44. Őszinte vallomás

Sziasztok!

Elég rég volt alkalmam írni ide valamit, sőt, valószínűleg időben is rég tudtam felteni a részt, és most óriási megkönnyebbülés, hogy mindkettőt teljesíteni tudtam- majdnem, mégis csak éjfél lesz hamarosan.

Igaz, legtöbbeteknek elkezdődött már az iskola, de nekem ez az utolsó péntekem, mielőtt megkezdeném a soron következő félévemet. Remélem eddig még nem kapott senki frászt az következő 10 hónap teendőitől, vagy ha mégis, nyugodjatok meg. Nem segít sokat, de legalább nem ront a dolgokon.

Kitartást, és remélem, jövő héten ilyenkor, vagy kicsit korábban tudok jelentkezni!

xx Lu

Eire

Már akkor megérzem, hogy közeledik, amikor még elválaszt minket egy fél emelet és néhány fal, de ahogy elkezd bizseregni a nyakam, biztos vagyok benne, hogy haamrosan meglátom.

Rég volt már alkalmunk ilyesmire, és bár a legkevésbé sem bánom, hogy Sonia alapvetően mindent megtesz annak érdekében, hogy egyhuzamban aludjon estétől reggelig, jóleső izgalommal tölt el, hogy perceken belül megint hármasban fogunk virrasztani, és ami talán még ennél is fontosabb, és be kell vallanom magamnak, hogy meg is rémiszt egyben, hogy Niallt hallani fogom zenélni.

Fél éve már, hogy egy árva hangot, annyit sem hallottam a munkájából, nem nagyon énekelt a közelemben, vagy csak egyszerűen figyelmetlen voltam. Hiányzik az a lágyság, ami ilyenkor teljesen átjárja. Nem olyan feszes a mozgása, és imádom nézni az ujjait, ahogy lefogja az akkordokat. Átszellemül, és mintha valamit átprogramozna magában.
- Itt is vagyok - széles vigyor ül az arcán, és olyan csendesen, könnyedén lépked, hogy ha nem beszélne, észre sem lehetne venni a sötétben.
Elég késő van már, a szemem szúr, és éget, de még messze vagyok a lefekvéstől, pláne, amíg Soniat folyamatos mozgásban kell tartanom, hogy ne sírjon kétségbeesetten. Minden porcikámmal a férjemre koncentrálok, a jobb combjára támasztott gitárra, a bal kezére, amin az ujjai puhán keresgélik a húrokat. Kissé tátva marad a szám, mert megint azt látom a szemeiben, amit már szinte el is felejtettem. A teraszon égő lámpa fénye tükröződik benne, és ettől a tekintete milliószor vidámabb lesz. Egészen eddig a pillanatig úgy gondolom, hogy már mindent láttam, amivel ismét levesz a lábamról, és bátran ki merném jelenteni, hogy most, csak úgy, mint azon a borzalmasan hideg estén egy olcsó, egyetemi házibuliban, Niall Horan kisajátította a figyelmem, és elvett tőlem valamit, amit addig féltve őriztem. Most is, mint akkor, a hideg futkos a hátamon attól, hogy ül, a finom mozdulataitól, ahogy megszólaltatja a hangszert. Még Sonia is hajlandó felemelni a fejét a vállamról, és úgy néz az apjára, mintha nem is ember lenne, hanem valami más, valami több.
A dallam nem ismerős, de tetszik. Fülbemászó, egyszerű, tiszta. Nagyon is passzol hozzá, jobban, mint bármi más, és azonnal tudom, hogy ez egy különleges pillanat mindhármunk számára. Niall arcát figyelem, hogy vajon tényleg lehunyta a szemét, vagy csak az ujjait figyeli, de amikor meghallom a hangját, hirtelen mindenről megfeledkezek, csak tágra nyílt szemmel ülök. Még a lányom is elfelejtem ringatni. A szöveg, minden egyes szó bekúszik a bőröm alá, és a bensőmet rángatja az őszintesége, és a hangja, ami még mindig bájosan kisfiús, amikor egyedül énekel. Mindenféle egoizmus nélkül tudom, hogy rólam szól. Vagyis rólunk. Nekem.
Nem tudok nem a szemébe nézni, amikor végre hajlandó rám emeli a tekintetét, és megörvendeztet gyönyörű mosolyával, csillogó szemeivel, bársonyos hangjával és valamivel, ami nem igazán látható, csak egyszerűen érzem. Itt lebeg körülöttünk, sejtelmesen és puhán, kicsit lustává és képlékennyé tesz, mintha minden erőm elszippantaná egy pillanat alatt. Remeg a gyomrom, a térdemnél érzem, ahogy kicsúszik a talaj alólam, vagy csak a lábaim mondják fel a szolgálatot- még szerencse, hogy ülök. A gyomromban életre kelnek a pillangók, és csak hallgatom, még, tovább, mert még nincs vége, és sosem elég ebből. Azt akarom, hogy reggelig zenéljen, csak ezt az egyetlen dalt végtelenítse, és soha, de soha ne hagyja abba, mert akkor véget érne valami, elillanna az érzés, amit már olyan rég óta keresek, és már szörnyen hiányzott.
Én, Eire Reed-Horan ma, ezen a napon, vagy éjszakán, újra beleszerettem a férjembe, méghozzá úgy, hogy egy ujjal sem ért hozzám. Nem fogta meg a kezem, nem csókolt meg, még a hajam sem piszkálta. MI
indent én csináltam, és nem volt elég, nem ájult el tőle, nem rogyott térdre, és nem örvendezett. Neki bezzeg elég volt elkezdenie zenélni, és én teljesen elvesztem benne.
Legszívesebben tényleg felállnék, és táncolnék vele, akármennyire is hülyén hangzik. Csak fognám a kezét, és a mellkasának dőlnék, úgy, hogy érezzem az illatát, azt a fás, mentolos illatot, amit elfelejtettem értékelni, és arról is megfeledkeztem, milyen hatással van rám, hogy sírni tudnék tőle, mégis a legjobb a világon, és ha távol volt tőlem, csak ezt kerestem: a pólóin, az elcsent parfümös üvegén, a pulóverének ujján, ami naphosszat csak szagolgattam, amikor épp nem vettem fel, hogy abba aludjak el.
Aztán véget ér minden. Leteszi a gitárját maga mellé, hosszú karjával a lányunk felé nyúl, aki bágyadtan, le-lecsukódó szemmel pislog fel rá, elmosolyodik, szelíden és óvatosan. Kinyújtóztatja a jobb térdét, és egy rövidke pillanatra a sebéhez kap.
- Fáj? - közlebb húzódok hozzá, a kezem az övére teszem, érzem az ujjain, hogy fázik, de nem szólok semmit, mert megadnék bármit, csak itt maradhassunk örökre, és újra hallhassam a dalt, amit az előbb játszott.
- Már nem, elmúlt - felfordítja a tenyerét és összefonja az ujjainkat. - Elaludt. - Sonia felé biccent, én viszont csak helyeslően bólogatok. Fogalmam sincs hirtelen, miről beszél.
- Igen, ja, persze. Fel is viszem a szobájába. - Ugyan kimondom a szavakat, de meg sem mozdulok. Továbbra is őt nézem, mennyire tökéletes, és most legalább annyira szeretem, mint amennyire a veszekedéseink alkalmával gyűlölni tudtam, és olyan szürreális, hogy ez az ember, az én Niallöm képes volt agresszívan viselkedni, inni, csapkodni, kiabálni, üvöltözve a falat ütni.
Most?
Az arca úgy ragyog, mintha egy angyal lenne, és olyan boldogságot áraszt magából, ami egyenesen megbénít.
- Eire, Édesem, minden rendben van? - aggodalmaskodva, de még mindig kitörő jókedvet mutatva nyúl az arcom felé, ám válasz helyett arcom a tenyerébe fúrom.
- Persze, csak félek, hogy ha megmozdulok, akkor vége lesz. -Vallom be őszintén, és komolyan ezt gondolom. Még mindig nem akarom elengedni ezt a pillanatot, amiben már nem is hárman, hanem csak ketten vagyunk.
- Soha. Ígérem - hüvelykujjával az arcom simogatja, miközben fél kézzel arrébb rakja a gitárt, majd feláll és átveszi Soniát a karjaiba.- Gyere- egyik karját felém nyújtja, én pedig egyetlen árva szó nélkül elfogadom, és az alkarjába csimpaszkodok. Összefonódunk, szorosan mögötte lépkedek és követem minden lépését egészen a lépcsőig. Ott kénytelen vagyok elengedni, mert nem férünk el egymás mellett.
- Hozok...hozok egy lázmérőt - csak suttogni tudok, és kissé koordinálatlan mozgással, de elindulok a konyha felé. Tudom, hogy nem ott tettem le, de muszáj egy kicsit távol maradnom tőle, hogy ne veszítsem el végleg a józan eszem.
Az imént a teraszon teljesen biztos voltam abban, hogy ha a lányom nem lett volna a karjaimban, akkor kisajátítom magamnak minden egyes porcikáját, és sírni tudnék, hogy az enyhe kis hőemelkedés nélkül ma már valószínűleg nem beszéltünk volna egymással, csak ébren feküdtem volna mellette, és figyelhettem volna a szempilláinak rezgését, a mellkasának emelkedését és süllyedését. Pontosan úgy, mint amikor még nem tudtunk közös témát találni, vagy csak olyan sokáig dolgozott, hogy késő éjjel beesett az ágyba és egy szó nélkül elaludt.
De most egészn más a helyzet, mert ma jött el a napja, hogy összekaparjam a megmaradt bátorságom, és megpróbáljam megmutatni neki, mennyire szeretem. Hogy még mindig vagy már megint, az részletkérdés, egyikünk sem tudná megmondani, hogy elmúlt és újra fellángolt a kettőnk közti szerelem, vagy soha sem csendesült el, csak elnyomtuk magunkban, azt viszont pontosan tudom, mikor éreztem ezt utoljára, és ha nem lenne még mindig hallótávolságon belül, sírnék, sikítanék, mert egyszerre felemelnek az érzelmeim, egyenesen a felhők közt érzem magam, de ott vannak a sebek is, amiket feltépett ezzel a dallal, és belül vérzek. Olyan mérhetetlen fájdalmat érzek, hogy más esetben simán elájulnék, de most valamiért ébren, épségben eljutok a konyháig.
Megtalálom a poharainkat, amikben még van néhány korty bor, amit gyorsan ki is iszok. Kell még bátorság, egy csipetnyi vakmerőség, különben megfutamodok, és képes lennék a földszinten tölteni az éjszaka további részét, csak hogy ne kelljen szembesülnöm szerelmem tárgyával, az emberrel, akitől a legtöbb jót, és legnagyobb szörnyűségeket kaptam.
De mit művelek? Niall nem csinált semmit, semmi rosszat, csak elénekelet egy dalt, hogy Sonia elaludjon, ami sokkal jobban ment, mint valaha. Nem szólt egy rossz szót sem, nem bántottuk egymást. Még azt is hihetném, hogy szerelmet vallot, vagy valami hasonló, de félnivalóm egész biztosan nincs, mégis van bennem valami, ami miatt nem érzem magam jól, nem vagyok teljes. Miért? Mert azt vártam, hogy majd mond valami igazán szépet a teraszon? Vagy mert csalódottan vettem tudomásul, hogy a lányunk elaludt és így vége a dalnak? Vagy talán az a bajom, hogy a gyönyörű szavait csak a láz ellen hsználta fel, és nem tőle kaptam a virágot?
Az átkozott csokor, legszívesebben berongyolnék az irodába, és kivágnám a kukába, hogy soha többé még csak eszembe se jusson.
- Szivem, minden rendben? A lázmérő ott volt a kiságy mellett - a hátam mögül hallom őt, és azt is, hogy másodpercről másodpercre egyre közelebb ér hozzám.- Eire? Te sírsz? Mi baj?
Riadtan kapok az arcomhoz, hisz észre sem vettem, mennyire kiborítottam saját magam, és azonnal nekilátok letörölni a könnyeimet.
- Semmi, csak. Semmi - megpördülök, hogy szembe kerüljünk egymással. Igyekszem vicsorgás helyett csak diszkréten mosolyogni.- Szép a dal.
- Oh, én..- a kezeit mélyen a zsebébe dugja, és a földre pillant.- Igazából még nem volt teljesen kész, most fejeztem be a teraszon, csak..tudod sokat dolgoztam vele, és örülök, hogy volt végre alkalmam megmutatni neked is.
- Nekem is? - értetlenkedek, és magamban imádkozom, hogy ne ismerje senki rajtam kívül, mert ez alatt a néhány perc alatt a szívemhez nőtt, és nem viselném el, ha más is így érezne vele kapcsolatban.
- Már kezdtem unni, hogy csak magamnak pötyögtetem a súdióban - a szemembe néz.- Senki sem hallotta még, csak ti. És féltem, hogy mit szólsz majd hozzá, de ezek szerint...tetszik?
- Niall.
- Rólad írtam. Eire, én, minden egyes szónál csak rád gondoltam, még akkor is, amikor olyan szörnyen viselkedtünk, és sajnálom. Nem tudom, mi ütött belénk, de szeretném, ha soha többé nem lennénk olyanok. Még Victoriához is hajlandó lennék visszamenni, pedig nagyon nem kedvelem azt a nőt.
A szám egy vonallá préselem, és vacilálok, hogy mit lépjek erre. Nem vártam, hogy ez most, és így fog kibukni belőle, de némiképp megnyugtat, hogy ahogy én nem, úgy Niall sem bírkózik meg könnyen ezzel a helyzettel. Viszont nem segít azon az aprócska problémámon, hogy teljesen ledermedek a közelében.
Kapkodom a levegőt, és szeretnék még legalább egy üveggel meginni ebből a vörösborból, hogy járni se tudjak, és ne kelljen gondolkodnom, de nincs rá lehetőségem, és bizonyára az lenne a legjobb megoldás, ha józanul közlöm Niallel, mit érzek most. El kell mondanom neki, nehogy félreértsen, és elszalasszam talán az egyetlen esélyem arra, hogy tudassam vele: szeretem.
- Emlékszel még, mi történt a kampuszon? - a kérdéseme csak bólogat. Egyikünk se mozdul.- Én nem sokmindent jegyeztem meg, csak egyetlen egy dolgot. És azóta is képtelen vagyok elfelejteni. A legrosszabb és a legszebb pillanataimban is itt lebeg a szemem előtt, és félek, hogy egyszer elfelejtem, ezért időről időre felidézem azt az estét. - Idétlenül hadonászok a szemem előtt. - Amikor elindultam aznap, egész úton veszekedtem Britannyvel, mert valami srác miatt indult el, engem meg nem akart a koleszban hagyni porosodni, de tudod, ha akkor nem rángat el, akkor most...teljesen elveszett lennék. Talán jónéhány kilóval könnyebb lennék, és egy csendes, ingerszegény házasságban élnék, vagy eljárnék szombatonként valami könyvklubba, ahol epekedve hallgatnám mások boldog történetét. Niall, én aznap este azt éreztem, hogy belémcsapott egy kurva villám - a számhoz kapom a kezem. Rég használtam már ilyen szavakat, és bár azt a célt szolgálja jelenleg a káromkodásom, hogy elmélyítsem a szavaim jelentését, és hogy nyomatékosítsam a mondanivalómat, mégis furcsa magamtól hallani.
- Eire..- felelmelem a kezem, ezzel beléfojtom a szót.
- Ne, Niall, engedd meg kérlek, hogy ezt elmondjam, mert különben soha többé nem leszek elég bátor ehhez. - Megköszörülöm a torkom, és egy pillnatra becsukom a szemem. Felidézem a hideget, a talpam alatt ropogó havat és a csípős szelet. A busz ablaka belülről jegesedett, és nekünk legalább tíz percet kellett ott töltenünk, ezért elkezdtem üvegből inni a vodkát, így mire odaértünk a buliba, már kettőslátásom volt és rongylábam. - Semmit sem fogtam fel az egész estéből, csak azt, hogy amikor beléptem, és megszabadultam a sálamtól és a szemüvegemtől, ami tiszta pára volt, hallottam a hangod. Ismerhettél valakit, mert túl közvetlen voltál, viszont túlságosan is józan hozzám képest. Közelebb kellett mennem hozzád, ezért elkezdtem szidni a telet, amivel kapcsolatban minden egyes szavam igaz volt, hiszen tudod nagyon jól, mennyire utálom, de akkor nem a túláradó őszinteségem miatt tettem, hanem mert részeg voltam, és nem láttalak rendesen, viszont a nevetésed...a nevetésed visszhangzott a fülemben, és szívesen lettem volna annak a fekete hajú lánynak a helyében, akit előtte ölelgettél. Utáltalak, amiért nem a magamfajtával kezdtél ki, és olyan nagyon nehezemre esett téged eltaszítani. Nem akartam, hogy meglásd rajtam a bizontalanságot, és hogy a találkozásunk pillanatában megtudd, mennyire odáig voltam érted. Ezért ittam még többet, viszont kiderült számomra, hogy mindenkinél jobban bírjuk az italt, és Niall, édes Istenem, nálam boldogabb ember nem volt az egész városban, amikor kettesben maradtunk hajnalban a teraszon, és elkezdtél hóval dobálni. Érted? Engem! Nem maradtál ott a haverjaiddal, és a lány is eltűnt. Nyertem. És a nyereményem egy sokkal jobb, kalandosabb, izgalmasabb élet, mint amilyet valaha el tudtam volna képzelni.
Mostanra elegendő erőt gyűjtöttem, és teszek egy bátortalan lépést felé. Kék szemeivel meredten bámul, és látszólag egy hangot se tudna kiadni magából. De ez nem baj, sőt. Talán így még könnyebb folytatnom most, hogy látom, mennyire megleptem.
- És ezt mind tőled kaptam, Niall. A jót, a rosszat, a legádázabb rémálmaimat okoztad, és életem legnagyobb ajándékát kaptam a szerelmeden túl, a lányunkat, Soniát, és ezért soha nem lehetek elég hálás. Köszönöm, Niall. És azt is, hogy nem utáltál meg, és nem engedted, hogy elváljak tőled, csak azért, mert belebolondultam a szülésbe meg minden szarságba. Nem számít semmit, és nem is érdekel, hogy ki küldte azt a rohadt virágot, amíg minden este hazajössz hozzám, és - itt, ezen a ponton viszont befogom a szám. Jobban mondva, kénytelen vagyok, mert Niall egy ugrással előttem terem, mindkét kezével a derekamat szorongatja, és megcsókol. Nem túl erőszakosan, de nem finomkodik. A könnyek patakokban folynak végig az arcomon, és amint felocsúdok, azonnal körbefogom a nyakát mindkét karommal. Olyan közel húzom magamhoz, amennyire csak tudom, lábujjhegyre állok, amitől belenevet a csókunkba.
- Szeretlek te kis hülye - elszakad tőlem, és csak egészen messziről hallom a szavait, mert ég a tüdőm, és homályosan látok a hirtelen megugró adrenalintól.- Őrülten szeretlek, mindig és mindörökké.
- Szavadon foglak - egy apró puszit adok csak a szája szélére, semmi többet, de tudom, hogy már elmondtam mindent, amit akartam, és tudja, mit érzek, mert rajta is végigfut az elektromosság, érzem, hogy libabőrös a karja, és ugyan úgy kapkodja a levegőt, mint én.
Egy ideig nem mozdulunk, csak én birizgálom a haját, miközben a szemébe nézek, ő meg csak rosszallóan rázza a fejét, néha vigyorogva nyom egy csókot a számra. Így telnek a percek, és mikor már majdnem belefeledkeznénk a másikba, abba, hogy mennyire hihetetlenül egyszerű lett volna már korábban is megtennünk ezeket a lépéseket, meghallom felsírni Soniát. El akarok lépni előle, kiszakadni az öleléséből, hogy azonnal elindulhassak az emeletre, nem enged.
- Csak egy pillanat - kérlel, és megcsókol, újra meg újra.
- Niall, a lányod bőg. - Nevetek, pedig nem kéne.- Meg kellene vígasztalnod.
- Tudom - továbbra sem mozdul, nem csinál semmit.
- Indulj már! - Idétlen vigyorral a képemen nyújtom ki a kezem, és mutatok a lépcső felé.- Nyomás!
- Jó - megragadja a kezem, és maga után húz.- Gyere velem.
Persze, hogy követem! Krisztusom, bolond lennék ezek után futni hagyni, egyedül felmenni és megvárni, hogy elaltassa megint a lányunkat.
Megint úgy sietünk hozzá, mint régen, összekulcsolt ujjakkal, az éjszaka közepén.
- Semmi baj, semmi baj - kiemeli a kiságyból a rugdalózó kislányt, kissé hátradőlve fekteti a melkasára.- Itt van apa, semmi baj.
A keserves csuklás ellenére sem tudom levakarni a boldogságom, és csillogó szemmel nézem Niallt. A szerelmem, a zenészem, a gyermekem apja, a férjem, a legjobb barátom.