7. Hisztéria

Sziasztok!

Úgy terveztem, hogy ez a rész nagyjából 35 órával hamarabb érkezik, és valami egészen más lett volna a vége, de közel másfél nap alatt megváltoztattam a terveimet. Nagyon sajnálom a késést, nem számoltam azzal, hogy ennyit fogok dolgozni, és bár úgy érzem, mindent megtettem annak érdekében, hogy legalább éjfél előtt feltehessem a részt, nem vagyok rá büszke, sőt. Nem is írtam volna ide semmit, de az előző fejezethez is annyi sok pozitív, és aranyos dolgot írtatok, hogy nem tudtam szó nélkül hagyni.

Köszönöm. <3

xx Lu

Niall

Az üres házban ülve ér a felismerés, hogy el kellene mennem Sonia-ért Harryhez. Percekig képtelen vagyok eldönteni, hogy visszaüljek-e a kocsiba, menjek el a lányomért, vagy várjam meg, amíg Eire is megérkezik. Nem tudom, hogyan fogadná a hívásomat, vagy milyen üzenetet írhatnék neki. Idegennek hatnak a szavaim, amit felé intézek ilyenkor, és egy különösen kegyetlen lámpaláz hatalmasodik el felettem. De ha itt maradok, és hazajön, jogosan mondhatja, hogy legalább ennyit megtehettem volna, ahelyett, hogy csak ülök, nézek ki a fejemből, és nem csinálok semmit, és bezzeg most innen megint vissza kellene menni, megint autóba ülni, ezen felkapnám a vizet, és veszekednénk. Ismerem már annyira, hogy ha fél, vagy ideges valami miatt, a vezetés csak felesleges stresszként bukkan fel, annak pedig semmi értelme sincs, hogy elvakítsa és netalán baja essen. Ha történne vele valami, abba minden bizonnyal belebetegednék, még ha folyton bosszant is az a stílus, amivel időnként illet engem. Pedig végre nyugodtabb volt a tegnapi napunk, és veszekedés nélkül eltelt este úgy hatott rám, mint egy forró zuhany egy fárasztó nap után. Kevesebbet forgolódtam, reggel nem úgy keltem, mint akinek betontömb van a gyomrában. Jól éreztem magam, vagy legalábbis jobban, és valamivel elviselhetőbb volt így Eire hiánya, bár ahhoz továbbra sem tudtam hozzászokni, hogy a ház túlfelén éjszakázik.

Nincs mellettem, az éjjeliszekrényéről hiányzik a mentateája, ami állandó kelléke volt, és aminek az illatával az őrületbe kergetett. Hiányzik, hogy a hideg elől az ölelésembe meneküljön, hogy a haja csiklandozza a nyakam, és reggelre elzsibbadjon mindkét karom. Hiányzik az, ahogy a hideg ujjai a hátamhoz érnek, ahogy a lábai összegabalyodnak az enyéimmel. Üres mellettem a helye, és már ki is hűlt. Meg akarom győzni arról, hogy jöjjön vissza, de nincsenek meg hozzá a megfelelő eszközeim, hiszen minden alkalommal taszítok rajta egyet, darabokra zúzom az érzéseit, csapkodok, amitől megijed, és inkább visszahúzódik.
Hiányzik a feleségem. Jobban, mint az életem. Még a zenénél is jobban.
- Niall!? - félve dugja be a fejét a nappaliba. - Azt hittem nem vagy itthon.
- Épp indulok - fogalmam sincs, miért pattanok fel. Itt lenne a legmegfelelőbb alkalom, hogy együtt menjünk el Soniaért, hogy ezt a néhány tízpercet kettesben töltsük, de makacs és akaratos vagyok. Továbbra sem érzem késznek magam, hogy megküzdjek a kegyeiért. - Elmegyek Harryhez. Elhozom Soniat.
- Ó - látom, hogy meglepődik. - Rendben.
Nem mond többet, leveszi a cipőjét, a táskáját hanyagul vállára veszi, és feliszkol az emeleti vendégszobába. A hálószobájába.
Tehetetlenül nézem, mintha az életem egyik külső szemlélője lennék. Elviharzik mellettem, és percekig csak az elillant parfümöt szagolom, az ismerős illatot, ami egyszerre kavar fel, és teszi ezt a helyet biztonságossá. Leejtett karokkal lépek ki az ajtón, hátra se nézek, így ülök ma már sokadjára autóba, és hívom fel Harryt. Beindítom a motort, és már majdnem rákoppintok a nevére, de eszembe jut, Eire mennyire utálja, ha telefonálok vezetés közben, még akkor is, ha kihangosítót használok, mert szerinte- és igaza van- teljesen elvonja a figyelmem, és nekem most arra kell koncentrálnom, hogy épségben eljussak a város egy másik pontjára, haza hozzam a lányom, és ne történjen semmi baj. Ráadásul a legutóbbi autós hívásom nem volt valami fényes. Egy idegesítő barom tudok lenni, de meglep, hogy Harry lakásához érve ő is feltűnik Liam mellett a teraszon. Hunyorogva beszélgetnek amikor kiszállok és feléjük indulok, melléjük érve egészen kicsire húzva magam köszönök.
- Minden okés, haver? - Louistól nem meglepő ez a rövid ideig tartó harag, nekem viszont még mindig bűntudatom van, amiért úgy beszéltem vele, ahogy, teljesen érthetetlen módon. Egyértelmű, hogy neki semmi köze a kudarcaimhoz, és valószínűleg senki másnak sem, csakis nekem, mégis vele veszekedtem.
- Azt hiszem - megrántom a vállam. Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Nem akarom, hogy azon röhögjenek, mennyire gyerekes módszereket alkalmaznak rajtunk, és milyen messzire taszítanak a feleségemtől ezekkel a dolgokkal.
- Azt hiszed? - Liam elnyomja a hamutálban a cigarettáját, napszemüvegét a feje búbjára tolva int, hogy menjünk be.
Válasz nélkül zárom le a beszélgetést, mert meghallom a legszebben csengő nevetést, amit életem végéig imádni fogok. A lányom.
- Nézd, ki van itt! - Gemma hatalmas szemekkel pislog Sonia arcába, közben kicsit felém fordítja őt. - Köszönj apának! Így - széles vigyorral fogja meg az aprócska kezeket és integetést imitál vele.
- Szia, Hercegnő - átveszem a karjaim közé, beszívom a babaillatot, és lehunyt szemekkel hajtom fejem óvatosan az övére, miközben hozzám bújik. Olyan nagyon hiányzik minden alkalommal, amikor tudom, hogy nem lehetek vele akármikor,és bevallom, így, hogy még Eire sem volt mellette, aggódtam. Mert egy gyerek, aki még nem beszél, csak sír, de már képes önállóan helyzetet és, ami a legfontosabb, helyet változtatni, az bizony egy nehezített pályás akadálypálya, megspékelve egy csipet bébihumorral, és pityergéssel. Sok pityergéssel.
- Niall! - Harry jelenik meg, foltos pólóban, széttúrt hajjal, és nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam. A látványa pontosan leírja mindazt, ami Soniaval jár, azzal, amit a maga kis 35 hetes korával képes elérni. - Mi a helyzet?
- Nem sok - meg sem próbálom türtőztetni magam, fél kézzel rá mutatok a furcsa Afrika térképre, amit minden bizonnyal a lányom rajzolt rá a tápszeres nyálával. - Veled meg mi történt?
- Ja ez? A keresztlányom ebédelt. Egész jól ment - tenyerével maszatolni kezdi a pólót, mintha ettől eltűnne. De én tudom, hogy nem fog, és ha záros határidőn belül nem mossa ki, ez a felsője bizony ilyen marad, ha akarja, ha nem.
- Láttad volna néhány perce őket - Liam az ajtófélfának dőlve nevet, szemeit egészen szűk réssé húzva. - Életem legszebb pillanata volt!
- Örülök, hogy tetszett - Harry nem védekezik, nem akarja elhallgattatni a kis társaságot. Tudja, hogy tudjuk, és csak úgy jöhet ki nyertesen a dolgokból, ha beszáll a beszélgetésbe.
- Lesz majd neked is ilyen! - Gemma gyengén lök egyet Liam vállán, és csak ekkor tűnik fel a kezében lógó táska, ami Eire babaholmijait tartalmazza. Ezer közül megismerném, akkor is, ha az egyik szememre megvakulnék.
Tisztán emlékszem arra a napra, amikor gyanutlanul tévéztem, Eire ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül menjen el orvoshoz, mert várandós, és nem rokkant vagy beteg. Olyan boldogan mutatta, mennyi lehetőség van a tárolásra, mennyi minden belefér, ami fontos lehet, ha valahová el kell mennünk, a mintájáról nem is beszélve. Annyira lelkes volt, és olyan nagyon megtetszettek neki az apró, púderrózsaszín masnik a fekete táskán, hogy majdnem elsírta magát örörmében.
Azokat a heteket nagyon szerettem, amikor szinte minden percben egy tökéletesen más hangulatba került. Izgalmas feladat volt megmaradni ugyan olyan simulékonynak a sokadik ilyen alkalom után is. És most, hogy minden hormon és nyavalya helyre állt, egyszerűen képtelen vagyok helytállni. Ez, és ehhez hasonló gondolatok üldöznek állandóan, most is. Úgy érzem, egy nap arra fogok ébredni, hogy teljesen megbolondultam, mert nem tudom sehogy sem elmagyarázni Eirenak. Képtelen vagyok szavakba önteni, mennyire hiánzik ő, a régi életünk, az, amikor minden hétvégét féktelen szórakozással töltöttünk, ammikor gondoltunk egyet és a hét kellős közepén repülőre ültünk, néhány órával később pedig Máltán, valahol a tengerparton szeretkeztünk a korom sötétben. Erről a táskáról mindig ez jut eszembe, Az, ami elmúlt, és ami most egy világra van tőlem.
- Ne haragudjatok, mennem kell. Egy élmény volt ezzel a kis Tündérrel - Gemma felé pillantok, aki hirtelen az arcát Sonia pofijához nyomja, és cuppanós puszit hagy ott.- Remélem minden rendben lesz, Niall - felém is küld egy együttérző pillantást, aztán elköszön mindenkitől. Próbálok úgy tenni, mintha hallottam volna az elmúlt pár percben elhangzottakat és emlékeznék rá.
- Köszönöm - fél kézzel megölelem, zavartan elnevetem magam, mert ez a lány ismer tizenhat éves korom óta. Még abból az időből, amikor ez a fajta nevetés egy kócos, csibesárga bilifrizurás, szörnyen kusza fogú fiú szájából hangzott, nem egy felnőtt emberéből, aki férj, apa, és nem hisz többé annak, aki ráerőlteti a szőkítőport meg a V kivágású, gépi kötött, színes pulóvereket.
- Puszilom Anne-t - szól utána Louis, mire Gemma csak visszainteget nekünk, majd miután becsapódik a kocsija ajtaja, elhajt a belváros felé.
Magunk maradunk, Louis, Liam, Harry, Sonia és én. És mindannyiuk tekintete arról árulkodik, hogy nem elégedtek meg annyival, hogy „azt hiszem”.
A konyhába vonulunk, egyszerre indulunk el, anélkül, hogy összebeszélnénk. Louis és Liam hanyagul pattan fel egy-egy bárszékre, Harry kivesz a hűtőből pár doboz alkoholmentes sört. Szisszennek a fémkupakok, Sonia kapkodva keresi a hang forrását. Most minden izgalmasabb, nagyobb, csillogóbb. Szinte látom a szemében, a lakás mely pontjai jelentik számára a potenciális játszóteret.
- Na de most tényleg - Liamben eltűnik jó pár korty, aztán folytatja - Mi van ezzel a terápiával? Segít?
- Á, nem sokat - belekortyolok a saját italomba, és csak most érzem, mennyire szomjas vagyok a tomboló hőségtől. - Megcsináltatott velünk valami tesztet, amiből számomra az derült ki, hogy a nő teljesen hülye. Eire két alkalomból kétszer sírt, a múlt héten meg ma is úgy jöttem ki az irodájából, hogy majd' szétvetett az ideg. Srácok, nem tudom, hogyan fog ez a pszichológus segíteni rajtunk, de egyenlőre reménytelennek látom a helyzetet.
- Ez még csak a második alkalom volt, ne add fel! - együttérzően, sőt, egyenesen támogatóan paskolja meg a vállam Louis, ami persze jól esik, de továbbra is rosszul érzrm magam a kirohanásom miatt.
- Kösz, haver. És ne haragudj a múltkoriért, egy idióta vagyok - feszengek, ráadásul Sonia mocorogni kezd az ölemben.
- Felejtsd el, vagy fogd rá a terapeutára - felnevet, hangosan, pedig nem is tudja, mennyire igaza van.
Egy húzásra eltűntetem az üvegem tartalmát, mert az ölemben ficánkoló baba valószínűleg jobban érezné már magát otthon a játékok, csörgők közt, ahol azt csinál, amit akar.
- Ja, jó lenne - kidobom a dobozom a kukába. Sonia eddig bírja, a szája lefelé kezd görbülni, és tehetetlenségében, vagy csak fájdalmában, keservesen sírni kezd. Kövér könnycseppek gurulnak le az arcán, a bőgéstől lassacskán kipirul még a füle is. Kapkod a levegő után két üvöltés közben. én pedig titkon pánikba esem: mit fogok csinálni? Így hát inkább a lehető leghamarabb elköszönök, magamra aggatom a táskát, amit Gemma kikészített az előszobába.
- Nincs semmi baj, nem sokára otthon vagyunk - mielőtt még kényelembe helyezném, még percekig ringatom félig bleefeküdve az ülésbe, és imádkozom, hogy Sonia kedvére való legyen a hátra döntött ülés.
Nem tudom, milyen hangulatban találom Eiret, mindenesetre magyarázattal tartozom neki a viselkedésem miatt, és az is érdekel, ő hogyan viselte a hátralevő időt Victoriaval.
Megbizonyosodok arról, hogy rendesen fűztem és csatoltam be a biztonsági övet az autós hordozón, és túlzott körültekintéssel, félve elindulok.
A negyed órás útból szűk fél órásat csinálok, de nem zavar, mert félúttól már csak fáradt hüppögést hallok, ráadásul így sem a szomszédok, sem Eire nem kap infarktust a vezetési stílusom miatt. Éles kanyar helyett nagy ívben, lassan fordulok be a garázs bejáratához. Eire épp a széttört üvegeket és a kiürült vizes palackokat gyűri bele egy zsákba. A látványától elszorul a torkom, a mellkasomat belülről mardosni kezdi a bűntudat, és azt kívánom, bárcsak soha, de soha nem veszekedés miatt kellene rendet raknia, hanem egy kerti parti, vagy egy elszabadult este maradványait kellene eltüntetnünk.
- Rendben volt minden? Mit mesélt Harry? - szelíden szólal meg, bármiféle rosszindulat vagy keserű düh nélkül.
- Persze, csak már nyűgös - tettetett nyugalommal segít Sonia körül, rutinosan kapja szét a hordozót, másodpercek töredéke alatt bogozza ki az övet, és mire feleszmélnék, és újra a vállamra akasztom a táskát, már a lányunkkal az ölében siet a bejárathoz. Mire utolérem, már a gyetekszobában matat, tiszta, frissen vasalt ruhácskákat készít ki, meg hintőport.
- Mit beszéltél mrg Victoriaval, mikor megyünk legközelebb? Mert akkor úgy intézem a dolgokat bent a stúdióban - az ajtóból nézem végig, milyen gondos odafigyeléssel teszi tisztába és öltözteti át Soniat.
Nem értem, a nők hogy nem jönnek zavarba attól, ha egy ilyen intim dolog közben nézik őket, nekem biztosan remegne a kezem, kapkodnék és felborítanék minden lehetséges tubust és tartót.
- Nem volt alkalmunk erről beszélni- a kérdésem jobban zavarja, mint a jelenlétem. Lesütött szemmel pakolja el a feleslegessé vált kenőcsöket, gyorsan begombolja a tappancsos rugdalózót, és mintha mi sem történt volna, újra az ölébe veszi az immáron nyugodt, békésen nyáladzó gyereket. - Kész is, Kincsem - tisztán hallom, amit a fülébe suttog, és ahogy ajakai a megszeppent gyermek homlokához ér, és megpuszilgatja, a karomon lévő szőrszálak egyesével merednek az ég felé. Gyönyörek- Mindketten kivételes nők.
- Értem - kezdem kínosan érezni magam, kifordulok a folyosóra, de meghallom a hangját, és hirtelen megfagy az ereimben a vér.
- Én is faképnél hagytam - háttal állok, a szám pedig a fülemig szalad. Ez az én feleségem! Titkon reméltem, hogy nem hagyja magát. Néhány másodpercig engedem magamnak az örömködést, aztán megemberelem magam és komolyabb ábrázattal fordulok vissza.
- Nem csodálkozom - megvonom a vállam, de az előbbi vigyoromnak csak töredékét mutatom.
Ennyi.
Kisétálok a folyosóra, a zsebemből előveszem a mobilom, és amíg fel nem bukkan újra Eire, a régi képeinket nézegetem. Minden fotón kinagyítom az arcát, elveszek a mosolyában, és újra meg újra eszembe jutnak a szavai.
- Nem muszáj mennünk, ha nem akarod - a semmiből tűnik fel, még mindig nem öltözött át, csak felfogta a haját egy copfba. Megijedek, majdnem eldobom a telefonom, és hirtelen nem tudom, mit válaszolhatnék neki.
- Hova? - gondolkodás nélkül kérdezek vissza, el sem jut a tudatomig a kérdés, mikor a válaszom már ott lebeg kettőnk között.
- Ne haragudj, azt hittem figyelsz, és van rám nagyjából huszonhét másodperced - ugyan úgy biggyeszti le az ajkait, mint Sonia, még a tekintetében is ott van az, mint a lányunkéba sírás előtt. Elveszett, menekülni akar, de közben dühös, és szeretne ordítani.
- Belemerültem egy cikkbe, ne haragudj - félredobom a mobilt, követem őt a konyhába.- Eire.
- Nem, semmi baj. Majd szólj, ha ráérsz - legszívesebben ököllel ütném a falat, mert ha tudná, miért kalandoztak el a gondolataim, valószínűleg nem sértődne meg, nem rohanna el, és nem zárkózna be a nap hátralevő részére.
Nem tudok mit kezdeni magammal, céltalanul járkálok fel, s alá, órákon át a konyhában ücsörgök, ostoba videókat nézek, elolvasom ezredjére is az emailjeimet, amiknek zöme hírlevél, és amikor úgy tartja kedvem, átköltözöm a nappaliba, hogy ugyan ezt csinálhassam, egy sportcsatorna háttérzajával. Amikor ez sem csalogatja elő őket, felmegyek a gitáromért, és az erkélyen ülve próbálom folytatni egy korábbi dalom, ám csak odáig jutok el, hogy behangoljam a hangszert. egyszerűen nincs kedvem a mai nap után jól érezni magam. Csak vergődöm, szenvedek, és halálra unom magam. Alig várom, hogy besötétedjen, elcsendesedjen a környék, és pár sör társaságában megnézhessek egy filmet. Ám amikor eljön ennek is az ideje, lemondok róla, nem szeretnék veszekedni, amiért iszom.

Viszonylag korán, jóval éjfél előtt, már majdnem elalszom, de reménykedek abban, hogy Eire végre előkerül, ezért visszamegyek a földszintre. Megszokásból töltök magamnak egy pohár narancslevet, de nem kívánom. a felét kiöntöm a mosogatóba, egyúttal elmosogatom a poharam, és azt a pár tányért, ami benne van.
Megőrülök a csendben. Sonia mindvégig az anyjával volt, így nekem maradt az, hogy hallhatom a hangjukat, de jó ideje már ez is megszűnt, Eire néhány órája altatta el a lányunkat. Azóta pedig kong a ház az ürességtől, a rideg távolságtartástól, mindattól, ami kialakult köztünk ali pár perc leforgása alatt. Hangosan dobogva megyek fel a lépcsőn, mert egyszerűen nincs jobb ötletem, hogy mivel csalogathatnám ki a szobából. De semmi. Mérgemben beleütök a falba, ám azon kívül, hogy lüktetni kezdenek az izületeim, nem történik semmi. Elsétálok az ajtaja előtt, lopva hallgatózni kezdek. Kiszűrődik valami, de sem elsőre, sem második hallásra nem tudom eldönteni, sír, vagy nevet.
Kell találnom valami ürügyet arra, hogy bekopoghassak, így láthatom, ha jól van, és nyudogtan mehetek aludni.
Mit is kérdezett? Harry. A gyerek. Victoria. Terápia. A terápia!
Hirtelen önt el a megkönnyebbülés, hogy legalább a tudatalattim elraktározta a kérdését, ettől valamivel bátrabban koppantok hármat az ajtaján, mint tervezem. Minekután nem érkezik semmiféle értelmezhető válasz, megismétlem még kétszer, mielőtt benyitnék.
- Eire? Alszol? - fojtott hangon suttogok be a szobába. Az éjjeli szekrényen világít a grafit színű kislámpája, ő pedig a könnyeitől fuldokolva szorítja magához a párnáját.- Eire!
Gondolkodás nélkül szaladok oda hozzá, rázogatni kezdem, szólongatom, hátha reagál.
- Eire, ébredj. Eire. Eire! - nem fogom le, mert félek hogy megüt álmában, vagy addig rángatózik, hogy meghúzza valamijét. A legegyszerűbb módszernek az ttalálom, ha megpróbálom a hangommal visszahozni a valóságba, és néha végigsimítok az arcán, persze csak óvatosan. - Eire, ez csak egy álom, kelj fel, kérlek!
Nem hagyhatom, ogy kudarcot valljak, újfent felbátorodom, és szorosan magamhoz ölelem. Egészen addig tartom a kezeim között, míg le nem nyugszik. A légzése lassul le először, az összevisszaságból hamarosan egyenletes szuszogás válik, a karjai elernyednek, és a lábaival sem rugdos tovább. percekig csak nézem, ahogy a vonásai is megváltoznak, kis túlzással még el is mosolyodik. Látványosan szabadul meg a rémálmai terhétől, ennek következtében elalszik az ölelésemben.
Hetek óta várok erre, és örülnöm kéne, de nem megy. Ez egy hamis kötődés, nem gondolhatja komolyan, sőt, nem is tud erről, mégsem vagyok képes itthagyni őt. Ha reggel le is üvölti a fejem, kiabálni és hisztériázni fog, akkor is visszaviszem őt. Már csak elővigyázatosságból is, mert tudom, ha ott vagyok mellette, nem történhet semmi rossz. Vigyázok rá, és ha kell, hát az egész éjszakát átvirrasztom mellette, amíg ő végre kipiheni magát, és a fáradalmait.

Eire

Hirtelen pattannak ki a szemeim. Túl nagy a csend, a kényelem, másfelől ér a fény, és valahogy melegebb is van, mint reggel általában. A plafonon észreveszem az ismerős mintákat, és azonnal tudom, hol vagyok. Ez bizony nem a vendégszoba.
Kitágult pupillákkal próbálok visszagondolni arra, mit csináltam este, de abban egészen biztos vagyok, hogy nem a hálószobában aludtam el. Az feltűnne, néhány hét távlatából, hogy nem oda térek be fürdés után, ahová szoktam.
- Jó reggelt - ebben a pillanatbana azt kívánom, bárcsak még egy percig csukva tartottam volna a szemem. akkor talán van esélyem arra, hogy ne vegyen észre, és magamra hagyjon.
- Jó reggelt - szinte csak morgok, és kínosan érzem magam. -Hogy kerülök ide?
- Nem tudtalak felkelteni, és álmodban elég szörnyen festettél - olyan hihetetlen természeteséggel mondja ki a szavaat, mintha csak arról lenne szó, ma nem a fekete, hanem a szürke nadrágját veszi fel. - Nem akartalak egyedül hagyni - tekintete az enyémet keresi, és amikor rálel, szinte összekapcsolja a pillantásunk. Hebegek, nem tudom, mit kéne mondanom. Köszönöm? Hiszen pont ő az, aki miatt rémálmaim vannak, az éjjel is miatta voltam ideges, álmomban pedig az ablakon hajigáltam ki a holmijait, miközben azt üvöltöztem, hogy az ő hibája, és mosassa a barátnőivel a koszos ruháit.
Erre a momentumra tisztán emlékszem.
- Értem - feltűnésmentesen belesek a takaró alá, hogy megbizonyosodjak arról, eleget takar-e a pizsamaként hordott pólóm, és a rövidnadrágom. Nem hiányzik egy ruhadarabom sem, ezért gyorsan kitakarózom, és se szó, se beszéd, átszaladok a vendégszobába, hogy az ahhoz tartozó fürdőszobában mérhessem fel a kárt, amit az éjjel tett bennem.
Azt hiszem, a rémületen, és néhány, apróbb karcoláson kívül, amit még délután szereztem játék közben a lányomtól, nem sok minden változott. A szemeim továbbra is borzalmasan karikásak, és levonhatom a következtetést: jó volt újra Niall mellett ébredni. Még akkor is, ha mostanra ő már felöltözött, és valószínűleg túlvan az első kávéján.
- A francba is - lehajtott fejjel támaszkodom a mosdóba, és bármennyire akarom, nem töröm be a felette lógó tükröt. Adok magamnak egy egészen rövidke kis időt, hogy felfogjam a dolgokat, nyalogassam a sebeimet, és felöltözzek, mert hamarosan Sonia is fel fog ébredni, és szüksége lesz az anyukájára tetőtől talpig.- A francba!- ismétlem meg hangosabban, de még így is jóval halkabban annál, mint amit ki lehetne hallani.