46. 'Rendezvous'

Eire

Az estéhez közeledve egyre inkább eluralkodik rajtam a pánik. Harry már lent ül a nappaliban, válogatják Soniaval, hogy mit vigyenek magukkal és mit ne, Niall az ingek között válogat, én meg frissen beszárított hajjal, köntösben kuporgok az étkezőben. Addig nem akarok belemerülni a dolgokba, amíg nem látom ennek az egész huzavonának a végét, mert most valamiért úgy tűnik, Sonia nincs elragadtatva az ötlettől, hogy elvigyék, mert amire elsőre rábólintott, azt néhány perc vita és könyörgés után visszadobja a szőnyegre.

- Hagyd, Harry, ha nem akarja, akkor inkább szólok Niallnek, hogy maradjunk itthon. Majd legközelebb - képtelen vagyok tovább nézni, ahogy az egyik legjobb barátom küzd a makacs lányommal.

- Nem, szó sem lehet róla - beletúr a hajába, majd egy sóhajt követően feláll Sonia mellől. Várakozóan a telefonjára néz, egy pillanatra felvillan a képernyője, de alig hogy ez megtörténik, már el is sötétül.

Jobban megnézem az arcát. Igaz, kicsit távol van, néhány méterre tőlem, mégis észreveszem az apó kis jeleket rajta. A szemei vörösek, a bőre sápadtabb, mint szokott, a haja pedig mintha egy hete nem találkozott volna samponnal.

- Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, de ha el szeretnél mondani valamit, meghallgatunk, Harry.

Heves fejrázásba kezd, de közben a keresztlánya holmijaival babrál.

- Nincs semmi baj - egy félmosolyt kierőltetve magából néz rám, amitől akár hihetnék is neki. 

Igaz, az évek alatt már kitapasztaltam, mikor igazi valami, és mikor nem, de azt is, hogy amíg erre képes, nem lehet olyan nagy a baj. Harry tipikusan az az ember az életemben, aki soha nem titkolt semmit, és tőlem is elvárta, hogy a lehető legőszintébb legyek vele szemben, így nem aggódom nagyon, mégsem vagyok határtalanul boldog. El fogja mondani, tudom, csakhogy nem most, amitől lelkiismeretfurdalásom van. Nem akarom, hogy emögött a ma esti kiruccanásunk álljon.

- Hé, Eire, komolyan. Minden rendben, ne rágd magad - időközben mellém lép, és a kulcsait a kezembe nyomja. - Itt maradok Soniaval. Ha gondoljátok, mehettek hozzám is, ha szeretnétek. Ha Pöttöm itt akar maradni, akkor így lesz a legjobb. - Határozott, mindkét kezével az enyémeket tartja, miközben a szemembe néz. Mindenbizonnyal eldöntötte az est további részét, és esélyem sincs ellenkezni.

- De hívj fel minket, ha bármi van! Ha nem talász valamit, vagy Soni kiborul. Jó? 

- Az első dolgom lesz tönkretenni az estéteket - elneveti magát, amitől az idegességem alább hagy. A fintorom már-már egy komolyabb mosoly.

- Reméltem is. 

Felhúz a székről és a lépcső felé irányít. Ellentmondást nem tűr, gyakorlatilag tol maga előtt.

- Mire lejössz, teljes pompádban akarlak látni. Smink, ruci, minden. Értem?

- Világos, mint a Nap - nevetek és nyomok egy hatalmas puszit az arcára, mire Soni is nyújtóztatni kezdi a karjait Harry felé. Még elkapom a pillanatot, amikor a pici kis száját a keresztapja bőréhez préseli és nyálas kis foltokat hagy maga után. Összemosolygunk, mint a cinkostársak, és megint azt érzem, hogy a lányom sokkal okosabb mindannyiunknál. Alig várom, hogy fecsegjen, kérdésekkel bombázzon, és tudni akarjon minden a világról, mert ha egy kicsit is olyan lesz a személyisége, mint Niallé vagy az enyém, akkor szinte száz százalék, hogy egy okos, talpraesett kisördöggé válik néhány év alatt, akit nem lehet majd nem szeretni.

Vigyorogva rontok be a hálószobába, és kutakodni kezdek a szekrényben egy olyan ruha után, ami még jó rám, és nem túl vékony vagy rövid. Hosszú idő után ez az első igazi randevúm a férjemmel, nem nézhetek ki alárhogy. Meg kell tennem mindent, de tényleg mindent, hogy legalább feleannyira ragyogjak mellette, mint amilyen boldog vagyok jelenleg, és megérdemli, hogy egy csinos nővel lépjen ki a nyilvánosság elé.

- Szivem - kétségbeesetten áll meg mellettem Niall. A gardróbszekrény tükrében látom őt, sötétszürke öltönynadrágban, kezében egy inggel.- Ez jó lesz? Mibe jössz?

Zavarban vagyok, ugyanis továbbra is tökéletesnek látom őt, és megőrít, ha nem visel felsőt. A haja nedvesnek hat még a zselétől, és friss illatfelhőt húz maga után. Áldom az eszem, amiért felrángattam magamra korábban a harisnyát és magamon hagytam a köntösöm. Nem akarom, hogy lássa, ahogy libabőrös leszek a látványától.

- Nem tudom - csak hebegek. - De ha ebbe szeretnél menni, akkor keresek valamit.

- Mindenben csinos vagy - a vállamhoz hajol és belepuszil a nyakamba. Na, hát ha eddig nem vette volna észre, miket vált ki belőlem, akkor mostanra biztos világossá vált számára, mert szó szerint elakad a lélegzetem és a levegőt, amit még képes vagyok kipréselni magamból, csak szaggatottan tudom kifújni.- Csak nehogy megfázz. Hűvös van már.

Bólintok, és mikor ellépünk egymás mellett, alig várom, hogy hozzáérhessek. Hogy összekoccanjon a gyűrűnk, amikor egymás keze felé nyúlunk, a tenyere pedig végigsimítson a derekamon. Eltűnik a folyosón, de még a küszöbnél visszanéz egy egészen rövid pillanatra. Találkozik a tekintetünk, és megint olyan, mintha áramütés ért volna: a szívem csordultik megtelik azzal a fajta szerelemmel és boldogsággal, amit csak Nialltől kaphatok. 

Magamban somolyogva, csendesen dudorászva öltözök át, és mikor a cipőmért sietek, már szinte nevetséges, ahogy táncikálok lépésről lépésre. Izgatott vagyok, mint az a kislány, aki életem első randija előtt voltam. Igaz, nem Niall volt az, aki elsőként elcsavarta a fejem, de határozottan kijelenthetem, hogy toronymagasan ő bolondított magába leginkább- még jó, hisz hozzámentem feleségül!
Annyira elkalandoznak a gondolataim, hogy azt veszem észre, csak ide-oda tologatom az akasztókat, de egyetlen göncöt sem vettem ki a szekrényből. Nem akarom húzni az időt, felveszem az első ruhát, ami színben illik Niall öltözékéhez, és amilyen gyorsan csak tudok, bele is bújok. 

- Kész vagy? - megpördülök, amint megérzem a kezeit a vállamon. Látni rajta, mennyire izgatott ő is az estét illetően.

- Persze, mehetünk - a kezem után nyúl, és összefont ujjakkal vonulunk le a földszintre.
Szó szerint vonulok, kiélvezem minden egyes pillanatát, hogy a férjem mellett királynőnek érzem magam, hogy úgy néz rám, mintha valami csodálatosan látna, és én is szinte a föld fölött három méterrel lebegek. Harryre mosolygok, akit egyre inkább beterítenek a lányos játékok és Sonia. 

- Hívok egy taxit - homlokon csókol, dob egy puszit Sonianak is, aki csak felé nyújtott karokkal igyekszik integetni neki.- Jó éjszakát, Hercegnő!

- Jó szórakozást, fiatalok! - csak a nyurga karjait látom, ahogy a szőnyegen fetrengve integet Harry.

Amíg meg nem hallom a kapu nyílását, addig a biztonság kedvéért megnézem még egyszer, hogy minden rendben van-e, hogy Sonia vacsorája elég lesz, és marad reggelre elég kávé mindannyiunknak.

- Adj anyunak egy puszit, Szerelmem - felkapom a négykézláb kúszó babát, és a nyakába fújok. - Vigyázz a keresztapádra.

- Eire. Menj már! - Harry egyébként továbbra sem tud mozdulni, mert plüssök és puha hajú babák ejtették fogságba, de még így is komolyan tudom őt venni.

- Rendben - visszateszem Soniat a dolgai közé fontoskdni, de mielőtt kilépnék a lakásból, visszafordulok Harryhez.- Csak még valami!

- Micsoda? - úgy kérdez vissza, mint egy konok kamasz.

- Hívd fel Britannyt! - meg sem várom a válaszát, csak kirongyolok a kocsihoz, ami mellett már ott vár Niall. A táskám hátsó zsebébe süllyesztem Harry lakáskulcsait, mert nem tudom, Niall mennyit tud erről a dologról.

Niall

Anélkül, hogy óriási felhajtást terveztem volna, büszkén indulok el Eireval az oldalamon. Tudom, hogy ettől függetlenül remek téma lesz az elkövetkezendő napokban a felbukkanásunk, ugyanis a legutóbbi cikket követően, ami nagyobb port kavart, mint azt eleinte gondoltam volna, nem mutatkoztunk kettesben. Csak most, napokkal később lépünk utcára, kitéve magunkat a kíváncsi nyilvánosság pletykaéhségének. De nem bánom. Miért is tenném? Senki sem tudja, mekkora lelki erő kellett mindkettőnknek ahhoz, hogy megtegyük ezeket a könnyűnek tűnő lépéseket a másik felé. És a hangsúly a látszólagosságon van, hisz ki más tudhatná, ha nem mi, hogy valójában mennyi stressz, félelem és bizonytalanság övezi azt, hogy épp kisegítem az autóból, megfogom a kezét, és összekulcsolt ujjakkal köszönjük meg, amikor kinyitják előttünk az ajtókat.

- Niall? Miért nem mondtad, hogy ilyen helyre jövünk?- észrevétlenül simul hozzám és a fülembe suttogva kérdez. Hallom a hangján, hogy teljesen ledöbbent a látványtól, pedig igazán semmi oka félni.

- Milyenre? - mintha nem venném észre az aggodalmát, mosolyogva beszélek.

- Olyan, mintha alulöltöztem volna a társaságot - a ruhája alját huzogatja, hogy legalább a térdéig leérjen a könnyű anyag.

- Csodálatosan festesz, ez nem is kérdés!- belecsókolok a sampon illtú hajzuhatagba, megerősítésként pedig megszorítom a kezét.
Mosolyogva viselem, hogy egészen addig mormog, amíg le nem segítik a kabátainkat, és helyet nem foglalunk.
Rendelnie sem kell, az asztalon már ott vár minket a behűtött pezsgő és két pohár. Kérdőn néz rám, de csak legyintek.
- Nem kellett volna, Niall - lesütött szemmel forgatja az italát, de nem tudja elrejteni előlem, mennyire élvezi valójában.
- De, és nem szeretnék erről vitát nyitni. Csak érezzük jól magunkat! Sláinte - a szemébe nézve koccintom hozzá a poharam az övének, és nyitva tartom a szeme, vele ellentétben, aki vakon, elégedetten hümmögve kortyol aprókat.
Tudom, hogy szereti, és azt is, hogy felháborítóan ritkán iszik pezsgőt: utoljára Sonia keresztelójén koccintott egy alkoholmentessel, előtte pedig az esküvőnkön ittunk. Silveszterkor mindig átalussza az éjféli tüzijátékot és ivást, így egy ritka pillanatként élem meg mindezt. Ráz a hideg.
A vörös rúzs halvány csíkot hagy a pohár szélén, és egyáltalán nem meglepő módon azt kívánom, bárcsak az ingem gallérja is hsonló mintázatot kapna. Szeretném mindenkinek elmondani, hogy hosszú hónapok, rengeteg sírás és veszekedés ellenére mellettem maradt életem nője, aki elbűvölőbb, mint valaha, de ezzel egy időben szeretném elrejteni őt a világ szeme elől. Nem csak azért, hogy ne tudjanak beszélni róla, de senki ne is lássa. Eire hozzám tartozik, és ha rajtam múlna senki még csak rá sem pillanthatna. Ám sajnos nem áll módomban megvakítani minden férfit a világon, így kénytelen vagyok megmaradni a kérkedés mellett.
- Már nem is emlékszem, mikor voltunk valahol kettesben utoljára - kissé hátradől, az arca rózsaszín a melegtől.
- Ránk fér - spiccesnek érzem magam az első pohár után, és ha belegondolok, hogy majdnem hátravan az üveg kétharmada, illetve az újabb és újabb kör, elgondolkodom azon, vajon ez amiatt van, hogy zavarban érzem magam Eire mozdulataitól, vagy tényleg ennyire meleg van idebent, hogy alig másfél deci pezsgőtől kótyagos a fejem.
A zene hangosabb, az hőmérséklet még magasabb az idő előrehaladtával, és mi alig eszünk néhány falatot, annál inkább kezdjük elengedni magunkat, minden fogáshoz újabb pohár bort rendelünk, és a desszert befejezte előtt nem sokkal érzem, hogy ideje pihenni, legalábbis ami az ivászatot jelenti.
- Táncolsz velem? - még magamat is meglepem ezzel a kérdésemmel, nemhogy a feleségem, aki felvont szemöldökkel nevet rám, miközben buzgós bólogat.
- Komolyan, te táncolni szeretnél?
- Igen - jelentem ki határozottan, és már nyúlok is a keze felé, hogy felhúzzam a székről és szorosan magamhoz öleljem.
- Sosem gondoltam volna, hogy még egyszer valaha részem lesz ilyenben melletted- olyan őszintén mondja ki, hogy egy pillanatra elkeseredek.
Tényleg ezt tettem vlee? Ezt tettük a másikkal? Miért? Hiszen minden nap be kellett volna bizonyítanunk a másiknak, hogy a világ végére is elmennénk egymásért, a közös céljainkért, a lányunk kedvéért. Minden este táncolnom kellett volna a feleségemmel, a fülébe súgni, milyen szép, és mennyire szeretem, hogy ő is elmondhassa, mennyire szeret és hogy örökké az életem része marad.
- Sajnálom - eltűrök egy tincset a füle mögé. Megállunk mindketten a mozgásban, és bár rajtunk kívül még akadnak néhányan, akik összebújva dőlöngélnek, olya, mintha semmi és senki nem lenne tt rajtunk kívül.
Csókoltam már meg Eiret életemben néhányszor, de csak ritkán volt részem abbn, hoy mnindkét térdem remegjen, a szívem felugorjon a torkomba és őrült tempót diktáljon, miközben a mozdulataim a lehető leglassabbak a valóságban. Ez most egy olyan csók, amit véletlenül sem sietünk el, és még annál a hihetetlen tömény csokoládénál is édesebb, mint amit nemrég pusztítottam el félig a tányéromról.
- Menjünk - belekapaszkodik a akromba, és szinte alig áll a lábán. Ő is elgyengült, a hangja vékony és levegős.
Intek a pincérnek, hogy rendezném a számlát, és mire fizetek, már mindkettőnk kabátja Eire kezében van, és biccent, hogy kint vár az üres taxi.
Meglep a gyorsasága, hisz én még mindig csillagokat látok attól, hogy hozzám bújt, táncolt velem- már amennyire ezt lehet táncnak nevezni-, és a csók...Az egész estét megkoronázta számomra, és nem is számítottam egészen idáig arra, hogy még többet is kaphatunk egymástó, pedig jelenelg nem érzem akadályát annak, hogy belevágjunk a babaprojektbe.
Szörnyen nyálas, és túlcsordulóan romantikus fordulat lenne, ha pont ezen az éjszakán megfoganna Sonia testvére, és valószínűleg nem is lenne fair vele szemben, de egyszerűen képtelen vagyok kiverni a gondolatát a fejemből.
Kilépve kissé csalódottan konstatálom, hogy szakad az eső. Segítek neki beszállni a hátsó ülésre, és mielőtt megkerülném az autót, szó szerint beránt maga mellé. Besapódik az ajtó, és már mondja is a címet. Nem figyelek, arra koncentrálok, hogy a dereka pont a két kezem közé való, és hogy az orrom megtelt a parfümének illatával, anak ellenére, hogy már most csurom vizesek vagyunk. Egészen addig nem tűnik fel a trükk, amíg ki nem szállunk.
- Hé, ez nem..? - mire felé fordulnék, már az ujján pörgeti a kulcsot.
- Meglepetés - nevet, még mindig az ital hatása alatt állunk.
Hirtelen belémcsap a felismerés, hogy annak ellenére, hogy én szerveztem meglepetést Eirenak, valójában ő lepett meg engem.
Fél karral felkapom őt, míg a szabad kezemmel kicsavarom a kulcsot az ujjai közül. Ügyetlenül bár, de bejutunk, ám a bejáratig még így is hátra marad jónhány méter, ami pont elég ahhoz, hogy újra bőrig ázzunk. Nevetségesen bénának érzem magam, alig látok valamit az arcomra tapadó hajszálak, és Eire vészes közelsége miatt.