43. Itt az idő

Eire

Megilletődve ácsorgok a szobában, amíg azt várom, hogy Niall visszaérjen a földszintről. Hallom, ahogy pakolászik, keresgél, és amikor leejt valamit a padlóra.

Ijesztő, mennyivel tisztább a tudatom, ha kellő távolságra kerülök tőle. Ilyenkor az egész zűrzavar, amit az agyamban és az idegeim közt előidéz, hirtelen eltűnik, mintha elvágták volna. Letisztulnak a dolgok, és pontosan emiatt idegeskedek is. Egyszerűbbek a gondjaim, de egyúttal sokkal több is lesz.

Mi lesz, ha kiderül, mégsem tőle van a virág? Ez a legégetőbb probléma, és nem tudok elmenni amellett a végtelenül ésszerű és reális következmény mellett, hogy kérdőre von, kivel találkoztam, amíg távol volt. Persze örülnék egy picit a féltékenységének, mert az azt jelentené, hogy jelent neki még valamit, ami kettőnk közt van, de jobban örülnék annak, ha a karjaiban aludnék el és a szeretete jeléül betakarna hajnalban és a hátam simogatná, minthogy frászt kapjon és csapkodni kezdjen. Szóval veszekedés helyett akár folytathatnánk is a délután történteket.

- Nem találtam, csak ezt - egy már felbontott, félig üres kakaós kekszes zacskót lóbál a kezében.

- Nekem ez is jó - mindketten a másikhoz közelítünk, és egyáltalán nem olyan nehéz elvenni tőle a nasit és elfogadni tőle a szám szélére célzott, bátortalan puszit. 

Mintha nem hagytuk volna ki az ilyen estéket az elmúlt hónapokban, mindketten a saját oldalunkon mászunk fel az ágyra. Niall a kezembe adja a papírszalvétába tekert evőszereket, és szinte azonnal kevergetni kezdjük az egyébként már közel sem forró instantlevest.

- Mi az? - az arcomhoz kapom a kezem, amint megérzem magamon a tekintetét.- Van valami a..?

- Nem, csak..mindegy - megrázza a fejét és enni kezd. Nem kérdezek vissza, ha akarja, majd elmondja mire gondol. Ha faggatom, csak ideges lesz.- Azon gondolkodtam, mi történhetett ma.

Egy pillanatra lefagyok. Sejthettem volna, hogy nem tudunk csak úgy, szó nélkül beletörődni a mostani állapotba, pedig én baromira örülnék ennek.

- Mármint. Van valami baj? Nyomaszt valami? Olyan furcsa volt az arcod lent is, mielőtt feljöttél fürdeni.- A szemébe nézve nem látok mást, csak őszinte aggodalmat.

- Niall. - Leteszem a kanalam, és felé fordulok. - Te küldtél nekem virágot?

Most rajta a sor, hogy megálljon a mozgásban és visszafojtott lélegzettel nézzen rám.

- Nem baj, ha nem, vagyis, reménykedtem, hogy senki sem akar az én magánéletemmel foglalkozni, csak kaptam egy csokrot, és se egy név, se egy monogram, semmi nem volt rajta. Harry beugrott koradélután, azt mondta ma nem sokat voltál bent, és egész délután azt mondogattam magamban, hogy tőled van, hátha attól valósággá válik. De félek, hogy valaki más küldte, ami már csak azért sem jó, mert ezek szerint a kérésem nélkül foglalkozik velem, másrészt roppant kellemetlen, hogy egy ismeretlen ajándékát tartogatom az ablakomban.

A tekintete a két szemem és a gesztikuláló karjaim közt cikáznak. Semmi jele, hogy a közeljövőben mosolyogna.

- Basszus! Nem te küldted! - elrejtem az arcom, hogy ne lássa, mennyire vörös, és én sem akarom látni, ha esetleg kétségbe esne.

- Sajnálom, nem.- Ez minden, amit mond, majd hallom, ahogy tovább kanalazza a vacsoráját.

- Én sajnálom, hogy megkérdeztem. 

Tényleg bűnösnek érzem magam, amiért látszólag tönkre tettem a randi estünk.

- Nem, örülök, hogy szóltál. Lehet, hogy csak...- mély levevőt vesz, nehezére esik kimondani.

- Zayn? - befejezem helyette a mondatot, mert szemmel láthatóan szenved,  amiért ki kell ejtenie a nevét.

- Igen, ő.

- Nem hiszem - tehetetlenségemben piszkálni lezdem a tál szélét.

- Kicsim?

- Nem tudom, ki más küldhette. Vagy is, nem számít, tudod? Nem érdekel.

- Tudom - sokkal csendesebben beszélünk. A beszélgetés ezen részét lezárja annyival, hogy felém dől, ajkait a homlokomra tapasztja és hosszú, elnyújtott csókot hagy a bőrömön. Beleborzongok, és egy szemvillanás alatt megváltozik minden. 

Megérzem a közelgő őszt, ahogy a résnyire nyitva hagyott ablakon át kúszik be a hűvös, de a felkarom, ami a legközelebb van a férjemhez, szinte lángol és minden apró sejtem ordít bennem, hogy húzódjak már közelebb végre. Ha nem lennék éhes, és nem lenne tele az ágyunk a vacsoránkkal, egész biztosan bekönyörégném magam az ölelésébe, hogy ne fázzak. 

- Na jó, most nagyon bizarr ez a csend - szólal meg és kényszeredetten elneveti magát. 

- Igen. - Közel sem hősiesen lehajtom a fejem és addig lapátolom magamba a levest, amíg az utolsó cseppig el nem fogyasztom. Tudom, hogy mondanom kéne még valamit, de nem tudok. Képtelenség bármi értelmeset mondani, pláne azok után, hogy Niall már kimondta, ami nyilvánvaló. Kínos vagy sem, ettől a virág mizériától zátonyra futott a beszélgetésünk.

Niall

Fél szemmel a kocsim jobb első kerekét figyelem, amíg Eire gondosan összehajtogatja a papírdobozokat és a szelektívbe dobja. Késő van már, ahhoz mindenképp, hogy megpróbáljam megmagyarázni magamnak, miért találtam ki, hogy hozzuk le a kocsifeljáró mellé a szemetet. De így talán lesz alkalmunk újra értelmes beszélgetést folytatni.

- Ennyi. - Látványosan felsóhajt, kezeit a pulóvere zsebébe dugja.

A kezemben lóbált zsákot is a többi közé dobom, és azt mondogatom magamban, ez mennyire normális. Teljesen álagos, hogy ezt csináják az emberek. És tökre rendbe van, hogy egy majdnem romantikus vacsora után lerángatom a feleségem az emeletről, hogy kidobjuk a szemetet.

- Bemegyek, megnézem Soniat - tétován áll, és vár a válaszomra. Csak biccentek, hagyom, hogy egyedül menjen, és amíg ő a lépcsőn felfelé megy, és átsétálok a kertbe, és kényelembe helyezem magam a fűben. 

Ha dohányoznék, most biztosan elszívnék vagy fél dobozzal, de még a gondolatától is rosszul vagyok, így csak tépkedem a tökéletesen zöld gyepet. Szálankét szedem őket, hogy aztán néhány centire dobáljam. Zavar, hogy nem tudok semmit sem az ellen, hogy beálljon a kínos csend kettőnk között, ezért választottam a néhány perc magányt. Azzal viszont nem számoltam, hogy befészkeli magát egy nagyon alattomos és gonosz gondolat a fejembe.

Ugyanis sem én, sem a fiúk nem küldtek már évek óta virágot romatikus céllal. Ki az, aki még mindig ilyet csinál? Elcsépelt és nyálas. Túlságosan is az, és biztos vagyok benne, hogy Eire az első pillanatban elolvadt tőle. Tulajdonképpen nem is az a baj, hogy valaki megtette, hanem hogy nem én voltam az a valaki, és ezzel újabb esélyt szalasztottam el. És hiába sorakoztatom fel az összes lehetőséget, nem jövök rá, ki előzhetett meg. Eszembe jut Erin, de kétlem, hogy ez lehetséges lenne, mert mégiscsak egy másik országban él, és szerintem nem tudja Eire semelyik címét vagy elérhetőségét.Meredith pedig aztán végleg kizárt. A nagybátyja? De eddig sem kapott tőlük hasonló meglepetéseket.

Kirantom a zsebemből a telefonom, és tárcsázni kezdem Britanny számát.

- Vedd fel, kérlek... - szinte fohásgkodom, és néhány csörgés után meg is hallom nyűgösen köszönni.

- Mi van? - nevetnem kell, mert sosem.vette fel ennél kedvesebben a telefont nekem.

- Küldtél virágot valaha is?

- Mi van? - ismétli kicsit élénkebben. - Biztos, hogy engem akartál ezzel felhívni? Niall, este fél tizenegy van.

- Tudom, és igen. Akkor kitől kaphat Eire virágot?

- Ha így kérdezed, akkor gondolom nem tőled - ismét nyugodtabbá válik, bár kevésbé hallatszik álmosnak.

- Bingo! De most komolyan, Brit. Segíts, kérlek!

- Harry, Liam, Louis, Zayn, Mark, valami üzleti partner, a fél világ, bárki.- Egy név megüti a fülem.

- Mark? Ki az a Mark? 

- Baszki - a telefont távolabb tartja, de hallom a szitkolózást.

- Britanny! Várjunk csak. - Újra normálisan hallom a lélegzetét. - Mark, az a fickó az újságból?

- Jó éjt Niall- ha lennének még vezetékes telefonok, a feleségem barátnője most lendületből csapta volna le.
Igazából ezzel meg is kaptam választ a kérdésemre, mégsem nyugodtam meg. Sőt.
Nem tudom, mások mit látnak belőlünk, voltunk már újdonsültek, újraboldogok, exkluzívak, bátrak, elváltak, de egyiket sem tudtam magunkra aggatni úgy igazán. Ahogy a rosszat, úgy a jót sem. Mi, Eire és én már a kapcsolatunk elején többek voltunk annál, amit láttak, mert senki, még a legjobb barátaim sem tudták, mi történik velem, amikor nincs velem. Zavartan beszéltem, elkalandoztam, és hiányérzetem volt. Most pedig, hogy felkaptak valami ostoba híresztelést, miszerint elválunk, egyenesen nevetségessé vált számomra ez az egész. Nem mintha pár hete még nem ettől rettegtem volna, de valamiért végig azzal nyugtattam és vígasgtaltam magam, hogy nem lenne képes rá egyikünk sem, mert nem tudunk élni a másik nélkül. Még ha vitázunk is.
- Niall? - a terasz felől meghallom a hangját, és rögtön felpattanok a nyirkos fűről.- Itt vagy? Nem tudtam, hová tűntél. - Karjában a hüppögő lányommal közeledik felém, és egy szó vagy fintor nélkül elkezdi ledörzsölni az apró fűszálakat a lábamról.- Mit csináltál?
- Csak telefonáltam, és tépkedtem a füvet. - elhessegetem a kezét, elvégre felnőtt vagyok, és nem akarom, hogy Sonia ringatása közben még a koszos nadrágommal is foglalkoznia kelljen.
- Viszont van egy kis baj - nem tudom eldönteni, mekkora ez a "kis baj", mert nem látom a sötétben az arcát.
- Mi? Micsoda?
- Sonianak hőemelkedése van, de már mindketten ittunk, és..- nem tűnik annyira kétségbeesettnek, mint amennyire szokott, de ezt is betudom a csillagos égnek.
- Baszki. - Csak úgy kibukik belőlem, de azonnal a számra is csapok.
- Jó, igazából nem vészes, lehet feleslegesen vinnénk orvoshoz, pláne most, de ha nem megy le magától, akkor hosszú éjszakánk lesz.
- Nem baj. - Megsimogatom Sonia puha haját, és nevetve konstatálom, hogy a fejét rángatva tiltakozik.- Ó, elnézést hölgyem, hogy megzavartam.
Elkapom a pillanatot, amikor Eire elneveti magát, megjelennek a gödrök az arcán és a ráncok a szeme alatt.
Annyira szép ilyenkor. Akkor is gyönyörűnek látom, amikor morcos, vagy ideges, de ilyenkor csupa báj. Olyan, mint amikor beleszerettem.
- Rég láttalak ilyennek - egyik ujjammal belefúrok az arcába, de ő is, ahogy a lányom ellenkezik az érintésem ellen.- Mi van veletek!? Nők.
- Tudod..arra gondoltam - kezd bele még mindig mosolyogva- Hogy játszhatnál neki valamit. Hátha attól megnyugszik.
- Itt kint? - bármikor képes lennék dalra fakadni a lányom kedvéért, akár a Trafalgar mértani közepén is, nemhogy a saját kertemben.
- Nem muszáj - intenzívebben kezdi ringatni Soniat, aki láthatóan egyre nyűgösebb, de nem tud elaludni, amíg nem hat a gyógyszere.
- Várjatok meg a teraszon, mindjárt jövök.
Itt az idő. Ha már nem nekem jutott eszembe az a rohadt virág, hát adok valamit, amivel mindkét szerelmemnek adhatok valamit, amit soha senki mástól nem kaphatnak meg.
Kettesével veszem a lépcsőfokokat, remegve nyúlok a gitárom után. Pontosan azt veszem el, aminek segítségével megírtam a  dalt.