5. Játsszunk valamit!

Sziasztok! :)

Sikerült kisebb-nagyobb nehézségek árán befejeznem a részt, aminek nagyon örülök, mert nem akartam egy ilyen kis semmilyen részt halogatni. (Ki gondolná, hogy egy frekventált helyen fekvő betonépületben nincs elég térerő a 4G-hez?)

Remélem mindenki sikeresen visszaállította a biológiai óráját, és valamivel több lelkesedéssel kezdett neki a hétnek, mint ahogy a sulit vártátok. Hétfőn én is csatlakoztam, és jelentem, már most elérték, hogy sírógörcsöt kapjak a >december< szó hallatán. Mindegy is.

Jó olvasást, kitartást a következő néhány naphoz, hétvégén pedig pihenjetek sokat. :)

<3

xx Lu

Niall

A nyelvemet égeti a hazugság. Ha akarnám se tudnám azt mondani, hogy azért van mindez, mert mindketten a munkánknak élünk, mert önző és gusztustalan dolog lenne, de más egyszerűen nem lehet, mert eddig is, mint mindig, mi folyton dolgozunk valamin. Eire is, én is. Nem tudjuk, milyen unatkozni, hétvégente vidékre utazni a szüleinkhez, sokáig aludni, gondtalanul sétálgatni kézenfogva a belvárosban, hiszen folyamatosan úton vagyunk, voltunk és leszünk is. A mindennapjainkba nem fér bele már egy hosszas beszélgetés sem, és nem csak amiatt, hogy a kommunikáció köztünk a minimális alá süllyedt, hanem mert valamelyikünk mindig Sonia mellett van, a másik pedig megpróbál addig is pihenni, esetleg aludni, bár fogadni mernék arra, hogy Eire sem képes hajnal előtt álomba merülni a mindennapos stressz és veszekedés miatt. Valamit megöltünk, ami szorosan a másikhoz kapcsolt, de nem tudnám megmondani, pontosan mi is lehetett ez. 

Most érzem másodszorra azt, hogy saját magam csapom arcon. Először akkor utáltam magam ennyire, amikor eldöntöttük, nincs több koncert, nincs több világ körüli út, mindannyian lenyugszunk, és behozzuk a lemaradásunkat a magánéletünkben. De ezt nem fogom pont itt és most közölni egy idegennel, aki életében először találkozik velem. Nem fogom a feleségem szemére vetni, hogy csak azért tudtunk tisztességes körülmények közt, nem rohanva megesküdni, majd majdnem húsz napot egy szigeten tölteni, mert én épp kész voltam feladni az első és egyetlen álmom, amiben azt hittem, nagyobb sikert már nem lehet elérni. Talán nem is lehetett volna, de nem is akartam, csak szerettem volna még színpadon állni, zenélni, és örömet okozni. Azt hittem, apaként, férjként ez működni fog, de láthatóan sorra orrabukok, már a legegyszerűbb akadályoknál is.

Ez az, amiért nem akarok Eire szemébe nézni legtöbbször, ezért érzem állandó jelleggel feszültnek magam. Mert nem elég az életem, elégedetlen vagyok a teljesítményemmel, a mindennapjaimmal, kevésnek érzem a tudásom. Mint aki nem tud normálisan élni, úgy, mint mondjuk az a néhány milliárd társa ezen a világon.

- Niall? - Victoria olyan szemérmetlenül egyszerű kérdéseket tez fel, olyan alapigazságokat skandál, hogy már szinte fáj, de bennem bekapcsolt a vészkapcsoló, és akármennyire magamban akarom tartani a gondolatom, a saját fejemben annál inkább harsog és nyüzsög ez a rengeteg dolog, elárasztja az elmém minden zugát az igazság egy darabkája, megbénítva minden más funkciót.

- Elnézést - megköszörülöm a torkom, és feljebb ülök a széken. Eire lopva felém pillant, végig futtatja rajtam a szemét. azonnal észreveszem, hogy elidőzik a lábaimnál, amiket természetellenes pózban hajtogattam be a szék alá, megfeszítve az inakat. Tudom, hogy ettől vörösödik be estére a hegem, és ettől olyan pokolian fájdalmas a felkelés.- Elbambultam.

Rohadtul semmi kedvem itt ücsörögni, mikor a legjobb barátom nemrég utazott haza Los Angelesből, és minden, amire vágyom, hogy újra összeüljünk, beszélgessünk, hogy legalább arra a kis időre valaki más lehessek. Pontosabban a régi önmagam.

- Maguk szerint miért ülnek most itt velem szemben? - szemrehányónak érzem Victoria stílusát, mintha bíróság elé kerültünk volna kettős gyilkosságért, és nem két felnőtt ember lennénk Eireval, akiknek magánéleti problémájuk van. 
És ebben a pillanatban rájövök, hogy utálom Harryt, amiért végül rávett minket erre az egészre, mert most magyarázkodnom kell, miért is ment tönkre a házasságom, pedig nem tartozom elszámolással senki irányában sem, és valószínűnek tartom, hogy senki sem szeret arról beszélni, miként hullik szét az élete, hogyan esik szét minden, amit évek munkájával építgetett, szépítgetett.
Eirera sandítok, aki továbbra is magához szorított kezekkel ül, mint aki képtelen bármit is kezdeni magával.
- Miért? Maga szerint? - megtöröm a csendet, és ugyan még rendre tombol bennem a távolságtartás és visszakozás, érzem, hogy valahol, mélyen legbelül kezdek valamennyire megnyugodni, és egyre jobban kinyílik a szám.
- Szerintem azért, mert maguk elzárkóznak - szemrebbenés nélkül válaszol, még egy lesajnálónak tűnő mosolyt is megejt.- Nos?
- Szívem? - Eire felé fordulok, aki szemforgatva ül tovább.
Most bizonyára szégyenkezik miattam, hogy a férje egy nagy gyerek, aki képtelen befogni a száját, de inkább higgye ezt, minthogy megtudja az igazságot.
Mert arra még egyáltalán nem állok készen, hogy feltárjam a legtitkosabb gondolataim Eire előtt. Még csak nem is vele van a baj, hanem Victoriaval, az idegen környezettel, és azzal, hogy félek, vajon hogy fogadná a hírt a feleségem.
- Kérlek, Niall - a túlzásba vitt pislogástól fénylik a szeme, tiszta, akár a nyári égbolt, de érzem rajta a szigort, amit az anyai ösztönökkel együtt fejlesztett tökéletesre, és ezzel a rövidke mondattal belém fojtja a szót. 
Képtelen vagyok elviselni ezeket a korlátokat, mert a stúdióban oda és akkor megyek, amikor akarok, de itt erősen feszélyezve érzem magam, és nem érzem azt, hogy a jelenlévők- a feleségem, és az újdonsült agyturkászom- bármilyen szinten méltányolná a szarkasztikus, lazább énemet. Pedig ez minden, amit tehetek, illetve, hogy faképnél hagyom őket. 

Eire

- Játsszunk valamit- Victoria szerintem hamarosan csatlakozik azok táborába, akik reménytelenül hagyják elcsesződni a házasságunkat. Ha megtörténne, három főre ugrana a tagok száma. Addig is lelkesen alkalmazza az egyetemen tanultakat, teszteket, módszereket és „önismereti játékokat”.

- Oh - szakad fel halkan belőlem és Niallből majdhogynem egyszerre, szarkazmussal elárasztva az iroda légüres terét.

- Hunyják le a szemüket - mit sem törődve folytatja Victoria. Az ő lelki világát biztosan nem képes összezavarni egy, a válás szélén egyensúlyozó házaspár. - Nem kell beszélniük, csak a végén, ha kérdezek.

A kezem automatikusan az ölembe húzom, védtelennek érzem magam, és álmosnak. Határozottan álmos vagyok, és a plusz energiáim felemészti a stressz és a küzdelem, hogy csukott szemmel is ébren maradjak. - Képzeljenek maguk elé egy ösvényt. A környezet meghitt, kellemesen   langyos szél fúj. Sétálnak. Kivel sétálnak, mit csinálnak közben?

Az alternatív állapotban lenézek a karjaimba, Sonia egyenletes szuszogását hallom, mellettem Niall tol valami babakocsit.

Kezdem azt hinni, hogy Victoria lesz az okom arra, hogy elinduljak az őrület útján.

- Útközben találkoznak egy állattal. Milyen az állat, és épp mit csinál? - annyira koncentrálok, hogy levegőt is elfelejtek venni néha, hallom Niall légzését. Valószínűleg ezt a hangot rendelem hozzá Soniához képzeletben.

- Egy házhoz érnek. Jól figyeljél meg ezt a házat, miből épült, mi veszi körül. Minden anyagot jegyezzenek meg.- Tart némi hatásszünetet, ez alatt pedig az agyam megállás nélkül dolgozik.- Most pedig lépjenek be a házba. Találnak egy asztalt. Nézzenek körbe, mi van az asztalon. Ha ezzel megvannak, menjenek ki a kertbe - szédülök, az otthoni házunkat látom, a szüleimét, de mégsem. Kicsit más, de megismerem a jellemző részleteket.- Kint van egy szökőkút, mellette egy edény, amiből inni lehet. Mi ez az edény? Miből van, és mit csinálnak vele?

Kényelmetlenné válik a szék, de nem mozdulok, megteszi helyettem Niall. Fogalmam sincs mit művel, de olyan érzésem van, hogy menten rászólok, viselkedjen. Aztán eszembe jut, hogy mi van, ha csak a térde fáj, ezért szégyenembe még a kezem is a szememre tapasztom.

- Haladnak tovább, egy vízhez érnek, átkelnek rajta. Mekkora ez a víz, és mennyire lesznek vizesek?

Lelki szemeim előtt egy hatalmas, kőből épült kúria áll, magas falakkal körülvéve, olyan, ahová nagyon vágyom, hátha ez megvéd, nem csak a nemkívánatos emberektől, de a félelmeimtől és a szorongásaimtól is. Nem hiszem, hogy ez bármi jót jelenthetne, de a lelkem megnyugszik a látványától.

Vajon Niall is hasonlóra gondol?

Niall.

Ő még mindig mellettem van, a képzeletemben, és a valóságban is. Hallom, hogy a torkát köszörüli.

Az asztalon megjelennek az összetört családi képek, a bébiételes üvegek, egy szálgyertya, olyan, mint az esküvői vacsoránk alatt égett az asztalok közepén; karcsú, gyöngyfehér viaszhasábok, amik kecsesen nyúltak a magasba, és magabiztos lánggal égtek az étterem széltől mentes téliesített kertihelyiségében. Az ebédlő egyhamar átvált, újra ott vagyok, Sonia eltűnik a képből, rajtam megint a csipkeruhám van, amit Harry és Louis unszolására választottam, hogy vacsoránál leszedhessék róla a menyasszonyi ruhám szoknyáit. Elegáns voltam, illatos, a bőröm halvány barna árnyalatban pompázott, és percenként tízezer csillámot hullajtottam a frizurámból. De Niall nem bánta, boldogan kanalazta a sellőporral telehintett levesét, és könnyes szemmel emelte meg a pezsgős poharát a köszöntők végén.

- Eire, milyen állatot látott? - mindketten türelmetlenül néznek rám, én pedig azon kapom magam, hogy meredten bámulok előre bármilyen konkrét elhatározás nélkül.

- Én..sajnálom, nem figyeltem- lesütött szemmel ülök, az elmém minden szegletét felkutatom.- Azt hiszem, hogy egy  róka volt, és csak ott állt. Mintha rám várna, és...bámult.

- Érdekes - Victoria hümmögni, Niall pedig némaságba burkolózva figyelni kezdett. - És nem akart közel menni magához? Vagy tett bármilyen utalást?

- Nem. Nem hiszem - igazából amióta feltűnt bennem a kép, az izzó zöldessárga szemeket látom magam előtt, a görnyedt testét, aminek ellenére biztonságérzetet sugárzott. Határozottan nem féltem tőle, a látványa sokkal inkább megnyugtató volt.

- Niall, írja körül a házat, amit látott - a tenyerét a kelleténél eggyel többször törli bele a nadrágjába, bizonytalan hangon beszél.

- A mi házunkat. Annyi különbséggel, hogy nem voltak ott a szomszéd házak, a kerítés is más volt. Magasabb, robosztusabb.
Hálát adok az égnek, és mindenfajta Mindenhatónak, hogy Niallnek végre sikerült visszafognia magát, mert így már nem kell félnem a csípős megjegyzéseitől. Arról viszont lemaradtam, hogy kivel sétált. Már ha egyáltalán rákérdezett Victoria, ugyanis olyannyira lefoglalt a saját fantáziavilágom, hogy még azt is meg merném kockáztatni, egyszerűen lemaradtam magáról a kérdésről. Rosszabb esetben félig katarzisban motyogtam valami válasz félét, és most teljeseb hibbantnak néz Victoria.
- Eire? Maga milyen házat látott?
- A szüleimét, nagyjából. Sokminden más volt, de a hangulata határozottan arra emlékeztetett. Kívülről viszont inkább egy kúria volt, azt hiszem. Magas falakkal, és kőkerítéssel- újra felidézem, és erősen koncentrálva figyelem a téglafalakat, amiket átsző valami zöld növény, helyenként az erejét fitoktatva, máshol megbújva, épp csak felsejlik.
Victoria szorgosan körmölni kezd, hümmögve bíztat, hogy folytassam. Minden apró részletet visszamondok, amíg azt nem mondja, elég. De úgy érzem ez sosem jön el.
- És amikor kiment a kertbe? Mit látott a szökőkútnál?- szólásra nyitom a szám, de végül csak egy hangos sóhaj lesz belőle.
- Én..- vajon mekkora az esélye annak, hogy lebukok egy ilyen apró hazugsággal? - Egy csészét. Hófehér, pocelán bögrét.
- És mit csinált vele? - az agyam elkezd arra asszociálni, mi a francot csinálhatnéik pszichológus gondolkodással, ami reális lehet ebben a helyzetben.
- Semmit, csak úgy ott volt. Rápillantottam.
- Ennyi? Nem is ért hozzá? - nemet intek a fejemmel. - Volt benne valami?
- Lehet, nem néztem bele. Jó pár lépésre volt tőlem, úgy szemmagasságban.
- Milyen szökőkutat láttál? Big Ben nagyságút? - nem tudom eldönteni, hogy Niall cinikus énjét köszönthetjük ismét a köreinkben, vagy tényleg ilyen szürreális valóságot látok éber álmaimban.
- Nem, Niall, csak nem a földön volt az az istenverte bögre! - kicsit megsértve érzem magam, mintha a regisztrációs pultnál történtekért akarna revansot venni.
- Folytathatjuk? - mint egy szigorú anya, Victoria kiles ránk a szemüvege mögül, mi pedig, akár csak a civakodó tinédzserek morogva fészkelődni kezdünk a székeinkben.- Remek. Maga következik, Niall. Meséljen a szökőkútról és az edényről.
- Egy sima, közepes méretű bögre volt ott, amiből általában a reggeli kávémat iszom. Volt is benne, - „kevés tejjel és két cukorral”, fejezem be gondolatban a mondatát, mert már annyira belém rögzült ez az egész. Élénken él bennem, hogy a megismerkedésünk elején szabályosan tiltakozott az ellen, hogy én készítsem el neki, mert szerinte borzalmas szemmértékem van, és vagy túl édes lett, vagy kevés lett a tej. Egyszerűbb volt ráhagyni, mert az én igényeimnek majdhogynem bármilyen kávé megfelel, csak ő válogat úriasan a különféle latték és ízesítések között. Ez is amolyan allűr, amit vele együtt fogadtam el, hiszen ugyan már! Ez legyen a legkisebb probléma, nem kávéfőzőt vett el feleségül, hanem engem, egy hús-vér nőt, aki talán egy nap ismét túlmutat egy stílusos kelléken.
Victoria eközben csak ír és ír, a toll sercegése már fel sem tűnik. Érdekel, vajon ilyenkor mik kerülnek a papírra, milyen észrevételei vannak, mik azok a szempontok, amik alapján a kérdéseit felteszi, de hiába nyújtogatom a nyakam visszafogottan, nem tudok kiolvasni semmit a macskakaparásából, csak azt látom, hogy szavak követik egymást, hosszú sorokba rendeződve. Mintha egy egész regényt akarna kreálni a történetünkből.
- Eire, mi van a vízzel? - észreveszi a kíváncsiságom, a kis füzetét közelebb húzza magához, az alkarjával eltakarja az irományát.
- Ó, igen, a patak.
- Egy patak volt tehát? - kapkodva isnét írbi kezd „kicsi”, ezt olvasom ki. - És vizes lett?
- Nem - látom rajta a döbbenetet, ezért gyorsan hozzáteszem- volt ott egy híd, arról néztem.
Kisatírozza tollával a szót, és egy áthúzott karikát firkant mellé.
- Okos, nagyon okos! - diszkréten felnevet, Niall pedig az orra alatt mosolyogni kezd, száját ujjaival eltakarva. - Maga, Niall?
- Úgy nagyjából lábszárközépig felázott a nadrágom, mert én nem tudok hidat építeni. Még gondolatban sem - szórakoztatónak találja, hogy viccet csinálhat a gondolatmeneteimből. Na és pontosan ez az, amiért már nem szívesen osztok meg semmit sem vele, mert csak kinevet, vagy ha nem is mond vagy tesz semmit, látom rajta, milyen kis butácskának néz. Mint egy éretlen gyereket, aki kiszínezett történetekkel traktálja a szüleit, így beállítva magát, vagy egy általa kedvelt személyt hősnek.
- Remek- sokkal jobban megnyugtatja a férjem válasza őt, mint az enyém. Elkeserítőnek kellene tartanom, de hozzászoktam, hogy mindenki először hanyatt vágja magát Nialltől, neki akar megfelelni, és nem nekem.
- Rendben. Mára azt hiszem, ennyi - leveszi a szemüvegét, hogy megdörzsölhesse a szeme alatti részt.
- Ennyi?- Niall kissé felháborodottan kérdez rá az elmúlt fél óra miértjére, és most az egyszer én is szívesen csatlakoznék, ugyanis Victoria kis akciója csupán arra volt jó, hogy teljesen összezavarjon, és kétségek közt hagyva gondolkozzak azon, vajon egy tízes skálán mennyire bolondultam meg, és egyáltalán, mi volt ez az egész a sétával és a furábbnál furább kérdéseivel.
- Amolyan kedélycsillapító, de lényeges információkat tudtam meg. Higgyék el, ráér még megtudniuk, és el is fogom mondani- próbál szimpatikusnak tűnni, olyan embernek, akinek gondolkodás nélkül a kezébe adhatnánk az életünket. Lehet, hogy marhára magabiztos, és hosszú évek kemény munkája a széles vigyor a púderezett arcán, bennem még mindig élénken él a néhány órával ez előtti érzés, amikor először megláttam, és elkönyveltem egy olyasvalakinek, akivel még a napi bulvárhíreket is csak nagy nehézségek árán tudnám megbeszélni. - Mielőtt még mennének, adok valamit! - kihúz egy fiókot, és kettő, teljesen egyforma könyvecskét rak az asztalra. - Ezek üres noteszek. Szeretném, ha írnának bele, bármiről, ami a párterápiával kapcsolatban eszükbe jut, vagy amit a kapcsolatukról, illetve annak alakulásáról gondolnak. Nem fogom visszakérni, de szeretném, ha lassan, de biztosan telnének be az oldalak a gondolataikkal, érzéseikkel, megfigyelésekkel, a véleményükkel, tehát mindennel, ami csak szóba jöhet.
Mindketten elveszünk egyet.
- Minden, amit beleírnak, az magukra tartozik, se a családjuk, se a barátaik nem szólhatnak bele, és a legjobb az lenne, ha nem is olvasna bele senki magukon kívül. Egymásnak természetesen odaadhatják, vagy felolvashatnak belőle, bár szerintem eleinte nem lesz jellemző.
- Rendben, köszönjük - bedobom a táskámba a könyvet, és felpattanok a helyemről, Niall pedig követi a példámat, és másodpercek töredéke alatt az ajtónál terem.
- A legközelebbi találkozás időpontja legyen egy hét múlva, kedden, ugyan ebben az időben - visszakerül a táskájába a toll, a jegyzeteit elzárja a fiókba, és feláll az elköszönéshez.
- Viszlát kedden - elfogadom a felém nyújtott kezét, ha már Niall ezt sem volt hajlandó megvárni.
- Viszlát! - a küszöbnél toporogva int, hogy minél hamarabb kiszabadulhasson.
Mire a parkolóba érek, már járó motorral ül a saját kocsiába Niall, telefonál, és amikor én is beülök a sajátomba, még látom őt kikanyarodni a parkolóból.