45. Szívrobbanás

Sziasztok!

A múlt héten sajnos kimaradt az új rész, amit rettenetesen sajnálok, elkezdődött nekem is a félévem, amit már nagyon vártam, de most már világossá vált számomra, milyen kusza lesz minden hetem. Mindenesetre igyekszem a lehető legkevesebbet éreztetni ebből. 

xx Lu

Niall

Szinte lángol a mellkasom néhány perc intenzív ringatás után. Vagy mert már most kifulladtam, vagy talán mert még mindig érzem azt, amit kiváltott belőlem Eire hirtelen őszinteségi rohama. Mindenesetre nem hagyom abba, és csak arra összpontosítok, hogy a karjaim közt szuszogó kislány minél hamarabb megnyugodjon.

Az érzés, ahogy a puha kis karjai hozzátapadnak a felkaromhoz, és a talpával addig rugdos, míg meg nem találja a legmegfelelőbb pontot rajtam, ahol meg tud támaszkodni, valami eszméletlen energiákat szabadít fel bennem. Mintha tényleg csak én tudnám megóvni ezt az apró embert, és sosem voltam büszkébb arra, hogy én jelentem valakinek a maximális komfortérzetet.

Csendesen dúdolgatok, hátha ez is gyorsít némiképp a folyamaton, de ahelyett, hogy elálmosítanám, csak még élénkebbé válik a lányom. Láztól csillogó szemmel néz fel rám és mozgolódni kezd. Nincs ebben a pillanatban semmi és senki hozzá fogható, mert még betegen is a leggyönyörűbb dolog az életemben, annak viszont örülnék, ha ugyanilyen lélegzetállítóan aludna, mint ahogy most fészkelődik az ölemben.

- Na jó - leteszem a szőnyegre, amitől egy röpke pillanatra megszeppen, de amint leülök én is, azonnal mászni kezd felém, fel a lábaimra, mint egy kismajom. Türelmesen megvárom, amíg belekapaszkodik a felkaromba, és elkezdek hangosabban énekelni.

Félig lehunyt szemmel kezdek el egy régi, elfeledett dalt. Legalábbis, én borzasztó régen forgattam a kottáját, de a szövege és a dallam, mint ahogy minden dalát, amit írtunk, egy életre belém rögzült.

- Ez tetszeni fog, figyelj a szövegre - mindenféle nehézség nélkül beszélek hozzá, majd folytatom. - Kicsit régi, de jó, nem?

Sonia csak vigyorog, és mászkál. Kicsit lassan, és az arca is túl piros, de mivel nem hajlandó aludni, kénytelen vagyok tovább szórakoztatni.

Egy pillanatra az ajtóhoz kapom a fejem, ahonnan nemrég eltűnt a feleségem, de most visszatért, méghozzá kávéval a kezében, a gitárommal a nyakában.

- Gondoltam jól jön az erősítés - fáradt mosollyal helyezi magát kényelembe a földön. Amíg leakasztom róla a gitárom, mozdulatlanul ül, és a lányunk azonnal ellesi a fegyelmezettségét, és ő is egyenes háttal, a talpait egymás felé fordtva, majdnem törökülésben ül.

Egy pillanatot áldozok a feleségemre, aki még most is, az éjszaka közepén is türelmesen vár a csodára, és bár a szemei lassan egy csíkká préselődnek, nem adja fel. Addig nem, amíg Sonia ki nem dől. Ismerem, és nincs semmi, amiért képes lenbe magát a lánya elé helyezni.

- Köszönöm - igyekszem a lehető leghálásabban nézni rá. Újra kezdem a dalt, ezúttal megint gitárkísérettel, ám Sonia nemhogy elaludna, inkább kíváncsian tekergeti a hangszer nyakán a kulcsokat. Ilyenkor Eire elhúzza maga felé, az izzadt kis haját simogatja, a könnyeit törölgeti, amikor Sonia hisztérikus sírásba kezd, és minden erejét összeszedve próbál leimádkozni a torkán néhány korty gyógyteát.

Óráknak tűnik, amíg éneklek, olyannyira, hogy kezd kényelmetlenné válni. 

- Na jó, feladom. Eire, hajnali 3 van, menjünk be az ügyeletre, vagy nem tudom. 

- Ennyire rossz szülők lennénk? - kiterülve fekszik a macis szőnyegen, Sonia a derekának dőlve ücsörög, tehetetlenül csuklik és pityereg. Csukott szemmel beszél hozzám, és ha lenne is erőm megmozdulni, arra használnám, hogy a fal helyett én is neki dőljek. Esetleg a karját behúznám a fejem alá kispárna helyett, mint régen. De bennem is csupán annyi lendület maradt, mint benne, így a hűvös falat melegítem tovább, ölemben a fektetett gitárral és céltalanul pötyögtetem véletlenszerűen a hangokat.

- Még azt se tudjuk, mi a baja. - Ezzel némiképp megálaszolom a kérdését. 

- Lázas. - Mosolyogva beszél, félálomban. Ettől én is elnevetem magam, mert nyilvánvalóan igaz, de kár firtatni. A lányunk feladta a leckét, és mi csúfosan elbuktunk.

Kis idő múlva újra megszólal. Csak annyit vár, hogy elbóbiskoljak eléggé ahhoz, hogy másodpercekbe telhessen a reagálásom.

- Amint beérek az irodába, kidobom a virágot a kukába.

Át kell gondolnom a szavakat. Iroda, pipa. Tudom hol van, elém tárul a kép. Virág. Milyen virág?

Ja, hogy az.

Kidobni? 

Fogalmam sincs, ez jó vagy rossz. Vajon jó, mert el akarja tüntetni, vagy rossz, mert még mindig foglalkoztatja. Vajon ő sejti, kitől kapta? Vagy pontosan tudja, csak az orrom alá akarta dörgölni, hogy volt olyan, aki gondolt rá? Vagy csak időközben rájött mindenre, összerakta a képet és most bűntudata van? És ha igen, mitől? Akarta, hogy az a valaki meglepje? Basszus, még az is előfordulhat, hogy ez nem az első alkalom. Annyi ideig voltam távol, abszolút és relatív értelemben is, hogy gyakorlatilag egy bő félévre teljesen kizártuk a másikat a közvetlen magánéletünkből. Mi van, ha az a valaki, akitől a virágot kapta, valami mást, értékesebbet is adott neki? 

- Igazad van, hülyeség - nem nyitja ki a szemét, vakon billenti el a fejét felém, és egyenletes, mély szuszogással jelzi, ő komolyan feladta a dolgot, és elaludt. 

Nekem is ezt kéne tennem, és bár a testem pihenni vágyik, az elmém még most is éber, friss és képtelen leállni. Folyamatosan ezen jár az agyam, a virágon és a feleségem rejtélyes magánéleti válságán. Olyannyira felhergelem magam, hogy már csak azért sem, dacból elvánszorgok a félálomban imbolygó Sonia mellé, beteszem a kiságyba, és felnyalábolom Eiret a padlóról. 

Remeg a térdem, rettenetesen fáj, mégis megteszek mindent, hogy el ne ejtsem őt. Gyengén ugyan kapaszkodik belém, de mostanra olyan mélyen alhat, hogy arra sem riadna fel, ha a küszöbön állva dobnám el az ágyig, viszont amikor megpróbálom óvatosan a hátára fektetni, sikerül annyi energiát összekaparnia, hogy a nyakamba csimpaszkodjon, ezáltal magára húzzon. Milliméterekre vagyunk egymástól, evy olyan helyzetben, amiben rég nem voltunk már. A karjait bebújtatja a pulcsim alá, és nem enged el. Ujjaival a pólóm markolássza, érzem ahogy görcsösen szorítja, az ujjbegyei időnként meg-megcsípik a bőröm is.

- Aludj mellettem - keserves hangon kérlel, mintha fenyegettem volna az ellenkezőjével! Pedig Isten ments! 

- Nem megyek sehova, itt vagyok - megpróbálok lemászni róla, hogy ne törjem össze. Lecsúszok mellé, de abban a pillanatban, hogy ezt megérzi, velem együtt fordul, a lábait beleakasztja az enyémbe, és ha ez lehetséges, akkor még inkább magához szorítja a karom. - Itt vagyok, nem hagylak itt.

- Szeretlek - elkapom ezt az egyetlen félmondatot, mielőtt én is álomba zuhannék, és meg mernék esküdni arra, hogy mosolygok. Még mielőtt teljesen elengedném magam, leveszem a pulóverem és a farmerom, hogy reggel ne kelljen leszenvednem magamról, ha bedagadna a térdem. Magunkra húzom az egyik takarót, amit ki tudpk húzni Eire alól és a derekánál fogva szorsan magamhoz húzom.

Mint egy kiscica, összegömbölyödik, minden egyes porcikájával rám tapad. Mindenem tele lesz vele, az illatával, a hajával, az érintéseivel. A mellkasomon érzem, mikor fújja ki a levegőt. Ezeket számolva alszom el végül én is.

Jó néhány órával később szinte ugyan így ébredek. A nap már elég magasan van ahhoz, hogy tudjam, a délelőtt java részét átaludtam, de megnyugtat a tudat, hogy Eire is még itt fekszik mellettem. Laposakat pislogva, lustán ébredezek, mert bár nem sikerült teljes mértékben  kialudnom magam, nagyon jól tudom, hogy nem lustálkodhatok sokáig, mert amilyen elkeseredett voltam Sonia láza miatt éjszaka, most legalább annyira várom, hogy megint a közelemben legyen, megfürdessem, együtt reggelizhessünk hármasban, és délután mindannyian a kanapén aludjunk valami mese zajára.

- Jó reggelt- alig tudatosul bennem, hogy mennyire fázom, már meg is érzem Eire meleg karjait magam körül.

- Szia - mosolygok rá, és szinte magától érthetődő, amikor mindketten a másik felé mozdulunk. 

Amikor az esküvőnk után megkérdezték tőlem a barátaim, mi a legjobb ebben, vagy volt-e hatalmas atomvillanás azután, hogy kimondtuk az igenelet, azonnal azt válaszoltam, hogy most már soha többet nem kell várnom az első csókra fogmosás utánig. Persze, jót nevettek, de most megint csak ez jut eszembe, mert azelőtt is őrülten szerelmes voltam ebbe a boszorkányba, és biztos nem lennék képes ennél jobban szeretni őt, mert már most az egész mindenségemet jelenti, azért jó, hogy tudja, fontosabb nekem a friss lehelletnél is.

Lehunyt szemmel várom, mikor érzem már meg az ajkait a számon, és mikor megtörténik, mohón, akaratosan még többet akarok belőle. Beletúrok a hajába és magam alá gyűröm félig. Mindkét karját a mellkasomnak feszíti, de ezúttal nem azért, hogy ellökjön magától. Érzem, hogy remeg, és kapkodja a levegőt, amikor egy pillanatra elhúzódom.

Hagyok egy csókot a homlokán, egyet az orra hegyén, a szája két szélén, és az állán is. Ettől óriási mosoly terül szét az arcán, és a nyakamba csimpaszkodik.

- Lement Sonia láza - azt vártam, hogy ettől egy picit romantikusabb mondatot fog a fülembe motyogni, és egy kicsit el is keseredek emiatt, de aztán megérzem, ahogy a lábaival felkapaszkodik a derekamra és apró puszikat hagy a kulcscsontom vonalán.

- Igen? - mindketten fülig pirulunk, mintha ez lenne az első alkalom, hogy ilyeneket művelünk, de mindezek ellenére iszonyatosan jól érzem magam. Olyan, mintha egy pillanatra megtaláltam volna az egyensúlyt a világmindenség káoszában. - Akkor egész nap henyélhetünk?

- Nos, erről is lehet szó - mosolyogva fúrja az arcát a nyakamba, amitől végigfut rajtam a hodeg és libabőrös lesz az egész felsőtestem.

- Akkor jó, mert kicsit mintha fájna a térdem. Jót tenne neki egy kis fetrengés - a vállára hajtom a fejem, és bár percekig nem mozdulunk, végtelen kényelmet, nyugalmat és, ami a legfontosabb, békét érzek.

Csak a saját szuszogásainkat hallom, beletemetkezem Eire bőrének illatába, abba, hogy még mindig érzem rajta az éjszaka főzött kávét és a ruháinak a tipikus, édeskés illatát.

- Így tudnék maradni életem végéig - muszáj ezt bevallanom neki, mert remélem, ő is így érzi. Válaszul csak bólogat, legalábbis ezt érzékelem abból, ahogy mozgatja a fejét.

- Én is - a nyakamban összegyűrődött tincseket piszkálja, a lábával megigazítja a takarót, hogy melegítse a fájós térdem. - Nagyon fáj?

- Kicsit. Csak a szokásos, majd elmúlik - az ezt megerősítő puszik és a ragaszkodó ölelésem ellenére lehámozza magáról mindkét karomat, és besiet a fürdőshobába. Hallom, hogy az egyik polc tetejéről levett dobozzal bajlódik, és nem sokkal később megérkezik a fájdalomcsillapítós tapasszal meg egy kenőccsel.

- Szivi, muszáj ezt? Olyan rossz illata van - tényleg semmi kedvem ahhoz, hogy a kenőcs bűzét szagoljam. Olyan jól indult ez a reggel - mint egy kisfiú, daccosan felülök és tüntetőlegesen magamra rántom a takarót teljes egészében.

- Ne csináld ezt, Niall, tudod nagyon jól, hogy ettől jobb lesz - ellentmondást nem tűrően lép közelebb, és lefogja a lábam. Hiába mocorgok, nem hatja meg, rutinos mozdulatokkal masszírozza a krémet a bőrömbe, egészen addig, amig be nem szívódik teljesen, majd ráteszi a kék tapaszt. - Amiért ilyen ügyes voltál, kérhetsz valamit.

- Bármit? - felvonom a szemöldököm, és karba tett kézzel úgy teszek, mintha olyan sokat kéne gondolkodnom ezen.

- Bármit.

- Jól van, Doktornő. - Elkapom a derekát és az ölembe rantom. - Ezért ma ki sem.fogunk mozdulni a házból, rendelni fogjuk a reggelit, az ebédet, este meg átdobjuk Soniat Harryhez.

- Este? Miért, hova mész este? - látom rajta, hogy baromira tetszik neki a tervem, mert a szemei gyémántként ragyognak, ahogy rám néz.

- Elviszem vacsorázni a feleségemet - mindkét kezét a számhoz emelem és minden ujját megcsókolom.

- Szóval a feleséged ma rettenetesen sokat fog enni - lebiggyeszti az ajkait, mintha bánná.

- Lemozogjuk - belecsókolok a tenyerébe és nevetve engedem, hogy bebújjon mellém.

Gyermeki lelkesedéssel bújik hozzám, és kacagva böki meg az oldalam.

- Akkor először hozz kávét a feleségednek - hangosan nevet.- Utána beszélhetünk arról, hogy hajlandó vagyok-e megjeleni veled bárhol is.

- Na, ez nem volt szép - visszabökök, finoman érintem csak meg, hogy biztosan ne fájjon neki.

- Bekentem a lábad! - szélesen vigyorog, a szembogarában szinte látom magam, akkorára tágult a pupillája.

- Rendben, megyek - még egy utolsó csókot nyomok a szájára, mielőtt kimásznék az ágyból.

A lépcsőn lefelé menet szinte táncolok, a boldogság egész egyszerűen felrobbant bennem és elárasztotta mindenemet. Fütyörészve látok neki a kávéfőzésbek, és amíg megy a daráló, átfutom az üzeneteimet. Semmi érdekes, elolvasom az aktuális hírek főcímeit, de úgy tűnik ma a világban senkinek sem volt kedve elrontani ezt a győnyörű napot.

Elrakom a mobilom, ma már nem is akarom használni, nem akarom, hogy bárki is felhívjon, pláne nem munkaügyben. 

Elkészítem a kávéinkat, és a forró bögrékkel szaladok vissza a hálóba, ahol Eire vár, Soniaval maga mellett.

- Szia, Hercegnőm - Eire kezébe adom az eszpresszóját, a sajátomat leteszem egy biztonságosabb helyre, és azonnal felkapom a lányom az ágyról.- Tényleg lement a lázad.- Jócskán megkönnyebbülve puszilok bele a köldökébe, amire válaszul csak harsány nevetést kapok és némi rugdosást.

Soniaval a kezemben mászok vissza, hogy a délelőtt hátramaradt részét hármasban lustálkodhassuk végig.

- Tudod mi lenne még ennél is jobb? - félve kezdek bele ebbe a beszélgetésbe, mert bár tegnap óta teljesen a feje tetejére állt az életünk, vagyis inkább visszaállt a régi, megszokott rendjére, a legkevésbé sem vagyok biztos abban, hogy teljes mértékben sikeres leszek.

- Micsoda?- eleinte rám sem néz, a lányunkra figyel, a mozdulataira, arra, hogy milyen izgága és kíváncsi.

- Ha lenne még egy gyerekünk. Vagy kutyánk. - Eszem ágában sincs hazahozni egy kutyát, még egy apróbb termetűt sem, viszont így talán nem olyan hirtelen és meghökkentő a kijelentésem. Látszólag működk is, mármint, Eire nem kap azonnal a szívéhez, és elmarad a dorgálás is. Ehelyett csak elmosolyodik, egyetlen pontot bámul a szemközti falon.

- Mi az? Valami rosszat mondtam?

- Nem. Dehogy! - Csak akkor látom, hogy könnybe lábadt a szeme, amikr felém fordul. - De tudod, hogy ez szinte lehetetlen.

- Már miért lenne az? Eire, Sonia is megszületett, és ha akarod, én még vagy tízezerszer vévigcsinálom veled újra, meg újra az összes vizsgálatot, és fogom a hajad, ha rosszul vagy. 

A lehető legkomolyabban gondolom mindezt és igyekszem az arckifejezésemmel ia ez sugallni.

- Én...- elcsuklik a hangja. - Nem tudom, Niall. Még várjunk ezzel egy kicsit, rendben? Ha minden rendben lesz, akkor vágjunk bele, de kutyát nem akarok - elneveti magát, és vele nevetek én is. - Még magunkra sem tudunk odafigyelni.

- Jó, semmi kutya - védekezően felemelem mindkét kezem. 

Néhány percre megint elhallgatunk, de ez sem kínos. Kényelmesen, lustán mozgunk, az egyik kezemben a kávém, a másikban Eire tenyere pihen. Az ujjaimmal a gyűrűjét piszkálom, eszembe jut, milyen sokszor aludt benne, és reggelente pityergett, amikor megpróbáltam folyékony szappannal leszedni róla. 

A hideg fém eszembe juttat millió mást is, de egy valami nem hagy nyugodni. Mintha rákönyököltek volna egy piros gombra az elmém egy eldugott helyén, és egyre világosabbá válik, mit kellene tennem annak érdekében, hogy a nő, aki mellettem van, még boldogabb legyen.