Eire
Visszamászok az ágyba, Soniat pedig befektetem magam mellé.
- Jó reggelt, Gyönyörűm - megfogom a kezét, amit felém nyújt, és cuppanós puszit nyomok a tenyere közepébe. Gurgulázva nevetni kezd és csapkodni kézzel-lábbal, hogy csináljam megint. - Anya szépsége - ujjbegyemmel eligazgatom az összekócolódott tincseit. Hagyom, hogy forgolódjon, amíg fel nem sikerül tornáznia magát négykézlábra. Ügyetlenül gyűrögetni kezdi a takarót, ahol éri. Koncentrál, hogy megtalálja a legmegfelelőbb módját az elindulásra.
- Eh! - addig tekerek meg forog, míg el nem dől. Baromi viccesnek tartja azt, ahogy fenékre pottyan, ezért megismétli még jópárszor a dolgot.
Megnevettet, egy igazi művésznő, és szórakoztató, ahogy mindenféle fura hangot ad ki közben, hol nyög egyet, vagy sikkant, attól függően, mennyire élvezi az esést.
- Megnézzük mit csinált apa lent? - elkapja a karomat, és finoman csapkodni kezdi a bőröm. - Ne bántsd anyát- az ölembe húzom és össze-vissza puszilgatom az arcát. Kacarászni, lelkesen rugdalózni kezd, de csak addig, amíg fel nem veszem a karomba, akkor teljesen lenyugszik, és a vállamra hajtja a fejét. Már most érzem, hogy csurog végig rajtam a nyála, de nem zavar. Még ezt is imádom a lányomban, a nyálát, és a koszos pelenkáját, mert ő a részünk, és imádom figyelni, ahogy napról napra okosabb lesz, egyre többet tud, és a doktornőnél tett látogatásunk óta azt várom, mikor próbálja majd kimondani az első szavát, vagy mikor kezd el kibújni az első foga.
Soniaval az ölemben tehát lesétálok a konyhába, hogy felmérjem a kárt, de egy szénné égett szendvicsmaradványon, és a már félig kihűlt sütőrácson kívül csak egy üres bögrét találok, aminek az aljára odaszáradt a kávé.
- Na gyere, reggelizünk valami finomat - beültetem Soniat az etetőszékébe, hogy tudjam végezni a dolgom, de mielőtt elfordulnék tőle, a kezébe adom a dínós étkészletét, hogy játszhasson a kiskanállal és a kisvillával.
Egyre bátrabban tudom másra terelni a figyelmem, mert már elég biztosan tud megtartani kisebb tárgyakat a kezében, ráadásul az evőszereit nagy becsben tartja, puszilgatja, és nyávog nekik valamit az ő kis nyelvén.
Elmosogatom Niall hátrahagyott edényeit meg a bögréjét, és amíg Sonia reggelije melegszik, én is iszom egy hosszúkávét és keresek valami ehetőt a hűtőben.
Nagyjából egy óra alatt sikerül leküzdenem Sonia minden akadályát az etetésével kapcsolatban, és én magam is el tudok fogyasztani pár falatot reggeli címszó alatt.
- Elkíséred anyát dolgozni, Sonia? - nem tudom, pontosan mit fog fel ebből, de amikor már a gardrób előtt ácsorgunk, hadonászni kezd a blúzaim felé. - Azt vegyem fel? A rózsaszínt? Rendben, de ha anyád ronda lesz, rád fogom - belepuszilok a nyakába, amitől összébb húzza magát és megint kapálózni kezd.
Csak vasalás után döbbenek rá, hány gombot nem tudok már begombolni ezen a felsőn, úgyhogy ahogy van, lehajítom a földre. Pedig tisztán emlékszem arra, hogy néhány hete még jó volt rám, és kényelmesen le tudtam benne ülni, nem feszült a hátamon, és nem feszült a mellemnél meg a hasamnál.
Kirángatok egy fekete felsőt, ami nem tapad hozzám, hátha eltakarja az eltakarni valót, meg egy fekete farmert, és rekordsebességgel öltözök át, hogy minél gyorsabban fel tudjam öltöztetni Soniat utazós ruhába. A cipőjét és a kabátját lentről tudom csak összekaparni, de valahogy mégis sikerül két egészet kreálni magunkból, és végre valahára el tudunk indulni az irodába.
Bekapcsolom ugyan a rádiót, de egészen lehalkítom, hogy halljam, ha nyűgje van Sonianak útközben, ezért nyomasztóan csendesen telik el a lakásunk és a munkahelyem közti autóút.
- Jó reggelt, anyuci - Brittany már az ajtóban a nyakunkba ugrik, a lányomat kikapja a kezemből, hogy megölelgethesse és eláraszthassa puszikkal. - Mondd meg anyának, hogy ne legyen ilyen búval ba..
- Britts! - nevetve szólok rá, hogy ne káromkodhasson. - Nem szeretném, ha tőled tanulná az első szót, amit ki fog mondani!
- Pedig annál jobb nem történhet ezzel a kis Hercegnővel, ugye? - az orrát odafúrja Sonia arcába, hogy megnevettesse. - Ugye? Keresztanyu szeme fénye. Olyan gyönyörű vagy, mintha az én gyerekem lennél, komolyan. - Már csak mosolygok, Brittany mindig is szerelmes volt a gondolatba, hogy szülés nélkül babusgathat valakit, és Sonia, ahogy a keresztapját, Harryt is, Brittanyt is teljes szívéből imádja. Ha teheti, állandóan rajtuk csüng, feléjük mászik, és a lábukba kapaszkodva ücsörög addig, amíg valaki újra ölbe nem veszi. De ha közülük van valaki a közelébe, akkor leginkább náluk köt ki, mert akkor nem létezik se anya, se apa, csak ők. - Egyre jobban hasonlít Niallre.
- Tényleg? - próbálom tettetni a meglepettségem, és titkolni, hogy minden nap órákon át csak azt fürkészem, miben nem hasonlít rá.
- Vagy nem tudom, de még mindig a legszebb gyerek, akit valaha láttam - újabb puszit nyom az arcára.
Néhány percre berekesztjük a beszélgetést, integetek azoknak, akik bent vannak, és csak akkor nyitom újra szólásra a szám, mikor becsukom magunk mögött az ajtót.
- Beszéltem Niallel - úgy bukik ki belőlem mindenféle előzetes meggondolás nélkül ez a mondat, mintha órák óta el kéne fojtanom magamban, pedig csak utálom kihagyni Brittanyt az életemből, és még most, minél hamarabb el szeretném mesélni neki a történteket, hátha ő lesz megint az az ember, aki fenéken billent, mert hülye vagyok.
- Miről? A válásról? - sértődöttnek látszik, és elkeseredettnek. Tudom, hogy őt is érzékenyen érinti ez a téma, de nem tudok senki mással beszélni erről, és tanácsot is csak tőle tudok kérni. Mert ő a legjobb barátnőm, az igazi választott családom.
- Nem akarom válásnak hívni - lenémítom a telefonom, hogy ne zavarjon senki, amíg beszélgetünk, és közben elkezdek gondolkodni, hogyan is kéne előadnom az elmúlt éjszakát úgy, olyan formában, hogy egyikünk se sírja el magát. Vagyis csak én ne. - Szerettem volna, ha le tudunk ülni megbeszélni a dolgokat, és voltak ésszerű érveim. Nem úgy mentem oda, hogy válunk és kész, felezzünk mindent, házat, kocsit, gyereket. Igyekeztem normálisan elmagyarázni, hogy nekem ez nem jó így, és egészségesebb lenne külön folytatni, de csak annyit hallott belőle, hogy fogom Soniat és visszaköltözök Írországba.
- Micsoda? Vissza akarsz menni? - elszakítja tekintetét a lányomról, és leül velem szembe. - Ezt nem mondtad. De miért?
- Jaj, dehogy megyek vissza! Fogalmam sincs, honnan szedte, mert bár megfordult a fejemben, hogy még ott is jobb lehetne, nem fogom elszakítani Soniat az apjától, és Niallt sem akarom földhöz vágni ilyennel - megtámasztom a fejem mindkét kezemmel, annyi minden kavarog megint benne, hogy elképesztően nehéznek érzem, annak ellenére, hogy továbbra is kipihent vagyok.
- Akkor nem értem - fejrázva ül tovább.- Most akkor mi lesz?
- Nem jutottunk semmire. Én hatvan napot adok mindennek, de ez sem tetszett neki, csak hozzám vágta, hogy legjobb lenne pénzzé tenni mindenünket, és nyugodtan árulhatom az emlékeinket is.
- Szóval elég rosszul fogadta.
- Tudod nem ez a baj. Sőt! Valahol azért pozitív, hogy nem akar elválni, de semmilyen más megoldást nem ajánlott fel, csak hisztizni kezdett, és nagyon csúnyán összevesztünk - akármennyire nem akarom, előtörnek a könnyeim. - Megütöttem, de esküszöm csak azért, mert már képtelen voltam elviselni. Britts, én annyira szeretem őt, de ezt így nem tudom tovább csinálni.
- Semmi baj, szivem - egy pillanat alatt ott terem mellettem, és úgy ölel, mintha mindent össze akarna tartani, ami leomlott bennem.
Fogalmam sincs, mikor sírtam ilyen sokat egyhuzamban, de a legjobb barátnőm előtt nem tudom szégyellni magam, még a pofonért sem, mert pontosan tudja, miért tettem, még akkor is, ha ez egy rossz döntés volt akkor. - Nehéz lesz, de meg kell próbálnod újra meg újra beszélgetni vele, akkor is, ha a viselkedésével el akar küldeni, én biztos vagyok abban, hogy Niall várja, hogy tisztázzátok a vitáitokat.
- Várni várja, de keresztbe tett karral, hátradőlve, de olyan, mintha már sosem jönne el ez a nap. Állandóan távolodunk tőle.
- Helyetted nem cselekedhetek, de igyekszem segíteni mindenben - megölel még egyszer, de szétrebbenünk, amikor kinyílik az ajtó.
- Szia - Niall határozott léptekkel állít be, kezében egy táska és egy papírzacskó. - Ezt Louis küldi - utóbbit az asztalomra teszi, majd feszengve ácsorogni kezd. Fogalmam sincs, mi zavarja jobban, hogy sírni lát, vagy hogy Brittany is jelen van a találkozásunkkor, de nagyon nehezen találja a szavakat. - Haza megyek, mára végeztem. Soniat elvigyem?
- Huhh, nem tudom - zavaromban alig tudom kinyitni a naptáram, és a hirtelen felbukkanása sem segít sokat, de annyit tudok, sűrű napok elé nézek. - Azt megköszönném.
Csak bólint, és ölbe veszi Soniat. Roppant kínosan érzem magam a csendben, a barátnőm telefonja megcsörren, így neki már van oka elhagyni a helyiséget, de én ne tudok semmerre sem elfutni.
- Otthon találkozunk - sem egy köszönés, se semmi más nem hagyja el a száját.
- Niall! - felállok a székből, az asztal mögött maradva ugyan, de felé mozdulok. - Szeretnék majd beszélni.
- Jó - nem ellenkezik, nem háborog, csak sarkon fordul és hazamegy a lányommal. Leforrázva érzem magam, egy egészen rövid időre le is bénulok.
***
- Na, ki vele - leeresztem a vállaimat, hagyom lógni mindkét kezem. Felesleges ellenállnom, egyrészt semmi erőm hozzá, másrészt esélyem sem lehet. Ide érzem a hatalmát a testem és a szellemem felett. Bűzlik a győzelemtől.
- Szeretnélek elvinni magammal vásárolni - letörölhetetlen a vigyor a képéről.
- És te most azt hiszed, hogy ennyivel el is intézted, és rögvest indulok utánad? - tudom, hogy be fogom adni a derekam, ha nem is most, ma, de néhány nap múlva egész biztosan.
- Ugyan, Eire! Tudom! - nem mozdulok, csak felvonom a szemöldököm, és remélem, hogy ordít rólam a kedvetlenség. - Ne csináld ezt, kérlek, szükségem van rád!
- Pont ma? - amennyire csak lehet, olyan arcot vágok, mint akinek a fogát készülnek kihúzni, de szemlátomást egy cseppet sem hatom meg őt.
- Igen, pont ma - és ha egyszer valamit Brittany Donahue a fejébe vesz, akkor senki el nem tántorítja.
Hosszú szempillái mögül pislog rám, egyre nagyobbra nyitva a szemét. Elnevetem magam, és nem csak a helyzet komikuma miatt, hanem a grimaszok végett is.
- Debil - leteszem a tollam az asztalra, feladom. - Öt percet kérek.
- Jó! - kiviharzik, az ajtóból fordul vissza. - Mondtam neked. Tudtam! - kacsint, majd felszívódik, hogy összeszedje minden felesleges csetreszét, a táskáját, kabátot, és valószínűleg a kocsikulcsát is épp most próbálja előkeríteni.
Szép lassan összepakolom az asztalon heverő dolgaimat, felveszem a kabátom, és kisétálok az irodámból, ezzel megpecsételve a délutánom sorsát. Kisvártatva meglátom a kalimpáló karokat, sorra köszön el mindenkitől. Ezek szerint ma már nem szándékozik visszajönni, és ez rám is vonatkozik, pedig annyi elintéznivalót halmoztam fel, hogy jelenleg egy élet is kevésnek tűnik az elvégzésére.
- Mehetünk? - játékosan meghúzom az egyik kilógó tincsét, egy még szélesebb mosolyt kicsalva belőle.
- Rock and roll babyyy! - jobb karját átveti a vállamon és határozott léptekkel megindul a parkoló felé, magával rántva engem is.
Egy pillanat alatt megint gyereknek érzem magam, mert nem emlékszem arra, hogy ne ismerném őt, és ne csinálna állandóan ilyeneket.
Imádom, hogy mindig ordít róla a dolce vita, történjen bármi. Igyekszem valamennyit én is átérezni ebből, de sajnos elég nehéz hosszabb ideig mosolyra húzni a szám, mert másodpercenként azzal bombáz engem az elmém, hogy Niall még mindig nem beszél velem, még annyit sem, mint eddig.
Rögtön az után, hogy elindulunk, belevág a közepébe.
- Na mizu van Niallel? Sikerült beszélnetek? - nem néz rám, de csak azért, mert az utat figyeli, ám ez sem segít rajtam, a torolkomban ugyanis akkora gombóc nőtt hirtelen, majd' megfulladok tőle.
- Jelenleg nem hajlandó szóbaállni velem. Lehet, hogy tényleg hülyeség volt ez a válás - az ablaknak döntöm a fejem, de gondolatban széttöröm a homlokomon az üveget.
Rögtön az után, hogy elindulunk, belevág a közepébe.
- Na mizu van Niallel? Sikerült beszélnetek? - nem néz rám, de csak azért, mert az utat figyeli, ám ez sem segít rajtam, a torolkomban ugyanis akkora gombóc nőtt hirtelen, majd' megfulladok tőle.
- Jelenleg nem hajlandó szóbaállni velem. Lehet, hogy tényleg hülyeség volt ez a válás - az ablaknak döntöm a fejem, de gondolatban széttöröm a homlokomon az üveget.
- Szeretném, ha azt mondhatnám, én megmondtam, de szerintem ettől nem lenne jobb - iszonyú hálás vagyok neki, amiért nem kezdi el sorolni az érveit, miért vagyok a világ legnagyobb idiótája, pedig tudom magamról és annyira, de annyira igaza lenne! - Így inkább segítek helyre hozni, amit elcsesztél, drágám.
- Helyrehozni? Ezt? Hogy? Képtelenség! - tagoltan kérdezek a hatás kedvéért, mert én ténylek annak tartom.
- Pedig rémesen egyszerű! - az orra alatt kuncog, pont mint 9 évesen, amikor kitervelte, hogy fogjuk békákkal és falevelekkel elárasztani a szomszédjukban lakó srác szobáját bosszúból, amiért lehülyézett minket.
- Csupa fül vagyok.
- Szépen elmegyünk, veszünk egy dögös ruhát, amiben nem anyuci leszel, és nem is egy aktakukac, aztán belövetjük a frizurádat, este pedig...megbeszéltek mindent.
- Biztos, hogy nem! - saját magamon is hallom, hogy sipítozok, mint egy malac. Mondjuk, ha már a testem igazi kövérkés anyutest, akkor röföghetnék is, ugyan mindegy már.
- Most miért? A testiség közelebb hozza az embereket - lazán beszél, amit betudok annak, hogy a legkomolyabb pasija is csak néhány hónapig volt a párja, és fogalma sincs, mi a különbség a vad békülős szex és egy válás között.
- Nem a koleszban vagyunk, azért - igyekszem felé irányítani a kifejlesztett anyai szigorom, de Brittany csak nevet.
- Jó, de a ruhára szükség van! - felemeli a kisujját és felém nyújtja. - Nem akadályozod meg a délután pozitív kimenetelét, becsszó!?
- Britts, hány éves vagy ma? 17? - megforgatom a szemem, de a biztonság kedvéért beleakasztom az ujjam az övébe, és ígéretet teszek, hogy nem rontom el senki kedvét a passzivitásommal és a gorombaságommal.
Elég távol kerülünk a környékünktől, a legközelebbi parkolóban letesszük a kocsit, és metróval megyünk tovább a legközelebbi bevásárlóközpontig. Egész úton próbálok lehajtott fejjel, teljes inkognitóban közlekedni, próbálom elkerülni, hogy felismerhető legyek.
Miután belépünk a hatalmas üvegajtókon, eleinte csak össze-vissza lézengek, üzlettől üzletig vonszolom magam, amíg Brittany próbál, vásárol, és igyekszik elterelni a figyelmem. De idővel elcsábulok a rengeteg ruha és ékszer láttán, és ami igazán megtetszik, azt felpróbálom, hátha jobban érzem magam.
- Elnézést - egy menta színű koktélruhát szorongatva lépek az egyik bolti alkalmazotthoz. - Ebből a ruhából keresek nagyobbat, de nem látom. Meg tudná mondani, merre találom?
- Helyrehozni? Ezt? Hogy? Képtelenség! - tagoltan kérdezek a hatás kedvéért, mert én ténylek annak tartom.
- Pedig rémesen egyszerű! - az orra alatt kuncog, pont mint 9 évesen, amikor kitervelte, hogy fogjuk békákkal és falevelekkel elárasztani a szomszédjukban lakó srác szobáját bosszúból, amiért lehülyézett minket.
- Csupa fül vagyok.
- Szépen elmegyünk, veszünk egy dögös ruhát, amiben nem anyuci leszel, és nem is egy aktakukac, aztán belövetjük a frizurádat, este pedig...megbeszéltek mindent.
- Biztos, hogy nem! - saját magamon is hallom, hogy sipítozok, mint egy malac. Mondjuk, ha már a testem igazi kövérkés anyutest, akkor röföghetnék is, ugyan mindegy már.
- Most miért? A testiség közelebb hozza az embereket - lazán beszél, amit betudok annak, hogy a legkomolyabb pasija is csak néhány hónapig volt a párja, és fogalma sincs, mi a különbség a vad békülős szex és egy válás között.
- Nem a koleszban vagyunk, azért - igyekszem felé irányítani a kifejlesztett anyai szigorom, de Brittany csak nevet.
- Jó, de a ruhára szükség van! - felemeli a kisujját és felém nyújtja. - Nem akadályozod meg a délután pozitív kimenetelét, becsszó!?
- Britts, hány éves vagy ma? 17? - megforgatom a szemem, de a biztonság kedvéért beleakasztom az ujjam az övébe, és ígéretet teszek, hogy nem rontom el senki kedvét a passzivitásommal és a gorombaságommal.
Elég távol kerülünk a környékünktől, a legközelebbi parkolóban letesszük a kocsit, és metróval megyünk tovább a legközelebbi bevásárlóközpontig. Egész úton próbálok lehajtott fejjel, teljes inkognitóban közlekedni, próbálom elkerülni, hogy felismerhető legyek.
Miután belépünk a hatalmas üvegajtókon, eleinte csak össze-vissza lézengek, üzlettől üzletig vonszolom magam, amíg Brittany próbál, vásárol, és igyekszik elterelni a figyelmem. De idővel elcsábulok a rengeteg ruha és ékszer láttán, és ami igazán megtetszik, azt felpróbálom, hátha jobban érzem magam.
- Elnézést - egy menta színű koktélruhát szorongatva lépek az egyik bolti alkalmazotthoz. - Ebből a ruhából keresek nagyobbat, de nem látom. Meg tudná mondani, merre találom?
- Sajnálom, csak 12-es méret van belőle - hiába nézek mélyen a szemébe, nem tudom eldönteni, vajon tényleg sajnálja, vagy azt kívánja, bárcsak eltűnnék már a boltból a tehén méreteket öltő testemmel.
- Rendben, akkor nem tudna mutatni egy ehhez hasonlót 16-18-as méretben? - kissé felszökik a hangom, talán a pánik, talán a felháborodás miatt
- Ne haragudjon, jelenleg nincs, de fel tudom hívni a másik üzletünket, hátha ott...
- Hagyja - legyintek, lemondóan akasztom vissza a ruhát az állványra, majd visszatérek a próbafülkékhez, hogy megbizonyosodjon a barátnőm arról, hogy minden jól áll rajta a nullához közelítő csípőméretével.
Amint leülök az egyik fotelba, szétrántja a függönyt Brittany, és a derekát kicsavarva nézegeti a burgundi színű blúz hátát.
- Nos, ez kissé utcalányos - álkapítja meg, anélkül, hogy rám nézne. - Szerinted? Vagy vegyek majd valami topot alá? Az úgy gáz, ráadásul mostanában nem láttam fekete csipke bodyt, mást pedig nem nagyon tudok elképzelni hozzá - hosszú másodpercekig hallgat. - Eire?
- Ne haragudj, még nem jött meg a kedvem ehhez - sóhajtok, és a koktélruhára gondolok.
Amikor az esküvőre készültünk, Brittany és Harry kísért el menyasszonyi ruhát venni, és a piros kisestélyit is az ő segítségükkel választottam ki. Határozottan emlékszem, hogy olyan karcsúra fogytam le, hogy utólag még szűkíteni kellett a fehér ruhámon. Akkor ráfogtam a stresszre, és természetesnek tűnt, most pedig, néhány évvel később meg már nem találok egyszerűen semmit farmeren és ingen kívül, mert nem az én méretemre tervezik ezeket a csodálatosan szép ruhákat, hanem olyan vékony nőkre, mint a barátnőm.
- Keresünk neked valamit - visszarángatja a függönyt és öltözködni kezd. - Ne mondd, hogy nem tetszett meg semmi!
- Nincs a méretembe - motyogom magam elé, és újabb sóhaj hagyja el a szám.
- Na gyere - felrángat, és jó kedve van. Egy szavra sem hallgat, cikázni kezdünk a különböző osztályok között. - Nézd! Ez szerintem jól állna!
- Aha - egy pillanat erejéig felpillantok, majd tovább vizslatom a padlót. - De nem tudom hova felvenni.
- Bárhová! Mondjuk járhatnál ebbe dolgozni, bomba lenne, egy jó magassarkúval!
- Persze, és majd 9 és fél centis cipőben fogom cipelni a gyerekem. Felejtsd el - lemondóan magam mögött hagyom az állványt, ugyanis ebben az üzletben még egy egyszerű felsőt sem tudok venni, mert negyede akkora, mint amekkorát hordok.
- Tudnál még ennél is unottabb lenni? - fél karral ölel magához, és csak most kerül olyan közel, hogy lássa a könnyeimet. - Jézusom, Eire, te sírsz?
- Nem - szipogok, és úgy teszek, mintha felkeltette volna az érdeklődésemet egy polcnyi farmerszoknya.
- Na jó, megyünk innen - kiveszi a kezemből az egyik darabot, és visszateszi oda, ahonnan elvettem - Úgy sem veszed meg.
Kihúz az üzletből, de ahelyett, hogy átmennénk egy sokadik boltba, leülünk egy kávézónál.
Egy darabig csak kérdőn néz rám, a rendeléssel is vár, holott már biztos benne, hogy marcipántortát és áfonyás limonádét fog kérni. Mindig, mindenhol azt kér.
- Szóval, akkor most mondd el, hogy mi a baj - elég komoly arcot vág, és hiába bízom meg kétszáz százalékosan benne, egy hangot, annyit se szólok. - És nehogy azzal gyere, hogy semmi, vagy Niall, mert miután elment, még nem viselkedtél így.
- Kövér vagyok - megrántom a vállam, és leteszem a kis kártyát, amin a sütemények vannak felsorolva.
Brittanyből előtör a nevetés, olyannyira, hogy még egy zsebkendőt is elő kell vennie, hogy fel tudja itatni a könnyeit.
- Ez nem olyan mókás!
- Jaj, drágám, ezt a baromságot meg honnan vetted? Egyáltalán nem vagy az!
- Már nem jó rám a 12-es ruha, és reggel fel akartam venni egy inget, amit néhány hete még tudtam hordani, ma meg már csak két helyen tudtam összegombolni a hatból.
- És akkor te rögtön azzal sanyargatod magad, hogy kövér vagy? Szivem, szültél egy gyereket, soha többé nem fogsz akkora ruhát hordani, mint tizenévesen, és hidd el, jobb is!
- Más nők vissza tudtak fogyni, csak én vagyok ilyen lusta - hisztizek tovább, mint egy gyerek, mert egyáltalán nincs semmilyen hatással rám az előbbi pár mondat.
- Igen, tényleg, csupán háztartást vezetsz, gyereket nevelsz, és dolgozol. Szörnyű vagy! - halkan nevetni kezd, mintha tényleg csak egy viccet meséltem volna. - Nézd, nem várhatod el a testedtől, hogy ugyan úgy reagáljon a stresszre és az életedre, mint Sonia előtt. És különben is, rendkívül csinos vagy így, sokkal jobban nézel ki, mint amikor lötyögött rajtad az xs-es fehér ruha.
- Ettől nem érzem magam jobban - érzem, hogy megint a sírás kerülget. - Mi van, ha emiatt távolodtunk el Niallel? Ha már nem lát szépnek, és undorodik a kövér feleségétől?
- Ebben az esetben páros lábbal rúgnám fenékbe! Eire, egyáltalán nem vagy visszataszító, hidd már el! Tudod, hányan epekednek utánad? Niall hálás lehetne azért, hogy hűséges vagy, és kitartasz mellette már hosszú évek óta. Nézd, még így is, hogy tulajdonképpen nincs köztetek semmi.
- Mert szeretem. De mi van, ha ő nem? Ha más nők tetszenek neki, és velük boldogabb lehetne?
- Nem tudom elképzelni, hogy ne szeressen.
- Találtam egy éttermi számlát nála még jó pár napja, mielőtt átmentünk volna Zaynhez.
- És? Biztos elment kajáni napközben, ettől még a férjed marad.
- Abba az étterembe nem ugrik csak úgy be valaki, jó előre asztalt kell foglalni. Tudom, mert voltunk ott. És rengeteg pénzt költött az elmúlt hetekben virágra, és sem én, de még Sonia sem kapott egy szálat se - visszatartom a sóhajtásom, mert már engem idegesít.- Tudod, nem is ez a legnagyobb problémám, hanem az, hogy látom a szemében, ha nem mond igazat. Mert lehet, hogy nem hazudik, de az igazságot sem mondja el, pedig nem állok minden nap az ajtóban, és nem várom felforrósított serpenyővel haza, egyszerűen csak megkérdezem, merre járt, és rögtön felemeli a hangját, hogy miért nyomozok utána. Szóval, ha így szeret, akkor inkább ne tegye, mert olyan tettekre sarkall ezzel, amit én magam sem gondolok komolyan. Mint ez a válás.
- Hm - oldalra billentett fejjel kezd vigyorogni, ami a beszélgetésünket nézve rémisztő. - Nos, akkor mi sem egyszerűbb.
- Mi? - el sem tudom képzelni, hogy mi lehet ennyire könnyű, meg egyáltalán, hogy létezik megoldás erre a helyzetre.
- Nos, drágám, először is, most iszunk egy teát, aztán keresünk neked néhány új ruhát, hogy egy kicsit felfrissítsd a ruhatárad, meg még veszünk ezt-azt, mert nekem senki se mondja, hogy a nőknek nem esik jól az eféle lelki fröccs! És mostantól egy időre felejtsd el a kopott farmert, mert dögösnek kell lenned. Meg kell mutatnod a világnak, hogy téged nem lehet elkönyvelni egyszerű háziasszonynak, de ehhez neked is el kell hinned, hogy te még mindig ugyan az a nő vagy, aki nyolc évvel ezelőtt csipkeruhában ment férjhez, és aki életet adott Sonia Horannek. Nem veszítheted el az önbizalmad.
Meg sem tudok szólalni, olyan lelkesedéssel és átéléssel beszél Brittany, hogy végleg elhagy minden erőm, és a meghatottságtól elsírom magam. De ez már nem az a sírás, ami keservesen szakad fel belőlem, vagy marja a torkom. Ez valamivel jobban esik, mert tudom, mitől van: hirtelen annyi szeretet zúdult rám a legjobb barátomtól, amennyit nem tudok felfogni.
- Nagyon szeretlek - a nyakába borulok, és szabályosan szorítani kezdem őt, Ezen a heves érzelemkitörésen pedig egyszerre kezdünk el hangosan nevetni.
- Én is, te kis hülye. És nem lesz semmi baj, Niallel is meg fognak oldódni a dolgok, csak adj magatoknak egy kis időt.
Amint leülök az egyik fotelba, szétrántja a függönyt Brittany, és a derekát kicsavarva nézegeti a burgundi színű blúz hátát.
- Nos, ez kissé utcalányos - álkapítja meg, anélkül, hogy rám nézne. - Szerinted? Vagy vegyek majd valami topot alá? Az úgy gáz, ráadásul mostanában nem láttam fekete csipke bodyt, mást pedig nem nagyon tudok elképzelni hozzá - hosszú másodpercekig hallgat. - Eire?
- Ne haragudj, még nem jött meg a kedvem ehhez - sóhajtok, és a koktélruhára gondolok.
Amikor az esküvőre készültünk, Brittany és Harry kísért el menyasszonyi ruhát venni, és a piros kisestélyit is az ő segítségükkel választottam ki. Határozottan emlékszem, hogy olyan karcsúra fogytam le, hogy utólag még szűkíteni kellett a fehér ruhámon. Akkor ráfogtam a stresszre, és természetesnek tűnt, most pedig, néhány évvel később meg már nem találok egyszerűen semmit farmeren és ingen kívül, mert nem az én méretemre tervezik ezeket a csodálatosan szép ruhákat, hanem olyan vékony nőkre, mint a barátnőm.
- Keresünk neked valamit - visszarángatja a függönyt és öltözködni kezd. - Ne mondd, hogy nem tetszett meg semmi!
- Nincs a méretembe - motyogom magam elé, és újabb sóhaj hagyja el a szám.
- Na gyere - felrángat, és jó kedve van. Egy szavra sem hallgat, cikázni kezdünk a különböző osztályok között. - Nézd! Ez szerintem jól állna!
- Aha - egy pillanat erejéig felpillantok, majd tovább vizslatom a padlót. - De nem tudom hova felvenni.
- Bárhová! Mondjuk járhatnál ebbe dolgozni, bomba lenne, egy jó magassarkúval!
- Persze, és majd 9 és fél centis cipőben fogom cipelni a gyerekem. Felejtsd el - lemondóan magam mögött hagyom az állványt, ugyanis ebben az üzletben még egy egyszerű felsőt sem tudok venni, mert negyede akkora, mint amekkorát hordok.
- Tudnál még ennél is unottabb lenni? - fél karral ölel magához, és csak most kerül olyan közel, hogy lássa a könnyeimet. - Jézusom, Eire, te sírsz?
- Nem - szipogok, és úgy teszek, mintha felkeltette volna az érdeklődésemet egy polcnyi farmerszoknya.
- Na jó, megyünk innen - kiveszi a kezemből az egyik darabot, és visszateszi oda, ahonnan elvettem - Úgy sem veszed meg.
Kihúz az üzletből, de ahelyett, hogy átmennénk egy sokadik boltba, leülünk egy kávézónál.
Egy darabig csak kérdőn néz rám, a rendeléssel is vár, holott már biztos benne, hogy marcipántortát és áfonyás limonádét fog kérni. Mindig, mindenhol azt kér.
- Szóval, akkor most mondd el, hogy mi a baj - elég komoly arcot vág, és hiába bízom meg kétszáz százalékosan benne, egy hangot, annyit se szólok. - És nehogy azzal gyere, hogy semmi, vagy Niall, mert miután elment, még nem viselkedtél így.
- Kövér vagyok - megrántom a vállam, és leteszem a kis kártyát, amin a sütemények vannak felsorolva.
Brittanyből előtör a nevetés, olyannyira, hogy még egy zsebkendőt is elő kell vennie, hogy fel tudja itatni a könnyeit.
- Ez nem olyan mókás!
- Jaj, drágám, ezt a baromságot meg honnan vetted? Egyáltalán nem vagy az!
- Már nem jó rám a 12-es ruha, és reggel fel akartam venni egy inget, amit néhány hete még tudtam hordani, ma meg már csak két helyen tudtam összegombolni a hatból.
- És akkor te rögtön azzal sanyargatod magad, hogy kövér vagy? Szivem, szültél egy gyereket, soha többé nem fogsz akkora ruhát hordani, mint tizenévesen, és hidd el, jobb is!
- Más nők vissza tudtak fogyni, csak én vagyok ilyen lusta - hisztizek tovább, mint egy gyerek, mert egyáltalán nincs semmilyen hatással rám az előbbi pár mondat.
- Igen, tényleg, csupán háztartást vezetsz, gyereket nevelsz, és dolgozol. Szörnyű vagy! - halkan nevetni kezd, mintha tényleg csak egy viccet meséltem volna. - Nézd, nem várhatod el a testedtől, hogy ugyan úgy reagáljon a stresszre és az életedre, mint Sonia előtt. És különben is, rendkívül csinos vagy így, sokkal jobban nézel ki, mint amikor lötyögött rajtad az xs-es fehér ruha.
- Ettől nem érzem magam jobban - érzem, hogy megint a sírás kerülget. - Mi van, ha emiatt távolodtunk el Niallel? Ha már nem lát szépnek, és undorodik a kövér feleségétől?
- Ebben az esetben páros lábbal rúgnám fenékbe! Eire, egyáltalán nem vagy visszataszító, hidd már el! Tudod, hányan epekednek utánad? Niall hálás lehetne azért, hogy hűséges vagy, és kitartasz mellette már hosszú évek óta. Nézd, még így is, hogy tulajdonképpen nincs köztetek semmi.
- Mert szeretem. De mi van, ha ő nem? Ha más nők tetszenek neki, és velük boldogabb lehetne?
- Nem tudom elképzelni, hogy ne szeressen.
- Találtam egy éttermi számlát nála még jó pár napja, mielőtt átmentünk volna Zaynhez.
- És? Biztos elment kajáni napközben, ettől még a férjed marad.
- Abba az étterembe nem ugrik csak úgy be valaki, jó előre asztalt kell foglalni. Tudom, mert voltunk ott. És rengeteg pénzt költött az elmúlt hetekben virágra, és sem én, de még Sonia sem kapott egy szálat se - visszatartom a sóhajtásom, mert már engem idegesít.- Tudod, nem is ez a legnagyobb problémám, hanem az, hogy látom a szemében, ha nem mond igazat. Mert lehet, hogy nem hazudik, de az igazságot sem mondja el, pedig nem állok minden nap az ajtóban, és nem várom felforrósított serpenyővel haza, egyszerűen csak megkérdezem, merre járt, és rögtön felemeli a hangját, hogy miért nyomozok utána. Szóval, ha így szeret, akkor inkább ne tegye, mert olyan tettekre sarkall ezzel, amit én magam sem gondolok komolyan. Mint ez a válás.
- Hm - oldalra billentett fejjel kezd vigyorogni, ami a beszélgetésünket nézve rémisztő. - Nos, akkor mi sem egyszerűbb.
- Mi? - el sem tudom képzelni, hogy mi lehet ennyire könnyű, meg egyáltalán, hogy létezik megoldás erre a helyzetre.
- Nos, drágám, először is, most iszunk egy teát, aztán keresünk neked néhány új ruhát, hogy egy kicsit felfrissítsd a ruhatárad, meg még veszünk ezt-azt, mert nekem senki se mondja, hogy a nőknek nem esik jól az eféle lelki fröccs! És mostantól egy időre felejtsd el a kopott farmert, mert dögösnek kell lenned. Meg kell mutatnod a világnak, hogy téged nem lehet elkönyvelni egyszerű háziasszonynak, de ehhez neked is el kell hinned, hogy te még mindig ugyan az a nő vagy, aki nyolc évvel ezelőtt csipkeruhában ment férjhez, és aki életet adott Sonia Horannek. Nem veszítheted el az önbizalmad.
Meg sem tudok szólalni, olyan lelkesedéssel és átéléssel beszél Brittany, hogy végleg elhagy minden erőm, és a meghatottságtól elsírom magam. De ez már nem az a sírás, ami keservesen szakad fel belőlem, vagy marja a torkom. Ez valamivel jobban esik, mert tudom, mitől van: hirtelen annyi szeretet zúdult rám a legjobb barátomtól, amennyit nem tudok felfogni.
- Nagyon szeretlek - a nyakába borulok, és szabályosan szorítani kezdem őt, Ezen a heves érzelemkitörésen pedig egyszerre kezdünk el hangosan nevetni.
- Én is, te kis hülye. És nem lesz semmi baj, Niallel is meg fognak oldódni a dolgok, csak adj magatoknak egy kis időt.
Niall
- Ez nem válást jelent, hanem vészkiáltás - közli Lam, amint elmesélem neki, milyen őrült ötlettel állt elő a feleségem.
- Vészkiáltás...persze - idegesít a tehetetlenségem, és az, hogy már két normális mondatot nem tudunk váltani a másikkal
- Nézd, nem hiszem, hogy ok nélkül így viselkedne, és mindenféle vádaskodás nélkül szeretnék választ kapni tőled Niall. Ugye nem csaltad meg Eiret?
- Nem! - hirtelen rávágom, mert nem. Nem csaltam meg.
- Niall.
- Nem, egyetlen egyszer sem néztem rá más nőre, mióta ismerem. Nem. Voltam abban az étteremben, ahová őt vittem régebben, és csak azért foglaltam asztalt, hogy hátha ez motiválni fog, és el fogom hívni őt, de nem mertem. Csúszán összevesztünk akkor is, és én kidobáltam egy halom dolgot az udvarra. Nem hiszem, hogy azok után eljött volna velem, ráadásul Soniara sem tudott volna vigyázni senki.
- De látod? Meg sem kérdezted - úgy mutogat, mintha teljesen egyértelmű lenne, hogy az én hülyeségem miatt nem állna szóba velem a feleségem. - Mi van, ha odaállsz elé, bocsánatot kérsz, és elhívod?
Nem is válaszolok, csak puffogok magamban.
- Teljesen életszerűnek tűnik, hogy beleegyezne egy romantikus vacsorába, miután szétverem az öklöm a falban veszekedés közben. Liam, ez ennél bonyolultabb.
- Meg sem akarod oldani a problémát. Így nem csodálom, hogy válni akar - hátradől a székben, és várja, hogy dühöngeni kezdjek, de nem fogok. Nem adom meg az esélyt senkinek, hogy felbossazntson a mai nap folyamán, mert belefáradtam a folyamatos idegeskedésbe.
- Nem fogunk elválni, ha addig élek is együtt maradunk - felpattanok a székből és elvonulok az elkezdett zenéimmel, hogy ezredjére is meghallgassam mind, és változtassak itt-ott a szövegen.
Egész délelőtt azon a dalon dolgozom, amit még otthon kezdtem el írni egyik hajnaban, sőt, még ebéd után is afelett ülök órákig, végül feladom, mert képtelen vagyok folytatni. Nem akarok arra gondolni, hogy a dal arról szól, hogyan fgom elveszíteni őt egyszer, mert nem akarom, de egyenlőre tényleg fogalmam sincs, hogyan tehetném jóvá a tetteimet, és hogyan lennék képes rávenni Eiret, hogy ne költözzön el tőlem 59 nap múlva.
- Hazamegyek - közlöm nemes egyszerűséggel a többieknek.
- Rendben - egynahngúnak tűnik a válasz, és túlságosan feltűnő is, de nem kérdezek rá, rájuk hagyom.
- Niall! - Louis utánam szalad, a kijáratnál még épp utolér. - Megtennéd, hogy ezt elviszed Eirenak? Anyám küldte, egy csomó babás cucc van benne.
- Ó, kösz- kérdő nézek rá, nem tudom mire vélni, hogy hirtelen így megnőtt az érdeklődés mindenki felől Eire iránt.
- Meséltem neki, hogy Sonianak lassan elkezd nőni a foga, és szegény teljesen kétségbeesett, hogy már ilyen rég látta, meg hogy most biztos nehéz vele. Azt mondja, ezek segíteni fognak - teljesen ledöbbent, amit Louis mesél, és hihetetlenül jól esik a barátaim, és a családjuk gondoskodása. - Hé, haver, minden oké?
- Ja, persze. Miért?
- Vörös a szemed - méregetni kezd, mintha nem hinne nekem.
- Fáradt vagyok - semmi olyat nem tettem, amire gondolhat, tényleg egyszerűen csak álmos vagyok.
- Aludnod kéne - megveregeti a vállam, de tudom, hogy ez nem elköszönés. Furcsa lenne, ha még mindig meglepné őket a kialvatlanságom, ugyanis már közel egy éve alig alszom. - Mit csinálsz pénteken?
- Semmit, Soniat délelőtt orvoshoz kell vinni, és mivel Eire dolgozik, valószínűleg én viszem. Alig egy óra az egész, de 10 körül már bent leszek. Miért?
- Jó. Az jó - úgy tesz, mintha gondolkodna, de közben minden, amit tesz, csupán időhúzás.- Délután lesz egy megbeszélésünk, de nem túlzottan üzleti jellegű. Mármint, részben az, de sokkal inkább személyes ügy.
- Baj van? - ezúttal én kérdezek vissza, és titkon reménykedek abban, hogy nem akarják idehozni Zaynt, mert még nem tudnék eltölteni vele egy kurta másodpercet sem.
- Nem, dehogy. Jó hírek - két hüvelyujját felmutatva próbál meggyőzni.
- Király. Viszont megyek, el akarom hozni Soniat - belecsapok a tenyerébe, és fél karral átölelem. - Jó munkát, és köszönöm szépen...ezt- nevetve felemelem a papírtáskát.
- Kösz, te meg vigyázz magadra - a bentieknek is integetek, aztán telejesen érzelemmentes arccal elindulok a lányomért.
Útközben Liam szavai visszhangzanak a fejemben, és én magam sem értem, miért gondolja azt bárki is, hogy ilyen egyszerűen rendbehozható lenne a házasságunk. Nem az, és egyedül még nehezebb túllendülnöm ezen. Éppen ezért szinte biztos vagyok abban, hogy a magány elől menekülök és ahogy éjjel, nappal is azzal hitegetem magam, hogy csak Sonia képes tartani bennem a lelket.
Meg sem kérdezem, hol van a feleségem, csak köszönöm, mikor belépek, és egyenesen az emeletre igyekszem, Türelmetlenül hívom a liftet, mert már a lépcső látványától is megfájdul a térdem. Idegesen szorongatom a cuccaim, érzem, hogy izzad a tenyerem. Szeretném, ha egyedül találnám őt, de félek is tőle, jó lenne, ha mondjuk épp telefonálna, vagy írna egy üzenetet, hogy jöjjek el Soniaért, és akkor ha vesztegelek negyedóra-húsz percet a mosdóban, nem lenne totál kellemetlen beállítani hozzá, de így félek.
- Szia - Brittany láttán félig-meddig megnyugszom, csak a feleségem vörös, karikás szeme az, ami felkelti bennem a bűntudatot. Miattam nem aludt.
Kínosan ugyan, de elintézem, hogy hazavihessem Soniat. Annyira izgulok és félek, hogy nehogy reagáljon valamit a váratlan megjelenésemre, vagy az éjszaka történtekre tegyen megjegyzést, hogy fel sem fogom mit szeretne, egyszerűen elmenekülök köszönés nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése