7. Hisztéria

Sziasztok!

Úgy terveztem, hogy ez a rész nagyjából 35 órával hamarabb érkezik, és valami egészen más lett volna a vége, de közel másfél nap alatt megváltoztattam a terveimet. Nagyon sajnálom a késést, nem számoltam azzal, hogy ennyit fogok dolgozni, és bár úgy érzem, mindent megtettem annak érdekében, hogy legalább éjfél előtt feltehessem a részt, nem vagyok rá büszke, sőt. Nem is írtam volna ide semmit, de az előző fejezethez is annyi sok pozitív, és aranyos dolgot írtatok, hogy nem tudtam szó nélkül hagyni.

Köszönöm. <3

xx Lu

Niall

Az üres házban ülve ér a felismerés, hogy el kellene mennem Sonia-ért Harryhez. Percekig képtelen vagyok eldönteni, hogy visszaüljek-e a kocsiba, menjek el a lányomért, vagy várjam meg, amíg Eire is megérkezik. Nem tudom, hogyan fogadná a hívásomat, vagy milyen üzenetet írhatnék neki. Idegennek hatnak a szavaim, amit felé intézek ilyenkor, és egy különösen kegyetlen lámpaláz hatalmasodik el felettem. De ha itt maradok, és hazajön, jogosan mondhatja, hogy legalább ennyit megtehettem volna, ahelyett, hogy csak ülök, nézek ki a fejemből, és nem csinálok semmit, és bezzeg most innen megint vissza kellene menni, megint autóba ülni, ezen felkapnám a vizet, és veszekednénk. Ismerem már annyira, hogy ha fél, vagy ideges valami miatt, a vezetés csak felesleges stresszként bukkan fel, annak pedig semmi értelme sincs, hogy elvakítsa és netalán baja essen. Ha történne vele valami, abba minden bizonnyal belebetegednék, még ha folyton bosszant is az a stílus, amivel időnként illet engem. Pedig végre nyugodtabb volt a tegnapi napunk, és veszekedés nélkül eltelt este úgy hatott rám, mint egy forró zuhany egy fárasztó nap után. Kevesebbet forgolódtam, reggel nem úgy keltem, mint akinek betontömb van a gyomrában. Jól éreztem magam, vagy legalábbis jobban, és valamivel elviselhetőbb volt így Eire hiánya, bár ahhoz továbbra sem tudtam hozzászokni, hogy a ház túlfelén éjszakázik.

Nincs mellettem, az éjjeliszekrényéről hiányzik a mentateája, ami állandó kelléke volt, és aminek az illatával az őrületbe kergetett. Hiányzik, hogy a hideg elől az ölelésembe meneküljön, hogy a haja csiklandozza a nyakam, és reggelre elzsibbadjon mindkét karom. Hiányzik az, ahogy a hideg ujjai a hátamhoz érnek, ahogy a lábai összegabalyodnak az enyéimmel. Üres mellettem a helye, és már ki is hűlt. Meg akarom győzni arról, hogy jöjjön vissza, de nincsenek meg hozzá a megfelelő eszközeim, hiszen minden alkalommal taszítok rajta egyet, darabokra zúzom az érzéseit, csapkodok, amitől megijed, és inkább visszahúzódik.
Hiányzik a feleségem. Jobban, mint az életem. Még a zenénél is jobban.
- Niall!? - félve dugja be a fejét a nappaliba. - Azt hittem nem vagy itthon.
- Épp indulok - fogalmam sincs, miért pattanok fel. Itt lenne a legmegfelelőbb alkalom, hogy együtt menjünk el Soniaért, hogy ezt a néhány tízpercet kettesben töltsük, de makacs és akaratos vagyok. Továbbra sem érzem késznek magam, hogy megküzdjek a kegyeiért. - Elmegyek Harryhez. Elhozom Soniat.
- Ó - látom, hogy meglepődik. - Rendben.
Nem mond többet, leveszi a cipőjét, a táskáját hanyagul vállára veszi, és feliszkol az emeleti vendégszobába. A hálószobájába.
Tehetetlenül nézem, mintha az életem egyik külső szemlélője lennék. Elviharzik mellettem, és percekig csak az elillant parfümöt szagolom, az ismerős illatot, ami egyszerre kavar fel, és teszi ezt a helyet biztonságossá. Leejtett karokkal lépek ki az ajtón, hátra se nézek, így ülök ma már sokadjára autóba, és hívom fel Harryt. Beindítom a motort, és már majdnem rákoppintok a nevére, de eszembe jut, Eire mennyire utálja, ha telefonálok vezetés közben, még akkor is, ha kihangosítót használok, mert szerinte- és igaza van- teljesen elvonja a figyelmem, és nekem most arra kell koncentrálnom, hogy épségben eljussak a város egy másik pontjára, haza hozzam a lányom, és ne történjen semmi baj. Ráadásul a legutóbbi autós hívásom nem volt valami fényes. Egy idegesítő barom tudok lenni, de meglep, hogy Harry lakásához érve ő is feltűnik Liam mellett a teraszon. Hunyorogva beszélgetnek amikor kiszállok és feléjük indulok, melléjük érve egészen kicsire húzva magam köszönök.
- Minden okés, haver? - Louistól nem meglepő ez a rövid ideig tartó harag, nekem viszont még mindig bűntudatom van, amiért úgy beszéltem vele, ahogy, teljesen érthetetlen módon. Egyértelmű, hogy neki semmi köze a kudarcaimhoz, és valószínűleg senki másnak sem, csakis nekem, mégis vele veszekedtem.
- Azt hiszem - megrántom a vállam. Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Nem akarom, hogy azon röhögjenek, mennyire gyerekes módszereket alkalmaznak rajtunk, és milyen messzire taszítanak a feleségemtől ezekkel a dolgokkal.
- Azt hiszed? - Liam elnyomja a hamutálban a cigarettáját, napszemüvegét a feje búbjára tolva int, hogy menjünk be.
Válasz nélkül zárom le a beszélgetést, mert meghallom a legszebben csengő nevetést, amit életem végéig imádni fogok. A lányom.
- Nézd, ki van itt! - Gemma hatalmas szemekkel pislog Sonia arcába, közben kicsit felém fordítja őt. - Köszönj apának! Így - széles vigyorral fogja meg az aprócska kezeket és integetést imitál vele.
- Szia, Hercegnő - átveszem a karjaim közé, beszívom a babaillatot, és lehunyt szemekkel hajtom fejem óvatosan az övére, miközben hozzám bújik. Olyan nagyon hiányzik minden alkalommal, amikor tudom, hogy nem lehetek vele akármikor,és bevallom, így, hogy még Eire sem volt mellette, aggódtam. Mert egy gyerek, aki még nem beszél, csak sír, de már képes önállóan helyzetet és, ami a legfontosabb, helyet változtatni, az bizony egy nehezített pályás akadálypálya, megspékelve egy csipet bébihumorral, és pityergéssel. Sok pityergéssel.
- Niall! - Harry jelenik meg, foltos pólóban, széttúrt hajjal, és nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam. A látványa pontosan leírja mindazt, ami Soniaval jár, azzal, amit a maga kis 35 hetes korával képes elérni. - Mi a helyzet?
- Nem sok - meg sem próbálom türtőztetni magam, fél kézzel rá mutatok a furcsa Afrika térképre, amit minden bizonnyal a lányom rajzolt rá a tápszeres nyálával. - Veled meg mi történt?
- Ja ez? A keresztlányom ebédelt. Egész jól ment - tenyerével maszatolni kezdi a pólót, mintha ettől eltűnne. De én tudom, hogy nem fog, és ha záros határidőn belül nem mossa ki, ez a felsője bizony ilyen marad, ha akarja, ha nem.
- Láttad volna néhány perce őket - Liam az ajtófélfának dőlve nevet, szemeit egészen szűk réssé húzva. - Életem legszebb pillanata volt!
- Örülök, hogy tetszett - Harry nem védekezik, nem akarja elhallgattatni a kis társaságot. Tudja, hogy tudjuk, és csak úgy jöhet ki nyertesen a dolgokból, ha beszáll a beszélgetésbe.
- Lesz majd neked is ilyen! - Gemma gyengén lök egyet Liam vállán, és csak ekkor tűnik fel a kezében lógó táska, ami Eire babaholmijait tartalmazza. Ezer közül megismerném, akkor is, ha az egyik szememre megvakulnék.
Tisztán emlékszem arra a napra, amikor gyanutlanul tévéztem, Eire ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül menjen el orvoshoz, mert várandós, és nem rokkant vagy beteg. Olyan boldogan mutatta, mennyi lehetőség van a tárolásra, mennyi minden belefér, ami fontos lehet, ha valahová el kell mennünk, a mintájáról nem is beszélve. Annyira lelkes volt, és olyan nagyon megtetszettek neki az apró, púderrózsaszín masnik a fekete táskán, hogy majdnem elsírta magát örörmében.
Azokat a heteket nagyon szerettem, amikor szinte minden percben egy tökéletesen más hangulatba került. Izgalmas feladat volt megmaradni ugyan olyan simulékonynak a sokadik ilyen alkalom után is. És most, hogy minden hormon és nyavalya helyre állt, egyszerűen képtelen vagyok helytállni. Ez, és ehhez hasonló gondolatok üldöznek állandóan, most is. Úgy érzem, egy nap arra fogok ébredni, hogy teljesen megbolondultam, mert nem tudom sehogy sem elmagyarázni Eirenak. Képtelen vagyok szavakba önteni, mennyire hiánzik ő, a régi életünk, az, amikor minden hétvégét féktelen szórakozással töltöttünk, ammikor gondoltunk egyet és a hét kellős közepén repülőre ültünk, néhány órával később pedig Máltán, valahol a tengerparton szeretkeztünk a korom sötétben. Erről a táskáról mindig ez jut eszembe, Az, ami elmúlt, és ami most egy világra van tőlem.
- Ne haragudjatok, mennem kell. Egy élmény volt ezzel a kis Tündérrel - Gemma felé pillantok, aki hirtelen az arcát Sonia pofijához nyomja, és cuppanós puszit hagy ott.- Remélem minden rendben lesz, Niall - felém is küld egy együttérző pillantást, aztán elköszön mindenkitől. Próbálok úgy tenni, mintha hallottam volna az elmúlt pár percben elhangzottakat és emlékeznék rá.
- Köszönöm - fél kézzel megölelem, zavartan elnevetem magam, mert ez a lány ismer tizenhat éves korom óta. Még abból az időből, amikor ez a fajta nevetés egy kócos, csibesárga bilifrizurás, szörnyen kusza fogú fiú szájából hangzott, nem egy felnőtt emberéből, aki férj, apa, és nem hisz többé annak, aki ráerőlteti a szőkítőport meg a V kivágású, gépi kötött, színes pulóvereket.
- Puszilom Anne-t - szól utána Louis, mire Gemma csak visszainteget nekünk, majd miután becsapódik a kocsija ajtaja, elhajt a belváros felé.
Magunk maradunk, Louis, Liam, Harry, Sonia és én. És mindannyiuk tekintete arról árulkodik, hogy nem elégedtek meg annyival, hogy „azt hiszem”.
A konyhába vonulunk, egyszerre indulunk el, anélkül, hogy összebeszélnénk. Louis és Liam hanyagul pattan fel egy-egy bárszékre, Harry kivesz a hűtőből pár doboz alkoholmentes sört. Szisszennek a fémkupakok, Sonia kapkodva keresi a hang forrását. Most minden izgalmasabb, nagyobb, csillogóbb. Szinte látom a szemében, a lakás mely pontjai jelentik számára a potenciális játszóteret.
- Na de most tényleg - Liamben eltűnik jó pár korty, aztán folytatja - Mi van ezzel a terápiával? Segít?
- Á, nem sokat - belekortyolok a saját italomba, és csak most érzem, mennyire szomjas vagyok a tomboló hőségtől. - Megcsináltatott velünk valami tesztet, amiből számomra az derült ki, hogy a nő teljesen hülye. Eire két alkalomból kétszer sírt, a múlt héten meg ma is úgy jöttem ki az irodájából, hogy majd' szétvetett az ideg. Srácok, nem tudom, hogyan fog ez a pszichológus segíteni rajtunk, de egyenlőre reménytelennek látom a helyzetet.
- Ez még csak a második alkalom volt, ne add fel! - együttérzően, sőt, egyenesen támogatóan paskolja meg a vállam Louis, ami persze jól esik, de továbbra is rosszul érzrm magam a kirohanásom miatt.
- Kösz, haver. És ne haragudj a múltkoriért, egy idióta vagyok - feszengek, ráadásul Sonia mocorogni kezd az ölemben.
- Felejtsd el, vagy fogd rá a terapeutára - felnevet, hangosan, pedig nem is tudja, mennyire igaza van.
Egy húzásra eltűntetem az üvegem tartalmát, mert az ölemben ficánkoló baba valószínűleg jobban érezné már magát otthon a játékok, csörgők közt, ahol azt csinál, amit akar.
- Ja, jó lenne - kidobom a dobozom a kukába. Sonia eddig bírja, a szája lefelé kezd görbülni, és tehetetlenségében, vagy csak fájdalmában, keservesen sírni kezd. Kövér könnycseppek gurulnak le az arcán, a bőgéstől lassacskán kipirul még a füle is. Kapkod a levegő után két üvöltés közben. én pedig titkon pánikba esem: mit fogok csinálni? Így hát inkább a lehető leghamarabb elköszönök, magamra aggatom a táskát, amit Gemma kikészített az előszobába.
- Nincs semmi baj, nem sokára otthon vagyunk - mielőtt még kényelembe helyezném, még percekig ringatom félig bleefeküdve az ülésbe, és imádkozom, hogy Sonia kedvére való legyen a hátra döntött ülés.
Nem tudom, milyen hangulatban találom Eiret, mindenesetre magyarázattal tartozom neki a viselkedésem miatt, és az is érdekel, ő hogyan viselte a hátralevő időt Victoriaval.
Megbizonyosodok arról, hogy rendesen fűztem és csatoltam be a biztonsági övet az autós hordozón, és túlzott körültekintéssel, félve elindulok.
A negyed órás útból szűk fél órásat csinálok, de nem zavar, mert félúttól már csak fáradt hüppögést hallok, ráadásul így sem a szomszédok, sem Eire nem kap infarktust a vezetési stílusom miatt. Éles kanyar helyett nagy ívben, lassan fordulok be a garázs bejáratához. Eire épp a széttört üvegeket és a kiürült vizes palackokat gyűri bele egy zsákba. A látványától elszorul a torkom, a mellkasomat belülről mardosni kezdi a bűntudat, és azt kívánom, bárcsak soha, de soha nem veszekedés miatt kellene rendet raknia, hanem egy kerti parti, vagy egy elszabadult este maradványait kellene eltüntetnünk.
- Rendben volt minden? Mit mesélt Harry? - szelíden szólal meg, bármiféle rosszindulat vagy keserű düh nélkül.
- Persze, csak már nyűgös - tettetett nyugalommal segít Sonia körül, rutinosan kapja szét a hordozót, másodpercek töredéke alatt bogozza ki az övet, és mire feleszmélnék, és újra a vállamra akasztom a táskát, már a lányunkkal az ölében siet a bejárathoz. Mire utolérem, már a gyetekszobában matat, tiszta, frissen vasalt ruhácskákat készít ki, meg hintőport.
- Mit beszéltél mrg Victoriaval, mikor megyünk legközelebb? Mert akkor úgy intézem a dolgokat bent a stúdióban - az ajtóból nézem végig, milyen gondos odafigyeléssel teszi tisztába és öltözteti át Soniat.
Nem értem, a nők hogy nem jönnek zavarba attól, ha egy ilyen intim dolog közben nézik őket, nekem biztosan remegne a kezem, kapkodnék és felborítanék minden lehetséges tubust és tartót.
- Nem volt alkalmunk erről beszélni- a kérdésem jobban zavarja, mint a jelenlétem. Lesütött szemmel pakolja el a feleslegessé vált kenőcsöket, gyorsan begombolja a tappancsos rugdalózót, és mintha mi sem történt volna, újra az ölébe veszi az immáron nyugodt, békésen nyáladzó gyereket. - Kész is, Kincsem - tisztán hallom, amit a fülébe suttog, és ahogy ajakai a megszeppent gyermek homlokához ér, és megpuszilgatja, a karomon lévő szőrszálak egyesével merednek az ég felé. Gyönyörek- Mindketten kivételes nők.
- Értem - kezdem kínosan érezni magam, kifordulok a folyosóra, de meghallom a hangját, és hirtelen megfagy az ereimben a vér.
- Én is faképnél hagytam - háttal állok, a szám pedig a fülemig szalad. Ez az én feleségem! Titkon reméltem, hogy nem hagyja magát. Néhány másodpercig engedem magamnak az örömködést, aztán megemberelem magam és komolyabb ábrázattal fordulok vissza.
- Nem csodálkozom - megvonom a vállam, de az előbbi vigyoromnak csak töredékét mutatom.
Ennyi.
Kisétálok a folyosóra, a zsebemből előveszem a mobilom, és amíg fel nem bukkan újra Eire, a régi képeinket nézegetem. Minden fotón kinagyítom az arcát, elveszek a mosolyában, és újra meg újra eszembe jutnak a szavai.
- Nem muszáj mennünk, ha nem akarod - a semmiből tűnik fel, még mindig nem öltözött át, csak felfogta a haját egy copfba. Megijedek, majdnem eldobom a telefonom, és hirtelen nem tudom, mit válaszolhatnék neki.
- Hova? - gondolkodás nélkül kérdezek vissza, el sem jut a tudatomig a kérdés, mikor a válaszom már ott lebeg kettőnk között.
- Ne haragudj, azt hittem figyelsz, és van rám nagyjából huszonhét másodperced - ugyan úgy biggyeszti le az ajkait, mint Sonia, még a tekintetében is ott van az, mint a lányunkéba sírás előtt. Elveszett, menekülni akar, de közben dühös, és szeretne ordítani.
- Belemerültem egy cikkbe, ne haragudj - félredobom a mobilt, követem őt a konyhába.- Eire.
- Nem, semmi baj. Majd szólj, ha ráérsz - legszívesebben ököllel ütném a falat, mert ha tudná, miért kalandoztak el a gondolataim, valószínűleg nem sértődne meg, nem rohanna el, és nem zárkózna be a nap hátralevő részére.
Nem tudok mit kezdeni magammal, céltalanul járkálok fel, s alá, órákon át a konyhában ücsörgök, ostoba videókat nézek, elolvasom ezredjére is az emailjeimet, amiknek zöme hírlevél, és amikor úgy tartja kedvem, átköltözöm a nappaliba, hogy ugyan ezt csinálhassam, egy sportcsatorna háttérzajával. Amikor ez sem csalogatja elő őket, felmegyek a gitáromért, és az erkélyen ülve próbálom folytatni egy korábbi dalom, ám csak odáig jutok el, hogy behangoljam a hangszert. egyszerűen nincs kedvem a mai nap után jól érezni magam. Csak vergődöm, szenvedek, és halálra unom magam. Alig várom, hogy besötétedjen, elcsendesedjen a környék, és pár sör társaságában megnézhessek egy filmet. Ám amikor eljön ennek is az ideje, lemondok róla, nem szeretnék veszekedni, amiért iszom.

Viszonylag korán, jóval éjfél előtt, már majdnem elalszom, de reménykedek abban, hogy Eire végre előkerül, ezért visszamegyek a földszintre. Megszokásból töltök magamnak egy pohár narancslevet, de nem kívánom. a felét kiöntöm a mosogatóba, egyúttal elmosogatom a poharam, és azt a pár tányért, ami benne van.
Megőrülök a csendben. Sonia mindvégig az anyjával volt, így nekem maradt az, hogy hallhatom a hangjukat, de jó ideje már ez is megszűnt, Eire néhány órája altatta el a lányunkat. Azóta pedig kong a ház az ürességtől, a rideg távolságtartástól, mindattól, ami kialakult köztünk ali pár perc leforgása alatt. Hangosan dobogva megyek fel a lépcsőn, mert egyszerűen nincs jobb ötletem, hogy mivel csalogathatnám ki a szobából. De semmi. Mérgemben beleütök a falba, ám azon kívül, hogy lüktetni kezdenek az izületeim, nem történik semmi. Elsétálok az ajtaja előtt, lopva hallgatózni kezdek. Kiszűrődik valami, de sem elsőre, sem második hallásra nem tudom eldönteni, sír, vagy nevet.
Kell találnom valami ürügyet arra, hogy bekopoghassak, így láthatom, ha jól van, és nyudogtan mehetek aludni.
Mit is kérdezett? Harry. A gyerek. Victoria. Terápia. A terápia!
Hirtelen önt el a megkönnyebbülés, hogy legalább a tudatalattim elraktározta a kérdését, ettől valamivel bátrabban koppantok hármat az ajtaján, mint tervezem. Minekután nem érkezik semmiféle értelmezhető válasz, megismétlem még kétszer, mielőtt benyitnék.
- Eire? Alszol? - fojtott hangon suttogok be a szobába. Az éjjeli szekrényen világít a grafit színű kislámpája, ő pedig a könnyeitől fuldokolva szorítja magához a párnáját.- Eire!
Gondolkodás nélkül szaladok oda hozzá, rázogatni kezdem, szólongatom, hátha reagál.
- Eire, ébredj. Eire. Eire! - nem fogom le, mert félek hogy megüt álmában, vagy addig rángatózik, hogy meghúzza valamijét. A legegyszerűbb módszernek az ttalálom, ha megpróbálom a hangommal visszahozni a valóságba, és néha végigsimítok az arcán, persze csak óvatosan. - Eire, ez csak egy álom, kelj fel, kérlek!
Nem hagyhatom, ogy kudarcot valljak, újfent felbátorodom, és szorosan magamhoz ölelem. Egészen addig tartom a kezeim között, míg le nem nyugszik. A légzése lassul le először, az összevisszaságból hamarosan egyenletes szuszogás válik, a karjai elernyednek, és a lábaival sem rugdos tovább. percekig csak nézem, ahogy a vonásai is megváltoznak, kis túlzással még el is mosolyodik. Látványosan szabadul meg a rémálmai terhétől, ennek következtében elalszik az ölelésemben.
Hetek óta várok erre, és örülnöm kéne, de nem megy. Ez egy hamis kötődés, nem gondolhatja komolyan, sőt, nem is tud erről, mégsem vagyok képes itthagyni őt. Ha reggel le is üvölti a fejem, kiabálni és hisztériázni fog, akkor is visszaviszem őt. Már csak elővigyázatosságból is, mert tudom, ha ott vagyok mellette, nem történhet semmi rossz. Vigyázok rá, és ha kell, hát az egész éjszakát átvirrasztom mellette, amíg ő végre kipiheni magát, és a fáradalmait.

Eire

Hirtelen pattannak ki a szemeim. Túl nagy a csend, a kényelem, másfelől ér a fény, és valahogy melegebb is van, mint reggel általában. A plafonon észreveszem az ismerős mintákat, és azonnal tudom, hol vagyok. Ez bizony nem a vendégszoba.
Kitágult pupillákkal próbálok visszagondolni arra, mit csináltam este, de abban egészen biztos vagyok, hogy nem a hálószobában aludtam el. Az feltűnne, néhány hét távlatából, hogy nem oda térek be fürdés után, ahová szoktam.
- Jó reggelt - ebben a pillanatbana azt kívánom, bárcsak még egy percig csukva tartottam volna a szemem. akkor talán van esélyem arra, hogy ne vegyen észre, és magamra hagyjon.
- Jó reggelt - szinte csak morgok, és kínosan érzem magam. -Hogy kerülök ide?
- Nem tudtalak felkelteni, és álmodban elég szörnyen festettél - olyan hihetetlen természeteséggel mondja ki a szavaat, mintha csak arról lenne szó, ma nem a fekete, hanem a szürke nadrágját veszi fel. - Nem akartalak egyedül hagyni - tekintete az enyémet keresi, és amikor rálel, szinte összekapcsolja a pillantásunk. Hebegek, nem tudom, mit kéne mondanom. Köszönöm? Hiszen pont ő az, aki miatt rémálmaim vannak, az éjjel is miatta voltam ideges, álmomban pedig az ablakon hajigáltam ki a holmijait, miközben azt üvöltöztem, hogy az ő hibája, és mosassa a barátnőivel a koszos ruháit.
Erre a momentumra tisztán emlékszem.
- Értem - feltűnésmentesen belesek a takaró alá, hogy megbizonyosodjak arról, eleget takar-e a pizsamaként hordott pólóm, és a rövidnadrágom. Nem hiányzik egy ruhadarabom sem, ezért gyorsan kitakarózom, és se szó, se beszéd, átszaladok a vendégszobába, hogy az ahhoz tartozó fürdőszobában mérhessem fel a kárt, amit az éjjel tett bennem.
Azt hiszem, a rémületen, és néhány, apróbb karcoláson kívül, amit még délután szereztem játék közben a lányomtól, nem sok minden változott. A szemeim továbbra is borzalmasan karikásak, és levonhatom a következtetést: jó volt újra Niall mellett ébredni. Még akkor is, ha mostanra ő már felöltözött, és valószínűleg túlvan az első kávéján.
- A francba is - lehajtott fejjel támaszkodom a mosdóba, és bármennyire akarom, nem töröm be a felette lógó tükröt. Adok magamnak egy egészen rövidke kis időt, hogy felfogjam a dolgokat, nyalogassam a sebeimet, és felöltözzek, mert hamarosan Sonia is fel fog ébredni, és szüksége lesz az anyukájára tetőtől talpig.- A francba!- ismétlem meg hangosabban, de még így is jóval halkabban annál, mint amit ki lehetne hallani.

6. Második hét - dühkitörések

Sziasztok!

Nem gondoltam volna, hogy ez a nap végre eljön, de szerencsére péntek van, megint.  Sokat nem fűznék hozzá a részhez, talán csak annyit, hogy végre kicsit hosszabb lett, aminek nagyon örülök.

Szép napot,

xx Lu

Eire

Megint itt vagyunk. Az ablakon beáramlik a tömör, forró levegő, ami a nyár utolsó erőfitogtatásának eredménye, mielőtt ismét elárasztaná az utakat, a városokat az egybefüggő esőfelhő. A napsugarak erőszakosan törnek maguknak utat, nem törődnek azzal, hogy épp kit akadályoznak meg a tisztán látásban. Még akkor sem, ha az a valaki történetesen én vagyok. Ennek ellenére, és mivel az este veszekedés nélkül zajlott, nem érzem magam annyira pocsékul, mint szoktam, a szemeim sincsenek felpuffadva, ráadásul ma reggel megtaláltam a kedvenc halványkék ingem. Nincs okom panaszra. 

Most is épp ennek a mandzsettáját piszkálom, miközben arra várok, hogy Victoria feltehesse a mai nap első kérdését. 

- Hogy érzik magukat ma? - galambszürke zakóján árnyékot vet a függöny, és ahogy gyűrődik az anyag, úgy követik a vonalát a hullámok.
Tudom, hogy az ő esetében ez nem olyan érdektelen kérdés, mintha ezt a szomszéd kérdezné vagy a postás. Victoria gondolatokat, viselkedési formákat fejteget unalmában, az emberek elméjében kutat, hátha talál megoldandó problémát. Sosem fog ártatlan kérdéseket feltenni, mindnek van célja, ha más nem, kiszűrheti belőle a mai nap alaphangulatát: nyomasztóan semmilyen.
- Remekül - Niall hangja élesen hasítja ketté az ábrándozásaimat. Fél szemmel látom, hogy izzadt tincseit kifésüli ujjaival a homlokából.
A mai napon az az egyetlen közös bennünk, hogy mindketten túlöltöztük az időjárást, hosszú, sötét színű nadrágban és ingben ücsörgünk egy olyan irodában, ahol a legnagyobb jóindulattal is, a légkondícionáló kettes fokozata mellett minimum huszonnyolc fok van.
- Melege van? - kuncogva néz rá, ezzel egy időben kapcsol be a féltékenységi vészjelzőm. Visít, ordít, kiabál, belülről marcangol, de az arcomon ebből - remélhetőleg - nem látszik semmi. Csendben tűröm, hogy ez a nő megpróbáljon flörtölni a férjemmel, közben pedig az életem legfájdalmasabb pontjait boncolgassuk. - Remélem hamar hozzászoknak, mert sajnos ennél hűvösebbet nem tud produkálni semmilyen gép ebben az épületben.
Megfordul a fejemben, hogy talán mégsem olyan elit ez a magán tanácsadói központ. Még a mi családi házunknak is jobb a felszereltsége, amivel minden gond nélkül fel tudjuk venni a harcot a hőséggel szemben.
- A múlt héten sajnos nem sikerült befejeznünk a tesztet, de mára elkészült az értékelés - lelkesen csicsereg, mintha csupa jó hírekkel akarna szolgálni. - Emlékeznek még a válaszaikra, ugye?
- Nagyjából - csak azért szólalok meg, mert egyenesen rám néz.
- Csodálatos! Eire, kezdjük magával. Igen...nos, érdekes eredmény született, és azt gondolom, valahol itt kezdődik az, hogy tudok valódi segítséget nyújtani magának. Mert most már úgy érzem, sikerült megismernem a személyiségét - hosszasan lapozgat, a sokadik lap felett körözni kezd a tollával, néhány részt bekarikáz, majd folytatja. - Az, akivel sétált, tehát a férje, és a gyermekük, vagy gyermekeik, mert ugye ha jól emlékszem, nem derült ki, valójában hány csemetét látott, azt jelentik, hogy ők voltak abban a pillanatban a legfontosabb személyek az életükben - érzem, hogy lángolni kezd az arcom, szinte égeti a bőrömet az ereimben zubogó vér. - Ne aggódjon, ez nagyon jó hír. Ezek szerint családcentrikus.
- Igen? - ennyit sikerül kipréselnem magamból. Még mindig nem vagyok felkészülve arra, hogy Niall is megtudja a legféltettebb titkaimat.
- Igen. Az állata is ehhez kapcsolódik, a róka. Egyes kultúrákban, melyek száma túlerőben van más, hasonló társadalmi csoportokkal szemben, a róka a család, a ragaszkodás jelképe. Nem minden esetben totemállat, de előfordul. Az állat vadsága pedig a problémái nagyságával egyeznek meg.
A szavai elárasztják az elmémet, minden sejtemben azt érzem, hogy egy sunyi, alattomos alak vagyok, és önkéntelenül ehhez kapcsolom a viselkedésem a családommal szemben, hogy sokszor, ahogy a házasságomban is, a legtöbb dolgot nem mondom ki, csak elhúzódom, elbújok, és várok. Victoria valamiért nem ezt mondja, de egy részem ezt csak ködösítésnek ítéli.
- A ház, amit látott, azt mutatja, mennyire nyitott a társadalom felé, vagyis, az ön esetében erősen zárkózott, de kifelé vágyakozó. Ez teljesen érthető a kialakult helyzet függvényében, nem kell megijedni - megint előveszi azt a mosolyát, ami az anyámra emlékeztet, és a torkom mardosni kezdi a fájdalom. Nem akarom látni. Most nem. - Eire, ez normális, ne essen kétségbe.
- Nem, én teljesen jól vagyok - csak amikor meghallom a saját hangom, akkor kezdek el pánikolni. A szemeimet már szúrják a könnyek, de hát mi okom sírni? Mégis muszáj lesz, különben megfulladok. Ezért inkább reménykedni kezdek, hogy csendesen, csordogáló könnyekkel fogok ülni.
Victoria részletesen kitér arra, hogy az asztalunk optimális, de az aktivitásom a párkapcsolatunkban minimális. Elveszítem a fonalat, ahogy Niallt is. Elmosódik az arca, alig látok valamit, azt is homályosan az összetapadt szempilláim miatt.
Azt sem hallom, Niall miket mond, vagyis, amiket vele közöl Victoria, annyira zúg a fejem.
- Eire? Te sírsz? - Niall hangját viszont bármikor felismerem, ráadásul ezúttal közelebbről érzékelem. Megpróbálok a hajam fogságában maradni.
Megrázom a fejem, 'nem'. Ujjai a bőrömhöz érnek, az arccsontomon végigfut a bizsergő elektromosság, és legszívesebben elmenekülnék a világ elől a karjai közé. Csak hogy ez most nem lehetséges, hiszen ha ezt bármikor megtehetném, nem ülnénk itt.
- Eire, nem akar pihenni? Mossa meg az arcát, és később folytatjuk - elrántom reflexből az egész felsőtestem, hogy Niall ne érhessen hozzám. Biccentek, és a markomban gyűrögetett zsepkendővel elodázok. Habár tényleg menekülni szeretnék, félek, hogy kint teljesen magamra maradok és behorpad a mellkasom a nevemet kiáltó űrtől.

 Niall 

Rezzenéstelen arccal feláll mellőlem, és Victoria kérésére kivonul a szobából. Megviselte az elmúlt bő egy óra, szinte végig sírt. Sajnálom, hogy újra fel kellett szakítanunk a sebeinket, és bár egészen jól tartom magam, nekem is fáj. Egy zsebkendőt gyűrögetve áll, hezitál, hogy mondjon-e még valamit, és én epekedve várom, hogy megszólaljon, mégis, végül csupán beharapja az alsó ajkát, és kiviharzik a szűk folyosóra.

- Most, hogy kiment a felesége - összerezzenek a velem szemben ülő nő hangjától, és egy csapásra eszembe jut, hol is vagyok, miért jöttem. - Meséljen nekem a megismerkedésükről. - Hátra dől, kényelmesen a székében, úgy néz rám, mintha tudom kéne, hogy vajon létezik-e ilyen helyzetben jó, jobb, esetleg szörnyű válasz.

- Mit meséljek róla? Semmi érdekes nem volt benne - meg akarom akadályozni, hogy felszínre törjön az az énem, aki túlságosan is sok könnyben úszó éjszakát okozott Eirenak, éppen ezért visszafogom magam, és miután megköszörülöm a torkom, folytatom. - Legalábbis, én nem tudnék megemlíteni se romantikus összeborulást, se semmit. Teljes mértékben átlagos, mindennapi volt.

- Valamit csak tudna mondani! Akkor meséljen a körülményekről, hol látta meg először a feleségét?- félreteszi a szemüvegét, leteszi a tollát, és ettől a pillanattól kezdve úgy érzem, csak arra figyel, amit mondok, és nem hiszem azt, hogy megpróbál elemezgetni.

Elgondolkodom, kihasználva a lehetőséget, amit még egy korábbi beszélgetés alkalmával ajánlott fel Victoria, hogy alaposan gondoljuk át az emlékeinket, nehogy eltorzuljanak, és újabb támadási felületet adjunk a másiknak azzal, hogy azt éreztetjük vele, hazudni kényszerülünk.

- Egy házibuliban. - Azt hiszem, valamikor karácsony környékén volt. Ebben nem vagyok biztos, csak azt tudom, hogy rettenetes volt az idő, és én épp otthon voltam. Nem szálltak fel a gépek, ezért nem tudtam eljutni Londonba. Bevillan minden kép, ahogy sorra olvasom a frissülő időjárás jelentéseket, az üzenetek, amiket elküldök, Maradok itthon.; Nem tudok elutazni, sajnálom!; Mihamarabb oda fogok érni.; Oldjátok meg nélkülem.; Vigyázzatok magatokra!, a reptéri terminál, ahol dühösen csapom le a jegyem a pultra és mogorván kérek bocsánatot a velem szemben helyet foglaló reptéri alkalmazottól. Végignézem, ahogy törli a jegyem, és megkapom a kivonatot, miszerint visszautalja a légitársaság a számlámra a teljes összeget. Ideges voltam, mert dolgom lett volna, muszáj lett volna elutaznom, de a hóvihar miatt ez lehetetlen volt.
Felpillantok a földről, ahová egy rövidke kis pillanatra néztem csak le. Annyira utáltam az egészet, hogy meg akartam találni az összes alternatív megoldást, csak hogy eljuthassak A-ból, B-be.
- Hazamentem karácsonykor, de nem volt lehetőségem időben visszarepülni a Londonba.
Tartok egy hosszabb szünetet, és mikor már vagy fél perce meg sem szólalok, újabb kérdést kapok, hogy folytathassam a történetet valahogy. Bárhogy.

- Azon a napon találkoztak? - nemet intek a fejemmel, minden gondolatomat és erőmet összekaparva próbálom kerek történetté formálni azt az összevisszaságot, amit jelenleg a fejemben vélek felfedezni.

- Karácsony másnapján felhívott egy régi barátom, aki akkor még egyetemen tanult. Sokan nem tudtak hazamenni, ezért rendeztek egy összejövetel-szerűséget a kollégiumban. Elhívott, én pedig azonnal beleegyeztem. - Gondolatban végigjárom az utcákat, amiket akkor is. Mielőtt még bezárt volna minden, vettem néhány üveg italt, és kínosan érzem magam, mert még azt is meg tudnám mondani, melyik utcába volt az az üzlet, ahol akkor este elköltöttem a jegybiztosításom árát alkoholra. Fel akartam vágni? Talán. Mindenesetre rengeteg drága piát vittem, mert tudom, hogy ők ezt sosem vennék meg maguknak, és utáltam volna, ha olcsó pezsgővel kellett volna koccintanom folyamatosan.

Újabb szünetet tartok, ezúttal azért, hogy végre kitalálhassam, hogyan kellene tálalnom a dolgokat. Nem lenne ugyanis szerencsés a teljes igazságot, a maga nyers valójában Victoria elé tárnom, még a végén valami olyasmit feltételezne rólam, ami egyáltalán nem igaz rám. Ráadásul, ha Eiretól is ugyan ezt kérné, ő is minden bizonnyal finomítana a történteken.

- Szóval, elmentem, jól éreztük magunkat. Úgy éreztem, teljesen megérte itt maradni, fantasztikusan alakult az este. - Kihagyom a történet azon részét, amikor majdnem ágyba viszek egy részeg bölcsészlányt, helyette köhécselek, rendezem az emlékeket, és újabb képsort idézek fel. Fogalmam sincs, honnan került elő, de tudom, hogy róla beszélt mindenki, amikor arról volt szó, hogy valaki még nem érkezett meg. Még nem is láttam őt, amikor már éreztem, hogy történt valami.

Néhány kósza másodpercre lehunyom a szemem ,   de   ennyi  pont  elég  ahhoz,  hogy  újra  magam  előtt lássam őt, amint a hidegtől és a vodkától kipirosodott arccal, mondhatni berobban a társaságba , és fennhangon kezdi el szidni a telet, a közlekedést, és érvelni kezd amellett, miért abszolút normális dolog utálni a telet.

- Abban a pillanatban mit érzett? Mikor meglátta őt, mire gondolt? - ha tudná, mi volt valójában, nem kérdezne semmit, tudná a  válaszom, anélkül, hogy megszólalnék, ezért túlzottan egyértelműen közlöm azt, ami eszembe jut.

- Ki is mondtam, amit gondolok - halkan nevetek, mert nevetségesen fiatalok voltunk, és mind részegek. - "Gyere hozzám baby feleségül, és megszereted a telet." Nevetett.

- Végül igaza lett, nem?

- Hozzám jött, de ugyan úgy rühelli a november és március közti időszakot. Pedig én általában télen voltam szabad, akkor tudtam több időt tölteni vele, mégsem szerette meg. Sokáig emlegettük ezt az ominózus lánykérést, hiszen akkor közölte velem, hogy süket fülekre talál minden szavam, mert ő nem megy férjhez, pláne nem hozzám. - Igen, ezt mondta, csakhogy közben én a fekete hajú lányról megfeledkezve hajoltam egészen közel hozzá, a háta mögött álltam,  és csak azt láttam, hogy a leggyönyörűbb hang mellé egy olyan test társul, aminek egy férfi sem akarna ellenállni.

- Mindent mondjon el, ami fontos lehet. A lényeg az, hogy felidézze az érzelmeit, az összeset, amit a párja ébresztett magában.

- Mindent? - kikerekedett szemekkel nézek, és nem hiszem, hogy az a nő, aki ilyen visszafogott, és a munkájából adódóan csendes, képes lenne feldolgozni mindent. - Túl voltam addigra jó néhány poháron, és Eire sem szín józanul érkezett meg. Bunkó voltam, nagyképű, és meg is kaptam a megfelelő büntetésem.
Tisztán emlékszem minden egyes pillanatra, a legapróbb mozdulataitól kezdve. Felpofozott, akárhányszor piszkos megjegyzéseket tettem a külsejére, végül csak együtt töltöttük a hajnalt. Mire mindenki kiütötte magát ,   sikerült  valamennyire  kijózanodnunk, és az este maradványain átlépkedve mentünk ki a belső udvarra.  Megdobált hóval, élvezte, hogy le  vagyok  maradva  hozzá képest. Persze még közölte velem néhányszor, hogy tapló vagyok, de én nyertem. Már akkor megmondtam neki, hogy  engem  nem  írhat le  olyan  könnyen,  és bejött.
- Két és fél évre  rá elvettem feleségül, és még az oltárnál az orra alá dörgöltem, hogy igazam volt, a feleségem lett.
Elhaló hangon fejezem be. A sírás fojtogat,  és ha nem lenne társaságom,  zokognék.  Törni szeretnék és zúzni, amiért az a piciny varázs, amit minden pillanatba sikerült belecsempésznie a beszélgetéseinkbe, az együtt töltött percekbe, most egy világra van tőlem.

- Hogy érzi most magát, Mr. Horan? - Victoria szemrebbenés nélkül hallgat végig, visszaveszi a szemüvegét és újra a notesze fölé hajolva körmöl. Immáron másodszorra nézem végig ezeket a mozdulatokat, ahogy órákon át ismétlődnek, és sosem értem, mit miért csinál, és miért pont ilyen sorrendben, ez pedig zavarba ejtő.

- Most minket fog elemezni? – ezt sokkal jobb megoldásnak találom, mint hogy eláruljam neki, mit is érzek most.

- Segíteni próbálok, és ehhez muszáj leírnom néhány dolgot, ami fontos lehet. Így nem fogom elfelejteni őket. De ha nagyon szeretné, megmutathatom az eddigieket – komoly arccal, mégis valamiért barátságosan nyújtja felém a füzetet. – Össze fogom hasonlítani az ön és a felesége viselkedését.

- Egy órai jegyzet? Ezért fizetünk a rohadt terápiáért? – felbőszülve pattanok fel a székről, majd azt kis híján fellökve trappolok el az ajtóig. – Na ne szórakozzon már velem!

Ezzel a kis jelenettel sikeresen magamra vonom Eire figyelmét. Aggódó tekintettel néz fel rám, miközben ő összegörnyedve ül, és vár. Egy pillanatra megtorpanok, pillantásunk találkozik, és én újra húsz évesnek érzem magam. Hevesnek, csapongónak, és szerelmesnek.

- Mi történt? – egészen halkan kérdez rá a dolgokra, de csak megrántom a vállam, és elviharzok.

Elég nagy kín, hogy külön autóval érkeztünk, holott tudtommal egy s ugyan azon házban élünk, és ugyan végül külön-külön fejeztük be, de egy időpontot kaptunk. Mert ketten vagyunk. Nem Eire létezik, és én, Niall, hanem mi még midig mi vagyunk, de ezek szerint ez rajtam kívül nem sok embert érdekel. Nem is a pénz zavar, abból van elég, de a gondolat, hogy kisiskolás szintű párterápiára akarnak minket rávenni a barátaink, családunk, ismerőseink, sőt, még egy számunkra ismeretlen nő is, kicsit több a soknál.
Fújtatva szállok be a kocsiba, és mielőtt még kijuthatnék a parkolóból, már ki is teszem a telefonom a műszerfalon lévő kihangosítóra és felhívom Louist. Minél többször hallom az egyenletes búgást, annál jobban szorítom a kormányt, az ujjaim egyre inkább elfehérednek. Mire meghallom a zavarodott köszönését, már én sem tudom, vajon most ideges vagyok vagy kétségbeesett.
- Niall? Mi van, haver?
- Mi van haver? Komolyan? Louis, ez a nő nem normális! - magamból kikelve kezdek el intenzívebben beszélni. - Teljesen hülyének néz! És nem csak ő, mindenki! Érted? Min-den-ki!! - tagolva megismétlem az utolsó szavam, a végére már úgy kell visszafognom magam, hogy ne üvöltözzek.
- Ki néz hülyének? Vagy mi van? Miről hadoválsz? - szinte látom magam előtt a képét, nyilván nem érti, miért fakadok ki, de nem érdekel. Most nekem vannak problémáim, és azt akarom, hogy végre segítsen valaki normálisan megoldani a helyzetet.
- Mindenki! Te, Harry, Liam, Eire, Victoria, a szomszédaim, anyám, apám, a testvérem. Egyszerűen mindenki! - sírni akarok, üvöltözni, és törni-zúzni, ahogy korábban is tettem, akárhányszor reménytelennek tűnt minden próbálkozásom.
- Én? Mi van? Állj már le - Louis is kezdi elveszteni a türelmét, és csak nagyon kicsi választ el attól, hogy kinyomjam a telefont. Most bánom a leginkább, hogy már nem tudom a szó szoros értelmében lecsapni a készüléket, mert az most hihetetlenül jól esne. - Nem néz téged senki sem hülyének, és fogalmam sincs, honnan szedted ezt a sok ostobaságot, de örülnék, ha végre képes lennél felnőttként viselkedni! Ha van valami probléma, közöld normálisan, vagy ne hívj fel! - Ennyi. Sűrű, ütemes búgás jelzi, hogy kettőnk közül Louis az érettebb, és véget vet ennek a rettenetes beszélgetésnek. Szívem szerint telefonon keresztül ráncigálnám meg az ingénél fogva, amiért így beszélt velem, de tudom, hogy valahol igaza van, mégsem akarom belátni. Miért nem lehetne egyszerűen csak mellém állni, ahelyett, hogy még ilyen helyzetben is a hibákat keresi bennem?
Torkom szakadtából üvöltözök és a kormányt püfölöm, alig tudom abbahagyni, végül az kényszerít rá, hogy meglátom egy idős házaspár döbbent tekintetét a belső sávban. Sápadtan pislognak felém, a hölgy egy félénk, fáradt mosolyt küld nekem, ám én válaszul lehorgasztom a fejem és a hajamba csimpaszkodva gyűrögetem szőkített tincseimet. Néhány szál a kezemben marad, tényleg csak kettő vagy három, ennek ellenére sajog az egész fejbőröm. Képtelen vagyok megbirkózni ezzel az egésszel, hiszen eszem ágában sincs feladni, még ha Eire maga mondja azt a szemembe, hogy már nem szeret, és külön akar költözni, nem folytatja velem tovább, akkor sem. A hosszú sorokban kígyózó autórengeteg közepén rekedve, dudaszó és kiabálás közepette várom, hogy megtörténjen a csoda, de csak métereket haladok előre. Mindenfelől csak a stressz és a feszültség érződik, kivéve a mellettem várakozó pár felől, akik továbbra is békésen üldögélnek, hogy átjuthassanak a kereszteződésen, és olykor még átpillantanak hozzám. Minden bizonnyal azt hiszik, a következő pillanatban felrobbanok, vagy üvöltözve fogok kiszállni. Pedig egyik sem fog megtörténni, legalábbis mindent megteszek annak érdekében, hogy lehiggadjak.
Újra felidézem magamban a terápián történteket, ezúttal a lényegre koncentrálva, mégis egyetlen egy dologban vagyok biztos, mégpedig abban, hogy Eire már sosem fog úgy szeretni, ahogy régen, és igen, igaza van. Nem érdemlem meg. Egy hozzám hasonló alak, ilyen viselkedéssel nem érhet a nyomába.

Eire

Hitetlenkedve figyelem, ahogy elviharzik. Maga mögött hagy mindent, ajtókat csapkod, és minden lépésével eltiporja a remény utolsó utáni sugarait bennem. Elvesztettem. Tudom ezt már rég óta, de most, hogy egyértelműen kijelentette, felesleges ostobaság ez az egész, így már esélyt sem látok arra, hogy valaha is újra azt érezhetnénk egymás iránt, amit régen. Bizonyára már neki is elege lett a sok huzavonából, nem csodáloznék azon se, ha hazaérve elköltözne, ha csak pár napra is.

- Eire, kérem, fáradjon be - Victoria, mintha mi sem történt volna beinvitál ismét. Mérlegelek, végül a kíváncsiságom által vezérelve visszamegyek, és helyet foglalok.

- Megint ideges lett - nem kérdezem, nincs is szükség rá. Tudom, érzem magamon, hogy feszült volt, mert ezt valami csoda folytán magamban hordozom, a zsigereimből tör fel, ha Niall így érez.

- Miből gondolja, hogy ez idegesség? - felvont szemöldökkel kérdezi, egyértelműen nem amiatt, mert ő talán nem ismerte fel a jelenséget. Van ebben a nőben valami határtalan kíváncsiság, nagyobb és erősebb, mint ami bennem volt, mielőtt újra betettem ide a lábam.

- Ismerem őt. Átmeneti, jó esetben túl lesz rajta, mire hazaér - mindenféle aggodalmat mellőzve jelentem ki, hisz így van. Senki sem kérdőjelezheti meg a férjem érzelmi hullámvasútjával kapcsolatos tudásom. Tudom, mikor van fenn vagy lenn, a kérdés csak az, hogy ijedtség és elveszettség tombol benne, vagy az idegei készülnek elpattanni.

- Meséljen a megismerkedésükről - mintha még mindig nem érdekelné, mi folyik ezen a helyen, hirtelen témát vált és kertelés nélkül belevág a dolgok közepébe.

- Nem hiszem, hogy sok mesélnivalóm lenne - szándékomban áll megvédeni a jó hírem és a büszkeségem, ez pedig meggátol abban, hogy beavassak egy idegent.

- Mégis, akár a legjelentéktelenebb dolog is jó - erősködik, nekem meg komolyan el kell gondolkodnom azon, mi az, amit bátran elmesélhetnék neki.

- Még egyetemista voltam. Valami házi buli volt, ott találkoztunk - emlékszem mindenre, annak ellenére, hogy elég sokat ittam. Vodkától megrészegülve hívtam fel Niall figyelmét arra, hogy jobban teszi, ha megtartja köztünk a megfelelő távolságot.

- Egy intézményben tanultak? - kezdek kételkedni Victoria tudásában, ezért flegmán válaszolok egy kurta 'nem'-et.

- Ő akkor már aktívan zenélt - a torkomban dobogni kezd a szívem, mert hirtelen emlékek milliói ostromolják az elmém. Képek cikáznak a fejemben, elmosódó beszélgetések, összefolyó események, mégis a részletek egészen élénken élnek még bennem.
- Milyen volt találkozni vele? Felismerte? - a szemüvegét megigazítja és egyenesen rám néz, mintha pontosan tudná a választ, csak ki akar belőlem szedni mindent, ha kell fogóval. A jegyzetelést most el sem kezdi, amiért hálás vagyok. Zavar, ha ír, miközben próbálok mondani valamit, mert nem akarom, hogy elemezgesse a magánéletem minden alkalommal. Meg amúgy sem.
- Fogalmam sincs, csak úgy megtörténtek a dolgok. Arra emlékszem, hogy hajnalban kint beszélgettünk az erkélyen, ahol majdnem -10°C volt, de nem fáztam, mert még dolgozott bennem az alkohol - szégyenkezve lesüllyedek a székben, és azt kívánom, bárcsak elnyelne a föld, amiért ennyire felelőtlen és kicsapongó voltam akkoriban.
Emlékszem, hogy az egyetemi életem utolsó éveiben sokszor túlzásba estem, ha a szórakozásról és az ivásról volt szó, mert tudtam, akkor nem törhet pálcát felettem a konzervatív családom, a szigorú apám, aki legszívesebben francia nevelőket rendelt volna mellém, és anyám, aki sápadtan omlott le mellém a kanapéra, mikor először meglátta, hogy egy sörös üveggel a kezemben intézem el a tárgyfelvételem a tomboló nyári hőségben. És Niall? Mindenféle túlzás nélkül kijelenthetem, hogy Niall Horan volt a fénysugár, a megmentő és a felszabadító az életemben. Alig múltam el huszonkét éves, amikor először találkoztunk, és addig még soha senki nem bosszantott fel annyira, mint ő, neki viszont sikerült egy olyan én-oldalt feltárnia magam előtt, amitől elállt a lélegzetem.
- Eire, nagyon elrévedezett, mire gondol? - Victoria hangja felébreszt, és visszarángat a jelenbe, oda, ahol én és a férjem egyáltalán nem viselkedünk úgy, mint akik öszetartoznának, egy családot alkotnának. Ez a jelen inkább hasonlít egy tornádó utáni utcaképre, ahol a közös életünk darabjai szétszóródva hevernek a földön.
- Mi váltotta ki Niallből azt, hogy feldúlva kirohanjon? - a kérdésem minden bizonnyal meglepi őt, visszahőkölve ül a székében. - Nos? - nyomatékosítom, hogy én ezt nem csak hogy meg akarom tudni, de meg is fogom szerezni a kívánt információt.
- A férje elég zaklatott.
- Mondjon valami újat! - a levegőbe dobom a kezem félig, hihetetlen, mennyire nem képes megérteni minket ez a nő.- Konkrétan volt valami, ami miatt ezt csinálta? El akar válni? Ki akar lépni ebből a házasságból? Mondja meg, és akkor legalább tudom, mit akar tőlem, és felgyorsíthatnánk a folyamatot! - érzem, hogy a pulzusom az egekbe szökik, alig tudom irányítani a gondolataimat, mert saját magamnak adok ezzel a kérdéssorozattal egy pofont.
- Kérem, Eire, higgadjon le - Victoria feláll a székéből, mellém sétál, és a kezemet szorongatva próbál megnyugtatni, és mint a beszélgetésünk legelején, megint az anyámat látom benne, amitől csak még idegesebb leszek, de visszafogom magam, és nem vetem a szemére, hogy egyetlen ember van, akiben nagyobbat csalódtam, mint Niall, és az Meredith Reed, az anyám.
- Elnézést - szipogom, előhalászom ismét a zsebkendőmet, hogy felitassam a könnyeimet.- Tudja, én nem akarom, hogy ennek vége legyen. Mármint, a házasságomnak. Szeretem Niallt, de ha képtelenek leszünk helyre hozni a dolgokat, egészségesebb lesz az elválás, mert a lányunk nem nőhet fel úgy, hogy éjszakába nyúlóan veszekednek a szülei. Nem akarom, hogy azzal szembesüljön, mint én, Sonia jobbat érdemel.
A szavak ömleni kezdenek belőlem, és már az sem érdekel, hogy kivel beszélek, és ő vajon mit gondolhat rólam. Fogalmam sincs, Niall mit hallott, vagy miért viselkedett úgy, ahogy, de talán ez az a pont, amikor vagy megnyílok ennek a nőnek, és akkor talán a későbbiekben könnyebb lesz, vagy én is azt teszem, amit ő, ami nem vezet sehova.
- Nem is tudtam, hogy van egy gyermekük! - lelkendezik, miközben én azért küzdök, hogy az életem ne omoljon össze ismét a szemem láttára, csak azért, mert felelevenítem az elmúlt évek eseményeit.
- Igen - szipogom, nem is vagyok biztos abban, hogy bármit is ért a könnyeimen keresztül. Úgy tűnik, mintha magamnak beszélnék, talán igaz is.- Van egy majdnem kilenc hónpos kislányunk, Sonia.
- Niall hogy viselkedik vele? Mennyire veszi ki a részét a gyereknevelésből? Mert gondolom maga jelenleg teljes állású anya - mellettem marad, amitől egyáltalán nem érzem magam kellemetlenül, sőt, sokkal megnyugtatóbb, mint mikor velem szemben ült. Most látom, hogy csak ül, onnan meg ki tudja, miket nézegetett a füzetében, mit írt le, és mi volt előtte a monitoron.
- Niall remek apa, ez tagadhatatlan. A lányánál nincs fontosabb az életében, effelől nincsenek kétségeim.
- És maga? Mikor mindketten otthon vannak?
- Van egy saját cégem, ezért vannak napok, amikor Niall egyedül van otthon Soniával, de általában magammal viszem az irodámba, ahol egész nap szem előtt lehet, és így nincs szükségem babysitterre - furcsa ilyenekről beszélni, hiszen sosem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy vadidegenre bíznám a lányunkat. Niall az első pillanattól kezdve a legtökéletesebb apa volt, nem riadt vissza semmitől, és amíg én aludtam, az újszülött osztályon figyelte árgus szemekkel, hogy mikor ébred fel Sonia, naphosszat képes volt ringatni, éjszakákat virrasztott át velem, vasalt, mosott, főzött, mindent megtett annak érdekében, hogy nekem könnyebb legyen. Még ha ez azzal is járt, hogy alvás nélkül indult el dolgozni.
Tulajdonképpen, abszolút ismeretlen számomra az ok, ami miatt idáig jutottunk, és fel sem fogom, mi történt azzal az emberrel, aki hajnali ötkor elkezdett régi popslágereket énekelni egy szál gitárral, hátha akkor hajlandó lesz az ő kis hercegnője végre elaludni.
'Hé, Madonna bejön neki!' visszhangzik a fejemben a nevetése, és ahogy a Like a virgin-t próbálja énekelni, csakhogy a szöveg itt-ott hiányos, mert már összeakad a nyelve a fáradtságtól.
- Mire gondol, amikor átnéz a vállam felett? - észrevette. Persze, hogy észrevette, szinte állnadóan elkalandoznak a gondolataim, és hajlandó sem vagyok figyelni.
- Mindenfélére - felesleges hazudoznom, Victoria valószínűleg azt is észreveszi, ha kihagy a szívem egy ütemet, látná az arcomon, és vagy megjegyezné, vagy szorgosan a kórtörténetemhez csatolná.

- Például?

- A múlton, ami elmúlt, és képtelen vagyok visszahozni - furcsa ilyen nagy szavakat hallanom a saját számból, kiváltképp amiatt, hogy egyáltalán nem akartam se megnyílni, se beavatni őt a fájdalmaimba.

- Tényleg azt akarja, hogy a múltban éljen? - kiforgatja a szavaimat, mégpedig úgy, hogy kénytelen vagyok apróbb információ morzsákat hinteni a válaszomba.

- Ha jobb a jelennél, akkor igen, mindenképpen.

- Mitől jobb?

- Akkor még volt egy szerető férjem - jelentem ki, és azt hiszem, sikerül olyannyira meglepnem vele a velem szemben ülő Victoriát, hogy még én magam is meglepődöm a reakcióján.
Nevet. Egyre hangosaban, végül már a kezét a szája elé kell emelnie.
- Ne haragudjon, Eire, nem akarom megbántani, de magának jelenleg van egy férje, aki kétségek közt él, vajon maga mikor akar elválni, és mindketten a másiktől várják a megoldást - érzem, hogy emelkedik a vérnyomásom, szinte látom magam előtt, hogy Niall felpattan, és kiviharzik a helyiségből. Én is ezt teszem.
- Na jó, nekem elegem van ebből - tudom nagyon jól, hogy ez csupán az összes alkalom fele, de besokalltam. Haza akarok menni a kislányomhoz, szeretnék vacsorázni valamit, majd álomba sírni magam, mint ahogy azt eddig is tettem.
Szó nélkül felpattanok a helyemről és kicsörtetek a folyosóra, onnan pedig egynesen az autómhoz sietek, ami mellett már nem áll ott Niallé, csupán a keréknyomok árulkodnak arról, hogy nem is olyan rég még ő is feldúltan kereste innen a kiutat.

5. Játsszunk valamit!

Sziasztok! :)

Sikerült kisebb-nagyobb nehézségek árán befejeznem a részt, aminek nagyon örülök, mert nem akartam egy ilyen kis semmilyen részt halogatni. (Ki gondolná, hogy egy frekventált helyen fekvő betonépületben nincs elég térerő a 4G-hez?)

Remélem mindenki sikeresen visszaállította a biológiai óráját, és valamivel több lelkesedéssel kezdett neki a hétnek, mint ahogy a sulit vártátok. Hétfőn én is csatlakoztam, és jelentem, már most elérték, hogy sírógörcsöt kapjak a >december< szó hallatán. Mindegy is.

Jó olvasást, kitartást a következő néhány naphoz, hétvégén pedig pihenjetek sokat. :)

<3

xx Lu

Niall

A nyelvemet égeti a hazugság. Ha akarnám se tudnám azt mondani, hogy azért van mindez, mert mindketten a munkánknak élünk, mert önző és gusztustalan dolog lenne, de más egyszerűen nem lehet, mert eddig is, mint mindig, mi folyton dolgozunk valamin. Eire is, én is. Nem tudjuk, milyen unatkozni, hétvégente vidékre utazni a szüleinkhez, sokáig aludni, gondtalanul sétálgatni kézenfogva a belvárosban, hiszen folyamatosan úton vagyunk, voltunk és leszünk is. A mindennapjainkba nem fér bele már egy hosszas beszélgetés sem, és nem csak amiatt, hogy a kommunikáció köztünk a minimális alá süllyedt, hanem mert valamelyikünk mindig Sonia mellett van, a másik pedig megpróbál addig is pihenni, esetleg aludni, bár fogadni mernék arra, hogy Eire sem képes hajnal előtt álomba merülni a mindennapos stressz és veszekedés miatt. Valamit megöltünk, ami szorosan a másikhoz kapcsolt, de nem tudnám megmondani, pontosan mi is lehetett ez. 

Most érzem másodszorra azt, hogy saját magam csapom arcon. Először akkor utáltam magam ennyire, amikor eldöntöttük, nincs több koncert, nincs több világ körüli út, mindannyian lenyugszunk, és behozzuk a lemaradásunkat a magánéletünkben. De ezt nem fogom pont itt és most közölni egy idegennel, aki életében először találkozik velem. Nem fogom a feleségem szemére vetni, hogy csak azért tudtunk tisztességes körülmények közt, nem rohanva megesküdni, majd majdnem húsz napot egy szigeten tölteni, mert én épp kész voltam feladni az első és egyetlen álmom, amiben azt hittem, nagyobb sikert már nem lehet elérni. Talán nem is lehetett volna, de nem is akartam, csak szerettem volna még színpadon állni, zenélni, és örömet okozni. Azt hittem, apaként, férjként ez működni fog, de láthatóan sorra orrabukok, már a legegyszerűbb akadályoknál is.

Ez az, amiért nem akarok Eire szemébe nézni legtöbbször, ezért érzem állandó jelleggel feszültnek magam. Mert nem elég az életem, elégedetlen vagyok a teljesítményemmel, a mindennapjaimmal, kevésnek érzem a tudásom. Mint aki nem tud normálisan élni, úgy, mint mondjuk az a néhány milliárd társa ezen a világon.

- Niall? - Victoria olyan szemérmetlenül egyszerű kérdéseket tez fel, olyan alapigazságokat skandál, hogy már szinte fáj, de bennem bekapcsolt a vészkapcsoló, és akármennyire magamban akarom tartani a gondolatom, a saját fejemben annál inkább harsog és nyüzsög ez a rengeteg dolog, elárasztja az elmém minden zugát az igazság egy darabkája, megbénítva minden más funkciót.

- Elnézést - megköszörülöm a torkom, és feljebb ülök a széken. Eire lopva felém pillant, végig futtatja rajtam a szemét. azonnal észreveszem, hogy elidőzik a lábaimnál, amiket természetellenes pózban hajtogattam be a szék alá, megfeszítve az inakat. Tudom, hogy ettől vörösödik be estére a hegem, és ettől olyan pokolian fájdalmas a felkelés.- Elbambultam.

Rohadtul semmi kedvem itt ücsörögni, mikor a legjobb barátom nemrég utazott haza Los Angelesből, és minden, amire vágyom, hogy újra összeüljünk, beszélgessünk, hogy legalább arra a kis időre valaki más lehessek. Pontosabban a régi önmagam.

- Maguk szerint miért ülnek most itt velem szemben? - szemrehányónak érzem Victoria stílusát, mintha bíróság elé kerültünk volna kettős gyilkosságért, és nem két felnőtt ember lennénk Eireval, akiknek magánéleti problémájuk van. 
És ebben a pillanatban rájövök, hogy utálom Harryt, amiért végül rávett minket erre az egészre, mert most magyarázkodnom kell, miért is ment tönkre a házasságom, pedig nem tartozom elszámolással senki irányában sem, és valószínűnek tartom, hogy senki sem szeret arról beszélni, miként hullik szét az élete, hogyan esik szét minden, amit évek munkájával építgetett, szépítgetett.
Eirera sandítok, aki továbbra is magához szorított kezekkel ül, mint aki képtelen bármit is kezdeni magával.
- Miért? Maga szerint? - megtöröm a csendet, és ugyan még rendre tombol bennem a távolságtartás és visszakozás, érzem, hogy valahol, mélyen legbelül kezdek valamennyire megnyugodni, és egyre jobban kinyílik a szám.
- Szerintem azért, mert maguk elzárkóznak - szemrebbenés nélkül válaszol, még egy lesajnálónak tűnő mosolyt is megejt.- Nos?
- Szívem? - Eire felé fordulok, aki szemforgatva ül tovább.
Most bizonyára szégyenkezik miattam, hogy a férje egy nagy gyerek, aki képtelen befogni a száját, de inkább higgye ezt, minthogy megtudja az igazságot.
Mert arra még egyáltalán nem állok készen, hogy feltárjam a legtitkosabb gondolataim Eire előtt. Még csak nem is vele van a baj, hanem Victoriaval, az idegen környezettel, és azzal, hogy félek, vajon hogy fogadná a hírt a feleségem.
- Kérlek, Niall - a túlzásba vitt pislogástól fénylik a szeme, tiszta, akár a nyári égbolt, de érzem rajta a szigort, amit az anyai ösztönökkel együtt fejlesztett tökéletesre, és ezzel a rövidke mondattal belém fojtja a szót. 
Képtelen vagyok elviselni ezeket a korlátokat, mert a stúdióban oda és akkor megyek, amikor akarok, de itt erősen feszélyezve érzem magam, és nem érzem azt, hogy a jelenlévők- a feleségem, és az újdonsült agyturkászom- bármilyen szinten méltányolná a szarkasztikus, lazább énemet. Pedig ez minden, amit tehetek, illetve, hogy faképnél hagyom őket. 

Eire

- Játsszunk valamit- Victoria szerintem hamarosan csatlakozik azok táborába, akik reménytelenül hagyják elcsesződni a házasságunkat. Ha megtörténne, három főre ugrana a tagok száma. Addig is lelkesen alkalmazza az egyetemen tanultakat, teszteket, módszereket és „önismereti játékokat”.

- Oh - szakad fel halkan belőlem és Niallből majdhogynem egyszerre, szarkazmussal elárasztva az iroda légüres terét.

- Hunyják le a szemüket - mit sem törődve folytatja Victoria. Az ő lelki világát biztosan nem képes összezavarni egy, a válás szélén egyensúlyozó házaspár. - Nem kell beszélniük, csak a végén, ha kérdezek.

A kezem automatikusan az ölembe húzom, védtelennek érzem magam, és álmosnak. Határozottan álmos vagyok, és a plusz energiáim felemészti a stressz és a küzdelem, hogy csukott szemmel is ébren maradjak. - Képzeljenek maguk elé egy ösvényt. A környezet meghitt, kellemesen   langyos szél fúj. Sétálnak. Kivel sétálnak, mit csinálnak közben?

Az alternatív állapotban lenézek a karjaimba, Sonia egyenletes szuszogását hallom, mellettem Niall tol valami babakocsit.

Kezdem azt hinni, hogy Victoria lesz az okom arra, hogy elinduljak az őrület útján.

- Útközben találkoznak egy állattal. Milyen az állat, és épp mit csinál? - annyira koncentrálok, hogy levegőt is elfelejtek venni néha, hallom Niall légzését. Valószínűleg ezt a hangot rendelem hozzá Soniához képzeletben.

- Egy házhoz érnek. Jól figyeljél meg ezt a házat, miből épült, mi veszi körül. Minden anyagot jegyezzenek meg.- Tart némi hatásszünetet, ez alatt pedig az agyam megállás nélkül dolgozik.- Most pedig lépjenek be a házba. Találnak egy asztalt. Nézzenek körbe, mi van az asztalon. Ha ezzel megvannak, menjenek ki a kertbe - szédülök, az otthoni házunkat látom, a szüleimét, de mégsem. Kicsit más, de megismerem a jellemző részleteket.- Kint van egy szökőkút, mellette egy edény, amiből inni lehet. Mi ez az edény? Miből van, és mit csinálnak vele?

Kényelmetlenné válik a szék, de nem mozdulok, megteszi helyettem Niall. Fogalmam sincs mit művel, de olyan érzésem van, hogy menten rászólok, viselkedjen. Aztán eszembe jut, hogy mi van, ha csak a térde fáj, ezért szégyenembe még a kezem is a szememre tapasztom.

- Haladnak tovább, egy vízhez érnek, átkelnek rajta. Mekkora ez a víz, és mennyire lesznek vizesek?

Lelki szemeim előtt egy hatalmas, kőből épült kúria áll, magas falakkal körülvéve, olyan, ahová nagyon vágyom, hátha ez megvéd, nem csak a nemkívánatos emberektől, de a félelmeimtől és a szorongásaimtól is. Nem hiszem, hogy ez bármi jót jelenthetne, de a lelkem megnyugszik a látványától.

Vajon Niall is hasonlóra gondol?

Niall.

Ő még mindig mellettem van, a képzeletemben, és a valóságban is. Hallom, hogy a torkát köszörüli.

Az asztalon megjelennek az összetört családi képek, a bébiételes üvegek, egy szálgyertya, olyan, mint az esküvői vacsoránk alatt égett az asztalok közepén; karcsú, gyöngyfehér viaszhasábok, amik kecsesen nyúltak a magasba, és magabiztos lánggal égtek az étterem széltől mentes téliesített kertihelyiségében. Az ebédlő egyhamar átvált, újra ott vagyok, Sonia eltűnik a képből, rajtam megint a csipkeruhám van, amit Harry és Louis unszolására választottam, hogy vacsoránál leszedhessék róla a menyasszonyi ruhám szoknyáit. Elegáns voltam, illatos, a bőröm halvány barna árnyalatban pompázott, és percenként tízezer csillámot hullajtottam a frizurámból. De Niall nem bánta, boldogan kanalazta a sellőporral telehintett levesét, és könnyes szemmel emelte meg a pezsgős poharát a köszöntők végén.

- Eire, milyen állatot látott? - mindketten türelmetlenül néznek rám, én pedig azon kapom magam, hogy meredten bámulok előre bármilyen konkrét elhatározás nélkül.

- Én..sajnálom, nem figyeltem- lesütött szemmel ülök, az elmém minden szegletét felkutatom.- Azt hiszem, hogy egy  róka volt, és csak ott állt. Mintha rám várna, és...bámult.

- Érdekes - Victoria hümmögni, Niall pedig némaságba burkolózva figyelni kezdett. - És nem akart közel menni magához? Vagy tett bármilyen utalást?

- Nem. Nem hiszem - igazából amióta feltűnt bennem a kép, az izzó zöldessárga szemeket látom magam előtt, a görnyedt testét, aminek ellenére biztonságérzetet sugárzott. Határozottan nem féltem tőle, a látványa sokkal inkább megnyugtató volt.

- Niall, írja körül a házat, amit látott - a tenyerét a kelleténél eggyel többször törli bele a nadrágjába, bizonytalan hangon beszél.

- A mi házunkat. Annyi különbséggel, hogy nem voltak ott a szomszéd házak, a kerítés is más volt. Magasabb, robosztusabb.
Hálát adok az égnek, és mindenfajta Mindenhatónak, hogy Niallnek végre sikerült visszafognia magát, mert így már nem kell félnem a csípős megjegyzéseitől. Arról viszont lemaradtam, hogy kivel sétált. Már ha egyáltalán rákérdezett Victoria, ugyanis olyannyira lefoglalt a saját fantáziavilágom, hogy még azt is meg merném kockáztatni, egyszerűen lemaradtam magáról a kérdésről. Rosszabb esetben félig katarzisban motyogtam valami válasz félét, és most teljeseb hibbantnak néz Victoria.
- Eire? Maga milyen házat látott?
- A szüleimét, nagyjából. Sokminden más volt, de a hangulata határozottan arra emlékeztetett. Kívülről viszont inkább egy kúria volt, azt hiszem. Magas falakkal, és kőkerítéssel- újra felidézem, és erősen koncentrálva figyelem a téglafalakat, amiket átsző valami zöld növény, helyenként az erejét fitoktatva, máshol megbújva, épp csak felsejlik.
Victoria szorgosan körmölni kezd, hümmögve bíztat, hogy folytassam. Minden apró részletet visszamondok, amíg azt nem mondja, elég. De úgy érzem ez sosem jön el.
- És amikor kiment a kertbe? Mit látott a szökőkútnál?- szólásra nyitom a szám, de végül csak egy hangos sóhaj lesz belőle.
- Én..- vajon mekkora az esélye annak, hogy lebukok egy ilyen apró hazugsággal? - Egy csészét. Hófehér, pocelán bögrét.
- És mit csinált vele? - az agyam elkezd arra asszociálni, mi a francot csinálhatnéik pszichológus gondolkodással, ami reális lehet ebben a helyzetben.
- Semmit, csak úgy ott volt. Rápillantottam.
- Ennyi? Nem is ért hozzá? - nemet intek a fejemmel. - Volt benne valami?
- Lehet, nem néztem bele. Jó pár lépésre volt tőlem, úgy szemmagasságban.
- Milyen szökőkutat láttál? Big Ben nagyságút? - nem tudom eldönteni, hogy Niall cinikus énjét köszönthetjük ismét a köreinkben, vagy tényleg ilyen szürreális valóságot látok éber álmaimban.
- Nem, Niall, csak nem a földön volt az az istenverte bögre! - kicsit megsértve érzem magam, mintha a regisztrációs pultnál történtekért akarna revansot venni.
- Folytathatjuk? - mint egy szigorú anya, Victoria kiles ránk a szemüvege mögül, mi pedig, akár csak a civakodó tinédzserek morogva fészkelődni kezdünk a székeinkben.- Remek. Maga következik, Niall. Meséljen a szökőkútról és az edényről.
- Egy sima, közepes méretű bögre volt ott, amiből általában a reggeli kávémat iszom. Volt is benne, - „kevés tejjel és két cukorral”, fejezem be gondolatban a mondatát, mert már annyira belém rögzült ez az egész. Élénken él bennem, hogy a megismerkedésünk elején szabályosan tiltakozott az ellen, hogy én készítsem el neki, mert szerinte borzalmas szemmértékem van, és vagy túl édes lett, vagy kevés lett a tej. Egyszerűbb volt ráhagyni, mert az én igényeimnek majdhogynem bármilyen kávé megfelel, csak ő válogat úriasan a különféle latték és ízesítések között. Ez is amolyan allűr, amit vele együtt fogadtam el, hiszen ugyan már! Ez legyen a legkisebb probléma, nem kávéfőzőt vett el feleségül, hanem engem, egy hús-vér nőt, aki talán egy nap ismét túlmutat egy stílusos kelléken.
Victoria eközben csak ír és ír, a toll sercegése már fel sem tűnik. Érdekel, vajon ilyenkor mik kerülnek a papírra, milyen észrevételei vannak, mik azok a szempontok, amik alapján a kérdéseit felteszi, de hiába nyújtogatom a nyakam visszafogottan, nem tudok kiolvasni semmit a macskakaparásából, csak azt látom, hogy szavak követik egymást, hosszú sorokba rendeződve. Mintha egy egész regényt akarna kreálni a történetünkből.
- Eire, mi van a vízzel? - észreveszi a kíváncsiságom, a kis füzetét közelebb húzza magához, az alkarjával eltakarja az irományát.
- Ó, igen, a patak.
- Egy patak volt tehát? - kapkodva isnét írbi kezd „kicsi”, ezt olvasom ki. - És vizes lett?
- Nem - látom rajta a döbbenetet, ezért gyorsan hozzáteszem- volt ott egy híd, arról néztem.
Kisatírozza tollával a szót, és egy áthúzott karikát firkant mellé.
- Okos, nagyon okos! - diszkréten felnevet, Niall pedig az orra alatt mosolyogni kezd, száját ujjaival eltakarva. - Maga, Niall?
- Úgy nagyjából lábszárközépig felázott a nadrágom, mert én nem tudok hidat építeni. Még gondolatban sem - szórakoztatónak találja, hogy viccet csinálhat a gondolatmeneteimből. Na és pontosan ez az, amiért már nem szívesen osztok meg semmit sem vele, mert csak kinevet, vagy ha nem is mond vagy tesz semmit, látom rajta, milyen kis butácskának néz. Mint egy éretlen gyereket, aki kiszínezett történetekkel traktálja a szüleit, így beállítva magát, vagy egy általa kedvelt személyt hősnek.
- Remek- sokkal jobban megnyugtatja a férjem válasza őt, mint az enyém. Elkeserítőnek kellene tartanom, de hozzászoktam, hogy mindenki először hanyatt vágja magát Nialltől, neki akar megfelelni, és nem nekem.
- Rendben. Mára azt hiszem, ennyi - leveszi a szemüvegét, hogy megdörzsölhesse a szeme alatti részt.
- Ennyi?- Niall kissé felháborodottan kérdez rá az elmúlt fél óra miértjére, és most az egyszer én is szívesen csatlakoznék, ugyanis Victoria kis akciója csupán arra volt jó, hogy teljesen összezavarjon, és kétségek közt hagyva gondolkozzak azon, vajon egy tízes skálán mennyire bolondultam meg, és egyáltalán, mi volt ez az egész a sétával és a furábbnál furább kérdéseivel.
- Amolyan kedélycsillapító, de lényeges információkat tudtam meg. Higgyék el, ráér még megtudniuk, és el is fogom mondani- próbál szimpatikusnak tűnni, olyan embernek, akinek gondolkodás nélkül a kezébe adhatnánk az életünket. Lehet, hogy marhára magabiztos, és hosszú évek kemény munkája a széles vigyor a púderezett arcán, bennem még mindig élénken él a néhány órával ez előtti érzés, amikor először megláttam, és elkönyveltem egy olyasvalakinek, akivel még a napi bulvárhíreket is csak nagy nehézségek árán tudnám megbeszélni. - Mielőtt még mennének, adok valamit! - kihúz egy fiókot, és kettő, teljesen egyforma könyvecskét rak az asztalra. - Ezek üres noteszek. Szeretném, ha írnának bele, bármiről, ami a párterápiával kapcsolatban eszükbe jut, vagy amit a kapcsolatukról, illetve annak alakulásáról gondolnak. Nem fogom visszakérni, de szeretném, ha lassan, de biztosan telnének be az oldalak a gondolataikkal, érzéseikkel, megfigyelésekkel, a véleményükkel, tehát mindennel, ami csak szóba jöhet.
Mindketten elveszünk egyet.
- Minden, amit beleírnak, az magukra tartozik, se a családjuk, se a barátaik nem szólhatnak bele, és a legjobb az lenne, ha nem is olvasna bele senki magukon kívül. Egymásnak természetesen odaadhatják, vagy felolvashatnak belőle, bár szerintem eleinte nem lesz jellemző.
- Rendben, köszönjük - bedobom a táskámba a könyvet, és felpattanok a helyemről, Niall pedig követi a példámat, és másodpercek töredéke alatt az ajtónál terem.
- A legközelebbi találkozás időpontja legyen egy hét múlva, kedden, ugyan ebben az időben - visszakerül a táskájába a toll, a jegyzeteit elzárja a fiókba, és feláll az elköszönéshez.
- Viszlát kedden - elfogadom a felém nyújtott kezét, ha már Niall ezt sem volt hajlandó megvárni.
- Viszlát! - a küszöbnél toporogva int, hogy minél hamarabb kiszabadulhasson.
Mire a parkolóba érek, már járó motorral ül a saját kocsiába Niall, telefonál, és amikor én is beülök a sajátomba, még látom őt kikanyarodni a parkolóból.

4. Párterápia

Sziasztok!

Még mindig nem tudom, hogyan fejezhetném ki azt a hálát, amit érzek! Az előző részhez érkezett kommentek mindegyike megsiratott, alig akartam elhinni, hogy ezt a sok jót mind nekem írtátok, szóval: KÖSZÖNÖM!! <3

Innnetől kicsit változik a helyzet, de egész biztos észre fogjátok venni. 

Csodálatos pénteket kívánok nektek, és kitartást az újabb tanévhez!

❤

xxLu

Niall

Ezúttal nem keresek kifogásokat. Korán hazaindulok, egyrészt, mert kialvatlan és fáradt vagyok, másrész amiatt, hogy Sonia velem van, és igazi öngyilkossági kísérlet lenne vele este fél nyolc után hazaérni.

- Mejöttem! - a hangom visszhangzik az előtérben, körülöttem minden patyolat tiszta. Az előszobában lerúgom a cipőm, ledobom a kezemből a mappákat, és a lányomat a karjaimba veszem a hordozóból. - Na, hol lehet anya!? - igazából magamnak mormolok, miközben úgy teszek, mintha Soniahoz beszélnék. Mintha rögvest megtáltosodna, és válaszolna. De csak kábán folyatja a nyálát a vállamra, félálomba merülve gyengül apró kezeinek szorítása.

Eire a nappaliban ül, ölében laptop, és szigorú pillantásokat vet egy táblázatra.
- Szia - óvatosan ülök le vele szemben, Soniat a karjaimban tartva.
- Szia - hűvös hanggal köszön, és csak egy másodperc erejéig szakítja el tekintetét a képernyőről. - Minden rendben ment?
- Mármint? - megbűvölve nézem a lányom apró, rózsaszínes száját, ami álmában résnyire nyílik, amitől alig halhatóan szuszogni kezd.
- A gyerekkel - közli ezt a lehető legtermészetesebb módon.
- Persze, minden csodás volt. Nem volt nyűgös ma, pedig kint elég meleg volt napközben. Mindenki odáig van érte - elmosolyodok, Liam és Harry szerelmesek a lányunkba, imádják minden vele töltött percüket, pláne Harry, aki amióta a keresztapja, úgy beszél róla, mintha csak a sajátja lenne, és már borzasztóan hiányzott neki. Láttam rajta, ahogy nézi, néha el is gondolkodom azon, vajon nem kéne-e emlékeztetnem arra, hogy mindössze nyolc hónapos Sonia, ő meg majdnem harminc éves.
- Beszéltem Harryvel - lehunyt szemmel beszél, bennem pedig valami megfeszül. Mintha előre megérezhetném a rosszat.
- Igen? - meglepettséget próbálok tükrözni, de tudom, hogy járt itt, tehát akkor minden bizonnyal szóbaelegyedtek. Ráadásul Eire átöltözött, a ruháit észrevéve megszólal a belső hangom, hogy igen, én ezt a nőt tényleg a porba tiportam, és elértem, hogy sírva omoljon a sárban heverő kartondobozra. Egy szörny vagyok, és tudom, erre nincs mentség.
- Szeretné, ha elmennénk egy tanácsadóhoz.
Egy pillanatra megfeszül minden idegem, érzem a hideg verejtéket lecsurogni a hátamon. Igen, én is meg akarom oldani a helyzetet, én sem szeretném így leélni a hátralévő életemet, de az, hogy Harry intézkedjen a hátam mögött, hogy mindenféle baromsággal tömje a feleségem fejét, azért az egy kicsit sok. De nem szólok semmit, csak veszek egy mély levegőt, és a lányom átadom Eirenak.
- Csodálatos - dünnyögöm, és kiviharzok a teraszra. Egyetlen ember van, akinek most sokat segítene a tanácsa, és szeretném, ha megerősítene abban, hogy nem egyedül én rontottam ek a kapcsolatunkat.
Olyan erővel koppintok rá Louis nevére, hogy a képernyő kis híján betörik.
- Ez mind a válaszod? - félénken jön utánam, a lépteit meg sem hallottam az elmémet elárasztó, dübörgő fekete ködtől. - Szerettem volna megbeszélni veled a dolgokat, Niall.
- Gondolom már  döntöttél. Felesleges megbeszélnünk ezek után bármit is, hiszen amikor én szeretnék mondani valamit, legtöbbször veszekedésbe fullad, de Harry persze rögtön hatással van rád, és első szavára ugrasz - kinyomom a hívást, nem érdekel, hogy Louis közben felvette-e vagy sem. - Talán Mrs. Horan helyett Mrs. Styles-nak kellene lenned, nem gondolod?
- Ez nem volt szép, Szivem - az utolsó szava szíven üt. És ebbe az a legszebb, hogy igaza van, de értenie kellene, hogy miért is olyan sértő rám nézve ez az egész szituáció.

 Eire 

Niall mindig is udvarias és előzékeny volt, vagy, ha nem is mindig, de az esetek túlnyomó többségében igen. Most sincs másképp, amíg bátorkodom átlépni az üres, ingerszegény helyiség küszöbét, és meg nem bizonyosodom affelől, hogy nem fogok rögtön leülni sehova, addig meg sem mozdul, majd engem követve, hangtalan léptekkel engedi becsukódni az ajtót.

- Jó napot, Horan névre van időpontunk - a válla párhuzamos az enyémmel, és miközben kiejti a szavakat, megcsap a parfümének illata. A Horan névre görcsbe rándul a gyomrom, vajon meddig leszek még én is egy közülük?

- Foglaljanak helyet, a doktornő hamarosan fogadja önöket - kedves arc, barátságos tekintet, persze Niallt ez nem érdekli.

- Doktornő? - szinte már felháborodottan érdeklődik, engem meg abban a pillanatban, mintha leforráznának. Kínos.

- Pszichológus doktor, Niall - lesújtó pillantásokat küld felém, amit nem is tudok mire vélni. Mit kellett volna mondanom? Vagy hogyan kellett volna mindezt közölnöm vele, hogy ne érezze degradálónak? Valószínűleg nincs olyan módja ennek, hogy ne ő legyen a sértett. - Azt hittem, tudod. - Faképnél hagyom őt is, valamint a pult mögött ülő, jócskán csodálkozó nőt is, és leülök az első szabad helyre, ami megfelelő távolságra van tőlük.

Nem várom el, hogy mellém üljön, megfogja a kezem, és elhitesse velem, hogy minden rendben lesz, hiszen, ha ezt tenné, nem lenne itt semmi keresnivalónk, és nem erőltette volna Harry rám, hogy jöjjek el.
Ráérősen elhelyezkedek, keresztezem a jobb lábam a balon, aztán, amint elolvasom Louis üzenetét, mi szerint minden a legnagyobb rendben, Sonia remekül érzi magát, lenémítom a telefonom, hogy ne zavarjon meg minket a csörgés.

- Bemehetünk - fölém tornyosulva áll, kis terpeszben, eltakarva azt az elenyésző napfényt, ami bejut ide a folyosóra. Szótlanul bólogatok, megigazítom a táskát a vállamon, és a székről felállva követem, míg ismét maga elé nem enged.

- Jó napot, Dr. Victoria Wilson vagyok - egy közepesen unszimpatikus hölgy nyújt kezet, amit el is fogadok, már csak az illendőség kedvéért is.

- Eire Reed Horan - tudom, hogy Niall árgus szemmekkel néz, minden mozdulatomra különös figyemet fordít, akkor is, ha otthon vagyok, de leginkább, ha együtt jelenünk meg házon kívül.

- Niall Horan - utánam ő következik, megvárja, míg Victoria neki is kezet nyújt.

- Szólítsanak csak Victorianak, az lesz a legegyszerűbb - mosolyogni próbál, többé-kevésbé sikerül is, közben a székekre mutatva helyet kínál.

- Parancsolj - Niall kihúzza nekem a bal oldalit, hogy még véletlenül se essen bele abba a hibába, hogy kedvesét a jobbjára ülteti.

A fogaim közt kiszűrődik egy köszönet féle, de anélkül ülök le, hogy akár egy pillantást is vetnék rá. Ha nem nézek rá, talán könnyebb, hisz nem kell látnom azt, amit már olyan nagyon sokszor látnom kellett a veszekedések közepette. Utálom, ha megtörik a fény a szemeiben, és lemondóan halkul el, jelezve, hogy neki ennyi vitára tellett az erejéből. Azután szoktunk elvonulni, megbizonyosodva arról, hogy kimondjuk a szót, ami mindkettőnket rendszerint a földhöz vág.

- Arra törekszem majd, hogy mindannyian jól jöjjünk ki ebből a dologból - Victoria hangjára felkapom a fejem, és reménykedek, hogy még csak most kezdett el beszélni,mert nem szeretnék lemaradni a mondanivalójáról, ezzel is csökkentve a későbbiekben a kínos pillanatokat. - Ha úgy érzik, valaminek még nem jött el az ideje, mondják meg nyugodtan, hiszen én nem tudhatom, milyen reakciókat válthat ki egy-egy kérdés, vagy emlék.

Egyikünk sem szólal meg, Victoria pedig felváltva fürkészi az arcunkat.

- Rendben, akkor kezdjük - ő az egyetlen, aki nem érzi kínosan magát, hiszen még a szemem sarkából is tisztán látom, hogy Niall a nadrágját gyűrögeti, a térde alatti hasadások kilógó cérnaszálait tépegeti, és közben veszettül próbál koncentrálni. Nekem meg izzad a tenyerem. Semmilyen pótcselekvést nem találok magamnak, egyenes háttal, büszkén és rezzenéstelen arccal várom, mikor olvad le a tenyerem a hőségben, amit zavaromban érzek. - Mondják el, mi az alapvető probléma.

Egyszerre veszünk mély levegőt, mostanra elég erősnek érzem magam, hogy elfordítsam a fejem, ám egy és ugyan azon pillanatban gondolkodunk Niallel, aki leejtett fejjel bámulja a padlót. 

Legalább nem kellett a szemébe néznem.

- Bátran, mondják ki az első szót, ami eszükbe jut - fogalmam sincs, mekkora részben erőltetett, és milyen arányban valódi segítség Victoria, vagy hogy a jövőben ez hogyan fog változni, de egyenlőre nem hiszem el, hogy ezzel bármire is juthatunk. Ennek ellenére nem fogom be a szám, és kimondom, ami kikívánkozik belőlem.

- Csalódás.

- Reménytelenség - hallom magam mellől, egy másodperccel sem marad le tőlem az ő hangja.

Csend. 

Erre egyáltalán nem számítottam, hisz, ugyan, milyen reményt vesztett el Niall? Hogy már sosem szabadul meg tőlem, sosem költözök el? Hogy már örökkön örökké ott leszek, hogy pokollá tegyem az életét?

- Tehát csalódás, és reménytelenség? Eire, kérem, mesélje el, miért csalódott. - Borzasztóan kifinomult mozdulatokkal igazítja meg a szemüvegét, és átható pillantásokkal várja, hogy megszólaljak.

De erre nem vagyok felkészülve, ahogy arra sem, hogy valaha kiöntsem a lelkem Niall előtt. Azok az idők már réges rég elmúltak, és semmi szükség arra, hogy a problémáimmal traktáljam őt, akaratán kívül, a szabadidejében, amit legszívesebben golfozással töltene, vagy a szüleivel.

- Gyerünk, most végre kimondhatod azt is, amit eddig még nem vágtál hozzám! - cinikusan horkant fel mellettem Niall, amitől még az a kevés kis bátorságom is elillan, amit az elmúlt pillanatokban összekapartam magamban.

- Niall, kérem - Victoria ezzel a rövidke mondattal lehorgatszja a mosolyát, amit átitatott a gúny és pökhendiség.

- Mondjuk ezért - kezdek bele, és újra megkísérelem az előbbi tettem, ezúttal sikerül belenéznem a szemeibe, abba a kék tengerbe, ami jelenleg is háborog. Sötét, szürkés foltok tarkítják, ez csak akkor fordul elő, ha felbosszantják. Tudom, hogy legbelül most tajtékzik a dühtől, de muszáj továbbra is magában tartania. Javarészt úgy is csak hiszti, amiért ide kellett jönnie. Gondolom legalább olyannyira lealacsonyítónak találja, mint én, de nincs más választásunk, ha már egyszer eljöttünk, meg kell próbálnunk kihozni belőle a lehető legjobbat. - Régen sokkal..hogy is mondjam, másabb volt. 

- Beszéljen hozzá - kiemeli az utolsó szót Victoria, és csak utólag magyarázza meg, egy lélegzetnyi szünet után. - Őt kell megszólítania, próbáljon arra figyelni, hogy vele beszél, nem velem.

Gombóc szökik a torkomba, amit szinte lehetetlen legyűrni, mégis megpróbálkozom vele. Kezeimmel megpróbálom leszorítani a hasam, ami az izgalomtól és a félelemtől görcsbe rándult.
- Fogalmam sincs, mi történt velünk - elmorzsolok egy könnycseppet, és amilyen gyorsan csak tudom, elkapom a fejem. Semmi szükség erre, mert ha nagyon megerőltetném az agyam, pontosan tudnám, mi történt. Elvettem tőle az egyetlen dolgot, amit szeretett, a szabadságát.
- Eire? - Victoria úgy beszél, mint az anyám, nógat, hogy folytassam.
- Sajnálom - előhalászok egy papírzsebkendőt, és felitatom a sós cseppeket, mielőtt még a sminkem vastag fekete csíkokban folyna le az arcomon. Harcolok ez ellen, de percekig képtelen vagyok megszólalni. Ha egy hang is kibukna belőlem, egészen biztos hangosan felzokognék, és akkor vége, egész napra elintézném magam, a hangulatom, és mindenki másét is.
- Semmi baj - látom rajta a szánalmat, amire végképp semmi szükségem, pláne nem egy idegentől. Niall arcára lennék kíváncsi, csak abban nem vagyok biztos, hogy ő látni kíván engem így.
Rettenetes, még az első fél óra sem telt, én már picsogok, leginkább a tehetetlenség miatt, részben pedig a szégyen miatt. Iszonyú, hogy érett, felnőtt nő létemre arra sem vagyok képes, hogy sírás és egyéb hiszti nélkül kibirjam.
- Hé, Riri - hideg érintést érzek, és szinte azonnal elrántom ijedtemben a kezem. Szorosan átölelem magam, és csak másodpercekkel később jut el a tudatomig, hogy ez csak Niall, a férjem, aki úgy nevez, ahogy már nagyon régen nem. Félve vetek rá egy pillantást, döbbenten húzódik ő is el, mintha tiltott dolgot tennénk: egymáshoz érünk. - Ne sírj - suttogja, a kezét, amivel felém nyúlt pedig leejti és a térdemhez érinti.
Alig láthatóan bólintok, felfelé szegezett tekintettel felitatom a szempillám tövéből a könnyeket.
- Folytathatjuk? - Victoria nem épp együttérző, én legalábbis nem érzem, hogy továbbra is sajnálna. Nem mondom, hogy szükséges megölelnie, babusgatnia, vagy valami, de ennél több tapintatot várnék.
- Persze - helyettem is beszél, a vonásai megkeményednek, így én kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy ő még mindig az az ember, aki mellett már nem vagyok boldog, potosabban már nem érzem magam annak.
- Niall, mondja el néhány szóban, miért érzi magát reményvesztettnek, vagy egyáltalán miért érzi ezt? - kíváncsi vagyok a válaszára, minden porcikám készül a jeges zuhanyra.
Fogalmam sem volt, hogy így érez. Soha. Nem is értem, miért ezt mondta? Annyi más lehetősége volt, lehetett volna kimerült, fásult, érezhetne dühöt, kétségbeesést, bármit, de ez? Hallatlan.
- Terveim voltak, és nem sikerült. Pedig nekem mindig minden sikerült eddig, most ez valahogy mégsem, és már semmi esélyt nem látok arra, hogy valaha is elérjem azt a célomat. Így nem - sóhajt, pillanatok alatt hozzám is elér a szájából kifújt levegő, mert kissé oldalra billenti a fejét. A térdemnél érzem, vele együtt ismét megcsapja az orrom az illata.
Olyan fantasztikus ember ő, most akkor mégis miért nem tudom már úgy látni őt, mint régen? Szeretném szeretni, szeretném, ha nem lennének kétségeim affelől, hogy ezt szabad, vagy sem, akarom, hogy újra azt mondhassam, Niall nem csak a férjem, de a szerelmem, a legjobb barátom is egyben. Nekem nem elég, hogy a gyermekem apja, nem elég, hogy egy házban lalkunk, mert túl sokat veszekszünk és vitázunk, és így már nem tetszik ez a fajta élet. Többé már nem.
Szégyellem magam, mert mélyen, legbelül azt érzem, miattam nem tudja elérni a céljait, biztos vagyok abban, hogy hátráltatom, és részben Sonia is hibás. Hiába akart ő is családot, valószínűleg nem volt felkészülve erre az őrületre: az éjszakai műszak, sírás, orvosok, védőnők, és a gusztustalanul elhízott felesége, amint öklendezve hajol naponta többször a vécé fölé, sokszor még éjjel is.

- Mi gátolja a tervei megvalósulását? - a könnyeimen keresztül látom Victoria arcát, kíváncsian fordul Niall felé, aki már lassan beleolvad a székbe.

Szólásra nyitja a száját, de mielőtt bármit is mondhatna, rám sandít. A szemem sarkából látom, hogy felém fordul, ezzel egy időben próbálom leküzdeni a hányingeremet, azt a görcsös szégyent, amit az vált ki, vajon Niall kimondja-e nyíltan, én vagyok az, aki megakadályozza őt abban, hogy boldog legyen, minden jetlag miattam volt, hozzám sietett, mert hozzám kellett sietnie. Lélekben felkészülök mindenre, de Niall szája megrándul, olyan, mint egy mosoly, amolyan kínos és félénk fajta.

- Néha én magam, néha a gyávaságom, azt hiszem - tekintetét elszakítva tőlem néz újra előre, bennem pedig leomlik valami. Nem erre számítottam, pontosan ezért azt sem tudom, miként reagáljak. És mi lesz akkor, ha Victoria kimondja, mára ennyi? Nem akarok kettesben maradni Niallel ezek után, mert ha beszélgetnünk kellene, egészen biztosan összevesznénk, ha pedig félbe marad mindez, akkor felesleges volt hallgatni Harryre, Louisra és Liamre, maradhattunk volna otthon, vagy elvihettem volna sétálni Soniát, Niall pedig elmehetett volna teniszezni, miután a barátaival ebédelnek valahol a belvárosban. 

Ez egy gyönyörűen nyugodt nap lehetett volna, kétségek és félelmek nélkül, távol egymástól, jegelve a problémáinkat. Ehelyett itt ülünk, és én nem tudom, mit kezdhetnék magammal. Nem akarok itt maradni, de elmenni sem, azt kívánom, bár csak sosem tettem volna tönkre Niall életét.

- Kifejtené ezt bővebben? 

- Nem tudom, egyszerűen csak akadályok gördülnek elém, amitől feszült leszek - kezdi elveszíteni megint a türelmét, bár csupán annyi történt, hogy visszakérdeztek.
Elmormolok magamban egy imát, hogy ezúttal ne velem folytatódjon a beszélgetés, de Victoria felém biccenti a fejét, mosolyogva vág bele egy újabb témába.
- Látom, ez így nem működik. De ne aggódjanak, idővel feloldódnak, hiszen új a szituáció, a környezet. Rómát sem egy nap alatt építették - még egy közhely és lecsapom. Elfojthatatlan vágyat érzek aziránt, hogy letöröljem a vigyort a képéről és magam gondoskodjak a házasságomról: kidobott pénz volt a reggeli tankolás, haza akarok menni, ahol nem tudnak kizökkenteni a komfortzónámból.