1. "Akkor"

Eire

Záporozó tekintettel figyeljük a másikat, és hiába választ el minket alig több, mint egy méter, talán most érzem őt magamtól a legtávolabb. Ha ránézek, már nem azt az embert látom, akiért évekkel ezelőtt megtettem volna bármit, aki a világot jelentette számomra. Nem látom benne a szerelmem, a zenészem, a gyermekem apját, a férjem, vagy a legjobb barátomat. Most már minden bizonnyal más szereti úgy, ahogy én szerettem, másnak írja a dalait, pont úgy, mint előttem. A mindennapjait behálózza a munkája, átszövi az életének minden pillanatát az, hogy máshol lehessen. És őszintén? Bánt. Bánt, mert volt idő, mikor ő volt számomra a legfontosabb, és amit iránta éreztem, a világ legértékesebb kincse volt. Mindent eldobtam érte, feladtam a függetlenségem, amit úgy élveztem, mint soha semmit azelőtt, hogy az életem részévé vált volna Niall. Azt képzeltem, ez lesz a világ legjobb döntése, és mindketten hittünk az örökkévalóságban, hogy ez soha nem ér véget, mert mi már annyi mindent megéltünk, ketten megbirkóztunk bármivel. S milyen nevetséges, hogy pont abban bukunk el, amit a legegyszerűbb akadálynak gondoltunk. Mindketten szemmel láthatóan elvesztettük a bizalmat, és összeszűkült gyomorral forgolódom éjjelente, mert nem tudom, mire gondol, és ő is feszülten figyel minden alkalommal, amikor elmegyek otthonról. Szó nélkül végignézi, hogy megkeresem a kedvenc parfümöm és szájfényem, és ahelyett, hogy kérdezne bármit is, meredten bámul a szeme sarkából. Ez már rég nem az, amiért odavoltunk évekkel ezelőtt, amikor még szerelmesen estünk egymásnak egy-egy afterparty alatt a mosdóban, vagy amikor csak heverésztünk egész délután a nappaliban, miközben filmeket néztünk és szétdobáltuk a pattogatott kukoricát. Ez már csak arról szól, hogy az a nyolc hónapos kislány a ház túlsó felén édesdeden aludjon, akkor is, ha mi épp az igazunkért harcolunk, reggel pedig ne vegye észre, hogy apa morogván siet el, kávéval a kezében, anya pedig olyannyira kimerült a hajnalig tartó forgolódástól, az éjszakába nyúló veszekedéstől, hogy majd’ elalszik a kanapén. Talán Sonia az egyetlen közös pont az életünkben, ami még nem roppant össze, ami még van, és aki a legkevésbé sérült meg a köztünk dúló háborúban. 

A barátaink felváltva próbálnak összekaparni minket, a lelkünkre hatni, mindhiába. Értékelem a próbálkozásaikat, de nem látok semmiféle változást Niall viselkedésében, ugyan úgy csendben, egy szó nélkül megy el mellettem a lakásunkban, minden hónap utolsó szombatján pontosan kiszámolja, mennyi a számlák rá eső része, az a bizonyos ötven százalék, plusz Sonia tanulmányaira szánt pénze. Nem főzünk együtt, nem megyünk étterembe, és ha otthon maradok, a lányunkkal néhány órára elvonul a gyerekszobába, vagy a kertbe, ha jó idő van, de általában a munkára hivatkozva eltűnik, nem ritkán egy egész napra.

- Tényleg ezt akarod?- sírástól vörös szemei át akarnak látni rajtam. Valaha sikerült volna kitalálnia a gondolataimat, de a kapocs, ami hosszú-hosszú évekig összekötött minket, mára már csak egy elszakadt, megtépázott és sártól csöpögő kartondoboz, amit órákkal ez előtt vágott ki dühében a teraszajtón.

- Azt hiszem, te már korábban megtetted a megfelelő lépéseket- az arcomba ragad a hajam a könnyeimtől, ezért csak részleteket látok az arcából, amit eltorzít a düh.

- Ez akkor sem megoldás, Szívem- a falnak üti az öklét, és elindul az ajtó felé.

- Akkor mondd meg, mi lenne a megoldás- legszívesebben teljes erőmből üvöltenék, amiért ezt csinálja. A viselkedése eszméletlenül feldühít, az agresszív fellépése pedig bármelyik pillanatban felébresztheti a lányunkat. De nem kiabálok, elfojtom minden mérgem és csak tehetetlenül állok a vendégszoba előtt. Mögöttem nyitva az ajtó, a holmim java része bent van már, az ágyneműm, néhány ruhám, a laptopom, a könyv, amit épp olvasok, mégsem menekülök el oda, hiszen akarom, hogy beszéljen hozzám. Hogy végre megtudjam, mi jár a fejében, amikor undorral néz rám, amikor szótlanul figyel minket Soniával, vagy most, amikor nem tudnám elmondani, milyen a hangulata úgy igazán. Már nem kiabál, és távolabb is van, lehetetlen megfejtenem őt.

- Nem tudom- lehajtja a fejét, még egyszer felnéz rám, és látom, hogy az utolsó darabkái is eltörnek.

- Akkor, gondolom ennyi- sóhajtom, és akár szeretném, akár nem, visszavonulót fújok az új kuckómba.

Becsukom magam mögött az ajtót, de nem jutok sokáig, rögtön a fal mellett elkap a síró görcs, s a levegőt visszafojtva csúszok le a padlóra. Egy hangot sem merek kiadni magamból, nem akarom, hogy ő is úgy lásson engem, ahogy én őt, mert akkor félő, hogy még inkább összeroppan. Inkább higgye azt, hogy erős és rideg vagyok, mint hogy felfedezze a jelenleg egyetlen gyenge pontom: Ő. Mindig ő volt az, és mindig is az lesz, de az idő múlásával megváltozott az érzés. Pillangók és kellemes bizsergés helyett most úgy érzem, kést forgatnak bennem ha csak rám néz, és gyűlölöm, hogy minden este veszekszünk. Gyűlölöm, hogy tönkrement a házasságom, gyűlölöm magam, és azt is, hogy valótlan dolgokat feltételez rólam egy olyasvalaki, akinek mindenkinél jobban kéne ismernie. 

Megtörlöm az arcom a dohányzóasztalról elvett zsebkendővel, és gondolkodás nélkül bebújok az ágyba, hogy a takaró alatt hüppöghessek tovább. Rengeteg energiát vesztettem ma is, a lábaim görcsösen húzódnak össze, de már most a reggelre gondolok, és arra, hogy kedd lesz. Szeretném azt hinni, hogy egy újabb, unalmas hétköznap vár rám, amit nagy részt a munkámmal töltök, később pedig a lányommal, de tudom, hogy nem így lesz. A kedd egyet jelent a szabadnappal, azzal, hogy Sonia nyűgös lesz ébredés után, én pedig a délutánt az önsanyargatásomba merülve töltöm. Kimerült vagyok, és fáradt, mégsem tudom néhány másodpercnél tovább csukva tartani a szemem. Minden este ez van. Hajnalig forgolódok Niall nélkül. Túlságosan is hozzászoktam a teste melegéhez, az öleléséhez és a félelmetesen egyenletes szuszogásához. Még akkor is jó érzés volt mellette elaludni, mikor először leverte a földre az esküvői képünket a nappaliban. Még az után is vágyom a közelségére, hogy üvöltözünk egymással, és láthatóan mindketten feladtuk a harcot, mert ő már régen nem az enyém, és ideje lenne elengednem őt, végleg. Ellenben a magányra sem vagyok felkészülve, idegennek érzem az egyedüllétet. Idejét sem tudom már, mikor hajtottam egyedül álomra a fejem ez előtt, talán még a főiskola elején, mielőtt elköltöztem volna otthonról, annak pedig már jó pár éve.

Éberen pislogok a plafonra, aztán valamikor elalszom. Nem tudom, hogyan és mikor, egyszerűen csak zuhanok a mélybe, öntudatlanul. A következő pillanatban meg már reggel hét óra, szól az ébresztőm én pedig sajgó végtagokkal és kialvatlanságtól száraz szemekkel kelek ki az ágyból, hogy még időben eltüntethessem a bizonyítékot a legutóbbi veszekedésünk után. Félve lépek ki a folyosóra, amit átjárt a hideg, vihar utáni levegő. Anélkül sétálok el a teraszra nyíló ajtóig, hogy bármiféle zajt csapnék, és csak egyszerűen be akarom csukni. Nem akarok semmit sem megnézni, nem akarok hallani, egyáltalán az érzékelést mellőzni akarom még legalább harminc percre, de akarva-akaratlanul a tekintetem a kertben telefonáló férjemre tapad. A karton felett guggol, amibe a közös emlékeinket dobáltam néhány napja egy kiabálás alkalmával. Tegnap este kivágta az esőbe, most pedig óvatos mozdulatokkal próbálja felmérni, miben mekkora kárt tettünk, a telefont pedig szokásos módon ki sem lehet szakítani a kezéből. Nem tudom, kivel beszél, de halk, és bizalmas. Tudom, hogy engem nem láthat a fóliázott üveg mögött, de érzem, hogy kifejezetten engem néz, és hevesen magyaráz. Szófoszlányok ugyan megütik a fülem, amik érthetetlenek, de ha a gesztusaiból nem is találnám ki, mit magyaráz, a szájáról is tisztán leolvasható a lényeg.

- Majd megbeszéljük, most annyira nem alkalmas- a hajába túr, visszateszi a dél-amerikai kabalánkat egy gunyoros fél mosollyal oda, ahonnan elvette- Akkor, délután.

„Akkor”. A szó, ami végleg porrá zúzta a kapcsolatunkat. Folyton ez vet véget a vitáknak. Akkor. Egyfajta emblematikus kifejezéssé emelkedhetne, jelképezhetné a zátonyra futott kapcsolatok beszélgetéseinek állandó elemét. Az „akkor” lehetne az összetört szerelmek konstansa.

- Azt hittem, még alszol - észre sem veszem, mikor sétál vissza, és tagadni sem tudnám, mitől ragadtam le egy ponton.

- Nem alszom- a válaszom fájdalmasan üres. Nem üzen neki semmit, se haragot, se szeretetet, csak a mély, üres semmit, amitől kellemetlenül érzem magam. Mintha egy idegennel állnék szembe.

- Itthon leszel ma?- bizonytalanul kérdezi, mielőtt elindulna a konyha irányába. Nem tudom, azért hezitál, mert tervei vannak, vagy azért, mert nincsenek. Az is lehet, hogy ide akart találkozót megbeszélni, de sajnos keresztbe kell hogy húzzam a számításait, ugyanis egyetlen egy indokkal sem lehetne kirángatni engem a lakásból a szabadnapomon.

- Minden bizonnyal. Csak Soniát kell majd elvinnem délután - elgondolkodom, megemlítsem-e, hova és mikor viszem, hiszen aligha tudhatja ezeket az időpontokat. De végül is az apja, ezzel csak tisztában van.

- Nem értem, miért kell minden héten elvinned őt oda, teljesen felesleges. Tudod, mennyire nem szereti, és különben is, kutya baja a lányomnak- rosszul esnek a szavai, és a feltörekvő könnyeim ellenére megpróbálom neki elmagyarázni.

- Kötelező havonta egyszer látnia az orvosnak, fogd már fel! Később iskolába se járjon!? - felvont szemöldökkel várom a válaszát, de rögtön alább is hagy a magabiztosságom, amint belenézek a szemébe. Megtörten csillog, kissé fátyolos. Azonnal rájövök, mit mondtam, és legszívesebben visszaszívnám az egészet és átfogalmaznám. Ugyan! Mi a biztosíték arra, hogy Sonia nem elvált szülők gyermekeként kezdi majd a tanulást?

- Az nyilván más. Csak nem árt neki, ha néha nem viszed el- hátat fordít, a mondandóját már így is fejezi be. Nem vár választ tőlem, hiába hangzik úgy, mintha nem így lenne. Nem kíváncsi a véleményemre, egyszerűen kijelenti. Mindig is ilyen volt, az ellentétem. Nem bír megmaradni két éles határvonal között, neki szabadságra van szüksége, hogy úgy tudjon viselkedni, ahogy azt elvárják és megszokták tőle. Kellenek az allűrök, a kirohanások, hogy aztán békésen és nyugodtan ébredhessen másnap. A lányunkban is fel lehet fedezni ezeket a jegyeket, és sokan pontosan ezért megállás nélkül azt hajtogatják, igazi Horan. Persze, nem bánom, de rosszul esik egy anyának, ha verbálisan elveszik tőle a gyermekét.

- Most nem néha van- magamban motyogok, és a teraszajtó becsukása után visszasietek az ideiglenes szobámba, hogy összeszedhessem magam. Már jól begyakoroltam a mögöttünk álló hetekben azt a rutint, ami elegendő időt hagy Niallnek a távozásra. El akarom kerülni a kínos elköszönést, mert úgy érzi, muszáj beszámolnia valamiről, de tisztán látom rajta, hogy nem akar már beavatni abba, mit tervez délután, hogy találkozik-e valakivel, vagy milyen fontos dolgokat kell elintéznie a stúdióban. Csak engedem, hogy beüljön az autóba és elhajtson, mielőtt még beszélnie kellene velem.

Begombolom a blúzom felső két gombját is, felkötöm a hajam és egy sóhaj kíséretében ismét elhagyom a szobát, majd gondosan becsukom az ajtót. Kettőnkön kívül nem tudja senki, hogy abban a vendégszobában töltöm az éjszakákat, ahol Liam, Harry, vagy Louis aludt, akárhányszor itt voltak nálunk. Minden nap egyetlen hazugságot engedek meg magamnak, hogy nem sokára biztosan itt lesznek, mert én, Eire Reed Horan, a férjem mellett fogok ébredni, pedig már rég nem hiszek ebben. Egyikükkel sem beszéltem hetek óta, nem merem felhívni őket, mert tudom nagyon jól, hogy kinek az oldalán állnak, hozzáteszem, jogosan. Niall barátai, nem az enyémek, és még az évek óta tartó ismeretség, netán barátság ellenére sem várom el tőlük azt, hogy engem pátyolgassanak. Nekik egyszerűen nem ez a dolguk, és van, aki pátyolgasson engem, akkor is, ha nem akarom.

Nyűgös, apró köhécselésre figyelek fel, és fejvesztve rohanok a gyerekszobába. Ilyenkor nem érdekel semmi, csak az, hogy Sonia jól legyen, ne sírjon. Mindig rettegek attól, hogy egyszer valamiért egyedül lesz, félni fog, vagy baja esik. Olyan nehezen kaptam meg őt, minden sokkal bonyolultabb volt vele, mint más nőnek, amikor várandós, ezért nem is érzem túlzásnak a viselkedésem, ha róla van szó. De amikor belépek a csepp kis szobába, Niall már ott van, gondoskodó mozdulatokkal próbálja ölébe venni a kislányunkat, és a mellkasára vonva kezdi el ringatni. Egy kis időre megdermedek, ilyen megható pillanatban is oly rég volt részem, sőt, úgy érzem, sosem láttam még ilyet. Ahogy rá néz, ahogy egymásra mosolyognak, a gyönyörű kék szemeik, ők együtt valami csodálatos dolog részesei lehetnek.

- Arra gondoltam, hogy beviszem ma magammal – féloldalasan áll velem szemben, tekintetét Sonia összegömbölyödött kis testén tartja, és úgy vigyáz rá, mintha porcelánbaba lenne.

- Azt hittem, megbeszéltük, hogy Sonia ma eljön velem a vizsgálatra - halkan beszélek hozzá, egyrészt, mert viszonylag közel van, másrészt, ez a beszélgetés is csak kettőnkre tartozik.

- Ugyan már, egy nap nem a világ, és már elég régóta nem találkozott Liamékkel- semleges arckifejezéssel néz rám, amitől a hideg futkos a hátamon. Bár csak ez is egy lenne azok közül a libabőrök közül, amit Niall közelében valaha is éreztem. Amikor még szeretett.

- De ez akkor sem úgy megy, hogy reggel fogod, és elviszed őt- egyre nehezebb visszafognom magamat, pedig muszáj lesz.

- Az én lányom is, és ha annyira fáj neked, akkor…- nem fejezi be, én pedig felvont szemöldökkel várom a válaszát.

- Akkor?- már megint ez a francos ’akkor’. Félek attól, amit mondani akar, és a saját elmémet kell megerőszakolnom, hogy ne gondoljak olyan ostobaságokra, amiket még rejtegethet ez a beszélgetés.

- Felejtsd el, csak nagyon szépen kérlek, engedd meg, hogy ma velem jöjjön Sonia- hirtelen megint meglátom a szemében azt a fátyolos törést, amit mostanában túl gyakran fedeztem fel. Nem tudom, mit tehetnék, mert nem akarok csalódást okozni egyiküknek sem, magamnak sem, és nem akarok a következetes anya lenni, aki semmit sem enged meg.

- Rendben, de figyelj rá nagyon- sóhajtozva egyezek bele a dologba. Fogalmam sincs, mit érez most, talán büszke magára, hogy megnyert egy kisebb reggeli csatát, vagy örül, hogy együtt lehet a legféltettebb kincsével, a lányával, vagy hogy végre eldicsekedhet a többieknek azzal, mekkorát nőtt Sonia és milyen gyönyörű.

Kisétálok a konyhába, töltök magamnak egy csésze kávét, és a nappaliba vonulva ülök le meginni. Nem tudom, bosszant-e, hogy ma egyedül leszek, vagy örülnöm kéne, hogy van egy egész napom arra, hogy magamba nézhessek. Még akkor is csak félig pillantok fel, amikor Niall megérkezik a ház túlsó feléből, ölében még mindig ott van Sonia, ám mostanra teljesen felöltöztetve. Lassan belefekteti a babahordozóba, megigazítja a kis sapkáját, miközben fura arcokat vág neki. Nevet. Mindkettőjük kacaja szívet melengető, és sosem tagadtam, hogy ebbe szerettem bele. Abba a Niall Horanbe, aki folyton jókedvű, gurgulázva nevet, édességeket tartogat a zsebeibe és a kocsijába, akit nem lehet megállítani. Eddig úgy tűnik, a lányunk ebben is rá hasonlít, hiszen a nevetése megegyezik az apjáéval, és sokszor mosolyog. 

Felegyenesedik, megigazítja az ingét, és felvesz egy vékony öltönyt. Rég nem láttam már így, frissen vasalt, vakító fehér ingben, elhagyva a kopott farmert, öltönynadrágban. Még nyakkendőt is kötött, koromfeketét, amit az esküvőnkön viselt. Matt, és rendkívül elegáns. Fantasztikusan néz ki, csak úgy, mint négy évvel ez előtt, amikor igent mondtam neki. Ellentétben velem, aki már rég nem az a nő, aki azon a napon belebújt a csipkeruhába. Alaktalan és asszonyos lettem, a tükör majd’ hogy nem törik össze minden alkalommal, amikor belenézek vagy elsétálok előtte.

- Délután jövünk – határozottan fogja a kezében a táskáját, amiben benne van élete munkája, másik kezében pedig a gyermekünk, akit sokszor a fő művének hív, mindenféle lealacsonyító csengés nélkül. Végtelenül büszke arra, amit elért, de a lányára még jobban.

Én meg csak ülök némán, és bólintok. Mikor látom, hogy nehezen boldogul, felállok és kinyitom neki az ajtót, amit egy halk ’köszi’-vel hálál meg, majd anélkül, hogy hátra fordulna, elindul a kocsija felé. Felteszi a motorháztetőre a táskát, kinyitja a hátsó ajtót, és óvatosan beülteti Soniát, tisztán látom, ahogy a gyerekülésbe teszi a kis csomagot, beköti a biztonsági övet, és miután biztonságosnak véli, csak akkor megy vissza a laptopért, amit csak hanyagul bedob az anyós ülésre. Mintha intene, mielőtt beülne a volán mögé és beindítaná a motort, de nem akarom elhitetni magammal ezt, ezért inkább eltűnök a szeme elől. Miután becsukom a bejárati ajtót, teljesen elzárom őket magamtól. Hallom még a kocsi ajtajának csapkodását és azt is ahogy elindulnak, de hamarosan minden zaj megszűnik és egyedül maradok. A folyosóra megyek, összeszedem azt a néhány üvegszilánkot, ami még a földön maradt, és egy cipőt felhúzva kimegyek a dobozért. A vizes fű nyikorog a talpam alatt, a nadrágom szára pillanatok alatt nedvesen tapad a bokámra, pedig még csak alig néhány lépést tettem meg. Ezek után képzelem, milyen állapotban lehet a papír, ami egész éjszaka itt volt, az esőben, a szélben. 

A doboz alja teljesen elázott, a halom tetején egy törött szobrocska hever, és a szívem összefacsarodik. Fáj a mellkasom, és ostobának érzem magunk, amiért ilyenekre vagyunk képesek. Minden egyes darab, ami ebben a dobozban van, egy darabka belőlünk, az életünkből. A mögöttünk álló sok-sok boldog év, az első együtt töltött napunktól, egészen mostanáig. Nyaralások, eljegyzés, esküvő, évfordulók, születésnapok. Csak a Soniával kapcsolatos holmik nincsenek itt, mert azok mindkettőnk számára sokkal többet érnek mindennél, és kínosan ügyelünk arra, hogy se ő, se a rá emlékeztető apróságaink ne sérüljenek meg a veszekedések alatt.

Megfogom a kettétört Eiffel tornyot, megpróbálom összeilleszteni, de hiányzik belőle egy apró elem, aminek a hiánya miatt már teljesen használhatatlanná vált. Keservesen felzokogok, tudom, hogy nem hallhat senki, még a szomszédok sem, ezért nem zavar, hogy hangosan sírok az udvarunk közepén. Alig látok a könnyeimtől, gondolkodás nélkül ülök le a vizes fűbe, a tornyot a kezemben szorongatom és csak bőgök. Szabad kezemmel beletúrok a dobozba óvatosan. Ujjaim alatt érzem, hogy van benne valami hideg, fémes tárgy. Vakon kiemelem, de ettől csak rosszabbul érzem magam. Egy bekeretezett kép, az üvege szintén eltörött, a papír pedig kicsit elázott a széleinél és több helyen elszakadt. Egy korábbi nyaraláson készült, ahol még el sem jegyeztük egymást, csak éltük az életünket. Meggondolatlanul, felszabadultan, távol mindenkitől. Emlékszem, az a pár nap, amit Niall időbeosztása megengedett nekünk, életem egyik legszebb hete volt. És most ennek is vége. Minden bizonyíték, ami alátámasztja, hogy a megismerkedésünk évében pontosan úgy szerettük egymást, ahogy szeretni akartunk, megszűnt létezni.

Talán csak most tudatosul bennem, hogy a közösen eltöltött idő darabokban hever, mint a tenyeremben lévő torony, s minden más emlékünk. Nem akarom elfogadni, hogy ennyi, hogy így kell véget érnie nyolc év boldogságnak, közel öt év házasságnak. De mindezt muszáj lesz valahogy tisztáznom magamban, felfognom és megtanulnom együtt élni a kudarccal. Piszkosul fáj, és most lehetetlennek tűnik, de tudom, hogy egyszer elmúlik, mint minden más is. Ez a nap azonban még nem telhet az elengedés jegyében, ma még ki kell bírni, ma még lehet tenni valamit ellene, vagy elkezdhetem sajnálni magam. Az utóbbira látom a legnagyobb esélyt, mert túl gyenge vagyok ahhoz, hogy lépjek. Nem akarok az éjszakára gondolni, a rengeteg ’akkor’-ra, a befejezetlen mondatainkra, a ki nem mondott szavakra. Szeretem Niallt, nem véletlenül hagytam ott érte mindent, nem véletlenül álltam mellette élete legnehezebb pillanataiban, büszke voltam rá minden egyes nap, akkor is, amikor más nem, és ott, akkor, öt éve az oltár előtt megfogadtam, hogy kitartok mellette. Hát akkor ő miért nem akar kitartani énmellettem? Mit tettem én, hogy nem érzi szükségesnek megmenteni a közös életünket? Miért nem akarja megoldani a problémákat, miért feszült, miért nem mondja már el, mi bántja őt? Hová tűnt az a szőke srác, aki mindenből képes volt viccet csinálni, aki képes volt éjszakákat virrasztani velem, akivel egyszerre szedettük le a fogszabályzót, akivel nem volt kínos kinyúlt pólóban kakaót iszogatni még huszonhárom évesen sem a nászúton? Hová lett Niall Horan, aki annak idején elnyerte a szerelmem, minden figyelmem és akinek az életemet a kezébe adtam, hogy uralja!?

Észre sem veszem, hogy idő közben lefeküdtem a földre. A hideg teljesen átjárta a testem, csak egy vékony farmer és a blúz van rajtam, a cipőm teljesen átázott, a lábujjaim közt érzem a jéghideg esővizet, de nem törődöm vele, csak sírok tovább, anélkül, hogy észrevenném, milyen gyerekesen viselkedek.

- Eire? Mit keresel te itt?- csukott szemmel hagyom, hogy folyjanak a könnyeim és hangosan csuklok minden levegővétel közben. Félek kinyitni a szemem, mert megszégyenülve érzem magam, hogy pont Harry az, aki ilyenkor megjelenik. 

Hetek óta nem járt itt, és elég rég nem hív fel csak úgy, ezért sem értem igazán, mit keres itt. 

- Semmit- hüppögöm, de még mindig nem nézek rá. Nem nézek semmire és senkire, csak a sötétséget látom, és érzem, hogy az arcom csupa sár.

- Ne szórakozz már- felrángat ülő helyzetbe és a vállamnál fogva rázogat, mint egy engedetlen gyereket- Az isten szerelmére, Eire, nyisd már ki a szemed! Itt fekszel a sárban! Miért csinálod ezt? Niall már vagy ezerszer keresett telefonon!- a hangja dühtől cseng és tele van aggodalommal. Niall keresett? El sem merem hinni, hogy amit hallok, az valós.

- Miért keresett volna?- ráveszem magam, hogy kinyissam könnyáztatta, vörös szemem. Irreálisan közel van hozzám Harry, alig egy karnyújtásnyira.

- Mert itt hagyott valamit, és meg akart kérni, hogy vidd be neki- ebben a szent pillanatban ragadja meg egy megfoghatatlan erő a remény utolsó sugarait és megöli bennem. Gondolhattam volna, hogy nem egy romantikus lányregényben vagyunk, nem békülni akar, és nem akarja elmondani, mennyire szeret és hogy ne veszekedjünk többé.

- Vidd be neki akkor azt a kurva fontos dolgot- hisztérikusan csapkodok, Harry pedig kénytelen lefogni a kezem és szorosan magához ölelni, hogy legalább ne legyen még ennél is koszosabb.

- Minden rendben, nyugi- szorosan ölel, nem engedi, hogy kirángassam magam a karjai közül.

- Ezt ugye nem mondod komolyan?- szipogom a fülébe és anélkül, hogy észrevenném, elgyengülök az ölelésében és hozzá bújok.

- Gyere be- felsegít a földről, és látva bizonytalan botorkálásomat, felkap, akár egy gyereket, és becipel a nappaliba.

- Miért történik ez?- úgy buknak ki belőlem a szavak, mintha nem épp arra koncentrálnék, hogy minél hamarabb észrevegye Harry, hogy minden a legnagyobb rendben van velem, a látszat ellenére is, és magamra hagyjon.

- Csak Niall szemszögéből ismerem a dolgokat, és őszintén úgy érzem, vannak dolgok, amikbe mi nem kellene, hogy belefolyjunk, de az egyértelmű, hogy segítségre van szükségetek - lemondóan ül a kanapé szélére, közvetlenül mellém.

- Itt már semmi sem segít - képtelen vagyok több sírásra, szomorú és üres vagyok, mint már olyan nagyon régen.

- Mi lett veletek? Sosem viselkedtetek még így- fogalmam sincs, miért beszél így, miért néz rám olyan féltő szemekkel, amikor én neki nem is vagyok senki, de jól esik, hogy ennyi magányos nap után van valaki, aki megpróbál törődni velem is.

- Fogalmam sincs - kitárom a karom, tanácstalan és visszataszító vagyok. Az arcomra rászáradt esővíz sötét foltokat hagy maga után, nem győzöm törölgetni a törlőkendőmmel. – Azt hiszem, egyszerűen elveszítettük a másikat.

- Nagyon szeret titeket- pontosan ez az, amire nincs szükségem, hogy szembesítsenek ilyen és ehhez hasonló hazugságokkal. Niall nem szerethet, legalábbis nem úgy, ahogy azt mindenki más gondolja, mert akkor egészen más lenne a helyzetünk, és nem kéne azon gondolkodnom, megengedné-e, hogy visszamásszak mellé az ágyba. Akkor már rég kimutatta volna az érzelmeit, vagy soha nem is lett volna ennyire közömbös velem szemben.

- Sonia kedvéért bármit képes megtenni, gondolom nem fogja úton útfélen azt hajtogatni, hogy kiszeretett a feleségéből, hogy…- elcsuklik a hangom, de nem sírok. Visszatartom, ahogy eddig is tettem, és csupán megrántom a vállam- szóval, hogy ez történik, ami.

Erre már Harry sem tud mit mondani, mert tudja, hogy igazam van. Zavartan áll fel és toporog a nappaliban, néhány mély lélegzet után körbe-körbe kezd mászkálni és a testtartásából ítélve minden porcikájával egyetlen dologra koncentrál.

- Ne is fáraszd magad, nem sok megoldásunk maradt- higgadtan közlöm vele, miközben a becsületem legutolsó foszlányait tartogatva felállok én is, és elindulok átöltözni. Fázom, mocskos vagyok és abban a megtiszteltetésben van részem, hogy egyenesen a lányom keresztapja előtt szégyenülök meg az egyetlen olyan helyen és időben, amikor csak magamat sajnálva kellene itthon gubbasztanom.

- Szeretném, ha ezt azért még átgondolnád te is, és Niall is- nem zavartatja magát, gondolkodás nélkül utánam jön, mikor látja, hogy a felsőmet már átvettem és a nadrágomat is csak be kell gombolnom.

- Nincs mit ezen átgondolni. Az éjszaka nagyon csúnya dolgokat vágtunk a másikhoz, és a beszélgetésünkből csak azt lehet leszűrni, hogy ennyi, vége. Nem vagyok hajlandó úgy élni, hogy bármelyik pillanatban kirobbanhat köztünk a vita- kibontom a hajam, ujjaimmal átborzolom, hogy a nagyja sár kiperegjen belőle,és így is hagyom, nem fogom fel újra- Soniának is ez lenne a legjobb.

- Azért beszéljétek ezt meg- egy pillanatra megrándul az arca, és csak utólag jövök rá, hogy az egy félmosoly akart lenni- Hidd el, segítünk, amiben csak tudunk, de szeretnénk, ha megoldanátok a problémáitokat.

- Kösz, Harry- jelentőségteljesen nézek rá, de nem úgy, mint anya, és nem úgy, mint egy barát. Úgy, ahogy csak Eire Reed tudott nézni, akármikor segítséget ajánlottak fel, akármikor kihúzták őt a mélyből. Akkor is így néztem Harryre, amikor segített menyasszonyi ruhát venni, amikor elrángatta Niallt a lakásból, ha már nagyon útban volt és szerettem volna neki meglepetést szerezni, és most is így nézek rá, amikor felrángatott a földről, és megpróbálta bebizonyítani, hogy én is számítok, hogy nekem is szükségem lehet egy támaszra. Ha csak annyira is, hogy idejöjjön, és fél órát rászánjon arra, hogy velem legyen, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy rengeteg dolga van.