54. 8755 km

Niall

Zayn távozása után lelassul az idő, és hirtelen szakad a nyakamba az, hogy egyedül vagyok. És tudom, hogy ez volt az egyetlen kikötésem, hogy ne utazzon utánam a feleségem, mert egyedül akarná végigcsinálni az egész repülést Soniával, tudom, hogy az egész procedúra csak hatalmas nyűg lenne, és nem várhatom el tőle, most azért mégiscsak jól esne, ha itt ülne mellettem, fogná a kezem, és vigyázna rám.

Így hívta legutóbb is, amikor kórházban kötöttem ki: vigyázott rám, amíg én teljesen kábán motyogtam az altató hatása miatt. És akkor is, amikor elkezdtem bicegni, gyógytornára járni, és először lépcsőztem. Ott állt mellettem, együtt tettük meg a lépéseket, most pedig egy óceán választ el tőle, és legszívesebben a falba verném a fejem, amiért ilyen hülye vagyok. Itt lenne a helye. Mellettem. Velem.

Óvatosan kitakarom a bal lábam, hátha nem kezd el sajogni a hűvösebb levegőtől. A könnyített gipsz szorít és kényelmetlenül nyomja is a térdhajlatomat, mégis olyan kellemesen ismerős az érzés. Jó tudni, hogy éppen most milyen fázisokba fogok lépni, vagyis legfeljebb sántikálni. Tudom, mi vár rám, hogy hamarosan hideg vízbe ültetnek, hogy elkezdhessem mozgatni a műtött térdem is, aztán egész nap sétáltatni fognak egy futópadon, és naponta vizgálni fogják a szalagjaim. Aztán lassan el fogom hagyni a mankót, és néhány hónap gyógytorna után újra futhatok és ugrálhatok, játszhatok önfeledten Soniával, emelgethetem és nem kell körültekintően, idegesítően lassan, egyesével lépkedve lépcsőznöm, a korlátba kapaszkodva.

Elkeserítő, hogy amíg a velem egy korúak még a saját gyerekük születését sem élték meg, én már a nyugdíjas korosztáyl problémáival küzdök, és igazán ahhoz lenne kedvem, hogy látványosan szenvedjek, sajnáltassam magam, csak hogy egy kicsit jobban érezzem magam mások kioktatásától.

A mobilom kezdem szorongatni, ki- és belépek minden alkalmazásba, többször is, de semmi sem köti le a figyelmem eléggé. Olvasgatok, végigpörgetem néhány ismerősöm oldalát, válaszolgatok azokra az üzenetekre és jókívánságokra, amik így hirtelen szembejönnek velem: persze már mindenki tudja, hogy mi történt. De ezt sem élvezem sokáig, megunom a dolgot, ráadásul egyre nehezebben viselem az állandó fekvést. Ülő elyzetnek a legnagyobb jóindulattal sem hívható pózba tornázom fel magam, az ágy támláját próbálom minél inkább derékszögbe emelni, de egy ponton túl még az eddiginél is kényelmetlenebbé válik a dolog. Pedig teljesen abban a hitben heverésztem itt napokig, hogy ennél rosszabb máár úgysem lehet, viszont most már tudom, hogy tévedtem, ez pedig felbosszant. Visszább engedem magam, hogy ne fájjon olyan veszettül a hátam, és engedem, hogy felülkerekedjen a józan eszemen a nyughatatlan Niall, és eldöntöm, hogy a magam ura leszek, ha már ekkora tapasztalatom van a műtétet követő lábadozás átvészelésében.

Többek között ezért lenne szükségem Eire jelenlétére, hátha ő képes lenne lebeszélni engem az épületes marhaságról, vagy segítene benne.

Szóval szűk egy héttel a műtétem után épp arra készülök, hogy két lábra álljak egyedül, amikor az orvosom idegesen ront be.

- Mr. Horan, mit művel?

- Hello doki! Nos, sétálok - rántom meg a vállam, és folytatom a hadműveletet. A jobb lábam már a földön van, nekifeszül a padlónak. Kicsúszok az ágy szélére, szigorúan ügyelve arra, hogy a bal lábam a megfelelő pózban maradjon. Így már elérem a mankóimat. Egy pillanatra megállok a mozgásban, mielőtt megragadnám őket, és az orvosomra pillantok.

Rosszalóan ingatja a fejét, de hiába a keresztbe tett kar és a szúrós tekintet, fejével rábök a mankókra, és arra sarkall, folytassam.

- Mi járatban? Jó hírek? - beszélgetést kezdeményezek, és közben a tanult módon feltápászkodom, és boldogan nyújtogatom az ép lábamat.

Jól esik végre úgy beszélgetni, hogy nem csak a fejem tudom az illető felé fordítani, hanem teljes testtel képes vagyok irányt változtatni, és még a vérkeringésem is visszaáll a normális, megszokott rendszerébe, zsibbadás és kényelmetlen tompaság nélkül a derekamnál. Ilyenkor úgy érzem, a levegő valahogy jobb, édesebb, és a vértestek az ereimben örömükben táncra perdülnek.

- Niall, magának még nagyon nem kéne így járkálnia, de gondolom felesleges felhívnom a figyelmét a helyes eszközhasználatra - elgondolkodom egy pillanatra, hogy vajon azért nem szól semmit a kihágásomért, mert nem ártok vele magamnka, vagy mert nem tudok akkora kárt okozni, hogy ennél is szörnyűbb legyen a helyzet térdszalag-fronton. Végül csak megrántom a vállam, és várom, hogy folytassa a doki. - Ma délután még elvégzünk néhány vizsgálatot, elküldöm röntgenre és reflex vizsgálatra. Ha rendben lesznek a dolgok, és maga sem próbál keresztbe tenni az egészségügynek, akkor nem sokára elkezdheti a krioterápiát.

- Mikor mehetek haza? - ez a kérdés gyötör, mióta felkeltem a műtét után, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjam a lányom első születésnapját, még akor is, ha szeretek néha lustálkodni, és elvárom, hogy az ismerőseim és a családom egy picit sajnáljon, csupán azért, hogy a lelekem kissé felmelegedjen a mindennapok rohanása és stresszhelyzetei közt.

- Attól tartok, ha nem egy los angelesi címre gondol, akkor még egy darabid élveznie kell a szeptemberi napsütést - komoly, mégis együttérző hangon közli a nyilvánvalót, majd a fejével az ágyra bök - Ennyi ácsorgás pedig pont elég vol, Mr. Horan, feküdjön vissza, mielőtt szörnyű fájdalom nyilal a friss sebébe.

Lehajtom a fejem, és mint aki csatát vesztett, visszaaraszolok fél lábbal az ágy mellé. Szorosan a lepedőhöz ugrándozva fekszem vissza, miközben olyan mozgáskultúrát villantok az üres kórteremben, mintha egy 1970-es évek közepén készült sci-fi kelléke lennék. A művelet után még percekig szuszogok, pláne, mikor tudatosul bennem a valódi fájdalom, ami úgy futkos az izomszálaimban, mintha épp égő nyilakkal lőnének rám, és mindig el is találnának. Azonnl ráteszem a hideg kezem a sebre, hátha enyhít rajta valamit, de csak néhány percig érzem a jótékony hatását. Nem marad hát más hátra, mint nyomogatni a nővérhívót, másodpercenként legalább háromszázszor, hogy hozzanak neekm valami fájdalomcsillapítót. Mindegy, hogy tablettát, vagy valami port, amit el kell kutyulnom vízben, csak hasson.

- Most kap egy keveset, de estig akkor nem tudok hozni. Próbáljon nyugton maradni, mert így nagyon lassan fog felépülni, Mr. Horan - kedvesen és udvariasan beszél velem az ápolónő, de azért kiérezni az anyhe élt a beszédéből, ami megpróbá rávilágítani a meggondolatlan és gyerekes  viselkedésemre. És ettől csak még jobban hiányzik Eire, aki már az első percben, amikor megfordult a fejemben ficánkolni, figyelmeztetett volna és ha kell hát a saját testével akadályozza meg a meggondolatlan mocorgásom és két lábra állásom.

Miközben kezdem elfogadni a szörnyű érzést, hogy a lábam szinte lángol, és azt is, hogy ez mind miattam történik, felvillan ismét a telefonom kijelzője. Ezúttal nem egy újabb értesítés vagy üzenet, hanem Louis.

- Szia, mondjad - elképzelésem sincs, miért hív, és ahhoz sincs kedvem, hogy kiszámoljam, mennyi az idő otthon.

- Szia, bent vagy még? - izgatottan érdeklődik, és nem is titkolom magam elől, hogy ez már igazán jól esik. Mármint hogy a barátaim végre elkezdtek érdeklődni a hogylétem iránt.

- Igen, még pár nap, aztán gyógytorna meg hidegvizes terápia. Otthon minden rendben? A lányok nagyon kivannak borulva? - reménykedek abban, hogy néha ránéznek a feleségemre, egyrészt, hogy boldogul-e, másrészt, hogy nem legyeskedik-e körülötte az a szerencsétlen, aki még virágokat is képes volt küldeni egy férjnél lévő nőnek, ráadásul úgy, hogy szinte száz százalék biztonsággal meg tudnám mondani, hogy tisztában vana  fickó a Horan név jelentésével.

- Őszintén szólva nem tudom, elugrottam Freddiehez egy pár napra. Arra gondoltam, hogy ha nincs ellenedre, és nem sérti a férfiúi büszkeséged, akkor megltogatak. Eire felől néhány napja nem hallottam közvetlenül, Harry mesélte, hogy Britannyvel van, és hogy látszólag minden rendben.

- Értem - hümmögök, majd gyorsan hozzáteszem, nem zavarnak a látogatók.- Gyere csak, legalább tudok beszélgetni valakivel.

- Írj majd, hogy mikor van látogatási idő, és ha úgy alakul, akkor meglepünka kis sráccal, jó? Most viszont leteszem, mert kocsiban ülök. Beszélünk még.

- Jó, mindenképp - fele annyira sem zavar, hogy így fognak látni, mint gondoltam. Habár Louis pont az az ember, aki elől nem kell titkolnom, hogy valójábn én is be vagyok rezelve ettől a műtét dologtól, sőt, éltem vele annyit, hogy tudjam, valószínűleg ő is ilyen makacs lenne, mint én, éppen ezért megérti, miért vagyok olyan gőgös, hogy nem engedem a város közelébe sem életem nőit, nehogy ilyen állapotban lássanak.

Fejben megpróbálom kiszámolni újra, hány óra ehet nagyjából Londonban, hátha még emberi annyira az idő, hogy a lányom is hallgatom, vagy csak a feleségem veszi fel a telefont, de sokadik csengésre sem érkezik válasz. Sem a negyedik hasonló hívásomra. Először foglalt, aztán egyszerűen csak nem veszi fel. Igaz, nem sokat próbálkozom, de azért elget ahhoz, hogy a még alszik is, meghallja a csörgést. Attól pedig, hogy nem igazán reagál, elkezd bennem gyűlni a feszültség, és hiába nyutatom magam, hogy biztos csak nincs mellette a telelfon, vagy tényleg nagyon kimerült és alszik, csak arra tudok gondolni, hogy Eire alapvetően rossz alvó, pláne, ha valami nagyobb változás van az életében.

Amikor elkezdett megromlani a kapcsolatunk, akkor is éjszakákon át forgolódott mellettem, és az arcából ítélve a vendégszobában sem tudta rendesen kipihenni magát. Most sem lehet másként, hiszen ha az hogy engem újra megműtöttek, és két külön országban tartózkodunk, biztosan felborítja az éppen csak rendbe jött életünket.

- Szia baby, én vagyok. Gondolom már alszol, azért nem veszed fel. Csak azt akartam mondani, hogy hiányzol, és ha meghallgatod ezt az üzenetet, akkor hívj vissza. Fel fogom venni, bármennyi is legyen az idő. - egy pár másodpercre csendben maradok, majd egy sóhajt követően folytatom. -Volt bent Zayn nálam. Egész jót dumáltunk, és arra gondoltam, hogy ha neked sincs ellenedre, akkor valamikor megismételhetnénk azt az estét, persze verekedés nélkül. Mindegy, vigyázzatok magatokra, nagyon szeretlek titeket, és már alig várom, hogy lássalak. Szia.

Borzasztóan kellemetlenül érzem magam, pedig Eire a feleségem, tud rólam mindent, tudja, hogy szeretem, látott már betegen, ruha nélkül, szőkén, lila hajjal, barnán, fáradtan, részegen, sőt, másnaposan is. Nem kéne zavarban lennem egy hangüzenettől, mégis azért furcsán érzem magam. Meg őszintén szólva legalább tíz év nem beszéltem egy hangposta fiókkal.

Eire

Valamikor kora reggel kábán felnézek a kanapéról, és azt látom, hogy Britanny tőlem nem sokkal élénkebben suttog a telefonba a konyha közelében. Keresem a telefonom, hogy meg tudjam nézni az időt, de nem találom sehol, ezért visszaejtem a fejem a párnákra, amiket felhalmoztunk kettőnk közé és megpróbálom kinyújtani az elgémberedett lábaimat. Eszem ágában sincs hallgatózni, de a teljes csendben és a szűrt, épp csak kivehető fényben minden olyan nyugodt, hogy tisztán hallom a barátnőm hangját. Ellágyult hangon magyaráz, mintha még dolgozna a szervezetében a bor, vagy számára fontos emberrel telefonálna.

- Igent mondott - megesküdnék arra, hogy miközben elhagyja a száját, felém pillant, de az is biztos, hogy nem tudja eldönteni, ébren vagyok vagy sem. Elkezd érdekelni a folytatás, és várom, hogy újra megszólaljon. - Tudom, engem is. Viszont így legalább minden könnyebb lesz.

Újra elhallgat.

- Igen, itt. Megvárom, míg felébred, segítek neki reggel Soniával, és utána megyek. - Ismét szünetrt tart, amíg a vonal túlsó felén valaki beszél.- Persze, vigyázok. Egyből odamegyek. Rendben, neked is, szia.

Ledobja a pultra a mobilját és lábujjhegyen visszamászik mellém.

- Ki volt az? - kérdezem rekedten, mire Brits megugrik ijedtében.- Bocs, nem akartalak megijeszteni.

- Semmi baj - leül mellém, hogy a fejem az ölébe tudjam hajtani. Megint az egyetemi pulcsimban van, sötétszürke leggingsben és a gúlméretezett karávsonyi zoknimban. - Felébresztettelek?

- Nem te. Magamtól keltem - addig fészkelődöm, míg észre nem veszi, mit akarok, és el nem kezdi simogatni a hajam. - Ki volt az hajnalok hajnalán?

- Hajnal? Szivi, lassan 9 óra - halkan felnevet. - Utólagos engedelmeddel megint kölcsönvettem pár ruhádat. Elképesztő, milyen gönceid vannak, és egyiket sem látom rajtad!

- Valószínűleg azért, mert még szülés előtt kaptam mindenféle szponzoroktól, hogy ezt viseljem, amikor hivatalosak vagyunk valami nyilvános eseményre. Amire sosem mentem el, vagy már nem is emlékszem. - Azt a részét nem emlegetem, hogy számomra mind ocsmány, vállalhatatlan, túl rövid, és olyan kivágások vannak mindegyik ruhán, hogy a vesém is kilóg belőlük. Még akkor sem voltam hajlandó magamra rángatni ezeket, amikor még volt derekam, csípőm és elvétve néhány vonzó női vonásom, nemhogy most.

- Tudom, mire gondolsz. És azonnal felejtsd el! Gyönyörű vagy, és hihetetlen, hogy te ezt nem látod. Sem azt, hogy fantasztikusan néznél ki néhányban. De a te döntésed, és tudom, hogy nem mind a te stílusod.

- Ha tetszik valamelyik, neked adom szívesen - felülök, mielőtt elzsibbadna a vállam. - Mondjuk ha pakoljuk a cuccokat LA-be, ki is válogathatjuk neked őket. 

- Egyébként Harryvel beszéltem. Éjjel indulunk, ha addig össze tudod szedni magad.

Zavartan nézek rá. Köpni-nyelni nem tudok a döbbenettől, de pont úgy, mint amikor felhozta az utazás ötletét, magával ragad a szabadság érzése. 

- Akkor felkelek, megetetem Soniát, és elkezdek pakolni. - A testem nincs felkészülve erre, sajog mindenem, és még eléggé érzem az éjszakai borozás ízét a számban, de valahogy elbukdácsolok a hálószobáig, ahol magamhoz veszem mindenből az első tiszta darabot és egy gyors zuhanyzás után, még nedves hajvéggel rohanok a lányom szobájába.

Az egyetlen doog, amit élvezek abban, hogy már ennyi idős, hogy átalussza az éjszakákat és viszonylag jó is az alvókája, mert képes relatíve sokáig szunyókálni.

- Jó reggelt, Hercegnő - óvatos ouszikat nyomok a tenyerébe és az arcára, mire elvigyorodik és kacagva tapogatni kezdi az arcom. - Szia, na ki megy ma meglátogatni apát!?

Kiemelem a kiságyból, és amíg teljesen magához nem tér, gyorsan megfürdetem, tiszta ruhát adok rá, és egy rövid időre lepasszolom Brotannynak.

- Neked mennyi idő, míg összepakolsz? - érdeklődöm tea, kávé és reggeli készítés közben.

- Úgy egy óra. A fontos irataim mindig nálam vannak, bedobálok pár göncöt, és hívok taxit - megvonja a vállát, mintha minden napos lenne nála az ilyesmi, közben pedig apránként adogatja Soniának a reggelijét.

- Jó, nekem picit több. Egy heti ruha elég, nem? - kirakom tányérra a melegszendvicset és az italokkal együtt az asztalhoz viszem. - Tételezzük fel, hogy kell majd váltásruha, meg nem tudjuk, ilyen idő lesz...

- Rohadt meleg - töm a szájába egy falatot, és legalább 3 kanál cukrot rak a kávéjába. - Soniának hozz inkább pár hasznos holmit, neked percek alatt kész van a csomagod. Amíg elintézed, itt maradok, és betelefonálok, hogy csak jövőhét kedden megyünk leghamarabb. Lemondunk minden találkozót, vagy elküldjöm Markot, meg még pár embert megbízok ezzal-azzal.

- Annyira jó, hogy itt vagy - nem birom ki és gyerekstül magamhoz ölelem.

- Örülök, hogy nem akadtál ki és nem kellett órákig győzködni. Most Harry jön nekem egy villás reggelivel és egy jeggyel a Lakers legközelebbi meccsére.

- Nem is szereted a kosárlabdát - azt hiszem, ezzel meg tudom őt fogni, de tévedek.

- Igaz, de a kosarasok jól néznek ki, és ezzel nyomatékosíthatom Harryben, hogy vesztett.

- Vesztett?

- Ígérd meg, hogy nem leszel dühös - emeli rám a tekintetét és a kisujját nyújtja, hogy megpecsételhessük a dolgot.

- Rendben - egyezek bele és összeakasztom az ujjam az övével.

- Harry fogadni akart, hogy meg tudlak-e győzni arról, hogy velünk gyere. Én meg végül beadtam a derekam, de tudtam, hogy ha másnak nem is, nekem tutira igent mondasz.

- Elképesztőek vagytok - nevetek fel, és jóízűen reggelizem.

Nem nagyon emlékszem, mikor csináltam utoljára ilyet Niall nélkül, de jól esik. Jó nevetni, újra ilyen sok időt tölteni a legjobb barátnőmmel, felszabadultnak érzem magam és szabadnak.

- Na de gyorsan mesélj, mi volt a randin? Nem is mondtál igazán még semmit róla!

Kissé zavarba jövök ettől a kérdéstől, de mivel Brotanny a legjobb barátom, tud rólam mindent, ezért elhessegetem ezeket a gondolatokat a fejembem és mindent megosztok vele részletesen arról ah estéről.

- Brits, ez most elég furán hamgzik, de olyan, mintha mrgint az első alkalom lett volna, és újra beleszeretem ebbe az emberbe. Szörnyű ezt nondani, de szerintem kellett ez a törés, hogy újra meg tudjam becsülni őt és azt, hogy itt van nekem. És azt hiszem, van egy borzasztóan giccses ötletem, de azt még nem árulhatom el, amíg biztos nem leszek a döntésemben. - Döbbenten néz rám, várja, hátha mondok még valamit.

- A gyerek az, nem? Hogy szeretnél még egy babát. - Úgy mondja, mintha közben kérdezné is.

- Részben, de ennél töb kell. Hogy tényleg meg tudjam neki mutatni, hogy szeretem és nyomatékosítsam benne, hogy senki más nem kell, csak ő. Minden problémájával és nyűggel együtt.

- Ha kitalálod, tudd, mindenben támogatlak- átnyúl a kezemért.- Most viszont vár ránk 8755 km, úgyhogy ideje összekapnunk magunkat. Még a kis Királylányunk születésnapja sem áll sehogy!