Sziasztok!
Elég rég írtam ide nektek bármit is, és még a részekkel is csúszkáltam, ezért szeretnék újra, meg újra bocsánatot kérni. Úgy tűnik nem akar helyreállni az életem, de továbbra sem adom fel, és rajta vagyok az ügyön. :)
Immáron második hete tart nekem is az egyetem - tudom, ti már réééég visszamentetek, tudom, és emiatt úgy gondolom ,igazi hősök vagytok, mert én nem bírnám már azt a tempót.
Remélem nem stresszeltek még túl sokat, és bőszen tervezgetitek a nyári programokat, hiszen már nincs sok, alig 4 hónap, és vége a tanévnek! <3
Kitartást és gyönyörű szép hetet,
xx Lu
Eire
Egész délelőtt idegesen járkálok fel-alá, Gigi legnagyobb bánatára.
- Ha így folytatod, elkopik a cipőd sarka - mosolyog rajtam, hogy milyen szerencsétlen vagyok, és mennyire tudok izgulni.
- Harry már legalább egy órája nem hívott, mi van, ha történt valami? Ha felismerték azt az idiótát, és megint azzal lesz tele minden, hogy felelőtlen anya vagyok, szörnyű szülő, akinek nem való gyerek!?? Vagy még rosszabb, Britannyt is belekeverik! - csak akkor hagyom abba, mikor az újdonsült barátnőm már hangosan nevetve közeledik felém.
Hosszú, izmos karjával szorosan megölel, ezzel megakadályoz a mozgásban is.
- Jó. És ha ezt írják? Akkor is tudnod kell, hogy csodálatos anya vagy, fantasztikus kislányod van, aki szép, okos, elbűvölő, bájos, és aki egy rossz szót is szól, az irigy, mert sosem lesz ilyen szép családja, mint neked, Eire! És különben is, most fontosabb dolgokkal kell törődnünk!
Igaza van, túlreagálom, és ezért elfelejtem, mi a lényeg.
Amint felkeltem ma, Gigi volt az első ember, akit felhívtam. Harry és Britanny kényelmi szempontokból - legalábbis hivatalosan ebben egyeztünk meg- Niall lakásában aludt velem és Soniával, és rögtön reggeli után összepakoltak egy napi gyerekholmit, hogy felfedezhessék a várost hármasban, amíg én elkészülök, elintézem Niall ajándékát és rávesz Gigi, hogy menjek el vele masszíroztatni. Liam és Louis vállalták, hogy elhozatják a tortát, és a ott várnak, ahol majd a hatalmas meglepetés várja az én drága férjem. Délelőtt, amikor visszamentem Gigi kíséretével az ékszerészhez, egyetlen röpke percre beengedtek, hogy azért én is lássam, mi történik ott. Valóban lenyűgöző a látvány, kitettek magukért, és nem is sajnálom mindezt Nialltől, de nekem mellbevágóan fényűzőnek tűnik, pláne miután kiderült számomra, hogy a vendégek nagyjából nyolcvanan lesznek. 80 ember! Hirtelen meg sem tudnám mondani, milyen régi ismeretségeket és elmúlt barátságot kéne kiásnom, hogy fele annyian legyenek egyszer az én születésnapomon! De mint mondtam, nem irigylem senkitől, örülök, hogy nem szűk körben ünneplünk, mint az elmúlt időszakban.
Soha nem volt úgy egyikünknek sem születésnapja, sem évfordulója, amióta ismerjük egymást, hogy családi és szűk baráti körben tartsuk, hogy ne férjünk el a házunk teraszán, vagy az amerikai konyhában. Soha. És most még az én szívemet is melengeti, hogy a két fiú, Zaynnel és Gigivel kiegészülve, rendezvényszervező és dekoratőr nélkül mindezt megalkották.
- Már nagyon izgulok, hogy mit fog mondani Niall! Remélem rendesen meglepődik, és nem ájul el - G szinte énekelve nézegeti azt a nagyjából fél szekrényre való ruhát, amit kipakoltatott velem.- Te, biztos, hogy ekkora ruha kell neked? - felvont szemöldökkel, szájhúzva próbálja hozzám a varrás mentén.
- Igen, kicsit felkúsztak a kilók szülés után. Majd meglátod te is, hogy ez a legkevesebb, mert emiatt csak este fogsz sírni - lemondó tárgyiassággal közlöm vele, és egy sóhaj kíséretében eltávolodok tőle, és a púder színű koktélruhától.
- Nem, ennél biztos kisebb kell. Nem is vagy túl magas, és vékony a derekad - összeszűkült szemmel megint méregetni kezd, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve kiborogatja a maradék ruhámat is az ágyra, és turkálni kezd benne.
- Mit keresel?
- Britanny említette, hogy egy rakás promóciós göncöt adtál neki, viszont biztos vagyok bene, hogy megtartottál párat. ha mégsem, akkor megyek széttúrni Brits bőröndjét is. - Elszántnak tűnik, és őszintén meg sem akarom állítani. Mert tudom, hogy van egy, amit eltettem, bár az meg sem fordult a fejemben, hogy komolyan felveszem, és rám fog jönni, és kapok benne levegőt, mégsem buggyan ki belőle mindenem, sőt, elszakadni sem fog, ha esetleg néhány lépcsőfokot meg kell tennem, vagy ki-beszállok a kocsiból. - Annyira tudtam!
Igaza van, túlreagálom, és ezért elfelejtem, mi a lényeg.
Amint felkeltem ma, Gigi volt az első ember, akit felhívtam. Harry és Britanny kényelmi szempontokból - legalábbis hivatalosan ebben egyeztünk meg- Niall lakásában aludt velem és Soniával, és rögtön reggeli után összepakoltak egy napi gyerekholmit, hogy felfedezhessék a várost hármasban, amíg én elkészülök, elintézem Niall ajándékát és rávesz Gigi, hogy menjek el vele masszíroztatni. Liam és Louis vállalták, hogy elhozatják a tortát, és a ott várnak, ahol majd a hatalmas meglepetés várja az én drága férjem. Délelőtt, amikor visszamentem Gigi kíséretével az ékszerészhez, egyetlen röpke percre beengedtek, hogy azért én is lássam, mi történik ott. Valóban lenyűgöző a látvány, kitettek magukért, és nem is sajnálom mindezt Nialltől, de nekem mellbevágóan fényűzőnek tűnik, pláne miután kiderült számomra, hogy a vendégek nagyjából nyolcvanan lesznek. 80 ember! Hirtelen meg sem tudnám mondani, milyen régi ismeretségeket és elmúlt barátságot kéne kiásnom, hogy fele annyian legyenek egyszer az én születésnapomon! De mint mondtam, nem irigylem senkitől, örülök, hogy nem szűk körben ünneplünk, mint az elmúlt időszakban.
Soha nem volt úgy egyikünknek sem születésnapja, sem évfordulója, amióta ismerjük egymást, hogy családi és szűk baráti körben tartsuk, hogy ne férjünk el a házunk teraszán, vagy az amerikai konyhában. Soha. És most még az én szívemet is melengeti, hogy a két fiú, Zaynnel és Gigivel kiegészülve, rendezvényszervező és dekoratőr nélkül mindezt megalkották.
- Már nagyon izgulok, hogy mit fog mondani Niall! Remélem rendesen meglepődik, és nem ájul el - G szinte énekelve nézegeti azt a nagyjából fél szekrényre való ruhát, amit kipakoltatott velem.- Te, biztos, hogy ekkora ruha kell neked? - felvont szemöldökkel, szájhúzva próbálja hozzám a varrás mentén.
- Igen, kicsit felkúsztak a kilók szülés után. Majd meglátod te is, hogy ez a legkevesebb, mert emiatt csak este fogsz sírni - lemondó tárgyiassággal közlöm vele, és egy sóhaj kíséretében eltávolodok tőle, és a púder színű koktélruhától.
- Nem, ennél biztos kisebb kell. Nem is vagy túl magas, és vékony a derekad - összeszűkült szemmel megint méregetni kezd, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve kiborogatja a maradék ruhámat is az ágyra, és turkálni kezd benne.
- Mit keresel?
- Britanny említette, hogy egy rakás promóciós göncöt adtál neki, viszont biztos vagyok bene, hogy megtartottál párat. ha mégsem, akkor megyek széttúrni Brits bőröndjét is. - Elszántnak tűnik, és őszintén meg sem akarom állítani. Mert tudom, hogy van egy, amit eltettem, bár az meg sem fordult a fejemben, hogy komolyan felveszem, és rám fog jönni, és kapok benne levegőt, mégsem buggyan ki belőle mindenem, sőt, elszakadni sem fog, ha esetleg néhány lépcsőfokot meg kell tennem, vagy ki-beszállok a kocsiból. - Annyira tudtam!
Kiemeli a zöld hosszabb fazonú ruhát, amit napok óta dugdosok, és kézzel elrendezgeti, mielőtt felém nyújtaná.- Ha gondolod, van hozzá cipőm.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne - kezdek bele, de megállít.
- Nincs apelláta. Itt most nagyjából 32 fok van, ez nem túl zárt, fogsz benne kapni levegőt, de azért elég rendesen takar. Ha nem akarsz magas cipőt venni, azt is megoldjuk, de ebben akarlak ma látni!
- Hogy fogom odaadni az ajándékot? Mi van, ha nem fogok benne tudni mozogni? - magyarázok tovább, hátha meg tudom győzni őt azzal, ha értetlenkedést színlelek.
- Tudod nagyon jól, hogy nem ezen múlik, úgyhogy irány hajat mosni, sminkelni, addig kezdek valamit ezzel - lágyan hesseget a fürdőszoba felé.- Indulj!
- Látod, ez is csak egy teher neked, hagyd, keresek mást - ellenkezek továbbra is.
- Hidd el, volt már dolgom ilyennel, elég sok vacak anyagot rángattam magamra, ez teljesen egyszerű feladat, két perc múlva már jobb lesz, csak kezdj már el készülődni, mert nem szabad késnünk! El kell húznunk a csíkot, mire Liam és Niall ideérnek.
- Liam ment érte?
- Igen, de ez most nem fontos - gyakorlatilag belök az ajtón, és rám csukja azt.
Nyilván nem az ellen protestálok, hogy ne legyek csinos, vagy minimum törekedjek rá, hanem soknak érzem a felhajtást körülöttem, mikor egyrészt nem is egem ünnepelünk, másrészt még csak nem is a második legfontosabb szereplője leszek az estének, mert az nyilvánvalóan Sonia lesz.
Idő szűke miatt sietősre veszem a tempót, fél óra múlva már a hajamat szárítom, gyorsan sminkelek, és amíg Gigi átöltözik, kikészítem a lányom esti ruháját is, hogy mikor Harry és Britanny visszaérnek, csak át kelljen gyorsan öltöztetniük.
- Mehetünk? - szinte ragyog ő is a boldogságtól és az izgatottságtól. Én is. Legalábbis remélem, hogy ebből a hihetetlen sok jóból, amit érzek, látszik valami, azon kívül, hogy remeg a lábam a magas cipőben, liftezik a gyomrom, és azt érzem, bármelyik pillanatban képes lennék elájulni vagy összehányni magam.
- Igen, kész vagyok. Sonia ruháját kiraktam, az irataim és a telefonom megvan.
- Ajándék?
- Itt van - előveszem a dobozkát a táskámból, majd azzal a lendülettel vissza is teszem, nehogy leejtsem vagy mégiscsak itt felejtsem.
-Szuper - villant rám egy gyors mosolyt, és már megyünk is, mert Zayn üzent, hogy a lakás előtt vár minket a kocsiban.
Niall
Pillanatoknak tűnik csak az a két óra, amit bent töltenek nálam a családom és a barátaim, és amikor koraeste jelzik, hogy hamarosan magamra kell, hogy hagyjanak, elkeseredek. Jó volt ennyi idő után végre egy kicsit társaságban lenni- ráadásul nem is akármilyenben! Viszont tudom, hogy holnap már csak a zárójelentésemet kell megvárnom, és már mehetek is lábadozni az itteni lakásunkba.
- Mire hazajössz, kész lesz minden. Várunk majd nagyon - köszön el Eire egy homlokcsókkal, és mielőtt még elindulnának, Harry felemeli Soniát mellém az ágyba.
- Köszönj el apádtól, Hercegnő - nyújtja felém, és a kis kezecskék szinte azonnal az arcomon landolnak. Puha tenyerével tapicskol és ügyetlen puszikat ad.
Beszívom az édes babaillatot, mert tudom, hogy nemsokára ez valahogy el fog illanni, vagy nem tudom, mi szokott történni, de már nem is olyan kicsi.
- Vigyázzatok hazafele- ezzel engedem el őket, és végignézem, ahogy ez a hét csodálatos ember és a két kis lurkó elhagyják a kórtermet. Eire megy ki utoljára, és mielőtt becsukná maga mögött az ajtót, még visszafordul, és néhány másodpercig egymás szemébe nézünk. Aztán pislog egyet, és egy alig kivehető mosollyal az arcán integet.
Már nem is olyan könnyű kibírnom ezt a rövid időt, mint ahogy azt korábban gondoltam. Amikor még nem tudtam, hogy jönnek, azzal nyugtattam magam, hogy már csak egyetlen éjszakát töltök ebben az ágyban, aztán már mehetek is a lakásomba, ahol legalább normális tévéműsor, és zajos szomszédok vannak, nem fehérek a falak, és nem ilyen idegesítően csendes és rendezett minden. Most viszont csak arra tudok gondolni, hogy még egy teljes éjszakát kell itt töltenem, és ismerem magam annyira, hogy addig stresszelem saját magam, hogy nem fogok tudni aludni éjszaka, hajnalban pedig már az arcom kaparom unalmamban és idegességemben. Nem akarok holnap nap közben elaludni, amikor a családommal lehetek. Ennyi távollét után minden perc értékes, és egyetlen pillanatot sem akarok elvesztegetni, ráadásul meg kell ünnepelnünk Soniát is, de most minden próbálkozásom ellenére kipattannak a szemeim néhány perc után. A vacsorát követő egynéhány órában igyekszem magamtól álomb merülni, de végül éjfél magasságában megnyomom a nővérhívót, és kérek az éjszakástól altatót.
- Csak egy fél szemet, kérem - könyörgök magatehetetlenül, mintha nem egy istenverte magánkórházban lennék. - Csak szeretnék végigaludni egy éjszakát. Ezt az egyet. Holnap már megyek is haza, nem lesz rám több gondjuk.
- Rendben, de tényleg csak egy fél szemet kap, többet nem. A doktorúr kifejezetten kérte, hogy csak a kötelező gyógyszerek kerüljenek be magához.- Lesütött szemmel áll. Na jó, valószínűleg én dramatizálom túl, és senki sem szorítja sarokba az érzelmeit, és nem fenyegetik, csak tizenpár órája talpon van, és nyűgös, követelőző betegek kéréseit igyekszik a tőle telhető leggyorsabban és a lehetőségeihez mérten legjobban teljesíteni, így ha most le-lebucskázik a feje a folyosón állva, az egyszerű kimerültség.
Szívesen cserélnék vele, ha mást nem, csak néhány napra. Hogy el tudjak fáradni, le tudjam terhelni a szervezetem eléggé ahhoz, hogy képes legyen egyhuzamban 7-8 órát aludni, és ne legyen igazi tortúra minden éjszakát átvergődni hogy ne hajnalban ragadjanak le a szemeim, és ne késő délelőtt kellejn életet vernie belém a műszakosoknak.
- Tudja mit? hagyja csak, pihenjen inkább - tudom, hogy nem ettől leszek jó ember, de legalább tettem valamit másokért, mg akkor is, ha még fél napig ágyhoz leszek kötve. Jobban mondva, már csak! Muszáj pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, mert nem szereném, ha egy búskomor baráti összejövetel emlékével repülnénk vissza Londonba.
Valahol itt elakadok a gondolatmenetben, mert a következő dolog, amit észlelek, az az, hogy csukva vannak a szemeim, feltűnően nagy kényelemben vagyok és már se gondolkodni, se mocorogni nem szeretnék. Így maradok addig, amíg maga alá nem ránt az álmosság, a mentális kimerültség. A gondolattól ráadásul, hogy végre valahára hajnali három előtt lesz esélyem elaludni, elernyednek a vázizmaim, teljesen megnyugszom, és már nem is agyalok sokat.
Nem aggódom, a stressz elillan, én pedig a jól megérdemelt alvásnak szentelem magam. Legközelebb akkor ébredek fel, mikor már ismét világos van. A fejem félrebiccenve lóg, és a mozdulatlanságtól elgémberedett mindkét lábam, de ehhez kezdek hozzászokni.
A reggeli vizit után tűkön ülve várom, hogy felgyorsuljanak az események, óriási sikerként könyvelem el, hogy csupán negyed óra kellett ahhoz, hogy egyedül fel tudjak öltözni, és mire visszaér az orvosom, már minden személyes cuccom az ágyamon hever, én pedig a mankóimra támaszkodva, lassan járkálok a kórteremben.
- Itt van a zárójelentése, Mr. Horan, ezzel már távozhat is. De szeretném, ha még pár napot a városban töltene, egyrészt nem szerencsés friss sebbel repülni, másrészt még szeretném egyszer kontrollra visszahívni. amennyiben ez nem megoldható ön számár, akkor mindenképp látogasson el a londoni orvosához, én pedig felveszem az angol kollégával a kapcsolatot a részletek egyeztetése miatt. De tudja, ha bármi kérdése lenne, vagy problémák merülnének fel, hívjon bátran, és megbeszélünk egy időpontot.
- Köszönöm, doki, mindent köszönök - kezet rázunk, és érzem, hogy sokkal felszabadultabb vagyok. Tudom, hogy hamarosan hazamehetek, és akármennyire tisztelem ezt az embert, és hálás vagyok neki, amiért már sokadjára túlórázott a kis csapatával, rezidensekkel és nővérekkel karöltve a térdemen, mégiscsak jobb lesz otthon. Azért, hogy ne felejtse el, milyen szórakoztató szoktam lenni, még vigyorogva hozzáteszem, mielőtt mindketten a saját magunk dolgára igyekeznénk - Tíz év múlva találkozunk!
- Niall, a kontroll - ezt már nekem háttal mondja, miközben a folyosón elsiet a következő kórteremhez.
Vigyorogva felkapom a táskám a vállamra, a telefonom és az irataim zsebre vágom, a pólómba beakasztom a napszemüvegem, és mint aki csak egy reptéri terminálban várja, hogy a Bahamákra utazhasson, kibicegek a lifthez, és míg azt várom, hogy kinyíljon az ajtó, elkezdem dúdolni a WHAM! Freedom című számát. Igazából a térdemnek éneklem, ami vicces, de néha előfordul, hogy ha fáj, keresek egy dalt az emlékeimben, és úgy motyogom magamnak, mintha ezzel akarnám a hisztis hegeket megnyugtatni. Nevetségesen hangzik, de az évek alatt hozzászoktam, hogy fura dolgokat vagyok képes tenni, és az valahogy mindig kapcsolódik a zenéhez. Nem hazudtolhatom meg magam.
A földszintre érve azonnal meglátom Liamet.
- Szevasz, haver - belebokszol a vállamba, és elveszi a táskám.- Hogy vagy?
- Szia - nem ellenkezem, mert sokkal könnyebben boldogulok plusz terhek nélkül. - Jól, már alig vártam, hogy hazamehessek.
- Itt áll a kocsi a bejáratnál. - Felveszi a napszemüvegét, és nevetségesen kicsinek érzem magam mellette, ahogy minden mozdulatában benne van az erő, amiért évek óta dolgozik. Én pedig kicsit lefogyva, hófehér bőrrel sántikálok utána. -Díszkísérettel jöttem, nehogy szétkapjanak minket a nyílt utcán.
- Remek, nem akarom, hogy így lássanak.
- Jól festesz, nem kell félned. Sármos, ír fiatalember maradtál - nevetve vár meg, amikor lépcsőhöz érünk és óvatosan eresztem le a lábam a földre.
- Mindegy, inkább mesélj, hogy haladnak a dolgok? Sokat dolgoztatok mostanában?
- Voltunk bent, persze, de nélküled semmiről sem döntünk, Neil. Ötleteltünk, bent van minden a kocsimban, majd ha nagyon unatkozol és lesz időd, fusd át őket.
- És a szerződések? Promó? Azokkal mi van? - felveszem én is a napszemüvegem, mielőtt kilépnénk a hatalmas üvegajtón, és mellbe vágna a hőség.
Furcsa, hogy ilyen lazán, mindenféle nehézség nélkül beszélgetünk erről, mert még emlékszem, milyen volt az elején. Amikor még azt sem tudtuk, miért jó, ha profi körülmények között, egy zöld doboz ban fotóznak minket, vagy mi értelme napokat tölteni azzal, hogy szóról-szóra átrágjuk a szerződéseket, miért nem mondják el, mi van benne, mi meg majd aláírjuk. És alig pislogtunk kettőt, már komoly tudásra tettünk szert a jog és marketing területén, és ahogy régen Simon segített nekünk meghozni a legjobb döntéseket, most mi vagyunk azok, akik a hozzánk hasonló, fiatal srácoknak nyújtunk támaszt, hogy a lehető legjárhatóbb úton haladva valósíthassák meg az álmukat és zenélhessenek.
- Ne pörögj ezen, Ni, minden nyugiban el lesz intézve. A legfontosabb most az, hogy pihenj, gyógyulgass, és majd ráfekszünk erre is. Nem vagyunk időhöz kötve, majd úgy haladunk, ahogy nekünk kényelmes lesz. - néhány lépés megtétele után valóban feltűnik a hatalmas, fekete terepjáró, aminek amint elég közel érünk, kinyílik mind a négy ajtaja. A csomagtartóba behajítom minden holmim, majd a testőrök és Liam segítségével megkerülöm a járművet és beszállok a hátsó ülésre.
- Elviszünk haza, segítek felvinni a cuccokat. Eire és Gigi ott vannak, legalábbis legutóbbi információim szerint még otthon várnak téged, a többiekkel majd később beugrunk - amint elindulunk, lelkesen magyarázni kezd. Pár perc múlva már áttér arra, hogy ki pontosan hol tartózkodik éppen, mit csinál, mintha olyan nagy ügy lenne, hogy Louis mondjuk néhány régebbi ismerősével és Lottieval ebédel, vagy Harry a lányomnak mutogatja a várost Britanny társaságában.
- Miért kell tudnom, mit ettetek ma reggelire? - gyanakvóan felhúzom a szemöldököm, mert már ismerem őket, és olyan érzésem van megint, mintha készülnének valamire. A múltkori bejött, hiszen elhozták is Eiret és Soniát, de most!? Most miben mesterkedhetnek?
- Nem kell, csak beszélgetünk - ennyivel egy időre lezárja a beszélgetésünket, és csendben zötykölődünk a lakásom felé.
Hamar ismerőssé válnak az épületek és alig tudok nyugton maradni. Mikor megáll az autó, azonnal kimászok, és csörtetek a csomagommal a bejárat felé. Még sántikálva is jócskán lehagyom magam mögött Liamet, aki a járdára lépve lelassít és telefonálni kezd. Nem hallom mit mond, csak látom, hogy bólogat és mutogat beszéd közben. Nem is nagyon érdekel, megkeresem a kulcsomat, és toporogva várom, hogy utolérjen végre és mehessünk fel.
- Na, elvileg minden rendben van mindenkivel, Harry és Britanny elvitte sétálni Soniát, a lányok csajos programokat csináltak maguknak, úgyhogy megbeszéltem Louis-val, hogy mi is csaphatnánk egy görbe estét - lelkesen magyaráz, amiből egy darabka átragad rám is.
- Jó, meglátjuk mennyire fogom bírni, de mehetünk. Csak várj meg, elmegyek zuhanyozni meg átöltözni.
- Csak nyugodtan. Ha kell segítség, szól.
- A fürdéshez? - megdöbbenve fordulok vissza, mire mindkettőnkből kitör a nevetés.
- Ha akarod, de nem szívesen mosom meg a hátad - a maradék komolyságunk is elillan, már amennyi marad, a lakás visszhangzik a harsány nevetésemtől.
- Ennyi év után ez lenne a minimum, Daddy - ezer éve nem hívtam így, és régen is csak viccből hívtuk Papa Direction-nek.
- Majd legközelebb, ha Eire nem lesz a városban talán megdobállak szappannal. Na indulj, mert holnapra sem készülsz el, addig én beszélek a többiekkel.
A vigyort továbbra sem tudom levakarni-nem is akarom- és akármennyire macerás most minden ilyen apróság, élvezem, hogy elpepecselhetek a készülődéssel.
Magamra fújok egy tetemes mennyiségű dezodort, mert a többi illatszerem Londonban maradt, és alig egy óra elteltével, már el is készülök.
- Azt hittem már tényleg a segítségemre szorulsz. Haver, mikor lettél ilyen piperkőc? - fintorogva lép egy lépéssel távolabb, amikor megérzi a tömény illatot, amit árasztok magamból.
- Nem tudom, talán mióta feleségem van, és minden nap azt látom, a nők mennyi mindent képesek magukra locsolni. Ha neki szabad, nekem is, nem?
- De- helyesel egyetértően, mert belátja, mindannyian túl hiúnak születtünk ahhoz, hogy ne nézzünk ki mindig a lehető legjobban, ne próbáljuk kihozni a külsőnkből a legtöbbet, még ha nincs is már kinek imponálnunk, mert a párjaink már a legelfogadhatatlanabb állapotunkat is elfogadták. De azért néhanapján jól esik százból százötven százalékot teljesíteni.
- Elküldte Louis a címet, ahol találkozunk, ők kicsit előbb fognak odaérni, de várnak minket - finoman vállon vereget és kiterel maga előtt az ajtón. Liamnek szó szerint a kezébe merném adni az életem, ahogy a többieknek is, ezért teljesen természetesnek tűnik, hogy nála van a lakáskulcsom, az irataim, és csak a napszemüvegem adja a kezembe, meg a tárcámat.
Ismét visszaülünk abba a kocsiba, amivel elhoztak a kórházból, és most mintha egy kicsit könnyebb lenne, most hogy végre teljesen tisztának érzem magam, valamivel elegánsabb göncöt tudtam felvenni, és mégiscsak a saját lakásomból indulhatok el. Óriási különbség van, még akkor is, ha mindent megtettek értem a kórházban, és gyakorlatilag saját lakosztályom volt. Az mégiscsak egy idegen hely, ahol beteg emberek fekszenek.
- És hova is megyünk? - dörzsölgetem a kezeimet, miközben elindulunk a belváros irányába.
- Nem ismerem, Harry találta. Állítólag jó. És ha nekik megfelel, akkor gondolom nekünk is - furcsán remeg a hangja. ismét fellobban bennema gyanú, hogy esetleg kimaradtam valamiből, és hiába hessegetem el, néhány másodperccel később visszatér, amikor idegesen fészkelődni kezd.
- Mi bajod?
- Új ing, még kényelmetlen - tudom, hogy csak gyorsan hazudik valamit. a kedvenc ingét viseli, és bármennyire is igyekszik lazának tűnni, még mindig túl sokat hord hasonló ruhákat, és sosem mondaná, hogy kényelmetlen.
- Ahha, jó - ennyivel le is zárom, mert nem fogom megtudni a teljes igazságot, ha ő nem akarja.
A telefonom rezegni kezd, és amikor megnézem, hirtelen elárasztanak az értesítések. A világ lassan minden tájáról elindulnak az üzenetek hozzám, amiben boldog születésnapot kívánnak a lányomnak, és egy kicsit kellemetlenül érzem magam, amiért valószínűleg én vagyok az utolsó, aki be fogja szerezni neki az ajándékot. Mentségemre szóljon a hirtelen jött műtét, a sérülés, de akkor is! Elég időm volt, egy teljes évem.
- Liam, én még nem vettem semmit a lányomnak. És Eirevel sem beszéltem erről - rémülten beszélek hozzá, és idegességemben remegni kezd a lábam.
- Nyugi, szerintem még van időd pótolni. Meg amúgy is - tart egy pillanatnyi hatásszünetet - mindenféle túlbuzgó nyáladzás nélkül, szerintem az a legjobb ajándék számára, hogy együtt maradtatok.
Biccentek, és valamivel jobb, de a bűntudatom nem hagy nyugodni.
-Ne emészd magad, most koncentrálj arra, hogy nemsokára kirúgunk a hámból - oldalba lök, és már ennyivel megmosolyogtat.
- Kösz, Liam. El sem tudom képzelni, mi lenne velem nélkületek.
- Niall, ez természetes. Te is megtennéd bármelyikünkért, ahogy már megtetted milliószor értem, Harryért, Zaynért, Louisért. Egy család vagyunk, vagy nem?
- De - motyogom - azok vagyunk. Egy család - ismétlem.
- Ja, és majdnem elfelejtettem - benyúl a zsebébe, és kivesz egy kis dobozkát. - Idén nem közös ajándékkal készültünk, szóval szeretném elsőként odaadni neked én ezt a kis apróságot. Isten éltessen sokáig, Nialler! - Átnyújtja a gondosan becsomagolt meglepetését, én meg szótlanul, kissé megilletődve fogadom el. - Boldog születésnapot!
- Köszönöm szépen - remegő kézzel bontom ki. Nem olyan nagy dolog, de nekem sokat jelent. - Jézusom, ezt hogy...? - könnyekkel küzdve emelem ki.
- Az titok - kacsint rám.
Ugyanis az X-Factoros számommal ellátott papírba csomagolva ott tartom a kezembe az új ear-in-jeim. Minden alkalommal valammi egyedi, személyre szóló dizájnt kapunk rájuk, és ezek szerint az elkövetkező években úgy fogok színpadra állni, hogy a kislányom ott lesz velem végig.
- Itt van a zárójelentése, Mr. Horan, ezzel már távozhat is. De szeretném, ha még pár napot a városban töltene, egyrészt nem szerencsés friss sebbel repülni, másrészt még szeretném egyszer kontrollra visszahívni. amennyiben ez nem megoldható ön számár, akkor mindenképp látogasson el a londoni orvosához, én pedig felveszem az angol kollégával a kapcsolatot a részletek egyeztetése miatt. De tudja, ha bármi kérdése lenne, vagy problémák merülnének fel, hívjon bátran, és megbeszélünk egy időpontot.
- Köszönöm, doki, mindent köszönök - kezet rázunk, és érzem, hogy sokkal felszabadultabb vagyok. Tudom, hogy hamarosan hazamehetek, és akármennyire tisztelem ezt az embert, és hálás vagyok neki, amiért már sokadjára túlórázott a kis csapatával, rezidensekkel és nővérekkel karöltve a térdemen, mégiscsak jobb lesz otthon. Azért, hogy ne felejtse el, milyen szórakoztató szoktam lenni, még vigyorogva hozzáteszem, mielőtt mindketten a saját magunk dolgára igyekeznénk - Tíz év múlva találkozunk!
- Niall, a kontroll - ezt már nekem háttal mondja, miközben a folyosón elsiet a következő kórteremhez.
Vigyorogva felkapom a táskám a vállamra, a telefonom és az irataim zsebre vágom, a pólómba beakasztom a napszemüvegem, és mint aki csak egy reptéri terminálban várja, hogy a Bahamákra utazhasson, kibicegek a lifthez, és míg azt várom, hogy kinyíljon az ajtó, elkezdem dúdolni a WHAM! Freedom című számát. Igazából a térdemnek éneklem, ami vicces, de néha előfordul, hogy ha fáj, keresek egy dalt az emlékeimben, és úgy motyogom magamnak, mintha ezzel akarnám a hisztis hegeket megnyugtatni. Nevetségesen hangzik, de az évek alatt hozzászoktam, hogy fura dolgokat vagyok képes tenni, és az valahogy mindig kapcsolódik a zenéhez. Nem hazudtolhatom meg magam.
A földszintre érve azonnal meglátom Liamet.
- Szevasz, haver - belebokszol a vállamba, és elveszi a táskám.- Hogy vagy?
- Szia - nem ellenkezem, mert sokkal könnyebben boldogulok plusz terhek nélkül. - Jól, már alig vártam, hogy hazamehessek.
- Itt áll a kocsi a bejáratnál. - Felveszi a napszemüvegét, és nevetségesen kicsinek érzem magam mellette, ahogy minden mozdulatában benne van az erő, amiért évek óta dolgozik. Én pedig kicsit lefogyva, hófehér bőrrel sántikálok utána. -Díszkísérettel jöttem, nehogy szétkapjanak minket a nyílt utcán.
- Remek, nem akarom, hogy így lássanak.
- Jól festesz, nem kell félned. Sármos, ír fiatalember maradtál - nevetve vár meg, amikor lépcsőhöz érünk és óvatosan eresztem le a lábam a földre.
- Mindegy, inkább mesélj, hogy haladnak a dolgok? Sokat dolgoztatok mostanában?
- Voltunk bent, persze, de nélküled semmiről sem döntünk, Neil. Ötleteltünk, bent van minden a kocsimban, majd ha nagyon unatkozol és lesz időd, fusd át őket.
- És a szerződések? Promó? Azokkal mi van? - felveszem én is a napszemüvegem, mielőtt kilépnénk a hatalmas üvegajtón, és mellbe vágna a hőség.
Furcsa, hogy ilyen lazán, mindenféle nehézség nélkül beszélgetünk erről, mert még emlékszem, milyen volt az elején. Amikor még azt sem tudtuk, miért jó, ha profi körülmények között, egy zöld doboz ban fotóznak minket, vagy mi értelme napokat tölteni azzal, hogy szóról-szóra átrágjuk a szerződéseket, miért nem mondják el, mi van benne, mi meg majd aláírjuk. És alig pislogtunk kettőt, már komoly tudásra tettünk szert a jog és marketing területén, és ahogy régen Simon segített nekünk meghozni a legjobb döntéseket, most mi vagyunk azok, akik a hozzánk hasonló, fiatal srácoknak nyújtunk támaszt, hogy a lehető legjárhatóbb úton haladva valósíthassák meg az álmukat és zenélhessenek.
- Ne pörögj ezen, Ni, minden nyugiban el lesz intézve. A legfontosabb most az, hogy pihenj, gyógyulgass, és majd ráfekszünk erre is. Nem vagyunk időhöz kötve, majd úgy haladunk, ahogy nekünk kényelmes lesz. - néhány lépés megtétele után valóban feltűnik a hatalmas, fekete terepjáró, aminek amint elég közel érünk, kinyílik mind a négy ajtaja. A csomagtartóba behajítom minden holmim, majd a testőrök és Liam segítségével megkerülöm a járművet és beszállok a hátsó ülésre.
- Elviszünk haza, segítek felvinni a cuccokat. Eire és Gigi ott vannak, legalábbis legutóbbi információim szerint még otthon várnak téged, a többiekkel majd később beugrunk - amint elindulunk, lelkesen magyarázni kezd. Pár perc múlva már áttér arra, hogy ki pontosan hol tartózkodik éppen, mit csinál, mintha olyan nagy ügy lenne, hogy Louis mondjuk néhány régebbi ismerősével és Lottieval ebédel, vagy Harry a lányomnak mutogatja a várost Britanny társaságában.
- Miért kell tudnom, mit ettetek ma reggelire? - gyanakvóan felhúzom a szemöldököm, mert már ismerem őket, és olyan érzésem van megint, mintha készülnének valamire. A múltkori bejött, hiszen elhozták is Eiret és Soniát, de most!? Most miben mesterkedhetnek?
- Nem kell, csak beszélgetünk - ennyivel egy időre lezárja a beszélgetésünket, és csendben zötykölődünk a lakásom felé.
Hamar ismerőssé válnak az épületek és alig tudok nyugton maradni. Mikor megáll az autó, azonnal kimászok, és csörtetek a csomagommal a bejárat felé. Még sántikálva is jócskán lehagyom magam mögött Liamet, aki a járdára lépve lelassít és telefonálni kezd. Nem hallom mit mond, csak látom, hogy bólogat és mutogat beszéd közben. Nem is nagyon érdekel, megkeresem a kulcsomat, és toporogva várom, hogy utolérjen végre és mehessünk fel.
- Na, elvileg minden rendben van mindenkivel, Harry és Britanny elvitte sétálni Soniát, a lányok csajos programokat csináltak maguknak, úgyhogy megbeszéltem Louis-val, hogy mi is csaphatnánk egy görbe estét - lelkesen magyaráz, amiből egy darabka átragad rám is.
- Jó, meglátjuk mennyire fogom bírni, de mehetünk. Csak várj meg, elmegyek zuhanyozni meg átöltözni.
- Csak nyugodtan. Ha kell segítség, szól.
- A fürdéshez? - megdöbbenve fordulok vissza, mire mindkettőnkből kitör a nevetés.
- Ha akarod, de nem szívesen mosom meg a hátad - a maradék komolyságunk is elillan, már amennyi marad, a lakás visszhangzik a harsány nevetésemtől.
- Ennyi év után ez lenne a minimum, Daddy - ezer éve nem hívtam így, és régen is csak viccből hívtuk Papa Direction-nek.
- Majd legközelebb, ha Eire nem lesz a városban talán megdobállak szappannal. Na indulj, mert holnapra sem készülsz el, addig én beszélek a többiekkel.
A vigyort továbbra sem tudom levakarni-nem is akarom- és akármennyire macerás most minden ilyen apróság, élvezem, hogy elpepecselhetek a készülődéssel.
Magamra fújok egy tetemes mennyiségű dezodort, mert a többi illatszerem Londonban maradt, és alig egy óra elteltével, már el is készülök.
- Azt hittem már tényleg a segítségemre szorulsz. Haver, mikor lettél ilyen piperkőc? - fintorogva lép egy lépéssel távolabb, amikor megérzi a tömény illatot, amit árasztok magamból.
- Nem tudom, talán mióta feleségem van, és minden nap azt látom, a nők mennyi mindent képesek magukra locsolni. Ha neki szabad, nekem is, nem?
- De- helyesel egyetértően, mert belátja, mindannyian túl hiúnak születtünk ahhoz, hogy ne nézzünk ki mindig a lehető legjobban, ne próbáljuk kihozni a külsőnkből a legtöbbet, még ha nincs is már kinek imponálnunk, mert a párjaink már a legelfogadhatatlanabb állapotunkat is elfogadták. De azért néhanapján jól esik százból százötven százalékot teljesíteni.
- Elküldte Louis a címet, ahol találkozunk, ők kicsit előbb fognak odaérni, de várnak minket - finoman vállon vereget és kiterel maga előtt az ajtón. Liamnek szó szerint a kezébe merném adni az életem, ahogy a többieknek is, ezért teljesen természetesnek tűnik, hogy nála van a lakáskulcsom, az irataim, és csak a napszemüvegem adja a kezembe, meg a tárcámat.
Ismét visszaülünk abba a kocsiba, amivel elhoztak a kórházból, és most mintha egy kicsit könnyebb lenne, most hogy végre teljesen tisztának érzem magam, valamivel elegánsabb göncöt tudtam felvenni, és mégiscsak a saját lakásomból indulhatok el. Óriási különbség van, még akkor is, ha mindent megtettek értem a kórházban, és gyakorlatilag saját lakosztályom volt. Az mégiscsak egy idegen hely, ahol beteg emberek fekszenek.
- És hova is megyünk? - dörzsölgetem a kezeimet, miközben elindulunk a belváros irányába.
- Nem ismerem, Harry találta. Állítólag jó. És ha nekik megfelel, akkor gondolom nekünk is - furcsán remeg a hangja. ismét fellobban bennema gyanú, hogy esetleg kimaradtam valamiből, és hiába hessegetem el, néhány másodperccel később visszatér, amikor idegesen fészkelődni kezd.
- Mi bajod?
- Új ing, még kényelmetlen - tudom, hogy csak gyorsan hazudik valamit. a kedvenc ingét viseli, és bármennyire is igyekszik lazának tűnni, még mindig túl sokat hord hasonló ruhákat, és sosem mondaná, hogy kényelmetlen.
- Ahha, jó - ennyivel le is zárom, mert nem fogom megtudni a teljes igazságot, ha ő nem akarja.
A telefonom rezegni kezd, és amikor megnézem, hirtelen elárasztanak az értesítések. A világ lassan minden tájáról elindulnak az üzenetek hozzám, amiben boldog születésnapot kívánnak a lányomnak, és egy kicsit kellemetlenül érzem magam, amiért valószínűleg én vagyok az utolsó, aki be fogja szerezni neki az ajándékot. Mentségemre szóljon a hirtelen jött műtét, a sérülés, de akkor is! Elég időm volt, egy teljes évem.
- Liam, én még nem vettem semmit a lányomnak. És Eirevel sem beszéltem erről - rémülten beszélek hozzá, és idegességemben remegni kezd a lábam.
- Nyugi, szerintem még van időd pótolni. Meg amúgy is - tart egy pillanatnyi hatásszünetet - mindenféle túlbuzgó nyáladzás nélkül, szerintem az a legjobb ajándék számára, hogy együtt maradtatok.
Biccentek, és valamivel jobb, de a bűntudatom nem hagy nyugodni.
-Ne emészd magad, most koncentrálj arra, hogy nemsokára kirúgunk a hámból - oldalba lök, és már ennyivel megmosolyogtat.
- Kösz, Liam. El sem tudom képzelni, mi lenne velem nélkületek.
- Niall, ez természetes. Te is megtennéd bármelyikünkért, ahogy már megtetted milliószor értem, Harryért, Zaynért, Louisért. Egy család vagyunk, vagy nem?
- De - motyogom - azok vagyunk. Egy család - ismétlem.
- Ja, és majdnem elfelejtettem - benyúl a zsebébe, és kivesz egy kis dobozkát. - Idén nem közös ajándékkal készültünk, szóval szeretném elsőként odaadni neked én ezt a kis apróságot. Isten éltessen sokáig, Nialler! - Átnyújtja a gondosan becsomagolt meglepetését, én meg szótlanul, kissé megilletődve fogadom el. - Boldog születésnapot!
- Köszönöm szépen - remegő kézzel bontom ki. Nem olyan nagy dolog, de nekem sokat jelent. - Jézusom, ezt hogy...? - könnyekkel küzdve emelem ki.
- Az titok - kacsint rám.
Ugyanis az X-Factoros számommal ellátott papírba csomagolva ott tartom a kezembe az új ear-in-jeim. Minden alkalommal valammi egyedi, személyre szóló dizájnt kapunk rájuk, és ezek szerint az elkövetkező években úgy fogok színpadra állni, hogy a kislányom ott lesz velem végig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése