12. Mint egy nagy család II.

Niall

Az idill pontosan addig tart, amíg be nem megyünk Zayn londoni lakásába. Pontosabban a helyre, ami valamikor az volt, mostanra viszont már csak kívülről hasonlít rá. Az előszobában már elfog a rosszullét, a torkom szorongatni kezdi a stressz, szédülök, és rámzúdul minden emlékem, ahogy először belépek ide.

Akkor még minden a legnagyobb rendben ment köztünk. Emlékszem a csupasz, fehér falakra, a bútorokra, amik üresen, még félig becsomagolva álltak a fal mellé állítva, Zayn temérdek rendelt kaját pakol ki, és mi öten itt ülünk, ahol most a fekete bőrkanapé van, a földön, székeken, és arról beszélünk, mit fogunk csinálni, ha végre elkészül a ház. Elképzeltük, hogy mi hol lesz, ebéd után nekiálltunk pakolni, asztalokat, székeket hurcoltunk az étkezőbe, átpakoltunk mindent a végleges helyére. A mi művünk volt az a ház, még festettünk is, és természetesen takarítottunk. Lehet, hogy nem voltunk profik, de nem is az volt a cél, hanem az, hogy együtt csináljuk, és ahogy Louisét, úgy terészetesen Harry, Liam és Zayn lakását is segített mindenki berendezni. Egyedül én voltam az, aki sosem vett nagyobbat, újabbat, drágábbat, mert azt hittem, mindörökre egyedül maradok, így hát maradtam annak a barátnak, akinél eléldegélhet bárki néhány napig, amíg nem költözhető a sajátja. Zayn is nálam kanapészörfözött, majdnem két hétig lakott velem. Akkoriban mindketten mások voltunk, esténként videojátékokkal játszottunk, hajnalig ébren voltunk, beszélgettünk. Nevettünk azokon, akik felszínessé, elérhetetlenné váltak a siker miatt, mert mi tudtuk, hogy ez velünk nem fordulhat elő, hiszen inkább előbb, mint utóbb, de visszarángattuk volna a másikat. Zayn volt az egyik legjobb barátom. Tudott minden apróságomról, még azt is, melyik fogkrémet utálom, és miért van állandóan bekapcsolva a kávéfőzőm. Szóval tényleg mindent megosztottam vele. Ismerte a legnagyobb félelmeimet, a bezártságot, a magányt. Minden nap bíztatott, hogy egy napon megismerem azt a lányt, nőt, aki igazán megérdemel majd, persze ezt sosem hittem el neki. S lám, én lettem az első, aki fejest ugrott az életbe, Eire után hirtelen történtek az események, mára pedig apa vagyok. Igaza volt, mert nekem már van valaki, aki a mindennapjaim csodája lehet, feltéve, ha nem csúszik ki a kezeim közül.

Apa, férj, zenész, Niall, egy szemétláda, szerető, kívülálló, ír, kedves, magányos, családos, példakép. Mind vagyok egyszerre, jelenleg pedig ideges és szorongó.

- Nagyon szótlan vagy - lök oldalba Liam, és amikor feleszmélek, látom, hogy Eire Soniaval az ölében beszélget Zaynnel, és megpróbálja kordában tartani az eleven kislányt, hogy az ne kaparássza Zayn alkarját.

- Csak elgondolkodtam - megrántom a vállam, és egy bíztató mosolyt követve leülök végre a társaságunkhoz.

Attól, hogy minden, de tényleg minden megváltozott ebben a házban, csak még inkább pocsékul érzem magam. Eltűntek a plakátok, képek, a szedett-vedett dohányzóasztal. Helyette minden tágas lett és nagyon letisztult. Egy apróságon azonban megakad a tekintetem. Olyan erősen vonzza a figyelmem, hogy szinte elnyel. Nem hallok, és nem is látok semmit ezen kívül. Az esküvői meghívónk az, feltűnő fehérsége szinte világít a sötét bútoron. Ez azért jól esik, ezek szerint még nem vált abszolút semmissé a barátságunk számára, de a rossz érzés ismét előbújik valahonnan a tudatalattimból, amikor észreveszem Louis apró, szurkáló pillantásait, miközben Zayn mesél valamit a zenélésről Liamnek.

- Mind járjuk a saját utunkat, pontosan ezért örülök annak, hogy itt vagytok - kiráz a hideg attól, ahogy végignéz rajtunk. Nem mi járunk külön utakon, hanem ő, egyedül ő, és ezt pontosan tudja. Évek teltek el úgy, hogy még csak nem is hívott fel, nem váltottunk egy pár szót sem, olyannyira, hogy még csak nem is válaszolt a születésnapi üzeneteimre. Már amikor írtam, ugyanis hamar feladja az ember, ha úgy érzi, feleslegesen töri magát.

- Mi azért annyira nem szóródtunk szét - jegyzi meg Harry, alig észrevehető éllel a hangjában, utalva  az évekig tartó aktív zenélésre, a közös munkákra, a stúdiónkra, a kiadónkra, és mindenre, amit Mi építettünk fel, az egész világunkra.

- Na jó, azért Louis néha lelép - Liam az egyetlen, aki felhőtlen jókedvvel áll ehhez a találkozáshoz. Na meg Sonia, aki a másodperc töredéke alatt mászik le a földre, és izgatottan csapkodja a puha szőnyeget. Ám most még ez sem elég elragadó, hogy lefoglaljon. Egyenesen Zayn szemébe nézek, addig, míg hajlandó felém fordulni.

- Nézzétek - idegesen törölgeti tenyerét a nadrágjába. Szabályosan küzd magával, a szavakkal és a pillantásainkkal. - Sajnálom. Fogalmam sem volt, mit tehetnék, bepánikoltam. Csak a menekülés lehetősége lebegett előttem, de most azért jöttem haza, hogy tisztázhassuk a történteket.

- Lehet, hogy egy kicsit elkéstél - túl jól indult az este, és szinte biztos voltam, hogy egyikünknél a tervezettnél hamarabb elpattan az a bizonyos húr. A kérdés csak az volt, hogy ki lesz az, Louis, Harry vagy én. Doncasteri barátunk pedig eddig bírta, és nem tovább. 

- Louis - mély levegőt vesz, és meggyőződésem, hogy tudatalatt rúgkapál, és vergődik, miközben mind végignézzük, ahogy előkerül egy doboz cigaretta, Louis pedig kiviharzik a teraszra.

- Kell még neki egy kis idő - Liam továbbra is derűlátóbb, mint mi öten együtt. 

- Amikor ideért, még nem volt baja, de megértem. Én is utálom magam emiatt - a lábai előtt ücsörgő kislányra néz, apró, kunkorodó tincseit simogatja, amitől ismét előtör Soniaból a vidám sikkantás. Apró kezeit Zayn tenyerébe teszi, ujjait a szájához emeli és megpróbálja megrágcsálni Zayn ujjait.

- Sonia, nem szabad - Eire keserű mosollyal veszi újra ölbe a lányunkat. - Ne haragudj, új szokás.

- Ugyan, még csak egy apró kisember. Belefér - próbál mosolyogni, de én sajnos, nem sajnos, még mindig ismerem őt, és tisztán látom, mennyire ideges. Szomorú, hogy ide jutottunk, a barátságunk ezek szerint mégsem volt sosem olyan stabil, mint hittük, és akárhogy próbálkozom, nem tudom nem hibáztatni azokat, akik a csapat életének első négy évében megmondták, mit s hogyan kell csinálnunk.

Sok a talán és a volna, de abban valószínűleg mind egyetértünk, hogy ha nem ilyen körülmények közt éltünk volna, talán még ma is a legjobb barátunk lenne, és nem távolodott volna el ennyire tőlünk.

Azt ugyanis sosem tilthattuk meg egymásnak, hogy ki-ki néhány hetet távol töltsön ettől az országtól, de Zayn szinte szó nélkül pakolt össze aznap este, ami után hónapokig színét se láttuk. Még Harry sem, pedig neki legalább lett volna lehetősége. És én akkor azt éreztem, az ember, akivel megosztottam a lakásom, az életem, megcsalt a világgal, és egy darabot magával vitt a hosszú útra belőlem.
- Megváltozott a ház - konstatálom félhangosan, hogy oldjam a feszültséget.
- Perrie után úgy éreztem, muszáj - a nevét kiejtve idegen bizonytalanság lesz úrrá rajta. Mintha ez is egy olyan dolog lenne, amivel nem tud mit kezdeni, holott évek sokasága telt el, mióta a szőke energiabomba kivonult Zayn életéből.
- Szép lett - két kezem összetéve kéne imádkoznom, amiért Eire megpróbálja a témát a lakberendezés irányába terelgetni azzal, hogy áradozni kezd a falakról és a teljesen új bútorokról. - Bár sosem volt kétségem affelől, hogy baromi jó ízlésed van!
Bumm! A feleségem az egyedüli, akinek végre sikerül újra ráhangolódnia Zayn jelenlétére, bátrabban fordul felé, és úgy köszöni meg a dícsérő szavait.
Harry inkább megpróbálja lefoglalni a lányom, Sonia pedig kacarászva borzolgatja a keresztapja frizuráját. Percek alatt egy szörnyen visszataszító, ittas tininek kinéző arcot varázsol Harryből, ahogy összekócolja, és apró mancsaival gyűrögeti az ingét. De ez Harryt nem zavarja, engedi, hogy Sonia újra és újra hülyét csináljon belőle, összenyálazza a felsőjét, a fülébe sikítson, csipkedje a tetoválásait, az arcát nyúzza.
A kettejük kapcsolata szerelem volt első látásra, mikor először meglátták egymást, tudtam, hogy történjen bármi, Harryre bármikor számíthat majd Sonia, ráadásul Eirenak is a bizalmasává vált az évek alatt, mindamellett, hogy a legjobb barátom, tanácsadóm, és ha kell, Harry az, aki pofon vág, akárhányszor idióta vagyok.
Liam Louis után megy, bocsánatot kér és rágyújt. Hárman maradunk, Zayn, Eire és én. Ők ketten bőszen beszélgetnek, Zayn érdeklődni kezd Britanny felől, akit valószínűleg részegen látott utoljára, a cégükről, az anyaságról. Nem kifejezetten bosszantó, de nem feltétlenül érzem magam jobban attól, hogy engem semmibe vesznek. Hiába figyelem a többieket, hiába tartom szemmel a lányom, jól esne, ha intézne hozzám néhány szót Zayn, mégis csak engem keresett meg délután, és én is azok közé tartozom, akinek magyarázattal szolgálhatna.
- Mindjárt jövök - pattan fel Eire, kérdőn a folyosó felé biccenti a fejét, Zayn bólogat. Most akkor rendelkezésünkre áll durván 3 perc, amíg a feleségem mosdóban van.
- Niall - bátortalanul szólít meg, és egy üveges sört kínál. Nemet intek, és belekortyolok a vizembe.
- Vezetek, köszi - halvány mosolyt erőltetek magamra.
Megpróbálom megfejteni, mi zajlik épp a fejében, de ez még annál is nehezebb, hogy mit mondjak Eirenak egy-egy veszekedést követően.
- Nem tudom mit mondjak - vallom be, de még ez sem segít rajtam, a mázsás súly ugyan úgy ül a mellkasomon, és nem enged szabadulni.
- Hiányoztatok.
- Ugyan már! - keserűséget érzek, mint eddig is. - Ha hiányoztunk volna, válaszoltál volna az üzenetekre, felvetted volna a telefont, vagy eljöttél volna, ha elhívunk valahova.
- Azért ez nem olyan egyszerű, mert...
- Mi nem egyszerű? Az egyszerű volt, hogy egy sporttáskával felszállj arra a rohadt gépre? Könnyebb volt feladni, mint a szemünkbe mondani, mit gondolsz? És ne gyere azzal, hogy neked is nehéz volt, mert mi, Harry, Louis, Liam, és én voltunk azok, akik másnap ugyan olyan lendülettel, magabiztossággal álltunk színpadra, pedig hidd el, nagyobb kedvem lett volna kiugrani a tizedikről, minthogy azon gondolkozzak, mit rontottunk el! Mondd, gondoltál valaha arra, hogy mik történtek akkor? Nem! Magadra gondoltál!
- Niall! - meg sem hallom, miként akarnak lenyugtatni.
- Nem! Semmi Niall! - lecsapom az üres poharam az asztalra. - Fogjátok fel, hogy nem megy!
- Azt hittem, a mai délután megbeszéltük ezt - Zayn, hozzám hasonlóan teszi le azt, ami épp a kezében van, és feláll. Követem a példáját, és tudom, érzem, hogy legbelül kitört bennem egy vulkán, amit már nem tudok megállítani.
- Mit? Azt, hogy eljövünk, de az álszent dumádra nem vagyok kíváncsi! „Nem tudtam mit tehetnék”, „féltem a reakciótoktól” - egyáltalán nem őt utánzom, csak elismétlem a szavait egy másik hangon. - Meghalt a fiam, érted!? Nem született meg, mégsem nyírtam ki mindenkit, aki apa lett. Ott voltam, mert a barátaimnak szüksége volt rám! És nekem is rájuk! Mert ilyenek vagyunk! Mindig is ilyenek voltunk, és leszünk is, mert nem tehetünk ez ellen semmit, ez a mi választott családunk, és ezek mellett az emberek mellett teljes mellszélességgel ki kell állnunk, történjék bármi! Bármi! Érted!? BÁRMI! - forró könnycseppek szánkáznak végig az arcomon, hirtelen elönt a harag utáni bizsergés, végigszalad a testemen, de a tenyeremben még sokáig elidőzik.
- Ezt úgy mondod, mintha én öltem volna meg. Pedig, hidd el - cinikusan felnevet, amitől ökölbe szorul a kezem, és csak arra várok, hogy befejezze a mondatát- nem én voltam.
Túl sok minden történt, a házasságommal eleget küzdök, nincs szükségem a tékozló barát földöntúli bölcsességeire.
Csak a csörömpölést hallom, a padlóhoz csapódó üveget, a székeket, ahogy félre lököm azokat az utamból, a légzésem, ahogy élesen hasít a csendbe, a szívem eszeveszett kalimpálását.
Nem szép dolog, mondta a tanító néni, mikor elsős koromban nekimentem egy másik fiúnak, amiért a fogaimon viccelődött.
Nem illik, mondta mindig a nagymamám, amikor azt hallotta, bajba keveredtem a hirtelen haragom miatt.
Nem erre neveltelek, fiam, hallom meg a saját édesanyám hangját, mikor megtudta, miért kaptam büntetést.
- Niall, kérlek! - sikítozik Eire, és amilyen törékenynek és elesettnek tűnik, annyi energia van benne. Két kézzel ránt vissza egy fél lépéssel, lefogva mindkét karomat, amellyel végeláthatatlan ideje csak Zayn arcát ütöm, vagy próbálom eltalálni. Nem érzek fájdalmat, csak akkor, amikor átölel, magához húz, megpróbál távol tartani Zayntől, akit Liam és Louis fognak le, és akinek szemöldökéből és a szája sarkából csordogál a vére, az ökle felszakadt. És nekem csak az az egy fáj, hogy ez kellett a feleségem szoros öleléséhez.

Hátat fordítok a fiúknak, és egyenest Eire karjaiba omlok. Bőgök, mint egy gyerek, némán, a ruhájába kapaszkodva. Várom a megváltást, hogy elmúljon végre ez a fájdalom, ami térdre kényszerít, és nem ereszt.
- Ideje indulnunk - puha kezeivel a hátamat cirógatja, megpróbál kicsit távolabb tolni magától is, hogy végignézhessen rajtam.

Eire

A tükörképem bámulom, próbálok rájönni, mit kezdhetnék a helyzetemmel. Szívesen beszélgetek emberekkel, pláne régi baráttal, de Zayn annyira más. Láttam, hogy Niall minden nap tönkremegy a hiányába, abba, hogy sokszor önmagát hibáztatta, mert talán nem volt elég jó barát, ám ezt kétlem. Ez az öt fiú odakint sokminden, csak nem rossz ember. A férjem sem az, függetlenül attól, hogy a házasságunkat időről időre megpróbálja valamelyikünk felrúgni, még rá sem merném azt mondani, hogy egy rossz ember, mert nem az.
Törés hangját hallom, amitől szinte azonnal visszatérek a tükör elé, gondolatban is. Sonia jut eszembe, és Harry. Összerándul a gyomrom, kivágom az ajtót és sietek a zaj irányába, de szerencsére a lányom teljesen ép, és nincs semmi baja. Ellenben a lehető legszörnyűbb látvány fogad, mikor visszaérek a nappaliba. Niall eltorzult arccal, sírva ront neki másodpercenként Zaynnek, akinek csupán annyi szerencséje van, hogy legtöbbször el tud hajolni. Liam és Louis megpróbálják szétszedni őket, erővel feszegetik el a kezeket, amik hamar visszakerülnek a szorításba, vagy újabb pofonokat készülnek kiosztani.
- Szivem! - nem érdekel semmi és senki, anyaoroszlánként védem azt, aki az enyém, és Niall még az enyém, ha akarja, ha nem. - Niall, kérlek! - sosem láttam még verekedni őt, és azt sem, hogy őt ütné meg valaki teljes erőből, és ami a szemem elé tárul, az valamiért ijesztőbb, mint bármi más. Mindketten felszakadt ajkakkal és szemöldökkel küzdenek egy újabb ütésért. Tehetetlenül állok néhány másodpercig, végül ösztönösen megidulok feléjük, és a saját két kezemmel próbálom leállítani őket. Niallt szorosan magamhoz húzom, megpróbálok rántani egyet rajta, hátha befejezi ezt az ostobaságot. Arcom a nyakába fúrom, és reménykedek, tényleg, az utolsó porcikámmal is azért imádkozok, hogy sikerüljön lenyugtatnom, mielőtt nagyobb baj történne.
Hirtelen véget ér a csapkodás, vergődés és rángatózás. Niall felém fordul, a nyakamba borul, és kétségbeesetten keresi bennem a támaszt. Harry döbbenten figyel, kezében a szomorú Soniaval. Én pedig engedem, hogy Niall elgyengüljön a karjaimban, megérzem a bőrömön az első elhullajtott könnyseppeket.
- Ideje indulnunk - kezeimmel ösztönösen simogatni kezdem a hátát, ezzel is megpróbálkozom a lehetetlennel és visszafogni az indulatait.
Harry egy pillanat alatt mellettem terem, én átveszem tőle Soniat, ő pedig kirángatja az ölelésemből Niallt, hogy kikísérhesse a kocsiba.
- Ne haragudj - előveszem a legjobb bűbánó tekintetem, és megajándékozom vele Zaynt. Lesütött szemmel áll, beszorítva Louis és Liam közé.
- Hívj, ha hazaértetek - ez nem kérés, Liam ezt utasításként adja ki, én pedig csak egyszerűen beleegyezek. Elveszem a blézerem és Niall zakóját a fogasról, feladom Soniara a kis kabátkáját, és rezzenéstelen arccal lépek ki a házból. Csak akkor kezd el ismét úrrá lenni rajtam az idegesség, amikor meglátom a kocsiból kilógó lábakat, az ablak mögött égbe meredő szőke tincseket, és meg nem hallom a keserves hangját, amint épp ecseteli Harrynek, mennyire elege van. Megállok egy pillanatra, mély levegőt veszek, és félre teszek mindent. A virágot, az éttermet, a sérelmeimet, a vádaskodást, mindent, mert ha most én is szembesíteni próbálnám a gondjainkkal, Niall végképp összetörne, és azt nem engedhetem, mert ő ennél sokkal erősebb, és sokkal többet bír ki.
Lassan közelítem meg a kocsi hátsó ajtaját, beültetem a lányom, aki továbbra sem ért semmit, nyöszörögve kérleli magát vissza oda, ahol olyan jól érezte magát, hangos hisztériával fejezi ki nemtetszését, míg megpróbálom bekötni a biztonsági övét.
- Rendben lesztek? - lép mellém Harry, kezében egy összegyűrt zsebkendő, rajta minden bizonnyal Niall vére.
- Persze, menj vissza nyugodtan - két puszival köszönök el, de ő nem mozdul.
- Nem maradok, nincs hozzá gyomrom - megrántja a vállát, és elmosolyodik. Ettől az apróságtól elérzékenyülök, és sírva dőlök a mellkasának.
- Mondd, hogy nem lesz megint káosz körülöttetek. Kérlek, Harry, ígérd meg, hogy soha többé nem kerül emiatt Niall a padlóra - könnyes szemekkel nézek fel rá, de hiába keresek választ a kérdésemre, inkább ad a homlokomra egy puszit, majd elfordítja a fejét.
- Menjetek haza, mielőtt a vér megfogja Niall ingét - bátorítóan megdörzsöli a felkarom, majd ellép előlem, hogy én is beülhessek.
Miután becsukom az ajtót, rögtön Niall felé fordulok.
- Vezessek? - legszívesebben megfognám a kezeit, és minden ujjpercét végigcsókolnám, hátha azzal enyhíteni tudnám a fájdalmát, de csak felajánlom a segítségem.
- Azt megköszönném - szinte suttog, és gépies mozdulatokkal száll ki, hogy helyet cserélhessünk.
Beülök a volán mögé, a cipőmet berúgom az ülés alá, és kínzó lassúsággal állok ki Harry és Louis autója közül. De csak addig vezetek óvatosan, amíg rá nem térek a hazavezető útra, ott már sietősebbre veszem a tempót, hogy minél hamarabb véget érhessen ez a szörnyű este, ez a szörnyű nap.
- Haragszol? - meglepetésként ér a kérdése, de örülök, hogy legalább szóba áll velem. Azt hittem, mostantól legalább három napig megszólalni sem fog.
- Rád? Nem - körbenézek, de nem jön senki, szóval rálépek a gázra.
- Tényleg? - meglepődik, és sejtem, hogy milyen válaszra várt. Ő még nem tudja, de amíg nem bizonyosodok meg arról, hogy bármit is tett volna a házasságunk ellen, és amíg le nem nyugszik Zayn felbukkanása után, addig egy rossz szavam nem lesz hozzá.
- Tényleg. Csak sajnálom, hogy így alakult az este - lopva ránézek, mielőtt még beállnék a kapunkkal szembe. Megnyomom a kapcsolót, és amíg arra várok, hogy a technika beengedjen minket a házunkba, csak Niallt nézem. A sebeit, hogy milyen hősies és bátor akart lenni, ehelyett egy idióta. Az én kis idiótám, aki most napokig a küszöb alatt fog közlekedni.
- Azt én is - sóhajt fel, kezével a homlokát törölgeti.
Némán pakolunk be, Soniat azonnal az emeletre viszem, hogy megfürdethessem, és átöltöztessem. Most kivételesen nem azért küzdök, hogy elaludjon végre, hanem hogy legalább a fürdés végéig ébren maradjon. Már a pelenkázóról is úgy emelem vissza az ölembe, hogy félig alszik. A teste lassabban reagál a közelségemre, apró kezeivel már csak az üres levegőbe markol.
- Aludj jól, Szépségem - megpuszilom a homlokát, lekapcsolom a villanyt, és kihátrálok a szobájából, hogy kezelésbe vehessem Niall arcát. A konyhába menet eszembe jut, valójában mennyire kínos ez a verekedés, és nem csak azért, mert két jó barát most valószínűleg ősi ellenséggé válik, de köztünk is felborítja a viszonyokat.
- Nem találtam semmi használhatót - egy óriási vattagömböt és a térdére való fájdalomcsillapító krémet szorogatja a kezében. Végtelenül édes, hogy ott ül a konyha közepén egy bárszéken.
- Megoldjuk - kiveszem a kezéből ezeket a vackokat, kilazítom a nyakkendőjét, hogy levehessem róla, kigombolom az ingének legfelső gombját, és az arcából elsöpröm a haját, hogy ne ragadjon bele a sebébe. Az érintésem nyomán libabőrössé válik, amitől őszintén szólva, jól érzem magam. Ez egyfajta jel, hogy még mindig nő vagyok. Kipirulva fordulok el, és megyek át a mosókonyhába egy tiszta törölközőért.- Szólj, ha nagyon fáj - beáztatom meleg vízbe, és óvatos mozdulatokkal megpróbálom lemosni a vért Niall arcáról.
Néha felszisszen, akkor megállok egy pillanatra, aztán folytatom. Szerencsére nem olyan nagy a baj, le sem kell ragasztani, csak a bal szemöldökét.
- Kész is - ellépek előle, elpakolok magunk után, a törölközőt beáztatom éjszakára, hogy kijöjjön belőle a vér és a kosz, amit letöröltem vele Niall arcáról. A szobám felé félúton már elkezdem kigombolni a ruhám, fáradtabb vagyok, mint kellene, és ezek után már csak egy forró zuhanyra vágyom, és egy jókora alvásra.
- Eire - félénken nyit be hozzám, eleinte rám sem mer nézni.
- Mondjad - nem akarom elküldeni, elég nagy zűrzavar van így is az életében.
- Alszol velem? - ezúttal én vagyok az, aki sűrűn pislog, és megdöbbenve hőköl hátra.
- Öhm, persze? - inkább kérdezem mint mondom, de ez nem zavarja.
- Jó - indul el kifelé.- Remek.