2018. február 3., szombat

56. Feledékeny

Eire


10 órával korábban...

Habár minden jóslatom igazzá vált, és pontosan olyan fáradtnak éreztem magam néhány perccel korábban a terminálnál, mint vártam, most mégsem érzem. Kifejezetten kellemetlen fél napnyi utazás után az ülésre gondolni, de izgatottan várok, hogy beszállhassak majd a taxiba, ami olyan nagy, hogy már-már busznak mondanám.
- Louis hívott már? - faggatom Harryt, aki félig csukott szemmel segít beültetni Soniát a hatsó üléssor közepére.
- Nem, mindjárt megcsörgetem - idefele már aludt valamennyit, de hajnalban kelt, hogy intézkedjen, mi Britannyvel pedig késő éjszakába nyúlóan boroztunk, így csak annyira vagyunk szalonképesek, mint egy közel egy éves gyerek. Semennyire.
- Éjjel 2 van, biztos? - elgondolkodom, vajon egy tízes skálán mennyire használjuk ki jelenleg a barátainkat, de annyira nem fog az agyam, hogy három perc után feladom.
- Azt mondta, megvár minket. Ha nem veszi fel, akkor legfeljebb nálam alszunk, csak ott ugye van gyerekszoba meg kiságy meg ilyenek. - Hihetetlen, hogy még ilyenkor is képes a kényelmünkre gondolni, jobban mondva a lányoméra, éppen ezért nem vitatkozom, hagyom, hogy az éjszaka közepén tekefonon zaklassa Louist.
Britanny néhány méterre tőlünk ácsorog és állva alszik, miközben a mobilján lóg, mindenbizonnyal a családjával beszél, mert csak bólogat és sűrűn elnézést kérve kíván jóéjszskát, mielőtt ecsetelni kezdené, hogy kéotelen kiszámolni, hol mennyi az idő.
- Brits, megvagy? - sajgó, zsibbadó végtagokkal nézek rá, a kezemben ügyetlenül lóg a kistaskám, benne a tekefonom és az irataim.
- Persze - visszacsámborog hozzánk, majd gondolkodás nélkül beül a lányom mellé, és Soniával összeborulva alszik el indulas előtt.
Én Sonia másik oldalán foglalok helyet, Harry előttünk.
A balkormanyos autókban mindig rosszul érzem magam, szédülök és az egész közérzetem megváltozik. Nincs ez most sem másként, forog velem a világ, és minden kereszteződésnél frászt kapok, ahogy attól is, ha a „rossz” oldalon közlekedünk és elhúz mellettünk egy másik autó, ettől függetlenül egy másodpercre sem hunyom le a szemem. Össze-összerezzenek néha, de nem akarok elaludni. Azzal tartom magam ébren, hogy megpróbálok kitalálni valamit, amivel emlékezetesebbé, szebbé tehetném majd Niall és Sonia napját, mert bár egy szűk hét különbség van a kettejük születésnapja között, mégis úgy gondolom, ez a leendő összejövetel, amit Liamék szerveztek, kicsit talán mindkettőjüknek szól.
Mielőtt mégis elbóbiskolnék, veszem a bátorságot, hogy kinézzek az ablakon. Persze csak akkor, amikor állunk, hiszen itt még ilyenkor is dugó van, és a város szívébe vezető úton hosszasan állnak az autók, és úgy csordogálunk be az utak körforgásába, mint a sűrű vér.
Fárasztó már ücsörögni, és rajtam meg a taxisofőrön kívül mindenki alszik már.
- Elnézést, meg tudná mondani, hogy még mennyi idő, míg odaérünk? - közelebb hajolok az első üléshez, suttogva kérdezem.
- Nézze hölgyem, ha ilyen tempóban haladunk, akkor legfeljebb fél óra - nyugodtan beszél, mintha nem éjjel negyed 3 lenne, mintha nem autókázna fél napja, és ne idegesítené őt már minden és mindenki. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen higgadt taxisofőrért egészen idáig kell utaznom, de megköszönöm a válaszát, a kedvességét és visszadőlök, hogy megpróbáljam kibírni az előttem álló harminc percet. Nehéz, mert legszívesebben fészkelődnék megállás nélkül, és ha tovább állunk néhány percnél, késztetést érzek, hogy feltépjem az ajtót és rohanjak, egészen a kórházig. Az sem érdekel, hogy fogalmam sincs, merre van, és hogy nem ott kéne kikötnöm elsősorban, de már alig bírok magammal, és mikor már derengeni kezd valami, és ismerőssé válnak az épületek, végleg leteszek arról, hogy sokáig alszom majd.
Éberen pattanok ki az óriási épület előtt a kocsiból, és mielőtt még Harry vagy a sofőr odaérne, elkezdem kipakolni a bőröndöket a csomagtartóból.
- Eire, hagyd, ne te cipekedj - szólít meg Brtianny, amikor a bejárati ajtóból kipattan egy sötétszürke öltönyös férfi, egy hasonló ruhát viselő, valamivel fiatalabb társával.
- akkor hozom Soniát - visszatáncolok a hátsó ajtóhoz, és óvatosan kiemelem a lányom a kocsiból. Próbálom nem felkelteni, hiszen neki még javában alvásidő van, és nem szeretném ha fáradt és nyűgös lenne, vagy mindenki ást is ébren tartana éjszaka.
- Fent találkozunk, menjetek előre- Harry is felkap egy csomagot, hogy a londínereknek ne kelljen még egyet fordulni, miután kifizeti a taxit. - Na, gyerünk! Louis elvileg a lakás bejáratánál fog várni.
Így is történik, a mindig vigyorgó, jó kedvű Lou izgatottan toporog, é samint felbukkanunk a folyosón, elénk rohan. SOniát ugyan nem ébreszti fel, de a többieket igen, felélénkül Harry is és Britanny sem olyan zombi miután meglátja Louist.
- Jól utaztatok? - kinyitja előttünk az ajtót, és beenged mindenkit.
- Remekül. Már szerintem kockára ültem a fenekem - panaszkodik Brits, de persze amint lehetősége akad, leül, majd elsől és egy szó nélkül l is alszik.
- Pedig előkészítettem a vendégszobákat - mosolyog Louis.
Én abszolút megértem őt, normális esetben én is hulla lennék, de azt is tudom, hogy kevesebbet aludt nálam, viszon sokkal többet szervezkedett és idegeskedett és mivel már nem rajta múlik a folytatás, leengedett és hirtelen zuhant rá a fáradtság.
- Beviszem - Harry persze hősiesen vállalja a feladatot, és felnyalábolja a barátnőmet, aki reflexből karolja át a nyakát.
- Aranyosak, nem? - böki meg a vállam Louis, miközben én még mindig egy helyben ácsorgok, és ringatom a vállamra borult gyerekem.
- Igen, azok. De elvileg csak ennyi - nézek rá. - Hiányoztál már.
- Ti is. Rég volt már.
- Rég.
Mindketten mosolygunk, hiszen legutóbbi alkalmak egyiké, amikor szemtől szemben álltunk Louval, akkor a férjem épp nekiesett Zaynnek, egy olyan estén, amikor a békülést és az újrakezdést akartuk előtérbe helyezni.
- Hallom minden rendbe jött köztetek Niallel, igaz ez? - hellyel kínál, némán bólintva megköszönöm, és leülök, amíg ő levesz két poharat. - Narancslé, víz, vagy valami ütősebb? TÉnyleg, te ihatsz már alkoholt, ugye?
- Persze, de most igazán nem kéne. -Pironkodva ülök, nem akarom azt mondani Louisnak, hogy igazából otthon is egy kiadós borozás után ébredtem, mielőtt összepakoltam volna.
- Rendben, akkor narancslé. Vodkát?
- Louis! - szólok rá, de nem haragszom, sőt, nevetek. Hálás vagyok, amiért várt minket és bevállalta, hogy mindhármunkat elvisel egy-két éjszaka erejéig.
- Csak vicceltem - fülig érő szájjal ül le mellénk. - El sem hiszem, hogy már egy év eltelt. Őrület, nem?
- Az - lenézek Sonia arcára, és homlokon csókolom. - De amíg babaillata van és nem hoz haza idegen fiúkat, addg nem bánom.
- Azért azt csak nem. Ja, egyébként leteheted, Freddie régi kiságyát összeraktam. Nem tudom, hogy mennyire fogja szeretni, de csak kényelmesebb neked nélküle.
- Bárhol képes elaludni, ha olyan kedve van, és mint látod, még mindig nem érdekli, mi történik.
- Akkor gyere, megmutatom, hova raktam. Nem tudom, Soniának vannak-e fura dolgai, de emlékszem, minden tesóm és a fiam is a legkülönfélébb indokokkal ébredt fel, volt, aki csak ablak alatt, volt aki csak fal mellett volt képes csendben feküdni és várni, míg elalszik végre. - Emlékszem ezekre a történetekre, sőt, arra is, hogy Niallel éjszakákat virrasztott át vele a nehéz időszakokban.
- Nem tudom, hogy fogom ezt meghálálni, Lou - igaz már majdnem egy év eltelt a szülés óta, de a hormonok miatt még mindig előfordul, hogy érzékenyebb vagyok, ezért most is kissé elérzékenyülve követem Louist, majd miután lefektetem Soniát a kiságyba és betakarom, már a könnyeimet törölgetem.
- Ugyan, ez a legkevesebb. Bármelyikünk megtenné a másikért, és végre nem vagyok egyedül a lakásban - mosolyogva ölel át. - Nem kell sírni, most már aztán tényleg minden renden van.
- Igen, tudom. - Szipogok, és ahelyett, hogy felnőtt módjára vislekednék, és összeszedném magam, csak még inkább kapaszkodom Lou felsőjébe, és bár nem bőgök, mint egy isgyerek, a könnyeim megállíthatatlanul csorognak.
- Akarsz még beszélgetni, vagy aludnál? - a hátamat simogatja, miközbe visszakísér a nappali irányába, ahonnan az összes többi szoba nyílik.
- Nem haragudnál, ha még itt maradnék kicsit? Mert ha fáradt vagy, akkor menj nyugodtan aludni, de jól esne beszélni valakivel most.
- Ne viccelj, én ilyenkor még úgysem alszom. Ha pedig nem így lenne, érted akkor is fennmaradnék, hiszen egy család vagyunk, nem? - az utolsó mondata megint úgy szíven üt, hogy pityeregni kezdek. - Jajj, te, gyere. - Újra a karjaiba omlok, és csak sírok, amíg csak jól esik. - Tudod, minek a jele ez?
- Hogy teljesen kimerültem, tönkre tett a stressz, az elpazarolt idő, amit idegeskedéssel töltöttem, hogy meghalt az apám, és visszakaptama  férjem, akivel a békülésünk óta sokkal kevesebb időt töltöttem, mint eddig, és hogy napokon belül egy éves legy a lányom, aki egy igazi csoda? - a könnyeimen át igyekszem vidámnak tűnni, mert végülis egy cseppet sem vagyok elkeseredve, csak valóban mindent soknak érzek.
- Én azt mondtam volna, hogy megint gyereket vérsz, de jobban belegondolva, igazad lehet. - Megdörzsöli a karomat és óvatosan eltol magától. - Hozom a narancslevet, addig helyezd magad kényelembe. - Nyom egy cuppanós puszit a homlokomra, majd elsiet a konyha felé. Szót fogadok, és trökülésben várok rá. Amikor megérkezik, nem csak a gyümölcslé van nála, de egy nagy zacskó chips és egy fél üveg vodka is.
- Igazad van. Szükségünk lesz egy kicsit erősebbre - álmos ugyan nem vagyok, de zsibbad a fejem, és nyomottnak érzem magam.
- Na látod - tényleg nem az a cél, hogy berúgjunk, ezért egy fél ujjnyit sem tölt a töményből, de pont elég, hogy az elmúlt napot levezessük. - És, mit terveztél Niall születésnapjára?
- Fontolgatom a lehetőségeket - az italomat nézem, de amint beleszagolok, elmegy tőle a kedvem.
- Szóval még halvány fogalmad sincs, mit adsz neki - ő viszont nagyon is várja, hogy belekortyolhasson a sajátjába, így le is húzza a felét néhány korttyal.
- Igen, potosan - vallom be végül. - De tényleg sokat gondolkodtam, és van néhány ötletem.
- Például? - felvont szemöldökkel, kíváncsian várja, hogy beavassam.
- Ezt Britannynak már mondtam, és azóta sem bizonytlaanodtam el, szóval azt hiszem most már konkrét célnak mondhatom, hogy szeretnék még egy gyerekt. Tudom, hog ynehéz lesz, hiszen Sonia is nehezen jött össze, de úgy érzem, hogy készen állunk arra, hogy még egy apró gyerkőc legyne velünk. Ha pedig fiú lenne, akkor tudom, hogy Niall végtelenül boldog lesz.
- És? Gondolom már tettetek az ügy érdekében - furán néz rám, és én is furcsán érzem magam. Nem hiszem, hogy egészséges a férjem legjobb barátjával ezekről beszélni, de mivel bővel elmúlt hajlani három óra, már semmi sem normális.
- Jó, de ettől függetlenül még egyáltalán nem biztos, hogy terhes vagyok, és nem is érzem a jelét. Se rosszullét, se fáradékonyság, se semmi, ami tipikusan erre utalna.
- Ha mégiscsak várandós vagy, akkor nem kívánnád az alkoholt - bök a poharamra. - Nem iszol?
-De - motyogom, de csak lötyögtetem. -Nem, biztos nem, tegnap, vagy hát már nem tudom mikor, utazás előtt benyakaltunk vagy másfél, két üveg bort Britannyvel nálaunk. -Beleiszom a vodkás narancslevembe, és egyáltalán nem érzem magam ettől rosszabbul, vagy bármi olyan, ami furcsa lenne.
- És? Egyéb ötlet? - tovább faggat, és hálás vagyok, amiért továbblépünk a gyerek dolgon, mer tmég mindig annyi bizonytalanság és kérdés merül fel ezzel kapcsolatban, hogy csak egy végtelenül lelkes elhatározásnak tudnám hívni.
- Szerinted mit szólna, ha újraházasodnánk? - nézek fel Louisra, aki nem várt módon reagál, és ahelyett, hogy meglepődne, vag döbbenten pislogna rám, lelkesen bólogat.
- Imádná! De komolyan - leteszi a poharát - És ha elég tökös vagy, akkor tudod mit teszel.
- Igen - lenézek a gyűrűmre., és végigsimítok a felületén,
- Nézt, Eire, tényleg nem zavar, hogy ébren vagy, de azt remélem tudod, hogy aggasztóan karikás a szemed és sápadt is vagy. Mi lenne, ha nem bontanánk meg ezt a chipset, meginnánk az utolsó pár kortyt, és elmennél aludni? Hosszú lesz a nap, és nem akarom megvárni, míg összeesel a fáradtságtól. - Tudom, hog yigaza van, de jelenleg még úgy érzem, nem tudnk aluni Viszont ő valószínűleg igen, és már így is túlvállalta amgát miattam. Épp ezért bólintok, és ásítást színlelek.
- Igazad van. - Bénának érzem magam, de látszólag hihetően színészkedek.
- Ha felkeltetek, elmegyünk enni valahova. Napközben elhozom Freddiet, hogy velünk legyen egy kicsit, aztán délután beugrunk a kis betegünkhöz, rendben?
- Pompásan hangzik - mosolyogva ölelem meg, mielőtt elköszönnénk. - Akkor, jó éjszakát.
- Jó éjt, Eire - megint homlokon puszil. - A Sonia szobája melletti még szabad, ha gondolod ott is alhatsz.
- Hány szobás ez a lakás? - kérdezek vissza, és mókásnak tartom, hogy minden fiú úgy vesz lakást, hogy egy kisebb angol falut el tudna szállásolni.
- Négy, nappalival együtt, miért? - összevont szemöldökkel néz rám.
- Akkor hogy lehet még szabad szoba a tiéden kívül? - hirtelen beugrik, hogy több a hely, mint kéne.
- Hogy, hát hogy? Nem néztél be az első ajtón, amikor lefektetted Sonát? Harry és Britanny egymásba kapaszkodva alszanak. Olyanok, mint a kismajmok - teli szájjal vigyorog.
- Á - ostobának érzem magam, és érzem, hogy a fárdtság nagyon lassan, de biztosan szétárad bennem. Értem.
- Na menj, még a végén itt a padlón fogsz szundítani.
Bár nem éreztem semmi jelét, szinte azonnal álomba zuhanok, amint lehajtom a fejem a párnára. Nem gondolkodm sokat, csak zuhanok, és jólesően süppedek a matracba.
Izgatott vgyok, ez nem múlt  el, és még álmomban is csak arra tudok gondolni, hogy hamarosan láthatom Niallt, átölelhetem, és nem csak telefonon keresztül beszélhetünk.
Jézusom! Telefon!
Nem hívtam vissza! Semmi erőm kimáaszni már az ágyból, csak szidom magam, amiért ilyen pocsék ember vagyok, és ilyen szita az agyam, de valóban, nem beszéltem vele, pedig amikor hazafelé tartottam az irodából, még el is terveztem, hogy otthon felhívom amíg a konyhában vagyok.
Mérges vagyok magamra, de tényleg nem tudok már tenni ellene. Annyira kimerültté válok, hogy már azon sem gondolkodom sokat, mennyit idegeskedhetett Niall miattam, hogy nem vettem fel a telelfont. Biztos keresett, de rá se pillantottam a mobilomra, pedig mindeig felveszem, mindig elérhető vagyok.
De legalább már tudom, mi az, ami tökéletes megoldás lesz a hiányérzetemre, és megfelelő ajándék lesz a férjem számára.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése