55. A legnagyobb meglepetés

Sziasztok!

Sajnos nem sikerült időben befejeznem ezt a részt, nem is nagyon tudtam, hogyan kéne befejeznem, ugyanis csütörtökig nem sokat haladtam, utána pedig pokolian fájt a karom, ezért sem telefonon, sem laptopon alig tudtam folytatni, és amikor végre lett volna alkalmam ezzel foglalkozni, akkor nem voltam internetközelben. Viszont tegnap hajnalban hazafelé nekiláttam, és most éjjel sikerült is befejezni.

Nem tudom, mit írhatnék még, bűntudatom van, amiért megint csúszok, de remélem ettől még szeretni fogjátok, ha nem is konkrétan ezt a részt, de a következő néhányat.

Ha jól tudom, mostanában volt/van/lesz a félévzárás. Ha már túlesett rajta mindneki, remélem jól sikerült és elégedettek vagytok vele. 

És igaz, idő szerint már hétfő van, azért remélem mindenkinek csodás napja lesz, és könnyű hét elé néz.

❤

xx Lu

Eire

Amint kiteszi Britanny a lábát, idegesen járkálni kezdek. Próbáltam leplezni az idegességem előtte, most azonban bombaként robban fek bennem minden, ami felgyülemlett bennem.
Ez az az utazás, ami végre valahára helyre billentheti az életünket, és lezárhatunk valamit, ami nagyon messzinek tűnik, rengeteg fájdalmat és bizonytalanságot okozott. És én bizony semmi másra sem vágyom, csak arra, hogy új életet kezdhessek a férjemmel, és magunk mögött hagyhassuk mindazt, amit eddig elrontottunk. Megbocsássunk, felejtsünk és kezdjünk -majdnem- mindent újra.
A félig megtöltött bőröndöm felett ácsorogva piszkálni kezdem a gyűrűmet. Ez az aranykarika mentett már meg a teljes elmebajtól, és bosszantott már fel kora reggel, mégis a házasságunk egyetlen állandója. Egy darab fém, ami, akár csak az a darab papír, az összetartozásunkat jelképezi. Elérzékenyülök, ahogy eszembe jut a pillanat, amikor sírástól elhomályosult tekintettel néztem Niall arcát, mikor felhúzta az ujjamra. Megállíthatatlanul folytak a könnyei, alig látott, elsőre neki is koccant a gyűrű a körmömnek, és csak második próbálkozásra került a helyére.
Még most is libabőrös leszek, ha az esküvőnkre gondolok, mert bár rengeteg jó dolog történt velem az életben, az tényleg életem legszebb napja volt, mert hűséget fogadhattam egy olyan embernek, akit valószínűleg meg sem érdemlek, mert hisztérikus, makacs, gyanakvó és elviselhetetlen vagyok, ha csak egy kicsit is megbántva érzem magam, erre pedig kitűnő példa volt az elmúlt fél év. De tudom, hogy nála jobban nem szeretek senkit és kötelességemnek érzem ezt valóban be is bizonyítani. Ez pedig csak felidegesít, hiszen nincs meg a tökéletes terv a fejemben, még csak nem is körvonalazódott a lényeg. Csak azt tudom, hogy cselekednem kell.
Halk motoszkálásra figyelek fel, és döbbenten veszem észre, hogy Sonia betiped a szobába. Egy ideig próbálkozik a lépegetéssel, de hamar feladja, és négykézláb folytatja az utat hozzám.
- Te meg hogy szöktél meg, rosszaság? - ahelyett, hogy felkapnám az ölembe, leguggolok elé, és hagyom, hogy ismét két lábra álljon. Ingatag még egy kicsit, de ha bele tud kapaszkodni a kezembe, akkor határozottabbá válik, és egész sokáig képes sétálgatni.
Most is ezt csináljuk, ahelyett, hogy pakolnék, a lányom kezét fogom, és engedem, hogy arra menjen, amerre csak akar. Elindul a folyosó felé, ahol sokkal több hely van, mint jelenleg a hálószobánkban, ugyanis a bőröndöm még mindig ott hever az út közepén, körülötte meg azok a göncök, amiket Britannynek szánok.
- Na hová menjünk? Vissza a szobádba? - lehajolok az arcához, és hiába beszélek hozzá, Sonia csak megy,
Lassan elérünk a lépcsőhöz, ahol viszont már az ölembe kapom, visszafordulok vele a hálószoba felé, és arra igyekszünk tovább.
- Segíts anyunak pakolni, hogy minél hamarabb odaérjünk apuhoz, jó!? - még mindog ott tartom a kezeimet a két oldalán, de már csak néhány ujjunk akasztja össze.
- Appaa - furán kibukik belőle ez a kis szócska, nekem pedig azonnal ellágyul a szívem, mett anyira édesen igyekszik beszélni.
- Igen, apához megyünk. Nagyon jó lesz - megpuszilom mindkét tenyerét, majd felültetem az ágyra a hatalmas díszpárnák közé, hogy azokat paskolja és pakolgassa, amíg én bepakolom a maradék holminkat.
Két közepes bőröndöt tömök tele ruhákkal, kicsi takarókkal, pelenkával, krémekkel meg játékokkal, és mire végzek, mindketten megéhezünk.
A baj csak az, hogy minden, ami itthon van, és kenne időnk megenni, az néhány hideg pizzaszelet és Sonia kajái, így amíg melegszik az ő üveges ebédje, addig összedobok magamnak egy tartalmasabb szendvicset.
- Kopp-kopp - Harry és Britanny nem sokal az után esnek be, hogy leülök én is. - Sziasztok!
Sojia arcára hatalmas mosolyt húz, és mindkét kezével Harry felé nyúl.
- Szia te kis szépség! - leguggol mellé és össze-vissza cuppog az arcán.
- Sziasztok - döbbenten pislogok a szánalmasan kinéző, háromszögre vágott kenyeremmel a tányéromon.
- Gondoltam, hogy erre nem lesz időd, na tedd el innen azt a vackot - Britanny elvedzi a tányérom, és a helyére tesz egy dobozkát, amiben valami zöldséges csirkés tészta van. - Hoztam mindhármunknak. A vacsit Harry intézi majd.
- Nem kellett volna srácok, tényleg!
Amint belekezdek, mindketten felemelik a kezüket, hogy felémfojtsák a szót.
- Ne ezzel foglalkozz most. Nincs olyan sok időnk, menj készülődni. Készíts elő valami csini ruhát, menj el tusolni, mert még el kell intézni ezt-azt indulás előtt. Este nyolckor száll fel a gép, beülünk egy taxiba és elmegyünk Louishoz.
- Mi? Louis is ott van? - csak pislogok meglepettségemben, és hol Harryre, hol Britannyre nézek.
- Cica, mindenki ott lesz, Louis Freddievel, Zaynék, Liam, néhány közeli jóbarát, te, Sonia, és mi Harryvel. Dupla születésnapot tartunk. Kaja, pia, vendégek, ajándékok, és így együtt lesz a kis családotok - úgy beszél, mintha ez a világon a legegyértelműbb dolog lenne. Én pedig se köpni, se nyelni nem tudok, és azt hiszem, legalább annyira meglepődtem, mintha az én bulim is lenne.
- De...
- Semmi de! Már mindent megszerveztünk, Liam eleget túlórázott a projekten, szóval ne merd keresztbehúzni a számításainkat, Eire! - Harry segít a keresztlányának elfogyasztani az utolsó pár falatot, majd felkapja a karjaiba és ringatja, szeretgeti, a hátát simogatja.
- Rendben - megsemmisülve szúrom a villámra fel a tésztát, és tág pupillákkal eszem tovább. - Akkor csak annyit mondjatok, hogy mennyire lesz puccos a dolog.
- Szivi, a lehető legpuccosabb - Britanny is leül mellém és kinyitja a saját dobozkáját. - De ne aggódj, megyek, megmondom mit vegyél fel, mielőtt még magadra rángatsz valami kiskosztümöt.
- Hé!
- Nincs mit - teli szájjal vigyorog, és miközben eszik, azzal szórakoztatja magát, hogy hol Soniának integet, hol rajtam és a reakciómon nevetgél.
Így nem nagyon marad más választáson, miután elfogyasztom az ajándék ebédem, felrongyolok vissza az emeletre, egy kupacba rakom a promóciós ruhákat, és a szekrényemben maradt darabok közt válogatok, de egyik sem tetszik annyira. Vagy túl lenge, vagy túl szoros, vagy kényelmetlen, vagy nincs hozzá normális cipőm, vagy kismama koromban hordtam, vagy már egyáltalán nem tetszik. Sírhatnékom van, érzem, hogy felszakad bennem egy hártya, ami alól kibuggyan és feltör minden bennem szunnyadó stressz, félelem, aggodalom, és más dolgok is, amiket nem igazán tudok megnevezni, de szorongok tőkük még úgy is, hogy tisztában vagyok a ténnyel, mennyire felesleges mindez.
- Eire, minden rendben? - Harry félve lép be. - Miért sírsz, szivike?
- Nem tudom, biztos csak a pengeélen tancoló hormonszintem - mindenféle megjátszás nélkül mosolygok, és a melegítőnadrágom zsebét gyűrögetem. - Biztos szükség van ekkora felhajtásra?
- Évek óta így élünk. Sokat dolgoztok, te is, Niall is. Legalább ilyenkor engedd meg magatoknak azt, hogy lazítsatok, pihenjetek, érezzétek jól magatokat. - Olyan jó barát, amit én már tényleg nem tudok felfogni. Hű, igaz barát, aki megmondja, ha ostobaságokat csinálok, sőt, elég hangosan tudja magyarázni ezeket, de amikor kell, akkor pár mondattal, néhány jó szóval visszaadja mindazt a hitet, ami évek alatt lassacskán elkopott bennem.
- Azt hittem, hogy végre a sarkadra állsz. - Becsukom a szekrény ajtaját és leülök mellé az ágyra.
- Mire gondolsz? - Egyik kezével a szétdobált ruhák közt turkál.
- Britannyre. Emlékszel, mit mondtam mielőtt elmentünk Niallel vacsorázni!?
- Hogy hívjam fel. Tudom, de azt gondolom arra értetted, ha női segítségre lenne szükségem, vagy nem bírnék el egyedül Soniaval. Vagy tévedek? - ismerős kis gödröcskék tűnnek elő az arca két oldalán. Nyilvánvalóan tudja, mire gondolok, és reméltem, hogy ezzel legalább egy kicsit megpiszkálom a lelkiismeretét, de még nem tudom eldönteni, pontosan mit gondol most, mit akar ezzel elérni, vagy miért viselkedik így.
- Arra gondoltam, hogy nem kell udvariasságból kerülgetnetek egymást. Persze nem akarom erőltetni a dolgot, de szemlátomást jól megvagytok együtt. - Feszegetem a jóízlés határát, és figyelem a reakcióját, ám Harry megmarad a békés, nyugodt önmagának.
- Jó páros vagyunk, ezért is leszünk életünk végéig remek keresztszülei Sonianak, számíthat ránk bármiben, de ha igazán őszinte akarok lenni, nem lenne jó ötlet ebbe belebonyolódni nagyon. Ha érted, mire gondolok - félreérthetetlen grimaszokat vág, és én ebből mindent megtudok azonnal.
- Csak mondtam. És hogy tudd, engem nem zavarna, és Niallt sem - felkapom az egyik sötétzöld maxiruhát, amit eredetileg Britanny megkapott volna tőlem, és inkább behajtogatom az én bőröndömbe.
- Gigi boztos tud neked szerezni valamit, vagy hoz bákitől, egy szavadba kerül. - Megmosolyogtatja az enyhe undor, amit a rengeteg virágos és rövid kis anyagok iránt érzek, és talán egyike azon keveseknek, akik nem akarnak arra bátorítani, hogy anyaként úgy öltözködjek, mint egy csitri, akinek ég ott van a tojáshéj a fenekén, de már mutogatni akarja magát.
- Nem akarom kihasználni ezt most, köszönöm. Ez sem volt még rajtam.soha, szóval majd behúzom a hasam, belepréselem magam, és pár órán át ebben tipegek, amíg ájulásközeli állapotba nem kerülök.
Mindketten hangos nevetésben törünk ki, és egymás karjaiba borulunk.
Azért is szeretem Harryt annyira, mert az első perctől fogva olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha mindig is ismertem volna, és soha egyetlen egy másodpercre sem rendült meg a bizalmam az iráyába. Tisztában voltam vele, hogy mikor fog mellettem állni, és bár néha átfutott az agyamon, hogy talán Niall pártját fogná, rettenetesen meglepődtem, amikor a legmélyebb pillanataimban itt volt nekem, mintha csak megérezte volna, hogy szükségem van a társaságára, a bíztatására és arra is, hogy rám szóljon a hülyeségeim miatt.
- Na gyerünk, fejezzük be ezt, és pakoljunk be a kocsiba. Még sok dolgunk van ma! - Elkapja az arcom és hangos, cuppanós puszit nyom a homlokom kellős közepére.
A már összepakolt táskák egy részét felkapja a vállára, amíg én lezárom a kisebbik bőröndöt is, majd követem őt. Még azért egy utolsó pillantást vetek a fürdőszobára, hogy kihúztam-e mindent a hosszabbítókból, és elpakoltam-e tényleg minden fontos dolgot, de azt hiszem ennél többet nem tehetek az utazásunk érdekében. A biztonság edvéért azért bezárom az összes ajtót, amihez van kulcsom, becsukom az abalkokat, és csak ezután megyek le a többiekhez a nappaliba, akik már útra készen ücsörögnek. Britanny épp Sonia lábára próbálja felkönyörögni az egyik cipőjét, ami kiköpött olyan, mint a sajátja, és Harryé.
Egy lopott pillanatot megengedet magamnak, hogy úgy nézzek rájuk, mint egy családra, és komolyan nem tudom elhinni, hogy ők ketten még soha csak meg sem fogták egymás kezét, mert fogalmam sincs mitől, de elképesztő összhang van köztük. Olyasmi, ami nem alakulhat ki két különálló ember közt, akik legfeljebb barátok. Át akarok látni rajtuk, de nem mondanak semmit, és semmilyen más jel nem utal arra, hogy bármi is lenne vagy lett volna köztük, de azért még gyanakvó maradok, és puhatolózni fogok. Elvégre, van rá egy fél napom.
- Mehetünk? - Kérdezem vidáman, és mint az előbb, amikor Harryre mosolyogtam, most is annyira valóságosnak érzem az izgatottságom, mint még soha. Egy hajszálnyit sem játszom meg az örömöm, mert már rettenetesen várom, hogy fáradtan, nyűgösen, kialvatlanul, mégis boldogan megérkezzek Los Angelesbe, és meglepjem életem szerelmét azzal, hogy meglátogatom őt a lányunkkal, és megünnepelhessem mindkettőjüket a legjobb barátaink, zenésztársaik és ismerősök körében.
- Így jössz? - Brits felhúzza a szemöldökét, és felém bök a fejével.
- Mi? Ja, basszus. - A nagy rohanásban megfeledkeztem arról, hogy mi van rajtam, de még ez sem tud hatni a jókedvemre. Eldobom a táskát, amit magammal rángattam fentről, és felszaladok, hogy átvegyek egy farmert és egy mintás blúzt. Kikapok a szekrényből egy pulóvert, mert bár amikor leszállunk nyár lesz, itt már kezd hűlni a levegő.
Visszarohanok a földszintre, és igyekszem behozni a lemaradásomat a többiekhez képest.
- Amíg felveszed a cipőd, elkezdünk kipakolni, jó? - Britanny Soniaval a karján beszél, és mire bármit is mondhatnék, már el is indul.
Egy utolsó utáni ellenőrzést követően én is felkapok két kézipoggyászt, amit Harry nem vitt ki, majd bezárom magam után a bejárati ajtót.
- Biztos megvan mindened? - Kérdezi Harry, és mikor bólintok, beindítja az autót.
A gyomrom liftezik, alig tudok koncentrálni, így ki is maradok a beszélgetés nag részéből, de amikor megállunk Britanny lakásánál, és az ő egyetlen táskáját is bepasszírozzuk a csomagtartóba, valamivel nyugodtabb leszek.
- A többiek már kint vannak, pár hete egyébként is kint dolgozik Liam, nemrég beszéltem vele, és minden kész. Niall még bent van a kórházban, így nem kell majd őt kerülgetni. - A reakcióm nem épp olyan, mint várná, ezért gyorsan hozzáteszi: - Nyilván arra gondoltam, hogy nagyobb lesz a meglepteés, ha nem szagol ki semmit.
- Jó, persze, értem.
Többet nem beszélgetünk, mert Sonia elalszik hátul Britannyval együtt, legfeljebb megjegyezzük, amikor egy-egy olyan dalt játszanak a rádióban, amit rég hallottunk, vagy már baromira ununk.

Niall

Annak ellenére, hogy megígérte, Zayn azóta sem tudott ejönni, ezért kénytelen vagyok teljesen egyedül tölteni a mindennapokat. Sosem volt még ilyen hosszú hat napot nyugalomban tölteni, úgy, hogy nem beszélek csak egy marékniy emberrel, nincs semmiféle fizikai kapcsolatom a külvilággal, legfeljebb annyi, hogy a kórterem ablakához sántikálok, és pihenek pár percet a nyitott ablaknál. Élvezem, hogy süt a nap, és teljesen más kilátás tárul elém, mint az otthonomban. Persze, az egy fikarcnyit sem rosszabb, ahogy ez sem jobb, csak annyira más, és a fájdalom és magány ellenére egy részem örül, hogy újra láthatom ezt a gyönyörű várost. Ha csak egy apró résézletét is, és csak innen, akkor is. Hiányzott, mert szeretem, és szívesen töltenék itt több időt, de amíg Sonia ilyen kisi ,nem rángathatom időzónák tömkelegén keresztül az önző vágyaim miatt de a lányok nélkül rettenetesen nehéz utazgatni. Most sem könnyebb, csupán célszerű.

Visszabicegek az ágyhoz, ennyi idő bőven elég volt talpon, muszáj pihentetnem a térdem, hogy még kora este tudjak pár percet sétálgatni.

Végső megoldást az nyújt, hogy legalább telefonon tudom nézni azokat a meccseket, amik érdekelnek, híreket olvasgatok, és ha ezt megunom, még mindig lapul valahol egy könyv, amit az orvosom hozott be nekem unaloműzőként.

Az esti vizit előtt még egyszer megpróbálom felhívni Eiret, de ekkor már ki is van kapcsolva, ahogy Britanny, Harry és Liam is. Furcsa, hiszen nagyon ritkán történik ilyen, legfeljebb akkor, ha repülnek, de tudtommal mindannyian otthon vannak, mert megígérték, hogy fél szmüket a családomn tartják, Eire pedig szinte sosem kapcsolja ki a mobilját, a nap huszonnégy órájában elérhető a hét minden napján, pontosan abból kifolyólag, hogy elég sok időt töltünk távol a másiktól, másrészt pedig a munkája miatt is fontos, hogy bárki fel tudja hívni még a legőrültebb időpotokban is.

- Szia! Reméltem, hogy most már tudunk beszélni. Hiányzol, hívj vissza, kérlek! Szeretlek. - Rutinosan hagyok üzenetet, és újra tizenkét évesnek érzem magam, amikor még vezetékes telefonunk volt otthon, és a barátaim otthoni telefonjának rögzítőjére beszéltem.

Hiába próbálok aludni, az után, hogy megkapom az esti gyógyszereimet, és megnézik a műtét nyomait csak forgolódok, vagyik csak a fejem fordítom egyik oldalról a másikra, ugyanis a friss kötés miatt mozdulni sem tudok.

Így telik az egész éjszaka, alig alszom néhán yórát, amikor viszont sikerül elaludnom, folyto benyit valaki, reggelit hoznak, ellenőrizgetnek, vagy felhív valaki, hogy hallotta, mi történt, és reméli jól vagyok. Valójában nem vagyok túl jól, szeretnék aludni végre, de ezt nem mondhatom, csa finoman utalok arra, hogy nehéz úgy pihenni, ha sem szellemileg, sem fizikailag nem terhelem le magam, ezért nagyon sokáig fent vagyok.

Aztán történik valami. Kora délután, amikor épp a plafont bámulom, és azt keresem, vajon van-e egyáltalán bármiféle hiba, vagy sérülés a falakon - nics egy sem - ismét nyílik az ajtó. Már szinte látom, hogy megint kapok valami krémet, vagy a fejemre olvasnak, amiért megint orvosi felügyelek nélkül járkálok, de nem ez történik. Apró zajok, topogás hallatszik a folyosóról, és egy ismerős hang, ami bíztatóan szól. 

"Menj csak."

És néhány pillanattal később a lányom lép be, az anyukája kezét fogva. Elkap a szédülés, és a szívem a torkomban dobog, és érzem, hogy a vratlan meglepetéstől még egy kósza könnycsepp is gömbölyödni kezd a szemem sarkában.

- Nézd, kivan itt Sonia! Apa  - belepuszil a hajába, és lazábban fogja a kezét, és csendben szipogva emeli rám a tekintetét. - Úgy hallottam, hiányzunk.

Nem kell sokat várnom, amint Eirera nézek, ugyan azt a meghatottságot látom rajta, mint ami a mellkasomat feszegeti belülről.

- Hogy kerültök ide? - Meglepetten pislogok rájuk, a könnyeimmel küzdve, de mielőtt választ kapnék, a lányom máris a karjaimban van. Boldogan szuszog a fülembe és a pici kis tenyerét az arcomra téve ad puszit. - Szia, Hervegnőm - belepuszilok a nyakába, és beszívom az édes babaillatát.

- Meglepetés - Eire is leül mellénk, és a szabad kezem szorongatja. - Hogy érzed magad?

- Viccelsz? Most? Remekül. Már nem is fáj semmi - megszorítom a kezét, és elemelkedek az ágytól, hogy elérjem őt. 

Mintha évek óta nem csókoltam volna meg, és ha hinnék az ilyen hókuszpókuszokban, még azt is hihetném, hogy ez az, ami meggyógyít majd végül és azonnali fájdalomcsillapító hatása lenne. Sajnos nincs így, a térdem még mindig érzékeny, és fáj, de legalább itt vannak velem a lányok, akikért élek, és akik miatt igyekszem most is minél hamarabb felépülni, és alig várom, hogy megint normálisan mozogjon minden tagom.

54. 8755 km

Niall

Zayn távozása után lelassul az idő, és hirtelen szakad a nyakamba az, hogy egyedül vagyok. És tudom, hogy ez volt az egyetlen kikötésem, hogy ne utazzon utánam a feleségem, mert egyedül akarná végigcsinálni az egész repülést Soniával, tudom, hogy az egész procedúra csak hatalmas nyűg lenne, és nem várhatom el tőle, most azért mégiscsak jól esne, ha itt ülne mellettem, fogná a kezem, és vigyázna rám.

Így hívta legutóbb is, amikor kórházban kötöttem ki: vigyázott rám, amíg én teljesen kábán motyogtam az altató hatása miatt. És akkor is, amikor elkezdtem bicegni, gyógytornára járni, és először lépcsőztem. Ott állt mellettem, együtt tettük meg a lépéseket, most pedig egy óceán választ el tőle, és legszívesebben a falba verném a fejem, amiért ilyen hülye vagyok. Itt lenne a helye. Mellettem. Velem.

Óvatosan kitakarom a bal lábam, hátha nem kezd el sajogni a hűvösebb levegőtől. A könnyített gipsz szorít és kényelmetlenül nyomja is a térdhajlatomat, mégis olyan kellemesen ismerős az érzés. Jó tudni, hogy éppen most milyen fázisokba fogok lépni, vagyis legfeljebb sántikálni. Tudom, mi vár rám, hogy hamarosan hideg vízbe ültetnek, hogy elkezdhessem mozgatni a műtött térdem is, aztán egész nap sétáltatni fognak egy futópadon, és naponta vizgálni fogják a szalagjaim. Aztán lassan el fogom hagyni a mankót, és néhány hónap gyógytorna után újra futhatok és ugrálhatok, játszhatok önfeledten Soniával, emelgethetem és nem kell körültekintően, idegesítően lassan, egyesével lépkedve lépcsőznöm, a korlátba kapaszkodva.

Elkeserítő, hogy amíg a velem egy korúak még a saját gyerekük születését sem élték meg, én már a nyugdíjas korosztáyl problémáival küzdök, és igazán ahhoz lenne kedvem, hogy látványosan szenvedjek, sajnáltassam magam, csak hogy egy kicsit jobban érezzem magam mások kioktatásától.

A mobilom kezdem szorongatni, ki- és belépek minden alkalmazásba, többször is, de semmi sem köti le a figyelmem eléggé. Olvasgatok, végigpörgetem néhány ismerősöm oldalát, válaszolgatok azokra az üzenetekre és jókívánságokra, amik így hirtelen szembejönnek velem: persze már mindenki tudja, hogy mi történt. De ezt sem élvezem sokáig, megunom a dolgot, ráadásul egyre nehezebben viselem az állandó fekvést. Ülő elyzetnek a legnagyobb jóindulattal sem hívható pózba tornázom fel magam, az ágy támláját próbálom minél inkább derékszögbe emelni, de egy ponton túl még az eddiginél is kényelmetlenebbé válik a dolog. Pedig teljesen abban a hitben heverésztem itt napokig, hogy ennél rosszabb máár úgysem lehet, viszont most már tudom, hogy tévedtem, ez pedig felbosszant. Visszább engedem magam, hogy ne fájjon olyan veszettül a hátam, és engedem, hogy felülkerekedjen a józan eszemen a nyughatatlan Niall, és eldöntöm, hogy a magam ura leszek, ha már ekkora tapasztalatom van a műtétet követő lábadozás átvészelésében.

Többek között ezért lenne szükségem Eire jelenlétére, hátha ő képes lenne lebeszélni engem az épületes marhaságról, vagy segítene benne.

Szóval szűk egy héttel a műtétem után épp arra készülök, hogy két lábra álljak egyedül, amikor az orvosom idegesen ront be.

- Mr. Horan, mit művel?

- Hello doki! Nos, sétálok - rántom meg a vállam, és folytatom a hadműveletet. A jobb lábam már a földön van, nekifeszül a padlónak. Kicsúszok az ágy szélére, szigorúan ügyelve arra, hogy a bal lábam a megfelelő pózban maradjon. Így már elérem a mankóimat. Egy pillanatra megállok a mozgásban, mielőtt megragadnám őket, és az orvosomra pillantok.

Rosszalóan ingatja a fejét, de hiába a keresztbe tett kar és a szúrós tekintet, fejével rábök a mankókra, és arra sarkall, folytassam.

- Mi járatban? Jó hírek? - beszélgetést kezdeményezek, és közben a tanult módon feltápászkodom, és boldogan nyújtogatom az ép lábamat.

Jól esik végre úgy beszélgetni, hogy nem csak a fejem tudom az illető felé fordítani, hanem teljes testtel képes vagyok irányt változtatni, és még a vérkeringésem is visszaáll a normális, megszokott rendszerébe, zsibbadás és kényelmetlen tompaság nélkül a derekamnál. Ilyenkor úgy érzem, a levegő valahogy jobb, édesebb, és a vértestek az ereimben örömükben táncra perdülnek.

- Niall, magának még nagyon nem kéne így járkálnia, de gondolom felesleges felhívnom a figyelmét a helyes eszközhasználatra - elgondolkodom egy pillanatra, hogy vajon azért nem szól semmit a kihágásomért, mert nem ártok vele magamnka, vagy mert nem tudok akkora kárt okozni, hogy ennél is szörnyűbb legyen a helyzet térdszalag-fronton. Végül csak megrántom a vállam, és várom, hogy folytassa a doki. - Ma délután még elvégzünk néhány vizsgálatot, elküldöm röntgenre és reflex vizsgálatra. Ha rendben lesznek a dolgok, és maga sem próbál keresztbe tenni az egészségügynek, akkor nem sokára elkezdheti a krioterápiát.

- Mikor mehetek haza? - ez a kérdés gyötör, mióta felkeltem a műtét után, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjam a lányom első születésnapját, még akor is, ha szeretek néha lustálkodni, és elvárom, hogy az ismerőseim és a családom egy picit sajnáljon, csupán azért, hogy a lelekem kissé felmelegedjen a mindennapok rohanása és stresszhelyzetei közt.

- Attól tartok, ha nem egy los angelesi címre gondol, akkor még egy darabid élveznie kell a szeptemberi napsütést - komoly, mégis együttérző hangon közli a nyilvánvalót, majd a fejével az ágyra bök - Ennyi ácsorgás pedig pont elég vol, Mr. Horan, feküdjön vissza, mielőtt szörnyű fájdalom nyilal a friss sebébe.

Lehajtom a fejem, és mint aki csatát vesztett, visszaaraszolok fél lábbal az ágy mellé. Szorosan a lepedőhöz ugrándozva fekszem vissza, miközben olyan mozgáskultúrát villantok az üres kórteremben, mintha egy 1970-es évek közepén készült sci-fi kelléke lennék. A művelet után még percekig szuszogok, pláne, mikor tudatosul bennem a valódi fájdalom, ami úgy futkos az izomszálaimban, mintha épp égő nyilakkal lőnének rám, és mindig el is találnának. Azonnl ráteszem a hideg kezem a sebre, hátha enyhít rajta valamit, de csak néhány percig érzem a jótékony hatását. Nem marad hát más hátra, mint nyomogatni a nővérhívót, másodpercenként legalább háromszázszor, hogy hozzanak neekm valami fájdalomcsillapítót. Mindegy, hogy tablettát, vagy valami port, amit el kell kutyulnom vízben, csak hasson.

- Most kap egy keveset, de estig akkor nem tudok hozni. Próbáljon nyugton maradni, mert így nagyon lassan fog felépülni, Mr. Horan - kedvesen és udvariasan beszél velem az ápolónő, de azért kiérezni az anyhe élt a beszédéből, ami megpróbá rávilágítani a meggondolatlan és gyerekes  viselkedésemre. És ettől csak még jobban hiányzik Eire, aki már az első percben, amikor megfordult a fejemben ficánkolni, figyelmeztetett volna és ha kell hát a saját testével akadályozza meg a meggondolatlan mocorgásom és két lábra állásom.

Miközben kezdem elfogadni a szörnyű érzést, hogy a lábam szinte lángol, és azt is, hogy ez mind miattam történik, felvillan ismét a telefonom kijelzője. Ezúttal nem egy újabb értesítés vagy üzenet, hanem Louis.

- Szia, mondjad - elképzelésem sincs, miért hív, és ahhoz sincs kedvem, hogy kiszámoljam, mennyi az idő otthon.

- Szia, bent vagy még? - izgatottan érdeklődik, és nem is titkolom magam elől, hogy ez már igazán jól esik. Mármint hogy a barátaim végre elkezdtek érdeklődni a hogylétem iránt.

- Igen, még pár nap, aztán gyógytorna meg hidegvizes terápia. Otthon minden rendben? A lányok nagyon kivannak borulva? - reménykedek abban, hogy néha ránéznek a feleségemre, egyrészt, hogy boldogul-e, másrészt, hogy nem legyeskedik-e körülötte az a szerencsétlen, aki még virágokat is képes volt küldeni egy férjnél lévő nőnek, ráadásul úgy, hogy szinte száz százalék biztonsággal meg tudnám mondani, hogy tisztában vana  fickó a Horan név jelentésével.

- Őszintén szólva nem tudom, elugrottam Freddiehez egy pár napra. Arra gondoltam, hogy ha nincs ellenedre, és nem sérti a férfiúi büszkeséged, akkor megltogatak. Eire felől néhány napja nem hallottam közvetlenül, Harry mesélte, hogy Britannyvel van, és hogy látszólag minden rendben.

- Értem - hümmögök, majd gyorsan hozzáteszem, nem zavarnak a látogatók.- Gyere csak, legalább tudok beszélgetni valakivel.

- Írj majd, hogy mikor van látogatási idő, és ha úgy alakul, akkor meglepünka kis sráccal, jó? Most viszont leteszem, mert kocsiban ülök. Beszélünk még.

- Jó, mindenképp - fele annyira sem zavar, hogy így fognak látni, mint gondoltam. Habár Louis pont az az ember, aki elől nem kell titkolnom, hogy valójábn én is be vagyok rezelve ettől a műtét dologtól, sőt, éltem vele annyit, hogy tudjam, valószínűleg ő is ilyen makacs lenne, mint én, éppen ezért megérti, miért vagyok olyan gőgös, hogy nem engedem a város közelébe sem életem nőit, nehogy ilyen állapotban lássanak.

Fejben megpróbálom kiszámolni újra, hány óra ehet nagyjából Londonban, hátha még emberi annyira az idő, hogy a lányom is hallgatom, vagy csak a feleségem veszi fel a telefont, de sokadik csengésre sem érkezik válasz. Sem a negyedik hasonló hívásomra. Először foglalt, aztán egyszerűen csak nem veszi fel. Igaz, nem sokat próbálkozom, de azért elget ahhoz, hogy a még alszik is, meghallja a csörgést. Attól pedig, hogy nem igazán reagál, elkezd bennem gyűlni a feszültség, és hiába nyutatom magam, hogy biztos csak nincs mellette a telelfon, vagy tényleg nagyon kimerült és alszik, csak arra tudok gondolni, hogy Eire alapvetően rossz alvó, pláne, ha valami nagyobb változás van az életében.

Amikor elkezdett megromlani a kapcsolatunk, akkor is éjszakákon át forgolódott mellettem, és az arcából ítélve a vendégszobában sem tudta rendesen kipihenni magát. Most sem lehet másként, hiszen ha az hogy engem újra megműtöttek, és két külön országban tartózkodunk, biztosan felborítja az éppen csak rendbe jött életünket.

- Szia baby, én vagyok. Gondolom már alszol, azért nem veszed fel. Csak azt akartam mondani, hogy hiányzol, és ha meghallgatod ezt az üzenetet, akkor hívj vissza. Fel fogom venni, bármennyi is legyen az idő. - egy pár másodpercre csendben maradok, majd egy sóhajt követően folytatom. -Volt bent Zayn nálam. Egész jót dumáltunk, és arra gondoltam, hogy ha neked sincs ellenedre, akkor valamikor megismételhetnénk azt az estét, persze verekedés nélkül. Mindegy, vigyázzatok magatokra, nagyon szeretlek titeket, és már alig várom, hogy lássalak. Szia.

Borzasztóan kellemetlenül érzem magam, pedig Eire a feleségem, tud rólam mindent, tudja, hogy szeretem, látott már betegen, ruha nélkül, szőkén, lila hajjal, barnán, fáradtan, részegen, sőt, másnaposan is. Nem kéne zavarban lennem egy hangüzenettől, mégis azért furcsán érzem magam. Meg őszintén szólva legalább tíz év nem beszéltem egy hangposta fiókkal.

Eire

Valamikor kora reggel kábán felnézek a kanapéról, és azt látom, hogy Britanny tőlem nem sokkal élénkebben suttog a telefonba a konyha közelében. Keresem a telefonom, hogy meg tudjam nézni az időt, de nem találom sehol, ezért visszaejtem a fejem a párnákra, amiket felhalmoztunk kettőnk közé és megpróbálom kinyújtani az elgémberedett lábaimat. Eszem ágában sincs hallgatózni, de a teljes csendben és a szűrt, épp csak kivehető fényben minden olyan nyugodt, hogy tisztán hallom a barátnőm hangját. Ellágyult hangon magyaráz, mintha még dolgozna a szervezetében a bor, vagy számára fontos emberrel telefonálna.

- Igent mondott - megesküdnék arra, hogy miközben elhagyja a száját, felém pillant, de az is biztos, hogy nem tudja eldönteni, ébren vagyok vagy sem. Elkezd érdekelni a folytatás, és várom, hogy újra megszólaljon. - Tudom, engem is. Viszont így legalább minden könnyebb lesz.

Újra elhallgat.

- Igen, itt. Megvárom, míg felébred, segítek neki reggel Soniával, és utána megyek. - Ismét szünetrt tart, amíg a vonal túlsó felén valaki beszél.- Persze, vigyázok. Egyből odamegyek. Rendben, neked is, szia.

Ledobja a pultra a mobilját és lábujjhegyen visszamászik mellém.

- Ki volt az? - kérdezem rekedten, mire Brits megugrik ijedtében.- Bocs, nem akartalak megijeszteni.

- Semmi baj - leül mellém, hogy a fejem az ölébe tudjam hajtani. Megint az egyetemi pulcsimban van, sötétszürke leggingsben és a gúlméretezett karávsonyi zoknimban. - Felébresztettelek?

- Nem te. Magamtól keltem - addig fészkelődöm, míg észre nem veszi, mit akarok, és el nem kezdi simogatni a hajam. - Ki volt az hajnalok hajnalán?

- Hajnal? Szivi, lassan 9 óra - halkan felnevet. - Utólagos engedelmeddel megint kölcsönvettem pár ruhádat. Elképesztő, milyen gönceid vannak, és egyiket sem látom rajtad!

- Valószínűleg azért, mert még szülés előtt kaptam mindenféle szponzoroktól, hogy ezt viseljem, amikor hivatalosak vagyunk valami nyilvános eseményre. Amire sosem mentem el, vagy már nem is emlékszem. - Azt a részét nem emlegetem, hogy számomra mind ocsmány, vállalhatatlan, túl rövid, és olyan kivágások vannak mindegyik ruhán, hogy a vesém is kilóg belőlük. Még akkor sem voltam hajlandó magamra rángatni ezeket, amikor még volt derekam, csípőm és elvétve néhány vonzó női vonásom, nemhogy most.

- Tudom, mire gondolsz. És azonnal felejtsd el! Gyönyörű vagy, és hihetetlen, hogy te ezt nem látod. Sem azt, hogy fantasztikusan néznél ki néhányban. De a te döntésed, és tudom, hogy nem mind a te stílusod.

- Ha tetszik valamelyik, neked adom szívesen - felülök, mielőtt elzsibbadna a vállam. - Mondjuk ha pakoljuk a cuccokat LA-be, ki is válogathatjuk neked őket. 

- Egyébként Harryvel beszéltem. Éjjel indulunk, ha addig össze tudod szedni magad.

Zavartan nézek rá. Köpni-nyelni nem tudok a döbbenettől, de pont úgy, mint amikor felhozta az utazás ötletét, magával ragad a szabadság érzése. 

- Akkor felkelek, megetetem Soniát, és elkezdek pakolni. - A testem nincs felkészülve erre, sajog mindenem, és még eléggé érzem az éjszakai borozás ízét a számban, de valahogy elbukdácsolok a hálószobáig, ahol magamhoz veszem mindenből az első tiszta darabot és egy gyors zuhanyzás után, még nedves hajvéggel rohanok a lányom szobájába.

Az egyetlen doog, amit élvezek abban, hogy már ennyi idős, hogy átalussza az éjszakákat és viszonylag jó is az alvókája, mert képes relatíve sokáig szunyókálni.

- Jó reggelt, Hercegnő - óvatos ouszikat nyomok a tenyerébe és az arcára, mire elvigyorodik és kacagva tapogatni kezdi az arcom. - Szia, na ki megy ma meglátogatni apát!?

Kiemelem a kiságyból, és amíg teljesen magához nem tér, gyorsan megfürdetem, tiszta ruhát adok rá, és egy rövid időre lepasszolom Brotannynak.

- Neked mennyi idő, míg összepakolsz? - érdeklődöm tea, kávé és reggeli készítés közben.

- Úgy egy óra. A fontos irataim mindig nálam vannak, bedobálok pár göncöt, és hívok taxit - megvonja a vállát, mintha minden napos lenne nála az ilyesmi, közben pedig apránként adogatja Soniának a reggelijét.

- Jó, nekem picit több. Egy heti ruha elég, nem? - kirakom tányérra a melegszendvicset és az italokkal együtt az asztalhoz viszem. - Tételezzük fel, hogy kell majd váltásruha, meg nem tudjuk, ilyen idő lesz...

- Rohadt meleg - töm a szájába egy falatot, és legalább 3 kanál cukrot rak a kávéjába. - Soniának hozz inkább pár hasznos holmit, neked percek alatt kész van a csomagod. Amíg elintézed, itt maradok, és betelefonálok, hogy csak jövőhét kedden megyünk leghamarabb. Lemondunk minden találkozót, vagy elküldjöm Markot, meg még pár embert megbízok ezzal-azzal.

- Annyira jó, hogy itt vagy - nem birom ki és gyerekstül magamhoz ölelem.

- Örülök, hogy nem akadtál ki és nem kellett órákig győzködni. Most Harry jön nekem egy villás reggelivel és egy jeggyel a Lakers legközelebbi meccsére.

- Nem is szereted a kosárlabdát - azt hiszem, ezzel meg tudom őt fogni, de tévedek.

- Igaz, de a kosarasok jól néznek ki, és ezzel nyomatékosíthatom Harryben, hogy vesztett.

- Vesztett?

- Ígérd meg, hogy nem leszel dühös - emeli rám a tekintetét és a kisujját nyújtja, hogy megpecsételhessük a dolgot.

- Rendben - egyezek bele és összeakasztom az ujjam az övével.

- Harry fogadni akart, hogy meg tudlak-e győzni arról, hogy velünk gyere. Én meg végül beadtam a derekam, de tudtam, hogy ha másnak nem is, nekem tutira igent mondasz.

- Elképesztőek vagytok - nevetek fel, és jóízűen reggelizem.

Nem nagyon emlékszem, mikor csináltam utoljára ilyet Niall nélkül, de jól esik. Jó nevetni, újra ilyen sok időt tölteni a legjobb barátnőmmel, felszabadultnak érzem magam és szabadnak.

- Na de gyorsan mesélj, mi volt a randin? Nem is mondtál igazán még semmit róla!

Kissé zavarba jövök ettől a kérdéstől, de mivel Brotanny a legjobb barátom, tud rólam mindent, ezért elhessegetem ezeket a gondolatokat a fejembem és mindent megosztok vele részletesen arról ah estéről.

- Brits, ez most elég furán hamgzik, de olyan, mintha mrgint az első alkalom lett volna, és újra beleszeretem ebbe az emberbe. Szörnyű ezt nondani, de szerintem kellett ez a törés, hogy újra meg tudjam becsülni őt és azt, hogy itt van nekem. És azt hiszem, van egy borzasztóan giccses ötletem, de azt még nem árulhatom el, amíg biztos nem leszek a döntésemben. - Döbbenten néz rám, várja, hátha mondok még valamit.

- A gyerek az, nem? Hogy szeretnél még egy babát. - Úgy mondja, mintha közben kérdezné is.

- Részben, de ennél töb kell. Hogy tényleg meg tudjam neki mutatni, hogy szeretem és nyomatékosítsam benne, hogy senki más nem kell, csak ő. Minden problémájával és nyűggel együtt.

- Ha kitalálod, tudd, mindenben támogatlak- átnyúl a kezemért.- Most viszont vár ránk 8755 km, úgyhogy ideje összekapnunk magunkat. Még a kis Királylányunk születésnapja sem áll sehogy!

53. Ottalvós

Sziasztok!

Mivel az előző rész előtt nem tettem, így most, jócskán megkésve szeretnék nagyon boldog új évet kívánni mindenkinek! Szörnyen mozgalmas és kimerítő évet zártam, de biztos nem vagyok ezzel egyedül. Remélem az idei kevésbé fog próbára tenni minket, vagy ha mégis, könnyebben vesszük majd az akadályokat!

Sokaknak, akik fontosan számomra, az idei jeles év lesz, akár az érettségi és a továbbtanulás miatt, akár esküvő és/vagy családalapítás végett, szóval egyszerűen csak szeretnék mindenkinek rengeteg kitartást és erőt küldeni. Illetve alig várom, hogy még néhány közös emlékünk legyen ezzel a bloggal, nekem és Nektek egyaránt, mielőtt véget érne.

Kicsit érzelgősen, fáradtan, de sok puszi és ölelés,

xx Lu

Eire

Hirtelen rengeteg dolog és ötlet szakad a nyakamba. Azt sem tudom, hova kapjak, csak megyek előre, és nem látom a napom végét.

Sonia kivételesen nem adja fel a leckét estére, de így is, hogy teljes nyugalomban játszik a közvetlen közelemben, egy perc nyugtom sincs.

Amióta Niallt bevitték a kórházba, jóformán egy bögrét nem mostam el rendesen, a koszos edényeket csak bedobtam a mosogatógépbe és megtöltöttem mindkét mosogatótalcát is - jól van az úgy módon. A bébiételes üvegek egymás mellett hevernek, kávéfoltos a pult, és az evőeszközök vízcseppesre száradtak a fém tartóban. Tehát ha definiálni kéne a káoszt és a rendetlenséget, az én képem mutogatná mindenki, ahogy a szemétkupacom tetején ücsörgök.

Kiteszem a mobilom egy biztonságos helyre, és ahogy korábban megígértem, visszahívom Britannyt. Kihangosítom, és miközben beszélünk, igyekszem elpakolni ezt a mocskot, amit felhalmoztam és elkezdek valami normalis vacsorát készîteni magunknak.

- Szóval, milyen az új autód? - kérdezem gyümölcsaprítás közben, és hallom, hogy felnevet a barátnőm.

- Kicsi és ezüst. Semmi extra, de ha gondolod, nézz ki az ablakon. Pont most értem ide hozzátok - összeráncolom a homlokom és amikor elhúzom a kapu felőli ablakon a függönyt, valóban ott áll egy számomra ismertlen autó, amibőlt Brits mászik ki. Kezében rengeteg szatyor és egy táska, alig tud elbukdácsolni a kapuig, hogy ne akadjanak össze. 

Az ajtóhoz rohanok, és mire kinyitom, mar ott áll, kissé szétszórtan, de mosolyogva.

- Hogy kerülsz ide? - meglepettségemben el sem veszek semmit a kezéből, hanem ragacsos kézzel megragadom és szorosan magamhoz szorítom.
- Gondoltam megleplek, és megnézem, van-e szükséged bármi segítségre. Ha mást nem, elkényesztetem a keresztlányom mindenféle jósággal - kimászik a karjaim közül és felemeli a táskákat. - Ezt mind neki hoztam! - büszke mosoly kúszik az arcára, majd könnyedén folytatja - Na jó, igazából neked is van benne pár apróság, de ne haragudj, most az én kis tündérem a főszereplő!
Kikerül, és beslisszol a nappaliban, ahol a szőnyegen találja Soniát a játékai között. Azonnal felkapja, pörög vele néhány fordulatot, és addig puszilgatja, amíg a kislány csuklani nem kezd a nevetéstől.
- Ne nagyon rázd fel, még vacsoráznia kell - leülök pár percre melléjük, ennyit várhat minden, a rumli, a vacsora, a konyhában felejtett gondolatok, és minden aggodalmam.
- Komolyan gondoltam, hogy el kéne jönnöd velünk a hétvégén. Tudom, hogy neked ez nincs ínyedre, de ha kell, hát elrabollak titeket. Harryvel megbeszéltük, hogy így érdemesebb lenne a magángéppel menni, és ne, meg ne szólalj, hogy felesleges meg minden, mert nem érdekel. Sonia nem fog turistaosztályon utazni, ha akarsz te jöhetsz azzal, bár mondjuk azt Harry nem díjazná. - Amikor észreveszi a mosolyom, felhagy a végtelennek tűnő beszéddel.- Mi az?
- Állj már le, kérlek. Kitaláltam valamit, de segítened kell. Ja, és rengeteg mesélnivalóm van.
- Eire Reed, csupa fül vagyok - visszaengedi a keresztlányát a babái közé, és teljes testtel felém fordulva figyel é várja a számára ly fontos és értékes információkat.
- Szóval - kezdek bele, és megint azt érzem, mint a kocsiban hazafele, amikor fejvesztve menekültem Britanny tanácsa felé, magam mögött hagyva az önsajnálatba burkolózó Eiret.
Elmondok mindent, arról, hogy mi történt ma, az ebédet Markkal és Nathanielell. A legkínosabb percet és a nevetést, ami egész egyszerűen feltört belőlem, és azt is megemlítem, hogy milyen isteni volt az ebédem.
- Szóval, ha jól értem, Puhakezű Mark meleg, és a barátja még nála is dögösebb? - döbbent arccal bámul rám, megint.
- Látom, a lényeget megértetted. De Brits, így nem kell, hogy lekiismeretfurdalásom legyen amiatt, amit korábban Harry mondott, és most már nem érzem rosszul magam a virág miatt sem. Tudom, hogy Niall haragszik még, el sem mondtam neki, de így már sokkal könyebb lesz megbeszélni ezt az egészet. Legalábbis remélem- nagyot sóhajtok és végignézek a lakáson.
Már nem is emlékszem, mióta élek itt potosan, de az első itt töltött napokat bármikor fel tudnám idézni. A könyvespolc helyén szinte látom a hatalmas dobozokat, és ahol most Sonia játszik, nem volt semmi, csak beton és por.
- És mi a  másik dolog? - hajol közelebb.
- NIncs másik dolog - vágom rá azonnal, de csak mert még én magam sem fogalmaztam meg igazán, mit akarok. Csak elutazni? Vagy végleg itt hagyni ezt a helyet? - Túl sok lenne, és ostobaság. Niall sosem menne bele, amit megértek. Túl nagy kockázat, túl nagy változás.
- Mi? A gyerek? Mármint a második? Ne viccelj már. Szerintem, ha megtudná, hogy odabent - gyorsan a hasamra bök - tudod, van valaki, még arról is megfeledkezne, hogy épp most műtötték, és szaladna veled egy kört a folyosókon, és kikiabálná az ablakon, hogy ismét apuka lesz.
- Ja, persze - visszarázódok gyorsan a beszélgetésbe. - Na de most te mesélj. És közben segíts befejezni Sonia vacsoráját.
Felhúzom a kanapéról és elcsalogatom magammal a könyhába.
- Mit? Az autóm nagyon kényelmes, és még új illata van. Első látásra beleszerettem, hála Harrynek - gúnyos mosolyra húzom a szám és felé fordulva nekidőlök a konyhapultnak.
- Szóval, Harry. Vele minden rendben? Jól van?
- Persze, ma ugye együtt kajáltunk, meg kerestünk pár ajándékot Soniának a születénapjára.
- És? - Utálom, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőle, de ha legalább a hajlandóságot látnám rajta, hogy el akarja mondani, ami a fejében kavarog, már azért megérné, de semmi.
- És utána szóba került a kocsim, elkísért a szerelőhöz, aki közölte, hogy egyszerűbb lenne elfelejtenem a dolgot. Így végső elkeseredettségemben venni akartam magamnak Oystert, aztán mégis egy szalonban kötöttünk ki, ahol megtaláltam Őt - kimutat a konyhaablakon a kocsija felé.- Hát nem gyönyörű?
Bólintok, valóban feltűnő darab, és elegáns.
- És hogy jött szóba ez az utazásdi? Ráadásul kettesben.
- Mert azt hittük, hogy most téged daruval sem lehetne elvontatni innen, de mi szeretnénk meglátogatni Niallt. Tök egydül van, mi meg pont ráérünk.
- Pont ráértek egy 11 órás repülőútra? Egészen véletlenül belefér a hétvégi teendőid közé egy közel fél napos repülőút, kettesben Harryvel? - felhúzott szemöldökkel nézek rá. De nem rosszallóan, inkább csak úgy, mint aki hallani akarja a teljesen nyilvánvalót.
- Eire, ne forgasd ki a szavaimat - elkapja a fejét és hirtelen nagyon koncentrálni kezd a lábfejére.
- Te pedig ne nézz hülyének - vágok vissza azonnal, de meg is bánom azonnal. - Ne haragudj. Nem akartalak letámadni de szinte világít rólatok, hogy mi van.
- Micsoda? - szúrós tekintettel néz fel újra rám, lyukat égetve ezzel rajtam. Rég láttam ilyen paprikás hangulatban.
Britanny amúgy is a végletek embere és iszonyat széles skálán mozog a hangulata. Mindig sok, mindig nagyon szélsőséges, és ha nem határozott, kemény véleményről van szó, hanem a lélek valamely kis bugyrában kell lubickolnia, langymeleg közegben, egyszerűen kiborul, mert képtelen mit kezdeni vele. Nem érzi magát biztonságban egy közepesen érzelgős szituációban. Sőt, ha jobban belegondolok, rajtam, és a családján kívül legfeljebb Soniának mondta, hogy szereti. Imádni imád dolgokat, sőt, gyakran pillanatok alatt meggyűlöl bárkit és bármit, de alapvetően szegényesebb a szókincse, ha az érzelmeiről van szó. Azért azt sem lehet rá mondani, hogy nincsenek neki, csak nagyon horteken változik a hangulata, és nem beszél arról, ami nem kiemelkedő valamilyen szempontból.
Ilyen Harry is. Nem tud vele mit kezdeni, mert jó barátok, és évek óta ismerik egymást. Ők ketten voltak csak hajlandóal végigasszisztálbi minden nyűglődésünket, ott voltak mellettünk mindig, az esküvőnk előtt a káoszban, a sorozatos orvoshoz járásomkor, és Sonia születésénél is. És mivel akkoriban Niallék rengeteget dolgoztak, Britanny volt az, aki összerakta a kiságyat és a felette függő játékokat. Ismerem, mintha csak saját magamról lenne szó, és ezért is állok olyan érthetetlenül a tény előtt, hogy titkolni próbálja előlem a gondolatait.
- Brits, én nagyon boldog lennék, ha lenne végre valaki az életedben. Egy biztos pont, egy társ. Ha ez egy kutya, hát istenem, kapsz egyet, de ha Harry az, ne engedd futni - megfogom mindkét kezét és bízom benne, hogy nem veszi rossz néven, amiért ezeket mondom. Mert ugye az érzelmeiről nem csak ő nem beszél, de más sem teheti meg.
- Meg tudom hozni a megfelelő döntéseket, de aranyos vagy, hogy aggódsz. Kutyám meg nem lesz mostanában, amennyi időt távol töltök a lakásomtól, már nem azért, de szegény csak szenvedne - komolynak tűnik, és remekül titkolja a felháborodását.
- Rendben - lazán megvonom a vállam és tovább aprítom az őszibarack hasábokat.
- Tényleg eljössz velünk Los Angelesbe? Vagy ez is csak egy gyors fellángolas és végül itthon maradsz, mert az thiszed azzal jót teszel? -
- Megtennéd, hogy nem szurkálódsz? Megyek, igen. Majd felhívom Harryt, hogy én is veletek tartok. Már ha nem zavarok meg ezzel semmit.
- Na jó, és még én szurkálódok! - csípőre tett kézzel nevet rám. Nem dühös. Legalábbis nagyon remélem.
De ha mégis így lenne, az sem érdekelne. Sokmindenben kell kikérnem a véleményét és nincs időnk apróságokon összekapni.
- Annyi mindent akarok egyszerre mondani meg kérdezni, hogy fogalmam sincs, hol kezdjem - leteszem a kést, és Sobia vacsoráját az asztalhoz viszem, amíg magunknak is kitalálok valamit.
- Csak vágj bele. Ha hülyeségeket akarsz mondani, úgyis félbeszakítalak - stílusosan beletöm szájába egy negyed kiwit ês hangosan csámcsogni kezd, hogy direkt idegesítsen. - A te bonyolult gondolataid is ilyen bosszantóak ám néha- annak ellenére, hogy a könnyeimmel küzdve nevetek, halálosan komoly marad és bárhová lépek, a nyomomban van és a fülembe csámcsog.
- Jó, értem. Ha rendelek pizzát, akkor megnyugszol?
- Sonkásat. Sok sajttal, gomba nélkül. Amíg azt elintézed, belapátoljuk ezt a fini akármit Soniával. Utána pedig hallgatlak - nyom egy puszit a homlokomra és már repül is a keresztlánya felé a tálkával és a dínós kanállal.
- Ne a nappaliba egyetek, itt az asztal! - szólok utána, de csak legyint.
- Ma mindent lehet, Britanny etet! - kiabál vissza, és a kanapén ülve bekapcsolja a tévét és Soniat az ölébe húzva elkezdi adagolni neki a gyümölcsöket.
Tudom, hogy felesleges bármi mást mondanom, mert akkor én leszek a rossz zsaru, úgyhogy elvonulok telefonálni és megrendelem az egészségtelen, kalóriadús, koleszterinszint növelő vacsoránkat, és behűtök egy üveg chardonnayt, arra az esetre, ha Britanny maradna beszélgetni, vagy megint álmatlanság gyötörne éjszaka.
Mire visszaérek a nappaliba, a lányom már álmosan lóg ritanny karjaiban, és mint egy kis lajhár, lustán pislog, mozdulatlanul, és élvezi, hogy szállítják őt.
- Megfürdetem - nyúlok érte, és átveszem az apró testet.
A lépcsőn felfelé azon gondolkodom, vajon mikor telt el ez az egy év. MIért szaladt el mellettem ilyen gyorsan 12 hónap? És esküszöm, sosem akartam szentimentális, túlbuzgó anya lenni, de most már értem, miért beszél mindenki arról, hogy minden perc, amit a gyerekével tölthet az ember, drága és becses. Értem, miért mondogatják, "mintha csak tegnap lett volna", mert tényleg, mintha csak néhány órája történt volna, hogy Niall a kezemet szorongatva fogadott ébredés után a kórházban, és sírva közölte, Sonia a leggyönyörűbb kislány, akit valaha látott, egy igazi angyal, és végre nincs miért aggódnunk, hisz valóra vált a legnagyobb álmunk, és megszületett a gyermekünk. Egy egészséges kislány, Sonia.
Most pedig az a csöppség, aki tavaly még csak a kisujjam érte körül a tenyerével, mára egy folyton vigyorgó, jókedvű, szeszélyes kislány, vöröses-szőke tincsekkel és huncut kék szemekkel. Totyog,  véletlenszerűen mond ki szavakat, magától ébred és fekszik, el tudja érni hisztériával és sikoltozással, amit akar, és pofátlan mód hasonlít az apjára. Minden apró rezdülésük össze van hangolva, még úgy is, hogy velem tölt több időt, és ez napról napra csak szembetűnőbbé válik.
- Nem sokára ott leszünk apával, várod már? - az apa szóra egy pillanatra felkapja a fejét, de olyan álmos szegénykém, hogy szinta azonnal visszaejti a vállamra.
Szeretek hozzá beszélni, és nem csak azért, mert így nem bolondulok meg egymagamban, hanem mert egyre több dolgot ismer fel, és szívmelengető látni, ahogy kitisztul a tekintete egy-egy fontos név hallatán. Ha kiejtem Niall nevét, vagy az apa szót, esetleg Harryt, Britannyt emlegetem, Louist vagy Liamet, szinte azonnal mosolyogni kezd, ugrándozik, mert tudja, kik azok, vagy legalábbis azzal tisztában van, hogy szereti őket és sok-sok együtt töltött, boldog pillanatuk volt már.
Amilyen gyorsan csak tudom, megfürdetem őt, ráadom a pizsamáját, a kedvenc barack színű rugdalózóját, és mikor leteszem a kiságyába, már félálomban szuszog. Nem tudom, mi fárasztotta most el ennyire, talán csak az a rengeteg minden, ami történt, hogy pár hete sokkal többet ingázik, mint korábban, hogy túl sokszor borult fel a napirendje, mindenesetre feleannyi idő alatt esünk át az esti procedúrán, mint szoktunk, így mire leérek a földszintre, a vacsoránk még sehol.
- Visszahoztam a ruháidat is, amit még multkor kölcsön vettem magamnak - bök az összehajtott pulóverre Brits a nappaliban. - Köszi.
- Ugyan, ami az enyém, a tiéd is - zuhanok le mellé a hüvös borral és két pohárral. -Kivéve Niallt.
- Huh, megkönnyebültem - elkapja az üveget és hangosan olvasni kezdi - Ez borzasztóan drága bor. Minek hoztad ide?
- Itt maradsz? Nem akarok egyedül maradni éjszakára, mert nem tudok aludni - ajánlom fel neki az egyik poharat, és Britanny egy másodpercig sem gondolkodik a dolgon. Elveszi a poharat, a bor felbontja, és tölt mindkettőnknek.
- Utoljára a lánybúcsúdkor csináltunk ilyet - nevet fel, és nekem is azonnal eszembe jut, milyen ocsmány módon leitatott, és hajnalban a lakásában pizzát ettünk és bort ittunk, amíg annyira rosszul lettünk, hogy reggelig a fürdőszoba padlóján fetrengtünk. -Szóval, mi a nagy terv, Mrs. Horan?
- A terv- belekortyolok a borba, és hátrahajtott fejjel magyarázok minden korty után - Először is, megpróbálok nem az életére törni a futarnak, amiért hagy minket éhezni. Aztán kitaláljuk valahogy, hogyan lehetne meglepni Niallt, és összehozni egy szülinapot a lányomnak, mindezt úgy, hogy a lehető legkevesebben tudnak róla. Végül pedig kifestetem az irodámat, és levágatom a hajam.
- Oké, a frizurán kívül minden jöhet - von vállat, és ő is bátran ssza a chardonnayt.
- Igazad van, elragadtattam magam, nem megyek fodrászhoz. És a többi? Hogy csináljuk? - kérdőn felé billentem a fejem, de ő határozott marad.
- Ki van kint Los Angelesben, akit ismersz?
- Passz, gondolom senki?? - kérdezek vissza azonnal, át sem gondolva a dolgot. Csak miután elhagyja ez a mondat a szám, akkor jut eszembe Zayn és Gigi, akik ha nem is LA-ben, de legalább az országban vannak agy valószínűséggel. -Talán meg tudok ejteni néhány hívást. Miért?
- Kell egy ottani ember, aki egyengeti a dolgokat. Mi pedig innen fogjuk intézni az oroszlán részét. Kell helyszín, vendéglista, ruhák, kaja, nyilván italok is, esetleg program - sorolja, mintha ő már rég összerakta volna ezt a fejében.
- Rá sem kérdezek, mióta tervezed a lányom első születésnapját - a szemem forgatom, és már meg sem lepődök azon, hogy Britanny ilyen terveket szövöget.
- De, kérdezd meg, kérlek! - nevetve könyörög, és végre ő is rám néz.
- Legyen. - Sohajtok.- Britanny, mióta tervezed a...
- 5 éve, 3 hónapja, és 17 npja - vág közbe.
- Kamuzol - teszem le  apoharam, mikor meghallom a kapucsengőt.
- Lebuktam! -kiabál utánam, üres borospohárral a kezében. -Még csak 3 éve!
Nem fér a fejembe, mikor lett ilyen lökött ez a nő, hiszen a szülei konzervatívak, akárcsak az én szüleim (voltak), mégis Britnny egy igazi furcsaság, abszolút nem illik be közéjük, habár az ő családja igazi bűbáj, mindenki kedves, előzékeny, és megértő. Britannyba annyi tapintat van nagyjából, mint egy molylepkében, cserébe viszont a világ az egyik, ha nem a legjobb barátja.
Kabátban, és pizsamában rohanok ki, átveszem a vacsoránkat, fizetek, és már rohanok is be.szetesen újratöltötte mindkettőnk poharát, és behurcolt mindenféle fontos kelléket a nappaliba: szalvétát, még egy üveg bort, és ketchupot.
- A nappaliban eszünk -jelenti ki vidáman, mihelyst kiveszi a kezemből az egyik dobozt, amire rá van írva, hogy nincs benne gomba.- Itt van minden, gyere, farkas éhes vagyok.
Nem mondok semmit, csak követem, mert már az é gyomrom is hangosan korog, és alig várom, hogy beleharapjak a langyos, puha pizzámba.
- Úgy festünk most, mint a kollégiumban - állapítom meg büszkén, teli szájjal.
- Édesem, a koleszban olcsó sört ittunk, nem ilyen csodaitaloat - összekoccintja a poharainkat és két hatalmas korttyal eltünteti az itala felét.
-Jó, akkor majdnem olyanok vagyunk, mint a koleszban - javítom ki magam, és egy második szelet után nyúlok. -El fogok hízni.
- A gyerektől is, szóval nem mindegy? - nem momndom, hogy berúgtunk, azért ahhoz nekünk sokkal több kell, de már érzem magamon a nemtörődömséget, és hogy pirosodik az arcom.
- Szóval - kezdek bele, hogy elterejem a figyelmét a gyerekvállalásomról. - Most akkor elmondod végre, mi van Harryvel?
- Megint ezzel jössz? Már annyiszor mondtam, Eire, nincs semmi. Ne variálj.
- Nem variálok, csak a megfigyeléseim, és a sokéves tapasztalatom a kettőtök katasztrófális magánéletével kapcsolatban megalapozza a gyanúm, hogy nem "csak" a lányom Tündérkeresztszülei vagytok.
- Vagy ne igyál, vagy ennél sokkal több borra lesz szükség - ismét rátölt a poharamra, de megállítom.
- Komolyan  kérdezem!
- Legyen - eltünteti a harmadik pohár fehérbort is, kiiszza az üveg alján lötykölődő maradékot, és nagy levegőt véve belekezd.
- Most az egyszer vázolom neked a dolgot, de ígérd meg, hogy soha nem fogod felhasználni ellnem, nem hozod fel, még ha csak kettesben beszélgetünk se. Nem akarsz anyáskodni felettem, nem próbálod megoldani a magánéleti krízisemet, és semmiféleképpen nem mondasz erről egy árva szót sem a férjednek! - jobb kezét a szívére teszi, a balt pedig kissé felemeli. - Ígérd meg!
- Ígérem - utánzom le, majd a jobb kisujjunkat is összeakasztjuk, mintegy megpecsételve a megállapodásunkat.
Tényleg olyanok vagyunk, mint a kollégiumban.
Nagy levegőt vesz, és nehézkesen, de belekezd. Elmesél minden egyes részletet azzal kapcsolatban, mit érez, vagy mit kezdett el érezni néhány hónapja.
- Teljesen egyedül ültem a lakásomban, pont miután felhívtál te és anya is, hogy Jeff meghalt, és nem tudtam, kivel beszélhetnék még. Éreztem, hogy szükségem van arra, hgy valaki olyannak sírhassam el a bajom, aki nem ismerte apukádat, hátha akkor el tudok mesélni pár sztorit kiskorunkból, hogy mire emlékszem vele kapcsolatban, és Harry foglalt volt. Mármint, felvette, de csak hogy közölje, most nem ér rá, visszahív másnap - szipog egy kicsit, de nem sír, folytatja. -Gondolhatod, hogy nem keresett, de aztán ez el is felejtődött számomra, mert intézkedni kezdtem, az utazást, anyáékkal is beszéltem folyton, hogy mikor érek haza, ki és hol fog aludni, hogy fogjuk elkerülni a tömeget, és persze lélekben felkészültem Meredith kiborulására is. Csakhogy túl hamar hazajöttünk, és elteltek a hetek a munkával, veletek, és igazán csak akkor döbbentem rá, mennyire belefeledkeztem minden másba, amikor összetörtem a kocsim és idejöttem. Harry nyitott ajtót, pedig gondolhatod, mennyit káromkodtam, és miket hordtam össze hirtelen felindulásból! - letörli a kibugganó könnycseppjeit, de közben mosolyog. -Fogalmam sincs, mi ez Eire, de azt hiszem baromi féltékeny lennék, ha Sonia 15 évvel idősebb lenne jelen pillanatban.
Ezen a ponton, amikor nem vele nevetek, hanem szorosan megölelem, feltör belőle minden, amit eddig elfojtott, és nevetve sírni kezd, ami percek alatt átmegy keserves, néma könnyhullajtásba.
- Szivem, tudod mi ez? - suttogom a hajába, miközbena  hátát simogatom és babusgatom, mint egy gyereket.
- Szánalmas kiborulás? -pislog fel, de megrázom a fejem.
- Életem legjobb ottalvós bulija a világ legnagyszerűbb barátnőjével, a tökéletes Keresztanyával, aki szerelmes - homlokon puszilom, majd a kezébe nyomom a második üveg bort. - Kinyitot?
- Ezer örömmel - szipog még kettőt, majd csordultig teletölti mindkettőnk poharát.- Az érzelgős ottalvós bulikra!
- Egészségünkre - koccintunk, és amíg iszom, azon gondolkodom, miként tudnám a lehető legészrevehetetlenebbül megszegni az ígéretem úy, hogy ne bukjak le idő előtt, még Britanny előtt sem.

52. Házon kívüli ebéd

Eire

„Házon kívül töltöm az ebédet, bocsi”. Érkezik az üzenet, és én azonnal tudom, hogy a mai napon magamra maradok. Britanny előszeretettel hívatja meg magát a leendő üzleti partnerekkel egy gyors ebédre, ami annak a jele, hogy nem csak a feltételek jók, de az ügyfél is megér egy pillantást. Az ő esetében pedig még ajtócsapkodásról sem lehet szó. Néha irigyeltem, hogy nincs senkije a szűk családot leszámítva, főleg, amikor én is kezdtem elveszteni az irányítást a magánéletem felett.

- Halihó – Mark szikrázó mosollyal toppan be, meg sem kérdezve, hogy bejöhet-e, vagy zavarhat-e. Kezdem megszokni.

- Szia – csak egy fél mosolyra futja, meg egy csálé integetésre. – Segíthetek? – megpróbálom megtartani a kedvességet a hangomban, ahelyett, hogy elküldeném, mert végtére is ő itt az egyetlen, aki néha megkérdezi, hogy érzem magam. Nevetséges! Rajta és Britannyn kívül mindenki csak elmegy mellettem egy köszönést kierőszakolva magából, Mark pedig, aki alig ismer néhány hete, napi szinten érdeklődik felőlem.

- Csak meg akartam kérdezni, hogy a drága főnököm nem kíván-e ebédelni? – lehervad a mosoly az arcáról, és csak a halvány emléke marad. -Egész nap ki sem jöttél, és korábban itt voltál. Eire, ez nem normális, jó lenne kimozdulnod.

Most erre mit mondjak? Mert hogy hangzana már az, hogy „hé, Mark, ezt beszéld meg a férjemmel, aki miatt nem alszom éjszakánként!” Szánalmas. Nem viselkedhetek így csak azért, mert nem utazhatok Niall után.

- Nem vagyok éhes – füllentek, Sonia felé pillantok, hátha ez eltereli a gyanút a hazugságomról.

- Rendben, akkor gondolom azért nézel ki úgy, mint akinek ingadozik a vércukorszintje, és azért iszol egész nap cukros üdítőket, hogy ne korogjon hangosan a gyomrod.

- Ne haragudj, de ehhez semmi közöd, Mark. Örülök, hogy aggódsz, de nem tartozom elszámolással feléd, és hidd el, elég nagy kislány már a te főnököd, hogy eldöntse, eszik ma, vagy sem – meg sem várom a reakcióját, csak mélyen a szemébe nézve, hűvösen küldöm el. – Jó étvágyat, Mark.

- Sajnálom, nem akartalak feldúlni – köszönés nélkül távozik, és ami a legmegdöbbentőbb, ettől rosszul érzem magam.

Szánalmasnak érzem magam, de néhány perc múlva a lányom, a telefonom és a táskám magamhoz véve indulok el a földszint felé, mindent úgy hagyva, ahogy van. Nem kapcsolom le a lámpát, sem a gépem, csak az a fontos, hogy utolérjem Markot.

- Ne haragudj – szuszogva érem utol őt, a folyosón lézengve várakozik. – Kezdjük elölről ezt a napot, Mark.

- Persze – kínosan mosolyog, az én gyomrom pedig összeszűkül, amiért most még hülyét is csinálok magamból. – Jajj, ne vágj ilyen arcot, nincs semmi baj, gondolom elég a stressz. Kínai? Vagy török? Nincs kedvem ma itt enni.

- Mindegy, csak el innen – fellélegzem, végtére is, nincs baj. De azért ott motoszkál a fejemben az, hogy a főnöke vagyok, nem biztos, hogy ki fogja mondani bármikor is azt, mit gondol valójában, meg persze Harry, aki bogarat ültetve a fülembe ejtette el az információit arról, hányan szeretnének a közelembe férkőzni. Nem kellett nagy dobra vernem a tényt, mimszerint elképzelhető, hogy egyedülálló anya leszek, és ezt csak a tekintetekből tudom leszűrni. Mióta Harry elviccelődött magában rajtam, mindenkit jobban megnézek, hátha tesz egy félreértelmezhetetlen utalást.

- Gyere, akkor mutatok egy helyet. Én nagyon szeretem, bár valljuk be, pár hónap elég kevés arra, hogy az ember ellátogasson London legjobb helyeire két meeting között, de szerintem ennél jobb nincs errefelé! – lelkesen indul el, az ajtóknál maga elé enged minket, és ha jönne velünk szembe valaki, óvatosan a karomban ücsörgő lányom közelébe teszi a kezét, hogy még véletlenül se ütközzenek nekem. De nem ér hozzám, amit értékelek.

Közel tíz perc hangtalan sétát követően egy ében boltíves étteremben kötünk ki, aminek a teraszán, ebédidő révén, csak néhány üres asztal áll, bent pedig a kellemesen légkondícionált helyiség zsúfolásig megtelt hozzánk hasonló ruházatú emberekkel, és olyan fiatalokkal, akik feltehetően két egyetemi előadás közt ugrottak ki egy fennhéjazó eszegetésre.

- Mark, ez nem komoly egy kicsit? 

- Miért, talán alulöltözöttek vagyunk? Eire, én nem eszem szemetet - elneveti magát, és a felénk közeledő pincér felé terelget. - Jó napot, két plusz egy személyre szeretnénk asztalt, lehetséges?

Persze, hogy lehetséges, a pincérünk alázattal, és túlcsordult jóneveltséggel mutat nekünk egy helyet távol a hangzavaros embersokaságtól.

- Eire, ne legyél ilyen karótnyelt! Mi csak kiugrottunk ebédidőben, hogy a sok egyforma papírmunkát hanyagolhassuk.

- Persze - de továbbra is feszengve ülök, magamhoz szorítva a kábán szuszgó lányom. - Csak nem szokásom ilyen puccos étterembe járni.

- Ha megengedsz egy észrevételt, lassan az is luxus, ha eszel - aggodalmaskodva nyúl a kezemért, amit ijedtemben inkább a combomra teszek az asztal helyett. - Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni.

- Tudom, semmi baj. Elvégre igazad van - szomorúan, de belátom, hogy egy idegen ember jobban ismer, és bátrabban aggódik értem, mint mások.

- Tényleg nem akarok tolakodó lenni, de pusmognak ezt-azt az irodában. Ugye nincs nagy baj?

Ez az a kérdés, amivel képtelen vagyok bármit is kezdeni. Vajon mennyire számít nagy bajnak az, ha Niall, életem egyetlen igazi szerelme, a legjobb barátom, férjem és a gyermekem apja épp csak visszafoglalja méltó helyét a szívemben, máris kilométerek ezreire van tőlem, egyedül, kórházban, frissen műtött térddel, napokkal a lányunk első születésnapja előtt!? Ráadásul nem sokára az ő napja is elérkezik, és talán még akkor sem lesz itthon.

- Mi számít annak? A házasságom még megvan, van egy egészséges, gyönyörű gyerekem, munkám, és nemsokára eszem egy hatalmas adag bármit – olyan erőltetettre sikerül a jókedvem, hogy a bájos mosoly átváltozik kínzóan fájó vigyorrá.

- Amíg ma reggel meg nem hallottam a pletykákat, addig egészen máshogy terveztem a napom, és azt hiszem, felesleges tovább titkolnom, hogy nem véletlenül hívtalak el – a gyomrom gyűszűnyire zsugorodik pillanatok alatt. Remegő ujjaimat az ébredező Sonia fürtjei közé rejtem. Nem akarok kellemetlen helyzetbe kerülni, pláne, hogy mostanra megbizonyosodtam arról, hogy Mark küldte a virágokat, és ő készít be reggelente egy kocka csokoládét az íróasztalomra, alkalmanként pár kedves sorral.

Nem akartam soha megcsalni Niallt, mert a férjem, szeretem, és bízom abban, hogy ez csak egy hullámvölgy volt, amin túl tudtunk jutni, de kétségtelen, hogy egyre gyakrabban vettem észre magamon, hogy hiányolom Mark jelenlétét, a barátságos közeledését, és úgy őt magát, de ez mára azt hittem, elmúlt. Most viszont veszettül zakatol a szívem, és csak reménykedni tudok abban, hogy nem állít választás elé, mert egyértelműen Niallt választanám, de azt is tudom, hogy ha ez a beszélgetés közvetlenül akkor történt volna meg, amikor sokkal rosszabb helyzetben voltam, lelkileg egy roncs és bizalmatlanul leselkedtem a férjem minden lépése után, nos, abban az esetben ez közel sem lett volna ennyire nyilvánvaló. Hisz Mark egy vonzó férfi, intelligens, kedves, udvarias, és előzékeny.
És én ismét csak elemezgetni kezdem őt, és Niallt, hasonlítgatom őket, mintha csak versek lennének, és nem épp próbára tenném gondolatban a hűségemet, és nem igyekeznék minél több érvet felhozni magamban, amiért nem lett volna jó ölet megcsalni a férjem az új munkatársammal.

- Eire, tudom, hogy a főnököm vagy, és hogy ezért most valószínűleg ki fogsz rúgni, de szeretném, ha

tőlem tudnád meg, és nem mástól, valami undorító pletyka útján. Mert én így tudtam meg, hogy gondok voltak a házasságoddal, amit, őszintén szólva eddig nem vettem észre. De sajnos az én

esetemben ennél sokkal rosszabb vége lenne a dolognak, így hát arra jutottam, hogy ma lesz a napja annak, hogy elmondom neked, amit csak nagyon kevesen tudnak.

- Mark – suttogom, talán azért, hogy még én magam se halljam, mennyire remeg a

hangom, és milyen bizonytalannak érzem magam alatt a talajt.

- Szeretnék bemutatni neked valakit – lopva a bejárat felé kapja a fejét, amit nem tudok nem észrevenni. Én is arra fordítom a fejem, de nem látok semmi különöset, csak egy ajtót, amin ki-be

jönnek az emberek. Aztán egy Markéhoz hasonló, vakító fehér fogsor, makulátlan megjelenés tűnik fel. Szinte világít az emberek közt.

- Sziasztok – a hangja kellemes, bársonyos, szinte simogatja a lelkem. Ahhoz hasonló pozitív előérzetem van, mint mikor Markkal összefutottam első nap az irodában.

- Eire, ő az élettársam, Nathaniel – látszik Markon, hogy izgul, és fél. Fél, de nem tudom, miért.

Hirtelen rohamozzák meg az emlékek az elmém, a kézfogásunk, amikor megállapítottam, hogy

milyen puha a bőre. A reggeli dicséretei, hogy milyen jól nézek ki.

„Jó reggelt! Nahát, fantasztikus ez az ing! Szinte világít benne a zöld szemed!” ez visszhangzik a leghangosabban a fejemben, a tenyeremben pedig szinte érzem Mark érintését, amikor Nathaniellel fogok kezet.

- Örvendek, Nathaniel – nem csak hogy saját magam, de még Markot is meglepem ezzel a

hangsúllyal. Legszívesebben kirobbanna belőlem a nevetés, amiért nem vettem észre a jeleket. Túl

sok energiát fektettem felesleges dolgokra, és azért izgultam, hogy Mark soha, de soha ne értsen

félre, miközben én voltam az egyetlen, aki bármit is félreértelmezett. – Eire Reed.

- Már sokat hallottam rólad – még egyszer látni engedi a csodálatosan tökéletes mosolyát, majd

helyet foglal köztünk.- Na hát, ő pedig gondolom a kislányod! 
- Igen, ő Sonia, csak még nem biztos, hogy erről ő is nyilatkozna. Még csak ébredezik- belepuszilok a hajába, hátha fel akar kelni végre, mert kezd nehéz lenni. Annyira rohantam Mark után, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy babakocsit is hozzak, Soni csupán a karjaimra tud támaszkodni, amik kezdenek elfáradni.

- Egészen más reakciót vártam tőled – megkönnyebbülve, de a stressz okozta bizonytalanságot még magán hordva szólal fel Mark néhány mély lélegzetvétellel később, és ebben a pillanatban nem türtőztetem magam tovább, halkan elnevetem magam.

- Mégis mit? – az asztalra könyökölve támasztom meg a fejem, még mindig virágzó jókedvvel beszélek. A lelkemben mintha az egyik viharfelhő szertefoszlott volna, és foltokban megjelent a

napsütés. Rég éreztem ehhez hasonló boldogságot, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy a kollégám soha egy ujjal sem fog hozzám érni, ahogy valószínűleg az egész emelet sem, de ez

mégiscsak fontosabb számomra, mint az idővel arctalanná vált névsor a címjegyzékek hosszú sorában.– Örülök, hogy azok után, amilyen bátorsággal faggattál már az első pillanatban is a

magánéletemről, most nekem is elárultál valamit. Értékelem, de még mindig nem értem azt a bujkáló

félelmet.

- Köszönöm – lesütött szemmel ül, Nathaniel pedig csendben mosolyog. Nem tudtam eddig, hogy létezik ez a fajta büszkeség, amit most mi érzünk. Nathaniel és én. Mark egy bátor, erős férfi, és ha

egy hozzá hasonló bátor, erős, és valljuk be, jóképű férfi mellett találta meg a boldogságot, akkor ki

vagyok én, hogy megbélyegezzem? Tényleg jól esik, hogy tart annyira, hogy megtette ezt a lépést.

- Ne viccelj, én köszönöm! - mindkettőjük kezét megfogom, mint egy büszke anya a fiai focimeccse után. Szeretném azt hinni, hogy lehetek egyszer még hasonlóan büszke, mert bár imádom Soniát, az életemnél is jobban, sosem tudnám eltitkolni magam elől, hogy még egy dolog hiányzik az életemből. Egy kisfiú.

Visszatér közénk a pincér, aki beengedett minket és megmutatta az asztalt, kezében lapok és egy babaszék.
- Köszönöm szépen, nagyon kedves - mosolygok rá, és beleültetem Sonit. A kezeim szinte sírnak a megkönnyebbüléstől, és látom, hogy neki is kényelmesebb így.
- Tényleg nagyon szép kislány. Mennyi idős? - Nathaniel bájos mosollyal fordul Sonia felé, aki kacagva kap az ismeretlen férfi keze után.
-Alig egy hét és 1 éves lesz - kifésülöm a szemébe lógó tincset, de nem igazán érdekli a lányom. Jelenleg sokkal nagyobb szenzáció neki az új barátocskája, Nathaniel, és így közvetve Mark is. Anya most nem érdekes a legkevésbé sem.
- Hasonlít rád, de mégis, mintha egészen más lenne - a lányom azonnal elbűvöli őket, mint egyébként mindenkit. Ez is egy olyan Horan dolog lehet. A szemükben csillog valami, ami mindenkit azonnal megbabonáz, és földbe gyökerezik az ember lába.
- Borzasztóan hasonlít az apukájára. A szeme, a haja színe, a nevetése, és a viselkedése is - ezekért a mondatokért éri meg talán leginkább Niall Horan gyerekének anyja lenni. Olyan mérhetetlen, mindent elsöprő szeretet érzek irántuk, hogy minden szavam úszik a szirupos büszkeségben, és minden vágyam, hogy a világ orra alá dörgöljem, hogy soha többé nem leszek az a nő, akit kifacsartak, akit széttépett a média, akinek a magánélete után tudnak kutatni, akit tönkre lehet tenni, aki gyenge, feladja. Egy büszke, erős édesanyának érzem magam, egy anyatigrisnek, akit nem tudnak eltiporni. Mindezt egy tizenkét hónapos gyerekkel az oldalamon érzem, de csakis azért, mert ennek a kislánynak van a legszuperebb, legbátrabb és legjobb apukája az egész világon.
Váltunk még néhány szót, mielőtt megérkezne az ebédünk. Igyekszem megtudni minél többet Nathanielről, persze mindezt úgy, hogy ne legyek túlságosan tolakodó. Szép számban gyűlnek a nevetések, a régi emlékek, és kiderül számomra, hogy ők talán még nálunk is szerelmesebbek.
Szeretem őket nézni, ahogy teljes összhangban működnek.
- Köszönöm ezt a csodálatos délutánt, de attól félek, mennem kell, elszaladt az idő - felkapom a blézerem és a táskám, ki akarom fizetni a rám eső részt, de Mark szinte leteremt, hogy meg ne próbáljam.
- Ezt ugye nem gondolod komolyan? - néz rám a szemöldökét ráncolva.
- Mark, a főnököd vagyok, követelem, hogy fogadd el - kitartóan nyújtom felé a kezem, benne a pénzzel.
- Idekint nem vagy az, EIre. Majd legközelebb te fizetsz, vagy inkább soha. Feláll, hogy elköszönjön Soniától.- Vigyázz anyukádra, Hercegnő.
- Később találkozunk - nézek Markra hálásan, majd a tekintetem a mellette állóra vándorol. - Nathaniel, nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Remélem még találkozunk.
- Mindenképp. Pár napig még itt leszek, aztán visszautazom Manchesterbe, de egy hónapon belül valószínűleg én is átköltözöm ide - most, hogy már tisztában vagyok a helyzettel, még inkább irigylem a puha kezüket, a hibátlan modorukat é a reklámba illő, csillogó fogsoraikat.
- Ha tényleg így lesz, szívesen látunk majd bármikor, akár az irodában, akár ha gondoljátok egy vacsorára nálunk! De ezt még megbeszéljük - érzem, hogy ha folytatom, talán túl sok leszek nekik. Itt kell befejezni ezt.- Szép délutánt.
Hamar elköszönünk egymástól és én a lányommal a karjaimban indulok el vissza.
Számtalanszor eszembe jut, mennyire kínosan röhejes gondolataim voltak, és mégis óriási megkönnyebbülés volt megtudni Markról, hogy egy csapatban játszunk. Hihetetlen, hogy ilyesmi velem megtörtént, és már alig várom, hogy elújságoljam mindezt Britannynek, és Harry arcába vághassam, hogy akitől annyira féltett, vagy csak úgy tett, mintha igazán ezt tenné, teljesen ártalmatlan, abban az értelemben biztosan, ahogy eddig ő látta. Az irodába visszaérve azonban meggondolom magam, és elsőként visszateszem Soniát a benti kiságyába, és megnézem, írt-e Niall.

***

- Brits - kopogtatok óvatosan néhány óra elteltével az ajtaján, de nem válaszol. Benyitni nem tudok, mert zárva van, ezért lekapcsolom a saját kis helyiségemben a lámpát, és felpakolva babaholmival elindulok a földszint felé. Halkan dúdolgatom a dalt, amit Niall gitározott a teraszon, és az izgatottságtól darabjaimra tudnék hullani. 

Innen húsz perc az út haza, még 5, mire beérek a házba és 3, míg töltőre teszem a telefonom, és fel tudom hívni Niallt. Ez összességében közel fél óra, de én már igazán nem akarok ennyit várni, ezért toporogni kezdek, hátha akkor gyorsabban zuhan a lift, vagy fénysebességre kapcsol az autóm.

- Látod, baba? Anya már megint kezd megkattanni - belepuszilok Sonia tenyerébe, mire kacagva tapogatni kezdi az arcom.

A parkolóban már csak az én autóm ácsorog, így körül sem kell nagyon néznem, merre álljak ki. Beültetem a lányom hátra, én pedig amilyen gyorsan csak lehet, helyet foglalok a kormány mögött.

A telefont kiteszem a műszerfalra, és gyorshívón újra megpróbálom elérni Britannyt, aki meglepő módon néhány másodperc alatt válaszol.

- Szia, mi történt veled? Egész nap nem értelek utol! - a szavaim és a hangsúly, amit megütök olyannyira nincsenek összhangban, hogy még én magam is elnevetem magam. - Vagy maratoni kajálást szerveztél?

- Szia, nem, csak dolgom volt. Képzeld, végre van autóm!- -lelkesen mesélni kezd, én pedig csak hallgatom őt, elvégre a legjobb barátnőm. Imádom, ha boldog és sikert sikerre halmoz.- Sajnos a réginek el kellett engednem a kezét, végleg, viszont ma Harryvel elugrottunk ebédelni, és felajánlotta, hogy eljön velem megnézni néhányat, és azt hiszem megtaláltam az igazit!

- Mármint autóból vagy pasiból? - reménykedek abban, hogy van olyan izgatott állapotban, hogy nem figyel, és majdnem el is szólja magát, de végül rájön a csavarra.

- Ne legyél már ilyen, kérlek! Természetesen az autóra gondoltam elsősorban - a nevetését felismeri Soni, és azonnal magyarázni kezd  a maga kis baba nyelvén a hátsó ülésről. - Igen, Szivem, mondd meg anyának, hogy butaságokat beszél. Mondd csak neki!

- De most komolyan, egy egész éjszakát töltesz el Harryvel, majd együtt jöttök-mentek, végül vele mész el ebédelni, csak úgy, természetesen, aminek egy autóvásárlás a vége. Ne mondd már, hogy nem élvezed csak egy kicsit a társaságát. Nem mondom, hogy halálosan szerelmes vagy, de Brits, klassz csaj vagy, Harry pedig az egyik legjobb barátom, tudom, hogy jó ember.

- Igen, és ennyi. Eire, foglalkoznál egy kicsit a férjeddel!? - sértődöttnek halom  ahangját, de nem is rm az, szerintem csak fáj bevallania magának, hogy szívesen eltöltött volna még néhány pásztorórát is a lányom keresztapjával, csak legnagyobb sajnálatára nem úgy sikerültek a dolgok. - Még mindig tartod magad ahhoz, hogy nem utazol utána?

- Ezt kérte, nekem pedig tiszteletben kell tartanom a döntését.

- És ez hülyeség - a szavamba vág, majd levegővétel nélkül folytatja - Mi a hétvégén elmegyünk hozzá Harryvel. Sonia születésnapjára visszajöhetünk, ha tartod magad ahhoz az ostoba, földhözragadt elméletedhez, hogy azt kell csinálnod, amit a férjed nyilvánvalóan mártírkodásból mond. Szólj, ha visszatérsz közénk a 21. századba, és végre valahára a bankkártyád elővéve cselekedni is fogsz. Tudod mit meg nem adtam volna, ha az én első születésnapom nem Dublin külvárosában lehetett volna, hanem az apám Los Angelesben lévő óriási, medencés, jakuzzis, szaunás házában? Vagy a keresztapámnál, közvetlenül valami puccos villában? 

- Lődd le magad, Brits, és erre térjünk vissza akkor, ha felhívtam Niallt - most rajtam a sor, hogy elhallgattassam.- Nem sokára otthon vagyok, beszélek Niallel, aztán majd visszahívlak, jó?

- Rendben. Ha nem veszem fel, ne add fel! Puszi, szeretlek!
- Én is, vigyázz magadra - megvárom, míg leteszi, és csak utána kezdek hátrafelé beszélni a folyton vigyorgó Soniához. - Szóval téged is meg akar fertőzni a keresztanyád. Sebaj, ha te is szeretnéd, tarthatjuk LA-ben azt a babazsúrt. Mit szólsz? - amikor a piros lámpánál állva ismét hátrapillantok, épp boldogan nyálazza össze az ujjait, amit egy határozott igennek veszek.

- Rendben, akkor előbb meggyőzzük apádat arról, hogy itthon várjuk, aztán beszélünk Harry bácsival, hogy vigyen minket is magával.

Amikor ilyen gyors és elhamarkodott döntést hozok, vagy hagyom magam rábeszélni mindenféle őrültségre, újra tizenkilencnek érzem magam, ami ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz.

Akkor is Britanny unszolására mentem el bulizni, és lám, most az őrült, szőke srác felesége vagyok, és még ha voltak is problémáink, azt hiszem a világ egyik, ha nem a legboldogabb nőjévé tett.