41. Ajándék

Eire

Másnap a lányom nélkül indulok el, korábban, mint kéne. Kerülő úton kocsikázok el a munkahelyemre, de túl sok időm van, ami csupán arra jó, hogy elmerüljek a gondolataimban. Talán túl mélyen.
Minden egyes perc, amit Sonia nélkül töltök szinte teljesen üres, egy átlátszó maszlag. Ma nincs kedvem bájosan mosolyogni másokra a folyosón, és egy jó szavam sincs senkihez, amit egyedül én értek. A kávé keserű, a szék kényelmetlen, zavar a rendetlenség körülöttem és idegesítenek az asztalomon felhalmozott irattartók. Sikítani tudnék, olyan sok dolgom lenne, ehelyett inkább csak ülök, bámulom a falat, és ha elzsibbad a kezem, a másikra hajtom a fejem, és nézem tovább a semmit.

- Mrs Horan? – az ajtó felé kapom a fejem, és meglepve pislogok az idegenre.

- Én vagyok, miben segíthetek? – nem tudom hová tenni a felbukkanását, és úgy teszek, mintha nagyon belemerültem volna a munkámba, pedig ma még egyszer sem vettem fel a telefont.

- Egy küldeményt hoztam - bátortalanul beljebb lép, és szinte látom magam előtt, ahogy a nyitott irodákban dolgozók felhívták a figyelmét a hirtelen hangulatváltozásaimra.

- Hol kell aláírni? - felpattanok a helyemről, és teszek felé néhány lépést, zsebemből előrántva a tollam, amit mindig magamnál tartok.

- Csak itt - rábök az egyik szaggatott vonalra, ami mellett halványan a teljes nevem olvasható. MRS.  Eire Reed-Horan. A látványától libabőrös lesz a karom, de leplezem az idegességem.

Gyorsan aláfirkantom, nem is törődöm azzal, hogyan sikerül a szignó, csak megállapítom magamban, hogy ideje lenne leszoknom arról, hogy minden ilyen félhivatalos, már-már felesleges aláírásnál a Horan rövidítést használjam.

- Köszönöm - átnyújt egy újszülött nagyságú, papírba tekert csomagot, és egy biccentést követően már fel is szívódik. Mire elköszönhetnék tőle, már csak a hátát látom, ezért nem is mondok semmit, motyogás helyett viszaülök a székembe, és az ölembe ejtett pakkot óvatosan bontogatni kezdem. Hamar egyértelművé válik, mit rejt a csomagolópapír, mégis, amikor teljes pompájában magam előtt tartom az óriási virágcsokrot, döbbent meghatottsággal tartom a kezemben.

A kusza levelek és gondosan betekert szálak közt szövevényes úton találom csak meg a kártyát, de megvan és ez a lényeg. Gőzöm sincs, ki küldhette, de az a valaki nagyon jól tudja, mikor van szükségem egy kis lelki támaszra, vagy egy löketre, hogy ne adjam fel itt és most.

"Mosolyogj!" csupán ennyi áll a kis papíron, nekem mégis hihetetlenül jól esik, mindamellett, hogy továbbra sem tudom, ki áll emögött. A betűk nyomtatottak, aláírás nincs, de még egy betű vagy monogram sem. Sajnálom, hiszen szívesen megköszönném, akárki is küldte, mert talán nem tudja, hogy ez az az apróság - már ha eltekintünk a csokor nagyságától - , ez a gesztus az, ami megmenti a napomat, és a színes virágokban gyönyörködve nagyobb kedvvel esek neki a szerződések átolvasásának, pecsételésének és tovább küldésének.

- Kippkopp - a legutóbbi találkozásunk óta már fel sem tűnik, hogy ha Harry beugrik pár percre, csak hogy a saját szemével láthassa: nem vágtam fel az ereimet, és nem vertem szét a berendezést magam körül.

- Szia - mosolyogva köszöntöm, ő ma az első, aki ilyenben részesül tőlem. Amint belép, hirtelen leesik minden, és belé fojtom a szót. - Köszönöm, nagyon szép!

- Szívesen, de mit? - szélesen vigyorog, azt hiszi, nem tudom, mit eszelt ki a hátam mögött.

- Hát a virágot, Harry! Csodaszépek, és tényleg feldobták a napom, már amennyire ez lehetséges, amikor legszívesebben kiugranék az ablakon - minden erőmmel azon vagyok, hogy humorosan fogjam fel a helyzetem, de hamar be kell látnom, hogy ez nem megy nekem.

- Örülök, ha tetszik, de tényleg nem én küldtem - piszkálgatja egy ideig a díszfű levelét, majd egy papírhalmazt félrecsúsztatva felül az asztalomra.

- Hé! - szólok rá, mintha bármit is jelentene ez számára. Harry nem Sonia, őt nem rettenti meg 'anyu haragos szitokszava'.

- Elférek, nyugi - teli vigyorral néz rám, és minden, amit tehetek, az a szemforgatás, és hogy beletörődöm a sorsomba. 

- Jó, és ha tényleg nem te küldted, akkor ki? - tudálékosan előre hajolok, ujjaimat összekulcsolom és megtámasztom vele az állam. - Louis? Liam? 

- Nem hiszem, egész nap együtt lógtunk, bent voltunk a stúdióban. Viszon Niall csak pár órát volt bent, lehet hogy ő volt.

Hangosan felnevetek, és hamarosan a könnyeim is kiszöknek az összeszorított szemhéjam alól.

- Tegyük félre a viccet, tudod, hogy Niall sosem küldene ilyet! - nevetve a saját nyomoromon, a széthullott házasságomon, az érdektelen, folyton morgós férjemen és a feltételezésen, hogy most végre tényleg megtört a jég, összegörnyedve próbálom rendezni a vonásaim.
- Nos, ha nem ő volt, akkor végképp nem tudom. De szépek, tényleg - birizgálja tovább az egyik virág szirmait, később pedig jajveszékelve próbálja a sárga virágport leszedni magáról. - Hé, csak nem akadt egy hódolód?
- Ugyan! Mégis ki? Nincs itt senki, aki... - de van. Fel se pillantok inkább, mert nem akarom, hogy Harry tudomást szerezzen Markról, aki minden bizonnyal most is lopva átpillant az irodám irányába, hátha találkozik a tekintetünk, és észrevétlenül inthessen nekem.
- Aki? Eire, hidd el, többen vannak ebben az épületben, mint gondolnád. De azért remélem maradsz az én Niall barátom mellett - utálom, amikor ezt csinálja.
- Ne akard feleselgesen megpiszkálni a lelkiismeret furdalásom, kérlek - a virágokat egy félreeső helyre, az ablakpárkányba teszem, ahol nincs annyira szem előtt. Persze még mindig látványos, mert ez az egyetlen, ami színt visz az iroda szürkeségébe.
- Nem felesleges, ha sikerült megpiszkálnom - szemöldökét magasra nyújtva kutatja a pillantásom, én azonban gondosan ügyelek arra, hogy ne találkozzon az övével.
- Harry, nem vagyunk már tízévesek, el fogjuk tudni dönteni, hogy mi legyen ez után - felegyenesedek, csípőre tett kézzel nézek rá, miközben beszélek, de ahelyett, hogy észrevenné és felfogná a dolgokat, csak gúnyosan elmosolyodik.
- Nagyon cuki, hogy folyton úgy beszéltek velem, mint egy gyerekkel, de engem nem te szültél, Eire, és látom, amit látok - vidáman, szinte szökdécselve áll elém, két kezével közre fogja az arcom, és nyálas, hangosan cuppanó puszit hagy az arcom két oldalán - Este hívlak, addig vigyázz magadra.
- Rendben, te is - megölelem, és mielőtt még elérzékenyülnék attól, milyen jó barát annak ellenére, hogy Niall szinte biztosan egy kiállhatatlan házisárkánynak titulál mások előtt, mellettem áll, és mint most is, csak úgy beugrik hozzám húsz percre szabadidejében.
Szinte azonnal visszaesek abba az állapotba, amiből valamelyest kirángatott a csokor és Harry, és igyekszem kerülni mindenki pillantását, akárhányszor csak kilépek a folyosóra. 
Basszus!
Annyira egyszerű lenne a dolog, ha Sonia már beszélne, elmondhatná, hogy elmentek-e Niallel napközben egy virágüzletbe, vagy telefonált-e ezzel kapcsolatban az apja. Egy szempillantás alatt fény derülhetne az igazságra, de így csak a feltételezések és találgatások maradnak, hogy a folyton vigyorgó Mark, vagy a szeszélyes férjem küldte a virágokat. A tegnap történtek után nem hiszem, hogy Niall csak úgy válaszolna az üzenetemre, vagy egyáltalán szóba állna velem, így kénytelen leszek először markot kikérdeznem, hátha tud valamit mondani nekem a virággal kapcsolatban.
De ez közel sem olyan egyszerű, ha hónapok óta ő az egyik legkedvesebb, legelőzékenyebb, legkommunikatívabb, figyelmes, udvarias férfi, akinek nem tudom elfelejeteni, mennyire puha a keze, és milyen lágy a tekintete, amikor mosolyog.
Le kell állnom ezzel. Izzad a tenyerem, és bűnösnek érzem magam, mintha bármi rosszat tettem volna, pedig nem, és ezt végre el kéne hinnem. Ha mégis kiderülne, hogy nem a férjem küldte a virágokat, hát akkor ennyi! Komolyan le kell állítanom a gondolataimat, hiszen nem tettem semmi rosszat, nem provokáltam ki ezt a rohadt csokrot, és még úgí is, hogy borzasztóan mérges voltam Niallre, gondoltam rá. Nem mondhatja, hogy nem, hisz elküldtem neki a videót, és megírtam neki, hogy...na jó, azt nem írtam, hogy szeretem, de biztos vagyok benne, hogy amint elolvasta azt a pár sort, tudta, hogy oda akartam írni, csak kitröltem. Sok lett volna. De gondoltam rá, és tudja. 
Felpattanok a székből, kicsörtetek a folyosóra, egyenesen a mosdó felé rohanok, és magam mögött becsapom a fülke ajtaját. Figyelmen kívül hagyom a kíváncsi tekinteteket, felkuporodok a deszkára és felhúzoma lábam, hogy ne is lássanak. Régi gimis trükk, de még mindig a kedvencem. Előkapom a telefonom, amit kezdek megszokni, és elkezdek céltalanul pötyögtetni. Eleinte összerezzenek az apró neszekre, beszélgetés foszlányokra, nem sokkal a bezárkózásom után azonban elpárolog a stressz, és meredten bámulom a képernyőt, és elkezdek kutatni, mi is történt valójában, és mit kért rajtam számon Niall, és csupán néhány percembe kerül, hogy elém táruljon minden félelmem, amitől eddig rettegtem és amitől igyekeztem megóvni a családomat. 
Több oldalnyi kép ugrik fel, köztük nem egy olyan, amin Markkal beszélgetünk a parkolóban. Az egyiken, ami egy cikkhez tartozik, éppen elnézek a fotós felé, miközben mark lehajol. Emlékszem, hogy Sonia cumisüvege volt az, és pontosan tudom, miért fordítottam el a fejem. Nem akartam megbámulni őt, egyszerűen csak el akartam kerülni a kíns szituációkat, ám így már feleslegessé vált, elkezdődtek a találgatások, és folyton felbukkan a kérdés, - "Hol van ilyenkor Niall?" Megmondom én nekik: Los Angelesben, vagy úton Londonban, "munka" címszó alatt nyaral, fotózkodik néhány lánnyal, utazgat.
Kilpek mindenből, és elkezem tárcsázni a férjem számát.
Kicsöng.
Türelmetlenül dobolok a térdemen, a lábam törökülésbe húztam, és feszülten várom a pillanatot, amikor meghallom a lélegzetvételét, mielőtt megszólalhatna.
- Igen?
- Niall? Szia.- Megköszörülöm a torkom, háth ezidő alatt sikerül összeszednem némi bátorságot.- Ugye tudod, hogy mit írtam neked? ELolvastad az SMS-em, ugye?
- Persze?- kicsit olyan, mintha visszakérdezne, és tudom, hogy most abszolút nem ért semmit.- Eire? Hol vagy? Kicsit visszhangzik, amit mondasz.
- Az most mindegy, csak tudni akartam, hogy elolvastad-e. - Képtelen vagyok megmagyarázni, hogy ez miért jó nekem, de kellett a megerősítés.- Egyébként bezárkóztam a női mosdóba, hogy végre egyedül lehessek é ne bámuljon bele mindenki a pofámba.
Kell néhány röpke tizedmásodperc neki, hogy fefgoja, de amikor megtörténik, kirobban belőle a nevetés. Olyan igazi, hátborzongatóan magas, dallamos nevetése, amit annyira nagyon szeretek. 
- Jól van, akkor...nem tudom, jó szórakozást? Fogalmam sincs, mit mondjak erre, de igen, az életemre esküszöm, hogy elolvastam, de mire hívhattalak volna, ki volt kapcsolva a telefonod. A srácok is próbálkoztak később, de senki sem ért el. Ezért is jöttem haza, azt hiszem.
Elhallgat, és csak ekkor jövök rá, hogy visszafojtott lélegzettel hallgattam őt.
- Értem. - Beharapom a számat, és összeszorítom a szemem, hogy könnyebben mondhassam ki a következő szavakat:- Sajnálom a tegnapit, tényleg. És oda akartam írni az üzenet végére azt a szót, de nem akartalak elijeszteni magamtól. 
Nem mond semmit, de még csak a szuszogását sem hallani.
- Teljesen idióta vagyok, ugye?
- Nem - válaszol. Röviden, szinte azonnal, mégis tlee őszinteséggel.- Egyáltalán nem vagy az.
- Jesszus, Niall, de. Tisztára bekattantam. Egy mosdófülkébe menekültem.
- Nem baj, ettől még nem vagy bolond. Ha gondolod gyere haza, Sonia és én nagyon örülnénk neked.
A szivem megáll, aztán olyan erővel kezd dübörögni hirtelen, hogy az arcom azonnal kivörösödik, és remegni kezd a gyomrom.
- Sietek majd haza, de még egy kicsit itt kell maradnom - hallom, ahogy megváltozik a hangunk.
- Rendben.
- Rendben, akkor szia.
- Szia.
Sem ő, sem én nem tesszük le azonnal, mert hallom, ahogy mélyen beszívja a leegőt, és lassan kifújja, miközben motyog valamit. Én is így teszek, majd akaratom ellenére elrakom a mobilom, leszállok a vécéről, és a kézmosó előtt megigazítom a hajam. Az arcomat hiába mosom meg, nem tűnik el a pír egykönnyen.
- Halihó - Britanny séles mosollyal lép be az ajtón, és a fogait kezdi el vizsgálni a tükörben.- Basszus, tiszta kék lett a nyelvem attól a rágótól - kiölti a nyelvét, és valóban elég határozottan színes.
- Mi a franc? Mi ez?
- Mit tudom én, ebédszünetben vettem. Azt hittem olyan lesz, mint régen az az áfonyás, de ez borzasztóan kék- morogja, én viszont ma először nevetem el magam, és szorosan magamhoz ölelem.
- Te vagy kedvenc barátom, ugye tudod? - a hangom szinte csak nyöszörgés, de egészen biztosan érti és hallja, amit mondok.
- Eire, drágám, az egyetlen barátod vagyok _ kuncog, mire mebököm az oldalát, amitől hátra ugrik.- Na jó, tudod, hogy értettem.
- Persze, de azért megérdemelted, mert megfeledkeztl harryről, és zaynről, Liamről, na meg Louisról.
- Hé, ők elsősorban Niall barátai, oké? Az igazi szárnysegéded én vagyok! Nagyon maximum Harry, rendben?
- Ó, elnézést - felemelem a kezem, és nevetek, de nem tudom nem észrevenni a mosolyát.- Hé! Mi az ott?
- Er, mi? - ugyanolyan vigyor terül el az arcán, amikor belefúrom az ujjaim a ödröcskéibe, mint amikor Harryt szóba hozta.
- Te kis hazug - harsányan felnevetek.- Mikor szerettél volna beszámolni róla?
- Miről? - már ő is nevet.- Nincs semmi, oké?
- B!
- Higgadj le, anyuci! - próbál felháborodni, de még minidg ott bujkál az a kis félmosoly.
- Oké - megköszörülöm a torkom, de ezúttal nem bátorságot gyűjtök.- Figyu, én most hazamegyek.
- Miért? Mi történt? - hirtelen megváltozik az arca, de ahogy beszél, kivillan a kék nyelve.
- Nem, semmi, csak nem érzem jól magam, és Niall is haajött, szóval...ja, jó lenne beszélnem vele, mert tegnap kicsit összekaptunk, vagy mi.
Megrántom a vállam, és a következő pillanatban arra leszek figyelmes, hogy Britanny gyakorlatilag kipaterol a parkolóban ácsorgó kocsimhoz, hogy minél hamarabb Niall és Sonia közelében lehessek.
- Holnap találkozunk - ezúttal ő az, aki szorosan megölel- és hívj fel este, ha ráérsz.
- Rendben - a nyaka köré fonom a karjaimat, és igyekszem erőt meríteni az öleléséből.
Britanny olyan, mint egy hurrikán néha, és lételeme a fejetlenség, de a legjobb barátom, és tudom, hogy ezekkel az apróságokkal, mint az áfonyás rágó, valami különleges dolgot visz az életembe, nem engedi, hogy túl sokáig unatkozzak, és jobb kedvre derít, történjk bármi. Örökké hálás leszek neki ezért, és persze azért a regeteg segítségért, amit többek közt  is megtett a családom érdekében apa temetésén.
Beszállok a kocsiba, és még egyszer utoljára intek neki, miközben a járda szélén arra vár, hogy elhajtsak végre.
"Indulj" olvasom le a szájáról, mikörben mindketten nevetünk.
Volt egy furcsa megérzésem az előbb a mosdóban, és ha igazam lenne, én lennék a legboldogabb, amiért a legjobb barátnőm és az egyik legjobb barátom egymásra találna. De egyenlőre arra kell koncentrálnom, hogy épségben hazaérjek, és meg tudjam végre valahára beszélni a férjemmel a dolgaimat.
Izgatottá válok, úgy, mint amilyen már rég voltam, vidáman dúdolok a kocsiban, a zene ütemére jár a lábam, és alig várom, hogy beléphessek a lakásba. Szeretném megölelni Niallt, és elmondani neki, menniyre gyerekes volt a reakcióm, és igazából csak azt szerettem volna, ha úgy ér haza, mintha tényleg a közös otthonunkba lépne be: rend, vacsora, a családja, és nem úgy, mintha egy legénylakás lenne, ami üresen áll, és olyan borzasztóan rideg.
Körül se nézek, csak kivágódom az autómból, és hanyagul, a kapu felé sietve nyomom le a zár gombját a kulcsomon. Beütöm a négy jegyű kódot, ezzel is megspórolva azt az időt, amit a kapukulcs megkeresésére fordítanék, és hangosan becsapom magam mögött. Kettesével veszem a lépcsőfokkat, az ajtónak feszülök, és sietve a nappaliba megyek, ahonan a hangok kiszűrődnek.
- Hé, odanézz Hercegnő, ki van itt!? -Niall egy szál fekete adrágban, póló élkül fekszik az oldalán, belesüppedve a puha padlószőnyegbe, míg Sonia négykézláb mászkál fel-alá előtte, rajta, a kezei alatt, a csörömpölésre, ami az érkezésemet kísérte azonban felkapja a fejét, és némán vigyorog rám.
Nem mondok semmit, csak lerúgom a cipőm és a blézerem, kihúzom a nadrágomba gondosan begyűrt ingemet, és Niall mellé ülök.
- Szia te kis szépség - cupanós puszit adok Sonia homlokára, majd nem törődve a gyomromban gyülekező góccal, a férjem felé forulok. 
A férjem. Ismerem, tudunk minden egymásról- talán nem teljesen minden, de  legfontosab dolgokat. Minden gőgöm és becsületem félretéve nyúlok a haja felé, eltűröm az arcából, majd a lehető legnagyobb lelki nyugalommal csókolom szájon.
- Szia - a nyakába csimpaszkodok, és hagyom, hogy döbbenten, félve karoljon át.- Hiányoztatok.
- Te is nekünk - érzem, ahogy remeg a keze a derekamon, és beszívja a hajam illatát. Szinte biztos vagyok abban, hogy lehunyta a szemeit, és ettől boldogabbnak érzem magam, mint egy perce.
Mert Niall még mindig a férjem, a szerelmem, és senki sem ismeri őt úgy, mint én, és senki sem tud többet rólam, mint ő. Nem vagyok hajlandó ezt senki másnak bizonyítani, csak neki. Nem azoknak, akik azokon a buta képeken csámcsognak, sem másnak, csakis magunknak.