19. Valami megváltozott

Eire

Immáron négy hete járunk Victoriahoz, töretlenül, kitartóan. Eddig nem sok minden változott, talán csak annyi, hogy újra egymás mellett alszunk, már ha ezt lehet annak nevezni. Az első pár estéhez képest remekül haladunk, ha azt nézzük, ugyanis Niall már képes egyhuzamban órákat aludni. Én? Ugyan. Nekem még mindig hiányzik valami, hogy ne érezzem végtelenül kellemetlenül magam. Zavar, hogy kizárja magát elalvás előtt, mert minden így kezdődött. A sokadik ilyen alkalom után hurcoltam át az ágyneműmet a vendégszobába, mondván, elegem van a zavaróan privát perceiből. Ám annak ellenére, hogy kényszerítettek minket az újbóli együtt alvásra, és néha még most is úgy érzem, semmi keresnivalóm nincs Niallel egy hálószobában, boldogabb vagyok. Még a virrasztás is jobb, ha legalább lopva figyelhetem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa a takarója alatt. Pont, mint múlt éjjel, és pont, mint most.
Viszket a szemem a sminklemosótól, a bőröm nehezen szokik hozzá újra ezekhez a dolgokhoz.
- Baj van? - olyan furcsán cseng a hangja, mintha azt várná, kibukik-e belőlem ismét valami.
- Nem, nincs - megrántom a vállam és tovább dörzsölöm az arcom a tenyeremmel.
- Azt hittem, sírsz - figyelmét visszafordítja a papírjára, amin rendíthetetlenül körmöl. Nincs merszem megkérdezni, mit csinál, pedig már jó ideje megfigyeltem, hogy írogat. Csak nem egy dalt?
- Nem, nem sírok - pótcselekvésnek ölembe veszem a Victoriatól kapott könyvet és egy új, teljesen üres lapot bámulok. Nem sikerült írnom túl sokat, mindössze az első lapon van valami. Nem tudom, minek kellene szerepelnie a noteszben. Az aggodalmaimnak? Az egészet teleírhatnám a zűrzavarral, ami a fejemben létezik egyedül, vagy a félelmemmel, hogy esetleg elhagy a meggondolatlan döntésem miatt.
- Mikor menjünk Victoriahoz? Beszéltél vele? - két újabb sort követően ismét felém fordul.
- Abban maradtunk, hogy valamikor pénteken vagy szombaton, ha te is ráérsz - csak egy pillantást vetek rá, de bárcsak ne tenném. Kedvetlenség, és undor ül ki az arcára. - Mondd meg nyugodtan, ha nem akarsz jönni. Szólok neki, hogy ennyi volt.
- Persze, a pénzt meg kidobtuk rá! - idegesen fújtatni kezd.
- Akkor mondd meg, mikor szeretnél. Nekem mindegy, csak akkor úgy kell intéznem a dolgaimat - a kezemben lévő könyvet a határidőnaplómra cserélem.
- A héten sokat kell bent lennem - ő is kinyitja a sajátját.
Elkeserítő azt látni, hogy mindketten a megbedzélédeinkhez igazítjuk a magánéletünket, holott néhány éve még pont fordítva volt.
- Péntek délután is?
- Igen, péntek délután is, mi nem érthető? - rámförmed, bennem pedig megfagy a vér. Kisatírozom az elkezdett 'V' betűt.
- Bocsánat. Megértettem - elteszem a tollam, és nem bámulom tovább a dátumokat sem. Hátat fordítok neki, és kényszerítem magam az alvásra.

Összeszorítom a szemem, görcsösen koncentrálok arra, hogy elaludjak, de akárhányszor elernyednének az izmaim, mocorogni kezd, motyog valamit, vagy eszembe jut, ahogy tegnap éjjel álmában magához ölelt. A végső döfést a telefonjának csörgése adja meg. Máshogy szól, nem ugyan az a csengőhangja, mint amikor Louis hívta nem rég.

- Szia - nyájas hangon szól bele, és kiviharzik a folyosóra. - Nem, dehogy zavarsz, még nem aludtam.

Furdal a kíváncsiság, vajon kivel beszél, és miért keresik őt hajnali fél kettőkor, de hallgatózni sem akarok. Csak fekszek, mint egy játékbaba, üres tekintettel a plafont bámulva, és várom, hogy megtörténjen a csoda.
- Nyugodtan, ne viccelj! Nálunk mindig van helyed, ez nem is kérdés.
Csend. Néhány másodpercig csak a járkálását hallom, és megcsap a félelem szele. Most már végképp fogalmam sincs, kivel és miről beszélhet, még a felesleges aggodalmam is kétségbeesetten futkos a fejemben.
- Ne köszönd, ez természetes, haver - hatalmas szikla esik le a szivemről, mert nem sok olyan ember van, akinek ezt mondja.
Niall esetében a „haver” sokkal többet takar, mint egy egyszerű ismerős, ugyanis nála az a rendkívül különös eset áll fenn, hogy a legjobb barátait hívjanígy, ebből pedig egy kezemen meg tudom számolni, mennyi van. Név szerint Harry, Louis, Liam, és Olly. Másokat nem sűrűn nevezett így az elmúlt években. És persze Zayn, akiért még mindíg fáj a szívem, mert én annak ellenére, hogy a kiterjesztett baráti társaságunkból a legtöbben nehezen alakítottak ki vele szorosabb viszonyt, velem rögtön közvetlen és kedves volt. Volt, hogy tulajdonképpen együtt laktunk, ő, Perrie, Niall és én, noha nem is töltöttünk minden éjszakát négyen egy lakásban, ha külföldre kellett utazniuk valami miatt, mi négyen voltunk azok, akik a legtöbb időt együtt töltötték, és hiába a távolság, néhanapján felhív Pez, hogy minden rendben van-e, és az elsők között jött be a kórházba meglátogatni engem, és a pár napos Soniat.
Kinyílik az ajtó, Niall arcán pedig sejtelmes mosoly terül szét.
- Harry néhány napig itt lesz, van valami a lakásával, és nem tud bejutni.
- Ó, szegénykém - felülök és ésurevétlenül a telefonomhoz nyúlok. - Nagyon nagy a baj?
- Szerintem csak megbuherálta megint a zárakat, vagy beletört a kulcs, ennél komolyabbb nem hiszem, hogy lehetne.
- Értem - feloldom a képernyőm és keresni kezdem a legutóbbi beszélgetésünket.
Vagy csak ellenőrizni akar minket a drága- gondolom én, és rögtön írni kezdem az SMS-t, hogy mikorra várható az érkezése, mert akkor elkészítem az egyik kedvencét ebédre.
- Jóéjt - hátat fordít, és szinte azonnal álomba merül.
Nos, gyönyörű lezárása a napnak, de legalább nincsenek kényelmetlen szituációk, sem kellemetlen beszélgetések.

Niall

Hajlakk és valami különös, az orromnak ismeretlen parfüm illat csap meg, ahogy a lépcsőn fel-le járkálok Soniaval az ölemben. A nappaliból látom, hogy Eire autója parkol a ház előtt, kisvártatva pedig a feleségem is feltűnik az előszobából kifele, beszárított hajjal, vadonat új ruhában, kezében egy táska, amit már évek óta nem láttam nála. Talán egyszer vagy kétszer használta, mert szülés után félre rakta, mondván nem fér bele a babaholmi.

Amióta felvetette a válás ötletét, durván egy hete, rendszeresen látom így. Egy rakat új ruhát vett, más illatszereket használ, markánsabbat, és sosem fogja össze a háromnapos haját, mindig tökéletes frizurája van, lakkozott, rövidre formázott körme, és elengedhetetlenné vált a magassarkú.

Csinos, sőt, most még inkább látszik, hogy a világ egyik legszebb nője a gyermekem anyja, engem ez mégis aggaszt, mert ez talán a legrosszabb rémálmomat jelenti. 
Van valakije.
Elhessegetem a negatív gondolataimat, legalábbis igyekszem megtenni, és lesétálok a nappaliba.
- Szia. Korán hazajöttél - azt hiszem gyanakvóan hangzott az előbbi mondatom, ugyanis Eire felhúzott szemöldökkel válaszol.
- Csütörtök van, ilyenkor nem maradok sokáig - ahogy rám nézett, úgy tekint is tovább. A pillantása leragad a játékkupacokon, de nem mond semmit, egy mély levegővétellel konstatálja, hogy egész nap nem változott semmi itthon. Illene szégyellnem magam, amiért csak nagyobb lett a rendetlenség, de a változás, amin napról napra átesik Eire sokkal rémisztőbb, mint néhány építőkocka szétszórva a szőnyegen.
- Tényleg - tökéletes, koromfeketére festett szempillái mögül olyan zavarbaejtően néz, sőt, figyel, hogy a légzésem teljes mértékben rendszertelené válik és ez minden, amit mondani tudok. - Igaz.
Egyikünk sem tud mondani mást, ezért úgy teszek, mintha egy fontos üzenetet olvasnék el, de csak bámulom a telefonom háttérképét, amin még mindig ott van Eire arcának egy részlete. A széles mosolyának egy darabja, ami végülis az egyetlen támaszom a mindennapokban. Igyekszem nem alkalmatlankodni, de nem akarok távol maradni tőle, a közelében maradok, mindegy hová megy. Gőzöm sincs, hogyan kérdezzek rá azokra az éjszakákra, amikor látom, hogy tetteti az alvást, segíteni akarok neki, de nem hiszem, hogy bármit is tehetnék az alvása érdekében. Ahányszor csak tudok, bent maradok, mellette, mert nekem így kényelmes, de tudom, hogy emiatt érzi kellemetlenül magát, de az is világos, hogy ha kizárom magam az erkélyre, az még rosszabbul esik neki. Viszont néha muszáj kiszakadnom a nyomasztó hálószobai csendből, hátha kitisztul a fejem és találok végre egy normális megoldást arra, hogyan kezdhetném visszaszoktatni magam az együttalváshoz, és miként lehetek képes újra megadni neki a boldogságot, ahelyett, hogy az őrületbe kergetném. Ez a változás viszont, a külsőségek, a feltűnő eleganciája tényleg aggaszt valamelyest, de csupán azért, mert képtelen vagyok elhitetni magammal a tényt, miszerint miattam tenné. Rá kéne kérdeznem, vagy kifaggatni Brittanyt, de tartok mindkét megoldástól. Eire szemében egy sunyi alakká válnék, ha a barátnőjétől minden kérdésem visszahallaná, már ha egyáltalán beszélne velem erről Britts. Az, hogy tőle kérdezzem meg, az még távolabb áll tőlem, és legfőképp a bátorságomtól.
Teljesen elvesztem, és csak egy helyben ülök, ölemben Soniaval, aki ujjongva nyújtózkodik az anyja felé.
- Enyém! - Sonia rámutat a valódi akadállyá nőtt játékhalomra, és elismétli- Enyém!
Hirtelen elfelejtek levegőt venni, de Eire is, aki a hangra eldob mindent, és felénk fordul.
- Enyém - rettenetesen boldog, ficánkolni kezd az ölemben, és tapsikol.
- Ez.. - a feleségem fehérré válik, mint a fal, szemeiben örömkönnyek csillognak. - Ez az ő..
- Az első szava - a büszkeség majd' szétfeszíti a mellkasomat, a szívem olyan hevesen dobog, amennyire csak lehetséges, hiszen már a fülemben is érzem. Végtelennek tűnő ideig nézünk egymás szemébe Eireval, látom rajta a boldogságot és a büszkeséget, ami bennem is óriásira duzzadt, ugyanis az én lányom megszólalt! Az első értelmes, kristálytisztán hallható, valódi szava, amit már nem csak hogy kimond, de valószínűleg tudja is, mit jelent.
- Édes kincsem - leguggol elénk, ujjaival Soni apró haját simítgatja. - Igen, az mind csak a tiéd! Nagyon ügyes vagy!
- Enyém - vigyorog, és megvillantja a leendő fogsorát.
- Ki gondolta volna, hogy ezt fogja először közölni...!- igyekszem nem elrontani az idillt, és valamiért a feleségem is érti a viccet.
- Nos, végülis igaza van a lányunknak.
Egy pillanatra zavarba jövök, és ízlelgetem a szót. Lányunk. A mi lányunk. Nem az övé, nem az enyém, a mienk.
- Tökéletesen - kedvem lenne megcsókolni őt, felkapni, és szorosan megölelni, de jelenleg nem vagyunk ilyen jóban. És egy darabig nem is leszünk.
Óvatosan kiveszi az ölemből az örökmozgó gyereket, magához vonja, és hosszú, elnyújtott puszikat ad a homlokára.
- Hívott Harry, ma este már itt alszik. Nem baj, ugye? - hülyén érzem magam, amiért pont most hozom fel a témát, de nem akarom, hogy abbaradjon a beszélgetésünk, szeretném hallani a hangját, illetve a véleményét. Este túl fáradt voltam, hogy erről kérdezzem, és a hangulatom sem volt az igazi, amiért továbbra is a házassági kuruzslóhoz kell járnom szabadidőmben, de az, hogy ideköltözzön egy barátunk, talán komolyabb egy pár perces telefonálásnál, és hogy kész tények elé állítom őt.
- Nem, egyáltalán nem. Legalább...- megáll, elgondolkodik, aztán megrántja a vállát. - Ahj, mindegy. Megyek, akkor összedobom a vacsorát - még egyszer végigpuszilgatja Soniat, és leteszi őt a szőnyegre, a kis csodagyerekünk pedog azonnal megindul, négykézláb gázol át a játékainak egy részén, aztán lehuppan a plüssei közelében és mindegyiket összenyálazza, precízen, hogy egyik se maradjon ki.
A tekintetem hol jobbra, hol balra téved, e két fantasztikus nőt nézem, Eiret, ahogy pakolászik, aprít, süt, főz, és Soniat, aki gügyög az állatkáinak, szétszór és még jobban összenyálaz mindent, és igyekszik fontoskodni a rendetlenségének közepén.
Elképzelem, hogy bármikor megölelhetem bármelyiküket, hogy nem tilos a feleségem közelében legyeskednem, büszkén viseli a Mrs. Horan nevet, nem akar elválni, vagy legalábbis n ajánlja fel, este ledig nem fordítunk hátat egymásnak, sokkal inkább beleburkolózunk a másik ölelő karjaiba, szerelmesen suttogunk, és reggel úgy ébredünk, hogy fogjuk egymás kezét. Szeretném azt hinni, hogy még mindig ugyan az a család vagyunk, akik feltétel nélkül szeretik egymást, és ha kell, virrasztunk Soniaval, mert ugyan itt ültem, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve Madonnát kezdtem énekelni Sonianak, és addig pengettem a gitáromat, amíg bele nem aludtunk mindhárman a nyolcvanas évek popslágereibe.
Megrezzen a telefonom, ami azonnal visszaránt a valóságba. Felkapom Soniat a padlóról, hogy ne maradjon felügyelet nélkül, és kiszaladok a kapuhoz, hogy beengedhessem Harryt.
- Sziasztok - egy sportáskával, virággal és két doboz sörrel ácsorog a kocsija mellett.
- Hello - beengedem, fél kézzel megpróbálom megölelni, majd magam elé intek, hogy fáradjon be nyugodtan.
- Ne haragudj, nem akartam rátok törni, csak nem volt kedvem elmenni valami hotelbe.
- Ne viccelj már, mondtam, hogy szivesen látunk, és egyáltalán nem zavarsz! Eire még örült is, süt valami csirkét vacsorára.
- Azért elég hülyén érzem magam - nevetni kezd, és rázni a fejét.- Soha többet nem variálok a kapuzárral. Soha!
Nem mondok semmit, csak nevetek tovább, elég abszurd ugyanis, ha magam elé próbálom képzelni Harryt, amint szerelni kezdi az elektromos kaput inkább kevesebb, mint több sikerrel.
- Legalább most többet találkozhatok a kedvenc keresztlányommal - az előszobában Sonia már teljesen kiakad, amiért nem lehet Harry karjaiban, kapkod utána, megpróbálja elkapni a fölsőjénél fogva.
- Szia Harry - Eire széles mosollyal lép ki a konyhából, két puszival üdvözli a vendégünkez. - Soni, mondd meg Harrynek, kié az a sok minden!- gyerekes meglepettséggel mutat a játékok irányába, hátha ki tudja csalogatni a korábban skandált szavacskáját.
- Enyém - örömteli ujjongással rángatja a fejét a keresztapja ölében, és ő is mutogatni kezd a nappaliba.
- Hoppá, hoppá - imádnivaló, ahogy élvezik egymás társaságát, Sonia percenként Harry nyakába borul, apró kezeivel azon igyekszik, hogy körbeérje a nyakát, az arcát pedig viccesen a pólójába fúrja, apró nyálfoltokat hagyva rajta.
- Bocsika, nem sokára kinő az első foga, és minden csöpög a nyálától - egy kendővel letörlöm Sonia arcát, de Harry átveszi tőlem, ugyanis a lányom kikéri magábak, hogy a legszerelmesebb perceikben zavarom őt, amikor épp ölelgetni próbálja Harryt.
- Nagyon ügyes vagy Szivecske, nem hiába, az én keresztlányom vagy - Harry mosolya végleg megszédíti a lányom, és vacsoráig nem is hajlandó másra figyelni, csak rá.
- És mi a helyzet a terápiával? - a nappaliban ücsörgübk, mindketten Soniat figyeljük, ahogy pakolászik. - Van már valami?
- Áh- legyintek. - Csak annyi, hogy az esetek többségében együtt alszunk, de a beszélgetés még elég szörnyen megy.
Eiret figyelem, ahogy vállával a telefont a füléhez szorítja és hangosan nevetgél, miközben kapcsolgatja a sütőt. Borzasztó kimondani ezeket a szavakat, mert tudom, hogy rajtam is múlik az egész, de képtelen vagyok még feszengés nélkül megszólítani. Sokszor azt sem tudom, mit mondhatnék neki.
- Hidd el, nem sokára jobb lesz, csak ki kell tartanotok egymás mellett, haver - megveregeti a vállam, és bíztatóan bólogat. Utánzom én is, és igyekszem beletörődni abba, hogy még csak most jön az igazán nehéz csata.
- Persze, csak...nézd, milyen szép! Frizura, smink, új ruhák, cipők, ékszerek, ez engem aggaszt. Mi van, ha van valakije? Vagy valaki másnak akar tetszeni? Én abba belepusztulnék.
- Ez jó - hangos nevetésben tör ki. Csapkodja a térdét, és alig tudja abbahagyni.
- Ez nem olyan vicces azért.
- Niall, a szülés előtt volt utoljára ilyen Eire. Gondolom hiányzott neki ez a sok csajos dolog. Tanuld már meg, könyörgök, hogy szükségük van arra, hogy szépnek érezzék magukat. Te is eljársz fodrászhoz, és golfozni, mióta nem kell mindkettőtöknek egész álló nap dupla felügyelet alatt tartani Soniat - bár elgondolkodtatnak a szavai, nem sikerül teljes mértékben megnyugtatnia. - Nem hogy örünél neki, amiért nem engedte el magát, hanem igenis csinos szeretne maradni. Igazán szerencsés fickó vagy.
- Igen, az - sóhajtok, és végre nem kapom el a tekintetem, mikor Eire felénk pillant.
Hosszú másodpercekig nézzük egymást, még bele is pirul, amikor rámosolygok.