40. Minden a régi

Niall 

Véget ér a hívás, némán szakítom meg. Leejtem magam mellé a karom, és csak ülök a hatalmas bőrönd tetején a nappali közepén, és azon gondolkodom, vajon mikor lett ennyire természetes, hogy hazudok neki? Amikor először elbizonytalanodtam a hűségével kapcsolatban? Pedig tudom, hogy mekkora hülyeség, most mégis egy kicsit olyan vagyok, mint egy menhelyi kutya, akit meg is tépáztak, de szerettek valaha, elárultak, és hiába van biztonságban, szűkölködik, és nem kap elég szeretetet. 

A ház, az otthonunk egy ketrec, és mindennél jobban vágyom el innen, még úgy is, hogy alig fél órája dobott ki Louis a kapunál. Mióta leszállt a gépünk, azt vártam, hogy hazaérhessek, de most már egy porcikám sem kívánja ezt a helyet, úgy nem, hogy tudom, milyen könnyen pótolható a társaságom, hiszen Zayn, Gigi és még ki tudja hány ember fordult meg itt, ki az, akinek mostanában elmondja a minden napos dolgait a feleségem, ki az, akire őszintén mosolyog, kinek főz kávét, és kit hallgat olyan mesébe illő figyelemmel, amikor a szemei szinte falják a világot körülötte, és az elmondottakat szavanként szippantja be az elméje. Tudni kar mindent, és akor nem számít semmi és senki, türelmes, odaadó, kedves, remek hallgatóság, támasz, és most már nem is annyira az enyém.

A képre gondolok minduntalan, amit még a haza vezető úton láttam meg, és lehet, hogy legalább akkora ostobaság, mint maga a hűtlenség gyanúja, egyre csak azon kapom magam, hogy ökölbe szorítom a kezem, és bár folyton rövidre rágom a körmeimet, mégis csak sikerül valahogy, valamilyen módon a tenyerembe mélyesztenem őket.

Ha csak elképzelem, hogy beszélget mással, vagy maga elé engedi valami barom, hogy a fenekét bámulhassa, megérintik a vállát, vagy sokáig nevettetik, a vérnyomásom felszökik, a pulzusom visszhangzik a hallójáratomban, és olyan tempót diktál, hogy szinte beleszédülök. 

Nem kéne itt lennem, és ha lenne egy csöpp eszem, fognám a holmim és elhúznék jó messzire, talán visszarepülhetnék titokban az Államokba, vagy néhány napot tölthetnék a szüleimmel, sőt, a világ bármely pontján kiköthetnék, luxus hotelekben, szállodákban, ahol óriási úszómedencéket vehetnék birtokba egyes egyes egyedül némi plusz pénzért. Golfozhatnék vidéken, a meccsek után meg csak feküdnék a pálya közelében épített mini lakosztályokban, de nem. Ehelyett csak ülök tovább a bőrönd tetején, és várom a csodát, vagyis inkább a délután négy órát, hogy beguruljon a garázsba Eire kocsija és meglephessem a hazatérésemmel, mert nem tudom elengedni őt, nem tudok csak úgy lelépni. Megtehetném, könnyű lenne, hisz papírforma szerint még el sem kellett volna indulnom Los Angelesből, de amikor beléptem az étterembe, azonnal leültettek egy kétszemélyes asztalhoz. Vizet hoztak, drága, amerikai palackozott forrásvizet, aminek az árából Mullingerben apával és Greggel mindhárman jóllakhatnánk a belvárosi bisztróban. Igaz akkor csak sültkrumplit ennénk meg halas szendvicset.
Gyűlöltem minden pillanatát, de rendeltem előételt és sört. Alig vártam, hogy belapátoljam a műanyag salátát, amit telepöttyöztek drága löttyökből kevert öntettel. Undorodtam magamtól, rengeteg pénzt kidobtam arra a vacakra, de nem akartam meghagyni. Kiittam a pohárból az utolsó csepp italt is, és az éppen arra járó pincértől a számlát kértem. Nem is érdekelt különösebben a végösszeg, nyújtottam a kártyámat, és amíg vártuk a terminálra, hogy kiköpje a papírt, becsúsztattam 30 dolcsit a kihozott számla mellé. Egyre szörnyebben éreztem magam, mihelyst kiléptem az utcára, már írtam is Harrynek, hogy a leghamarabbi géppel hazamegyek.
Fogalmam sincs, miért, de mire visszaértem a stúdióba, már senkinek sem volt kedve maradni.
"Ide bármikor jöhetünk." Liam ennyivel lezárta az ügyet, és vállat vont.
Megértették, hogy most nem érzem helyénvalónak a kis kiruccanásunk, majdnem mindenkinek családja, munkája van Londonban, és tényleg bármikor visszajöhetünk ide, New Yorkba, vagy ahová akarunk, de ott, akkor azt éreztem, hogy ha nem repülök vissza azonnal a családomhoz, begolyózok.
Nem tudom, mikor vagy hogyan, de elaludtam a gépen, aztán Louis valamit mondogatott nekem a jobb hátsó kerekéről, de csak bevágódtam a bal első ülésre, és vártam, hogy Tommo is kövessen, és végre hazavigyen. Útközben láttam meg a képet, amikor megálltunk egy benzinkúton tankolni, és amíg Louis fizetett, addig én a shopban felkaptam két kávét, egy sportújságot, meg egy kis csokit. A kasszánál láttam meg, hogy a feleségem a címlapon feszít, egy régebbi kép volt ott, és amikor kihajtogattam a lapot, akkor láttam, hogy egy közös képünket vágtág be. "Hová tűnt az álompar?"
Először röhögtem az egészen, mert igen, valóban rég volt már, hogy megjelentünk volna valami hivatalos helyen ketten, de az a helyzet, hogy nem is járunk egy ideje díjátadókra, mert Sonia még túl kicsi, és kizárt dolog, hogy kitegyem őt a média veszélyének, bébiszittert pedig végképp nem fogok a lányom közelébe engedni, így hát Eire mindenképp vele maradna, egyedül pedig nem vagyok képes kiállni az emberek elé. Folyton csak kérdezgetnek, olyan dolgokról, amikről én sem tudok semmit, és ez frusztrál. Új dalok, album, második gyerek, Zayn. Ezek azok, amikre ha tudnék se szívesen válaszolnék.
Mire hazaértem, már mindent tudtam. És amióta a nyakamba zúdult minden, Zayn, Gigi, az idegen pasas, a videó, amit Eire küldött, Sonia képei a neten, hogy ismét megpróbálnak rátelepedni a családomra, egyre csak idegesebb és feszültebb leszek. Ja meg, mint egy rakás szerencsétlenség, ücsörgök a rohadt poggyászaimon a nappaliban. De legalább tudom, van, ami nem változik. Visszagondolva túl sokszor kerültem hasonló helyzetbe, rendszeresen lekéstem a csatlakozásokat a reptereken, vagy a híres Karácsony Dublinban, amikor napokra ott rekedtem, de előfordult ez velem korábban is. Soha nem tudtam időben kiérni a pályaudvarokra, megállókba. Jó érzékem van ahhoz, hogy csupán perceket késsek. Most pedig, hogy életemben talán először korábban érkezem, minden elcsesződik.
És hogy milyen érzés? Elcseszett.
Mintha az egész év egy rohadt szakadék lett volna, és most, hogy sikerül visszakecmeregnem egy biztonságosabb helyre, az életem seggbe rúgott és úgy érzem, saját magamat taszítottam le újra a mélybe.
Egyszerűen csak elvesztem az irányítást, és nem tudok tenni ellene, csak lezuhanok és ennyi. Nem tudom meg nem történtté tenni a veszekedéseinket, azt, hogy igazi pöcsfej voltam, nem tudom megbékíteni a feleségem, aki talán még mindig abban a hitben él, hogy megcsaltam valaha is, ami nem igaz, de komolyan, most már én se tudnék hinni magamnak. Annyi apró, vagy nem is olyan apró, hazugságot halmoztam fel, hogy nem csodálkozom a bizalmatlanságán, de ettől függetlenül én még mindig én vagyok, és ha arra gondolok, hogy a távollétemben Eire egy másik férfi társaságában érezte jól magát, megint érzem azt a feszültséget a nyakam köré tekeredni, ami minden alkalommal arra sarkall, hogy törjek össze dolgokat és hajítsam őket olyan messzire, amennyire csak tudom.
Felemelkedem a bőröndömről, talán kicsit meg is rúgom, de nem foglalkozom a csattanással, lustán elvánszorgok a konyháig, és a zsúfolt hűtőből kirángatok egy ásványvizet. Minden erőmmel megpróbálom elhesegetni a negatív gondolatokat, de folyamatosan az a kép lebeg a szemem előtt, ahogy a kocsinak támaszkodva nevetgél.
A kérdés csak az, hogy ő vajon mig tud ezekről a képekről, és hogyan fogja elmagyarázni? Egyáltalán akarom én tudni mindezt? Nem biztos.
Szeretném azt hinni, hogy mindent, de mindent félreértek, és valójában nem történt ilyesmi. Igazából annak örülnék a legjobban, ha mégsem mentem volna el Los Angelesbe csak azért, hogy megtudjuk, még mindig tudunk különböző mikrofonokba énekelni, és megutaztassam a még mindig befejezetlen dalom, de írjunk nagyjából nyolc sort közösen. Mindezt Eire nélkül. Az még elviselhető volt, amikor a saját hülyeségem miatt bosszankodtam, mert abba bele tudok törődni ha hibázom, vagy túl messzire megyek, de a bizonytalanságom, és a harag, amit a feleségem és zayn félig-meddig titkos találkozása miatt érzek ezerszer rosszabb bárminél. Már rég nem amiatt vagyok dühös, amit tett, hanem amit most csinál. Már nem is emlékszem, min borultam ki annyira nála, és tudom, amit mondott, azt én provokáltam ki. Nem fáj. Csak az, hogy ő még így is, évekkel később a barátja tud lenni életem nőjének, én viszont hiába töltöttem majdnem minden napom vele, nem tudom megérteni őt, egyre inkább elérhetetlenné válik, és sikerült odáig süllyednem, hogy menekülési lehetőséget adva magamnak eltitkolom előle a hollétem.
Remek.
Ellököm magam a konyhaszigettől, hogy felráncigálhassam a csomagom az emeletre. Hasznosnak akarom érezni magam, ezért kiválogatom a ruháimat, a tisztákat visszaakasztom a gardóbba, a többit begyűröm a mosógépbe. Amiben utaztam, ledobom, és igyekszem a tisztálkodáson kívül arra használni a zuhanyzást, hogy lehűtsem magam és megálljt parancsoljak az indulataimnak, de ez nem sikerül teljesen még azután sem, hogy kiválogattam a szennyes ruhákat, kivasaltam előre néhány ingem, felöltöztem félig, és elmosogattam Sonia tányérját meg a kiskanalát. A kávé majdnem kész, a hajam lassacskán megszárad, de Eire még mindig nincs itthon, nekem pedig leállíthatatlanok a gondolataim.
Most már abban sem vagyok egészen biztos, hogy valóban gondok lettek volna a mobiljával, vagy hogy nem direkt történt. Persze tudom, hogy ez is legalább akkora baromság, mint hogy másokkal randizgat vagy ilyenek, de még úgy sem tudom elűzni ezeket a gonolatokat, hogy ellentmondanak a józan észnek.
Eleget éltem egyedül ahhoz, hogy értsek bizonyos dolgokhoz, mint például a mosás, a főzés, és csupa olyan dolog, amit sosem néznének ki sem belőlem, sem más férfiból a nők. Ahhoz mégsem volt elég, hogy megtanuljak megszabadulni a hirtelen ötleteimtől, vagy kontroll allatt tudjam tartani a felesleges hülyeségeimet, így egyszerűen csak felpattanok a székről, amin eddig ücsörögtem búsan, és feltúrva a hűtőt elkezdek azon gondolkodni, vajon ha most elkészíteném Eire egyik kedvenc ételét, akkor hajlandó lenne-e megbeszélni velem, hogy mi is volt ez a veszekedés tulajdonképpen az utazásom előtt, és ki az a magas, fekete hajú fickó.
Pontosan eltervezek mindent, hogy mire hazajön, megteremthessem a megfelelő hangulatot és környezetet ahhoz, hogy úgy érezzük magunkat, mint régen. Mintha a házunk otthon lenne, egy olyan hely, ahol nem érezzük magunkat bezárva, nem akarunk menekülni, vagy lerombolni mindent, és tényleg megtehetnénk végre az első lépést a hzasságunk rendbetétele felé.
Sűrű kopogtatás, zörgés és szitokszavak kíséretében végül megérkezik Eire, jóval korábban, mint kéne, legalábbis most, hogy a konyhában ácsorgok.
- Szia - döbbenten áll, szemei megakadnak valamin, de néhány másodpercc alatt elkapja a tekintetét rólam,.- Hát te?
Még engem is meglep, mennyire nem látni az öröm legapróbb jelét sem az arcán. Egy határozatlan pillanatig elfelejtek megszólalni, végül egyetlen egy szó bucskázik ki a számon:
- Meglepetés, Baby - elnevetem magam kínomban, de ez se nem segít a helyzetünkön, se nem tart sokáig.
Nem szól semmit, Sonia a karjaiban alszik, és Eire rohadtul nem mond semmit.
- Azt hittem, később jössz. Hogy felhívsz, ha kint vagy a reptéren. Azt hittem lesz még időm, hogy...- a feleségem az a speciális alfaja a nőknek, akik képesek saját  magukat félbeszakítani. Úgy tesz, mintha elharapná a mondat végét, de igazából csak nem tudja, miként fejezze be. Nem találná a megfelelő szavakat? Lehet. Én mindenesetre még mindig ugyan ott ácsorgok, ahol eddig, a serpenyőt leveszem a főzőlapról, mielőtt tönkre menne az eddigi munkám.
- Gondoltam örülsz majd - kétségbeesetten próbálok a szemébe nézni, de ő direkt elfordítja az arcát, pont mielőtt még sikerülne.- De ezek szerin tévedtem.
Sértődötten trappolok fel a lépcsőn, félbe hagyva életem talán legjobban sikerült fajitasát. Ha lehet, most még ostobábbak érzem magam, amiért azt hittem, minden rendben lesz, hogy sikerül meglepetést okoznom a feleségemnek. Mármint kellemes meglepetést, és nem azt, hogy lefagyva bámul rám, mintha kísértet lennék.
- Niall- immáron már a lányunk nélkül tűnik fel, karjait szorosan összefonva a mellkasán.
- Mi az? - morgok, mint egy hisztis kislány, csapkodva teregetem ki az időközben tisztára mosott gönceimet.
- Hé, nem úgy értettem. Csak váratlanul ért, hogy hazajöttél, miközben én teljesen abban a hitben ücsörögtem bent, hogy te még a srácokkal stúdiózol - nem vagyok hozzászokva ehhez a nyugodt őszinteséghez, és amennyire vágynak erre mások a mindennapokban, én pontosan annyira utálom, mert sem most, sem máskor nem érződk igazinak. Főleg nem akkor, ha rólunk van szó.
- Ne félj, engem is meglepett, hogy tele van minden a képeiddel - unottan válaszolok, miközben megpróbálok nem elesni a vizes ruhakupacban.- Komolyan, Eire. Mi a franc ez?
- Mi? - ártatlan, tágra nyílt zöld szemei ezúttal el sem akarnak szakadni tőlem.
- Ez hihetetlen. Azt reméltem, ma végre tudunk beszélgetni a történtekről, de látom, neked mégsincs annyira ínyedre ez a békülősdi - felszisszenek, ahogy véletlenül belerúgok a falba, de inkább magamban tartom a szitokszavaim.
- Jó, akkor hisztizz, csinálj, amit akarsz. Sajnálom, hogy nem tudom követni az agymenéseid - a szemeit forgatva lép ki a folyosóra, és hallom, ahogy lecsörtet a földszintre, egészen ki a kocsifelhajtóig. Az ablakból figyelem őt, kivesz valamit a csomagtartóból, majd bezárja az autóját, és bejön.
Megrántom a vállam, mert most tényleg nem én vagyok a hibás, a nehéz eset. Én legalábbia így érzem, és sziklaszilárdan ki tudnék állni az érveim mellett, pont, mint régen, amikor azt kellett bizonygatnom, hogy igenis ér valamit a házasságunk és nem csalom meg őt a színész és énekes barátaimmal, csak azért, mert elküldtem pár csokrot.