38. Egy hosszú nap végén

Sziasztok!

Jó rég írtam Nektek a részek elé, sajnálom, de most végre volt időm, és tiszta(tisztább) lekiismerettel fogok este elaludni. 

Mostanra már rég mindenki túlesett szerintem a legnehezebb heteken, szóval gratulálok mindenkinek, most már tényleg vége, és szeptemberig még gondolni sem kell rá, ha nem akartok! :)

De tényleg, szép nyarat kívánok Nektek, és remélem lesz, akinek tetszeni fog ez a -végre valahára hosszabbra sikeredett- rész. 

xx Lu

Eire

Igyekszem elkerülni a felesleges beszédet, odafigyelek minden szavamra. Rég óta van ez így, mert már nem engedhetek meg magamnak egyetlen egy elszólást sem, mert bár Niall évek óta azon igyekszik, hogy meggyőzzön a biztonságunkról, a mai napig rettegek, hogy "véletlenül" meghallanak mások olyan magánbeszélgetéseket, amikből könnyűszerrel profitálhatnak. Így van ez a fodrásznál, vagy a kozmetikusnál, hiába ismerek a szalonban mindenkit, ha valami csoda folytán sikerül eljutnom oda, és nem késem le az időpontom, akkor is szigorúan csak olyan témákat engedek szárnyra kapni beszélgetés közben, ami miatt sem én, sem a családom nem kerül bajba. Akkor is figyelek, ha Britannyval valamiért házon kívül vagyunk, az utcán, a parkolóban. Még akkor is éberen figyelek, amikor a saját házunk előtt állva telefonálunk. Habár ezen esetek számát is igyekszem a minimálisra csökkenteni.

De nem így van ez Mark esetén. Egyszerűen képtelen vagyok lakatot tenni a számra és csak fecsegek meg magyarázok meggondolatlanul. Nem akármiről, mert még ilyenkor is figyelek arra, miket mondok, de sokkal kevésbé, mint azt kellene, emiatt pedig idiótának érzem magam minden alkalommal, mikor elválnak útjaink.

- Ezek szerint újra visszatérsz közénk? - a kocsim mellett ácsorgunk, mindketten a csomagtartónak dőlünk, miközben Sonia még mindig a gyümölcslevével szórakozik, amit áttöltöttem a cumisüvegébe. Rázogatja, élvezi, ahogy lötyögteti, és ha elejti, valamelyikünk azonnal felkapja a földről.

- Úgy tűnik, most már muszáj lesz folytatnom a munkát- a lányom figyelem félig, de megpróbálom a maradék figyelmem Markra összpontosítani. - Britanny már nem bírja egyedül, hiába mond mást. Ismerem már ennyire.

- Mindenki nagyon vár vissza. Na, nem mintha annyira ismernék bárkit is és sokat beszélgetnék a többiekkel, de az ember akaratlanul is meghall dolgokat azokon a folyosókon - annyira kedvesen mondja ezeket, hogy ha kiderülne, mégsem kerül szóba a hollétem, akkor is elhiszem minden mondatát. Jól esik, hogy van, akinek hiányzom, akár én, személyesen, akár a munkám. Mi másért csinálnám? Tudom, hogy nincs szükségem arra, hogy önálló keresetem legyen, de mint Sonia, a cégünk is valahol olyan, mint a saját gyerekem. Ezért tanultam, ezért jártam egyetemre, mindenem feltettem egy lapra, amikor Londonba jöttem. Szükségem van arra, hogy rendelkezzek azzal, ami a sajátom.

- Hidd el, már én is hiányolom a sok papírmunkát meg táblázatot - nevetgélek, akár egy kislány, és közben Soniat figyelem. Nyűgös, gondolom már kényelmetlen neki ülni.- Ne haragudj, mennünk kell. Nem szeretném megvárni, hogy a lányom kiakadjon és sírni kezdjen.

- Persze, ne haragudj, ha feltartottalak - mentegetőzik, megigazítja a csomagját a kezében és el is köszön gyorsan. A kislánynak óvatosan integet, engem meg félkézzel magához húz. Gyors ölelés, integetés, és már indul is a saját kocsija felé.

Beültetem a lányom a gyerekülésbe, bepakolom a maradék holmit a hátsó ülésre. 

Basszus, vissza kell vinnem a bevásárlókocsit.

Gyerek ki, vissza a kis üléskébe, autó bezár, ellenőriz. Kocsi vissza, gyerek ölbe, az érmét megpróbálom nem elejteni, bedugom a farzsebembe. Indulás vissza az autóhoz, kocsikulcs elő, persze ez már leesik. 

- Na jól van, Sonia, össze kell szednünk magunkat. Eddig ugyanis elég béna napunk van, nem? - belepuszilok a nyakába, kacag. Felültetem a motorháztetőre, bízom benne, hogy nem legurulósat játszik majd, hanem az ablaktörlővel játszik majd. Felkapom a kulcsot, feloldom a zárat, a lányomat újra visszakönyörgöm a gyerekülésébe, ami kész harc, amikor Niall nincs itt. Húsz perc. Ennyibe telik ez a tortúra, a végére meg már a sírás kerülget.

- Baba, miért viselkedsz most így? - amint beindítom a motort, a lányom teljes erőből üvölteni kezd.

Motor leállít, átszállok mellé hátra.

- Mi a baj kicsim? - minden porcikáját átnézek, de sehol egy seb, karc, még csak nem is koszos, de azért a biztonság kedvéért letörölgetem az arcát és a kezecskéit egy nedves törlőkendővel.

Eszembe jut, hogy Niall ezeket mindig elökörködi, játssza a hibbantat a lányának. Igazi performanszt nyom. 

- Anya sosem lesz olya vicces, mint apa. De azért remélem egy kicsit kedvelni fogsz ha nagyobb leszel - kikapcsolom a sárga biztonsági övet, az ölembe húzom. A fejét azonnal a vállamra dönti, már csak hüppög és csuklik.

- Jól van, semmi baj. Már el is múlt. Elmúlt - finoman ringatom, csitítgatom és puszilgatom, ahol csak érem.

Újabb fél órát vesztegelünk a parkolóban, mire Sonia elalszik. Nincs alvásidő, nem is fog ebéd után legfeljebb csak pihenni, este pedig nyűgös lesz, ami kellemetlen lesz, ha épp Zaynéknél zendít rá, de egyenlőre nem gondolok bele jobban, csak élvezem, hogy a világ egy kicsit jobb hely lett, a lányom kibékül velem, az autónkkal, az elefántos gyerekülésével, a sárga övvel, a kinti hőmérséklettel, és Niall hangjával, ami a hangszórókból csendesen betelíti az utasteret.

Nehéz nélküle. Nagyon. És ezek után már igazán érdekelne, neki hogy telik egy napja, amikor beviszi a stúdióba Soniát. Neki szót fogad? Biztosan. Ráadásul olyankor csak a szerettei veszik körül, míg velem egy közepesen igerszegény környezet veszi körül, halvány szürkéskék falak, fekete bútorok, zümmögő légkodi és egy csomó ember, akit nem ismer, na meg persze Britanny.

Hazafele eszembe is jut, hogy mi lenne, ha kifestetném az irodámat. Valami vidámabb színre, esetleg ragaszthatnék pillangókat vagy virágokat a mobilkiságya fölé. Ha másért nem, akkor erre a pár évre, amíg nem tudok beszélgetni vele, legalább így találna magának való szórakozást.

Telejsen átszellemülök, feldob a gondolat, hogy tehetek valamit a lányomért, talán egy kicsit kreatív is, mindenesetre őérte teszem, és ez jó. Niallnak mindig megvannak a megfelelő eszközei, hogy Sonia jól érezze magát, vele mindig vidám, az apja bohóckodik, direkt hülyét csinál magából, én meg néha pontosan úgy nézek ki, mont egy elhajított fadarab, elfelejtek mosolyogni, és semmim sincs, amivel elszórakoztathatnám. Hát most lesz! Régen sokkal lazább voltam, most is biztos menni fog, hogy ne vegyem olyan baromira szigorúan az életet , az anyaságot, semmit. Tudok olyan jó szülő lenni, mint Niall, Louis vagy bárki más! Képes leszek levetkőzni az anyatigris ösztöneim, a görcsös ragaszkodást, és olyan anyja leszek a lányomnak, aki nem fogja feleslegesen túlfélteni. Lehet, hogy nem ma, nem most, de sikerülni fog. Nem leszek ott minden tizedmásodpercben a közelében, engedni fogom, hogy felfedezze a világot, persze normális keretek között.

Leparkolok a lakás előtt, megszervezem pontosan a bepakolást, de már a második kanyar holmi után be kell látnom, hogy kicsit túlvállaltam magam, és már csak reménykedni tudok abban, hogy a hűtőkapacitást nem léptem túl. 

- Legalább nem fogunk éhen halni, nem? - lerogyok Sonia mellé a szőnyegre, miután becipeltem mindent és magunkra zártam a kaput, ajtót, az egész házat. A lányom nem válaszol, csak mered rám a gyönyörű kék szemeivel. 

Annyira szépnek látom őt, mint még soha, pedig egy anyának mindig a saját gyereke a legszebb, a legokosabb, és mérhetetlenül büszke vagyok rá. Minden nap tud tenni valamit, ami megdobogtatja a szívem.- Gyönyörűségem. Nagyon szeretlek, remélem tudod.

Fogalmam sincs, mit ért ebből vagy mit nem, de a csacska kezeivel négykézláb indul el felém, felcsimpaszkodik a combomon, ingatag tartással felküzdi magát és a felsőmbe kapaszkodva ejti magát az ölembe.

- Úristen, te megpróbáltál felállni!- sipítozva zokogni kezdek, azonnal a telefonom után nyúlok. Fel akarom hívni Niallt, el akarom mesélni neki a dolgot, de végül nem teszem. Ki kellene számolnom, most épp mennyi az idő Los Angelesben, hogy éppen bulizik, alszik vagy dolgozik, ezért inkáb Harrynek üzenek. Semmi konkrétum, csak hogy minden rendben megy-e, és hogy Sonia annyira cuki, mint még sosem.

Leteszem a mobilom, felteszem töltőre, és nekiállok előkészíteni Sonia vacsoráját.

- Idejössz anyu mellé, Kincsem?- kilesek a konyhából, de Sonia sehol. Egy másodpercre megrémülök, eldobok mindent és vészhelyzetre készülve tépem ki a töltőt a telefonomból. Gyorshívóra állítva, készenlétben van a mentők száma, a  lábam remeg, de Soniát nem találom.

- Soni baba, merre bújkálsz? - megcsuklik a hangom, szorítom a telefont.- Most bezzeg nem sikongatsz...

A nappaliból a lépcső felé indulok, és ott látom. Két lábon, kapaszkodva a korlátba. Gyorsan beállítom a telefonomon a kamerát, és videózni kezdem. 

- Sonia, hol van anya? - megfordul, egy helyben botorkál, a pelusa lehúzza, de nem számít, mert a lányom két lábon áll. Határozottan a talpain ácsorog, kapaszkodik, dülöngél, mintha részeg lenne, viszont iszonyú édesen csinálja.- Hol van anya?

Rám mutat, az éppen csak kibújt fogával rámvigyorog, majd lehuppan. Leállítom a videót, és odaszaladok hozzá.

- Nagyon büszke vagyok rád - bőgök, a könnyeim megállíthatatlanul potyognak. 

Egyszerre vagyok végtelenül boldog, és rettenetesen szomorú is, mert sajnálom, amiért Niall ennek nem lehetett a részese, és még ki tudja, miről kell lemaradnia a munkája miatt.
A videót visszanézem, közben a lányomat tartom, nehogy eldőljön. 

A nap hátralevő részében leginkább csak kergetem Soniat, kúszik mindenfele, és még olyan apró, hogy a lakás minden kis zugába be tudja passzírozni magát, így gond nélkül mászik be a konyhaszekrénybe, a könyvespolc és a lépcső közé, a sötétítő függöny mögé a falhoz, és az összes többi helyre, ahová képtelenség bejutnom. 

Jól érzem magam, tényleg. Hamar elszalad az idő, két bújócska között csodával határos módon sikerül megebédelnünk, még én is eszek, aztán belevetjük magunkat a jól megérdemelt pihenésbe. Sonia hamar elalszik, és amíg ő a kiságyban szuszog, lezuhanyzom, hajat mosok, és keresek valami ruhát, amiben legalább a maradék tekintélyem megtarthatom, de azért képes vagyok olyan alapvető anyai feladatok ellátására, mint a futás, földön fetrengés, nyújtózkodás, vagy hirtelen visszarántás.

Vasalás után felakasztom az esti viseletem egy vállfára, nekiállok kifésülni a hajam, és a hálószobában keresgélni kezdek. 

Megint csak Niall dolgait találom, az ő hajhabját, az ő fésűjét. Talán direkt. Talán csak belém van kódolva, hogy bizonyos időközönként az ő illatát érezzem magamon, vagy a tudatra van szükségem, hogy minden, amitől a hajam illatozik, az Niall tulajdonát képezi. Ettől pedig egy egészen kicsit úgy érzem magam, mint amikor egész álló nap a pólóiban rohangáltam a másik lakásban, és annyit fetrengtünk egymás mellett az ágyban, hogy a bőröm átvette az illatát.

Hiába fésülöm el az arcomból ezredjére is a hajam, visszahullik. Idegesít, de közben ott van az a légiesen könnyű érzés. Akkor is, amikor magamra rángatom a harisnyát, és akkor is, amikor azon próbálkozom, hogy fel tudjam húzni a ruhám hátán a cipzárat. Beleakad mindenhova, úgy érzem, az egész lakás tele van a vörös hajszálakkal, tapad rám, szúrja a nyakam. Régen ilyenkor mindig Niall volt az, aki biztosított arról, hogy egyáltalán nem olyan siralmas a helyzet, mint gondolom. Kihalászta a ruhámból az elszabadult szálakat, a hajamat kifésülte, elrendezgette a tincseket.

De most nincs itt. És hiába akarom, hogy segítsen, nem fog. Egyedül kell megoldanom ezt, mert Niall nem ír, nem válaszol az üzeneteimre, megsértődött, és a tengerentúlig rohant. Nekem meg nem segít felöltözni, emiatt pedig nem érzem magam teljesnek. Nélküle nem.

Mint aki csatát vesztett, átmegyek a gyerekszobába, átöltöztetem Soniát, és mire sikeresen leérünk a nappalihoz, Zayn hív, hogy néhány perc múlva megérkezik értünk.

Alig hogy kilépek Soniával az ölemben a kapun, Zayn szinte repül felém. Jó látni az arcán az őszinte örömet, amivel magához ölel minket, mintha nem két napja beszélnénk újra hosszú évek után, és nem csak néhány órája váltunk volna el egymástól.
- Szia - kissé megrökönyödve, de boldogan köszöntöm. Rég volt szerencsém ilyesmi fogadtatásban, de az elmúlt pár hét tele van meglepetéssel.
- Szia - arcon puszil engem és a lányom is, de már megy is tovább.- Csak ez a táska kell nektek?
- Igen, de igazán nem..
- Hé, persze, majd a gyerkőc mellett még ezt is cipeled- lazán felkapja, de szinte azonnal megváltozik az arckifejezése - Egek, ez nehéz! Jesszus! Emlékeztess arra, hogy figyelmeztessem Gigit előre erről a dologról. Inkább veszek neki majd valami húzhatós bőröndöt, de ettől sérvet lehet kapni!
Csak nevetek, eleinte Niall is ilyen lelkes volt, próbálta humorral kezelni a nehéz pillanatokat. Azokat is, amik, nos, szó szerint olyanok voltak, és majd' megszakadt, de az ég világon semmiért nem tette volna le a hatalmas csomagokat, amikor még túlbiztosítva jártunk babát sétáltatni is.
- Idővel könnyebb lesz, ne félj. És legalább nem kell elhanyagolni a karizmokat. Ugye, baby? Anya meg apa tiszta izom volt egy időben miattad - megpöckölöm a pici kis orrát, Sonia pedig kacag.- Ja, és ha beszélnétek erről, azt is meséld el Giginek, hogy bizony a gyereketek egy nap rajtatok fog röhögni, amikor még maga alá csinál, és nem beszél. ne becsüljetek alá egy féléves gyereket, mert sokkal okosabb bárkinél, de leginkább a leharcolt, kómás szüleinél.

- Most azért elgondolkodtam azon, vajon akarok-e apa lenni a közeljövőben - furcsán érzem magam ettől a mondatától. Nem tudom, hogy ez azért van, mert szeretném, ha egyszer mindeki legyen olyan szerencsés, hogy a saját gyereke szemébe néz, vagy elaltatja, vagy ránduljon össze a gyomrom, mert ebben a kijelentésé ben az is benne van, hogy megfosztaná magát az apaságtól. Mindenesetre megváltozik bennem valami, és csak arra tudok gondolni, hogy Niall legalább ezt nem mondta soha. Sokmindent a fejemhez vágott, néha kifejezetten szörnyű dolgokat, de a lányáról sosem modana le. Tudom.
Amikor előálltam a fergeteges ötletemmel, a válással, még ha csak fiktív dolog volt, akkor is azonnal a lányunkért kezdett harcolni. El sem vettem volna tőle, nem vagyok hülye, de ő mégis komolyan megijedt, hogy képes lennék rá.
- Mehetünk? - finoman visszarángat a valóságba, én meg csak mosolygok és beülök a kocsijába.
Zayn lakása durván fél órányira van tőlünk, ahogy észrevettem. Közepes forgalom mellett legalábbis harmincöt perc múlva felkanyarodott egy masszív téglaépület előtt. Magas kerítés, egyszintes, világos ház. Egyszerű, mégis tisztán leolvasható a kertről, a hatalmas felületekről és az elektromos kapu biztonsági rendszeréről, hogy nem egy átlagos angol család él benne.
Legutóbb, amikor itt jártam, Niall mellett ültem a kék ruhámban, most pedig tetőtől talpig feketében vagyok egy másik ember társaságában, akit szintén nagyon szeretek. Természetesen másképp, össze nem hasonlítható módon, de igen, be kell látnom, hogy Zaynt nagyon is szeretem, mint barátot, mint embert, mint művészt, annak elleére, hogy én is úgy gondolom, csúnyán lépett le annak idején. De megbánta, hisz csak rá kell nézni! És én tisztelem őt annyira, hogy elhiszem minden szavát arról, mennyire nem így kellett volna csinálnia, és sajnálja.
- Már nagyon izgatott, hogy találkozzatok hivatalosan is. El sem hittem, ammikor mesélte, de tudtad, hogy már korábban összefutottatok? Na jó, nem igazán így volt, de mindketten hivatalosak voltatok egy rendezvényre, mármint, te Niall miatt voltál ott, és egészen messziről látott csak.
- Tényleg? - erre az információra nem is számítottam, pedig ha jobban belegondolok, elég kevés olyan ember van Londonban és fél Amerikában, akivel nem találkoztam vagy találkozhattam volna, hiszen egy időben, amíg nem estem teherbe, rendszeresen jártam Niallel az éjszakába.- Mikor? Hol?
- Valami premier, azt hiszem. Mindegy, majd bent elmeséli, Gigi kicsit jobban emlékszik - vigyorogva pattan ki, kinyitja nekem az ajtót, segít Soniát is kiszedni a holminkkal egyetemben, majd félkézzel ügyeskedve kiynitja a kaput is. - Menj csak előre nyugodtan, ismered a járást.
Bólintok, de hamarosan kivágódik az ajtó, és egy magas, vékony szőkeség robban ki rajta. Az arcán Zaynéhez hasonló, őszinte és széles vigyor terül el. Lazán lépeget mezítláb a lépcsőkön lefelé, és amikor megfelelő távolságba ér, lassít, végül megölel óvatosan.
- Annyira örülök, hogy végre találkozunk, Istenem, el sem hiszed! Szia, Gigi Hadid - elenged és kéznyújtás helyett cuppanós puszikat kapok tőle.
- Szia, Eire Reed, én is nagyon örülök - vigyorgok, mint egy vadalma. Az egész jókedve, úgy, ahogy van megtriplázódik és magától átterjed ránk. Soni is mosolyog, lelkesed kapkod a lengedező arany loknik után.
- Ő pedig bizonyára Harry szépségesen gyönyörű keresztlánya! - mérhetetlen szeretettel és rajongással hajol közelebb a csepp kislányhoz, aki ezúttal nem húzódik el, nem szeppen meg egy idegen láttán, hanem azonnal belecsimpaszkodik a ruhájába, szinte könyörög, hogy ringassa őt a szupermodell.- Nem bánod? - kérdőn rámpillant Gigi, én pedig, mivel pont ma utasítottam magam arra, hogy legyek már lazább anyuka, boldogan átadom a lányom az ölébe, és büszkén kihúzom magam, amiért ez az elbűvölő hercegnő a én gyerekem. A mi gyerekünk Niallel, és igen, Harry Styles a keresztapja, amitől csak még különlegesebb.
Kint várunk Zaynre, aki ezidő alatt beállt a garázsba, és a kulcsait az ujjai körül forgatva cipeli a táskám.
- Gyere, menjünk be, már megterítettem, és kész a vacsora - először fel sem fogom, mit mond nekem Gigi, aztán leesik a tantusz, amikor hangosan nevetve hozzáteszi. - Legalábbis, sikerült megmelegítenem. Ugye szereted a keleti konyhát? Sajnos most megint diétán vagyok, ezért üvegtésztát eszek zöldséggel meg zöldséget egy kis üvegtésztával, de azt megígérhetem, hogy ha nem napi szinten fogyasztja az ember, akkor bomba jó kaja, csak néha unom, szóval akkor eszem mellé zöldséget is.
Nem tudom megállni, hogy ne nevessek, és mire beérünk a nappaliba már csuklok is, a könyneim patakokban folynak. Most már világossá vált számomra, hogy eshetett szerelembe olyan gyorsan Zayn, mert mialatt a teraszról elértünk idáig, a szívembe zártam a kedvességével és a ragyogó személyiségével együtt Gigit.
Annak ellenére, hogy aggódtam emiatt, eszembe sem jut az este folyamán, hogy én hogy nézek ki mellette, vagy mennyivel szebb, vékonyabb, magasabb tőlem, mert egyszerűen nem ad rá okot. Egyszerű farmer és egy lazább felső van raja, mezítláb járkál a lakásban, smink nélkül, félig felkontyolt hajjal. De így is csinos, és nem jut eszembe az a jó néhány pusz kiló, amit a ruhám alatt rejtegetek, és amiknek a létezése alapvetően megkeseríti a mindennapjaim kilencvenkilenc százalékát.
Egyszerűen nincs rá jobb szó, fantasztikusan érzem velük, Zayn már hiányzott, és örülök, hogy újra itt van nekem, Gigit pedig tényleg, igazán nagyon megkedvelem. Nehezemre esik elköszönni tőlük, de muszáj, mert Soniának fürdenie és aludnia kell, történjék bármi.
- De ígérd meg, hogy jössz még - amíg Z ringatja a lányom, addig a barátnője meg én egymásba csimpaszkodva ölelkezünk a házunk előtt.
- Ígérem, de ti is jöhettek, bármikor, Zaynnek ezt már mondtam.- elenged, előkapja a telefonját, és a kezembe nyomja.- Add meg a számod, és ha legközelebb Los Angelesben vagy New Yorkban leszel, csörögj rám, mert itt vagyok a legkevesebbet. Holnap este utazunk vissza, és nem akarom, hogy megint elszalasszuk a találkozást! Mert most már egészen biztos vagyok abban, hogy másfél éve téged láttalak! És ha beszélnél esetleg a többiekkel, üdvözlöm őket.
Remegő kézzel pötyögöm a számom, hozzárendelem a nevem, és amint elmentem, visszaadom a mobilt.
- Mindenképpen.
Jó érzés, hogy amilyen kedvesen fogadtak, ugyanolyan őszinte mosollyal az arcukon távoznak. Boldog vagyok, hogy végül nem hátráltam ki a vacsorameghívásból, és legszívesebben felhívnám Niallt, de még mindig nem érzem elég bátornak magam hozzá. Eljátszom ugyan a gondolattal, de nem teszem meg, csak lefektetem aludni a lányom, én pedig a figyelőt magam mellé téve kuporodok fel az ágyra, kapcsolgatom a tévét, és magam elé képzelem, ahogy a férjem valamikor megnézi majd azt a videót, amit küldtem neki, és örömében elsírja magát, vagy büszkén osztja meg a világgal valamelyik közösségi oldalon a felvétel egy részét. Remélem felhív valamelyikük, akár Liam, akár Louis, vagy Harry, feltéve, ha nem lesznek túl fáradtak. Mindenesetre izgatottan várom a visszajelzéseket, de addig is lehajtom a fejem, erőtlenül és lustán. Tudom, hogy ennek az lesz a vége, hogy ruhástul fogok elaludni, keresztben, de már túl késő. Belefúrom az arcom az egyik díszpárnába, egy másikat magamhoz ölelek, és szinte rögtön elalszom. Nem gondolkodom tovább, az agyam kikapcsol. Hosszú volt ez a nap, mégis az egyike azoknak, amik a leggyorsabban teletek el Niall nélkül.