afelől, hogy támogatom. Még akkor is, ha egy igazi sárkány vagyok, egy elviselhetetlen, ketyegő bomba.
Kipattannak a szemeim, fázik a vállam, és fogalmam sincs, mennyi idő telt el. Leengedem a fürdővizem, gyorsan lezuhanyzom forró vízzel, hogy ne fázzak, magam köré csavarom a törölközőm, és kirongyolok a hálószobába. Niall ott ül, az ágyon két tálca, rajta egy-egy zöld tálka, távolabb két dobozos paradicsomos penne, egy üveg bor  és a bekapcsolt babafigyelő.
- Gondoltam itt kényelmesebb, ha esetleg fáradt lennél - kibuggyan egy könnycsepp a bal szemem alsó sarkában. Megszólalni sem tudok, csak bátortalanul lépek egyet felé, a kezemet kinyújtott tenyerébe illesztem.
Elmosolyodok, és végig egymás szemébe nézünk, miközben feláll. Csak akkor hunyom le újra a szemem, amikor homlokon csókol.
- Leszaladok szalvétáért. Öltözz fel, mielőtt megfázol - rutinszerűen megölel, ajkait egy másodpercre az enyémre tapasztja. Menne, el akar rohanni, mintha ez valami elcseszett bűn lenne.
Gondolatban összecsomagolom minden félelmem és aggodalmam, tenyerem az arcára vezetem. Épp csak hozzáérek az ujjbegyeimmel, de már érzem, hogy megremeg a lába. Veszek egy mély levegőt, meg némi merészséget és rendesen megcsókolom őt. Pont úgy, ahogy megérdemelné minden egyes nap, mindig, amikor ennyire kedves, figyelmes. Mindig, amikor valóban úgy viselkedik, mintha a férjem lenne, és igyekezne kimutatni az irántam érzett szerelmének darabkáit.
- Niall - szólítom meg, miközben még mindig csukva van a szeme. Végigrajzolom a szemöldöke vonalát. - Lehetne ilyen minden nap.
- Igen. - Elmosolyodik. - Lehetnénk ilyenek is, de nem szeretjük, ha valami túl egyszerű.
- Igaz. - Megvonom a vállam. - Hozol fel csokit?
Válaszul csak hümmög, és könnyed léptekkel szökdécsel ki, én meg csak vigyorgok, törölközőbe csavarva, és teljesen izgatottá válok, hogy most tulajdonképpen randizni fogok a férjemmel, méghozzá melegítő nadrágban és topban.

1 megjegyzés:

  1. Drága Lu! ❤
    Amikor megláttam askon, hogy mit írtál a link után egy valóságos pánikrohamot éltem át, hogy mégis mi jöhet megint, de kellemesen csalódtam. Nincs egyetlen beszólás se, veszekedés meg főleg nem, "csak" Eire általam alaptalannak tartott negatívkodásai, amiket addig talán elviselek, amíg nem terjeszti ki a családjára, bár még így is idegesítő, viszont kárpótolt érte az a néhány édes pillanat, amikor igazán családként voltak együtt. Bizonyára mondtam már ezerszer, de Niall és Sonia kapcsolatától lemegyek hídba, annyira édesek, és annyira érezhető a szeretet köztük, hogy szinte szeretnék Niall lánya lenni, hogy én is kapjak belőle. Imádtam a visszaemlékezéseit, és hogy elképzelhettem őt a kórházban halál idegesen, miközben a srácok próbálják összeszedni. Reménykedek benne, hogy lesz még ilyen alkalom, és azt az első sorból nézhetem végig.
    Ez a virágos dolog egyre jobban összezavar, mert az egyik pillanatban szentül hiszem, hogy Niall küldte, a másikban pedig már attól félek, hogy az a gyökér Mark volt, bár attól most kicsit lehiggadtam, hogy a jelek szerint Eire sem akarja, hogy tőle legyen.
    Annyira remélem, hogy a következő részben leírod majd, hogy hogyan zajlik Eire és Niall randija, és hogy a lehető legjobban fog sikerülni, mindenféle összetűzés és veszekedés nélkül. Esküszöm, én lennék a legboldogabb ember a világon, ha végre egyikük sem rontana el semmit.

    Ezerszer ölellek és puszillak!
    N.x

    VálaszTörlés