6. Második hét - dühkitörések

Sziasztok!

Nem gondoltam volna, hogy ez a nap végre eljön, de szerencsére péntek van, megint.  Sokat nem fűznék hozzá a részhez, talán csak annyit, hogy végre kicsit hosszabb lett, aminek nagyon örülök.

Szép napot,

xx Lu

Eire

Megint itt vagyunk. Az ablakon beáramlik a tömör, forró levegő, ami a nyár utolsó erőfitogtatásának eredménye, mielőtt ismét elárasztaná az utakat, a városokat az egybefüggő esőfelhő. A napsugarak erőszakosan törnek maguknak utat, nem törődnek azzal, hogy épp kit akadályoznak meg a tisztán látásban. Még akkor sem, ha az a valaki történetesen én vagyok. Ennek ellenére, és mivel az este veszekedés nélkül zajlott, nem érzem magam annyira pocsékul, mint szoktam, a szemeim sincsenek felpuffadva, ráadásul ma reggel megtaláltam a kedvenc halványkék ingem. Nincs okom panaszra. 

Most is épp ennek a mandzsettáját piszkálom, miközben arra várok, hogy Victoria feltehesse a mai nap első kérdését. 

- Hogy érzik magukat ma? - galambszürke zakóján árnyékot vet a függöny, és ahogy gyűrődik az anyag, úgy követik a vonalát a hullámok.
Tudom, hogy az ő esetében ez nem olyan érdektelen kérdés, mintha ezt a szomszéd kérdezné vagy a postás. Victoria gondolatokat, viselkedési formákat fejteget unalmában, az emberek elméjében kutat, hátha talál megoldandó problémát. Sosem fog ártatlan kérdéseket feltenni, mindnek van célja, ha más nem, kiszűrheti belőle a mai nap alaphangulatát: nyomasztóan semmilyen.
- Remekül - Niall hangja élesen hasítja ketté az ábrándozásaimat. Fél szemmel látom, hogy izzadt tincseit kifésüli ujjaival a homlokából.
A mai napon az az egyetlen közös bennünk, hogy mindketten túlöltöztük az időjárást, hosszú, sötét színű nadrágban és ingben ücsörgünk egy olyan irodában, ahol a legnagyobb jóindulattal is, a légkondícionáló kettes fokozata mellett minimum huszonnyolc fok van.
- Melege van? - kuncogva néz rá, ezzel egy időben kapcsol be a féltékenységi vészjelzőm. Visít, ordít, kiabál, belülről marcangol, de az arcomon ebből - remélhetőleg - nem látszik semmi. Csendben tűröm, hogy ez a nő megpróbáljon flörtölni a férjemmel, közben pedig az életem legfájdalmasabb pontjait boncolgassuk. - Remélem hamar hozzászoknak, mert sajnos ennél hűvösebbet nem tud produkálni semmilyen gép ebben az épületben.
Megfordul a fejemben, hogy talán mégsem olyan elit ez a magán tanácsadói központ. Még a mi családi házunknak is jobb a felszereltsége, amivel minden gond nélkül fel tudjuk venni a harcot a hőséggel szemben.
- A múlt héten sajnos nem sikerült befejeznünk a tesztet, de mára elkészült az értékelés - lelkesen csicsereg, mintha csupa jó hírekkel akarna szolgálni. - Emlékeznek még a válaszaikra, ugye?
- Nagyjából - csak azért szólalok meg, mert egyenesen rám néz.
- Csodálatos! Eire, kezdjük magával. Igen...nos, érdekes eredmény született, és azt gondolom, valahol itt kezdődik az, hogy tudok valódi segítséget nyújtani magának. Mert most már úgy érzem, sikerült megismernem a személyiségét - hosszasan lapozgat, a sokadik lap felett körözni kezd a tollával, néhány részt bekarikáz, majd folytatja. - Az, akivel sétált, tehát a férje, és a gyermekük, vagy gyermekeik, mert ugye ha jól emlékszem, nem derült ki, valójában hány csemetét látott, azt jelentik, hogy ők voltak abban a pillanatban a legfontosabb személyek az életükben - érzem, hogy lángolni kezd az arcom, szinte égeti a bőrömet az ereimben zubogó vér. - Ne aggódjon, ez nagyon jó hír. Ezek szerint családcentrikus.
- Igen? - ennyit sikerül kipréselnem magamból. Még mindig nem vagyok felkészülve arra, hogy Niall is megtudja a legféltettebb titkaimat.
- Igen. Az állata is ehhez kapcsolódik, a róka. Egyes kultúrákban, melyek száma túlerőben van más, hasonló társadalmi csoportokkal szemben, a róka a család, a ragaszkodás jelképe. Nem minden esetben totemállat, de előfordul. Az állat vadsága pedig a problémái nagyságával egyeznek meg.
A szavai elárasztják az elmémet, minden sejtemben azt érzem, hogy egy sunyi, alattomos alak vagyok, és önkéntelenül ehhez kapcsolom a viselkedésem a családommal szemben, hogy sokszor, ahogy a házasságomban is, a legtöbb dolgot nem mondom ki, csak elhúzódom, elbújok, és várok. Victoria valamiért nem ezt mondja, de egy részem ezt csak ködösítésnek ítéli.
- A ház, amit látott, azt mutatja, mennyire nyitott a társadalom felé, vagyis, az ön esetében erősen zárkózott, de kifelé vágyakozó. Ez teljesen érthető a kialakult helyzet függvényében, nem kell megijedni - megint előveszi azt a mosolyát, ami az anyámra emlékeztet, és a torkom mardosni kezdi a fájdalom. Nem akarom látni. Most nem. - Eire, ez normális, ne essen kétségbe.
- Nem, én teljesen jól vagyok - csak amikor meghallom a saját hangom, akkor kezdek el pánikolni. A szemeimet már szúrják a könnyek, de hát mi okom sírni? Mégis muszáj lesz, különben megfulladok. Ezért inkább reménykedni kezdek, hogy csendesen, csordogáló könnyekkel fogok ülni.
Victoria részletesen kitér arra, hogy az asztalunk optimális, de az aktivitásom a párkapcsolatunkban minimális. Elveszítem a fonalat, ahogy Niallt is. Elmosódik az arca, alig látok valamit, azt is homályosan az összetapadt szempilláim miatt.
Azt sem hallom, Niall miket mond, vagyis, amiket vele közöl Victoria, annyira zúg a fejem.
- Eire? Te sírsz? - Niall hangját viszont bármikor felismerem, ráadásul ezúttal közelebbről érzékelem. Megpróbálok a hajam fogságában maradni.
Megrázom a fejem, 'nem'. Ujjai a bőrömhöz érnek, az arccsontomon végigfut a bizsergő elektromosság, és legszívesebben elmenekülnék a világ elől a karjai közé. Csak hogy ez most nem lehetséges, hiszen ha ezt bármikor megtehetném, nem ülnénk itt.
- Eire, nem akar pihenni? Mossa meg az arcát, és később folytatjuk - elrántom reflexből az egész felsőtestem, hogy Niall ne érhessen hozzám. Biccentek, és a markomban gyűrögetett zsepkendővel elodázok. Habár tényleg menekülni szeretnék, félek, hogy kint teljesen magamra maradok és behorpad a mellkasom a nevemet kiáltó űrtől.

 Niall 

Rezzenéstelen arccal feláll mellőlem, és Victoria kérésére kivonul a szobából. Megviselte az elmúlt bő egy óra, szinte végig sírt. Sajnálom, hogy újra fel kellett szakítanunk a sebeinket, és bár egészen jól tartom magam, nekem is fáj. Egy zsebkendőt gyűrögetve áll, hezitál, hogy mondjon-e még valamit, és én epekedve várom, hogy megszólaljon, mégis, végül csupán beharapja az alsó ajkát, és kiviharzik a szűk folyosóra.

- Most, hogy kiment a felesége - összerezzenek a velem szemben ülő nő hangjától, és egy csapásra eszembe jut, hol is vagyok, miért jöttem. - Meséljen nekem a megismerkedésükről. - Hátra dől, kényelmesen a székében, úgy néz rám, mintha tudom kéne, hogy vajon létezik-e ilyen helyzetben jó, jobb, esetleg szörnyű válasz.

- Mit meséljek róla? Semmi érdekes nem volt benne - meg akarom akadályozni, hogy felszínre törjön az az énem, aki túlságosan is sok könnyben úszó éjszakát okozott Eirenak, éppen ezért visszafogom magam, és miután megköszörülöm a torkom, folytatom. - Legalábbis, én nem tudnék megemlíteni se romantikus összeborulást, se semmit. Teljes mértékben átlagos, mindennapi volt.

- Valamit csak tudna mondani! Akkor meséljen a körülményekről, hol látta meg először a feleségét?- félreteszi a szemüvegét, leteszi a tollát, és ettől a pillanattól kezdve úgy érzem, csak arra figyel, amit mondok, és nem hiszem azt, hogy megpróbál elemezgetni.

Elgondolkodom, kihasználva a lehetőséget, amit még egy korábbi beszélgetés alkalmával ajánlott fel Victoria, hogy alaposan gondoljuk át az emlékeinket, nehogy eltorzuljanak, és újabb támadási felületet adjunk a másiknak azzal, hogy azt éreztetjük vele, hazudni kényszerülünk.

- Egy házibuliban. - Azt hiszem, valamikor karácsony környékén volt. Ebben nem vagyok biztos, csak azt tudom, hogy rettenetes volt az idő, és én épp otthon voltam. Nem szálltak fel a gépek, ezért nem tudtam eljutni Londonba. Bevillan minden kép, ahogy sorra olvasom a frissülő időjárás jelentéseket, az üzenetek, amiket elküldök, Maradok itthon.; Nem tudok elutazni, sajnálom!; Mihamarabb oda fogok érni.; Oldjátok meg nélkülem.; Vigyázzatok magatokra!, a reptéri terminál, ahol dühösen csapom le a jegyem a pultra és mogorván kérek bocsánatot a velem szemben helyet foglaló reptéri alkalmazottól. Végignézem, ahogy törli a jegyem, és megkapom a kivonatot, miszerint visszautalja a légitársaság a számlámra a teljes összeget. Ideges voltam, mert dolgom lett volna, muszáj lett volna elutaznom, de a hóvihar miatt ez lehetetlen volt.
Felpillantok a földről, ahová egy rövidke kis pillanatra néztem csak le. Annyira utáltam az egészet, hogy meg akartam találni az összes alternatív megoldást, csak hogy eljuthassak A-ból, B-be.
- Hazamentem karácsonykor, de nem volt lehetőségem időben visszarepülni a Londonba.
Tartok egy hosszabb szünetet, és mikor már vagy fél perce meg sem szólalok, újabb kérdést kapok, hogy folytathassam a történetet valahogy. Bárhogy.

- Azon a napon találkoztak? - nemet intek a fejemmel, minden gondolatomat és erőmet összekaparva próbálom kerek történetté formálni azt az összevisszaságot, amit jelenleg a fejemben vélek felfedezni.

- Karácsony másnapján felhívott egy régi barátom, aki akkor még egyetemen tanult. Sokan nem tudtak hazamenni, ezért rendeztek egy összejövetel-szerűséget a kollégiumban. Elhívott, én pedig azonnal beleegyeztem. - Gondolatban végigjárom az utcákat, amiket akkor is. Mielőtt még bezárt volna minden, vettem néhány üveg italt, és kínosan érzem magam, mert még azt is meg tudnám mondani, melyik utcába volt az az üzlet, ahol akkor este elköltöttem a jegybiztosításom árát alkoholra. Fel akartam vágni? Talán. Mindenesetre rengeteg drága piát vittem, mert tudom, hogy ők ezt sosem vennék meg maguknak, és utáltam volna, ha olcsó pezsgővel kellett volna koccintanom folyamatosan.

Újabb szünetet tartok, ezúttal azért, hogy végre kitalálhassam, hogyan kellene tálalnom a dolgokat. Nem lenne ugyanis szerencsés a teljes igazságot, a maga nyers valójában Victoria elé tárnom, még a végén valami olyasmit feltételezne rólam, ami egyáltalán nem igaz rám. Ráadásul, ha Eiretól is ugyan ezt kérné, ő is minden bizonnyal finomítana a történteken.

- Szóval, elmentem, jól éreztük magunkat. Úgy éreztem, teljesen megérte itt maradni, fantasztikusan alakult az este. - Kihagyom a történet azon részét, amikor majdnem ágyba viszek egy részeg bölcsészlányt, helyette köhécselek, rendezem az emlékeket, és újabb képsort idézek fel. Fogalmam sincs, honnan került elő, de tudom, hogy róla beszélt mindenki, amikor arról volt szó, hogy valaki még nem érkezett meg. Még nem is láttam őt, amikor már éreztem, hogy történt valami.

Néhány kósza másodpercre lehunyom a szemem ,   de   ennyi  pont  elég  ahhoz,  hogy  újra  magam  előtt lássam őt, amint a hidegtől és a vodkától kipirosodott arccal, mondhatni berobban a társaságba , és fennhangon kezdi el szidni a telet, a közlekedést, és érvelni kezd amellett, miért abszolút normális dolog utálni a telet.

- Abban a pillanatban mit érzett? Mikor meglátta őt, mire gondolt? - ha tudná, mi volt valójában, nem kérdezne semmit, tudná a  válaszom, anélkül, hogy megszólalnék, ezért túlzottan egyértelműen közlöm azt, ami eszembe jut.

- Ki is mondtam, amit gondolok - halkan nevetek, mert nevetségesen fiatalok voltunk, és mind részegek. - "Gyere hozzám baby feleségül, és megszereted a telet." Nevetett.

- Végül igaza lett, nem?

- Hozzám jött, de ugyan úgy rühelli a november és március közti időszakot. Pedig én általában télen voltam szabad, akkor tudtam több időt tölteni vele, mégsem szerette meg. Sokáig emlegettük ezt az ominózus lánykérést, hiszen akkor közölte velem, hogy süket fülekre talál minden szavam, mert ő nem megy férjhez, pláne nem hozzám. - Igen, ezt mondta, csakhogy közben én a fekete hajú lányról megfeledkezve hajoltam egészen közel hozzá, a háta mögött álltam,  és csak azt láttam, hogy a leggyönyörűbb hang mellé egy olyan test társul, aminek egy férfi sem akarna ellenállni.

- Mindent mondjon el, ami fontos lehet. A lényeg az, hogy felidézze az érzelmeit, az összeset, amit a párja ébresztett magában.

- Mindent? - kikerekedett szemekkel nézek, és nem hiszem, hogy az a nő, aki ilyen visszafogott, és a munkájából adódóan csendes, képes lenne feldolgozni mindent. - Túl voltam addigra jó néhány poháron, és Eire sem szín józanul érkezett meg. Bunkó voltam, nagyképű, és meg is kaptam a megfelelő büntetésem.
Tisztán emlékszem minden egyes pillanatra, a legapróbb mozdulataitól kezdve. Felpofozott, akárhányszor piszkos megjegyzéseket tettem a külsejére, végül csak együtt töltöttük a hajnalt. Mire mindenki kiütötte magát ,   sikerült  valamennyire  kijózanodnunk, és az este maradványain átlépkedve mentünk ki a belső udvarra.  Megdobált hóval, élvezte, hogy le  vagyok  maradva  hozzá képest. Persze még közölte velem néhányszor, hogy tapló vagyok, de én nyertem. Már akkor megmondtam neki, hogy  engem  nem  írhat le  olyan  könnyen,  és bejött.
- Két és fél évre  rá elvettem feleségül, és még az oltárnál az orra alá dörgöltem, hogy igazam volt, a feleségem lett.
Elhaló hangon fejezem be. A sírás fojtogat,  és ha nem lenne társaságom,  zokognék.  Törni szeretnék és zúzni, amiért az a piciny varázs, amit minden pillanatba sikerült belecsempésznie a beszélgetéseinkbe, az együtt töltött percekbe, most egy világra van tőlem.

- Hogy érzi most magát, Mr. Horan? - Victoria szemrebbenés nélkül hallgat végig, visszaveszi a szemüvegét és újra a notesze fölé hajolva körmöl. Immáron másodszorra nézem végig ezeket a mozdulatokat, ahogy órákon át ismétlődnek, és sosem értem, mit miért csinál, és miért pont ilyen sorrendben, ez pedig zavarba ejtő.

- Most minket fog elemezni? – ezt sokkal jobb megoldásnak találom, mint hogy eláruljam neki, mit is érzek most.

- Segíteni próbálok, és ehhez muszáj leírnom néhány dolgot, ami fontos lehet. Így nem fogom elfelejteni őket. De ha nagyon szeretné, megmutathatom az eddigieket – komoly arccal, mégis valamiért barátságosan nyújtja felém a füzetet. – Össze fogom hasonlítani az ön és a felesége viselkedését.

- Egy órai jegyzet? Ezért fizetünk a rohadt terápiáért? – felbőszülve pattanok fel a székről, majd azt kis híján fellökve trappolok el az ajtóig. – Na ne szórakozzon már velem!

Ezzel a kis jelenettel sikeresen magamra vonom Eire figyelmét. Aggódó tekintettel néz fel rám, miközben ő összegörnyedve ül, és vár. Egy pillanatra megtorpanok, pillantásunk találkozik, és én újra húsz évesnek érzem magam. Hevesnek, csapongónak, és szerelmesnek.

- Mi történt? – egészen halkan kérdez rá a dolgokra, de csak megrántom a vállam, és elviharzok.

Elég nagy kín, hogy külön autóval érkeztünk, holott tudtommal egy s ugyan azon házban élünk, és ugyan végül külön-külön fejeztük be, de egy időpontot kaptunk. Mert ketten vagyunk. Nem Eire létezik, és én, Niall, hanem mi még midig mi vagyunk, de ezek szerint ez rajtam kívül nem sok embert érdekel. Nem is a pénz zavar, abból van elég, de a gondolat, hogy kisiskolás szintű párterápiára akarnak minket rávenni a barátaink, családunk, ismerőseink, sőt, még egy számunkra ismeretlen nő is, kicsit több a soknál.
Fújtatva szállok be a kocsiba, és mielőtt még kijuthatnék a parkolóból, már ki is teszem a telefonom a műszerfalon lévő kihangosítóra és felhívom Louist. Minél többször hallom az egyenletes búgást, annál jobban szorítom a kormányt, az ujjaim egyre inkább elfehérednek. Mire meghallom a zavarodott köszönését, már én sem tudom, vajon most ideges vagyok vagy kétségbeesett.
- Niall? Mi van, haver?
- Mi van haver? Komolyan? Louis, ez a nő nem normális! - magamból kikelve kezdek el intenzívebben beszélni. - Teljesen hülyének néz! És nem csak ő, mindenki! Érted? Min-den-ki!! - tagolva megismétlem az utolsó szavam, a végére már úgy kell visszafognom magam, hogy ne üvöltözzek.
- Ki néz hülyének? Vagy mi van? Miről hadoválsz? - szinte látom magam előtt a képét, nyilván nem érti, miért fakadok ki, de nem érdekel. Most nekem vannak problémáim, és azt akarom, hogy végre segítsen valaki normálisan megoldani a helyzetet.
- Mindenki! Te, Harry, Liam, Eire, Victoria, a szomszédaim, anyám, apám, a testvérem. Egyszerűen mindenki! - sírni akarok, üvöltözni, és törni-zúzni, ahogy korábban is tettem, akárhányszor reménytelennek tűnt minden próbálkozásom.
- Én? Mi van? Állj már le - Louis is kezdi elveszteni a türelmét, és csak nagyon kicsi választ el attól, hogy kinyomjam a telefont. Most bánom a leginkább, hogy már nem tudom a szó szoros értelmében lecsapni a készüléket, mert az most hihetetlenül jól esne. - Nem néz téged senki sem hülyének, és fogalmam sincs, honnan szedted ezt a sok ostobaságot, de örülnék, ha végre képes lennél felnőttként viselkedni! Ha van valami probléma, közöld normálisan, vagy ne hívj fel! - Ennyi. Sűrű, ütemes búgás jelzi, hogy kettőnk közül Louis az érettebb, és véget vet ennek a rettenetes beszélgetésnek. Szívem szerint telefonon keresztül ráncigálnám meg az ingénél fogva, amiért így beszélt velem, de tudom, hogy valahol igaza van, mégsem akarom belátni. Miért nem lehetne egyszerűen csak mellém állni, ahelyett, hogy még ilyen helyzetben is a hibákat keresi bennem?
Torkom szakadtából üvöltözök és a kormányt püfölöm, alig tudom abbahagyni, végül az kényszerít rá, hogy meglátom egy idős házaspár döbbent tekintetét a belső sávban. Sápadtan pislognak felém, a hölgy egy félénk, fáradt mosolyt küld nekem, ám én válaszul lehorgasztom a fejem és a hajamba csimpaszkodva gyűrögetem szőkített tincseimet. Néhány szál a kezemben marad, tényleg csak kettő vagy három, ennek ellenére sajog az egész fejbőröm. Képtelen vagyok megbirkózni ezzel az egésszel, hiszen eszem ágában sincs feladni, még ha Eire maga mondja azt a szemembe, hogy már nem szeret, és külön akar költözni, nem folytatja velem tovább, akkor sem. A hosszú sorokban kígyózó autórengeteg közepén rekedve, dudaszó és kiabálás közepette várom, hogy megtörténjen a csoda, de csak métereket haladok előre. Mindenfelől csak a stressz és a feszültség érződik, kivéve a mellettem várakozó pár felől, akik továbbra is békésen üldögélnek, hogy átjuthassanak a kereszteződésen, és olykor még átpillantanak hozzám. Minden bizonnyal azt hiszik, a következő pillanatban felrobbanok, vagy üvöltözve fogok kiszállni. Pedig egyik sem fog megtörténni, legalábbis mindent megteszek annak érdekében, hogy lehiggadjak.
Újra felidézem magamban a terápián történteket, ezúttal a lényegre koncentrálva, mégis egyetlen egy dologban vagyok biztos, mégpedig abban, hogy Eire már sosem fog úgy szeretni, ahogy régen, és igen, igaza van. Nem érdemlem meg. Egy hozzám hasonló alak, ilyen viselkedéssel nem érhet a nyomába.

Eire

Hitetlenkedve figyelem, ahogy elviharzik. Maga mögött hagy mindent, ajtókat csapkod, és minden lépésével eltiporja a remény utolsó utáni sugarait bennem. Elvesztettem. Tudom ezt már rég óta, de most, hogy egyértelműen kijelentette, felesleges ostobaság ez az egész, így már esélyt sem látok arra, hogy valaha is újra azt érezhetnénk egymás iránt, amit régen. Bizonyára már neki is elege lett a sok huzavonából, nem csodáloznék azon se, ha hazaérve elköltözne, ha csak pár napra is.

- Eire, kérem, fáradjon be - Victoria, mintha mi sem történt volna beinvitál ismét. Mérlegelek, végül a kíváncsiságom által vezérelve visszamegyek, és helyet foglalok.

- Megint ideges lett - nem kérdezem, nincs is szükség rá. Tudom, érzem magamon, hogy feszült volt, mert ezt valami csoda folytán magamban hordozom, a zsigereimből tör fel, ha Niall így érez.

- Miből gondolja, hogy ez idegesség? - felvont szemöldökkel kérdezi, egyértelműen nem amiatt, mert ő talán nem ismerte fel a jelenséget. Van ebben a nőben valami határtalan kíváncsiság, nagyobb és erősebb, mint ami bennem volt, mielőtt újra betettem ide a lábam.

- Ismerem őt. Átmeneti, jó esetben túl lesz rajta, mire hazaér - mindenféle aggodalmat mellőzve jelentem ki, hisz így van. Senki sem kérdőjelezheti meg a férjem érzelmi hullámvasútjával kapcsolatos tudásom. Tudom, mikor van fenn vagy lenn, a kérdés csak az, hogy ijedtség és elveszettség tombol benne, vagy az idegei készülnek elpattanni.

- Meséljen a megismerkedésükről - mintha még mindig nem érdekelné, mi folyik ezen a helyen, hirtelen témát vált és kertelés nélkül belevág a dolgok közepébe.

- Nem hiszem, hogy sok mesélnivalóm lenne - szándékomban áll megvédeni a jó hírem és a büszkeségem, ez pedig meggátol abban, hogy beavassak egy idegent.

- Mégis, akár a legjelentéktelenebb dolog is jó - erősködik, nekem meg komolyan el kell gondolkodnom azon, mi az, amit bátran elmesélhetnék neki.

- Még egyetemista voltam. Valami házi buli volt, ott találkoztunk - emlékszem mindenre, annak ellenére, hogy elég sokat ittam. Vodkától megrészegülve hívtam fel Niall figyelmét arra, hogy jobban teszi, ha megtartja köztünk a megfelelő távolságot.

- Egy intézményben tanultak? - kezdek kételkedni Victoria tudásában, ezért flegmán válaszolok egy kurta 'nem'-et.

- Ő akkor már aktívan zenélt - a torkomban dobogni kezd a szívem, mert hirtelen emlékek milliói ostromolják az elmém. Képek cikáznak a fejemben, elmosódó beszélgetések, összefolyó események, mégis a részletek egészen élénken élnek még bennem.
- Milyen volt találkozni vele? Felismerte? - a szemüvegét megigazítja és egyenesen rám néz, mintha pontosan tudná a választ, csak ki akar belőlem szedni mindent, ha kell fogóval. A jegyzetelést most el sem kezdi, amiért hálás vagyok. Zavar, ha ír, miközben próbálok mondani valamit, mert nem akarom, hogy elemezgesse a magánéletem minden alkalommal. Meg amúgy sem.
- Fogalmam sincs, csak úgy megtörténtek a dolgok. Arra emlékszem, hogy hajnalban kint beszélgettünk az erkélyen, ahol majdnem -10°C volt, de nem fáztam, mert még dolgozott bennem az alkohol - szégyenkezve lesüllyedek a székben, és azt kívánom, bárcsak elnyelne a föld, amiért ennyire felelőtlen és kicsapongó voltam akkoriban.
Emlékszem, hogy az egyetemi életem utolsó éveiben sokszor túlzásba estem, ha a szórakozásról és az ivásról volt szó, mert tudtam, akkor nem törhet pálcát felettem a konzervatív családom, a szigorú apám, aki legszívesebben francia nevelőket rendelt volna mellém, és anyám, aki sápadtan omlott le mellém a kanapéra, mikor először meglátta, hogy egy sörös üveggel a kezemben intézem el a tárgyfelvételem a tomboló nyári hőségben. És Niall? Mindenféle túlzás nélkül kijelenthetem, hogy Niall Horan volt a fénysugár, a megmentő és a felszabadító az életemben. Alig múltam el huszonkét éves, amikor először találkoztunk, és addig még soha senki nem bosszantott fel annyira, mint ő, neki viszont sikerült egy olyan én-oldalt feltárnia magam előtt, amitől elállt a lélegzetem.
- Eire, nagyon elrévedezett, mire gondol? - Victoria hangja felébreszt, és visszarángat a jelenbe, oda, ahol én és a férjem egyáltalán nem viselkedünk úgy, mint akik öszetartoznának, egy családot alkotnának. Ez a jelen inkább hasonlít egy tornádó utáni utcaképre, ahol a közös életünk darabjai szétszóródva hevernek a földön.
- Mi váltotta ki Niallből azt, hogy feldúlva kirohanjon? - a kérdésem minden bizonnyal meglepi őt, visszahőkölve ül a székében. - Nos? - nyomatékosítom, hogy én ezt nem csak hogy meg akarom tudni, de meg is fogom szerezni a kívánt információt.
- A férje elég zaklatott.
- Mondjon valami újat! - a levegőbe dobom a kezem félig, hihetetlen, mennyire nem képes megérteni minket ez a nő.- Konkrétan volt valami, ami miatt ezt csinálta? El akar válni? Ki akar lépni ebből a házasságból? Mondja meg, és akkor legalább tudom, mit akar tőlem, és felgyorsíthatnánk a folyamatot! - érzem, hogy a pulzusom az egekbe szökik, alig tudom irányítani a gondolataimat, mert saját magamnak adok ezzel a kérdéssorozattal egy pofont.
- Kérem, Eire, higgadjon le - Victoria feláll a székéből, mellém sétál, és a kezemet szorongatva próbál megnyugtatni, és mint a beszélgetésünk legelején, megint az anyámat látom benne, amitől csak még idegesebb leszek, de visszafogom magam, és nem vetem a szemére, hogy egyetlen ember van, akiben nagyobbat csalódtam, mint Niall, és az Meredith Reed, az anyám.
- Elnézést - szipogom, előhalászom ismét a zsebkendőmet, hogy felitassam a könnyeimet.- Tudja, én nem akarom, hogy ennek vége legyen. Mármint, a házasságomnak. Szeretem Niallt, de ha képtelenek leszünk helyre hozni a dolgokat, egészségesebb lesz az elválás, mert a lányunk nem nőhet fel úgy, hogy éjszakába nyúlóan veszekednek a szülei. Nem akarom, hogy azzal szembesüljön, mint én, Sonia jobbat érdemel.
A szavak ömleni kezdenek belőlem, és már az sem érdekel, hogy kivel beszélek, és ő vajon mit gondolhat rólam. Fogalmam sincs, Niall mit hallott, vagy miért viselkedett úgy, ahogy, de talán ez az a pont, amikor vagy megnyílok ennek a nőnek, és akkor talán a későbbiekben könnyebb lesz, vagy én is azt teszem, amit ő, ami nem vezet sehova.
- Nem is tudtam, hogy van egy gyermekük! - lelkendezik, miközben én azért küzdök, hogy az életem ne omoljon össze ismét a szemem láttára, csak azért, mert felelevenítem az elmúlt évek eseményeit.
- Igen - szipogom, nem is vagyok biztos abban, hogy bármit is ért a könnyeimen keresztül. Úgy tűnik, mintha magamnak beszélnék, talán igaz is.- Van egy majdnem kilenc hónpos kislányunk, Sonia.
- Niall hogy viselkedik vele? Mennyire veszi ki a részét a gyereknevelésből? Mert gondolom maga jelenleg teljes állású anya - mellettem marad, amitől egyáltalán nem érzem magam kellemetlenül, sőt, sokkal megnyugtatóbb, mint mikor velem szemben ült. Most látom, hogy csak ül, onnan meg ki tudja, miket nézegetett a füzetében, mit írt le, és mi volt előtte a monitoron.
- Niall remek apa, ez tagadhatatlan. A lányánál nincs fontosabb az életében, effelől nincsenek kétségeim.
- És maga? Mikor mindketten otthon vannak?
- Van egy saját cégem, ezért vannak napok, amikor Niall egyedül van otthon Soniával, de általában magammal viszem az irodámba, ahol egész nap szem előtt lehet, és így nincs szükségem babysitterre - furcsa ilyenekről beszélni, hiszen sosem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy vadidegenre bíznám a lányunkat. Niall az első pillanattól kezdve a legtökéletesebb apa volt, nem riadt vissza semmitől, és amíg én aludtam, az újszülött osztályon figyelte árgus szemekkel, hogy mikor ébred fel Sonia, naphosszat képes volt ringatni, éjszakákat virrasztott át velem, vasalt, mosott, főzött, mindent megtett annak érdekében, hogy nekem könnyebb legyen. Még ha ez azzal is járt, hogy alvás nélkül indult el dolgozni.
Tulajdonképpen, abszolút ismeretlen számomra az ok, ami miatt idáig jutottunk, és fel sem fogom, mi történt azzal az emberrel, aki hajnali ötkor elkezdett régi popslágereket énekelni egy szál gitárral, hátha akkor hajlandó lesz az ő kis hercegnője végre elaludni.
'Hé, Madonna bejön neki!' visszhangzik a fejemben a nevetése, és ahogy a Like a virgin-t próbálja énekelni, csakhogy a szöveg itt-ott hiányos, mert már összeakad a nyelve a fáradtságtól.
- Mire gondol, amikor átnéz a vállam felett? - észrevette. Persze, hogy észrevette, szinte állnadóan elkalandoznak a gondolataim, és hajlandó sem vagyok figyelni.
- Mindenfélére - felesleges hazudoznom, Victoria valószínűleg azt is észreveszi, ha kihagy a szívem egy ütemet, látná az arcomon, és vagy megjegyezné, vagy szorgosan a kórtörténetemhez csatolná.

- Például?

- A múlton, ami elmúlt, és képtelen vagyok visszahozni - furcsa ilyen nagy szavakat hallanom a saját számból, kiváltképp amiatt, hogy egyáltalán nem akartam se megnyílni, se beavatni őt a fájdalmaimba.

- Tényleg azt akarja, hogy a múltban éljen? - kiforgatja a szavaimat, mégpedig úgy, hogy kénytelen vagyok apróbb információ morzsákat hinteni a válaszomba.

- Ha jobb a jelennél, akkor igen, mindenképpen.

- Mitől jobb?

- Akkor még volt egy szerető férjem - jelentem ki, és azt hiszem, sikerül olyannyira meglepnem vele a velem szemben ülő Victoriát, hogy még én magam is meglepődöm a reakcióján.
Nevet. Egyre hangosaban, végül már a kezét a szája elé kell emelnie.
- Ne haragudjon, Eire, nem akarom megbántani, de magának jelenleg van egy férje, aki kétségek közt él, vajon maga mikor akar elválni, és mindketten a másiktől várják a megoldást - érzem, hogy emelkedik a vérnyomásom, szinte látom magam előtt, hogy Niall felpattan, és kiviharzik a helyiségből. Én is ezt teszem.
- Na jó, nekem elegem van ebből - tudom nagyon jól, hogy ez csupán az összes alkalom fele, de besokalltam. Haza akarok menni a kislányomhoz, szeretnék vacsorázni valamit, majd álomba sírni magam, mint ahogy azt eddig is tettem.
Szó nélkül felpattanok a helyemről és kicsörtetek a folyosóra, onnan pedig egynesen az autómhoz sietek, ami mellett már nem áll ott Niallé, csupán a keréknyomok árulkodnak arról, hogy nem is olyan rég még ő is feldúltan kereste innen a kiutat.