9. Üzenetek

Sziasztok!

Kicsit késő van, de mindenképpen be akartam fejezni a rész elejét teljesen, ahogy elképzeltem. :) Niall szemszöge már hetek óta porosodott a piszkozatok között, és már nagyon vártam, hogy megoszthassam veletek! Sok minden ki fog derülni, a szemfülesek már sejthetik! ;)

xx Lu

Eire

Még mindig nehéz elfogadnom, hogy minden lépésem számon tartják, holott évek óta ez megy, mióta nyílvánosságra került a kapcsolatunk Niallel. Ennek már sok-sok éve, de a boltból kiérve most is meglepetésként ér, ha megbámulnak, képet vagy aláírást kérnek. Nem értem, én nem vagyok se híresség, se sztár, példakép meg még annyira nem. De inkább én, mint Sonia, ezért megpróbálok minél kedvesebb lenni ezekkel az emberekkel szemben, akik jóformán azok a lányok, akik annak idején tizenévesen szerelembe estek öt sráccal, tomboltak a koncertjeiken, és sírva osztották meg a közösségi oldalakon Zayn kilépését, később pedig a One Direction elvonulását a szünetre. 

Ők voltak, akik a halálomat kívánták, és azok, akik ujjongva köszöntötték Twitteren Sonia világrajöttét. A furcsa kettősség, ami köztem, és az életemet nyomon követő idegenek közt alakult ki állandó jelleggel fojtogat, hol sírni tudnék, hol a fellegekben járok, amiért ismeretlenül is támogatnak és kiállnak mellettem. 

Most sincs ez másképp. A szörnyű valóságból kiutat keresve nézegetem az üzeneteimet, amit Tőlük kaptam, miután napvilágra került, hogy Niallel külön autóval érkeztünk meg néhány napja egy magánrendelőhöz, ahol egy országos szinten elismert párkapcsolat specialista is dolgozik. Nem volt nehéz összerakni a kirakós darabjait, mégis mellbevágott a ma reggel felröppent hír, miszerint mi, az álompár, elválunk. 

Igen, meglehet. De még mindig nincs kimondva, nem véglegesítettük. Még egymás között sem. Mégis, érthetetlen, amiért vágyom a támogatásukra, az együttérzésükre ezeknek a lányoknak, nőknek. 

Minden rendben?- érkezik egy újabb üzenet, ezúttal nem a közösségi hálók egyikén. 

Fogalmam sincs- bepötyögöm a választ, de nehezen veszem rá magam, hogy el is küldjem.

Hívj, ha gondolod- könnybe lábadt szemmel teszem le a telefonom, és a békésen szundikáló lányomra terelem a figyelmem, aki kivételesen hajlandó volt percek alatt elaludni ebéd után az irodában, és azóta sem ébredt fel. Álmában grimaszol, és gyűrögeti az ujjait, pont mint Niall, amikor kimerülten zuhan ágyba a hosszú, fáradtságos munka után. Minden vonása Niall tökéletes mása, csak kisebb kivitelben. A szemei, a szája, a füle, az arca, a nemtetszése, az öröme, a nevetése és a viselkedése. Le sem tagadhatják egymást.
Végig az üzeneten gondolkodom, amíg bepakolok a csomagtartóba. Annyi év telt el, mégis miért pont most keres fel? Semmi értelmét nem látom a felbukkanásának, még csak azt sem hozhatja fel érvnek, hogy barátok vagyunk, mert nem. Még az is logikusabb lépés lett volna a részéről, ha Niallt kezdi el bombázni az ehhez hasonló sms-ekkel, viszont tagadhatatlanul jól esik az érdeklődése. És minél többet jár ekörül a gondolatom, annál furcsábban érzem magam. Nem szeretném, ha egy veszekedés alkalmával ott kötnénk ki, hogy elveszem Niall barátait, pedig már így is van miért aggódnom, ha csak arra gondolok, Harry mennyit törődik velem. Ő szorgalmazta a terápiát, és rám, a pihenésemre hivatkozva egyre többször vigyáz Soniara, ha tárgyalásra kell mennem, és az irodában is sűrűn meglátogatott az elmúlt hetekben.
Kétségbeesetten pillantok körbe, valahogy vissza kellene juttatnom a bevásárlókocsit, de Sonia alszik, nem akarom felkelteni, arról viszont szó sem lehet, hogy egyedül hagyjam az autóban.
- Miért nem vagy itt, Niall? - némán nyöszörgök magamnak, vele ugyanis minden könnyebb és boldogabb volt, most viszont csupa szenvedés minden napom.
A pillantásom összeakad egy fiatal pár női tagjával. Gyönyörű szép, acélszürke sportkocsiból szállnak ki. Szemtelenül fiatalok, és messziről érződik rajtuk, hogy rengeteg pénzük van. Abban a pillanatban, hogy leteszik a lábukat a díszburkolatra, olyan arcot vágnak, mintha mindenkinek be kellene hódolnia nekik, és sűrű hajlongással lehetne csak elhaladni előttük. Sajnálom őket, mert nem tudják, mi az igazán fontos az életben, ellentétben velem, habár legfeljebb 4-5 évvel lehetek idősebb náluk.
- Szabad? - meglepő kedvességgel lép hozzám a lány, a kezében ott villog az érme. Tökéletes, hófehér fogsora világít beszéd közben, tökéletesre kozmetikázott arcbőre fényesebb, mint a karrierem, a haja pedig tökéletes ébenfekete loknikban keresztezi az arcát. Na jó, talán irigy is vagyok, nem csak szánom.
- Persze - miközben elveszi a kocsit, látom, hogy vet egy pillantást a hordozóban szuszogó apróságra
- Gyönyörű kislány - csak bólintok, ezzel megköszönöm a kedvességét, és miközben beszállok a volán mögé, végig azt figyelem, ahogy kézenfogva andalognak a sármos fiatal férfival, szupersztárokat megszégyenítő kacagást hallatva.
Mi sosem voltunk ilyen műviesek Niallel. Attól fogva, hogy összeköltöztünk, mint két gyerek, úgy jártunk-keltünk az utcán. Sosem vettünk semmit sem igazán komolyan. Nem egyszer egyforma ruhákba öltöztünk, megegyező színű feliratos pólókat és szakadt farmert hordtunk, szombat esténként, amikor itthon volt, és nem otthon filmeztünk, akkor beállítottunk az első moziba, és vettünk két jegyet az aktuális mesére, vígjátékra. Bármire képesek voltunk, és szeretném azt hinni, hogy ez a mi közös szuperképességünk, és egy nap újra mi leszünk a lökött család, akik minden nap nevetéstől fuldokolnak és nem a könnyektől.
Mielőtt hazaindulnék, még egyszer megnézem, tényleg megkaptam-e az iménti üzenetet, s miután megbizonyosodom róla, óriási kényszert érzek aziránt, hogy felhívjam Niallt. Úgy érzem, tudnia kell róla, a lelkiismeretem már tombol a fejemben, de a makacsságom visszatart. Félek, hogy tényleg kirobban az a fajta vita, aminek mindig félek a következményétől, hiszen ha nem vagyok ott, és nem nézhetek közben a szemébe, nem is tudom megállítani. Nem akarom, hogy kárt tegyen magában, a lakásban, vagy újabb emlékek essenek áldozatul.
Újabb üzenet, „Tényleg!”
„Köszönöm”, de valójában nem tudok mit kezdeni ezzel. Jól esik, de semmi különösebbet nem érzek, azon kívül, hogy felzaklat valamelyest és mindent a feje tetejére tudna állítani.
Felteszem magamnak a kérdést, vajon tényleg szükségem van-e erre, de választ nem igazán találok. Elsőre nem.
Az volt a legmozgalmasabb évem, mióta Niallt ismerem. Túl sokat utazott, túl keveset találkoztunk, túl rossz volt minden. Ha nem köt le akkoriban a szüleimmel való harcom, ha nem lett volna lehetőségem annyiszor repülőre ülni, ahányszor csak tudtam, akkor most nem tartanék ott, ahol. Majdnem ráment a még frissnek számító kapcsolatunk. Nehéz volt, de átvészeltük. Muszáj volt. Niallt minden reggel fel kellett kaparnom a padlóról, lelkileg teljesen belerokkant, hogy lelépett Zayn, és bár az utolsókig küzdött, nem volt elég, hogy mind a négyen teljes mellszélességgel kiálltak a saját igazuk mellett. Feleslegesen ringatták magukat abba a hitbe, hogy Zayn továbbra is egy közölük, mert nem így volt. Nem beszélétek, elmaradtak a közös esték, a céltalan beszélgetés és zenélés, és Niallnek rettenetesen hiányzott a legjobb barátja. Naphosszat csak feküdt, arra hivatkozva, hogy fáj a térde, golfozni se ment el, és ha a srácok váratlanul megjelentek nálunk, tettetett bicegéssel nyomatékosította bennük, hogy nem megy sehová, nem akar kikapcsolódni, sem zenélni, csak akkor, ha kötelező stúdizásuk van. A turnét végig csinálta, de ennyi. Egészen úgy festett rosszabb napjain, mint akiből hiányzik az élet. Igazi zombiként vislekedett. Önzőség, de nem hiányzik, hogy a hisztis férjemből egy hisztis zombi váljon, ezért reménykedek abban, hogy nem csábul el Zayn felbukkanásától, vagy ha megteszi, jobban viseli majd, mint az eltűnését.
Egész végig azon pörgetem az agyam, hogy miért pont most bukkan fel Zayn? Miért nem kereste a többieket akkor, amikor a saját szemével is láthatta, milyen szörnyen igyekeznek megmenteni a média és az emberek elől őt és azt az úgynevezett barátságot, amit kis híján teljesen tönkre tett!?
Megállásra kényszerít a rengeteg piros lámpa és a napközbeni forgalom. Az autók tömött sorokban vesztegelnek a város ezen részén, ami önmagában még nem is tudna kizökkenteni, de a szemem sarkából meglátok egy virágüzletet. Az ajtó előtt mindkét oldalon színes csokrok, cserepes növények daccolnak a szmoggal, életvidám színeikkel valószínűleg minden épeszű embernek mosolyt csalnak az arcára. Leszámítva engem, mert a szívem szinte rögtön meglódul, mert bár semmi esélye nincs, örülnék, ha Niallt látnám kijönni onnan, liliomokkal a kezében, még akkor is, ha nem tudhatnám biztosra, kié, a feleségéé vagy egy barátjáé  . Ugyan olyan hófehér virágokkal képzelem el őt, mint amik a menyasszonyi csokrom alkották, selyemfényű, hosszú szirmokkal. Talán így akarná megtenni az első lépést a kapcsolatunk helyreállítása felé. Mi van, ha ma este valami megváltozik? Végre jobbá tehetjük ezt a szörnyen pocsék életet. Már ha egyáltalán nekem szánná, nem úgy, mint a bonbont, amit egy páros mozijegy mellett találtam nem rég. A bökkenő csak annyi, hogy soha nem láttam azt a filmet. Vagy a pulóvere, ami egyik estéről a másikra nyomtalanul eltűnt, és legközelebb egy szemfüles fotós Twitterre feltöltött képén láttam viszont, amint egy tökéletes modell alkatú lányt melegít fel egy zord, esős londoni éjszakán.
Tudom, hogy nem csalt meg. Érzem. De fáj, mert azzal is tisztában vagyok, hogy azok a lányok szebbek, fiatalabbak, vonzóbbak, kedvesebbek, némelyik pedig még gazdagabb is nálam, habár ez az egyetlen szempont, ami Niall számára nem mérvadó. A lényegen ez sem változtat, ugyanis képtelen vagyok felveni a versenyt ezekkel a barátokkal szemben. És ez fáj minden közül a legjobban, hogy úgy érzem, versenyeznem kell valakiért, aki talán már nem is szeret, és talán már én sem őt, lehet, hogy semmi keresnivalónk nincs egymás mellett, csak harcolunk a megszokásért, a megnyugvásért, valami elérhetetlen lelki békéért, feleslegesen.
Mintegy végszóra csörren meg a mobilom, a telefonszám fájdalmasan villog a képernyőn. Félek felvenni, nem szeretnék cseverészni, főleg vezetés közben nem. Most még Britannyre sem vágyom, ám minekután nyilvános a céges telefonszámom, kénytelen -kelletlen fogadom a hívást. A mobilomat kiteszem a műszerfalra erősített tokba és kihangosítom.
- Eire Reed, miben segíthetek? - fél kézzel a kesztyűtartóhoz nyúlok a határidőnaplómért, oda sem nézek. Az első könyv formájú tárgyat kiszedem, és véletlenszerűen kinyitom.
- Szia, zavarlak? - annyira meglep Zayn hívása, hogy arról is megfeledkezem, hogy Victoria ostoba könyvét kaptam az ölembe.
- Nem, dehogy, csak..huh, furcsa, hogy hívsz - legszívesebben megkérdezném tőle, hogy talán szórakoztatónak tartja-e a helyzetet, de az utolsó pillanatban sikerül ráharapnom a nyelvemre. Mármint, ki csinálna viccet egy barátja magánéletéből!? Már ha még barátok.
- Niall nem vette fel. Aggódom. És írtam SMS-t.
- Biztos dolgozik - pillekönnyű természetességgel válaszolok, szinte érzem a nyomást, ami minden hónapban gyötri Niallt. Állandóan vár, percenként nézegeti az emailjeit, hátha befut egy fontos levél, vagy szerződést akarnak kötni. Nem beszélünk már erről, de ő ugyanaz az ember maradt a munkájában, és elképzelhetetlennek tartom, hogy legyen ennél fontosabb az életében.
- Nincs a kocsija a stúdiónál, azt hittem otthon van, de akkor csak felvenné a telefont, nem? Na mindegy, arra gondoltam, hogy találkozhatnánk. Épp itt vagyok Londonban, és ha a többiek is beleegyeznek, akkor elmehetnénk valahova vacsorázni, beszélgetni.
- Zayn..Nem arról van szó, hogy ne akarnám de szerintem nem ez a legmegfelelőbb alkalom - összeszorított szemekkel várom, hogy meggondolja magát és lemondjon erről az őrült ötletről.
Sonia nyöszörögni kezd a hátsó ülésen, de mire hátra fordulnék, alszik tovább. Hidegzuhanyként ér a gondolat: mi van, ha lázas? Tenyeremmel óvatosan végigtapintok a homlokán, az arcán, de nem érzem különösebben forrónak a bőrét, de tudom, hogy amint hazaérek vele, meg fogom mérni a lázát.
- Pedig lenne miről beszélni - nem lehet meggyőzni őt, túl magabiztos, én meg túl hamar feladom.
- Ne haragudj, itt ülök a dugóban, megadom Niall céges mobilszámát, hívd fel, és beszéljétek meg. Jobb lenne először vele rendezni a dolgokat - nem tagadom, le akarom rázni, mert félek, hogy valami olyat mondok, amivel egy életre elvágom magam, és elszalasztom a lehetőséget, hogy a férjem visszakapjon egy olyan barátot, akire már régóta vár, és akárhogy tagadja, jól jönne neki Zayn támasza. Egy olyan ember felfogása és megerősítse, akire annak idején az éleetét rábízta volna.
- Reméltem, hogy rajtad keresztül könnyebb lesz - jól hallhatóan felsóhajt, kikényszerítve belőlem egy halvány félmosolyt, és egy szemforgatást.
Sokmindent le tudnék tagadni, a koromat, az ép elmeállapotom, de azt nem, hogy van öt ember ezen a világon, akit sosem akartam ismerni, mostanra viszont már egy-egy mozzanatukról tudom, mit akarnak. Liam, ha szivességet akart kérni, teljes felsőtestével felém fordult, és furcsa kedvességgel szólított meg. Louis a semmiből feltűnve akadt a nyakamba, a szó legszorosabb értelmében, hosszú karjaival átkarolta a nyakam, magázott húzott, és nyöszörögve, elnyújtva skandálta a fülembe, hogy „Eeeeiree”. Harry pedig egész egyszerűen közölte velem, hogy segítek neki elintézni néhány fontos dolgot. Ő nem kertelt sosem, egyenesebb volt, mint bármelyikük. Zayn pedig sóhajtozott, miközben villog tatta az étcsokoládé színű szemeit. És teljesen mindegy, hány év telik el, milyen sokáig nem beszélünk, ezek nem változnak meg.
- Nem vagyunk olyan viszonyban- bárhogy fáj, úgy érzem, el kell mondanom neki, hogy értse, nem azért nem akarom látni, mert haragszom rá. Egy részem ugyanis igenis mérges, de nem ez a fő ok, hanem a szétesőben lévő házasságom.
- Hallottam egyet s mást, és sajnálom. De ugye minden rendben? Sonia? Láttam kéoet róla nemrég, gyönyörű kislány.
- Kilenc hónaposnlesz nem sokára - szép lassan elindul a forgalom, átérek a kereszteződés túloldalára, ahonnan már lendületesebben vezethetek egészen hazáig.
- Muszáj találkoznunk, még nem is láttam őt! - kicsit hülyének érzem magam, hogy csak úgy beszélgetünk, mintha nem történt volna semmi, és mindent ott folytathatnánk, ahol 5 éve befejeztük, ráadásul folyton magamon érzem azoknak a tekintetét, akik a mellettem levő sávokban haladnak.
- Mindegy, azért próbáld meg felhívni Niallt - visszaveszek a tempóból és ráfordulok az utcánkra.
- Rendben, akkor majd küldd a számát - tudom, hogy ezt a csatát is elvesztettem, és hogy néhámy óra múlva már a zuhanyból kilépve fogom felvenni azt a ruhámat, ami leginkább arra utal, hogy erős vagyok, nem törtem meg, és bár gyűlölöm magam, a testem, de attól még nő vagyok.
Gyorsan elköszönök tőle, hogy minél hamarabb kipakolhassak és felvihessem Soniat megetetni és átöltöztetni.
- Szia - döbbenten köszön rám a férjem, mintha nem lenne semmi keredsnivalóm itthon napközben. - Boltban voltál?
Jelentőségteljesen a papírszatyrokra, és a rengeteg megvett élelmiszerre és pelenkára nézek, aztán rá.
- Elég valószínű - leteszem a hordozót, és a benne fekvő kislányt a nappaliban.
- Most miért kell cinikusnak lenned, drágám?
- Miért kérdezel hülyeséget? - a lehető legnagyobb nyugalommal válaszolok, megadva a lehetőséget, hogy észrevegye magát, vagy felkapja a vizet. Innentől kezdve rajta áll vagy bukik ez a délután.
- Én kérek elnézést - feltett kezekkel kezd el turkálni, hátha talál valamit, ami felkelti az érdeklődését, néhány perc múlva azonban üres kézzel veti le magát a kanapéra, úgy, hogy megfelelő távolságra legyen. - Tudod ki hívott fel ma?
- Tudom - kihámozom Soniat a kardigánjából, magam mellé hajtogatom, kicsatolom a cipőjét, és leteszem a földre, mindezt úgy, hogy még ne ébresszem fel.
- Nem hiszem, hogy ki tudnád találni - kivesz egy csomag rágót a zsebéből, és bevesz egyet. Hangosan csámcsogva rágja szét. Szét tudnék robbani ettől a hangtól, ahogy a nyála és pasztilla cuppog a fogai között, de nem szólok. Mély levegőt veszek, el akarok vonatkoztatni ezektől a nemkívánatos zajoktól.
- Zayn Malik? - felvont szemöldökkel pillantok rá.
Csak most tűnik fel, hogy újfent roppantul elegáns, a reggel felvett pólót sötétkék, anyagában mintás ingre, a golfnadrágját hosszú farmerre cserélte.
- Nem, ő is keresett, de nem vettem fel - lazán megrántja a vállát, és amint ellépek a lányunktól, kezemben a ruhájával és a cipőcskékkel, az ölébe veszi Soniat. Ringatni és piszkálni kezdi, hamarosan pedig az ébredezését jelző köhögcsélést is meghallom.
- Engem is hívott Zayn, mert nem ért el téged - az előszobából szólok vissza. Felakasztom a fogasra a bőrkabátom, Niall vékony dzsekije mellé. A zsebéből kikandikál pár blokk és parkolójegy.
Isten lássa lelkem, nem direkt kutatok ezek után, csak folyton a szemem elé kerülnek! Óvatosan széthajtom a papírokat. Tegnapi dátum szerepel mindegyiken, a tételek között pedig nem szerepel más, csak dezodor, tusfürdő és arcszesz. Mint valami tudományos kutatást, úgy vizsgálom meg mindet. Próbálok visszaemlékezni, láttam-e ezeket nála, a szobájában, vagy bárhol a lakásban, de nem rémlik. Ettől függetlenül persze előfordulhat, hogy nála van, a kocsijában, a golftáskában vagy a fürdőszobájában. Visszateszem, de ezzel együtt kiejtem a padlóra a parkolójegyet és még egy blokkot, és egy kézzel írt számlát egy 25£-os virágcsokorról.
A város túlfelén, távol a stúdiótól, az irodámtól és az életünk mindennapos helyszíneitől van egy étterem. Egyszer voltunk ott, még az esküvőnk után, és csak azért jegyeztem meg, mert minden tökéletes volt, a pezsgő, a fogások, és az azt követő éjszakára sem lehet panaszom. Azokhoz az együttlétekhez sorolható, amik egyikének gyümölcse lehetett volna az első gyermekünk, Mark George Horan.
Lélegzetvisszafojtva gyűrök vissza mindent a kabátzsebébe, és próbálok nem sírni. Ugyanis nem hinném, hogy ez egy lehetne azon helyek közül, ahová csak úgy beugrik ebédelni, vagy vacsorázni. Erre ott van az összes helyi hamburgerező, gyorséttermek, de tudom, hogy megint visszatért a speciális étrendjéhez, pontosan ezért vásároltam a rengeteg teljeskiőrlésű péksüteményt, olajos magvakat és zsírszegény tejterméket neki. Külön vásárolok neki, mert figyelembe veszem az igényeit és az egyik napról a másikra kitalált hóbortjait. Erre ő elmegy oda, ahol együtt voltunk, ahol jól éreztük magunkat egy másik nővel? Ennél csak az rosszabb, hogy mindvégig vak és ostoba voltam.
- Téged is hívott Zayn? - hirtelen bukkan fel, nincs időm letörölni a könnyeimet.
- Megyek, átöltöztetem Soniat - elviharzok mellette, minél gyorsabban el akarok menni a közeléből. Undorodom tőle, a lényétől és a tetteitől.
Elkapja a karomat, és maga felé fordít.
- Miért sírsz? Megint mi van? - a legkevésbé sem érzem azt, hogy igazán aggódna vagy érdeklődne.
- Remélem jól érezted magad az étteremben - mélyen a szemébe nézek, hogy a haragom beleégjen örökre a tudatába.

Niall

Eire nem mond semmit. Kirántja a karját a kezeim közül, és eltűnik valahol a lakásban. Hallom, hogy csapkod, és eltörik néhány apróság, de nem találom őt. Fogalmam sincs, hol lehet, merre bujkálhat, mert nem találom egyik nyitott ajtó mögött sem. Este pedig kisírt szemekkel, sáros nadrágszárral kerül elő a hátsó kertből. A kezén apró vágások piroslanak a vérétől, de nem hajlandó elárulni, mi történt. Tulajdonképpen hozzám se szól.
Napok telnek el így, mintha nem is történne semmi. Úgy érzem, megáll körülöttünk az idő, és amíg nem figyelünk, áttörhetetlen burkot von körénk. Minden reggelre karikásabb szemmel ébredünk, az éjszakák hosszabbodásával egyre kevesebbet alszom, amikor meg ébren vagyok, az erkélyen ülve várom, hogy megtörténjen a csoda. Minden neszre felpattanok, mert azt hiszem, hogy Eire az, de minden alkalommal pofára esek. A mai este is ilyennek bizonyul, egy üveg sörrel a kezemben nézem az átható, zajos semmit. A belvárosi forgalom szűrt neszei tompán érik el a házunkat. Dudaszó, vonatok hangja szolgáltatja a zenei aláfestést, miközben bőszen írom a már megkezdett dalszöveget. Ám most hiába idézem fel a szép pillanatokat, az együtt töltött évek azon részeit, ami azzá tett minket, amivé, nem megy. Akárhányszor átadnám magam az élménynek, visszaránt a remény a valóságba, és az, hogy valójában a feleségem borzasztóan haragszik rám. Tisztán látom magam előtt, ahogy csak ül némán a vendégszobában, gondolom az ablakkal szembeni fotelben, és felhúzott lábbal olvas, vagy Britannyvel beszél telefonon. Most az egyszer megértem, legalábbis jogos a feltézelezése, még akkor is, ha egy szó sem igaz abból, amit hinni vél, mert még nem született meg az a nő, akiért eldobnám őt, akármilyen rossz is a viszonyunk. Szerintem nem is lennék képes félreérthetetlen helyzetbe keveredni valaki mással, akkor sem, ha ne adj' Isten elválnánk, vagy távozna Eire az élők sorából. Abban az esetben is csak a lányom lenne az egyetlen, aki rabul ejthetné a szívem, csak az ő kívánságait lesném.

A virágok csak formalitások voltak. Születésnap, sikeres fellépés, új lemez, alapítványi célkitűzések eredménye, részvét, gratuláció. Azt hittem, ha más nem is, de ő érti, milyen az, ha valakinek híres barátai vannak, legyen az zenész, modell vagy egyéb közszereplő. Nevetséges, hogy idáig jutottunk, féltékenykedünk, ujjal mutogatunk a másikra, vagyis egyedül ő, Eire az, aki képes ekkora ügyet csinálni egy régi ismerősömmel eltöltött ebédből. Legszívesebben beleverném a fejem a falba, hogy nem a Nando's-ba vagy egy pizzázóba mentünk.
Nem tudok tovább várni. Kiveszem a zsebemből a telefonomat és vadul írni kezdek. Többször is kitörlöm az addig megírt sorokat, átfogalmazom, lerövidítem. Végül csak egy egészen rövis SMS-t küldök el.
Haragszol?
Lefeküdtél vele?, érkezik szinte azonnal a válasz. Tudom, hogy ez helyrehozhatatlan, mert nem tudom most már bizonyítani neki a szerelmem, és nem fog bennem megbízni. Hiába üvölteném ki a világba, hogy nem, és hiába mondanék igazat, most már nem hinne nekem. És őszintén? Ilyen esetben én sem hinnék magamnak.
Ezek után élmény lesz egy asztalhoz ülni Zaynnel, és elviselni az iszonyú kínt, hogy nem mondhatok ki akármit. Mert még az is jobb annál, hogy a feleségem bármelyik pillanatban elköltözhet tőlem.