32. Szeress jobban

Niall

4 órát és 20 percet ülök félrebiccent nyakkal a vendégszoba tövében, de ugyan ki számolja!? Eire nem jön ki, és már a hüppögését sem hallom egy idő után, ahogy a zár kattanását sem. Ennek ellenére megpróbálok úgy felállni a földről, hogy ne fájjon olyan pokolian a térdem és lenyomom a kilincset. Meg sem lepődöm azon, hogy továbbra is zárva van, és nem is számítok arra, hogy reggelig kinyílik. Feladom, visszamegyek a hálóba, de már nincs kedvem visszafeküdni. Pokolian érzem magam, pontosan úgy, mint az átmeneti kibékülésünk előtt, amikor alig aludtam, fáradt és nyúzott voltam, estére pedig azt a kevéske türelmem is elvesztettem, amit napközben gyűjtögettem. Szánalmasnak érzem magam, amiért megint egy apró kis semmiség miatt áll a bál, és megint a feleségemnek kell igazat adnom, de mégis hogy mondhatnék neki bármit, ami a legnagyobb boldogságot jelenti számomra, amikor a szemem láttára roppant össze Jeff halálának hírétől? Egyszerűen nem tehettem ezt vele, be kell látnia, mert akárhogy is nézek, ez így a kisebbik rossz. 

Sejtettem, hogy nem lesz semmi sem olyan, mint régen, de tényleg csak is azért erősködtem, hogy itthon, Londonban beszéljükeg, mert az ég szerelmére, meghalt az apja, az anyja elküldte otthonról, és a nővére nem tudott tenni semmit. Mi sem. Türelmes akartam lenni. Csak szeretni akartam őt, de szemmel láthatóan ezt ő nem hagyja, ezzel pedig mindkettőnket tönkre fog tenni. 

Szívesen kinyitnám az ablakot, kiüvöltenék, hogy elég, feladom, megtanultam a leckét, akárki büntet, hagyja abba. Nem vagyok hajlandó tovább elviselni, hogy belém rúgnak, bántanak csupán azért, mert igyekszem a saját magam utján járni. Igen, családom van, igen, nehéz, sőt, néha ez a poklok pokla, de ha zenélek, ez mind köddé válik. Nincs szükségem terapeutára, semmilyen agyturkászra, aki késeket döf belénk és megsíratja a feleségem. Arra van szükségem, hogy kiénekeljem magamból ezt a sok szarságot, dalok kellenek, amibe beleírhatom minden szerelmem, amit érzei az iránt a nő iránt, aki életet adott a lányomnak. Zenélni akarok Sonianak, hogy ő is boldog legyen, és büszke lehessen rám, ahogy az anyukájára is. Meg akarom mutatni neki, milyen érzés valamit teljes szívből csinálni, úgy, mintha kiszakítanál magadból egy darabot, csak azért, hogy más sebeit befoltozd. 

Ezt egyszer Zayn mondta nekem. Amikor még a barátomnak mertem nevezni, annak, aki naphosszat hallgatta, miként próbálok egy-egy új dalt eljátszani a gitáron, vagy hangosan horkolok késő este a tévé előtt a kanapén. 

Hiányzik. Hiába van nekem Harry, Liam vagy Louis, Z más volt, mint mindannyian azok. Bármit megbeszélhetek velük, de szükségem lenne egy negyedik barátra, aki kicsit különcebb, vadabb, és, nem mellesleg a világ legjobb lakótársa. Volt.

Felemelem az éjjeli szekrényről a telefonom, hajnali kettő van. Semmi kedvem nincs aludni, és esélyt sem látok arra, hogy sikerülne egyhamar álomba merülnöm, ezért csak becsoszogok a fürdőszobába megmosni az arcom, felveszek egy kapucnis pulcsit és egy farmert, amit még este dobtam rá a szennyestartó fedelére és ezzel a lendülettel ki is megyek. Felkapom a gitárom a már megkezdett, félkész dalommal együtt és kimegyek a teraszra. 

Az arcomba vágódó hideg levegő úgy hat rám, nint egy liter fekete kávé, kipattan a szemem és csupán néhány másodperc na meg jó pár mély lélegzet kell ahhoz, hogy felfrissüljek. Magamban dúdolgatom a dallamot, rögtön beugrik egy újabb sor, amit gyorsan oda is firkantok a papír közepére, majd áthúzom az ezt követő kettőt, hogy teljesen mást írjak helyette. Mindeddig azt gondoltam, hogy magamról írom, arról, amit érzek és mondani akarok, de rá kell jönnöm, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. 

Minden egyes rohadt mondatban Eire van. Vak vagyok és ostoba, hisz mindvégig ez járt a fejemben. A régi lemez pörög újra meg újra. A találkozásunk, az első csók, az hogy meg mertem kérni a kezét, és hogy szeretem. Nagyon. Annyira, hogy csak dalban vagyok képes kifejezni. Ettől kissé elkeseredek, mert mostanában minden tévedésem másikat szül, ez pedig egy újabb darabja az ékes kollekciónak. 

Végre valahára elhatározom magam, és leülök, de mielőtt folytatnám a pengetést, a lehető legtábolabbi pontot kiszúrva bámulok a sötétbe. Még épp látom, ahogy egy utcai lámpa pislákolva kiég, mielőtt a tenyerembe ejteném az arcom. Hagyom, hogy kibuggyanjanak a könnyeim, és néma sírásba forduljanak. Tehetetlennek érzem magamnak, saját magam bábjának. Tehetnék ellene, ó, persze, de nem. Én nem vagyok olyan. Nem megyek be most, és nem kezdek szerenádozni a nőnek, akit az életemnél is jobban szeretek, nem vallok neki szerelmet. Sosem tettem meg igazán, annak ellenére, hogy most valóban szükség lenne rá. Remegve veszek mély levegőt, ki akarom űzni a fejemből a fájdalmam, össze akarom szedni magam, akármennyire is nehéz. Fel kell nőnöm végre, nem sírhatok, mint egy gyerek. Felnőtt férfi vagyok, meg kell oldanom a problémáimat, ahogy mások is megteszik ezt nap, mint nap. Nem lehetek kivétel és kibújnom sem lenne szabad a kötelességeim alól. 

Az agyam eddig ködös pontja rávesz, hogy kinyissam a teraszajtót, érzem, hogy történni fog valami, Sonia sírását vátom, mert igazán csak az ő életét sikerült felforgatnunk az elmúlt napokban. Nem aludt rendesen, sokszor idegen környezetben, Dublinban pedig mindent látott, csak ismerős arcokat és biztonságos otthont jelentő helyet nem, ezért meg sem lepődnék, ha felkelne és keserves sírással követelné  vissza a nyugodt kis életét. A folyosóra kilépve a lábaim maguktól visznek a gyerekszobába. Az ajtó résnyire nyitva van, szinte biztos vagyok abban, hogy Eire bent van, vagy mindketten a konyhában ünek, de egyik tippem sem jön be. A lányom a hátán fekve szuszog, összehúzott szemöldökkel, halkan nyöszörögve. Kezei ökölbe szorítva gyűrögetik a nyuszis takaró szélét. 

- Legalább te pihensz, Gyönyörűm - megsimogatom az arcát, óvatosan, nehogy felriasszam, aztán csak nézem őt a végtelenségig.
Reméltem, hogy az egyenletes szuszogása egy idő után elálmosít, de csak arra tudok gondolni, hogy minden rossz ellenére piszok szerencsés egy fickó vagyok, amiért van egy ilyen gyönyörű kislányom, akinek mindent meg fogok tudni adni, amire csak szüksége lehet az életben, mert tudom, milyen úgy felnőni, hogy valami mindig hiányzik: mondjuk egy szülő. És bízom abban, hogy Eireval együtt tudunk maradni és sikerül valahogy átvészelnünk ezt az időszakot.
Sonia mocorogni kezd, megint összehúzza pici kis szőke szemöldökét. Hüppög és csuklik, de mielőtt még felsírna, óvón a karjaimba veszem.
- Ssh, nincs semmi baj, itt van apa - belepuszilok a nyakába az arcáról pedig letörlöm azt a pár könnycseppet, amit kipréselt magából. - Éhes vagy? - reflexből megnézem a pelusát, ami nehezebb, mint kéne. - Ó, katona dolog, gyorsan átöltözünk manócskám.
Eleinte furán éreztem magam, ha hozzá kellett beszélnem, mert nem hittem el, hogy hall vagy ért belőlem ilyenkor bármit is, de mostanra megbarátkoztam ezzel az érzéssel. Nem múlt el, de már képes vagyok kezelni, nem remeg a hangom, és már kevésbé érzem úgy, hogy ostobaságokat beszélek. Több naoba beletelt, mire felfogtam, hogy apa vagyok. Nem csak valaki a nagyvilágban, hanem valaki, akinek gondoskodnia kell valakiről, családom van, egy saját, külön családom, akikért én vagyok a felelős.
Féltem. Hogyne féltem volna. Sőt, egyenesen rettegtem. Az első hetekben képtelen voltam kettesben maradni a lányommal, mert nem éreztem azt, hogy képes lennék tenni bármit is, ha baj van. Fogalmam sem volt, miért sír, mit kéne adnom neki vagy csinálnom annak érdekében, hogy megnyugodjon. Volt, hogy rá sem néztem, és amíg Eire a kórházban feküdt, az éjszaka közepén hazaszöktem, és sírtam. Kulcsra zártam a gyerekszobát és messzire elkerültem, ameddig csak lehetett, nehogy véletlenül felelősséget kelljen vállalnom. Mert nem ment.
Most már bánom, amiért így álltam hozzá a dolgokhoz, és csak reménykedek abban, hogy semmit sem fog megérezni a későbbiekben ebből Sonia. Zenéltem neki, és bármikor, bármeddig elmennék azért, hogy neki egy picit jobb legyen. Már az az ösztön is belém nevelődött, hogy komolyan képes lennék fegyvert fogni azért, hogy megvédjem.
De egyenlőre csak ringatnom kell, és vígasztalnom, amiért a pelusában van valami kényelmetlen és hideg. És ez pont megfelel.

Eire

Hallom a kopogtatását, szinte érzem, ahogy a csendben nekifeszül a tenyere a nyers fának. Visszafojtott lélegzettel támasztom a hátammal az ajtó melletti falat, igyekszem semmilyen hangot kiadni. Szeretném tudni, miért csináljuk folyton ezt, miért kötünk ki minden egyes alkalommal ennél a szobánál, de nem akarok kimenni. Nem akarom, hogy lássa az arcom, a könnyeim, és a magyarázkodása sem érdekel.
Tegnap ilyenkor még hálát adtam, amiért a férjem mégsem átok, hanem a legnagyobb áldás az életemben, boldog voltam, amiért kiállt mellettem, ahogyan a barátaink is, büszke viltam, hogy nem engedett utat a dühnek és a haragnak, de most...Most egyszerűen nem találok szavakat arra, ahogy viselkedik. Halvány fogalmam sincs, miért akart titkolózni, amikor tudom nagyon jól, hogy mivel jár a munkája. Semmi baj nem lett volna, ha elém áll és közli velem az utazást. Nem nyaggattam volna, mert közel tíz éve asszisztálok a két-három-négylaki életéhez. Azt hittem, bízik bennem és a házasságunk megmaradt darabjaiban annyira, hogy nem titkolózik teljesen feleslegesen.
Komolyan el is gondolkodom azon, hogy valamit tehettem ellene, de a legutóbbi veszekedésünk után igyekeztem helyrehozni a hibáimat, és csak élveztem, hogy megint a közelemben van. Ostobán azt hittem, még a mosolyszünetnek is sikerült véget vetnünk, és újra az a boldog család lehetünk, akik Sonia születésekor voltunk. Mert nem kergeteg csalfa álmokat, soha többet nem leszünk olyanok, mint amikor még csak ketten voltunk, de így is van rendjén. Meg áltozott az életünk, hála Sonianak, kevesebbet dolgozunk, és rengeteg időt töltöttünk együtt, virrasztottunk, én újra hallottam énekelni, és megtennék bármit azért, hogy megint kint legyünk a teraszon, pokrócok alatt dideregve és nézzük a napfelkeltét. Mindent, kivéve, hogy kimegyek ezen az ajtón és követelem Nialltől, hogy szeressen egy kicsit jobban. Helyette csak lecsúszok a fal tövébe és könnyes szemmel dúdolok egy régi dalt, aminek sem a szövege, sem a címe nem jut eszembe, újra meg újra ugyan azt a pár sort énekelgetem magamban, és elképzelem, hogy Niall is itt van, fogja a kezem, vagy átölel. Ebben a hitben ringatózva bóbiskolok el, félálomban motyogok valamit arról, mennyire szörnyen fáj most szerelmesnek lenni a férjembe, és minden rossz ellenére boldog vagyok, hogy nem ott szikkadok egyedül, magányosan a régi gyerekszobámban, ahová felhallatszik apa és anya ősrégi karcos ír zenéje a száz éves lemezjátszóból.
- Szeretlek, Niall - a saját suttogásom az utolsó hang, amit hallok, és ő az utolsó gondolatom elalvás előtt.