47. Babysitting

Sziasztok!

MInt már említettem Ask-on, megint elég nagy eséllyel érkeznek "valamikor hétvégén" a részek, amit sajnálok, de jelenleg nekem is az iskola az első, és már most érzem, hogy szorongatnak.

Gondolom észrevehető, hogy ez egy kicsit ilyen epizód rész jelleget ölt, de remélem még így is szeretni fogjátok- vagy legalább néhányatok-, én örültm, hogy végre nem csak Eire és Niall összevisszaságáról pötyögök, és bízom abban, hogy látjátok értelmét kitérni néha az apró részletekre, mint most például Harry.

Nem szaporítom tovább a szavakat, köszönöm az eddigi türelmet (is),

xx Lu

Harry*

Már a sokadik rajzfilm ér véget, mire Sonia hajlandó felhagyni a szülei utáni kutakodással, és elfogadni, hogy a ma este folyamán csak az én társaságomat élvezheti.

Kicsit azért irigy vagyok Niallre. Mindent elrontott, amit csak lehet. Eire is és ő is megtettek mindent, ami elég lehetett volna egy váláshoz, de még ezt is megúszta. Apa, férj, van egy gyönyörű családja, ahogy már lassan mindannyiunknak. Szép lassan felnőttekké váltunk, emberek millióival találkoztunk, kiálltam százezrek elé. Én! Bátor és vakmerő voltam, szabadszájú, majd csendes. Nem féltem sosem, igyekeztem jó emberekkel körülvenni magam, és bár nem meglepő, nekem nem jutott szelet az élet tortájából. Vagyis, de, csak kevés habbal.

Tudom, hogy senki más nem tehet erről, csakis én. Én nem akartam megbírkózni eddig a fontos dolgokkal, én húztam, halasztottam a dolgokat, de most, ebben a csendes pillanatban, amikor a kereszlányommal vagyok, és minden túlságosan is tökéletesnek tűnik, rájövök, hogy ha így halad a magánéletem, sosem lesz iyen gyönyörű kislányom, sem egy borzalmasan hősies fiam. Nem lesz kinek átadnom mindenem, a tudásom, a zene iránti tiszteletem és szeretetem. Nem lesz kivel anyák napja reggelén palacsintát sütni, és hangosan nevetve gyümölcslevet készíteni. Nem leszek ott egy kicsi klónom első iskolai napján, és nem csak Soniát és Freddiet akarom látni, ahogy elvégzik sorra az iskoláikat, és a végén boldogan jelentik be, megtalálták Az Igazit. Szeretném ezt még rengeteg kis lurkóval megélni, lehetőleg néhányuk az én vérem lesz.

Feleslegesen rágódom ilyeneken. Ha valaminek meg kell történnie, az úgy is lesz, ha nem is most, valamikor biztosan, hiszen csak nem voltam annyira felelőtlen és kicsapongó eddig, hogy a Sors a várakozással büntetne. Mármint az évtizedekig tartó, hosszú, nyomorúságos megváratással.

Kint szemerkél az eső, egyre hevesebben, mígnem hangosan kopogni nem kezd az ablakon. Sonia lassan mozog, fejecskéjét lustán hajtja a szőnyegre, arccal felém. Érzem a lábamnak csapódó szuszogását, az egyenletes levegővétele még a kinti eső ellenére is tisztán cseng a fülemben. Ez az, amire vágyom. Nem kérhetek semmit, mert így is piszkosul szerencsés vagyok, amiért ennek a kis angyalkának lehetek a második apukája, a legjobb barátja, szövetségese, és hálás vagyok, amiért van egy gyönyörű nő, akiért már most rajonghatok.

- Csere nagylány, felviszlek az ágyadba - óvatosan a karjai alá nyúlva vonom az ölembe. Kézzel-lábbal kapaszkodni kezd belém azonnal, és olyan édesen nyüszög, hogy kedvem lenne elbüszkélkednem mindenkinek a világon, nekem van a legaranyosabb, legszebb keresztlányom, akihez fogható csak a saját gyerekem lehetne egy nap.

A lépcső felé indulva más fajta zajra leszek figyelmes. Zörgő, siettetett léptek. Az ajtó felé fordulok, várom, mikor robban be Eire sírva, vagy Niall üvöltözve. Azonban egyik sem történik meg, csak ütemesen dörömbölni kezd az illető. Percekig csak állok, Soniaval az ölemben. Nem tudom, mit tegyek. Nem akarom megvárakoztatni az esőben toporgó látogatót, de mivel lövésem sincs, ki lehet az, Sonia biztonsága érdekében előbb felviszem őt. Azaz vinném.

- Eire!? Niall!? Hahó, itthon vagytok gyíkok? Engedjetek be, kérlek! - a hang hallatán hangosan elnevetem magam.

Ezer, sőt, egymillió hang közül is felismerném ezt az érces, csípős stílust, ami olykor tele van aggodalommal, vagy csordultig lesz együttérzéssel. Nem is kérdés, hogy visszafordulok, Sonia a lehető legnagyobb biztonságban van. De csak lassan fordítom el a kulcsot a zárban. Kínzóan, szinte fáj belegondolnom, hogy tekeredik a fém. Lassan nyomom le a kilincset, és egy kézzel, amennyire lehet Soniat nyugton hagyom szunyókálni.

- Már azt hittem, sosem nyitjátok ki - nem lát az arcába forduló esernyőtől. Vagyis, ami megmaradt belőle. Megtépázva, eltörve lóg a kezében, de Britanny a sikertelenség csíráját sem mutatva, büszkén áll, és úgy tesz, mint aki pontosan így tervezte az estéjét.

- Sajnálom, nincsenek most itthon - a hangom hallatára megáll a mozgásban és elkerekedett szemekkel kapja fel a fejét.

- Basszus - egy rövid másodpercre nem tudom eldönteni, hogy sírva fakad, elfut, vagy valahogy másként reagál majd a tényre, hogy csak én vagyok itt, de legnagyobb megkönnyebbülésemre elneveti magát, és nem törődve azzal, hogy épp csurom víz, elázott, és rettenetes a frizurája, áthajol a vállam felett, hogy elérje Sonia arcát, és óriási, cuppanós puszikat nyom a pofijára. - Szia Hercegnő! Csak nem itt hagytak egyedül ezzel a csúnya bácsival?

Akárhogy is, élvezem, ahogy a keresztlányom rajtam nevet, és sikongatva kapkod Brits után.

- Remek. Már majdnem sikerült elaltatnom. Tudod milyen sok mesébe került ez? - mélyen legbelül háborút vesztett katonának érzem magam, de a büszkeségem nem engedi, hogy kimutassam, vesztettem. Inkább elpoénkodom, és mosolyogva beengedem Britannyt a lakásba.

- Ne rinyálj, Styles. Sonia akármikor, akármilyen pózban és helyzetben képes elaludni, csak rá kell őt hangolni. Szóval magad helyett sajnálhatnál másokat is, mondjuk azokat, akiknek lerobban a kocsijuk a gyorsforgalmi mentén, a szakadó esőben, és fél órát gyalogolnak, hogy a legjobb barátnőjük ne legyen otthon, és ne tudjon neki segíteni. Persze most nem magamról beszélek, csak úgy általánosságban - be nem fogná a száját, csak beszél, beszél, és beszél. Valószínűleg sosem fogja abbahagyni, de tudom, hogy elég magára hagyni, és akkor néhány perc elteltével realizálja a dolgokat. Akkor sem marad csendben, de igyekszik másokat is szóhoz jutni, ami az ő esetében már igazi csoda időnként.

- Szóval akkor nem robbantál le, és nincs szükséged száraz ruhákra és egy fuvarra. Értem - komoly arccal hümmögök, aprókat bólogatok.- Akkor mi járatban errefele?

- Csak beugrottam - hanyagul megvonja a vállát, és maga alatt gyűjti a ruhájából csöpögő esővizet.

- Egy teát esetleg? Vagy már késő van, mit gondolsz? - az órára pillantok, lassan este nyolc.

- Nem, pont időben vagyunk. De szívesen megcsinálom, ringasd csak a lá...keresztlányunkat - egy pillanatra megakad a beszédben, mintha fojtogatná valami. Kikerekedett szemekkel áll, majd köhécsel. - Na jó. Amúgy rohadtul szükségem lenne Eire tiszta, száraz és meleg gönceire, szóval ha megbocsátasz, én most eltűnnék pár percre az emeletre.

- Csak tessék - mosolyogva állom el az útját, és nem birom ki, hogy ne nyúljak a keze után. Meghökkenve, kérdőn néz rám, mire csak annyit tudok kinyögni, hogy- méz vagy cukor?

- Méz. Mindig méz - kezembe adja a még mindig szörnyű állapotban lévő esernyőjét. - Ha megkérlek, kidobnád?

- Ezer örömmel - már csak rángatózik a szák, igyelszem komoly maradni, bár nem könnyű. 

Amint elviharzik, döbbenten pislogok Soniara, aki láthatóan élvezi, hogy mégsem maradunk kettesben egész estére. 

Bevonszolom magunkat a konyhába, Sonit a járókájába rakom, hogy ne kelljen folyton attól rettegnem, hogy magára ránt valamit, vagy leforrázza magát, és mint aki baromira kéoben van, mit hol talál, elkezdek keresni azt a rohadt mézet. 

Nagy nehezen eljutok odáig, hogy előkerítem a teás dobozt, sőt, Eire vízforraló kütyüjét is sikerül beindítanom valahogy- fogalmam sincs az egész procedúra alatt, hogy mit művelek, egyszer csak működik- de a méz sehol nincs. 

- Baba, nem tudod hol a méz? Hol tartja anya? 

Természetesen nem kapok választ. Tizenegy hónap ide vagy oda, azon kívül, hogy 'enyém', 'nem', legfeljebb egy igenlő sikkantást kaphatok segítségül. Így hát módszeresen kinyitogatok minden szekrényt és fiókot. Csak akkor adom fel, mikor felforr a teavíz, de miután kiöntöm két óriási bögrébe, folytatom a felfedező expedíciót.

- Atyaisten, te mit művelsz? - kacagva áll meg mögöttem Britanny, immárom törölközőbe csavart hajjal, fekete melegítőnadrágban és a Dublini Egyetem címerével ellátott, óriási pulóverben, ami még ennyi év után is lóg rajta.

- Mézet kérsz, nem? Hát most épp azt keresem - egy széken egyensúlyozva, a felső polcon kutatokdva nézek le rá, és amint találkozik a pillantásunk, tudom, hogy ő már rég tudja, rossz helyen járok, és ezt igazolja az is, hogy a tőlem legtávolabbi szekrényhez lép, és a hűtőnek támaszkodva, lazát kitárja. Szemmagasságban nagyjából négy-öt különböző méz sorakozik kecses üvegekben.

- Talán erre lesznek. Nem tudom, csak tippelek - megrántja a vállát, és a félig lecsúszott törölközőt letekeri a nedves hajzuhatagról.
- Most csak azért nem szókok a szarkazmusod miatt, mert már ismerlek annyira, hogy tudjam, szörnyű ember vagy.
A mosollyal támogatott dorgálásra ismét csak megrántja a vállát és elsétál Sonia felé.
- Hagyjuk zsörtölődni Harry bácsit, amíg csinál nekem egy elképesztően tökéletes teát, addig felviszlek. Na mit szólsz, jöhet egy kis alvás? - teljesen átszellemülve beszél, a hangja lágy és búgó, a kegyetlen szúrkálódás és irónia mintha egy szempillantás alatt elhahyta volna őt. Mintha sosem lenne csípős megjegyzése, vagy túlzottan nagy szája. Kedves, mosolygós.
Így képzelem őt mindig, amikor Eire valami régi történetet mesél, amikor még mindketten fiatal tinédzserek voltak, gondok és veszekedések nélkül.
Ahogy kiemeli a keresztlányunkat a játékok közül, látom, hogy nincs rajta fehérnemű. Melltartó biztosan nem. Nagyot nyelek, és inkább elfordulok. Illetlennek érzem megnézni őt, még akkor is, ha ismerem évek óta, és pláne mióta kiderült számunkra, hogy keresztszülők leszünk, viszonylag szoros barátságot ápolunk.
- Felviszem, hátha elalszik - suttogva, mégis dallamosan beszél, és közben az ujjait a kis kék felsőn járatja.
Bólintok, de rögtön visszafordítom a tekintetem a bögréinkre, amiben már ott gőzölög az egyre sötétedő tea. A mézre koncentrálok, hogy ne csurogjon mellé és ne legyen minden tiszta ragacs. Azért lopva oda-odapillantok, amíg még látom őt a lépcsőn felaraszolni. Végtelen türelemmel és odaadással bánik Soniával, mint ahogy mindannyian, de mégis más. Nem hasonlítható az én férfias mozdulataimhoz, sokkal kecsesebb és anyásabb. De nem olyan, mint Eire.
Sosem beszéltünk más gyerekről, sőt a beszélgetéseink az utóbbi hónapokban lekorlátozódtak a Horan házaspárra és a kis Hercegnőre. Mindketten őt védjük, történjék bármi. Jeff temetésén is igyekeztünk átvenni a szülők szerepét, amíg Niall és Eire Meredith kedélyeit próbálták csillapítani. Eire összeomlásakor viszont biztos voltam abban, hogy kettőnk közül ő az erősebb és kitartóbb. Másként nem is lehetne, mert bennem ugyanúgy ketyegett a bomba, mint mindenki másban, egyedül Britanny volt képes tiszta fejjel gondolkodni. Megszervezte mindannyiunk utazását, tartotta a lelket Liamben, Louisban és bennem is a repülőúton. Kávét és reggelit vett, emlékeztetett minket arra, hogy ne felejtsünk el inni, és ne vágjunk olyan képet, amitől a barátainknak öngyilkos hajlamai lesznek. Szóval tényleg egy darabbá gyúrta mindenki idegeit, és a legbiztosabb ponttá vált.
Csodáltam, és még mindig irigykedek a kitartására, a talpraesettségére.
- Mondtam, csak rá kell hangolni. Mire felértem vele, már egyenletesen szuszogott, de ezt a vackot azért elmartam a hálószobából - a babafigyelőt lebegtetve pattan fel a székre, amit bevonszoltam a konyhapulton belülre.
- Most foglaljam aranyba a neved, hm? - komisz nevetéssel adom oda az italát, és felé fordulva dőlök a pultnak. Már nincs mit kevergetnem, de céltalanul körözök a kanalammal.
- Miért is ne? Remek ötlet! - kitárja a karját maga előtt, és képzeletben leírja a szivárványívet. - Csodásan fest a Britanny arany színben! Bár a burgundi inkább illik hozzám, de ez már szerintem részletkérdés.
- Burgundi, mi? Hagyd már, inkább valami konszolidált kéne, hogy ne legyél olyan harsány és sok!
Elkerekedett szájjal vágja hozzám a kiskanalat, amit épp most kapott ki a forró teából. - Hé!
- Na, ne hézzél itt nekem, ezt igenis megérdemelted, kedves Harry.
- Na, mégis csak kedves vagyok? - felvonom a szemöldököm, és pislogok párat. - Vagy rosszul hallottam, Miss Donahue?
- Ne hívj így, kérlek! Annyira szörnyű tőled ezt hallani!
- Miért, mi bajod a neveddel? A tied, már évszázadok óta viseled!
- Ebből elég, nem hallgatom tovább a cinkus megjegyzéseket. És különben is, nem vagyok öreg, jó!?? - mosolyog, de valóban elindul az előszoba irányába.
- Ne legyél már ilyen mufurc, csak viccelek. Különben is, ha jól sejtem a kocsit vagy még mindig a gyorsforgalmi szélső sávjában van vagy elvontatták a város túlfelére. Ha még egyáltalán megvan. Tényleg, mi is történt?
- Ahj, tényleg. Pedig azt terveztem, hogy nagyasszonyosan távozom köreidből, Styles - arcát a tenyerébe temeti, és visszahanyatlik a székre.
- Szóval, mi lett a kicsi kocsival? Megpadkáztad?
Az arcából ítélve közel sem sikerült eltalálnom a dolgot.
- Belém jöttek. Megírtuk a betétlapot nagynehezen, bár az a farok el akart hajtani, de megfenyegettem, hogy hívom a rendőröket. Le is fotóztam a rendszámát, biztos ami biztos. Szóval amíg kitöltöttük a papírokat, addig hívtam egy autómentőt, meg egy taxit. De jó néhány utcányira szintén baleset volt, így gyalog jöttem.
- Basszus, miért nem mondtad? Miért nem hívtál fel? Elugrottam volna érted! - hirtelen feltámad bennem a védelmező ösztön, és amikor meglátom a tekintetét, ami valódi, igazi érzelmeket közvetít, nem csak az elbagatellizált, nagyképűségét, azon nyomban előtte termek és idétlenül megölelgetem.
- Azt hittem, hogy Eiret el fogom érni, de nem vette fel és én bepánikoltam - csuklani kezd, küzd a sírás ellen. Nem keserűen, nem félelemből, egyszerűen mert nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ideges, remeg mindene
- Cssst, nincs semmi baj. Nyugodj meg. De nem lett semmi bajod, ugye? - két kezem közé fogom az arcát, és azonnal vizslatni kezdem. Most már nem azt nézem, milyen kevés göncöt visel, hanem hogy van-e látható jele valami apróbb sérülésnek.
- Nem kell aggódni, még vagy ezer évig a nyakatokon maradok, legalábbis nem most vágtam le a centiket a hátralevő életemből - leejti a fejét, és letörli a szemei aljáról a sós cseppeket. - De kedves, hogy aggódsz. Minden rendben, a bizotsító fizet, a kocsim menthető, csak rohatul eláztam, és most nem a koktéloktól.
Ellépek tőle, és nevetek. Nem tudom, hogy csinája, még mindig nem. Rejtély számomra ez a nő, és valami elképesztően varázslatos, ahogy kezeli a dolgokat. Most is egy pillanatra szeppent csak meg, de hamar túltette magát a meghatódáson, és már vissza is tért a régi, jól megszokott, és megszeretett stílusához.
- Te itt fogsz aludni, vagy...? - látom, menyire nem tud mit kezdeni azzal a nem elhanyagolható információval, miszerint én otthoni göncben lébecolok a Horan házban, miközben a gerlepár valahol szórakozik.
- Eredetileg úgy volt, hogy Sonia jön hozzám, de megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó elhagyni a főhadiszállást, így én valószínűleg itt alszom ma este. Miért?
- És ittál már? Mármint, alkoholt, tudod. Mert lehet, hogy szükségem lenne egy fuvarra. Persze csak ha nem gond, mert szívesen hívok taxit is, csak arra gondoltam, hogy ha már itt vagyunk... - befejezi, és megrántja a vállát.
- Nekem viszont pont az jutott eszembe, hogy elkélne a segítség Soniával. Amúgy is, a hajad még mindig vizes, meg kéne szárítanod, a ruháid godolom továbbra is csurom vizesek. Reggel hazaviszlek, hátha addigra eláll ez a szörnyű eső is.
Mindketten kinézünk az ablakon, és csak annyit látunk a kinti állapotokból, hogy az úton hömpölyög a víz, megállíthatatlanul esik, dörög és villámlik.
- Igen, Sonia biztos sokat lesz fent az éjszaka - állapítja meg. -Adtál neki vacsorát?
- Mit? - tettetem, mintha megfeledkeztem volna, és remekül szórakozom a reakcióján. Ismét elnevetem magam, ez buktat le, de mivel már nincs nála több kiskanál, amit hozzám vághatna, csak a fújtatása marad.
- Na jó, komolyan elég legyen, ez nem vicces - ölbe tett karokkal ül, próbál morcos arcot vágni, de egy nagyobb villám hallatán megugrik, és felkapja a lábait.
- Jó, befejezem. - Nem hisz nekem, szemforgatva folytatom.- Tényleg! Gyere, menjünk át a nappaliba, ott kényelmesebb.
- Jó, csak hozom a ketyerét - kiissza a maradék teáját, és a babafigyelőt felkapva követ.
A nappaliban elkényelmesedek a kanapén, hagyva magam mellett helyet. Reménykedek abban, hogy nem akar a fotelbe gömbölyödni, és bár Eire utolsó szavai ma hozzám azok voltak, hogy hívjam fel a kattant barátnőjét, nem tettem meg, most mégis arra vágyom, hogy befogja pár percre a lepcses száját, és az oldalamon foglaljon helyet.
Be is csapódik, maga után rángatva egy plédet, amit gondosan a lábainkra terít. Nem szól egy szót sem. Gyanúsnak gyanús, de nem bánom. Úgy teszek, mintha ez lenne a lehető legtermészetesebb dolog, és kapcsolgatni kezdem a tévét. Sonia meséinél maradunk, mert semmi más nem köti le a figyelmünket. Halkan duruzsolnak a Disney klasszikusok, a daloknál mindig hallom, hogy dudorászik- förtelmes hamissággal, de édesen követi a dallamot.
Az egész estém valahogy megváltozik. Abból a gondolataival küzdő srácból nem sok maradt. Kényelmesen heverészek, az egyik oldalam egy hatalmas díszpárna, a másikat Britanny melegíti.
Csak akkor mozdulunk meg, amikor keserves hüppögések közeoette felébred a keresztlányunk.
- Most rajtad a sor, apuci - dünnyögi a sokadik ébredéskor éjfél felé közeledve, és lehámozza kezeit rólam.
- Megyek - betolom a párnát a feje alá, amíg távol lennék, és felmászom az emeletre, hogy lecsitíthassam Soniát, aki minden nagyobb dörgés után percekig tartó sírásba kezd.
Már szinte vakon teszem a dolgom, állva alszom, és közben nem felejtek el ringatózni. Csodálom, hogy még minidg nem képes mély álomba zuhanni ez a kis csöppség, mert baromi kimerítő lehet egyébként neki egy-egy ilyen nap.
Tehát a nem létező tánctudásommal keringőlépéseket írok le, tapasztalataim szerint ez az a ritmus, ami a leggyorsabban hat a keresztlányom felkavart lelkivilágára, és közben próbálok talpon maradni, de alig telik el három rövid perc, érzem, hogy már alig állok a lábamon.
- Boldogulsz? - rekedtes hanggal szólít meg Brits, és megtámaszkodik a kiságy oldalánál. Kezeivel Sonia talpacskáit masszírozza, és kedves szavakat tátog neki.
- Most már kezd jobb lenni - motyogom, és amint újra lassulni kezd a légzése, visszaaraszolok vele a helyére, és befektetem a plüssök és a puha takarók közé.
- Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyeneket fogok csinálni - állapítja meg, és elismerően bólogat. Egy kis darabot elkülönítek magamnek ebből a dicséret-féléből, és a vállát átkarolva irányítom el a vendégszobáig.
- Harry?
- Aludj itt. Kényelmetlen lenne egész éjszakára a kanapé kettőnknek.
Zavartan elfordítom a fejem, hagyom, hogy besétáljon, és bár egy icinyke picikét reménykedek abban, hogy nekem is jut hely azon az ágyon, elhessegetem a gondolataimat. Mégiscsak Britannyről van szó, és én valószínűleg csupán azért gondolkodok így, mert rég volt kapcsolatom, és hiányoznak azok az apró kis gesztusok, amikkel éreztetni lehet, hogy törődünk a másikkal.
- És te? Te lent leszel? - elmosolyodom, és félig hátra nézek.
- Nos, nem sok választásom maradt.
- Nos - csámpásan ácsorog, a lábfejét nézi.- Talán akad. Tudod, csak hogy biztos meghallja valamelyikünk, ha Sonia sír, és a vihar is elég hangos még.
Több nem is kell, szinte azonnal sarkon fordulok.