3. Segítség

Sziasztok!

Kicsit megkésve, és rövidre zárva, de megohztam a 3. részt, és te jó ég! Még mindig óriási hatással van rám minden kedves szó, amit itt, és emailben kapok, nagyon szépen köszönöm!

Ugyan tényleg nagyon (!) rövid, de a folytatást illetően fontos dolgok történnek, sajnálom, ígérem, a továbbiakban jóval hosszabb fejezetekkel fogok előrukkolni, és hamarosan kiderülnek a további részletek.

<3

xx Lu

Eire

A saját szavaim visszhangzanak bennem, sejttől sejtig ütköznek. Néha ugyan elnyomják Harry kérlelő szavai, és a háttérben zúgó mosógép, de a sikításom, a vagdalkozásom rövid időn belül mindent maga mögé utasít. Még ki sem hült Harry helye a kanapén, nekem máris bűntudatom van. Ha Niall hazaér, bizonyára rögtön nekem esik majd, amiért megpróbálom őt bemocskolni a barátai előtt azzal, hogy sajnáltatom magam a szörnyű életem miatt. Pedig, ha egy kicsit is figyelne, én csupán arra vágyom, hogy időben hazaérjen, és ne kiabáljunk. Ne adjon okot arra, hogy féltékeny legyek, ne küldözgessen az ismerőseinek ajándékokat, hanem próbáljon meg egy picivel több figyelmet fordítani ránk.

A telefonom csörgése ránt vissza a valóságba, ahol senki sincs tekintettel arra, hogy ma nem dolgozom. Az iroda száma villog buzgón a kijelzőn, és akármennyire nincs kedvem hozzá, felveszem.

- Igen? - higgadtságot tettetve szólalok meg, miközben az ujjaimat teljes erőmből a mobilomra szorítom.

- Ne haragudj, tudom, hogy nem dolgozol, meg is ölhetsz ezért holnap, de kaptunk egy önéletrajzot, és...- magamban kuncogni kezdek, mert a hívó nem más, mint a legjobb barátnőm, Britanny, akivel annak idején belevágtam a cégalapításba egy harmadik taggal. Britanny naponta tizenötször képes elhagyni a telefonját, és a munkába temetkezik, csakhogy mentse a bőrét, és legyen mire hivatkoznia, ha végre előkerül a mobil, és sorra visszahív mindenkit, aki az azt megelőző néhány órában megpróbálta elérni.

- Hol van a saját telefonod, Brit? - nevetve szakítom félbe, mert semmi kedvem a munkaügyekkel foglalkozni.

- Senkit sem érdekel. De van egy jó képű, tanult, ígéretes jelentkező. Átküldöm az emailt, aztán döntsd el, hogy igen, vagy nem - tényleg ez érdekel jelenleg a legkevésbé.

- Nem tudnál most nélkülem dönteni? Ha Philnek is megfelel, tőlem aztán tulajdonos is lehet - hallom, ahogy nyávogok, ezért inkább leállok. Megköszörülöm a torkom, kihúzom magam, és úgy várok választ, mintha nem alacsonyodtam volna le egy önsajnálatba zuhanó háztartásbeli nő szintjére.

- Rendben, akkor jön - vidámnak tűnik. Nem mintha az elmúlt huszonnyolc évben Britanny nem lett volna állandó jelleggel boldog. A mosolya még szerintem álmában sem hervad le a képéről, mert ő ezért ő, és nem más.

Még akkor is a fülemhez tartom a mobilom, mikor már rég véget ért a hívás, és csak azért ténfergek vissza mentálisan a nappalinkba, mert egy éles, nem utolsó sorban idegesítő sípolás jelezni próbál: lejárt a mosógép. De mivel Sonia épp részt vesz a „látogassuk meg apát a munkában” programban, nem sietem el a zajok megsemmisítését, lomhán sétálok a mosókonyha felé, hogy aztán a nedves babaruhákat átpakoljam a szárítógépbe. Ellenőrzöm a varrásokat, ujjbegyeim végigfuttatom a hímzéseken.

Niall ragaszkodott hozzá, hogy a lányunk csak is a legszebb, legcsinosabb rugdalózókat hordja, függetlenül attól, hogy az 1, vagy 100 fontba kerül, de talán ez így jó. A magas, jóképű, izmos férfi, aki nemrég még azzal büszkélkedett, hogy a férjem, tökéletesen illik Soniahoz, mint egy gondosan megtervezett kiegészítő.
Vajon engem is így látnak? Vagy csak egy anyát, aki munkamániás, kiabál a férjével, és a terhesség alatt felszedett kilókkal a mai napig nem volt képes semmit sem kezdeni, mert csak egy irodában ücsörög, ahelyett, hogy edzene, kínozná a testét, és este tíz után vacsorázik, mert csak akkor van ideje!? Tényleg érdekel mások véleménye, túlságosan is. Niallé is, de most már legalább tudom, mit gondol rólam, rólunk. És mit teszek ez ellen? A padlón ücsörgök, és babaruhákat válogatok, nem létező foltokat és szakadásokat keresve, miközben fél szemmel a mosószerekre sandítok és a hipoallergén öblítőkre, törlőkendőkre és hintőporokra.
A legjobb talán az lenne, ha kikényszerítenék magamból egy mosolyt, és gyakorlás után bevásárolnék. De nincs kedvem. Soniaval mindig szórakoztató kiruccanni napközben, imádnivaló ahogy a kis kezeit vágyakozva a levegőbe emeli, mindent meg akar tapogatni és a bevásárlókocsiba dobálni. De nélküle ez egy újabb kopott, szürke állomása a mai napomnak. Ennek ellenére összeszedem magam, hatalmas, fekete lencsék mögé rejtem a sírástól vörös szemeim, és a garázsba nyíló lépcsőház felé indulok. Fel se tűnik a változás, ami lent vár, csak akkor, amikor már a volán mögött ülök, és beindítom az autót. A falakról minden kép le van szaggatva, díjak, és kitűntetések hevernek egy halomban, mellette legalább négy-öt törött üveg. Ilyen távolságból nem tudnám biztosra mondani, mi lehetett bennük, de tény, hogy láttak már szebb napokat is. Az emlékeim közt kutatok, megpróbálok rájönni, mikor vált a házunk élő célkeresztté, miközben kinyitom a garázsajtót a kis távirányítóval.
Talán előző héten történhetett minden, akkor viharzott el Niall egy veszekedést követően, csakhogy azóta jártam itt, többek között tegnap is, viszont az éjjel csak a házban hallottam hangoskodni a férjem.
Tanácstalan vagyok, egy képtelen kirakósként terül szét az iménti látvány a fejemben, ettől pedig feszültté válok. Mégsem akkora baj, hogy Sonia nincs mellettem, mert ha most nem okozok balesetet a türelmetlenségem és a szétszórtságom végett, akkor talán sosem.
Csodával határos módon épségben érkezem meg a szupermarket parkolójába, alig másfél kör után még parkolóhelyet is találok. Leállítom a motort, az autó szinte azonnal üresbe teszi magát. Néha nagyon kényelmes, hogy nem kell ilyenekkel foglalkoznom, mert ön-és közveszélyesre tudom idegesíteni magam. Percekig csak ülök, hogy ne azt lássa mindenki, mennyire remeg a kezem, nem kell azon csámcsogniuk az embereknek, hogy instabil állapotban jelentem meg valahol. Lehunyom a szemem, elképzelem magam, ahogy szembe találkozok az ítélkező tömeggel, olyanokkal, akik napról napra be akarják bizonyítani, többet tudnak a magánéletünkről, mint mi magunk.
Leplezve az idegességemet szállok ki végül az autóból, magamban imádkozom, hogy a Sainsbury's-ben ne legyen senkinek se röntgen szeme, sem egy sokadik érzéke, amivel kifigyelheti minden félelmem vagy szorongásom.
Összesúgnak a hátam mögött, miközben vásárlást imitálnak, hosszasan néznek, talán ítélkeznek is, de ezt megpróbálom figyelmen kívül hagyni. Egyenesen, emelt fővel haladok célirányosan. Kapkodva dobálok mindent a kosárba, hogy minél hamarabb eljussak a pénztárig. Most nem szakítok időt arra, hogy Sonia bámészkodhasson, nem idétlenkedünk a játékosztályon, ettől fogva élvezni sem tudom a vásárlást. Csak az emlékeimbe tudok kapaszkodni, abba, ahogy hajnalban és reggelente néha együtt látom a két Horant, és a képzelőerőmbe, ahogyan most is nevetve vészelik át Niall borzalmasan hosszúra nyúló munkaóráit, egymáshoz bújva pihennek ebédidőben, egyszóval bármit, ami némiképp lelassíthatja az egyébként dübörgő szívem zakatolását.
Hazaérve már remegő lábakkal hagyom magam mögött a garázst, teli szatyrokkal, reményedve abban, hogy a mai este valami mást, valami jobbat hozhat nekünk.
- Eire, te vagy az? - amint felérek és ledobom a holmim az előszobába, megüti a hangja a fülem, és furcsa izgatottság lesz úrrá rajtam.
- Igen! - kiabálok vissza. De ez nem az a fajta, amikor elveszítem az önuralmam, csak fogalmam sincs, hol lehet Niall a házban, és így biztosan meghall engem.
- Itthon felejtettem az ebédjét - sokkal halkabban szólal meg, a köztünk lévő távolságot alig néhány méterre csökkentve.
- Oh - ennyi csupán a reakcióm. Fáradt vagyok ahhoz, hogy bármit is mondjak, ráadásul Niall kötekedésnek érezné. Nem akarom újra kezdeni, nem is tudnám. Elég volt, amit éjszaka a fejemhez vágott, és amit én mondtam neki. Szerintem innentől kezdve egyértelmű, hogy ideje pontot tenni az ügy végére. - Mikor jöttél haza?
- Nem rég, negyed órája talán.
- Értem - felkapom, amit el kell pakolnom a fürdőbe és a mosókonyhába, faképnél hagyom, hogy meg se tudjam kérdezni tőle, mi történt a garázsunkban.
- Miért? - alig néhány lépés után követni kezd, karján Soniaval.
- Csak kérdeztem - üres tekintettel nézek rá egy pillanatra,de elkapom a tekintetem, és szótlanul pakolni kezdek.
Ő is hamar feladja, hallom a lépteit, ahogy távolodik, belőlem pedig kiszakít egy darabot. Nem adok ennek hangot, nem rohanok utána sírva, könyörögve, hogy fejezzük be ezt az egészet, nem ölelem meg, nem rogyok térdre, csak a könnyeim nyelve tűrök, és figyelek, hátha elakad valamiben, vagy segítségre lenne szüksége. Bár Niall túl büszke ahhoz, hogy hozzám forduljon olyan apróságokkal, mint egy etetés, és már nem vagyunk tinédzserek.
Már képtelen vagyok tovább piszmogni, a többszörösen átrendezett és rendbe rakott polcokat magukra hagyom, néma csendben, szinte lopakodva megyek ki a konyhába, ahol Niall már túl van a nap talán egyik legnagyobb harcán, és az önelégült lányunk társaságában próbálja kimosni a bébiételt az inge ujjából és a hasáról. Egy pillanatra a szájához emeli a felsője alját, szagolgatja, hogy mennyire vészes a folt, ezáltal láthatóvá válik az izmos hasfala, ettől pedig csak még rosszabbul érzem magam. Karomat magam köré fonva araszolok el a poharamig, amit csurig töltök vízzel, és megiszom, csakhogy ezzel is eltelítődjek egy időre.
- Francba is - Niall morogva kezdi kigombolni az ingét, de ezt már nem várom meg. Nem vagyok hajlandó végignézni, ahogy szembesülök a testével, ami egy parányit sem változott az elmúlt nyolc évben, nem hízott meg, nem lettek ronda, rózsaszínes csíkok a hasán, egyszerűen megőrizte a maga tökéletességét. Menekülök, ahogy csak tudok, feltűnés nélkül, de csak a nappaliig, muszáj megvárnom, hogy a délután további részét is egyedül töltöm-e, vagy sem. De amíg várakozok, lehajtom a fejem egy párnára, ahonnan nincs visszaút, és akárhogy küzdök ellene, leragadnak a szemeim,

Megint csak a kórházban érzem magam. A kényelmetlen műanyag széksornál ülve, hátam a hideg falnak vetve. Meleg, szeretetteljes ölelésben pihennek az ujjaink, és megállás nélkül hajtogatja a selymesen búgó hang, hogy nem lesz semmi baj. Legszívesebben rátörném a fehér köpenyesekre az ajtót, az ideg gleccserként tör fel bennem húszpercenként, a kirohanásaim oka a sötétben tapogatózás.

Nem!

Felülök, az arcomhoz kapok, de a könnyeim valódinak tűnnek. Lassítani próbálon a lélegzetem, kidörzsölöm az aggodalom utolsó könnycseppjeit is a szememből. Nyomatékosítanom kell magamban, hogy ez csupán egy ostoba álom. Rég túl vagyok mindenen, nincs miért félnem már. A lányom egészséges, gyönyörű, és ellentétben az orvosok végítéletével igenis él.

- Niall? - félve keresem a házban, percekig járkálok, az emeleten, kint az udvaron. Még akkor sem adom fel, amikor az autója hűlt helyét találom. Fogalmam sincs, miért, egyszerűen nem akarok egyedül lenni, és számomra még minidg ő az első számú opció, történjék bármi. Kétségbeesetten ülök le a lépcső aljára, és az előttünk elterülő, tökéletesen zöld pázsitot figyelem, a kerekek nyomait, ahol le-föl járkálunk a kocsival, és felteszem magamnak a kérdést: miért nem lépünk túl mindenen? És miért tárcsázom akaratomon kívül Harry számát?
- Harry? - meg sem várom a válaszát, csak közlöm vele mindazt, ami a fejemben van.- Szükségem van valakire, aki megmondja, érdemes-e ezt tovább csinálni. Ha kell, még Niallel is szóba állok, nem érekel. De egyedül vagyok, és most félek, hiányzik valaki, talán ő, de talán más. Segíts, kérlek.
- Rendben - ez minden, amit mond, és hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Tényleg? Mármint - nem találok szavakat. Egészen eddig a pillanatig azt hittem, hogy a makacsságom és az elviselhetetlen hisztériám hallatán Harry is rám hagy mindent, és Niall sebeit nyalogatva éli tovább az életét, de talán tévedtem.
És én még soha életemben nem örültem ennek ennyire, mint most.

Niall

Minden rezdülése előrébb visz, és eszeveszettül élvezem a közös munkát a lányommal. Érzékeny a zenére, a hangokra, felderül, ha tetszik neki, és erőteljes, síráshoz hasonló nyöszörgést hallat, ha annyira nem élvezi a dalt. 

- Hé - Harry kopogás nélkül állít be, hamar kényelembe helyezi magát, és Sonia felé fordulva magyaráz, széles vigyorral. - Mi van veletek?

- Nem sok, minden rendben - a zsebemből kikapok egy kendőt, és letörlöm a lányom arcát- Szivem, gyönyörű vagy azzal a nyáltócsával, apa büszke rád.

- Úgy értem te és Eire - hezitál, végül rám néz.

- Ja - tettetett meglepettséggel pillantok rá.- Semmi, megvagyunk.

- Aha - figyelmét újra eltereli a lányom, de csak látszólag. - Voltam nálatok, mert rég hallottam róla. A kertben sírt az esőben, Niall, a francba is! - nem kiabál, még csak fel sem emeli a hangját, de érzem a megvetést a szavaiban, a jogos kérdőre vonást.

- Csak kibukott, vagy valami, semmi baj - addig a pillanatig, hogy ezt ki nem mondom, még én is elhiszem a hazugságaimat, de ahogy elhagyja a mondat a számat, és meglátom Harry pillantását, öklömnyi gombóc ragad a torkomon.

- Ennyi telik tőled? Ez szánalmas, haver, komolyan - a nyújtózkodó mancsok felé dől, és engedi, hogy a keresztlánya belemarjon a bőrébe, a haját húzza és a szemébe turkáljon.

- Mit akarsz, mit mondjak? Louis már így is minden nap kínoz a kérdéseivel, nem tudom, mit mondjak - most legalább nem hazudok. Tényleg képtelen vagyok bármit is hozzáfűzni. Tudom, hogy a feleségem lelkiállapota romokban hever, ahogy az egész magánéletünk is, de még nem vagyok kész arra, hogy felrúgjam a házasságom, vagy engedjem, hogy belekényszerítsenek valamibe, ami véget vethet az életem egyik értékes részének.

- Az igazat, Niall - mélyen a szemembe néz, de én lehajtott fejjel ülök. Valahol rettenetesen szégyellem magam a viselkedésem miatt, és amiért ennyi fájdalmat okozom Eirenak.

- Nem akarom elveszíteni őt, de úgy érzem, már rég késő - arcom a tenyerembe temetem és a képtelen rémképeket igyekszem elűzni a fejemből.

- Őszinte leszek, Niall, rohadtul rezeg a léc, de ha megpróbálsz nyitni, és bebizonyítani neki, hogy akár csak egy hangyányit is, de hajlandó vagy megerőltetni magad, akkor sikerülhet.

Elönt a félsz kaparó érzése, de valahogy sikerül kierőszakolnom magamból egy biccentést és egy félmosolyt.

- Menj haza, mert elfelejtettél kaját hozni Sonianak, és próbálj meg kedves lenni hozzá, még ha nehéz is - nincs ellenvetés, mert mire újra szót kaphatnék, Harry fekapja a gyümölcspürét, és kisétál vele az ajtón.

2. Túloldali magány

Sziasztok!

Jesszusom! Fogalmam sincs, hol kezdjem. Köszönöm! Rettenetesen hálás vagyok, mert őszintén szólva, rohadtul nem számítottam arra, hogy valaha kapok ennyi szép, kedves, intelligens visszajelzést egyszerre, olyan emberektől, akikről tudom, hogy igényesek olvasás terén. Szóval, tényleg, nagyon, nagyon, nagyon szépen köszönöm! Mind megsirattatok, de ez jó. Tényleg. 

Cserébe megpróbálom megmutatni, mi van a másik oldalon.

❤

xx Lu

 Niall 

Szinte alig kapok levegőt, muszáj felülnöm, különben megfulladok. A szobában teljes sötétség van, és hiába tapogatóznék magam mellett, nem találnék senkit, hiszen Eire már rég nem mellettem alszik el. Rettenetesen furcsa érzés, nem is emlékszem arra, történt-e velem egyáltalán hasonló korábban.

Az ágy szélén ülve próbálok megnyugodni, de a légzésem továbbra is szapora. Hiába veszek mély levegőt, úgy érzem, a tüdőmbe egyre csak kevesebb és kevesebb oxigén jut el. Feltápászkodom, elindulok az erkély felé, de mindvégig kapaszkodom valamibe. Megragadom az ajtót és szinte kitépem a helyéről, csak hogy végre fellélegezhessek és ne érezzem azt, mintha a Namib kellős közepén állnék, a forró széllel és a homokviharral szemben. Szinte fáj, amikor az éjszakai levegő megcsap, a mellkasom szúrni kezd, és a tarkómon lefolyó izzadság is jég hideggé válik, ám ez egy cseppet sem zavar. Engem az zavar, hogy egyedül vagyok, a sötétben. Túl nagy ez a ház, túl üres, nem elég otthonos ahhoz, hogy egy békés család éljen itt. Bár azt se tudom, egyáltalán azok vagyunk-e még, család. Eire valahol a folyosó túlfelén sír vagy dühöng, én pedig ismét kizárom magam ide, az éjszaka közepén.

Érezni is elfelejtek, csak bámulok mindenfelé, hol az úttestet, hol az eget, ám nem sok csillagot lehet felfedezni. Elvonják ugyan a gondolataim a fényes pöttyök, de nincsenek elegen ahhoz, hogy ez tovább tarthasson néhány percnél. Így marad tehát szerény kis társaságunk, én és a magány, illetve néhány kóbor macska, akik kerítéstől kerítésig iszkolnak, megbújnak a sötétben, és villogó zöld szemekkel merednek élesen előre, akárhányszor mozgást érzékelnek.
Eire pontosan ilyen szemekkel szokott figyelni, mikor felemelem a hangom, török, zúzok, vagy csak gusztustalan megjegyzést teszek egy-egy kijelentése után. És minden ilyen éjszaka után azt kívánom, bárcsak be tudnám fogni a számat, bárcsak tudnék tenni valamit ez ellen, de mint mindig, most is felbőszített az értelmetlen aggodalma, a kibírhatatlan sértődöttsége, és szerethetem őt jobban, mint a saját életemet, sajnos nem tudom visszafogni magam.
Tompa sírás üti meg a fülem, és én azonnal visszacsörtetek a szobámba, hogy megbizonyosodjak arról, hogy Soniát hallom-e, vagy csak képzelgek.
- Nincs semmi baj - megtorpanok az ajtó előtt. Megint elkéstem. Pedig talán ezek azok a pillanatok, amikor ténylegesen félre tudnám tenni a problémákat, és a gyönyörű türkiz szemekben elsüllyedve, a lányom csodálatában fulladozva ülhetnék a nappaliban, várva, hogy elaludjon, és kábán csússzanak szét a végtagjai a karjaimban.
Ám Sonia csak sír, egyre hangosabban.
Fogalmam sincs, mit tehetnék, idegesít, mert nem tudom, mi baja van. Fáj valamije? Éhes? Annyira nehéz, és úgy érzem, mintha egyre kevesebbet és kevesebbet értenék ebből a világból. Legszívesebben kirohannék, és megtennék mindent annak érdekében, hogy legalább az az apró gyerek ne legyen elkeseredett ebben az átkozott házban.
- Sonia, sssh - a hangok egyre közelednek, és én még mindig csak belülről támasztom az ajtót. A folyosón fel-alá járkáló feleségem léptei eltörpülnek a szívszaggató hüppögés és csuklás mellett.
Ha néhány órával ez előtt nem épp azt vágtuk volna egymás fejéhez, amit, akkor gondolkodás nélkül kiszaladnék, de így nem érzem, hogy jogom lenne vígasztalni bárkit.
Én, Niall Horan, aki képes volt összetörni az egyetlen épségben maradt emléket.

Leülök a fal tövében, összeszorított szemmel próbálom túltenni magam ezen a karhossznyi távolságon, ami kettőnk közt lehet. Mintha a szívem és a gyomrom egyszerre rángatná valaki, a keserves sírás és Eire kitartó csitítgatásának ütemére. Nem tudom, mit tegyek. Menjek ki, és a segítségem felajánlva szakítsam félbe a lányok közös szenvedését, vagy húzzam meg magam mára, és reménykedjek továbbra is abban, hogy Sonianak nincs komoly baja, csak nő a foga, nyűgös, vagy éhes.

Lépteik távolodnak, és tudom, hogy újabb lehetőséget szalasztottam el a meghunyászkodásommal. Úgy tűnik, ez a néhány méter sokkal több, mint amennyit le lehetne küzdeni.
Félmondatok, szavak jelennek meg előttem, és egy fojtogató hangulat. Nem bírom tovább itt, szükségem van térre, levegőre, hogy tudjak gondolkodni, és felfogjam ami bennem zajlik éppen. Az erkély felé menet felkapok egy darab lapot, egy tollat, ami remélhetőleg még fog, és egy gitárt.
Ez az egyetlen dolog, ami mostanában képes visszarántani engem a világomba, ami a valósággal ellentétben nem kezdett még el belülről rohadni, hanem kényelemben tart. Elvonatkoztatok a helytől, lehunyt szemmel, ölemben a gitárral pengetek. Elképzelem magam a légüres térben, és amint rátalálok a dallam tökéletes folytatására, megjelenik körülöttem valami új. Rálelek a tökéletes hangnemre, és magamban ütemesen dúdolok, szaggatottan, de ütemesen egy hangot. Ettől megfoghatóvá válik minden érzésem, az, hogy itt vagyok a Földön valahol, ami akkor sem áll meg, amikor úgy érzem vége a világnak. Szédítő gyorsasággal forog most is, én pedig nyugodtan, félig fekve komponálok, meg-megállva, hogy lekörmölhessek egy sort, vagy gondolatfoszlányokat. Érzelmeket jelenítek meg, ugrálok a hangok között, végül egész lélegzetvételnyi hangsort fújok ki magamból. Ez már elég konkrét, csupán néhány homályos foltot kell kitalálnom. Elölről kezdem, újabb és újabb szüneteket iktatok be, de még mindig nem jó.
Megint lehunyom a szemem, ezúttal Eire-t is magam elé képzelem. Az arcát, a szemeit, ahogy megcsillan benne a fáradt lemondás. A legutóbbi veszekedésünk alkalmával ötlött fel bennem a gondolat, hogy vajon hányan várják, hogy szabad préda legyen a feleségem, hogy egyáltalán ne legyen hozzám köze, független nő legyen!? Hány férfi vágyakozik utána, amikor belép a munkahelyére, fizet a parkolásért, vagy megáll tankolni? Mert sokmindent elhiszek, naivan állok szembe a világgal, de senki ne próbálja elhitetni velem, hogy a feleségem, a villódzó zöld szemével nem vesz le akárkit a lábáról pillanatok alatt, mert azt nem hiszem el. Elég egy pillantás, egy elkapott mosoly, és férfiszívek ezrei hullnak darabokra. Hiszen ehhez ért, engem is képes szétzúzni, még a mai napig is. Látni őt elgyengülni, vagy komoly elhatározást hozni, sírni, nevetni, megállapodni, mind rémisztően tökéletes.
A mellkasom majd' behorpad a fájdalomtól és a féltékenységtől. Olyan közel van hozzám, mégis túl távol, én pedig ide-oda lépegetek, mert képtelen vagyok feldolgozni a kudarcomat, hogy megbuktam, mint férj, mint ember, és ha így folytatom, akkor apaként is lehúzhatom a rolót. Sírni tudnék a gondolattól, hogy egyszer annyira elszúrom az életemet, hogy még Sonia is hátat fordít nekem.
Kinyitom a szemem, muszáj valahogy kikecmeregnem ebből a kuszaságból, és a tollamért nyúlok. Egy egész versszakot húzok át, csak hogy egy teljesen újat írjak. És ez így megy hajnalig, amikor a lányom ismét felkel. Ám ezúttal én vagyok a gyorsabb, és mindent eldobva, fáradtságtól dőlöngélve esem be a szobába. Az ég felé nyújtott kezecskéket beborítja a tenyerem, a könny nélküli sírást pedig minden erőmet bevetve próbálom kacagássá változtatni.
- Ne sírj , Hercegnő - orromat a nyakába fúrom, ujjaimmal a pirospozsgás arcocskáját simogatom, de még így is hosszú percrkig tart, mire elnémul. - Itt van apa, nincsen baj.
Óvatosan benyúlok a kiságyba, hogy az ölembe vehessem. Már nem kapálózik olyan hevesen, karjaival hanyagul kapaszkodik az ingembe, amit futtában kaptam magamra. Megvárom, hogy a fejét is a mellkasomra hajtsa, és csak ezután indulok el vele a földszintre.
A konyhában mintha bombát robbantottak volna, a pulton hatalmas vízfoltok égtelenkednek, és a padlón is jókora tócsa alakult ki. A mosogatóba hajított bébiételes üveg összemocskolt mindent, a csempézett fal, a mikró ajtaja, minden tiszta kosz. Hallottam éjszaka, mekkora harcot vívott vele Eire, de erre nem igen számítottam.
- Na, szerinted apa is olyan finomat csinál, mint anya? - egy nyolchónapos gyerekhez beszélek, de egyáltalán nem bánom. Szeretném, ha az én hangom hallatán is megnyugodna, hozzászokna a közelségemhez. Tudatni akarom már most vele, hogy rám is számíthat, történjék bármi. Abba minden bizonnyal belerokkannék, ha az én lányom hasonló sorsra jutna, mint Eire. Nem akarom, hogy neki is később választania kelljen, és gondolkodás nélkül lemondjon rólam a jövőben.
A kiskanállal felkeverem a fura illatú pépet, kisujjamat belenyomva teszek egy próbát. Talán egy kicsit meleg lett, de végeredményben egész finom ez a cucc.
- Hm, hát ez nagyon jó lesz! - szabad kezembe fogom az üvegcsét, benne Sonia kedvenc dínós kanalával, és átköltöztetem magunkat a nappaliba. Sejtem, hogy ez nem lesz pár perces művelet, ezért abszolút kényelembe helyezem magam, bekapcsolom a tévét háttérzajnak, és keresek egy sportcsatornát.
- Sonia - nógatom, de az arca durcásan fúródik a nyakamba. Alszik.
Úgy érzem magam, mint aki háborút vesztett. Egyáltalán nem éhes volt, de megértem, néha én is üvölteni tudnék a magánytól.
- Na jó, ha nem, hát nem - elkönyvelem magamban ezt az éjszakát egy kisebb kudarcnak, a bébiételt a dohányzóasztalra teszem, és anélkül, hogy háborgatnám a csöppséget, kapcsolgatni kezdek. Találomra megállok néhány adónál, de túl korán van ahhoz, hogy bármi értelmes műsort találjak, és valójában minden, amire vágyom, az egy hosszú, pihentető alvás. Laposakat pislogva teszem le magunk mellé a távirányítót biztonságos távolságban, és óvatosan felteszem a lábam az asztalra, így biztosan nem fog leesni rólam Sonia reggelre. Csak egész rövid ideig figyelem a légzését, fél négy körül végre sikerül elaludnom. Hogy az édeskés babaillat vagy a kimerültség okozza, nem tudom, de egyhuzamban végigalszom a kora reggelt, és csak arra kapom fel a fejem, hogy nyolc után nem sokkal Eire hisztériázva ismételgeti a nevem.

- Niall! Az Isten szerelmére, a frászt hoztad rám!  - szemei szikrát szórnak, az arca kipirult, mégis a leggyönyörűbb nőnek látom a világon.

- Ne haragudj, kicsit elaludtunk - suttogom, mert a karjaimban még mindig alszik a lányunk. 

- Soha, soha többet ne csinálj ilyet - remegő lábakkal ül le az asztalra, kezébe veszi a korábban megmelegített bébiételt, gyanúsan forgatja, végül visszateszi.

- Ne haragudj - mélyen a szemébe nézek, de elutasítja a bocsánatkérésemet, kiveszi a kezemből Soniat, és elindul vele az emeletre.

Ez talán rosszabb, mint arra ébredni, hogy kiabál. A lányommal szemben is vesztettem, és most Eire is a földbe tipor.
Egész nap kétségek közt vergődve létezem, a stúdióba menet legalább kétszer félre kell álnom, mert ha tovább vezetek, biztosan okozom valamiféle balesetet. A parkolóba is olyan óvatosan kanyarodok be, amennyire ez egyáltalán lehetséges ilyen szűk helyen, de még akkor sem vagyok biztos magamban, amikor már leállítom a motort, és csak bámulok magam elé.
Azon gondolkodom, mikor kezdtük el elrontani az életünket, mikor jött el az a pillanat, hogy a feleségem nem bízik bennem, riadtan kapkod a lányunk után, ha velem tölt egy fél éjszakát, de sehová sem vezet ez az egész, csak minden méginkább összekuszálódik a fejemben. Megrázom a fejem, átdörzsölöm az arcom, mégsem érzem a reggeli két kávé hatását.
- Jó reggelt - mosolyog felém Liam, a bejáratnál futunk össze. Nálam sokkal jobban fest, de ez megszokott, hiszen jelenleg csak én élek kisbabával egy fedél alatt.
- Szia - a fekete lefűzött mappába kapaszkodom, úgy érzem, a fáradtságtól össze tudnék esni. Éreztem már ilyet, de sosem volt ilyen intenzív és elviselhetetlen.
- Minden rendben? Ramatyul festesz - mielőtt bemennénk, még megvárom, hogy elszívja a cigarettáját.
- Persze, semmi baj, csak Sonia viccesnek gondolta, hogy jóformán egész éjszaka hülyének néz minket - elnyomok egy ásítást, és a falnak dőlve várok a barátomra, hogy végezzen.
- Kitartást, haver - gyengén a vállamba bokszol, épp csak annyira, hogy ne dőljek el, mint egy zsák. - Kettőt pislogtok, és már beszélni fog, tanulni, és hétvégén már nem jár haza.
- De akkor is engem fog átvágni - próbálom én is humorosan felfogni, de a torkomban megnő a gombóc; Eirenek minden esélye és kapcsolata megvan ahhoz, hogy esetlegesen elperelje tőlem a lányom, hogy én messziről, az iskola parkolójából leselkedve nézhessem végig, ahogy Sonia beül az első barája kocsijába, és a bunkó apjáról fecsegjen, aki még csak nem is kíváncsi rá.
Elhessegetem a rémképeket, és sűrű bocsánatkérés közepette úgy teszek, mintha hívna valaki. Faképnél hagyom Liamet, és a lehető legkevesebb feltűnést keltve zárkózom be a stúdióban lévő saját szobámba. Hálát adok a hangszigetelt falaknak, a profi fejhallgatómnak, és a korai érkezésnek. Egész nap csak zenélek, lepróbálok minden egyes dalt, amit eddig lustaságból félretettem, amire még mindig csak az vár, hogy áldásom adjam rá, esetlegesen áthangoljam, vagy megváltoztassam. Ilyenkor mardosni szokott a féltékenység, hogy új generáció lép a helyünkbe, hogy minket talán már fele annyian se hallgatnak, mint évekkel ez előtt, amikor még azt se tudtuk, hogy mi fán terem a felnőtt élet. Csak egy csapat idóta voltunk, szörnyű tánctudással, több millió lelkes rajongóval és féktelen koncertezéssel. Most viszont büszke vagyok, mert azok a srácok, akik most élik a mi életünket, velünk adatják ki azokat a dalokat, amikre az ő lelkes rajongóik tombolnak estéről estére, és tőlem függ, hogy csak könnyfakasztó egy dal, vagy mantraként hallgatják lányok tízezrei végtelenítve, hogy erőt merítsenek, kisírják a problémáikat, vagy el tudják engedni az életük nemkívánatos személyeit.
Fel se nézek délutánig, legközelebb csak 16 óra körül lépek ki a bizonságot nyújtó helyiségből.
- Már azt hittem odakövültél - Harry az egyetlen, aki bent van, Liam kocsija épp most hajt ki a parkolóból, Louis pedig egész héten Los Angelesben tárgyal és pihen.
- Bárcsak megtörténne - megrándul az arcom, azt hiszem, mosolyogni próbálok. -Ebédeltél már?
- Nem, de most ki is hagyom, anyáék jönnek este, korábban hazamegyek, hogy valahogy kinézzen a lakás. Majd megnézem, mi van otthon. Te is pihenj, Liam mesélte, hogy virrasztottál - együttérzően veregeti meg a vállam, és a kijárat felé terelget.
- Még van egy kis dolgom, csak előtte kiugrom enni meg iszom egy kávét - igazából csak arról van szó, hogy félek haza menni. Mit mondjak Eirenak? Beszélgessünk? Hiszen az teljesen felesleges lenne. Inkább bent maradok késő estig, akkor legalább a béke látszata fent marad.
És így is történik. Egy rekordsebességű ebédszünet után egy egész tálca kávéval vonulok vissza a stúdiószobába, és hogy a fáradtságom leküzdjem, régi koncertfelvételeket nézek vissza. A legtöbbjük amatőr felvétel, de ezekben tisztán hallható az a lánytömeg, akik egyszerre skandálták a sorokat, extázisba esve, fáradhatatlanul, és édesen hamiskás hangon a sikoltozástól. De egyszer kénytelen vagyok elindulni, nem éjszakázhatok itt, mert akkor minden kiderülhet. Nem akarom, hogy a srácok ráébredjenek, milyen és mekkora baj van, ráadásul őket ismerve, a saját problémájuk elé helyeznék mind, kivétel nélkül az enyémet, amit végképp nem szeretnék. Éppen ezért este tíz után nem sokkal kidobom a bejárat melletti kukába a kávéspoharakat, és újra autóba ülök. A műszerfalra erősített tokba teszem a telefonom. A bonyolult művelet során megnyomódik a képernyő alján lévő gomb, kisvártatva pedig felvillan a kép, amin rajta van minden, ami csak fontos számomra.
Nem voltam képes sosem megváltoztatni, mert félek elveszteni, noha ez nem jelentene egyet azzal, hogy meg nem történtté tenném, és nem is törlődne véglegesen, mégis sokkal jobban érzem, ha a fotó itt marad, elérhető közelségben.
Sonia maszatos arccal vigyorog, kicsit a kamera fölé néz, ahol én álltam, és fejeket vágtam, csakhogy rávegyem a sírás abbahagyására. Eire arcának egy kis részlete is rajta van, megemelt állal mosolyog. Rám nézett ő is, és nevetéstől elcsukló hangon jegyezte meg, mekkora szerencse, hogy még én sem nőttem fel, különben külön embert kéne fizetni azért, hogy a lányunk önfeledten nevessen, ha épp tombol odakint a vihar. Elsötétítem a képet, nem akarom látni. Most nem. Kínzóan közel lakunk a munkahelyemhez, a kezeim remegnek a félelemtől, tíz perc, pusztán ennyi időm maradt a magányomból, és ki tudja, talán a feleségem majd a konyhában fog várni, készen arra, hogy újabb veszekedésbe torkollott éjjelt tudhassunk magunk mögött. Vagy kisírt, vöröslő szemekkel alszik majd a nappaliban, ott, ahol én is ébredtem reggel. Idegességemben már elfehéredett ujjakkal szorítom a kormányt, próbálok minél csendesebben beállni a garázsba, lopakodva közlekedni. Inkább nem is bajlódok a riasztóval, csak a kaput zárom be és az összes ajtót magam után, és még mielőtt felmennék a lakásba, leellenőrzöm a biztonsági rendszert.
Nem tudom tovább húzni az időt, sajnos elég három perc ahhoz, hogy megbizonyosodjak a kamerák működéséről. A telefonomra pillnatok, jócskán elmúlt már fél tizenegy is, és minden bizalmam a végtelenségig kimerült feleségemben van.
És végül igazam van. Az előszobában hagyom minden holmim és a cipőm is, lekapcsolom a konyhában égve felejtett lámpát, bekukkantok a nappaliba is, de ott csak a rend lett nagyobb. Minden zugba benézek, de Eire sehol, és Sonia hangját sem hallani. Ezt akartam, egész este ezért imádkoztam magamban, most mégis elfog a pánik; mi van, ha egyáltalán nincsenek is már itt? Lever a víz, elhagy minden erőm, kapkodva hagyom magam mögött a lépcsőfokokat.
- Legalább ilyenkor lehetnél tekintettel arra, hogy valaki alszik - álmos, rekedtes hang üti meg a fülem, és érzem, ahogy a vér literenként tér vissza a testembe.
- Azt hittem eltűntetek - próbálok nyugtalanság helyett valami pozitívabbat árasztani magamból.
- Nincs akkora szerencséd - lesütött szemmel siet el mellettem, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. Még a mozdulatai is tele vannak feszültséggel, ki nem mondott sérelmekkel.
- Mi? - képtelen vagyok időben reagálni, utólag esik csak le, amit mondott, de válaszra már nem méltat. Leesett állal és őrületesen dobogó szívvel könyvelem el a mai nap sokadik kudarcát, és visszavonulót fújok a hálóba.
A kezem a villanykapcsolóra teszem, végül ahelyett, hogy felkapcsolnám a lámpát, magam mellé ejtem a karom, a falakat bámulom a sötétben, és odaképzelem a fotókat, amik az éjjeli szekrényem egyik fiókjában hevernek törött keretben, megtépázva.
Szinte rádőlök az ágyra, ruhástul fekszem a puha takaró és az óriási párnák közé, és kiélvezem a kényelem minden egyes másodpercét. Tudom, hogy nincs sok hátra belőle, hamarosan , alig néhány óra múlva kipattannak majd a szemeim, de most még egy kicsit ki akarom használni a helyzetet, hogy ezúttal egyik izmom sem feszül meg az idegességtől, a térdem körül alábbhagy az egész napos zsibbadás, a fájdalom lassan elhagyja a testem. A fizikai legalábbis mindenképp.
Eire nélkül sokáig forgolódom, nem tudok elaludni úgy, hogy nincs itt, hogy nem gyűrögeti másodpercenként a feje alá a párnáját, az éjszaka közepén nincs senki, aki álmában belekapaszkodna a karomba, nem ölel magához, nem fúrja magát az oldalamhoz. Nincs itt, nem is szándékozik újra egy ágyban aludni velem, én pedig minden éjjel átkozom magam amiatt, hogy ezt tettem velünk. Hogy fel tudtam bosszantani magam annyira, hogy földhöz vágjam a képeket.
„Miért jöttél hozzám, ha képtelen vagy elviselni? Bárcsak sosem ragadtam volna Dublinban, most nem lenne problémád!” Újra meg újra felteszem a kérdést magamnak, hogyan voltam képes ezt mondani, mi vett rá erre a szörnyű viselkedésre, hiszen tudom, hogy ha akkor télen nem ragadok Írországban, még most is egy legénylakásban élnék, modellekkel randiznék unalmamban, nem lenne egy gyönyörű, okos feleségem és egy csodálatos kislányom, nem lenne családom, nem lenne kiért minden nap hazajönni, és teljesen értelmetlenné válna az életem. Megtölthetném kalandokkal, élményekkel, de üres lenne, egyhangú és borzasztóan felszínes.
A szemem megtelik könnyel, és bármennyire is vagyok felnőtt, érett férfi, igenis jól esik elsírnom magam, nem mintha ettől a feleségem újra megbízna bennem, vagy soha többé nem veszekednénk, még csak meg sem vígasztalna, de a lelkemnek könnyebb. Mintha mázsás súlyokat emelnének le rólam, és elaludni is könnyebb, ám most nem. Hajnali kettőig éberen pislogok, az agyam megállás nélkül eleveníti fel az elmúlt heteket, amikor kiabáltunk, és egyre csak távolodtunk, végül már nem bírom tovább, addig-addig stuffolom magam, míg ki nem rontok a hálóból. Az utam egyenest a konyhába vezet, a hűtőből kiveszek egy sört, és még ott helyben felpattintom a kupakját. Becsukom a hűtő ajtaját, és közben már emelem a számhoz az üveget. Hűsítő, jéghideg kortyokban iszom, de a fejem egyre csak forrósodik, még akkor is, amikor elfogy, és kihajítom az üveget a kukába.
Újat nyitok, ezzel már leülök a konyhapulthoz. A hosszú bárszékről lógatom a lábam, nézem a hegeimet, a vöröslő csíkot, ami minden nap végére izzani kezd, ég, és fáj.
- Megint ez lesz? Hazaesel késő este,éjjel meg leiszod magad!? Gratulálok - megvető pillantással sújt le rám Eire, a szemében ott van a törés. - Igazi felnőtt viselkedés, Niall.
- Nem vagyok részeg - arrogáns morgással ugrok le a székről, a térdembe fájdalom nyilal, és a pultba kapaszkodva maradok talpon.
- Hogyne - puffog és végig mér.- Vajon mikor fogod bevallani magadnak is, hogy problémáid vannak? És mit gondolsz, a lányod büszke lenne egy olyan apára, aki nem törődik vele, csak hetente néhány órát? Diadalittasan vonulsz végig minden nap, amikor előtte percekig dajkálod, de hidd el, Niall, egy nyolchónapos gyerek több, mint egy egyszeri huszonnégy órás program. És ha ivás helyett figyelnél, hallottad volna, hogy kétségbeesetten sír. De nem, te inkább kivonod magad a családod életéből, a felelősség alól, és nyugodtan elsörözgetsz - megvetően néz továbbra is. Dühösen fújtat, de a szeme alatt húzódó karikák arról árulkodnak, hogy inkább aludna, minthogy velem veszekedjen, de ez a lételeme, ez tartja életben mostanában.
- Befejezted? Vagy van még valami, amit szívesen a fejemhez vágnál? - felvonom a szemöldököm, próbálok nem arra koncentrálni, hogy a fájdalom a csontomig hatol. Olyan, mintha épp most mélyesztenének szikét a bőrömbe, és nem estem volna túl már réges-rég a műtéten. - Csak mert pokolian fáj a lábam, és szeretnék pihenni végre.
- Képzeld, én is, de sajnos munka mellett gyereket kell nevelnem, mert a lányom apja mostanában képtelen bármit is tenni azon kívül, hogy egész nap fejhallgatóval a fején üldögél egy hangszigetelt szobában - elfojtott hangon beszél mintha kiabálna, csak sokkal halkabban. Bennem is csak gyűlik a keserűség, mintha egy soha el nem fogyó készletre vágynék belőle.
- Biztos sokkal izgalmasabb egy ingerszegény, szürke irodában ücsörögni és mindenféle papírt pecsételni és aláírni - aljas, amit mondok, de mást nem várhat tőlem az igazságtalan károgásáért cserében.
- Én legalább tanultam érte, és nem egy kócos mosollyal értem el azt, ahol most vagyok - azonnal visszavág, és nem is sejti, miféle háborút indít ezzel.
- Ó, igen? Tudod, mid nem lenne anélkül? Mondjuk, ez - felkapom az első szobrocskát, amit az étkezőbe nyúló válaszfal polcán találok, és elhajítom az előszoba irányába. A folyosón pattan párat, de nem esik baja.- És ez - egy kék porcelán mandalát küldök a tukán szobor után.- És semmi más sem! Ott rohadhatnál egy ír kisvárosban, de maximum Dublinban, és egy munkaközvetítő cégnél lehetnél irodista!
- Ez az, kérlek, sértegess még, remekül bírom a kritikát! Csak ne csodálkozz azon, ha egyszer magadra maradsz! És hidd el, Szívem, a golfütőid nem fogják a ruháid mosni, és a haverjaid nem fognak utánad pakolni meg takarítani! Nőj fel, vagy csinálj, amit akarsz, de ha így folytatod, elfeljtheted, hogy egy házban élj a lányoddal - némán sír, kiabálás közben folynak a könnyei, és én farkasszemet nézek egy nővel, aki önmagából kifordulva, feldúltan zihál, és a feleségem ruháit hordja.
Kiabálok, dobálózom, mindent egy kartonba vágok, gondolkodás nélkül. Megmaradt képek, emlékek. Mindent. Futtában rápillantok, de mind csak keserűséget ébreszt bennem. Minden fotón ott áll mellettem, mosolyog, boldog, szerelmes. Ehelyett aki itt van velem egy házban, az a nő rideg, fémes, és fájóan epés megjegyzésekkel dobálózik. A megtelt kartont a kitárt teraszajtón hajítom ki, hogy aztán lihegve támaszkodhassan a falnak. Elfáradtam, sőt, belefáradtam abba, hogy nem alszom, csak kiabálok, Eire pedig dermedt higgadtsággal küld el a pokolba, estéről estére.
- Látod? Pontosan ezért fogok elválni tőled. Azt hiszed hagyom, hogy így nőjön fel Sonia? Nem. Nem farag senki pszichopatát a lányomból. Még te sem, Niall Horan.
- Tényleg ezt akarod? - kérdezem, de Eire arcát nem tudom kiveni a könnyeim mögül.
- Azt hiszem, te már korábban megtetted a megfelelő lépéseket.
- Ez akkor sem megoldás, Szívem - erőből a falba ütök, az sem érdekel, ha minden egyes csontom szilánkosra törik. Elmenekül, a vendégszoba felé araszol.
- Akkor mondd meg, mi lenne a megoldás - igaza van. Egy ketyegő bomba vagyok mellette.
- Akkor, gondolom ennyi - „akkor”. A legutálatosabb szó, amit valaha kiejtettem. A szó, ami végigmarja a nyelvem, égeti a bőröm, és amitől a vérem sűrű, fekete masszává válik. Gyűlölöm.
Nem válaszol, eltűnik az ajtó mögött, merev tekintetét rajtam hagyva, én pedig megsemmisülve állok, hol az ajtaját, hol a kertet nézve. Szakad az eső, és nem tudom mit tehetnék. Valószínűleg semmit, csak azt, hogy hagyok egy kis időt Eirenak. Időt, teret, és szabadságot.
Ezzel a gondolattal fekszem le aludni is. Hajnali négy van, a kimerültségtől már arra sincs erőm, hogy utáljam magam, egyszerűen lecsukódnak a szemeim, és visszazuhanok egy olyan világba, ahol büszke rám a szerelmem, és én kiérdemlem a csodálatát. Ám ahogyan gondoltam, ez nem tart tovább néhány lopott óránál, és túl hamar jön el a reggel fél nyolc.

A fájdalom, a féltékenység és valami különös düh próbálja felszakítani a mellkasom, akárhányszor arra gondolok, hogy egy újabb éjszakát tudhatok magam mögött, amikor nem volt mellettem Eire, hogy láttam megint a szemében a lemondást és a gyengeséget. Fagyos beszédével egyre csak távolabb taszít magától, és én hiába akarok közeledni, nem engedi, amitől csak agresszívvá válok, és ahogy most is, kidobok valamit az ajtón, beleütök a falba és hagyom, hogy elvonuljon a vendégszobába, távol a mi szobánktól, a mi kis világunktól. Szörnyen érzem magam, azaz jobban mondva egy szörnynek, aki képes semmibe venni az emlékeket, és aki nem képes odaállni a felesége elé, hogy visszahívja maga mellé, hogy legalább a csendes, békés alvást biztosítsa neki, mert ahogy mindig, ma is kimerülten lép ki a vendégszobából, tekintete azonnal a folyosóra irányul, a széthullott üvegdarabokat szedegeti és a teraszajtó elé indul. Én pedig itt guggolok a kartondoboz mellett, amiben benne van az egész életünk, Eiret nézem, a haját, ami szoros copfban lóg a vállára, a ruháját, amiben minden nap megmutatja a világnak, hogy nem lehet őt csak úgy összeroppantani, és úgy általában őt magát, ahogy az ajtónak támaszkodva néz engem. Azt hiszi, nem tudom, pedig pontosan azért nem felegyenesedve telefonálok, hogy láthassam, megadva az elmémnek azt az illúziót, hogy csakis nekem van jogom ébredés után figyelni őt, mert a feleségem. Szeretem őt, és nem akarom elveszíteni.

- Niall, figyelsz?- a vonal túlsó feléről hallom Liam hangját, de képtelen vagyok felidézni a beszélgetésünk kezdetét. Nem is tudom, miért hív fel hét óra után nem sokkal, de rendszeresen megteszi, amióta rávett arra, hogy beszéljek a magánéletemről.

- Majd megbeszéljük, most annyira nem alkalmas- beletúrok a hajamba, egyfajta pótcselekvésként- Akkor, délután.

Nem akartam ezt mondani, mert ez is csak egy fájó pont, ami eszembe juttatja mindennek a végét, ami előrevetítheti azt a jövőt, amit sosem akartam megélni, és sosem akartam, hogy bármi fájdalmat okozzon Eirenak, de tudom, hogy ez az egyetlen olyan szó, ami képes darabokra tépni őt legbelül.

Tudom, hogy rosszul alszik éjszakánként, mert reggel egyre sötétebb karikák húzódnak a szeme alatt, gyengén botorkál végig a folyosón, a mozdulatai tompák, és a testtartása, akár egy kóbor állaté. Szörnyű látni, de nem merek rákérdezni, mert annak úgyis csak veszekedés lenne a vége, és abból elegem van már. Szeretnék rájönni, mi tette ezt velünk, de félek megtudni a választ, ezért csak megpróbálom könnyebbé tenni a nappalokat. Amíg felöltözik, kisminkeli magát és tesz-vesz a szobába, addig amilyen gyorsan csak tudom, magamba döntöm a reggeli kávémat, ha elég jól beosztom az időm, még eszem is valamit, majd csendesen távozom, hogy ne kelljen kínos kérdéseket feltennie. De ez a nap más lesz. Ma jött el a napja annak, hogy hagyjam egy kicsit magában rendezni a dolgokat. 

Kedd van. Eire ma nem megy dolgozni, és az a néhány óra, amit Sonia nélkül tölthet, aligha elég arra, hogy összeszedje magát és kipihenje a fáradalmait, ezért bátorkodom már reggel felkeresni a védőnőjét, és beszámolni neki arról, hogy sajnos Sonia ma családi okok miatt kihagyja a vizsgálatot, de holnap valószínűleg ott lesz.

- Azt hittem, megbeszéltük, hogy Sonia ma eljön velem a vizsgálatra - nem akarok veszekedni vele. Utálom, hogy ezzel az aprósággal is képes vagyok kihozni a sodrából, de muszáj ezt tennem, hogy végre rájöhessen arra, mi az igazán fontos, és találjon reális megoldást .

- Egy nap nem a világ- kedvesen próbálok beszélni hozzá, hogy érezze a hangomból a szeretetet, a törődést, vagy bármit, amit még mindig ugyan úgy érzek iránta, mint tegnap, az előtt, vagy nyolc éve.

Szeretem ezt a nőt, és bár félek, de meg fogok tenni mindent annak érdekében, hogy erre őt is emlékeztessem, akkor is, ha ez még legalább ezer álmatlan éjszakát jelent. És még az sem tud a földbe döngölni, hogy mikor a lányomat a kezemben fogva sétálok az autó felé, látom, amint gondolkodás nélkül becsukja az ajtót, nem néz utánam, nem integet vissza, mint régen. Minden egyes nap hiányzik, hogy utánam fusson, a nyakamba ugorjon és megígértesse velem, hogy vigyázok magamra, megcsókol és csak nagy nehezen enged el, hogy aztán már a sarkon megkapjam az sms-t, miszerint rettentően hiányzom neki.

Pedig nekem, Eire, nagyon is hiányzol. El sem tudod képzelni, mennyire.

Magam mellé pillantok, ahol a gyönyörű kék szempár a világot figyeli, összerezzen a fák susogásától, mikor túl közel megyek az út széléhez és az apró ágak gyöngéden karistolják kívülről az ajtót. Legalább olyan szép, mint Eire, és nálam boldogabb apa nem volt, mert mikor először megpillantottam a lányomat, az édesanyja mosolyát, néhány nappal később pedig ugyan azt a szempárt láttam viszont. Mondhat bárki bármit, Sonia sokkal inkább hasonlít Eire-ra, mint rám, ami a legjobb dolog, ami egy babával történhet.

Az egyetlen kérdés csak az, hogy egyedüli örököse lesz-e a csodának, vagy osztohat a vonásain egy nála valamivel fiatalabb testvérrel. Nem akarok reménykedni, és senkinek sem merem elmondani, mit kérek a harmincadik születésnapomra.

Kisfiút.

1. "Akkor"

Eire

Záporozó tekintettel figyeljük a másikat, és hiába választ el minket alig több, mint egy méter, talán most érzem őt magamtól a legtávolabb. Ha ránézek, már nem azt az embert látom, akiért évekkel ezelőtt megtettem volna bármit, aki a világot jelentette számomra. Nem látom benne a szerelmem, a zenészem, a gyermekem apját, a férjem, vagy a legjobb barátomat. Most már minden bizonnyal más szereti úgy, ahogy én szerettem, másnak írja a dalait, pont úgy, mint előttem. A mindennapjait behálózza a munkája, átszövi az életének minden pillanatát az, hogy máshol lehessen. És őszintén? Bánt. Bánt, mert volt idő, mikor ő volt számomra a legfontosabb, és amit iránta éreztem, a világ legértékesebb kincse volt. Mindent eldobtam érte, feladtam a függetlenségem, amit úgy élveztem, mint soha semmit azelőtt, hogy az életem részévé vált volna Niall. Azt képzeltem, ez lesz a világ legjobb döntése, és mindketten hittünk az örökkévalóságban, hogy ez soha nem ér véget, mert mi már annyi mindent megéltünk, ketten megbirkóztunk bármivel. S milyen nevetséges, hogy pont abban bukunk el, amit a legegyszerűbb akadálynak gondoltunk. Mindketten szemmel láthatóan elvesztettük a bizalmat, és összeszűkült gyomorral forgolódom éjjelente, mert nem tudom, mire gondol, és ő is feszülten figyel minden alkalommal, amikor elmegyek otthonról. Szó nélkül végignézi, hogy megkeresem a kedvenc parfümöm és szájfényem, és ahelyett, hogy kérdezne bármit is, meredten bámul a szeme sarkából. Ez már rég nem az, amiért odavoltunk évekkel ezelőtt, amikor még szerelmesen estünk egymásnak egy-egy afterparty alatt a mosdóban, vagy amikor csak heverésztünk egész délután a nappaliban, miközben filmeket néztünk és szétdobáltuk a pattogatott kukoricát. Ez már csak arról szól, hogy az a nyolc hónapos kislány a ház túlsó felén édesdeden aludjon, akkor is, ha mi épp az igazunkért harcolunk, reggel pedig ne vegye észre, hogy apa morogván siet el, kávéval a kezében, anya pedig olyannyira kimerült a hajnalig tartó forgolódástól, az éjszakába nyúló veszekedéstől, hogy majd’ elalszik a kanapén. Talán Sonia az egyetlen közös pont az életünkben, ami még nem roppant össze, ami még van, és aki a legkevésbé sérült meg a köztünk dúló háborúban. 

A barátaink felváltva próbálnak összekaparni minket, a lelkünkre hatni, mindhiába. Értékelem a próbálkozásaikat, de nem látok semmiféle változást Niall viselkedésében, ugyan úgy csendben, egy szó nélkül megy el mellettem a lakásunkban, minden hónap utolsó szombatján pontosan kiszámolja, mennyi a számlák rá eső része, az a bizonyos ötven százalék, plusz Sonia tanulmányaira szánt pénze. Nem főzünk együtt, nem megyünk étterembe, és ha otthon maradok, a lányunkkal néhány órára elvonul a gyerekszobába, vagy a kertbe, ha jó idő van, de általában a munkára hivatkozva eltűnik, nem ritkán egy egész napra.

- Tényleg ezt akarod?- sírástól vörös szemei át akarnak látni rajtam. Valaha sikerült volna kitalálnia a gondolataimat, de a kapocs, ami hosszú-hosszú évekig összekötött minket, mára már csak egy elszakadt, megtépázott és sártól csöpögő kartondoboz, amit órákkal ez előtt vágott ki dühében a teraszajtón.

- Azt hiszem, te már korábban megtetted a megfelelő lépéseket- az arcomba ragad a hajam a könnyeimtől, ezért csak részleteket látok az arcából, amit eltorzít a düh.

- Ez akkor sem megoldás, Szívem- a falnak üti az öklét, és elindul az ajtó felé.

- Akkor mondd meg, mi lenne a megoldás- legszívesebben teljes erőmből üvöltenék, amiért ezt csinálja. A viselkedése eszméletlenül feldühít, az agresszív fellépése pedig bármelyik pillanatban felébresztheti a lányunkat. De nem kiabálok, elfojtom minden mérgem és csak tehetetlenül állok a vendégszoba előtt. Mögöttem nyitva az ajtó, a holmim java része bent van már, az ágyneműm, néhány ruhám, a laptopom, a könyv, amit épp olvasok, mégsem menekülök el oda, hiszen akarom, hogy beszéljen hozzám. Hogy végre megtudjam, mi jár a fejében, amikor undorral néz rám, amikor szótlanul figyel minket Soniával, vagy most, amikor nem tudnám elmondani, milyen a hangulata úgy igazán. Már nem kiabál, és távolabb is van, lehetetlen megfejtenem őt.

- Nem tudom- lehajtja a fejét, még egyszer felnéz rám, és látom, hogy az utolsó darabkái is eltörnek.

- Akkor, gondolom ennyi- sóhajtom, és akár szeretném, akár nem, visszavonulót fújok az új kuckómba.

Becsukom magam mögött az ajtót, de nem jutok sokáig, rögtön a fal mellett elkap a síró görcs, s a levegőt visszafojtva csúszok le a padlóra. Egy hangot sem merek kiadni magamból, nem akarom, hogy ő is úgy lásson engem, ahogy én őt, mert akkor félő, hogy még inkább összeroppan. Inkább higgye azt, hogy erős és rideg vagyok, mint hogy felfedezze a jelenleg egyetlen gyenge pontom: Ő. Mindig ő volt az, és mindig is az lesz, de az idő múlásával megváltozott az érzés. Pillangók és kellemes bizsergés helyett most úgy érzem, kést forgatnak bennem ha csak rám néz, és gyűlölöm, hogy minden este veszekszünk. Gyűlölöm, hogy tönkrement a házasságom, gyűlölöm magam, és azt is, hogy valótlan dolgokat feltételez rólam egy olyasvalaki, akinek mindenkinél jobban kéne ismernie. 

Megtörlöm az arcom a dohányzóasztalról elvett zsebkendővel, és gondolkodás nélkül bebújok az ágyba, hogy a takaró alatt hüppöghessek tovább. Rengeteg energiát vesztettem ma is, a lábaim görcsösen húzódnak össze, de már most a reggelre gondolok, és arra, hogy kedd lesz. Szeretném azt hinni, hogy egy újabb, unalmas hétköznap vár rám, amit nagy részt a munkámmal töltök, később pedig a lányommal, de tudom, hogy nem így lesz. A kedd egyet jelent a szabadnappal, azzal, hogy Sonia nyűgös lesz ébredés után, én pedig a délutánt az önsanyargatásomba merülve töltöm. Kimerült vagyok, és fáradt, mégsem tudom néhány másodpercnél tovább csukva tartani a szemem. Minden este ez van. Hajnalig forgolódok Niall nélkül. Túlságosan is hozzászoktam a teste melegéhez, az öleléséhez és a félelmetesen egyenletes szuszogásához. Még akkor is jó érzés volt mellette elaludni, mikor először leverte a földre az esküvői képünket a nappaliban. Még az után is vágyom a közelségére, hogy üvöltözünk egymással, és láthatóan mindketten feladtuk a harcot, mert ő már régen nem az enyém, és ideje lenne elengednem őt, végleg. Ellenben a magányra sem vagyok felkészülve, idegennek érzem az egyedüllétet. Idejét sem tudom már, mikor hajtottam egyedül álomra a fejem ez előtt, talán még a főiskola elején, mielőtt elköltöztem volna otthonról, annak pedig már jó pár éve.

Éberen pislogok a plafonra, aztán valamikor elalszom. Nem tudom, hogyan és mikor, egyszerűen csak zuhanok a mélybe, öntudatlanul. A következő pillanatban meg már reggel hét óra, szól az ébresztőm én pedig sajgó végtagokkal és kialvatlanságtól száraz szemekkel kelek ki az ágyból, hogy még időben eltüntethessem a bizonyítékot a legutóbbi veszekedésünk után. Félve lépek ki a folyosóra, amit átjárt a hideg, vihar utáni levegő. Anélkül sétálok el a teraszra nyíló ajtóig, hogy bármiféle zajt csapnék, és csak egyszerűen be akarom csukni. Nem akarok semmit sem megnézni, nem akarok hallani, egyáltalán az érzékelést mellőzni akarom még legalább harminc percre, de akarva-akaratlanul a tekintetem a kertben telefonáló férjemre tapad. A karton felett guggol, amibe a közös emlékeinket dobáltam néhány napja egy kiabálás alkalmával. Tegnap este kivágta az esőbe, most pedig óvatos mozdulatokkal próbálja felmérni, miben mekkora kárt tettünk, a telefont pedig szokásos módon ki sem lehet szakítani a kezéből. Nem tudom, kivel beszél, de halk, és bizalmas. Tudom, hogy engem nem láthat a fóliázott üveg mögött, de érzem, hogy kifejezetten engem néz, és hevesen magyaráz. Szófoszlányok ugyan megütik a fülem, amik érthetetlenek, de ha a gesztusaiból nem is találnám ki, mit magyaráz, a szájáról is tisztán leolvasható a lényeg.

- Majd megbeszéljük, most annyira nem alkalmas- a hajába túr, visszateszi a dél-amerikai kabalánkat egy gunyoros fél mosollyal oda, ahonnan elvette- Akkor, délután.

„Akkor”. A szó, ami végleg porrá zúzta a kapcsolatunkat. Folyton ez vet véget a vitáknak. Akkor. Egyfajta emblematikus kifejezéssé emelkedhetne, jelképezhetné a zátonyra futott kapcsolatok beszélgetéseinek állandó elemét. Az „akkor” lehetne az összetört szerelmek konstansa.

- Azt hittem, még alszol - észre sem veszem, mikor sétál vissza, és tagadni sem tudnám, mitől ragadtam le egy ponton.

- Nem alszom- a válaszom fájdalmasan üres. Nem üzen neki semmit, se haragot, se szeretetet, csak a mély, üres semmit, amitől kellemetlenül érzem magam. Mintha egy idegennel állnék szembe.

- Itthon leszel ma?- bizonytalanul kérdezi, mielőtt elindulna a konyha irányába. Nem tudom, azért hezitál, mert tervei vannak, vagy azért, mert nincsenek. Az is lehet, hogy ide akart találkozót megbeszélni, de sajnos keresztbe kell hogy húzzam a számításait, ugyanis egyetlen egy indokkal sem lehetne kirángatni engem a lakásból a szabadnapomon.

- Minden bizonnyal. Csak Soniát kell majd elvinnem délután - elgondolkodom, megemlítsem-e, hova és mikor viszem, hiszen aligha tudhatja ezeket az időpontokat. De végül is az apja, ezzel csak tisztában van.

- Nem értem, miért kell minden héten elvinned őt oda, teljesen felesleges. Tudod, mennyire nem szereti, és különben is, kutya baja a lányomnak- rosszul esnek a szavai, és a feltörekvő könnyeim ellenére megpróbálom neki elmagyarázni.

- Kötelező havonta egyszer látnia az orvosnak, fogd már fel! Később iskolába se járjon!? - felvont szemöldökkel várom a válaszát, de rögtön alább is hagy a magabiztosságom, amint belenézek a szemébe. Megtörten csillog, kissé fátyolos. Azonnal rájövök, mit mondtam, és legszívesebben visszaszívnám az egészet és átfogalmaznám. Ugyan! Mi a biztosíték arra, hogy Sonia nem elvált szülők gyermekeként kezdi majd a tanulást?

- Az nyilván más. Csak nem árt neki, ha néha nem viszed el- hátat fordít, a mondandóját már így is fejezi be. Nem vár választ tőlem, hiába hangzik úgy, mintha nem így lenne. Nem kíváncsi a véleményemre, egyszerűen kijelenti. Mindig is ilyen volt, az ellentétem. Nem bír megmaradni két éles határvonal között, neki szabadságra van szüksége, hogy úgy tudjon viselkedni, ahogy azt elvárják és megszokták tőle. Kellenek az allűrök, a kirohanások, hogy aztán békésen és nyugodtan ébredhessen másnap. A lányunkban is fel lehet fedezni ezeket a jegyeket, és sokan pontosan ezért megállás nélkül azt hajtogatják, igazi Horan. Persze, nem bánom, de rosszul esik egy anyának, ha verbálisan elveszik tőle a gyermekét.

- Most nem néha van- magamban motyogok, és a teraszajtó becsukása után visszasietek az ideiglenes szobámba, hogy összeszedhessem magam. Már jól begyakoroltam a mögöttünk álló hetekben azt a rutint, ami elegendő időt hagy Niallnek a távozásra. El akarom kerülni a kínos elköszönést, mert úgy érzi, muszáj beszámolnia valamiről, de tisztán látom rajta, hogy nem akar már beavatni abba, mit tervez délután, hogy találkozik-e valakivel, vagy milyen fontos dolgokat kell elintéznie a stúdióban. Csak engedem, hogy beüljön az autóba és elhajtson, mielőtt még beszélnie kellene velem.

Begombolom a blúzom felső két gombját is, felkötöm a hajam és egy sóhaj kíséretében ismét elhagyom a szobát, majd gondosan becsukom az ajtót. Kettőnkön kívül nem tudja senki, hogy abban a vendégszobában töltöm az éjszakákat, ahol Liam, Harry, vagy Louis aludt, akárhányszor itt voltak nálunk. Minden nap egyetlen hazugságot engedek meg magamnak, hogy nem sokára biztosan itt lesznek, mert én, Eire Reed Horan, a férjem mellett fogok ébredni, pedig már rég nem hiszek ebben. Egyikükkel sem beszéltem hetek óta, nem merem felhívni őket, mert tudom nagyon jól, hogy kinek az oldalán állnak, hozzáteszem, jogosan. Niall barátai, nem az enyémek, és még az évek óta tartó ismeretség, netán barátság ellenére sem várom el tőlük azt, hogy engem pátyolgassanak. Nekik egyszerűen nem ez a dolguk, és van, aki pátyolgasson engem, akkor is, ha nem akarom.

Nyűgös, apró köhécselésre figyelek fel, és fejvesztve rohanok a gyerekszobába. Ilyenkor nem érdekel semmi, csak az, hogy Sonia jól legyen, ne sírjon. Mindig rettegek attól, hogy egyszer valamiért egyedül lesz, félni fog, vagy baja esik. Olyan nehezen kaptam meg őt, minden sokkal bonyolultabb volt vele, mint más nőnek, amikor várandós, ezért nem is érzem túlzásnak a viselkedésem, ha róla van szó. De amikor belépek a csepp kis szobába, Niall már ott van, gondoskodó mozdulatokkal próbálja ölébe venni a kislányunkat, és a mellkasára vonva kezdi el ringatni. Egy kis időre megdermedek, ilyen megható pillanatban is oly rég volt részem, sőt, úgy érzem, sosem láttam még ilyet. Ahogy rá néz, ahogy egymásra mosolyognak, a gyönyörű kék szemeik, ők együtt valami csodálatos dolog részesei lehetnek.

- Arra gondoltam, hogy beviszem ma magammal – féloldalasan áll velem szemben, tekintetét Sonia összegömbölyödött kis testén tartja, és úgy vigyáz rá, mintha porcelánbaba lenne.

- Azt hittem, megbeszéltük, hogy Sonia ma eljön velem a vizsgálatra - halkan beszélek hozzá, egyrészt, mert viszonylag közel van, másrészt, ez a beszélgetés is csak kettőnkre tartozik.

- Ugyan már, egy nap nem a világ, és már elég régóta nem találkozott Liamékkel- semleges arckifejezéssel néz rám, amitől a hideg futkos a hátamon. Bár csak ez is egy lenne azok közül a libabőrök közül, amit Niall közelében valaha is éreztem. Amikor még szeretett.

- De ez akkor sem úgy megy, hogy reggel fogod, és elviszed őt- egyre nehezebb visszafognom magamat, pedig muszáj lesz.

- Az én lányom is, és ha annyira fáj neked, akkor…- nem fejezi be, én pedig felvont szemöldökkel várom a válaszát.

- Akkor?- már megint ez a francos ’akkor’. Félek attól, amit mondani akar, és a saját elmémet kell megerőszakolnom, hogy ne gondoljak olyan ostobaságokra, amiket még rejtegethet ez a beszélgetés.

- Felejtsd el, csak nagyon szépen kérlek, engedd meg, hogy ma velem jöjjön Sonia- hirtelen megint meglátom a szemében azt a fátyolos törést, amit mostanában túl gyakran fedeztem fel. Nem tudom, mit tehetnék, mert nem akarok csalódást okozni egyiküknek sem, magamnak sem, és nem akarok a következetes anya lenni, aki semmit sem enged meg.

- Rendben, de figyelj rá nagyon- sóhajtozva egyezek bele a dologba. Fogalmam sincs, mit érez most, talán büszke magára, hogy megnyert egy kisebb reggeli csatát, vagy örül, hogy együtt lehet a legféltettebb kincsével, a lányával, vagy hogy végre eldicsekedhet a többieknek azzal, mekkorát nőtt Sonia és milyen gyönyörű.

Kisétálok a konyhába, töltök magamnak egy csésze kávét, és a nappaliba vonulva ülök le meginni. Nem tudom, bosszant-e, hogy ma egyedül leszek, vagy örülnöm kéne, hogy van egy egész napom arra, hogy magamba nézhessek. Még akkor is csak félig pillantok fel, amikor Niall megérkezik a ház túlsó feléből, ölében még mindig ott van Sonia, ám mostanra teljesen felöltöztetve. Lassan belefekteti a babahordozóba, megigazítja a kis sapkáját, miközben fura arcokat vág neki. Nevet. Mindkettőjük kacaja szívet melengető, és sosem tagadtam, hogy ebbe szerettem bele. Abba a Niall Horanbe, aki folyton jókedvű, gurgulázva nevet, édességeket tartogat a zsebeibe és a kocsijába, akit nem lehet megállítani. Eddig úgy tűnik, a lányunk ebben is rá hasonlít, hiszen a nevetése megegyezik az apjáéval, és sokszor mosolyog. 

Felegyenesedik, megigazítja az ingét, és felvesz egy vékony öltönyt. Rég nem láttam már így, frissen vasalt, vakító fehér ingben, elhagyva a kopott farmert, öltönynadrágban. Még nyakkendőt is kötött, koromfeketét, amit az esküvőnkön viselt. Matt, és rendkívül elegáns. Fantasztikusan néz ki, csak úgy, mint négy évvel ez előtt, amikor igent mondtam neki. Ellentétben velem, aki már rég nem az a nő, aki azon a napon belebújt a csipkeruhába. Alaktalan és asszonyos lettem, a tükör majd’ hogy nem törik össze minden alkalommal, amikor belenézek vagy elsétálok előtte.

- Délután jövünk – határozottan fogja a kezében a táskáját, amiben benne van élete munkája, másik kezében pedig a gyermekünk, akit sokszor a fő művének hív, mindenféle lealacsonyító csengés nélkül. Végtelenül büszke arra, amit elért, de a lányára még jobban.

Én meg csak ülök némán, és bólintok. Mikor látom, hogy nehezen boldogul, felállok és kinyitom neki az ajtót, amit egy halk ’köszi’-vel hálál meg, majd anélkül, hogy hátra fordulna, elindul a kocsija felé. Felteszi a motorháztetőre a táskát, kinyitja a hátsó ajtót, és óvatosan beülteti Soniát, tisztán látom, ahogy a gyerekülésbe teszi a kis csomagot, beköti a biztonsági övet, és miután biztonságosnak véli, csak akkor megy vissza a laptopért, amit csak hanyagul bedob az anyós ülésre. Mintha intene, mielőtt beülne a volán mögé és beindítaná a motort, de nem akarom elhitetni magammal ezt, ezért inkább eltűnök a szeme elől. Miután becsukom a bejárati ajtót, teljesen elzárom őket magamtól. Hallom még a kocsi ajtajának csapkodását és azt is ahogy elindulnak, de hamarosan minden zaj megszűnik és egyedül maradok. A folyosóra megyek, összeszedem azt a néhány üvegszilánkot, ami még a földön maradt, és egy cipőt felhúzva kimegyek a dobozért. A vizes fű nyikorog a talpam alatt, a nadrágom szára pillanatok alatt nedvesen tapad a bokámra, pedig még csak alig néhány lépést tettem meg. Ezek után képzelem, milyen állapotban lehet a papír, ami egész éjszaka itt volt, az esőben, a szélben. 

A doboz alja teljesen elázott, a halom tetején egy törött szobrocska hever, és a szívem összefacsarodik. Fáj a mellkasom, és ostobának érzem magunk, amiért ilyenekre vagyunk képesek. Minden egyes darab, ami ebben a dobozban van, egy darabka belőlünk, az életünkből. A mögöttünk álló sok-sok boldog év, az első együtt töltött napunktól, egészen mostanáig. Nyaralások, eljegyzés, esküvő, évfordulók, születésnapok. Csak a Soniával kapcsolatos holmik nincsenek itt, mert azok mindkettőnk számára sokkal többet érnek mindennél, és kínosan ügyelünk arra, hogy se ő, se a rá emlékeztető apróságaink ne sérüljenek meg a veszekedések alatt.

Megfogom a kettétört Eiffel tornyot, megpróbálom összeilleszteni, de hiányzik belőle egy apró elem, aminek a hiánya miatt már teljesen használhatatlanná vált. Keservesen felzokogok, tudom, hogy nem hallhat senki, még a szomszédok sem, ezért nem zavar, hogy hangosan sírok az udvarunk közepén. Alig látok a könnyeimtől, gondolkodás nélkül ülök le a vizes fűbe, a tornyot a kezemben szorongatom és csak bőgök. Szabad kezemmel beletúrok a dobozba óvatosan. Ujjaim alatt érzem, hogy van benne valami hideg, fémes tárgy. Vakon kiemelem, de ettől csak rosszabbul érzem magam. Egy bekeretezett kép, az üvege szintén eltörött, a papír pedig kicsit elázott a széleinél és több helyen elszakadt. Egy korábbi nyaraláson készült, ahol még el sem jegyeztük egymást, csak éltük az életünket. Meggondolatlanul, felszabadultan, távol mindenkitől. Emlékszem, az a pár nap, amit Niall időbeosztása megengedett nekünk, életem egyik legszebb hete volt. És most ennek is vége. Minden bizonyíték, ami alátámasztja, hogy a megismerkedésünk évében pontosan úgy szerettük egymást, ahogy szeretni akartunk, megszűnt létezni.

Talán csak most tudatosul bennem, hogy a közösen eltöltött idő darabokban hever, mint a tenyeremben lévő torony, s minden más emlékünk. Nem akarom elfogadni, hogy ennyi, hogy így kell véget érnie nyolc év boldogságnak, közel öt év házasságnak. De mindezt muszáj lesz valahogy tisztáznom magamban, felfognom és megtanulnom együtt élni a kudarccal. Piszkosul fáj, és most lehetetlennek tűnik, de tudom, hogy egyszer elmúlik, mint minden más is. Ez a nap azonban még nem telhet az elengedés jegyében, ma még ki kell bírni, ma még lehet tenni valamit ellene, vagy elkezdhetem sajnálni magam. Az utóbbira látom a legnagyobb esélyt, mert túl gyenge vagyok ahhoz, hogy lépjek. Nem akarok az éjszakára gondolni, a rengeteg ’akkor’-ra, a befejezetlen mondatainkra, a ki nem mondott szavakra. Szeretem Niallt, nem véletlenül hagytam ott érte mindent, nem véletlenül álltam mellette élete legnehezebb pillanataiban, büszke voltam rá minden egyes nap, akkor is, amikor más nem, és ott, akkor, öt éve az oltár előtt megfogadtam, hogy kitartok mellette. Hát akkor ő miért nem akar kitartani énmellettem? Mit tettem én, hogy nem érzi szükségesnek megmenteni a közös életünket? Miért nem akarja megoldani a problémákat, miért feszült, miért nem mondja már el, mi bántja őt? Hová tűnt az a szőke srác, aki mindenből képes volt viccet csinálni, aki képes volt éjszakákat virrasztani velem, akivel egyszerre szedettük le a fogszabályzót, akivel nem volt kínos kinyúlt pólóban kakaót iszogatni még huszonhárom évesen sem a nászúton? Hová lett Niall Horan, aki annak idején elnyerte a szerelmem, minden figyelmem és akinek az életemet a kezébe adtam, hogy uralja!?

Észre sem veszem, hogy idő közben lefeküdtem a földre. A hideg teljesen átjárta a testem, csak egy vékony farmer és a blúz van rajtam, a cipőm teljesen átázott, a lábujjaim közt érzem a jéghideg esővizet, de nem törődöm vele, csak sírok tovább, anélkül, hogy észrevenném, milyen gyerekesen viselkedek.

- Eire? Mit keresel te itt?- csukott szemmel hagyom, hogy folyjanak a könnyeim és hangosan csuklok minden levegővétel közben. Félek kinyitni a szemem, mert megszégyenülve érzem magam, hogy pont Harry az, aki ilyenkor megjelenik. 

Hetek óta nem járt itt, és elég rég nem hív fel csak úgy, ezért sem értem igazán, mit keres itt. 

- Semmit- hüppögöm, de még mindig nem nézek rá. Nem nézek semmire és senkire, csak a sötétséget látom, és érzem, hogy az arcom csupa sár.

- Ne szórakozz már- felrángat ülő helyzetbe és a vállamnál fogva rázogat, mint egy engedetlen gyereket- Az isten szerelmére, Eire, nyisd már ki a szemed! Itt fekszel a sárban! Miért csinálod ezt? Niall már vagy ezerszer keresett telefonon!- a hangja dühtől cseng és tele van aggodalommal. Niall keresett? El sem merem hinni, hogy amit hallok, az valós.

- Miért keresett volna?- ráveszem magam, hogy kinyissam könnyáztatta, vörös szemem. Irreálisan közel van hozzám Harry, alig egy karnyújtásnyira.

- Mert itt hagyott valamit, és meg akart kérni, hogy vidd be neki- ebben a szent pillanatban ragadja meg egy megfoghatatlan erő a remény utolsó sugarait és megöli bennem. Gondolhattam volna, hogy nem egy romantikus lányregényben vagyunk, nem békülni akar, és nem akarja elmondani, mennyire szeret és hogy ne veszekedjünk többé.

- Vidd be neki akkor azt a kurva fontos dolgot- hisztérikusan csapkodok, Harry pedig kénytelen lefogni a kezem és szorosan magához ölelni, hogy legalább ne legyen még ennél is koszosabb.

- Minden rendben, nyugi- szorosan ölel, nem engedi, hogy kirángassam magam a karjai közül.

- Ezt ugye nem mondod komolyan?- szipogom a fülébe és anélkül, hogy észrevenném, elgyengülök az ölelésében és hozzá bújok.

- Gyere be- felsegít a földről, és látva bizonytalan botorkálásomat, felkap, akár egy gyereket, és becipel a nappaliba.

- Miért történik ez?- úgy buknak ki belőlem a szavak, mintha nem épp arra koncentrálnék, hogy minél hamarabb észrevegye Harry, hogy minden a legnagyobb rendben van velem, a látszat ellenére is, és magamra hagyjon.

- Csak Niall szemszögéből ismerem a dolgokat, és őszintén úgy érzem, vannak dolgok, amikbe mi nem kellene, hogy belefolyjunk, de az egyértelmű, hogy segítségre van szükségetek - lemondóan ül a kanapé szélére, közvetlenül mellém.

- Itt már semmi sem segít - képtelen vagyok több sírásra, szomorú és üres vagyok, mint már olyan nagyon régen.

- Mi lett veletek? Sosem viselkedtetek még így- fogalmam sincs, miért beszél így, miért néz rám olyan féltő szemekkel, amikor én neki nem is vagyok senki, de jól esik, hogy ennyi magányos nap után van valaki, aki megpróbál törődni velem is.

- Fogalmam sincs - kitárom a karom, tanácstalan és visszataszító vagyok. Az arcomra rászáradt esővíz sötét foltokat hagy maga után, nem győzöm törölgetni a törlőkendőmmel. – Azt hiszem, egyszerűen elveszítettük a másikat.

- Nagyon szeret titeket- pontosan ez az, amire nincs szükségem, hogy szembesítsenek ilyen és ehhez hasonló hazugságokkal. Niall nem szerethet, legalábbis nem úgy, ahogy azt mindenki más gondolja, mert akkor egészen más lenne a helyzetünk, és nem kéne azon gondolkodnom, megengedné-e, hogy visszamásszak mellé az ágyba. Akkor már rég kimutatta volna az érzelmeit, vagy soha nem is lett volna ennyire közömbös velem szemben.

- Sonia kedvéért bármit képes megtenni, gondolom nem fogja úton útfélen azt hajtogatni, hogy kiszeretett a feleségéből, hogy…- elcsuklik a hangom, de nem sírok. Visszatartom, ahogy eddig is tettem, és csupán megrántom a vállam- szóval, hogy ez történik, ami.

Erre már Harry sem tud mit mondani, mert tudja, hogy igazam van. Zavartan áll fel és toporog a nappaliban, néhány mély lélegzet után körbe-körbe kezd mászkálni és a testtartásából ítélve minden porcikájával egyetlen dologra koncentrál.

- Ne is fáraszd magad, nem sok megoldásunk maradt- higgadtan közlöm vele, miközben a becsületem legutolsó foszlányait tartogatva felállok én is, és elindulok átöltözni. Fázom, mocskos vagyok és abban a megtiszteltetésben van részem, hogy egyenesen a lányom keresztapja előtt szégyenülök meg az egyetlen olyan helyen és időben, amikor csak magamat sajnálva kellene itthon gubbasztanom.

- Szeretném, ha ezt azért még átgondolnád te is, és Niall is- nem zavartatja magát, gondolkodás nélkül utánam jön, mikor látja, hogy a felsőmet már átvettem és a nadrágomat is csak be kell gombolnom.

- Nincs mit ezen átgondolni. Az éjszaka nagyon csúnya dolgokat vágtunk a másikhoz, és a beszélgetésünkből csak azt lehet leszűrni, hogy ennyi, vége. Nem vagyok hajlandó úgy élni, hogy bármelyik pillanatban kirobbanhat köztünk a vita- kibontom a hajam, ujjaimmal átborzolom, hogy a nagyja sár kiperegjen belőle,és így is hagyom, nem fogom fel újra- Soniának is ez lenne a legjobb.

- Azért beszéljétek ezt meg- egy pillanatra megrándul az arca, és csak utólag jövök rá, hogy az egy félmosoly akart lenni- Hidd el, segítünk, amiben csak tudunk, de szeretnénk, ha megoldanátok a problémáitokat.

- Kösz, Harry- jelentőségteljesen nézek rá, de nem úgy, mint anya, és nem úgy, mint egy barát. Úgy, ahogy csak Eire Reed tudott nézni, akármikor segítséget ajánlottak fel, akármikor kihúzták őt a mélyből. Akkor is így néztem Harryre, amikor segített menyasszonyi ruhát venni, amikor elrángatta Niallt a lakásból, ha már nagyon útban volt és szerettem volna neki meglepetést szerezni, és most is így nézek rá, amikor felrángatott a földről, és megpróbálta bebizonyítani, hogy én is számítok, hogy nekem is szükségem lehet egy támaszra. Ha csak annyira is, hogy idejöjjön, és fél órát rászánjon arra, hogy velem legyen, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy rengeteg dolga van.