2017. november 18., szombat

49. S.O.S.

Niall

Britanny és Harry hamar eltűnnek, valamit magyaráznak Brits autójáról, de őszintén? Nem igazán fogom fel. Csak leutánzom a feleségem reakcióit, és bízom abban, hogy ő nem ugyan ezt a technikát választja.
- Vigyázz magadra, és hívj fel, ha sikerül elintézni valamit - megölelgeti, majd nagy nehezen útjára engedi a barátnőjét, aki botorkálva megy végig a járdán, aztán valami csoda folytán nem esik be Harry kocsijába, sokkal inkább beül, mint egy normális ember.
Elfojtok egy mosolyt, mert a 'normális' és az 'átlagos' egyikükről sem mondható el, de valószínűleg őket mondanám, ha a családokon kívül meg kéne neveznem valakiket, akiket valóban nagyon szeretek.
- Felmegyek, megnézem Soniát - megérzem a mellkasom köré fonódni a vékony kis karjait, és ahogy a haja a felsőmhöz tapad.
- Jó, addig keresek valamit, amit Harryék nem ettek meg előlünk - hangosan korog a gyomrom, mert a másik lakásban csak kávé volt. Nem is értem, hogyan él túl napról napra Harry.
- Ne legyél ilyen irigy - nyom egy gyors puszit a tarkómra, és eltűnik.
Megint elterelődnek a gondolataim. Olyannyira, hogy azt is elfelejtem, hova akartam elindulni. Levetem magam a nappaliba, a telefonom nyomogatom és nem csinálok semmit. Ki-be lépegetek az alkalmazásaimból, végignézem a képeimet, de végig csak az jár a fejembe, hogy milyen jól sikerült a tegnap esténk, mert őszintén, nem gondoltam volna, hogy egy hangos szó, egy bántás vagy aprócska kis szurkálódás nélkül megússzuk. De legalább arra számítottam, hogy Sonia belázasodik megint, vagy Harry nem bír vele. Nem tudom megmondani, miért, de túl szép volt minden ahhoz, hogy igaz legyen.
Elmosolyodok, amikor eszembe jut a kissé spicces feleségem, akin majdnem kifog a taxi ajtaja, és ügyetlenül botorkál hátrafele, miközben belém kapaszkodik és megpróbál úgy megcsókolni, hogy ne fulladjunk bele az esővízbe. Ha pedig az este folytatására gondolok, a hideg ráz. Hihetetlen, hogy visszakaptam a feleségem, testestül, lelkestül, és most már tudom, hogy még mindig úgy szeret, ahogy én őt. Beleborzongok a gondolatba, hogy milyen jó volt az egész napunk, és nem csak a vége miatt, hanem egészen onnantól, hogy reggel együtt lustálkodtunk hármasban, és éreztem azt a meghittséget és szeretetet, amit csak mellettük ismertem meg. Család voltunk, és most már mindig így lesz. 
- Szivem, nem azt mondtad, hogy enni fogsz? - észre sem veszem, amikor Eire leér, karjában Sonjaval.
- De, igen. Titeket vártalak - felpattanok a kanapéról, és eléjük sietek, hogy átvehessem a lányom az ölembe és még egyszer megcsókolhassam életem nőjét. Érzem, hogy mosolyog.
Elhatároztam, hogy ezt a nőt boldoggá fogom tenni, méghozzá minden percét tökéletessé fogom varázsolni, de ehhez az kell, hogy én is boldog legyek. Éppen ezért együtt reggelizünk, és minden másodpercet velük töltök. Nem megyünk sehová, egész nap a lakásban, legfeljebb a teraszon vagyunk. Sonia délutáni pihenését kibasználva a hálószobában heverészünk mi is, mirelit pizzát ebédelünk és jégkrémet eszünk.
- Fel kell hívnom Britannyt- félig csukott szemmel motyog, de nem veszem komolyan őt, mivelhogy hosszú percek óta lehunyt szemmel szuszog a mellkasomra dőlve, kezében a lenyalt kiskanalával.
- Jó - ennyi csupán a válaszom, és meglepődök, amikor valóban kiveszi a telefonját a zsebéből.
Eleinte nem figyelek, csak foszlányokat fogok fel a beszélgetésükből, aztán néhány perc elteltével összeáll a kép, és kiderül számomra is, pontosan miért volt itt ma reggel Brits. 



Eire

Csukott szemmel nyúlok a telefonom után, hogy megnézzem az időt. Fázom, valahonnan húz a hideg, és amint ezt felfogom a még lassan reagáló elmémmel, keresni kezdem az okozóját. A kezemmel keresgélni kezdek magam mellett, de csak egy hideg kispárnát találok. Még a matrac is kihűlt, ami azt jelenti, Niall jó ideje nincs itt mellettem. Résnyire nyitott szemmel feküdtem eddig, de most kipattannak, és ébrebb már nem is lehetnék. A szívem hatalmasat dobban, de leginkább csalódottságot érzek, amikor meglátom a nyitott erkély ajtót. Annyi rossz emléket idéz bennem, hogy már nem is vagyok kiváncsi az időre, és forgolódok, amíg Niall be nem jön.
Végő elkeseredettségemben kihúzom az éjjeli szekrényem fiókját, és kiveszem belőle a könyvet, amit még Victoria adott. Még meg sem tört a gerince, olyan kveset írtam bele, és nem is sűrűn nyitogattam.
Olyan érzés ez, mintha megszegtem volna egy szabályt. Mintha áthágtam volna valami áthághatatlant, és ettől bűnösnek érzem magam.
Kinyitom az első oldalon. Az írásom kusza, egyenetlen, a betűim mintha részegek lennének. Arra az önmagamra emlékeztetnek, aki napról napra élt, káoszban és keserűségben. Elégedetlen és savanyú volt, aki majdnem felrúgott valamit, ami csodálatos. Majdnem megtettem, amit nem kellett volna.
És különben is, mit gondoltam? Veszek egy jegyet Dublinba, és hazamegyek? Kihez? Az anyámoz? Vagy a halott apámhoz? Nevetséges. Mi lett volna Soniaval?
A bűntudatom odáig vezet, hogy tollat ragadok. Úgyérzem, most muszáj írnom bele valamit. Nem fogalmazok meg semmit sem előre, csak írom, ami eszembe jut, egyik mondatot a másik után.
Niall Horan feleségének lenni a világ egyik legnehezebb, és legkönnyebb dolga egyszerre. Ugyanis pontosan ugyan az okozza a bonyodalmat, mint ami egyszerűvé is teszi: Ő. Megtesz mindent azért, akit szeret, de nem tud választani a rengeteg féle szeretetéből. Ugyan akkora dózisban kapja a szomszéd kutyája, mint a lánya, a barátai, akármelyik munkatársa, a kedvenc kávézójában dolgozók, és én. Niall Horan felesége. Szeretem leírni, az ő nevét is, és azt is, hogy jogilag egymáshoz tartozunk. Azaz nem csak jogilag, de a törvény mégis csak valami, ami megerősít minden köteléket. 
Olyan ez, mint megmászni a világ legmagasabb hegycsúcsait oxigénpalack nélkül, és a mindenség tetején ücsörögni, kézenfogva körbenézni, majd lesétálni. Egy pillanatra állunk csak meg, mindig zajlik az életünk. 
Felnézek egy pillanatra, de Niall még mindig kint ácsorog, lehajtott fejjel. Nem tudom, mit csinál, hogy csak álldogál, vagy telefonozik, nem látok sokat a sötétítőtől. Tovább írok. Meg sem állok addig, amíg már úgy érzem, még egy tollvonás és leesik a kezem csoklóból. Akor aztán büszkén lapozgatom a teleírt oldalakat, végigsimítok néhányszor a nevén.
Frászt kapok magamtól. Különösen attól az érzéstől, ami állandó jelleggel itt van bennem, hogy egyszerre vagyok idióta és megszállott, de csak annyira, mint amennyire szerelmes. Hiszen éppen miattam zalottak le olyan heves viták, mintha egy rossz sorozatba csöppentünk volna, de mint minden telenovellában, nekem is megbocsátott a férjem. Pedig lett volna más, ennél logikusabb válasza is a viselkedésemre, ám most, hogy túlvagyunk életünk második első  közös randiján, nem akarom, hogy mással legyen. Hogy más valaki álljon mellette, és ugyan azt a levegőt szívják. Hogy valakinek a kifújt szén-monoxidját lélegezze be Niall. Nem akarkm, hogy rajtam kívül mással beszéljen ilyenkor. Ragaszkodom hozzá, és tíz körömmel tudnám marni őt, hpgy ne legyen ilyen. Ne csaljon meg sem az éjszakai égbolttal, sem a rajongói üzeneteivel. Azt akarom, hogy minden egyes pillanatban magam mellett tudhassam őt, bezárhassam egy dobozba, hogy mindig velem legyen.
Mozgolódni kezd, ezért elteszem a naplót, és visszahanyatlok a párnára. Illene már aludnom, sőt, tulajdonképpen még álmos is vagyok, mégsem akarok csukott szemmel várni arra, hogy besüppedjen mellettem a matrac.
- Fent vagy? - suttog, és latom, ahogy felém sétál. Azaz csak sántikál.
Felmerül bennem a hallgatás lehetősége, hogy azt tettetem, alszom, de nem merem megtenni. Az ilyen viselkedés vezetett ahhoz a szörnyű időszakhoz is, és azt nagyon nem szeretném. Ráadásul ha azért jött be, mert hallotta a bentről jövő neszeket, nehezen tudnám letagadni, hogy én voltam, aki zajongott.
- Éreztem, hogy nem vagy itt. Minden rendben? - amint mellém ér, és leül az ágyra, a keze után nyúlok.
- Persze, csak muszáj volt felállnom, és járkálnom - intenzíven dörzsölgeti a térdét, és még a sötétben is látom, ahogy megrándul az arca, akárhányszor belenyilal a fájdalom a sebébe.
- Fáj nagyon?- óvatosan a sebére testem a kezem, a hüvelykujjammal apró köröket rajzolok a hegek köré.
Nem hallom, hogy válaszolna, és hiába nézek rá, a sötétben azt sem látom, hogy bólogat-e vagy sem.
Kételkedem abban, hogy egyáltalán méltatott-e válaszra, de nem foglalkozom vele sokáig. Lefoglal, hogy épp milyen boldog vagyok, amiért visszajött, és itt van mellettem. A fejem a lábára hajtom.
- Baj van Édes? - a hajammal játszik, ujaival fésülgeti a tincseimet. Baromi jó érzés, mintha egy exkluzív masszázst kapnék, csak még jobb. Lehunyt szemmel válaszolok.
- Nem, örülök, hogy itt vagy. Nagyon - megcsókolom a térdét, mire kimászik alólam, a fejem visszairányítja a párnámra. Kábán nézek fel rá, figyelem, ahogy a sziluettje megkerüli az ágy sarkát, majd valahol középtájt felkúszik mellém.
Bekéretőzik a takaróm alá, én pedig csak sikongatok, amikor megérzem, milyen hkdeg az ujja és a lábfeje.
- Ilyen hidegbe voltál kint? Niall, meg fogsz így fagyni - két kezem közé veszem az ő kezeit, és belecsókolok mindkét tenyerébe.
Apró bókok ezek, mégis melengetik a lelkem, hogy csak úgy kapok tőle egy ölelést, miután felmelegítettem az ujjait, vagy hogy megcsókolja a bal szemöldököm. Érzem, ahogy másodpercről másodpercre lenyugszom, eltűnik a hisztérijusan ragaszkodó részem. Ezzel egy időben ragadnak le a szemeim, és a héten már legalább harmadjára alszom el Niall karjaiban, szorosan hozzábújva.
Reggel azonban, mikor újra mocorogni kezdek, ismét egyedül találom magam. Nincs még késő, alog múlt el fél 8, az viszont meglep, hogy nem én keltem hamarabb. Azt terveztem, hogy ma én hozok Niallnak kávét az ágyba, esetleg egy villás reggelit is összedobok neki.
- Szovem, itt vagy valahol?- nem kiabálok, hátha csak a folyosón vagy a fürdőben van, de nem kapok választ.
Kimászom az ágyból, és az első utam Soniahoz vezet. Teljesen meg vagyok bizonyosodva afelől, hogy ott találom a két Horant, és már szinte várom, hogy meglássam őket, ahogy mindketten fáradt arccal néznek a másikra, de legnagyobb meglepetésemre a lányom egyedül van. Békésen ücsörög cumival a szájában, pöttöm kis ujjaival a kiságy szélébe kapaszkodik.
- Szia Hercegnő, hát hol hagytad apukádat!?- kiemelem a kisállatok és a takarója közül, megvárom, amíg megtámasztja rajtam a talpacskáit, majd mikor már tisztességesen össuenyálazta a nyakam a cumijával meg a ragacsos ujjaival, elindulok vele a reggeli fürdésre.
Soniaval mindig a földszinten pancsolunk, mert csak abban a fürdődzobában nem kap frászt attól, hogy megint tisztának kell lennie. Valahol olyan még ő, mint egy kiskutya, imád koszos lenni, ragadni a sártól és a reggelijétől, és legszívesebben egész nap üvöltözne meg vonulna, amerre csak tud, éppen ezért igazi tortúra a mindennapos fürdés, és minden egyes átöltözés.
- Niall, itt vagy lent? - a lépcsőn lefele menet már határozottabban keresem őt. -Úgy tűnik, apu ma bújócskázik anyuval - belepuszilok a pocakjába, ettől édesen kacarászni kezd, de egyúttal meg is húzza a hajam, és bár legszívesebben elsírnám magam, annyira tud fájni, tudom, hogy ezt azért csinálja, mert kapkod, és szeretné megmutatni, mennyire szeret.
- Eire? Itt vagy? - messzebbről hallom a hangját, de így is tisztán kihallom, hogy valami nincs rendben.
- Igen, de te hol vagy? - akármerre nézek, nem látom, hiába megyek be a nappaliba, vagy lesek be a konyha felé.
- A konyhában - talán még sír is, ezért rögtön bepánikolok.
Azonnal arra veszem az irányt, Soniat beleültetem az etetőszékébe, és akkor látom csak, hogy a pult előtt fekszik a földön.
- Mi történt? - lerogyok mellé, remegő kézzel emelem meg a fejét. Szemeit összeszorítva grimaszol.- Niall, valaszolj, kérlek, az Isten szerelmére!
- Nincs baj, csak a térdem. Hortelen belenyilallt a fájdalom és elestem, de nem tudok felkelni. Basszus, nagyon fáj Kicsim - szörnyű így látni őt, remegek és meg is szédülök a hortelen sokktól.
Fogalmam sincs, mit csináljak hirtelen, olyan rég történt ilyen. Nem törődök semmivel, mindent, ami útban van elsöprök, feltépem a hűtő ajtaját és keresgélni kezdek valami fagyasztott cucc után. Kiborítok egy zacskót, a tartalmát félrerugom a lábammal, majd megpillantva kirangatom a jeget. A lábammal rúgom vissza az ajtót és szinte elesek, úgy térdelek vissza Niall mellé.
- Szorítsd rá a térdedre, hívok mentőt- ellentmondást nem tűrően pirítok rá. Már épp szólna, de leintem. Nincs arra idő, hogy makacskodjon.
A pulton megtalálom a telefonját, és amilyen gyorsan csak tudok, remegő ujjakkal tárcsázom.
Hirtelen és gyorsan beszélek, fel sem fogom, mit mondok és hogyan, csak magyarázok. A címünkre koncentrálok, és arra, hogy siettessem a diszpécsert.
Mire felocsúdok, már magamnál szorongatom mindkettőnk iratait, és végignézem, ahogy megpróbálják a lehető legóvatosabban átrakni őt a hordágyra.
Némán állok, engem is úgy segítenek ki. Megkérdezik, hogy mi történt, de mindössze annyit vagyok képes reagálni, hogy tanácstalanul széttárom a karjaim.
- Jöjjön, fogja meg a kezem - az egyik mentős készségesen megvárja, amíg felmászom Niall mellé, és leültet az egyik rögzített ülésre.

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon tetszett a fejezet, szokás szerint szuper lett...
    De basszus, ne csináld ezt velem! Siess a folytatással, mert itt remegek. Remélem, hogy semmi komoly baj nem lesz Niallal...
    Imádtam❤

    VálaszTörlés
  2. Sziaa
    Mikor lesz következő rész?
    Izgulook❤

    VálaszTörlés