4. Párterápia

Sziasztok!

Még mindig nem tudom, hogyan fejezhetném ki azt a hálát, amit érzek! Az előző részhez érkezett kommentek mindegyike megsiratott, alig akartam elhinni, hogy ezt a sok jót mind nekem írtátok, szóval: KÖSZÖNÖM!! <3

Innnetől kicsit változik a helyzet, de egész biztos észre fogjátok venni. 

Csodálatos pénteket kívánok nektek, és kitartást az újabb tanévhez!

❤

xxLu

Niall

Ezúttal nem keresek kifogásokat. Korán hazaindulok, egyrészt, mert kialvatlan és fáradt vagyok, másrész amiatt, hogy Sonia velem van, és igazi öngyilkossági kísérlet lenne vele este fél nyolc után hazaérni.

- Mejöttem! - a hangom visszhangzik az előtérben, körülöttem minden patyolat tiszta. Az előszobában lerúgom a cipőm, ledobom a kezemből a mappákat, és a lányomat a karjaimba veszem a hordozóból. - Na, hol lehet anya!? - igazából magamnak mormolok, miközben úgy teszek, mintha Soniahoz beszélnék. Mintha rögvest megtáltosodna, és válaszolna. De csak kábán folyatja a nyálát a vállamra, félálomba merülve gyengül apró kezeinek szorítása.

Eire a nappaliban ül, ölében laptop, és szigorú pillantásokat vet egy táblázatra.
- Szia - óvatosan ülök le vele szemben, Soniat a karjaimban tartva.
- Szia - hűvös hanggal köszön, és csak egy másodperc erejéig szakítja el tekintetét a képernyőről. - Minden rendben ment?
- Mármint? - megbűvölve nézem a lányom apró, rózsaszínes száját, ami álmában résnyire nyílik, amitől alig halhatóan szuszogni kezd.
- A gyerekkel - közli ezt a lehető legtermészetesebb módon.
- Persze, minden csodás volt. Nem volt nyűgös ma, pedig kint elég meleg volt napközben. Mindenki odáig van érte - elmosolyodok, Liam és Harry szerelmesek a lányunkba, imádják minden vele töltött percüket, pláne Harry, aki amióta a keresztapja, úgy beszél róla, mintha csak a sajátja lenne, és már borzasztóan hiányzott neki. Láttam rajta, ahogy nézi, néha el is gondolkodom azon, vajon nem kéne-e emlékeztetnem arra, hogy mindössze nyolc hónapos Sonia, ő meg majdnem harminc éves.
- Beszéltem Harryvel - lehunyt szemmel beszél, bennem pedig valami megfeszül. Mintha előre megérezhetném a rosszat.
- Igen? - meglepettséget próbálok tükrözni, de tudom, hogy járt itt, tehát akkor minden bizonnyal szóbaelegyedtek. Ráadásul Eire átöltözött, a ruháit észrevéve megszólal a belső hangom, hogy igen, én ezt a nőt tényleg a porba tiportam, és elértem, hogy sírva omoljon a sárban heverő kartondobozra. Egy szörny vagyok, és tudom, erre nincs mentség.
- Szeretné, ha elmennénk egy tanácsadóhoz.
Egy pillanatra megfeszül minden idegem, érzem a hideg verejtéket lecsurogni a hátamon. Igen, én is meg akarom oldani a helyzetet, én sem szeretném így leélni a hátralévő életemet, de az, hogy Harry intézkedjen a hátam mögött, hogy mindenféle baromsággal tömje a feleségem fejét, azért az egy kicsit sok. De nem szólok semmit, csak veszek egy mély levegőt, és a lányom átadom Eirenak.
- Csodálatos - dünnyögöm, és kiviharzok a teraszra. Egyetlen ember van, akinek most sokat segítene a tanácsa, és szeretném, ha megerősítene abban, hogy nem egyedül én rontottam ek a kapcsolatunkat.
Olyan erővel koppintok rá Louis nevére, hogy a képernyő kis híján betörik.
- Ez mind a válaszod? - félénken jön utánam, a lépteit meg sem hallottam az elmémet elárasztó, dübörgő fekete ködtől. - Szerettem volna megbeszélni veled a dolgokat, Niall.
- Gondolom már  döntöttél. Felesleges megbeszélnünk ezek után bármit is, hiszen amikor én szeretnék mondani valamit, legtöbbször veszekedésbe fullad, de Harry persze rögtön hatással van rád, és első szavára ugrasz - kinyomom a hívást, nem érdekel, hogy Louis közben felvette-e vagy sem. - Talán Mrs. Horan helyett Mrs. Styles-nak kellene lenned, nem gondolod?
- Ez nem volt szép, Szivem - az utolsó szava szíven üt. És ebbe az a legszebb, hogy igaza van, de értenie kellene, hogy miért is olyan sértő rám nézve ez az egész szituáció.

 Eire 

Niall mindig is udvarias és előzékeny volt, vagy, ha nem is mindig, de az esetek túlnyomó többségében igen. Most sincs másképp, amíg bátorkodom átlépni az üres, ingerszegény helyiség küszöbét, és meg nem bizonyosodom affelől, hogy nem fogok rögtön leülni sehova, addig meg sem mozdul, majd engem követve, hangtalan léptekkel engedi becsukódni az ajtót.

- Jó napot, Horan névre van időpontunk - a válla párhuzamos az enyémmel, és miközben kiejti a szavakat, megcsap a parfümének illata. A Horan névre görcsbe rándul a gyomrom, vajon meddig leszek még én is egy közülük?

- Foglaljanak helyet, a doktornő hamarosan fogadja önöket - kedves arc, barátságos tekintet, persze Niallt ez nem érdekli.

- Doktornő? - szinte már felháborodottan érdeklődik, engem meg abban a pillanatban, mintha leforráznának. Kínos.

- Pszichológus doktor, Niall - lesújtó pillantásokat küld felém, amit nem is tudok mire vélni. Mit kellett volna mondanom? Vagy hogyan kellett volna mindezt közölnöm vele, hogy ne érezze degradálónak? Valószínűleg nincs olyan módja ennek, hogy ne ő legyen a sértett. - Azt hittem, tudod. - Faképnél hagyom őt is, valamint a pult mögött ülő, jócskán csodálkozó nőt is, és leülök az első szabad helyre, ami megfelelő távolságra van tőlük.

Nem várom el, hogy mellém üljön, megfogja a kezem, és elhitesse velem, hogy minden rendben lesz, hiszen, ha ezt tenné, nem lenne itt semmi keresnivalónk, és nem erőltette volna Harry rám, hogy jöjjek el.
Ráérősen elhelyezkedek, keresztezem a jobb lábam a balon, aztán, amint elolvasom Louis üzenetét, mi szerint minden a legnagyobb rendben, Sonia remekül érzi magát, lenémítom a telefonom, hogy ne zavarjon meg minket a csörgés.

- Bemehetünk - fölém tornyosulva áll, kis terpeszben, eltakarva azt az elenyésző napfényt, ami bejut ide a folyosóra. Szótlanul bólogatok, megigazítom a táskát a vállamon, és a székről felállva követem, míg ismét maga elé nem enged.

- Jó napot, Dr. Victoria Wilson vagyok - egy közepesen unszimpatikus hölgy nyújt kezet, amit el is fogadok, már csak az illendőség kedvéért is.

- Eire Reed Horan - tudom, hogy Niall árgus szemmekkel néz, minden mozdulatomra különös figyemet fordít, akkor is, ha otthon vagyok, de leginkább, ha együtt jelenünk meg házon kívül.

- Niall Horan - utánam ő következik, megvárja, míg Victoria neki is kezet nyújt.

- Szólítsanak csak Victorianak, az lesz a legegyszerűbb - mosolyogni próbál, többé-kevésbé sikerül is, közben a székekre mutatva helyet kínál.

- Parancsolj - Niall kihúzza nekem a bal oldalit, hogy még véletlenül se essen bele abba a hibába, hogy kedvesét a jobbjára ülteti.

A fogaim közt kiszűrődik egy köszönet féle, de anélkül ülök le, hogy akár egy pillantást is vetnék rá. Ha nem nézek rá, talán könnyebb, hisz nem kell látnom azt, amit már olyan nagyon sokszor látnom kellett a veszekedések közepette. Utálom, ha megtörik a fény a szemeiben, és lemondóan halkul el, jelezve, hogy neki ennyi vitára tellett az erejéből. Azután szoktunk elvonulni, megbizonyosodva arról, hogy kimondjuk a szót, ami mindkettőnket rendszerint a földhöz vág.

- Arra törekszem majd, hogy mindannyian jól jöjjünk ki ebből a dologból - Victoria hangjára felkapom a fejem, és reménykedek, hogy még csak most kezdett el beszélni,mert nem szeretnék lemaradni a mondanivalójáról, ezzel is csökkentve a későbbiekben a kínos pillanatokat. - Ha úgy érzik, valaminek még nem jött el az ideje, mondják meg nyugodtan, hiszen én nem tudhatom, milyen reakciókat válthat ki egy-egy kérdés, vagy emlék.

Egyikünk sem szólal meg, Victoria pedig felváltva fürkészi az arcunkat.

- Rendben, akkor kezdjük - ő az egyetlen, aki nem érzi kínosan magát, hiszen még a szemem sarkából is tisztán látom, hogy Niall a nadrágját gyűrögeti, a térde alatti hasadások kilógó cérnaszálait tépegeti, és közben veszettül próbál koncentrálni. Nekem meg izzad a tenyerem. Semmilyen pótcselekvést nem találok magamnak, egyenes háttal, büszkén és rezzenéstelen arccal várom, mikor olvad le a tenyerem a hőségben, amit zavaromban érzek. - Mondják el, mi az alapvető probléma.

Egyszerre veszünk mély levegőt, mostanra elég erősnek érzem magam, hogy elfordítsam a fejem, ám egy és ugyan azon pillanatban gondolkodunk Niallel, aki leejtett fejjel bámulja a padlót. 

Legalább nem kellett a szemébe néznem.

- Bátran, mondják ki az első szót, ami eszükbe jut - fogalmam sincs, mekkora részben erőltetett, és milyen arányban valódi segítség Victoria, vagy hogy a jövőben ez hogyan fog változni, de egyenlőre nem hiszem el, hogy ezzel bármire is juthatunk. Ennek ellenére nem fogom be a szám, és kimondom, ami kikívánkozik belőlem.

- Csalódás.

- Reménytelenség - hallom magam mellől, egy másodperccel sem marad le tőlem az ő hangja.

Csend. 

Erre egyáltalán nem számítottam, hisz, ugyan, milyen reményt vesztett el Niall? Hogy már sosem szabadul meg tőlem, sosem költözök el? Hogy már örökkön örökké ott leszek, hogy pokollá tegyem az életét?

- Tehát csalódás, és reménytelenség? Eire, kérem, mesélje el, miért csalódott. - Borzasztóan kifinomult mozdulatokkal igazítja meg a szemüvegét, és átható pillantásokkal várja, hogy megszólaljak.

De erre nem vagyok felkészülve, ahogy arra sem, hogy valaha kiöntsem a lelkem Niall előtt. Azok az idők már réges rég elmúltak, és semmi szükség arra, hogy a problémáimmal traktáljam őt, akaratán kívül, a szabadidejében, amit legszívesebben golfozással töltene, vagy a szüleivel.

- Gyerünk, most végre kimondhatod azt is, amit eddig még nem vágtál hozzám! - cinikusan horkant fel mellettem Niall, amitől még az a kevés kis bátorságom is elillan, amit az elmúlt pillanatokban összekapartam magamban.

- Niall, kérem - Victoria ezzel a rövidke mondattal lehorgatszja a mosolyát, amit átitatott a gúny és pökhendiség.

- Mondjuk ezért - kezdek bele, és újra megkísérelem az előbbi tettem, ezúttal sikerül belenéznem a szemeibe, abba a kék tengerbe, ami jelenleg is háborog. Sötét, szürkés foltok tarkítják, ez csak akkor fordul elő, ha felbosszantják. Tudom, hogy legbelül most tajtékzik a dühtől, de muszáj továbbra is magában tartania. Javarészt úgy is csak hiszti, amiért ide kellett jönnie. Gondolom legalább olyannyira lealacsonyítónak találja, mint én, de nincs más választásunk, ha már egyszer eljöttünk, meg kell próbálnunk kihozni belőle a lehető legjobbat. - Régen sokkal..hogy is mondjam, másabb volt. 

- Beszéljen hozzá - kiemeli az utolsó szót Victoria, és csak utólag magyarázza meg, egy lélegzetnyi szünet után. - Őt kell megszólítania, próbáljon arra figyelni, hogy vele beszél, nem velem.

Gombóc szökik a torkomba, amit szinte lehetetlen legyűrni, mégis megpróbálkozom vele. Kezeimmel megpróbálom leszorítani a hasam, ami az izgalomtól és a félelemtől görcsbe rándult.
- Fogalmam sincs, mi történt velünk - elmorzsolok egy könnycseppet, és amilyen gyorsan csak tudom, elkapom a fejem. Semmi szükség erre, mert ha nagyon megerőltetném az agyam, pontosan tudnám, mi történt. Elvettem tőle az egyetlen dolgot, amit szeretett, a szabadságát.
- Eire? - Victoria úgy beszél, mint az anyám, nógat, hogy folytassam.
- Sajnálom - előhalászok egy papírzsebkendőt, és felitatom a sós cseppeket, mielőtt még a sminkem vastag fekete csíkokban folyna le az arcomon. Harcolok ez ellen, de percekig képtelen vagyok megszólalni. Ha egy hang is kibukna belőlem, egészen biztos hangosan felzokognék, és akkor vége, egész napra elintézném magam, a hangulatom, és mindenki másét is.
- Semmi baj - látom rajta a szánalmat, amire végképp semmi szükségem, pláne nem egy idegentől. Niall arcára lennék kíváncsi, csak abban nem vagyok biztos, hogy ő látni kíván engem így.
Rettenetes, még az első fél óra sem telt, én már picsogok, leginkább a tehetetlenség miatt, részben pedig a szégyen miatt. Iszonyú, hogy érett, felnőtt nő létemre arra sem vagyok képes, hogy sírás és egyéb hiszti nélkül kibirjam.
- Hé, Riri - hideg érintést érzek, és szinte azonnal elrántom ijedtemben a kezem. Szorosan átölelem magam, és csak másodpercekkel később jut el a tudatomig, hogy ez csak Niall, a férjem, aki úgy nevez, ahogy már nagyon régen nem. Félve vetek rá egy pillantást, döbbenten húzódik ő is el, mintha tiltott dolgot tennénk: egymáshoz érünk. - Ne sírj - suttogja, a kezét, amivel felém nyúlt pedig leejti és a térdemhez érinti.
Alig láthatóan bólintok, felfelé szegezett tekintettel felitatom a szempillám tövéből a könnyeket.
- Folytathatjuk? - Victoria nem épp együttérző, én legalábbis nem érzem, hogy továbbra is sajnálna. Nem mondom, hogy szükséges megölelnie, babusgatnia, vagy valami, de ennél több tapintatot várnék.
- Persze - helyettem is beszél, a vonásai megkeményednek, így én kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy ő még mindig az az ember, aki mellett már nem vagyok boldog, potosabban már nem érzem magam annak.
- Niall, mondja el néhány szóban, miért érzi magát reményvesztettnek, vagy egyáltalán miért érzi ezt? - kíváncsi vagyok a válaszára, minden porcikám készül a jeges zuhanyra.
Fogalmam sem volt, hogy így érez. Soha. Nem is értem, miért ezt mondta? Annyi más lehetősége volt, lehetett volna kimerült, fásult, érezhetne dühöt, kétségbeesést, bármit, de ez? Hallatlan.
- Terveim voltak, és nem sikerült. Pedig nekem mindig minden sikerült eddig, most ez valahogy mégsem, és már semmi esélyt nem látok arra, hogy valaha is elérjem azt a célomat. Így nem - sóhajt, pillanatok alatt hozzám is elér a szájából kifújt levegő, mert kissé oldalra billenti a fejét. A térdemnél érzem, vele együtt ismét megcsapja az orrom az illata.
Olyan fantasztikus ember ő, most akkor mégis miért nem tudom már úgy látni őt, mint régen? Szeretném szeretni, szeretném, ha nem lennének kétségeim affelől, hogy ezt szabad, vagy sem, akarom, hogy újra azt mondhassam, Niall nem csak a férjem, de a szerelmem, a legjobb barátom is egyben. Nekem nem elég, hogy a gyermekem apja, nem elég, hogy egy házban lalkunk, mert túl sokat veszekszünk és vitázunk, és így már nem tetszik ez a fajta élet. Többé már nem.
Szégyellem magam, mert mélyen, legbelül azt érzem, miattam nem tudja elérni a céljait, biztos vagyok abban, hogy hátráltatom, és részben Sonia is hibás. Hiába akart ő is családot, valószínűleg nem volt felkészülve erre az őrületre: az éjszakai műszak, sírás, orvosok, védőnők, és a gusztustalanul elhízott felesége, amint öklendezve hajol naponta többször a vécé fölé, sokszor még éjjel is.

- Mi gátolja a tervei megvalósulását? - a könnyeimen keresztül látom Victoria arcát, kíváncsian fordul Niall felé, aki már lassan beleolvad a székbe.

Szólásra nyitja a száját, de mielőtt bármit is mondhatna, rám sandít. A szemem sarkából látom, hogy felém fordul, ezzel egy időben próbálom leküzdeni a hányingeremet, azt a görcsös szégyent, amit az vált ki, vajon Niall kimondja-e nyíltan, én vagyok az, aki megakadályozza őt abban, hogy boldog legyen, minden jetlag miattam volt, hozzám sietett, mert hozzám kellett sietnie. Lélekben felkészülök mindenre, de Niall szája megrándul, olyan, mint egy mosoly, amolyan kínos és félénk fajta.

- Néha én magam, néha a gyávaságom, azt hiszem - tekintetét elszakítva tőlem néz újra előre, bennem pedig leomlik valami. Nem erre számítottam, pontosan ezért azt sem tudom, miként reagáljak. És mi lesz akkor, ha Victoria kimondja, mára ennyi? Nem akarok kettesben maradni Niallel ezek után, mert ha beszélgetnünk kellene, egészen biztosan összevesznénk, ha pedig félbe marad mindez, akkor felesleges volt hallgatni Harryre, Louisra és Liamre, maradhattunk volna otthon, vagy elvihettem volna sétálni Soniát, Niall pedig elmehetett volna teniszezni, miután a barátaival ebédelnek valahol a belvárosban. 

Ez egy gyönyörűen nyugodt nap lehetett volna, kétségek és félelmek nélkül, távol egymástól, jegelve a problémáinkat. Ehelyett itt ülünk, és én nem tudom, mit kezdhetnék magammal. Nem akarok itt maradni, de elmenni sem, azt kívánom, bár csak sosem tettem volna tönkre Niall életét.

- Kifejtené ezt bővebben? 

- Nem tudom, egyszerűen csak akadályok gördülnek elém, amitől feszült leszek - kezdi elveszíteni megint a türelmét, bár csupán annyi történt, hogy visszakérdeztek.
Elmormolok magamban egy imát, hogy ezúttal ne velem folytatódjon a beszélgetés, de Victoria felém biccenti a fejét, mosolyogva vág bele egy újabb témába.
- Látom, ez így nem működik. De ne aggódjanak, idővel feloldódnak, hiszen új a szituáció, a környezet. Rómát sem egy nap alatt építették - még egy közhely és lecsapom. Elfojthatatlan vágyat érzek aziránt, hogy letöröljem a vigyort a képéről és magam gondoskodjak a házasságomról: kidobott pénz volt a reggeli tankolás, haza akarok menni, ahol nem tudnak kizökkenteni a komfortzónámból.