48. Ébredés

Sziasztok!

Tudom, hogy megint egy nagyobb lélegzetvételű szünet volt, de sajnos erre utaltam a legutóbbi rész előtt is. Már most elegem van ebből a félévből, és még vizsgaidőszak sincs. 

Remélem nektek most valamivel könnyebb, tudtatok pihenni az őszi szünetben, és megújult erővel vágtok neki hétfőn a következő másfél-két hónapnak. Én kicsit kimerültem, de hamarosan megint összeszedem magam, és akkor kevesebbet fog csúszni a blog.

Kitartást és szép hétvégét mindenkinek!

❤

xx Lu

Eire

Az ujjaim alatt érzem a mellkasának ütemes emelkedését és süllyedését. Zsibbad mindenem, de ez nem rossz. Bár a talpam még érzi az este hordott magassarkúm, a tudatalattim picsog csak, hisz tudom jól, már rég ledobtam magamról, minden mással együtt. A félelmeim, aggályaim, és minden akadály köddé vált egy szempillantás alatt. 

Mosolygok.

A férjem békésen bújik a nyakamhoz, érzem ahogy kifújja a levegőt- libabőrös leszek tőle. A haját nézem és közben a hátát simogatom. Nem tudok betelni azzal, hogy itt van, mármint mellettem. Az illata, a közelsége, az, hogy végre, végre megint tudom feltétel és rosszérzés nélkül, teljes szívemből szeretni, megadni neki mindazt, amit megérdemel, a boldogságot, cseppnyi nyugalmat, s cserébe én is visszakaptam azt az embert, akibe húsz évesen belezúgtam. 

Az esőben csókolózni és felvisítani a hátunkra csapódó hideg víztől olyan volt, mint amikor részegen buszoztunk, vagy forró homokot szórtunk a napozók cipőibe a nyaralásokon. Olyan volt, mint régen, a kezdetek kezdetén. Kicsit bolondosak, de végtelenük szerelmesek vagyunk, és ennél többre nem is nagyon vágyom. Talán csak arra, hogy mindig maradjon minden így. Legyünk végre igazán nagyon boldogok, és soha többé ne okozzunk fájdalmat a másiknak. 

Mocorogni kezd, a lábát visszahúzza a takaró alá, és a kezét visszabújtatja a kezeim alá. Egy pillanatra a hasamhoz ér, de csak azért, hogy félálomban átkarolja a derekam, és még inkább hozzám bújjon. Mint egy kisgyerek.

Beharapom a szám, mert zavarba jövök a gondolattól. Olyan, mintha megint az első együtt töltött éjszakánk után feküdnék mellette, még akkor is, ha évek óta házasok vagyunk. 

Még a mai napig hihetetlen belegondolni, hogy milyen rég volt már, mikor kimondtuk az igent, ennek ellenére olyan, mintha minden nap jobban és jobban emlékeznék arra a néhány órára.

Amikor az esküvőt megelőző napon már elkülönítettek minket a barátaink, és egyedül töltöttem az éjszakát. Életem leghosszabb, és legizgatottabb tizenkét órája volt, amikor Britanny rám parancsolt, hogy feküdjek le aludni, nehogy karikás szemmel álljak oltár elé. Ő és Harry begyűjtötték mindkettőnk telefonját, sőt, Brits még a laptopom is bezárta az irodába, nehogy véletlenül megszegjem a szabályait, és még képernyőn keresztül se láthassuk egymást Niallel. De megérte, és ezerszer is megtenném újra, mert az a pillanat, amikor megláttuk egymást, szédítő volt. Kapaszkodtam Liam karjába, azt hittem, el fogok ájulni, de láttam, hogy Niallt is úgy tartja Harry és Louis, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne. Akkor megfogadtam, hogy bármi történjen, fogok még így ránézni, ennyire szerelmesen, kábán és boldogan, könnyekkel vagy anélkül. Most is legszívesebben felébreszteném, de csak hogy lássan a szemét. Hogy milyen tiszta, és kristályos, és mennyire gyönyörű.

Mert Niall számomra az. Gyönyörű. A tekintete, a mosolya, a lelke, minden egyes porcikája a legszebb dolog az életemben, és a tudattól, hogy visszakaptam, hogy megérdemeltem őt már másodjára ebben a rohadt életben, mintha lebegnék. A föld felett, rózsaszín kis felhőkön, kényelemben.

Összevont szemöldökkel motyog valamit, nem értem és nem is igazán hallom, mit próbál mondani, valószínűleg csak álmodik. Megcsókolom a halántékát, hosszan nyomom a bőréhez a számat, és intenzívebben simogatom a lapockáját. Ilyenkor tényleg gyermekies, ellazulnak az izmai, és kisimul az arca. Kicsit mintha mosolyogna is. Imádom, és most én is azt kívánom, bárcsak még sok-sok kisgyereknek lehetne ilyen édes, hosszúra elnyúlt ébredezése. De azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem olyan könnyű. Sonia érkezéséhez is sokkalta több kellett, mint a szerelmünk: kitartás, könnyek, imák, és végeláthatatlannak tűnő kudarcok sorozata. Viszont a remény, hogy egy nap talán mégis sikerül, és lesz testvére Sonianak, minden nap egy kicsit felerősödik bennem, az elmúlt napok után pedig most már határozottan akarom.

Sóhajtok, és elfordítom egy pillanatra az arcom tőle. Kinézek az ablakon, hátha meg tudom állapítani, mennyi az idő, de csak azt látom, hogy még mindig néha szemerkél az eső, és kiráz a hideg, ha arra gondolok, milyen hűvös van a lengedező széltől. 

Hirtelen határozottabban ölel át Niall, mire visszafordítom a fejem felé.

- Hé - suttogja rekedten, és belecsókol a nyakamba. Kuncogva behúzom a nyakam, mert csiklandoz, de ekkor az ujjaival kezdi óvatosan bökdösni az oldalam.

- Na - nevetek és kikecmergek a karjaiból.

- Jó reggelt - mosolyogva bújik vissza hozzám, és elhalmoz apró, rövid kis puszikkal a vállamtól egész a szám sarkáig.

- Jobb nem is lehetne - érzem, hogy megint remeg a lábam, és ha most nem ágyban lennénk, akkor bizonyára összecsuklanék. 

Lejjebb csúszom, hogy a vállaink egy vonalban legyenek, az oldalához préselem magam. Mélyen beszívom az illatát, és közben már szinte kapaszkodom belé. Csüngök rajta, mintha a közelsége éltetne, és semmi mást nem szeretnék, csak örökké mellette maradni. 

- Azt hittem még alszol - apró köröket rajzol a hátamra, érzem az érdes ujjait amiket megedzettek a gitár húrjai.- Baj van? Szomorúnak tűnsz. 

Gyorsan elmosolyodok, mert nem akarom, hogy rögtön ébredéskor a problémáimmal traktáljam.

- Baj? Nincs. Csak pár perce keltem, biztos azért - bágyadtan nézek fel rá, és elnyomok egy valódi ásítást is.
- Akkor jó - belecsókol a hajamba, és nem szól egy szót sem.
Én is hallgatok hosszú percekig, mert egyszerűen túl jó most így feküdni. Tökéletesen megfelel a csend, és csak arra gondolok, hogy milyen jól éreztem magam vele tegnap este.
Irdatlan mennyiséget ettünk és ittunk magunkhoz képest, és a világ egyik legjobb érzése volt jóllakottan, becsípve táncolni Niallel, és az esőben rohanni.
- Szeretlek, Niall Horan. Nagyon, nagyon szeretlek. Ugye tudod? - amikor ránézek a hallgatásunk után, csak a szeme csillogását látom, és a meghatódott félmosolyát. Így nézett rám az esküvői eskütételem után is, amikor befejeztem a néhány perces monológomat. Mindketten bőgtünk, és remegő ajkakkal pecsételtük meg az elhangzottakat.
- Én is szeretlek, Eire Elisabeth Horan. És foglak is, amíg ez itt ketyeg - a mellkasára helyezi szabad tenyerét, és én újra meg újra belezúgok ebbe az emberbe.
A könnyeimmel küzködve nyomulok hozzá közelebb, hogy még egyszer megcsókolhassm, mielőtt a korgógyomrunk kiűzne minket Harry konyhájába.
Niall tegnap esti ingjét magamra kapva követem a férjem a földszintre, a derekát átkarolva, mint egy gyerek. Az ilyen reggeleken mindig megfordulnak a szerepek köztünk, ő lesz az érettebb, a magabiztos, a felnőtt, aki mellett teljes biztonságban érzem magam, és ő készít nekem reggelit és kávét, amit máskor inkább én csinálok.
Csak bámulom őt, miközben ügyködik, és határozottan kijelenthetem, hogy én vagyok a világ legnagyobb mázlistája, hogy egy ilyen ember mellett kötöttem ki, még ha voltak is komoly problémáink.
Nem akarok hazamenni, de miután mindketten megkávéztunk, és felöltöztünk, kénytelenek vagyunk összeszedni a holminkat és hívni egy taxit, ami hazavisz minket, mert nem várhatjuk el Harrytől, hogy a tegnap este után még a mai napot is teljes egészében gyerekneveléssel töltse.
- Azért jó lesz otthon lenni, pedig azt hittem ennél hoszabb időt is elviselek a lányom nélkül - vallom be, és legnagyobb meglepetésemre Niall is hevesen bólogat.
- Én is azt hittem. Pedig voltunk már távol tőle ennyit, nem?
- Igen, de csak külön - ismét bólint, nekem pedig bűntudatom támad, amiért végül belementem Harry ajánlatába, és nem mentem haza a gyerekemhez tegnap.
Biztosan ez is csak valami női dolog, de minél többet gondolok erre, annál rosszabb embernek érzem magam, és egyre inkább hiányzik Sonia reggeli nyűgöldése, a macerás öltöztetés, a sírása, ha épp nincs kedve enni és nem elég kényelmes az etetőszéke.

Britanny*

Egészen távolról érzékelem valakinek a mozgását. Csendes léptek, suttogások, ismerős illat, mégis minden idegen. Lusta vagyok kinyitni a szemem, sőt, megmozdulni sem vagyok hajlandó, amíg éhes nem leszek. Kimerültnek érzem magam az este történtek után, és egyik porcikám sem kívánja elintézni a kocsim ügyeit. Úgyis tudom már a forgatókönyvet: belibbenne egy beszárított hajú maca— ez lennék én—, hogy megkérdezze, mikorra készül el az autója, mire legalább három férfi kezdene el magyarázni arról, milyen összetett, férfias, nyers munka szükséges a szerelés kivitelezéséhez, mindeközben a  nőt, aki még mindig én vagyok ugye, teljesen hülyének próbálják nézni, és igyekeznek rávenni őt, hogy ugyanattól a tróger vállalkozástól béreljen egy retkes, lerobbant, motorhibás járgányt.

Ismerem a fajtájukat, ahogyan magamat is. Inkább járok gyalog és busszal, minthogy kitegyem magam az ilyesfajta megaláztatásoknak. Sőt, elveimmel ellentétben még taxiba is előbb hajlandó lennék beülni. Vagy egy Uber. Mindegy.

Átfordulok a másik oldalamra, vagyis csak fordulnék, csakhogy ezzel a mozdulattal elintézem a reggelemet, és a padlón kötök ki, arccal felfelé. Fájdalmasan felnyögök, a fejem visszahanyatlik a padlóra, mihelyst megpróbálok felülni. 

Ugyanis kurvára nem a saját lakásomban ébredtem, és épp ebben a pillanatban játszódik le a fejemben az, ahogy a hidegtől remegve, csatakosan, rossz esernyővel, amit a csomagtartóban találtam meg egy pulóver alatt, amit még anyám csempészett a kocsimba, egyre csak azon imádkozva kúszom el a legjobb barátnőmhöz. Merthogy még mindig azt hiszi az én drága anyukám, hogy London minimum tizenöt fokkal hidegebb, mint bármelyik másik város, amit meg tudok nevezni ebben az országban, és míg számoltam az utcákat, hogy még mennyit kell jönnöm, azon gondolkodtam, vajon mikor válik egy nő olyanná, mint az én drága anyukám? Aki biztosan tudja, hogy azért szokott itt sütni a nap, keg minden, de hogy úgy éreztem este, hogy legalább tizenöt fokot hűlt hirtelen a levegő, az biztos.

- B? Te meg mi a francot művelsz? - ahelyett, hogy fölém tornyosulna, és kinevetne, leül mellém, és megböki a vállam.

- Ja, minden oké. Csak, nos, nem tudom. Fekszem- felhúzott térdekkel, a plafont bámulva válaszolok. Végülis, egész jó. De tényleg.
- Azt látom, de miért a földön? Miért nem az ágyban?
-Leestem - feltör belőlem a nevetés, mert baromira szánalmasnak érzem magam.
Szegény Sonia, előre félek, miken kell majd keresztülmennie, ha megtapasztalja, mekkora rakás szerencsétlenség néha a keresztanyja. Hogy huszonhat évesen még egy macskája sincs, csak a családja, akik persze egy rövidke repülőútra élnek tőle, és a legjobb barátnője, aki meg az anyja, szóval lesznek olyan pillanatok, amikor nehezére esik majd választani, kinek és mit mondjon el.
- De nem ütötted meg magad, ugye? - két karom alá nyúlva húz fel a földről, és pontosan ugyan úgy vizslat, mint este, amikor elmeséltem neki a történteket.
- Kutya bajom, Harry. Csak az ágyról estem le. Hidd el, sokkal rosszabb volt, amikor a lépcsőn történt meg ugyan ez. Na akkor, fájt mindenem, te jó ég! Azt hittem, soha többé nem fogok járni. De azt is túléltem nagyobb sérülések nélkül - zavaromban ellépek tőle, kiszakítva ezzel magam a béna öleléséből. - Sonia? Felkelt már?
- Nem, az előbb azt hittem, hogy őt hallom, de már képzelődök. Remek alvó lett, most hogy mi már megbolondulunk, nem igaz?
- De. Vicces. Pedig még a tizedét sem csináltuk végig, mint amit Niall és Eire.

Egyik lábamról a másikra táncolva helyezem ide-oda a súlyom, kicsit zavarban érzek magam azok után, hogy este miket mondtunk és tettünk.

Jó volt végre úgy elaludni, hogy nem magányosan heverek egy rohadt nagy ágy kellős közepén. Nem kellett forgolódnom és vergődnöm, ahogy elfoglaltuk a vendégszoba kétszemélyes heverőjét, bebújtam a takaró alá és élveztem minden előnyét annak, ha egy nő egy férfi mellett hajtja álomra a fejét. Még rémlik valami arról, hogy a lábam átvetem a térdén, és Harry, mintha ez teljesen magától érthetődő lenne, egyik karjával lazán átkarolja a derekam. Biztonságban éreztem magam, kényelemben, és egy percig sem aggódtam amiatt, hogy most ezt kellene vagy nem, mennyire szükséges összegabalyodnom a keresztapukával. Szerettem mellette aludni, még akkor is, ha eddig még sosem fajultak el a dolgok. 

- Nem vagy éhes? Eire egy hadseregnek elegendő kaját bízott rám, és gondoltam kávézhatnánk, mielőtt a kis szörnyetegünk felébred - mindezidáig nem gondoltam az evédre, de most, hogy Harry felhozta, minden megváltozik. Bólintok, és megigazítom a pulóvert magamon.

Újra listát kéne írnom fejben 'Tedd' és 'Ne tedd' néven. Rögtön lenne is néhány javaslatom számomra: a 'Ne tedd' első pontja lehetne az, hogy soha ne aludjak többet kapucnis pulóverben, pláne nem Eire és Nial lakásában, ahol éjszakai is legalább 22 fok van Sonia miatt. 

- Mindjárt megyek, csak megnézem, megszáradtak-e a gönceim - némán imádkozom, hogy ne egy bányászt lásson most bennem Harry, hanem csak egy kicsit még kómás, de alapvetően igényes nőt.
- Bedobtam a szárítógépbe. Tutira tiszta és száraz - teljesen természetesnek gondolja, hogy ezt kellett tennie. Mintha csak azt mondta volna, levett nekem valamit a legfelső polcról, vagy hogy elfogyott a narancslé. Meg is rémiszt, mert rögtön az jut eszembe, hogy ez az ember reggel azzal indította a napját, hogy a levetett melltartómat fogdosta. Zavarba jövök és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy lesápadjak vagy elvörösödjek első lépésként, szóval inkább elkezdek beszélni. Természetesen ez a legrosszabb lehetőség, denem hazudtolhatom meg magam.
- Baszki, de jó, legalább nem fogok megfulladni ebben a förtelmesen meleg pulóverben - a számra tapasztom a tenyerem, és óvatosan kilesek a folyosóra, nehogy a keresztlányom titokban ott mászkáljon. Ha tényleg káromkodni fog idejekorán, Eire engem tutira ki fog nyírni mert egyértelműen én leszek az, akitől ezt el tudja tanulni.
Harry persze csak nevet, és a fejét rázva nyúl a derekamhhoz, hogy kitaszigáljon a szobából.
- Tényleg ki kéne mosni a szád szappannal - olyan hangosan, és jóízűen nevet, hogy azonnal átragad rám a jóedve, és megfeledkezve az eddigi kínos szituációkról, szinte ugrándozva megyek le a lépcsőn.
Egészen addig nincs baj, amíg meg nem áll egy taxi, és ki nem kászálódik belőle a legjobb barátnőm, ragyogó mosollyal, kicsit kócosan és Niall, akinek teljesen kisimult az ábrázata.
- Figyeld - bököm oldalba Harryt, aki már a harmadik poohár gyümölcslevet és negyedik croissant gyűri az arcába.
- Mit? - teli szájjal lép mellém, és hallom, ahogy csámcsog.
- Ne zajong, nem hallom, miről beszélnek - csitítom el, de aztán világossá válik minden, és kis híján elájulok. - A rohadt életbe.
- Mi van? - a vállam felett hajol az ablakhoz. Érzem rajta, hogy nem csak az én ruháimra volt gondja, de le is zuhanyzott reggel.
- Minden esélyünk meg van még egy keresztgyerekre. A nyakamt rá, hogy ezek ketten...- a kezét a szám elé teszi.
- Nem hallom a beszélgetést!
Megforgatom a szemem, mert amíg nem figyelmeztettem, hogy megérkeztek, addig ügyet sem vetett rá, csak zabált.
Amikor kinyílik a bejárati ajtó, mindketten feléjük fordulunk, egymásnak dőlve, kérdő tekintettel.
- Jó reggelt - Harry széles vigyorral köszön, én meg csak némán intek.
- Britanny? Te hogy kerülsz ide? - Igen. Ez az első mondat, ami elhagyja Eire száját.
- Ne szeress már ennyire. Jöttem felmentőseregnek. Harry nem bírkózott volna meg Soniaval - megrántom a vállam és kivégzem a kávém maradékát.
Mind a négyen döbbenten nézünk egymásra, és nem tujuk eldönteni, hogy ez vajon mennyire normális helyzet. Én legalábbis ezen morfondírozok, és alig tudom megállni röhögés nélkül.