18. Jó reggelt!

Eire

Hallgatni a légzését, figyelni a mocorgását álmatlan éjszakákon, érezni a közelségét. Ezek olyan apróságok, amiket semmi pénzért nem adnék oda senkinek, mégis idegennek érzem magam, mintha mindvégig egy üvegfal lenne köztünk. Láthatom, de nem érinthetem meg. Messze van, bő két karnyújtásnyira, az ágy túlsó felén. Háton fekszik, kezeit szorosan maga mellett tartva, a feje magasan felpárnázva. Későn ért haza, fogalmam sincs, mit csinált, de alvás helyett olvashatott, mert egy halom papír hever az ő oldalán lévő éjjeli szekrényen és jóformán ülő helyzetben alszik. 

Most is olyan szép, habár furcsa, ha egy férfit szépnek neveznek, pedig ő az. Kívül, s belül, a lelke is. Szőkés szempillái meg-megremegnek, mintha ébredezne, mégsem félek attól, hogy lebukok azzal, hogy őt bámulom alvás helyett.

Legalább akkor hozzám szólna, és igen, meg is tudna sérteni, duzzogva leteremthetne, hogy zavarom, és fejezzem be, de nem bánom. Kiabáljon, veszekedjen, nekem édes mindegy, csak végre szóljon hozzám.

Kinyújtom a kezem, óvatosan mozgok, hagynom kellene aludni, de úgy hiányzik, hogy már fáj. Ujjaim megérintik a takarójának a szélét, és egy pillanatra megáll a szívem, amikor megrándul a keze álmában. Nem mozdulok, megpróbálom rendezni a légzésem, és mikor megbizonyosodom arról, hogy nem ébredt fel, a puha anyagon keresztül fogom meg a kezét. A bal oldalamon fekszem, jobb kezem alig ér el hozzá, mégis elképzelem, hogy ez nem egy tiltott pillanat, hanem valami sokkal bensőségesebb, romantikusabb. Házasok vagyunk, boldogok, szerettük egymást. Akkor mi történik velünk? Milyen útra léptünk, hogy egyre távolabb kerülünk a másiktól? Millió kérdés fogalmazódik meg bennem, de választ egyikre sem találok. Keresem őket, minduntalan ezen rágódok, de nem találok kiutat ebből a reménytelen, ingatag állapotból.
Mozgolódni kezd, és én reflexből lehunyom a szemem. Megpróbálok egyenletesen lélegezni, és nem elmosolyodni, vagy elvörösödni, hiszen pontosan tudom, mikor néz rám, mikor fordítja felém a fejét. Nem látom őt, de érzem minden mozdulatát. Beszívja a levegőt élesen, és ezzel egy időben ér hozzá valami meleg és puha a kezemhez. A ujján lévő gyűrű összekoccan az enyémmel, s bár apróság, temérdek emléket sodor magával. Hányszor, de hányszor megkért arra, hogy vegyem le éjszakára! Minden este szóvá tette, és én akárhányszor lusta voltam megtenni, ő annyiszor szappanozta óvatosan az ujjaim reggel a fürdőszobában, hogy le tudjam venni az arany karikát. Finoman fogta kezei közé a kezemet, és mintha ő is érezné azt a fájdalmat, mint amit én éreztem akkor, meggyötörve nézett rám, de végül mindig lekerült az ujjaimról a gyűrű. Olyan kis felelőtlen vagy, szerelmem. Kétség kívül ő tudja ezt a lehető legszeretetteljesebben mondani, és a szavai mindig édesek voltak, mint a méz. Rettenetes, mennyire hiányzik az az ember, aki ő volt velem, még akkor, amikor nem volt semmi baj. Imádtam őt, azt, ahogy folyton veszekedett valakivel, hogy nem volt képes néhány percnél tovább komoly lenni, azt, hogy sokszor kiment a szakadó esőbe is, majd sáros lábbal rohant végig a lakáson, visítva, hogy fázik. Ha még egy pillanatra visszakaphatnám a vőlegényem, soha, de soha nem engedném el a kezét, és megtennék mindent annak érdekében, hogy soha, még ennek az állapotnak a közelébe se érjünk. Ne is tudjunk róla.
Dünnyög valamit, és egy újabb sóhajt követően felül, lehúzza a vízszintes részére az ágynak a párnáit, a kezemet pedig óvatosan visszahajtogatja a felsőtestem mellé. A szemhéjamon keresztül nem látom őt igazán, ezért csak betudom valamiféle vágyálomnak azt, hogy végül tényleg megfogta a kezem, vagy csak ellökte, és már abban sem vagyok biztos, hogy végigsimított-e a kézfejemen. Bosszantó a vaksötétben gubbasztani, alig várom, hogy arra utaló hangokat halljak, mélyen alszik, és kinyithassam a szemem, de várat magára. Hol igazít egyet a párnáján, hol átfordul a hátára, vagy a másik oldalára. Egy ponton dühösen fújtatva felül, hallom, hogy ledobja a lábait a padlóra, és az erkélyre vonul. Jól ismerem ezt a hangot, ahogy az üvegajtó végigsúrlódik a sínben, tompán megakad, majd vissza az egész, míg be nem kattan a helyére.
Kizár az életéből, a gondolataiból. Néhány hóapja csukta magára először, s mikor naivan azt hittem, vágyik a társaságomra, rám förmedt, hogy ne járkáljak utána, mert Sonia felébred a sok zajra. Legszívesebben most is utána mennék, ehelyett sóvárogva résnyire nyitom a szemem, oldalra billentem a fejem, mintha csak álmomban tenném mindezt, és figyelem Niallt. Nézem, ahogy a korlátra támaszkodik, homlokát megtámasztja a fém kereten. Minden izom megfeszül a hátán, az éjszaka fényei kiemelik a vállát, a haját, ami most is, mint mindig, mindenfelé meredezik, kuszán és hihetetlenül szőkén. Ujjaimmal szinte kapaszkodom az ágy szélébe, hogy ne tépjem fel az ajtót, és ne boruljak zokogva a karjai közé, és ha el is dobna magától, makacsul ragaszkodjak. Üvöltenék, kapálóznék, azt se bánnám, ha kiesnék a nyílt utcára, de kell nekem Ő. Szükségem van rá, még ha ezt nem is érzi úgy. Ezért érzem azt minden hasonló pillanatban, hogy kettéhasad a szívem, és muszáj hátat fordítanom neki, hogy ne lásson. Összekuporodok, felhúzom a lábam egészen a mellkasomig, és szakadozó levegővételekkel próbálom álomba kényszeríteni magam, még akkor is, amikor hallom a lépteit, ahogy megközelíti az éjjeli szekrényemet, és megissza a mentateám maradékát. Hidegen és keserűn, ahogy utálja.
- Fúj - suttogja, és visszateszi a bögrét oda, ahonnan elvette. Kínzóan lassan kerüli meg ismét az ágyat, érzem, hogy közben engem figyel, és ki sem merem nyitni az összeszorított szemeimet, még akkor sem, mikor már rég besüppedt mellettem az ágy.
Csendben és tettetett alvással szenvedem végig a hajnalt, egy idő után már háttal a dorombolva alvó Niallnek. Tágra nyílt szemekkel küzdök a könnyeim ellen, és mindvégig arra gondolok, hogy vajon most mit reagálna, ha csak úgy megölelném, a mellkasára hajtanám a fejem, vagy csak közelebb húzódnék. Visszatessékelne a "helyemre", viszonozná? Talán észre sem venné, mert kimerült, és mélyen alszik. És én? Miért vagyok képtelen csak úgy túllépni mindenen, és végigaludni az éjszakát, vagy legalább néhány órát úgy, hogy nem húzódik a homlokom ráncba, akárhányszor valami megmozdul, vagy eszembe jut néhány fájdalmas szó? Miért alszom éberen, miért figyelem minden mozdulatát, még akkor is, mikor ő is ugyan úgy ébren van, és kizárja magát az erkélyre?
Könnyed köhécselés zaja töri meg a gondolataimat, az éjjeli szekrénynél lévő kis babafigyelőre pillantok, ami most rövidebb megszakításokkal, de hangokat kezd kiadni. Kipattanok az ágyból, és viszem magammal a zajforrást is, hogy Niall ne ébredjen fel rá. Fáradtan, időnként a falnak támaszkodva botladozok el a gyerekszobáig, magam mögött lépteket hallok, de előttem csak az az egy aggodalom lengedezik, hogy elég egy nyűgös Horan mostanra, és Soniát minél gyorsabban meg kell nyugtatnom. Még nem sír, azt hallanám a kis hangszórón keresztül, csak ébredezik, így ha elég gyorsan odaérek hozzá, és sikerül a megfelelő pillanatban az ölembe vennem, még meg is előzhetem a bajt.
- Eire - az ajtóból fordulok vissza, kezem már a kilincsen pihen, de Niall hangjára megállok. Még a vér is megfagy az ereimben. - Hagyd, majd én. Feküdj vissza.
- Nincs baj, fent vagyok - nem akarom, hogy remegjen a hangom, de attól, ahogy a szemébe nézek, már semmi sem biztos. A lábaim rövid időn belül felmondják a szolgálatot, a gyomrom egyre szűkebbnek érződik, mert most lát engem. Nem csak azt, hogy ki van engedve a hajam, és nem is azt, hogy hogyan festek kora hajnalban. Most igazán lát engem, a fáradtságomat, a szemem alatt húzódó karikák okait, mindent. Tesz néhány bátortalan lépést felém, belöki az ajtót, meg sem várja, hogy elinduljak, néhány lépéssel szeli át a küszöb és a kiságy közti távolságot.
- Jó reggelt - érces, kaparós hanggal dünnyög az apróság felé, szemeiből a tiszta és feltétel nélküli szeretet sugárzik csupán. Persze, mert nem néz rám. A falnak támaszkodva figyelem őket néhány másodpercig, ám hamar zavarban kezdem érezni magam, ez a pillanat egyébként sem nekem szól, hát akkor miért vagyok itt? És a fáradtság is úrrá lesz rajtam, rájövök, hogy nem a Niall iránt érzett heves érzelmek azok, amik le akarnak venni a lábamról, hanem az, hogy lassan harminc órája egy szemhunyásnyit sem alszom. Gyengén és kódorogva, szinte mászva megyek a hálószobába,  és befészkelem magam az ágynak a jobb oldalára. A fejem magától zuhan a puha párnák közé. Nem küzdök, feladom a harcot mostanra. Egészen a nyakamig felhúzom a takarót, el akarok bújni a világ elől, de leginkább Niall miatt bujkálok. Az átható tekintete teljesen zavarba hozott, mintha nem tudná, hányadán állunk. Nos, ha ez megnyugtatja, már én sem tudom. Fogalmam sincs, jogom van-e még úgy gondolni rá, mint azelőtt, hogy eltávolodtunk volna a viták hevében és ultimátumot adtam volna neki - bár sose hozakodtam volna elő ezzel!
A gondolataim, mint általában, egyszer csak kikapcsolják az agyam, arra sem ébredek fel, hogy Niall visszafekszik az ágyba, és álmában átölel, csak akkor, amikor a szomszéd csapkodni kezdi a kocsiajtót, és a semmiből meghallok egy dudaszót. Megriadok, és kipattannak a szemeim. Kell egy kis idő, hogy eljusson az agyamig, hogy hol vagyok, végül visszaengedem a fejem, és reflex-szerűen ráfogok a derekamat ölelő karokra. Ekkor értem meg igazán, mi történik, és rémülten nyílnak ki a szemeim újra, ezúttal végleg.
A vállam felett pillantok hátra, és megbizonyosodok arról, hogy Niall tényleg ilyen szorosan mögöttem fekszik, fejét teljesen a nyakamhoz fúrva szuszog édesen, nekem mégis rossz érzésem van emiatt, ezért inkább lefejtem magamról az ujjait, és némi tiszta ruhát magamhoz véve bezárkózom a fürdőbe.
Fogalmam sincs, mennyi az idő, rá se nézek az órára, míg le nem érek a konyhába. Az ingem rátapad a még vizes hátamra és megcsavarodik a felkaromon, ami nem csoda, hisz úgy siettem, mintha időre kellene végeznem. A pultnak támaszkodom, nem vagyok felkészülve még lélekben arra, hogy elinduljon a napom, ráadásul még csak nemrég múlt el nyolc óra. Töltök magamnak narancslevet, az üres dobozt a kukába dobom, de ahelyett, hogy elkortyolgatnám a reggeli gyanánt magamhoz vett italt, a poharat figyelem, lötykölöm a gyümölcslevet, újra meg újra végignézem, ahogy lefolyik az üvegen, s mikor megáll, ismét megforgatom a poharam. Meghallom a Niall ébredését jelző krákogást, nem sokkal később pedig a lépteit is. Ráveszem magam, hogy belekortyoljak a narancslébe, és bár rettenetes az íze fogmosás után, nem érdekel.
- Jó reggelt - kábán, csupán résnyire nyitott szemmel áll meg az étkezőben. Póló nélkül, kopottas fekete farmerben, mezítláb. Egészen máshogy beszél hozzám, mint a lányához. Persze, hisz ez normális. Legalábbis a mi esetünkben,

- Reggelt - sóhajtozom, majd szinte egy korttyal eltűntetem a narancslevem. - Ma korábbban be kell mennem.

- Jó - mást nem mond, a kávéfőzőhöz lép, matat pár percet, végül én is megérzem a frissen darált arabica illatát. Hirtelen nem is akarok már sietni, mégis megteszem. Minél gyorsabban össze kell szednem magam, jobb, ha azért továbbra is kerüljük a reggeli kellemetlenségeket.

- Kérsz kávét? - unottan, megszokásból is kérdezhetné, de tudom, hogy ehhez biztosan nem szokott hozzá az elmúlt hónapokban.

- Nem, tényleg sietek - felkapom a táskám, pár perccel később a kezem már a kilincsen pihen, készen állok egy újabb műmosolyba áztatott napra, a legtöbbször rém idegesítő munkatársaim körében, akik természetesen sosem hibáznak, tökéletesek. Nincs közte még egy olyan elfuserált nőszemély, mint én, aki a szülése óta csak a saját életében fulldokol, aki remegve kapar a házassága túléléséért. Ez alól is csak Brittany a kivétel, akivel ma lehet, hogy nem is találkozom.

- Vidd el - Niall a vállam fölött tol elém egy termoszt, tele kávéval. Ahogy szeretem, feketén.

Szólni sem tudok, elveszem tőle, azt hiszem még a bólintásomat is látja, majd elviharzok, ahogy csak tudok. Ég az arcom, teljesen zavarba hozott Niall ezzel az apró figyelmességgel, olyannyira, hogy még a munkahelyemre vezető úton is, hátranyitott tetőablakkal és maximumon dübörgő légkondi mellett is azt érzem, az arcom lángokban áll. A parkolóban alig tudok kiszállni, folyamatosan azt az egy pillanatot játszom le a fejemben újra meg újra, mintha csak egy reménytelenül szerelmes tinédzser lennék, holott ez már rég nem diákszerelem.

Eszembe jut a hajnal, amikor figyeltem őt, az, ahogy kint támaszkodott és én legszívesebben sírva fakadtam volna. Mi változott azóta? Miért ő közelít és én próbálok érdektelen és semmitmondó maradni? Rettenetes embernek érzem magam, a kialvatlanságom pedig csak hab a tortán.

A kávémat szorongatva hagyom a kocsim a mélygarázsban, és a liftet várva azon gondolkodom, vajon melyikünk fog előbb összeroppanni a feszültség miatt. Ugyanis én már nem bírom sokáig ezt, hogy az egyik pillanatban a pokolra kívánom őt, a másikban pedig megtennék bármit annak érdekében, hogy legalább nézzen rám, vagy szóljon hozzám, ám mikor ez megtörténik, legszíveseben elbújnék a világ elől.
- Jó reggelt - még az otthon történtek hatása alatt állva, kábán kapom fel a fejem. Még jó, hisz ha egy lépést is teszek előre, akkor a termoszom teljes tartalma egy frissen vasalt szürke ingen landolt volna. - Eire, ugye?
- Igen, jó reggelt - összevont szemöldökkel próbálok rájönni, vajon honnan ismerem ezt a férfit, de nem emlékszem rá. A mosolya viszont, ami tökéletes, már-már rémisztően hófehér, ennek pont az ellenkezőjét tükrözi. Szemei nem vándorolnak semerre, egyenesen a szemembe néz, én pedig nem tudom hová tenni ezt a reggelt. Fáradt és kialvatlan vagyok ahhoz, hogy barchobázzak, akár mással, akár magamban, mint egy bolond.- Találkoztunk már?
- Ne haragudj, milyen tolakodó vagyok! A nevem Mark, néhány napja helyeztek át Manchesterből a HR-re. Csak mesélték, hogy a kontrolling szomszédságában van az irodám, és ott te vagy a főnök - hiába a tenyérbe mászó mosoly, az a kiálhatatlan önfényező arckifejezés, a mai rettenetes éjszaka után melengeti a lelkem, hogy valaki érdeklődik irántam, és az iránt, hol vagyok, mivel foglalkozom.
- Örülök, Mark - kezet nyújtok, csak hogy megmaradjunk a formalitásnál. Meglepően puha a keze, és ha nem lennének ennél sokkal fontosabb problémáim, megkérdezném tőle, milyen krémet használ, mert amióta Sonia miatt minden, amit használok hipoallergén és baba biztos, azóta a kezem olyan, mint egy rongy. Ujjai alig érnek hozzám, talán ő az első férfi, aki ismeri az illemet, természetesen Niall mellett. A legtöbbet talán tőle tanultam, azáltal, ahogy a kapcsolatunk elejétől fogva úriember. Kivéve a megismerkedésünket, bár mentségére szóljon, hogy másnap már egy gentleman volt.
- Felkísérhetlek? Elvégre mától hivatalosan is szomszédok lettünk! - fel sem fogom, mit művelek, bátortalan mosollyal az arcomon biccentek felé, és elindulunk a lift felé. - Csak utánad!
- Köszönöm - motyogom gátlásosan, és szabad kezemmel az ingem alját igazgatom.
- Rég óta dolgozol itt?- hirtelen zavarba hozom a tekintetemmel, pedig épp hogy én érzem kínosan magam, amiért ilyen sokat akar tudni rólam, én pedig jóformán a nevén, és a munkaterületén kívül szinte semmit sem tudok. Csak hogy puha a keze. - Ne haragudj a kíváncsiskodásomért, csak téged tényleg mindenki ismer itt, és rögtön irigykedni kezdtek, hogy a te irodád mellett kaptam helyet.
- A kezdetektől itt vagyok, Phillel és Britannyvel a értékesítésről alapítottuk a céget. Ezért PEB Co. Féltékenykedni pedig felesleges emiatt, mert az esetek többségében a nyolc és fél hónapos kislányom a munkatársam, és ha olyan napja van, az egész emelet tőle visszhangzik - túl sok információ, túl rövid idő alatt. Ezt teszi velem az álmosság, fecsegek össze-vissza. Mark viszont ahelyett, hogy hátrahőkölne, és azonnal 'asszonyomnak' nevezne, egészen jól fogadja a dolgot.
- Nahát, ez bámulatos! Egy ekkora céget vezetsz anyaként? Le a kalappal, komolyan! - a lift felér a másodikra, és Mark megint csak maga elé enged, én pedig még bágyadtan, de elbotorkálok az irodámig.
- Most már annyian vagyunk itt, olyan sok főnök van, hogy csak az különböztet meg minket, hogy a nevünk kezdőbetűi ott vannak minden emailben, a pecséteken és a tollakon, amit havonta pótolni kell, mert minden meetingen eltűnik vagy egy tucat - az a csodálat, amivel Mark engem figyel anélkül piszkálja fel az önértékelésem, hogy észrevenném. Csak feltűnik, hogy percek óta azzal foglalkozom, hogy a hajam vajon olyan borzalmasan kócos-e, mint mikor szembenéztem a tükörképemmel, vagy hogy megszáradt-e az ing a hátamon, mert határozottan emlékszem a rohanásomra, és hogy csurom vizes lett a bőrömtől és a hajamból csöpögő víztől.

- Ettől függetlenül elismerésre méltó - tudom nagyon jól, hogy csak jó pontokat akar nálam szerezni, és esküszöm, nem is veszem komolyan, de mostanra elvesztem a kedvességében, ami árad belőle, hízelgő, ahogy megpróbál bevágódni az első közös munkanapunkon.

- Nos, ha így gondolod, köszönöm - képtelen vagyok kezdeni bármit is a helyzettel, ezért automatikusan bekapcsolom az elhárító rendszerem. - Ne haragudj, haza kell telefonálnom, hogy minden rendben van-e.

- Semmi baj, én kérek elnézést, amiért feltartottalak, főnökasszony - a saját viccelődésén jót nevet, bennem pedig egy kicsit megöli az eddig kialakult képem róla, de határozottan nem tartozik a "veszett ügy" kategóriába. - Később találkozunk. Jó munkát.

- Neked is - mosolygok, és amilyen gyorsan csak tudok, bezárkózom az üvegkalitkámba.

Egyből bebújok az asztalom mögé, és a telefonomat szorongatva próbálok rájönni, vajon ezzel átléptem-e bizonyos határokat, vagy sem. Mert számomra egy egyszerű munkahelyi beszélgetés, de mi van, ha valaki félreérti? És ha az a valaki pont Mark?

A legnagyobb probléma az, hogy máris megpróbálom összehasonlítani Markot és Niallt. Mint ahogy az imént az udvariasságukat, most a rámenős stílusukat. 

Amikor megérkeztem abba a házibuliba, Niall legalább ilyen pofátlanul határozottan állt elém, ahogy az imént Mark letámadott a lobbiban. Véletlen lenne csupán? És mekkora az esélye annak, hogy eddigi életem során kétszer is megeshet velem ilyen?
Az egész délelőttöt ezzel töltöm, még ebédelni sem megyek ki, gondosan magamra zárom az ajtót. Ha nagyon kellek, elérnek telefonon. Kezembe veszem az asztalomon hagyott halmot, a tetejéről elveszem a legfontosabbat, amit feltűnő piros mabbába bújtattak, és a fedőlapján egy narancssárga postit virít: munkaszerződés.
Sóhajtozva nyitom ki, és az első, ami szemetszúr, az a kiemelt második sor. Mark Wilmer, 1990. március 3., Manchester, UK. Tehát ő az, az új HR osztályvezető, aki amióta csak elköszönt tőlem, időről időre azon kapom, hogy megpróbál észrevétlenül belesni. Nem veszek róla tudomást, legalábbis igyekszem. Szigorúan tekintek magam elé, elvégre ez egy munkahely, naponta több ezer vállalkozás jövőjéről hozunk döntéseket, hatalmas befektetések pályázatait bíráljuk el, nincs helye a pajtáskodásnak. Ráadásul a főnöke vagyok, bármikor elbocsáthatom, ha nemtetsző a viselkedése.
A szívemhez kapok, amikor megcsörren a mobilom, amikor pedig meglátom Niall nevét villogni a képernyőn, kis híján le is esek a székről.
- Szia, baj van? - nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy Soniának baja esett, belázasodott, sír, vagy nem alszik.
- Nem. Be kell mennem a stúdióba, de nem tudom Soniát magammal vinni. A srácok nem biztos hogy ott lesznek, nem baj, ha beviszem? Pár óra az egész. - Olyan kimérten kér engedélyt, mintha nem a közös gyermekünkről lenne szó.
- Persze, hozd csak. Lemenjek eléd, segítsek felhozni valamit?
- Hagyd csak, megoldom - habozás nélkül válaszol, egy másodpercet sem gondolkodik azon, vajon érdemes-e elfogadnia a segítségemet. - Felöltöztetem és már indulunk is. Negyed óra, húsz perc.
- Rendben, várlak. Szia.
- Szia - a rövid elköszönést követően szinte azonnal megszakad a hívás, én pedig kezeimet leejtve ülök tovább kábán és értetlenül. Nagynehezen ugyan sikerül rávennem magam, hogy gyerekbarát módon átrendezgessem az irodám, de amíg le nem zajlik ez a folyamat, addig nem igazán látom a végét.
- Eire - megugrom a hangtól, és azonnal az ajtó irányába szegezem a tekintetem. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - Brittany a tenyerébe nevetve ácsorog.
Azóta ismerem, mióta az eszemet tudom, mégsem tudok betelni a jókedvével, az állandó pezsgésével és azzal az elkötelezettséggel, amivel a munkáját végzi.
- Nem ijedtem meg - makacskodom, és még egyszer ellenőrzöm, hogy a mobil kiságy stabil-e.
- Persze, persze. Niall becsipogott a parkolóba, én pedig nagyon haragszom, amiért nem ebédelt velem a legjobb barátnőm - egy cseppet sem rosszindulatúan jegyzi meg, csupán egy kis anyai gondoskodást vélek felfedezni a hangjában.
- Máris? Csak tudnám, miért kell akkor is száguldoznia, amikor a lányom ott van mellette - érzem, hogy felmegy a vérnyomásom. Ezt még biztosan szóvá fogom tenni. Talán nem most, de este egész biztos, hogy megjegyzem.
- Szerintem tud vigyázni magukra - lazán megtámaszkodik a falnál, nem engedi, hogy tovább bosszantsam magam. - Ha megbeszéltetek mindent, várlak nálam. Mama küldött neked is sütit. 

- Diós kekszet? - szinte nyöszörögve kérdezem, mert annyira vágyom most hirtelen Meggie édességeire, mint még soha. Mindig jobb kedvem lesz tőlük, és eszembe juttatják az Írországban töltött éveinket, a felhőtlen gyerekkorunkat.

- Naná. Bűntudata volt, hogy nem látogatott meg téged is, de csak két napra jöttek apával, vissza kellett menniük - kacsint, és alig tesz meg két lépést, Niall is megjelenik, kezében a babahordozóval.

A látványa magába szippant, elfelejtek levegőt venni. Valamit beszélgetnek, váltanak néhány szót, Brit bekukucskál Soniahoz, talán még gügyög is neki, de én ebből csak foszlányokat hallok meg, ugyanis a hallásom rovására bámulok magam elé, a férjemre megbabonázva. Fekete farmert, és hófehér inget visel, a haja frissen mosott és precízen beállított, akár egy műalkotás. Mellkasán feszül az ing, nevetés közben feltolja a napszemüvegét a feje tetejére.

Úgy érzem, ha most azonnal nem szakad be alattam a föld, és nyel el a mélység, vagy nem olvadok el itt helyben, akkor gyakorlatilag bármit túl fogok élni, történjék bármi.

De hamar véget ér a varázs, és még az előtt sikerül elrejtenem az erős vonzalmam, mielőtt bárki is kiszúrhatná, hogy jóformán csak a nyálam nem folyik ki.

- Időközben kiderült, hogy tovább fog tartani, mint gondoltam - fogalmam sincs, miről beszél, vagy hogy minek oszt meg velem ilyen információt. Ha dolgozik, ha nem, egy ideje nem nagyon hozza tudtomra, egyszer csak hazaesik, vagy előbb, vagy később. - Szóval hoztam pár plusz dolgot, ami kellhet estig, vagy ameddig haza nem indultok. - Leesik, miért is közli ennyi idő után, hogy sokáig bent lesz a stúdióban, ugyanis ez azt jelenti, hogy édes kettesben megyünk haza Soniával.

- Remek - tettetett jókedvvel veszem át tőle a kis csomagot és a mély álomba merült babát.- Evett rendesen? 

- Elfogyott az egész üveg, amit megmelegítettem - hozzám beszél, de nem néz rám. Még akkor is minden figyelmét a lányának szenteli, mikor már az én karjaimban van. Homlokon csókolja, simogatja a csepp kis kézfejét.

- Az jó - mást nem igazán tudok hozzáfűzni, ezután meg csak feszengve állunk egymással szemben. Ő zsebre vágott kézzel, én a gyereket ringatva, és egy árva szót nem szólunk egymáshoz "feleslegesen".

- Rohanok, így is késő estig bent fogok rohadni a sok értetlen hülye miatt - furdalja az oldalam a kíváncsiság, hogy mi történt, de mivel ennyire kiöltözött, és még önmagához képest is túlon túl jól fest, biztos vagyok benne, hogy nő van a dologban. Ha nem is csal meg, vagy nem is történik semmi különös köztük, határozottan érzem, hogy fontos neki, mit gondol róla.

- Rendben. Jó munkát - nem marasztalom, még az kéne. Alig várom, hogy kimenjen, elmúljon ez a kényelmetlen feszültség, és telezabálhassam magam keksszel, így este lesz miért keseregnem, ha tükörbe nézek.

Elköszön az ébredező Soniától, felém is küld egy biccentés félét, és ahogy jött, úgy is távozik, magamra hagyva az irodám teljesen életunt falai között.

Kiveszem Soniát a hordozóból, kigombolom a mellényét. Döbbenten veszem észre, hogy a ma reggel magamra aggatott bézs és világos kék színkombináció szinte árnyalat pontossággal visszaköszön, méghozzá a lányunk ruháin. Fogalmam sincs, hányféle véletlen létezik, de ez egy azok közül, amiktől a hideg ráz.