2. Túloldali magány

Sziasztok!

Jesszusom! Fogalmam sincs, hol kezdjem. Köszönöm! Rettenetesen hálás vagyok, mert őszintén szólva, rohadtul nem számítottam arra, hogy valaha kapok ennyi szép, kedves, intelligens visszajelzést egyszerre, olyan emberektől, akikről tudom, hogy igényesek olvasás terén. Szóval, tényleg, nagyon, nagyon, nagyon szépen köszönöm! Mind megsirattatok, de ez jó. Tényleg. 

Cserébe megpróbálom megmutatni, mi van a másik oldalon.

❤

xx Lu

 Niall 

Szinte alig kapok levegőt, muszáj felülnöm, különben megfulladok. A szobában teljes sötétség van, és hiába tapogatóznék magam mellett, nem találnék senkit, hiszen Eire már rég nem mellettem alszik el. Rettenetesen furcsa érzés, nem is emlékszem arra, történt-e velem egyáltalán hasonló korábban.

Az ágy szélén ülve próbálok megnyugodni, de a légzésem továbbra is szapora. Hiába veszek mély levegőt, úgy érzem, a tüdőmbe egyre csak kevesebb és kevesebb oxigén jut el. Feltápászkodom, elindulok az erkély felé, de mindvégig kapaszkodom valamibe. Megragadom az ajtót és szinte kitépem a helyéről, csak hogy végre fellélegezhessek és ne érezzem azt, mintha a Namib kellős közepén állnék, a forró széllel és a homokviharral szemben. Szinte fáj, amikor az éjszakai levegő megcsap, a mellkasom szúrni kezd, és a tarkómon lefolyó izzadság is jég hideggé válik, ám ez egy cseppet sem zavar. Engem az zavar, hogy egyedül vagyok, a sötétben. Túl nagy ez a ház, túl üres, nem elég otthonos ahhoz, hogy egy békés család éljen itt. Bár azt se tudom, egyáltalán azok vagyunk-e még, család. Eire valahol a folyosó túlfelén sír vagy dühöng, én pedig ismét kizárom magam ide, az éjszaka közepén.

Érezni is elfelejtek, csak bámulok mindenfelé, hol az úttestet, hol az eget, ám nem sok csillagot lehet felfedezni. Elvonják ugyan a gondolataim a fényes pöttyök, de nincsenek elegen ahhoz, hogy ez tovább tarthasson néhány percnél. Így marad tehát szerény kis társaságunk, én és a magány, illetve néhány kóbor macska, akik kerítéstől kerítésig iszkolnak, megbújnak a sötétben, és villogó zöld szemekkel merednek élesen előre, akárhányszor mozgást érzékelnek.
Eire pontosan ilyen szemekkel szokott figyelni, mikor felemelem a hangom, török, zúzok, vagy csak gusztustalan megjegyzést teszek egy-egy kijelentése után. És minden ilyen éjszaka után azt kívánom, bárcsak be tudnám fogni a számat, bárcsak tudnék tenni valamit ez ellen, de mint mindig, most is felbőszített az értelmetlen aggodalma, a kibírhatatlan sértődöttsége, és szerethetem őt jobban, mint a saját életemet, sajnos nem tudom visszafogni magam.
Tompa sírás üti meg a fülem, és én azonnal visszacsörtetek a szobámba, hogy megbizonyosodjak arról, hogy Soniát hallom-e, vagy csak képzelgek.
- Nincs semmi baj - megtorpanok az ajtó előtt. Megint elkéstem. Pedig talán ezek azok a pillanatok, amikor ténylegesen félre tudnám tenni a problémákat, és a gyönyörű türkiz szemekben elsüllyedve, a lányom csodálatában fulladozva ülhetnék a nappaliban, várva, hogy elaludjon, és kábán csússzanak szét a végtagjai a karjaimban.
Ám Sonia csak sír, egyre hangosabban.
Fogalmam sincs, mit tehetnék, idegesít, mert nem tudom, mi baja van. Fáj valamije? Éhes? Annyira nehéz, és úgy érzem, mintha egyre kevesebbet és kevesebbet értenék ebből a világból. Legszívesebben kirohannék, és megtennék mindent annak érdekében, hogy legalább az az apró gyerek ne legyen elkeseredett ebben az átkozott házban.
- Sonia, sssh - a hangok egyre közelednek, és én még mindig csak belülről támasztom az ajtót. A folyosón fel-alá járkáló feleségem léptei eltörpülnek a szívszaggató hüppögés és csuklás mellett.
Ha néhány órával ez előtt nem épp azt vágtuk volna egymás fejéhez, amit, akkor gondolkodás nélkül kiszaladnék, de így nem érzem, hogy jogom lenne vígasztalni bárkit.
Én, Niall Horan, aki képes volt összetörni az egyetlen épségben maradt emléket.

Leülök a fal tövében, összeszorított szemmel próbálom túltenni magam ezen a karhossznyi távolságon, ami kettőnk közt lehet. Mintha a szívem és a gyomrom egyszerre rángatná valaki, a keserves sírás és Eire kitartó csitítgatásának ütemére. Nem tudom, mit tegyek. Menjek ki, és a segítségem felajánlva szakítsam félbe a lányok közös szenvedését, vagy húzzam meg magam mára, és reménykedjek továbbra is abban, hogy Sonianak nincs komoly baja, csak nő a foga, nyűgös, vagy éhes.

Lépteik távolodnak, és tudom, hogy újabb lehetőséget szalasztottam el a meghunyászkodásommal. Úgy tűnik, ez a néhány méter sokkal több, mint amennyit le lehetne küzdeni.
Félmondatok, szavak jelennek meg előttem, és egy fojtogató hangulat. Nem bírom tovább itt, szükségem van térre, levegőre, hogy tudjak gondolkodni, és felfogjam ami bennem zajlik éppen. Az erkély felé menet felkapok egy darab lapot, egy tollat, ami remélhetőleg még fog, és egy gitárt.
Ez az egyetlen dolog, ami mostanában képes visszarántani engem a világomba, ami a valósággal ellentétben nem kezdett még el belülről rohadni, hanem kényelemben tart. Elvonatkoztatok a helytől, lehunyt szemmel, ölemben a gitárral pengetek. Elképzelem magam a légüres térben, és amint rátalálok a dallam tökéletes folytatására, megjelenik körülöttem valami új. Rálelek a tökéletes hangnemre, és magamban ütemesen dúdolok, szaggatottan, de ütemesen egy hangot. Ettől megfoghatóvá válik minden érzésem, az, hogy itt vagyok a Földön valahol, ami akkor sem áll meg, amikor úgy érzem vége a világnak. Szédítő gyorsasággal forog most is, én pedig nyugodtan, félig fekve komponálok, meg-megállva, hogy lekörmölhessek egy sort, vagy gondolatfoszlányokat. Érzelmeket jelenítek meg, ugrálok a hangok között, végül egész lélegzetvételnyi hangsort fújok ki magamból. Ez már elég konkrét, csupán néhány homályos foltot kell kitalálnom. Elölről kezdem, újabb és újabb szüneteket iktatok be, de még mindig nem jó.
Megint lehunyom a szemem, ezúttal Eire-t is magam elé képzelem. Az arcát, a szemeit, ahogy megcsillan benne a fáradt lemondás. A legutóbbi veszekedésünk alkalmával ötlött fel bennem a gondolat, hogy vajon hányan várják, hogy szabad préda legyen a feleségem, hogy egyáltalán ne legyen hozzám köze, független nő legyen!? Hány férfi vágyakozik utána, amikor belép a munkahelyére, fizet a parkolásért, vagy megáll tankolni? Mert sokmindent elhiszek, naivan állok szembe a világgal, de senki ne próbálja elhitetni velem, hogy a feleségem, a villódzó zöld szemével nem vesz le akárkit a lábáról pillanatok alatt, mert azt nem hiszem el. Elég egy pillantás, egy elkapott mosoly, és férfiszívek ezrei hullnak darabokra. Hiszen ehhez ért, engem is képes szétzúzni, még a mai napig is. Látni őt elgyengülni, vagy komoly elhatározást hozni, sírni, nevetni, megállapodni, mind rémisztően tökéletes.
A mellkasom majd' behorpad a fájdalomtól és a féltékenységtől. Olyan közel van hozzám, mégis túl távol, én pedig ide-oda lépegetek, mert képtelen vagyok feldolgozni a kudarcomat, hogy megbuktam, mint férj, mint ember, és ha így folytatom, akkor apaként is lehúzhatom a rolót. Sírni tudnék a gondolattól, hogy egyszer annyira elszúrom az életemet, hogy még Sonia is hátat fordít nekem.
Kinyitom a szemem, muszáj valahogy kikecmeregnem ebből a kuszaságból, és a tollamért nyúlok. Egy egész versszakot húzok át, csak hogy egy teljesen újat írjak. És ez így megy hajnalig, amikor a lányom ismét felkel. Ám ezúttal én vagyok a gyorsabb, és mindent eldobva, fáradtságtól dőlöngélve esem be a szobába. Az ég felé nyújtott kezecskéket beborítja a tenyerem, a könny nélküli sírást pedig minden erőmet bevetve próbálom kacagássá változtatni.
- Ne sírj , Hercegnő - orromat a nyakába fúrom, ujjaimmal a pirospozsgás arcocskáját simogatom, de még így is hosszú percrkig tart, mire elnémul. - Itt van apa, nincsen baj.
Óvatosan benyúlok a kiságyba, hogy az ölembe vehessem. Már nem kapálózik olyan hevesen, karjaival hanyagul kapaszkodik az ingembe, amit futtában kaptam magamra. Megvárom, hogy a fejét is a mellkasomra hajtsa, és csak ezután indulok el vele a földszintre.
A konyhában mintha bombát robbantottak volna, a pulton hatalmas vízfoltok égtelenkednek, és a padlón is jókora tócsa alakult ki. A mosogatóba hajított bébiételes üveg összemocskolt mindent, a csempézett fal, a mikró ajtaja, minden tiszta kosz. Hallottam éjszaka, mekkora harcot vívott vele Eire, de erre nem igen számítottam.
- Na, szerinted apa is olyan finomat csinál, mint anya? - egy nyolchónapos gyerekhez beszélek, de egyáltalán nem bánom. Szeretném, ha az én hangom hallatán is megnyugodna, hozzászokna a közelségemhez. Tudatni akarom már most vele, hogy rám is számíthat, történjék bármi. Abba minden bizonnyal belerokkannék, ha az én lányom hasonló sorsra jutna, mint Eire. Nem akarom, hogy neki is később választania kelljen, és gondolkodás nélkül lemondjon rólam a jövőben.
A kiskanállal felkeverem a fura illatú pépet, kisujjamat belenyomva teszek egy próbát. Talán egy kicsit meleg lett, de végeredményben egész finom ez a cucc.
- Hm, hát ez nagyon jó lesz! - szabad kezembe fogom az üvegcsét, benne Sonia kedvenc dínós kanalával, és átköltöztetem magunkat a nappaliba. Sejtem, hogy ez nem lesz pár perces művelet, ezért abszolút kényelembe helyezem magam, bekapcsolom a tévét háttérzajnak, és keresek egy sportcsatornát.
- Sonia - nógatom, de az arca durcásan fúródik a nyakamba. Alszik.
Úgy érzem magam, mint aki háborút vesztett. Egyáltalán nem éhes volt, de megértem, néha én is üvölteni tudnék a magánytól.
- Na jó, ha nem, hát nem - elkönyvelem magamban ezt az éjszakát egy kisebb kudarcnak, a bébiételt a dohányzóasztalra teszem, és anélkül, hogy háborgatnám a csöppséget, kapcsolgatni kezdek. Találomra megállok néhány adónál, de túl korán van ahhoz, hogy bármi értelmes műsort találjak, és valójában minden, amire vágyom, az egy hosszú, pihentető alvás. Laposakat pislogva teszem le magunk mellé a távirányítót biztonságos távolságban, és óvatosan felteszem a lábam az asztalra, így biztosan nem fog leesni rólam Sonia reggelre. Csak egész rövid ideig figyelem a légzését, fél négy körül végre sikerül elaludnom. Hogy az édeskés babaillat vagy a kimerültség okozza, nem tudom, de egyhuzamban végigalszom a kora reggelt, és csak arra kapom fel a fejem, hogy nyolc után nem sokkal Eire hisztériázva ismételgeti a nevem.

- Niall! Az Isten szerelmére, a frászt hoztad rám!  - szemei szikrát szórnak, az arca kipirult, mégis a leggyönyörűbb nőnek látom a világon.

- Ne haragudj, kicsit elaludtunk - suttogom, mert a karjaimban még mindig alszik a lányunk. 

- Soha, soha többet ne csinálj ilyet - remegő lábakkal ül le az asztalra, kezébe veszi a korábban megmelegített bébiételt, gyanúsan forgatja, végül visszateszi.

- Ne haragudj - mélyen a szemébe nézek, de elutasítja a bocsánatkérésemet, kiveszi a kezemből Soniat, és elindul vele az emeletre.

Ez talán rosszabb, mint arra ébredni, hogy kiabál. A lányommal szemben is vesztettem, és most Eire is a földbe tipor.
Egész nap kétségek közt vergődve létezem, a stúdióba menet legalább kétszer félre kell álnom, mert ha tovább vezetek, biztosan okozom valamiféle balesetet. A parkolóba is olyan óvatosan kanyarodok be, amennyire ez egyáltalán lehetséges ilyen szűk helyen, de még akkor sem vagyok biztos magamban, amikor már leállítom a motort, és csak bámulok magam elé.
Azon gondolkodom, mikor kezdtük el elrontani az életünket, mikor jött el az a pillanat, hogy a feleségem nem bízik bennem, riadtan kapkod a lányunk után, ha velem tölt egy fél éjszakát, de sehová sem vezet ez az egész, csak minden méginkább összekuszálódik a fejemben. Megrázom a fejem, átdörzsölöm az arcom, mégsem érzem a reggeli két kávé hatását.
- Jó reggelt - mosolyog felém Liam, a bejáratnál futunk össze. Nálam sokkal jobban fest, de ez megszokott, hiszen jelenleg csak én élek kisbabával egy fedél alatt.
- Szia - a fekete lefűzött mappába kapaszkodom, úgy érzem, a fáradtságtól össze tudnék esni. Éreztem már ilyet, de sosem volt ilyen intenzív és elviselhetetlen.
- Minden rendben? Ramatyul festesz - mielőtt bemennénk, még megvárom, hogy elszívja a cigarettáját.
- Persze, semmi baj, csak Sonia viccesnek gondolta, hogy jóformán egész éjszaka hülyének néz minket - elnyomok egy ásítást, és a falnak dőlve várok a barátomra, hogy végezzen.
- Kitartást, haver - gyengén a vállamba bokszol, épp csak annyira, hogy ne dőljek el, mint egy zsák. - Kettőt pislogtok, és már beszélni fog, tanulni, és hétvégén már nem jár haza.
- De akkor is engem fog átvágni - próbálom én is humorosan felfogni, de a torkomban megnő a gombóc; Eirenek minden esélye és kapcsolata megvan ahhoz, hogy esetlegesen elperelje tőlem a lányom, hogy én messziről, az iskola parkolójából leselkedve nézhessem végig, ahogy Sonia beül az első barája kocsijába, és a bunkó apjáról fecsegjen, aki még csak nem is kíváncsi rá.
Elhessegetem a rémképeket, és sűrű bocsánatkérés közepette úgy teszek, mintha hívna valaki. Faképnél hagyom Liamet, és a lehető legkevesebb feltűnést keltve zárkózom be a stúdióban lévő saját szobámba. Hálát adok a hangszigetelt falaknak, a profi fejhallgatómnak, és a korai érkezésnek. Egész nap csak zenélek, lepróbálok minden egyes dalt, amit eddig lustaságból félretettem, amire még mindig csak az vár, hogy áldásom adjam rá, esetlegesen áthangoljam, vagy megváltoztassam. Ilyenkor mardosni szokott a féltékenység, hogy új generáció lép a helyünkbe, hogy minket talán már fele annyian se hallgatnak, mint évekkel ez előtt, amikor még azt se tudtuk, hogy mi fán terem a felnőtt élet. Csak egy csapat idóta voltunk, szörnyű tánctudással, több millió lelkes rajongóval és féktelen koncertezéssel. Most viszont büszke vagyok, mert azok a srácok, akik most élik a mi életünket, velünk adatják ki azokat a dalokat, amikre az ő lelkes rajongóik tombolnak estéről estére, és tőlem függ, hogy csak könnyfakasztó egy dal, vagy mantraként hallgatják lányok tízezrei végtelenítve, hogy erőt merítsenek, kisírják a problémáikat, vagy el tudják engedni az életük nemkívánatos személyeit.
Fel se nézek délutánig, legközelebb csak 16 óra körül lépek ki a bizonságot nyújtó helyiségből.
- Már azt hittem odakövültél - Harry az egyetlen, aki bent van, Liam kocsija épp most hajt ki a parkolóból, Louis pedig egész héten Los Angelesben tárgyal és pihen.
- Bárcsak megtörténne - megrándul az arcom, azt hiszem, mosolyogni próbálok. -Ebédeltél már?
- Nem, de most ki is hagyom, anyáék jönnek este, korábban hazamegyek, hogy valahogy kinézzen a lakás. Majd megnézem, mi van otthon. Te is pihenj, Liam mesélte, hogy virrasztottál - együttérzően veregeti meg a vállam, és a kijárat felé terelget.
- Még van egy kis dolgom, csak előtte kiugrom enni meg iszom egy kávét - igazából csak arról van szó, hogy félek haza menni. Mit mondjak Eirenak? Beszélgessünk? Hiszen az teljesen felesleges lenne. Inkább bent maradok késő estig, akkor legalább a béke látszata fent marad.
És így is történik. Egy rekordsebességű ebédszünet után egy egész tálca kávéval vonulok vissza a stúdiószobába, és hogy a fáradtságom leküzdjem, régi koncertfelvételeket nézek vissza. A legtöbbjük amatőr felvétel, de ezekben tisztán hallható az a lánytömeg, akik egyszerre skandálták a sorokat, extázisba esve, fáradhatatlanul, és édesen hamiskás hangon a sikoltozástól. De egyszer kénytelen vagyok elindulni, nem éjszakázhatok itt, mert akkor minden kiderülhet. Nem akarom, hogy a srácok ráébredjenek, milyen és mekkora baj van, ráadásul őket ismerve, a saját problémájuk elé helyeznék mind, kivétel nélkül az enyémet, amit végképp nem szeretnék. Éppen ezért este tíz után nem sokkal kidobom a bejárat melletti kukába a kávéspoharakat, és újra autóba ülök. A műszerfalra erősített tokba teszem a telefonom. A bonyolult művelet során megnyomódik a képernyő alján lévő gomb, kisvártatva pedig felvillan a kép, amin rajta van minden, ami csak fontos számomra.
Nem voltam képes sosem megváltoztatni, mert félek elveszteni, noha ez nem jelentene egyet azzal, hogy meg nem történtté tenném, és nem is törlődne véglegesen, mégis sokkal jobban érzem, ha a fotó itt marad, elérhető közelségben.
Sonia maszatos arccal vigyorog, kicsit a kamera fölé néz, ahol én álltam, és fejeket vágtam, csakhogy rávegyem a sírás abbahagyására. Eire arcának egy kis részlete is rajta van, megemelt állal mosolyog. Rám nézett ő is, és nevetéstől elcsukló hangon jegyezte meg, mekkora szerencse, hogy még én sem nőttem fel, különben külön embert kéne fizetni azért, hogy a lányunk önfeledten nevessen, ha épp tombol odakint a vihar. Elsötétítem a képet, nem akarom látni. Most nem. Kínzóan közel lakunk a munkahelyemhez, a kezeim remegnek a félelemtől, tíz perc, pusztán ennyi időm maradt a magányomból, és ki tudja, talán a feleségem majd a konyhában fog várni, készen arra, hogy újabb veszekedésbe torkollott éjjelt tudhassunk magunk mögött. Vagy kisírt, vöröslő szemekkel alszik majd a nappaliban, ott, ahol én is ébredtem reggel. Idegességemben már elfehéredett ujjakkal szorítom a kormányt, próbálok minél csendesebben beállni a garázsba, lopakodva közlekedni. Inkább nem is bajlódok a riasztóval, csak a kaput zárom be és az összes ajtót magam után, és még mielőtt felmennék a lakásba, leellenőrzöm a biztonsági rendszert.
Nem tudom tovább húzni az időt, sajnos elég három perc ahhoz, hogy megbizonyosodjak a kamerák működéséről. A telefonomra pillnatok, jócskán elmúlt már fél tizenegy is, és minden bizalmam a végtelenségig kimerült feleségemben van.
És végül igazam van. Az előszobában hagyom minden holmim és a cipőm is, lekapcsolom a konyhában égve felejtett lámpát, bekukkantok a nappaliba is, de ott csak a rend lett nagyobb. Minden zugba benézek, de Eire sehol, és Sonia hangját sem hallani. Ezt akartam, egész este ezért imádkoztam magamban, most mégis elfog a pánik; mi van, ha egyáltalán nincsenek is már itt? Lever a víz, elhagy minden erőm, kapkodva hagyom magam mögött a lépcsőfokokat.
- Legalább ilyenkor lehetnél tekintettel arra, hogy valaki alszik - álmos, rekedtes hang üti meg a fülem, és érzem, ahogy a vér literenként tér vissza a testembe.
- Azt hittem eltűntetek - próbálok nyugtalanság helyett valami pozitívabbat árasztani magamból.
- Nincs akkora szerencséd - lesütött szemmel siet el mellettem, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. Még a mozdulatai is tele vannak feszültséggel, ki nem mondott sérelmekkel.
- Mi? - képtelen vagyok időben reagálni, utólag esik csak le, amit mondott, de válaszra már nem méltat. Leesett állal és őrületesen dobogó szívvel könyvelem el a mai nap sokadik kudarcát, és visszavonulót fújok a hálóba.
A kezem a villanykapcsolóra teszem, végül ahelyett, hogy felkapcsolnám a lámpát, magam mellé ejtem a karom, a falakat bámulom a sötétben, és odaképzelem a fotókat, amik az éjjeli szekrényem egyik fiókjában hevernek törött keretben, megtépázva.
Szinte rádőlök az ágyra, ruhástul fekszem a puha takaró és az óriási párnák közé, és kiélvezem a kényelem minden egyes másodpercét. Tudom, hogy nincs sok hátra belőle, hamarosan , alig néhány óra múlva kipattannak majd a szemeim, de most még egy kicsit ki akarom használni a helyzetet, hogy ezúttal egyik izmom sem feszül meg az idegességtől, a térdem körül alábbhagy az egész napos zsibbadás, a fájdalom lassan elhagyja a testem. A fizikai legalábbis mindenképp.
Eire nélkül sokáig forgolódom, nem tudok elaludni úgy, hogy nincs itt, hogy nem gyűrögeti másodpercenként a feje alá a párnáját, az éjszaka közepén nincs senki, aki álmában belekapaszkodna a karomba, nem ölel magához, nem fúrja magát az oldalamhoz. Nincs itt, nem is szándékozik újra egy ágyban aludni velem, én pedig minden éjjel átkozom magam amiatt, hogy ezt tettem velünk. Hogy fel tudtam bosszantani magam annyira, hogy földhöz vágjam a képeket.
„Miért jöttél hozzám, ha képtelen vagy elviselni? Bárcsak sosem ragadtam volna Dublinban, most nem lenne problémád!” Újra meg újra felteszem a kérdést magamnak, hogyan voltam képes ezt mondani, mi vett rá erre a szörnyű viselkedésre, hiszen tudom, hogy ha akkor télen nem ragadok Írországban, még most is egy legénylakásban élnék, modellekkel randiznék unalmamban, nem lenne egy gyönyörű, okos feleségem és egy csodálatos kislányom, nem lenne családom, nem lenne kiért minden nap hazajönni, és teljesen értelmetlenné válna az életem. Megtölthetném kalandokkal, élményekkel, de üres lenne, egyhangú és borzasztóan felszínes.
A szemem megtelik könnyel, és bármennyire is vagyok felnőtt, érett férfi, igenis jól esik elsírnom magam, nem mintha ettől a feleségem újra megbízna bennem, vagy soha többé nem veszekednénk, még csak meg sem vígasztalna, de a lelkemnek könnyebb. Mintha mázsás súlyokat emelnének le rólam, és elaludni is könnyebb, ám most nem. Hajnali kettőig éberen pislogok, az agyam megállás nélkül eleveníti fel az elmúlt heteket, amikor kiabáltunk, és egyre csak távolodtunk, végül már nem bírom tovább, addig-addig stuffolom magam, míg ki nem rontok a hálóból. Az utam egyenest a konyhába vezet, a hűtőből kiveszek egy sört, és még ott helyben felpattintom a kupakját. Becsukom a hűtő ajtaját, és közben már emelem a számhoz az üveget. Hűsítő, jéghideg kortyokban iszom, de a fejem egyre csak forrósodik, még akkor is, amikor elfogy, és kihajítom az üveget a kukába.
Újat nyitok, ezzel már leülök a konyhapulthoz. A hosszú bárszékről lógatom a lábam, nézem a hegeimet, a vöröslő csíkot, ami minden nap végére izzani kezd, ég, és fáj.
- Megint ez lesz? Hazaesel késő este,éjjel meg leiszod magad!? Gratulálok - megvető pillantással sújt le rám Eire, a szemében ott van a törés. - Igazi felnőtt viselkedés, Niall.
- Nem vagyok részeg - arrogáns morgással ugrok le a székről, a térdembe fájdalom nyilal, és a pultba kapaszkodva maradok talpon.
- Hogyne - puffog és végig mér.- Vajon mikor fogod bevallani magadnak is, hogy problémáid vannak? És mit gondolsz, a lányod büszke lenne egy olyan apára, aki nem törődik vele, csak hetente néhány órát? Diadalittasan vonulsz végig minden nap, amikor előtte percekig dajkálod, de hidd el, Niall, egy nyolchónapos gyerek több, mint egy egyszeri huszonnégy órás program. És ha ivás helyett figyelnél, hallottad volna, hogy kétségbeesetten sír. De nem, te inkább kivonod magad a családod életéből, a felelősség alól, és nyugodtan elsörözgetsz - megvetően néz továbbra is. Dühösen fújtat, de a szeme alatt húzódó karikák arról árulkodnak, hogy inkább aludna, minthogy velem veszekedjen, de ez a lételeme, ez tartja életben mostanában.
- Befejezted? Vagy van még valami, amit szívesen a fejemhez vágnál? - felvonom a szemöldököm, próbálok nem arra koncentrálni, hogy a fájdalom a csontomig hatol. Olyan, mintha épp most mélyesztenének szikét a bőrömbe, és nem estem volna túl már réges-rég a műtéten. - Csak mert pokolian fáj a lábam, és szeretnék pihenni végre.
- Képzeld, én is, de sajnos munka mellett gyereket kell nevelnem, mert a lányom apja mostanában képtelen bármit is tenni azon kívül, hogy egész nap fejhallgatóval a fején üldögél egy hangszigetelt szobában - elfojtott hangon beszél mintha kiabálna, csak sokkal halkabban. Bennem is csak gyűlik a keserűség, mintha egy soha el nem fogyó készletre vágynék belőle.
- Biztos sokkal izgalmasabb egy ingerszegény, szürke irodában ücsörögni és mindenféle papírt pecsételni és aláírni - aljas, amit mondok, de mást nem várhat tőlem az igazságtalan károgásáért cserében.
- Én legalább tanultam érte, és nem egy kócos mosollyal értem el azt, ahol most vagyok - azonnal visszavág, és nem is sejti, miféle háborút indít ezzel.
- Ó, igen? Tudod, mid nem lenne anélkül? Mondjuk, ez - felkapom az első szobrocskát, amit az étkezőbe nyúló válaszfal polcán találok, és elhajítom az előszoba irányába. A folyosón pattan párat, de nem esik baja.- És ez - egy kék porcelán mandalát küldök a tukán szobor után.- És semmi más sem! Ott rohadhatnál egy ír kisvárosban, de maximum Dublinban, és egy munkaközvetítő cégnél lehetnél irodista!
- Ez az, kérlek, sértegess még, remekül bírom a kritikát! Csak ne csodálkozz azon, ha egyszer magadra maradsz! És hidd el, Szívem, a golfütőid nem fogják a ruháid mosni, és a haverjaid nem fognak utánad pakolni meg takarítani! Nőj fel, vagy csinálj, amit akarsz, de ha így folytatod, elfeljtheted, hogy egy házban élj a lányoddal - némán sír, kiabálás közben folynak a könnyei, és én farkasszemet nézek egy nővel, aki önmagából kifordulva, feldúltan zihál, és a feleségem ruháit hordja.
Kiabálok, dobálózom, mindent egy kartonba vágok, gondolkodás nélkül. Megmaradt képek, emlékek. Mindent. Futtában rápillantok, de mind csak keserűséget ébreszt bennem. Minden fotón ott áll mellettem, mosolyog, boldog, szerelmes. Ehelyett aki itt van velem egy házban, az a nő rideg, fémes, és fájóan epés megjegyzésekkel dobálózik. A megtelt kartont a kitárt teraszajtón hajítom ki, hogy aztán lihegve támaszkodhassan a falnak. Elfáradtam, sőt, belefáradtam abba, hogy nem alszom, csak kiabálok, Eire pedig dermedt higgadtsággal küld el a pokolba, estéről estére.
- Látod? Pontosan ezért fogok elválni tőled. Azt hiszed hagyom, hogy így nőjön fel Sonia? Nem. Nem farag senki pszichopatát a lányomból. Még te sem, Niall Horan.
- Tényleg ezt akarod? - kérdezem, de Eire arcát nem tudom kiveni a könnyeim mögül.
- Azt hiszem, te már korábban megtetted a megfelelő lépéseket.
- Ez akkor sem megoldás, Szívem - erőből a falba ütök, az sem érdekel, ha minden egyes csontom szilánkosra törik. Elmenekül, a vendégszoba felé araszol.
- Akkor mondd meg, mi lenne a megoldás - igaza van. Egy ketyegő bomba vagyok mellette.
- Akkor, gondolom ennyi - „akkor”. A legutálatosabb szó, amit valaha kiejtettem. A szó, ami végigmarja a nyelvem, égeti a bőröm, és amitől a vérem sűrű, fekete masszává válik. Gyűlölöm.
Nem válaszol, eltűnik az ajtó mögött, merev tekintetét rajtam hagyva, én pedig megsemmisülve állok, hol az ajtaját, hol a kertet nézve. Szakad az eső, és nem tudom mit tehetnék. Valószínűleg semmit, csak azt, hogy hagyok egy kis időt Eirenak. Időt, teret, és szabadságot.
Ezzel a gondolattal fekszem le aludni is. Hajnali négy van, a kimerültségtől már arra sincs erőm, hogy utáljam magam, egyszerűen lecsukódnak a szemeim, és visszazuhanok egy olyan világba, ahol büszke rám a szerelmem, és én kiérdemlem a csodálatát. Ám ahogyan gondoltam, ez nem tart tovább néhány lopott óránál, és túl hamar jön el a reggel fél nyolc.

A fájdalom, a féltékenység és valami különös düh próbálja felszakítani a mellkasom, akárhányszor arra gondolok, hogy egy újabb éjszakát tudhatok magam mögött, amikor nem volt mellettem Eire, hogy láttam megint a szemében a lemondást és a gyengeséget. Fagyos beszédével egyre csak távolabb taszít magától, és én hiába akarok közeledni, nem engedi, amitől csak agresszívvá válok, és ahogy most is, kidobok valamit az ajtón, beleütök a falba és hagyom, hogy elvonuljon a vendégszobába, távol a mi szobánktól, a mi kis világunktól. Szörnyen érzem magam, azaz jobban mondva egy szörnynek, aki képes semmibe venni az emlékeket, és aki nem képes odaállni a felesége elé, hogy visszahívja maga mellé, hogy legalább a csendes, békés alvást biztosítsa neki, mert ahogy mindig, ma is kimerülten lép ki a vendégszobából, tekintete azonnal a folyosóra irányul, a széthullott üvegdarabokat szedegeti és a teraszajtó elé indul. Én pedig itt guggolok a kartondoboz mellett, amiben benne van az egész életünk, Eiret nézem, a haját, ami szoros copfban lóg a vállára, a ruháját, amiben minden nap megmutatja a világnak, hogy nem lehet őt csak úgy összeroppantani, és úgy általában őt magát, ahogy az ajtónak támaszkodva néz engem. Azt hiszi, nem tudom, pedig pontosan azért nem felegyenesedve telefonálok, hogy láthassam, megadva az elmémnek azt az illúziót, hogy csakis nekem van jogom ébredés után figyelni őt, mert a feleségem. Szeretem őt, és nem akarom elveszíteni.

- Niall, figyelsz?- a vonal túlsó feléről hallom Liam hangját, de képtelen vagyok felidézni a beszélgetésünk kezdetét. Nem is tudom, miért hív fel hét óra után nem sokkal, de rendszeresen megteszi, amióta rávett arra, hogy beszéljek a magánéletemről.

- Majd megbeszéljük, most annyira nem alkalmas- beletúrok a hajamba, egyfajta pótcselekvésként- Akkor, délután.

Nem akartam ezt mondani, mert ez is csak egy fájó pont, ami eszembe juttatja mindennek a végét, ami előrevetítheti azt a jövőt, amit sosem akartam megélni, és sosem akartam, hogy bármi fájdalmat okozzon Eirenak, de tudom, hogy ez az egyetlen olyan szó, ami képes darabokra tépni őt legbelül.

Tudom, hogy rosszul alszik éjszakánként, mert reggel egyre sötétebb karikák húzódnak a szeme alatt, gyengén botorkál végig a folyosón, a mozdulatai tompák, és a testtartása, akár egy kóbor állaté. Szörnyű látni, de nem merek rákérdezni, mert annak úgyis csak veszekedés lenne a vége, és abból elegem van már. Szeretnék rájönni, mi tette ezt velünk, de félek megtudni a választ, ezért csak megpróbálom könnyebbé tenni a nappalokat. Amíg felöltözik, kisminkeli magát és tesz-vesz a szobába, addig amilyen gyorsan csak tudom, magamba döntöm a reggeli kávémat, ha elég jól beosztom az időm, még eszem is valamit, majd csendesen távozom, hogy ne kelljen kínos kérdéseket feltennie. De ez a nap más lesz. Ma jött el a napja annak, hogy hagyjam egy kicsit magában rendezni a dolgokat. 

Kedd van. Eire ma nem megy dolgozni, és az a néhány óra, amit Sonia nélkül tölthet, aligha elég arra, hogy összeszedje magát és kipihenje a fáradalmait, ezért bátorkodom már reggel felkeresni a védőnőjét, és beszámolni neki arról, hogy sajnos Sonia ma családi okok miatt kihagyja a vizsgálatot, de holnap valószínűleg ott lesz.

- Azt hittem, megbeszéltük, hogy Sonia ma eljön velem a vizsgálatra - nem akarok veszekedni vele. Utálom, hogy ezzel az aprósággal is képes vagyok kihozni a sodrából, de muszáj ezt tennem, hogy végre rájöhessen arra, mi az igazán fontos, és találjon reális megoldást .

- Egy nap nem a világ- kedvesen próbálok beszélni hozzá, hogy érezze a hangomból a szeretetet, a törődést, vagy bármit, amit még mindig ugyan úgy érzek iránta, mint tegnap, az előtt, vagy nyolc éve.

Szeretem ezt a nőt, és bár félek, de meg fogok tenni mindent annak érdekében, hogy erre őt is emlékeztessem, akkor is, ha ez még legalább ezer álmatlan éjszakát jelent. És még az sem tud a földbe döngölni, hogy mikor a lányomat a kezemben fogva sétálok az autó felé, látom, amint gondolkodás nélkül becsukja az ajtót, nem néz utánam, nem integet vissza, mint régen. Minden egyes nap hiányzik, hogy utánam fusson, a nyakamba ugorjon és megígértesse velem, hogy vigyázok magamra, megcsókol és csak nagy nehezen enged el, hogy aztán már a sarkon megkapjam az sms-t, miszerint rettentően hiányzom neki.

Pedig nekem, Eire, nagyon is hiányzol. El sem tudod képzelni, mennyire.

Magam mellé pillantok, ahol a gyönyörű kék szempár a világot figyeli, összerezzen a fák susogásától, mikor túl közel megyek az út széléhez és az apró ágak gyöngéden karistolják kívülről az ajtót. Legalább olyan szép, mint Eire, és nálam boldogabb apa nem volt, mert mikor először megpillantottam a lányomat, az édesanyja mosolyát, néhány nappal később pedig ugyan azt a szempárt láttam viszont. Mondhat bárki bármit, Sonia sokkal inkább hasonlít Eire-ra, mint rám, ami a legjobb dolog, ami egy babával történhet.

Az egyetlen kérdés csak az, hogy egyedüli örököse lesz-e a csodának, vagy osztohat a vonásain egy nála valamivel fiatalabb testvérrel. Nem akarok reménykedni, és senkinek sem merem elmondani, mit kérek a harmincadik születésnapomra.

Kisfiút.